2 cella.

A helyzet a következőképp nézett ki jelenleg: ültem egy csinos kis fogdában - tiszta filmes feeling, rácsos, őrös, és nyomozók asztalára látsz és hmm, van itt egy csini sötét bőrű nő is! -, túlméretezett rabruha volt rajtam, nagyjábol mint egy sátor, és kényelmetlen matracon ücsörögtem. Egy darabig, aztán inkább felálltam és mászkáltam, mint egy ketrecbe zárt oroszlán farkas.
Nagyjából két perce telefonáltam az én szárnyak nélküli angyalomnak - alias Jezebell -, hogy ha ideje, elfoglaltsága és pénztárcája engedi, szabadítson meg a gonosztól cellától. Valljuk be, voltam már ennél sanyarúbb körülmények közt is fogva tartva, de ha már egyszer belekóstoltam egy jobb létbe, minek vesztegessem el és süllyedjek vissza erre a szintre?
Egy nagy, kövér kamionsofőr is osztozott velem a ezen a fantasztikus helyen, kicsit másabb okból, mint én: ő nem egészen legális bevándorlókat hozott Oroszországból, Kanadába igyekeztek, Fairbanksnél egy mezei közúti ellenőrzés megakasztotta őket. Pech.
Bár mit pechesezem le őt, amikor az én históriám még cikibb!?

Arra ébredtem, hajlani négykor, hogy egy rockzenekart lepipáló hangerővel korgott a gyomrom. Felkeltem, kicsoszogtam a konyhába, de mit adnak az ősök szellemei? Éppen nem találtam fogamra valónak a kínálatot, pedig Jez mindig gondoskodott róla, hogy legyen mit harapni, csak... nekem épp egyik se volt ínyemre, hihetetlenül "finnyás" lettem.
Úgyhogy felöltöztem és indultam éjjel-nappalit keresni. Az utcán egy teremtett lélek nem járt, csontig ható hideg volt, én pedig hálát adtam a nősténynek, hogy elmentünk nekem venni pár göncöt, köztük egy jó vastag kabátot. Szép az élet!
Miután találtam egy gyorséttermet és sikerült - természetesen Jez pénzéből - jól laknom, még megittam egy bögre kávét, teáztam, levezetőnek pedig sör. Na már most ezek eléggé hamar végigmennek a szervezeten, szóval hamarosan szükségét éreztem - mit szépítsem - egy kiadós vizelésnek.
Félúton jártam a ház és a kajálda között, a játszótér mellett mentem el éppen, sehol senki - se mosdó -, így úgy gondoltam, megállok és könnyítek magamon, mielőtt baj lesz. Arra nem számítottam, hogy pont abból lesz a baj...
A folyam közepén tartottam, amikor felharsan a sziréna, jöttek a fakabátok (azt még azért megengedték, hogy lerázzam), majd közszeméremsértésért (hajnali fél ötkor a totál kihalt játszótérnél!) bevittek.
Persze amikor lekérdezték a nevem, az egyik bután heherészve megkérdezte, hogy rokonom-e Oliver Cromwell. IQ bajnok, zseniális! Természetesen faarccal rávágtam, hogy igen, az.

Most pedig a cellámban róttam a fölösleges köröket és vártam, hogy mint egy messiás, felbukkanjon Jez és kimagyarázzon a szószból. Vagyis inkább virítsa a pénzt a zsaruknak, és húzzunk innen. Azt hiszem, enyhe klausztrofóbiám van, vagy csak ez a dagadék vesz el túl sok helyet az életteremből...

- Hé, kell koksz?
Fél szemöldökömet felvonva fordultam a dagadék felé erre a kérdésre. Na, ne szórakozzunk egymással! Fenyegetném azzal, hogy meghívom ebédre, ha még egy ilyet kérdez, de elnézve több zsír, mint hús van rajta, és... bár miért ne? Nekem úgyse ártana magamra szedni pár kilót, mondjuk az is igaz, hogy izom formájában gondoltam, de a csóró farkas fia csak ne válogasson.
Úgy hiszem, Jez rossz hatással van rám, ez a gyanúm pedig csak megerősödött, amikor alattomos mosolyra húztam a szám, s úgy néztem a kövér kamionsofőrt. Onnantól nem volt kérdése. Pompás! Már csak az kéne a teljes boldogsághoz, hogy Jezebell is befusson, ééééééés...
Lieveling (édesem), hát megérkeztél! Később majd elfilózok azon, honnan tudok hollandul, és egyáltalán honnan tudom, hogy holland szót "használtam". Agyrém.
Jez úgy közeledett, mint egy párduc, ami pontosan tudja, hogy halál fia, aki ellene mer szegülni az akaratának, így nem is csodáltam, hogy viszonylag hamar túljutott az akadékoskodó fakabáton. Bundás alakomban talán farokcsóválással köszöntöm, így viszont csak egy hálás pillantást és egy széles vigyort kapott. Talán ebből is leszűrte, mennyire örülök, hogy megszabadít ebből a helyzettől és ettől a cellatárstól.
- Nagyon vicces! - vágtam egy kelletlen grimaszt a pelenka említésére, miközben mellette lépdeltem, de még nem egészen éreztem, hogy szabadlábon lennék. - Kajás voltam - vontam vállat -, nálad csak szalámi meg maradék volt, szóval kizsebeltem a kabátod és mentem éjjel-nappalizni. Az volt baj, hogy túl sok teát ittam meg sört, és hát tele lettem mindenhol - számoltam be szívbaj nélkül. Nem volt életem diadalmenete, ez tényé és való, de azok után, ahogy rám talált első találkánkkor a kukáknál, már aligha kerülhettem előtte annál megalázóbb helyzetbe.
Jót mosolyogtam azon, hogyan szívatja Jez verbálisan az ügyeletes mitugrász zsarut, ám ez hamar elmúlt.
Elém került egy aláfirkantandó papír, ami felvetett egy baromi egyszerű kérdést: milyen kezes is vagyok? Rémiéknél nem épp tollbamondással szórakoztattak, ráadásul jó ideig enni is inkább kézzel-lábbal, mint evőeszközökkel ettem. Jeznél ez változott, de mivel rend szerint szendvicseket meg pizzát zabáltam, a kérdés továbbra is nyitott volt.
Végül megoldottam annyival, hogy a Daryl ment ballal, a Cromwell meg jobbal. Mindegyikkel jót produkáltam, szóval annyiban maradtam, hogy kétkezes vagyok. A multifunkció csúcsa!
- Örvendtem a szerencsének! - intettem még pimaszul a pasasnak, akit szemmel láthatóan bosszantott, hogy egy ilyen pernahajder, mint én, megúszta az óvadékkal, de istenem, a világ igazságtalan.
nem "udvaroltam" tovább, inkább szedtem a lábam, mielőtt még valaki azt hiszi, szökésben vagyok és nem Jezebell jóindulata meg pénze váltott meg.
- Sajnálom ezt a kis... közjátékot - mondtam, mikor végre szabad ég alatt voltunk. - Egyébként: nem utazol fűben? - hajoltam hozzá közelebb és kivettem a kabátzsebemből egy kis zacsit, amit akkor nyúltam le a kamionostól, mikor épp mással volt elfoglalva. Én nem tudom, hogy az itteniek hogyan motoznak, de vagy nem alaposan, vagy csak ezt a pacákot nem volt gusztusok fogdosni. Én megértem.
Sunyi fejet vágtam és el is tettem a szerzeményem. Nem volt nagy adag, eladáskor nagyobb rizikó mint haszon, szóval... ha olyanom, vagy olyanunk lesz, akkor feldobhatunk vele egy csokitortát. Az lenne csak a házibuli!
- Lehet, hogy kezdek használható lenni - szólaltam meg némi hallgatást követően, ezúttal viszont semmi játékosság vagy szórakozottság nem vegyült a hangomba. - Azon a múltkori fesztiválon összefutottam valakivel, és... azt hiszem, többet tud rólam, mint mi ketten együtt. - Kurtán felnevettem. - Szóval szerintem lassan állok rendelkezésedre - pillantottam rá a szemem sarkából, s valami egészen új, pezsgő érzés kezdett bennem motoszkálni.

//A reagot támogatta: EZ o.O//

Vigyorogva figyeltem Darylt, ahogy végre elővezették nekem, tisztán, és egyben. Na jó... a tisztán erős volt, tekintve, hogy négy órát lehúzott ebben a kócerájban, de nem volt vészes. Felbecsülhetetlen mosolyt intéztem felé, ahogy végül megállt előttem, szemében tükröződő örömmel.
- Nem vicceltem, bilihuszár. - rántottam meg egyik szemöldökömet szórakozottan, kisebb grimaszt is elengedve szavaim mellé. Kedvem lett volna akár felnevetni is, de igyekeztem moderálni magam, elvégre így is megvolt már a bajom a kedves zsarunkkal. Még a végén megtalálom karcolni a puffadt képét, az pedig senkinek sem lesz jó...
Mindazonáltal végre kis mesét is kaptam, hogy hogyan keveredett ide Daryl, és hát mondanom sem kell, hogy akaratlanul is fejemet ingattam kedélyesen, ahogy a pulthoz sétáltunk.
- Áhá! Szóval nem csak közszemérmet sértesz, de kizsebeled a gyanútlanul alvó farkasokat embereket... - itt már muszáj volt elnevetnem magam, miközben félig felkönyököltem az asztalra, és magam elé húztam két ujjal a pár oldalas papír rakást. - Jól tetted. Csak máskor jobb volna, ha kibírnád hazáig, vagy helyben rendeznéd a dolgaidat. - felpillantottam rá a lapok fölött, szám sarkába engedve egy könnyed vigyort, majd az írás végeztével leengedtem a tollat a kezemből és áttoltam Darylnek.
Az őrt már nem jutalmaztam finom mosollyal, egyszerűen csak elléptem az asztalától, és oldalvást ráemeltem tekintetemet szúrósan, résnyire préselt szemhéjakkal. Aztán hátat fordítottam neki, legyen ennyi elég köszönés gyanánt.

Már a lépcső alján jártam mikor Daryl utolért, noha míg nem hagytuk el az épületet egy árva szót sem intéztem felé, még csak rá se néztem. Nem haragból, vagy hogy feszélyezve érezze magát. Egyszerűen ilyen vagyok. Ezen pedig nem hogy nem akarok, de nem is igazán tudok változtatni.
- Ne törd magad, engem nem zavar. Te húztál le négy órát a rácsok mögött. - villantottam fel rá íriszeimet, ajkamon hamiskás mosollyal. Ahogy közelebb jött, úgy fordult fejem is, hogy már a kezébe előrángatott zacsit fürkésszem. Először a kis adagot néztem, majd Darylt, és vissza. Homlokomon finom redők játszottak, jobb szám széle pedig már-már idétlen vigyorra húzódott.
- Nem. És te sem utazol benne. Elég alantas az ilyesmit árusítani. - kezdtem bele kimért, reszelős hangon, majd vállammal megböktem az oldalát szórakozottan. - De ettől még, ha már úgy adódott, hogy van... nyilván teszünk a közrend érdekében, és megsemmisítjük. - kacsintottam egyet, ravasz fénnyel szemeimben. Nem szokásom drogokhoz nyúlni, de mivel nekünk nem árt, és néha én is leengedhetek, így hülye volnék elvetni még csak az ötletet is, hogy elszívjuk, vagy valamibe belesüssük.
Ellenben újabb szavaira már érdeklődőn pillantottam rá, folytonosan követve arcának változásait, miként az utca köveit faltuk. Fel se tűnt, hogy már elég messzire eltávolodtunk a fogdától, vagy hogy éppenséggel egy háromsávos úttesten haladunk át.
- Hmm... - csücsörítettem egyet miként megrohamoztak a gondolatok. - Remélem emlékszel az arcára... Nevet mondott? - tértem rá tulajdonképpen a lényegre, hiszen ha valamire jutni szeretnénk a dologba, akkor ahhoz intézkedni kell. Az esetünket tekintve elég gyorsan.
Ennél azonban sokkal több érdekelt, így nem is haboztam tovább a kérdéseimmel, és még csak röpke zavart sem éreztem, hiszen ez főként az ő érdeke. Az enyém csak részben... ami a segítségét illeti.
- Mesélj, mi volt... Az érdekel leginkább, hogy hol botlottál belé, és mit mondott neked... Aztán, abból talán okosabbak leszünk. Legalábbis remélem. - sóhajtottam. Örülnék már neki, ha egy kicsit megtalálná önmagát, tekintve, hogy akit eddig ismertem benne az jóval több volt, mint egy utca szélén vizelő, koszos kis kukabúvár. Mert ő nem az... nagyon nem.
- Tudod mit? Mit szólnál, ha felmennénk egy tetőre, és megtekernénk azt a joint-ot? - fura szavak - mint például ez is -, és az akcentusomat tekintve, a mai szlengeket eléggé elharapósan mondom ki. Még engem is megmosolyogtat néha napján, ha éppenséggel tisztában vagyok vele, hogyan is kéne ejteni ezeket a maszlagokat.
- Te levezeted sittes óráidat, én pedig a sok hülyeséget, ami körülöttem van. Még az is lehet, hogy visszarémlik milyen voltál, miközben azt hiszed, hogy csak a képzeleted játszik veled. - vigyorogtam ugyan, de hangom és arcjátékom is keserédes volt inkább, mint sem valóban jó kedélyű. Túl sok minden történt mostanában, és talán egy kicsit jó lenne lekapcsolni a lámpákat a fejemben...

Igyekszem nem látványosan kiugrasztani a szemgolyóimat a szélvédőn, amikor beközli, hogy cirka harminc-harmincegy éve elpatkolt a teremtője. Azt a büdös kurva élet. Na oké, azért ne menjünk ennyire mélyre a gondolatmenetben: nem érzem magam szarul azért, amit eddig vele csináltam. Ha ennek tudatában kellene elölről kezdenem az estét, akkor is ugyanígy tenném. De ez akkor is durva. És valahol csodálatra méltó, hogy ezek után még él, bár őszintén szólva ilyen erővel akár engem is lehetne csodálni, mert úgy-ahogy, de én is marhára életben maradtam minden szarban. Mégsem voltam sem hősies, sem pedig elismerésre méltó. Úgyhogy igazán kár lenne bármilyen következtetést levonnom Jason személyiségéről csak azért, mert képes volt túlszerencsétlenkedni magát az utolsó néhány évén.
A csendet, amivel várom, hogy a történetet folytassa, betudhatja annak is, hogy még mindig sokkolva várom a folytatást. Vagy hogy egyszerűen letaglózott az információ, bár nekem ez a Nashville valamiért baromira ismerős. Mintha akadna valaki onnan... Oké, ezt igyekszem nem elfelejteni, és majd megérdeklődni akkor, ha esetleg szükség lesz rá.
Minél több információ derül ki a teremtője halálának pontos körülményeiről, én annál inkább belesüppedek a vezetőülés tömött párnái közé. Egyáltalán nem érzem, hogy hazudik, és marhára parasztság, tudom, de akkor is kiszalad a számon egy röpke kérdés.
- Ugye te most szopatsz?
Egy apró kis részem még mindig várja, hogy felkacagjon azon a vékony kis egérhangján, nem tudom, hogy miért várok erre, de ez tényleg... Basszus, hát ehhez nem hogy gyökérnek kell lenni, ez egész egyszerűen... Ilyen nincs! Ez nem létezik. Én komolyan lehidalok. Még a hajamba is beletúrok egy zavart, ideges mozdulattal.
- Háááát, hallod... baszki. Részvétem.
Nem, nem. Akkor sem gondolhatok rá úgy, mint egy adoptálásra váró kisállatra, aki a zuhogó esőben kétségbe esve kaparja a lakkot a bejárati ajtóról. És te már mennél ki, hogy elküld az anyjába, hogy ki fogja kifizetni neked a lakkoztatást, amitől amúgy is megfájdul a fejed, de akkor ott áll ez a kis görcs, néz a bogárszemeivel és... Nem. Kinyomom a bogárszemeket. Utálom.
Azt hiszem, hogy egyelőre nem is akarom feszegetni a dolgot, először még túl kell tennem magam ezen az egészen, amihez remek kapaszkodót nyújt a szerencsétlenkedő falkaismertetője, úgyhogy egyik hangulatból a másikba esve kicsit belőttnek érzem magam.
- Meg van rá az esély. Mondtam már, attól függ, hogy mire jutunk mi ketten.
Az aggodalmát igyekszem kizárni, amennyire lehet. Nem az én elhagyott bőröndöm. Nem az én ázott kiskutyám. Csak egy gyerek, aki még csak a közelébe sincs annak, hogy Kölyöknek nevezzem.

Gyorsan és hatékonyan szeretnék mihamarabb a dolog végére járni, úgyhogy nem nagyon húzom az időt csevegéssel vagy a kapitányságon rögtönzött idegenvezetéssel. Pedig biztosan értékelné az olyasmiket, mint például: ez itt a cella, ahol hátralévő, röpke életed végéig rohadni fogsz. Hahaha.
Persze azért látszik rajta, hogy nem szívesen vonul be, és ki tudja, talán tényleg csak ez a kurva kolbász az, ami életben tartja.
Amíg az emlegetett húsdarab a mikróban pörög, szétnézek a konyhában. Kerítek kenyeret és mustárt, a hűtőből előveszek két fél literes vizespalackot, és jobb híján magamnak egy zacskó tortillachipset, amire SEAN neve van felragasztva. Hirtelen lövésem sincs róla, hogy mégis ki a franc az a Sean, de ha majd hiányolná és pont hallom, akkor közlöm vele, hogy vészhelyzet volt.
Megnyugodva veszem tudomásul, hogy Jason még mindig a cellájában vár, amikor visszatérek. Egy papírtányéron adom be neki a húst, rajta két szelet kenyérrel és mustárral. Kicsit persze meg kell hajlítani a dolgokat, de remek lyukérzékem van hozzá, úgyhogy hacsak ő nem bénázza el, akkor nem fogjuk leejteni. Ezt követően kap egy vizet is, meg szigorúan műanyag kést és villát.
- Na, hát... akkor jó falást. Bassza meg, a papírok... - csapok a fejemre, aztán újabb fél percre eltűnök a fogdából, a bakancsom sebesen és idegesen dübög a lépteim alatt, de hamarosan vissza is térek. Menet közben a foglár székét felkapva teszem meg az utolsó lépéseket. A cellával szemben helyezkedek, és elégedetlen pofával bontom meg a tortillát.
- Na, Jason. Akkor vegyük ezt úgy, mintha egy kellemes vacsora közben elbeszélgetnénk. Nincs jó és rossz válasz, csak.. dumálunk. - hagyok egy kis szünetet, hogy lássam, megértett-e, aztán egy bólintással folytatom. Minden kérdés előtt megvárom a válaszát, mielőtt tovább mennék. - Mennyi idős vagy pontosan? Melyik vérvonalba tartozol? Van bárki élő személy, akit ismersz és probléma esetén értesíthetünk? Van bármi, amivel hozzá tudnál járulni a falka működéséhez? Képzettség, munka, szakértelem, anyagi hozzájárulás... - az utolsó kérdés előtt pedig egy röpke sóhajjal billentem oldalra a fejem, és talán most először nézek rá valamiféle távolságtartó sajnálattal - És hogy a francba élted túl eddig egyedül, he?
Igazság szerint ez az, amit nem értek. Valószínűleg falkában még nem igazán volt, úgyhogy feltételezem, hogy a teremtője halála után sem volt senki, aki a gondját viselhette volna.

Anguta érezte Henry meghökkenését, de nem igazán foglalkozott vele. Nyilván erőt gyűjt a röhögéshez, ami viszont nem következett be, pedig kinézte volna belőle. A kérdését viszont teljesen meg tudta érteni, hiszen saját maga is valószínű így reagálta volna le leginkább a dolgot. Hát, talán kicsit finomabban fogalmazott volna.
- Nem – a kinti tájról a padlóra vetette pillantását, miközben szárazan nyelt egyet, majd kicsit felemelte a fejét, hogy megtalálhassa Henry tekintetét a tükörben. – Dehogyis – egyáltalán nem akarta szopatni, csak kicsit félre akarta vezetni, bár igazából ennél találhatott volna ki kevésbé hihetetlen mesét, de az nyilván nem állta volna meg a helyét, a bárnál lejátszott tudatlansága mellett. Arca szomorú volt, de a falkatémával vidámabb vizekre eveztek, ami úgy tűnt mindkettejük számára előnyösebb, és még Henry is képes volt kinevetni, annak ellenére, hogy érezte imént ledöbbenésének valódiságát.
Anguta a részvétnyilvánításra nem nagyon tudott mit felelni. Jason pedig egyáltalán, nem ezért csak lesütötte szemét, és a száguldó autóban bólintott egyet, jelezve, hogy felfogta és értékeli részvétét. Pedig azzal még elő sem állt, hogy amikor a fejet szorongatta, és felfogta mi történt, nem tudott uralkodni magán, és változásba kezdett, aminek hatására húsz percen keresztül kuporgott a lift padlóján, egyenesen a leszakított fej élettelen szemibe bámulva. De ez már talán túl sok lenne.
- Remélem dűlőre – mosolyodott el óvatosan. Tudta, hogy szar vicc, ráadásul a legrosszabbik fajtából, a szóviccek széles tárházából kapart elő, egy igen ócskát, de úgy érezte Jasonhoz ez teljes mértékben illik. Hülye kis kölyök, aki még ezt sem tudja rendesen. Mosolya mögött azonban félelem halvány csírája kezdett kibontakozni, ami reménytelenségbe csapott át.

A sülő kolbász illata betöltötte elméjét. Szájában a nyálelválasztás már elkezdődött, és éhes tekintettel nyelt egyet. Furcsa, de jelen pillanatban nem is igazán játszott rá a dolgokra, éppen csak arra ügyelt, hogy tekintete lágy, aggódó és jobbára ártatlan maradjon.  Figyelemmel kísérte a papírtálcán feléje lebegő kaját, és hálás tekintettel nézte, ahogy Henry tényleg neki adja, ráadásul megspékelte még mustárral és kenyérrel is, valamint egy palack vizet is kapott hozzá. Újabb néhány tétel az adósság listáján, bár ez most nyilván személyre szabott és nem a várost terhelte, bár igazából a cilinderrel is egy vállalkozót sújthatott. Tényleg, a kabátjáról és a cilinderről meg is feledkezett. Nyilván a kocsiban pihengetnek. Sebaj, ha nem lesz túl kacifántos az elválásuk, akkor majd megkérdezi nem-e visszaadná. Bár gyanította, hogy a benne lévő pénz fájdalomdíjul fog szolgálni Henry számára a sok kellemetlenségért, amit okozott neki.
- Köszi – nézett rá szelíd mosollyal, majd figyelte, ahogy elszalad, de kevéssé érdekelte. Elkezdte befalni a kolbászt és a kenyeret, persze esze ágában sem volt használni a kést meg a villát, így inkább letette azokat maga mellé. Korgó gyomra hálásan fogadta a táplálékot, és már majdnem teljesen végzett a vacsorával, amikor kopogó léptekkel visszatért Henry kezében egy székkel, amit a cellával szemben elhelyezett, majd ráült. Az utolsó falatok után a papírtálcát az ágyra tette, és pulcsijának szárával megtörölte zsírfoltos ajkait. Nem akarta kinézni a szájából a chipset, de talán sikerült, ahogy a zacskó csörgésére felkapta a fejét, és megnyalta a szája szélét, bár rögtön le is vette tekintetét róla. A cella elég kellemes volt, bár volt egy kevés fertőtlenítő szaga, de még mindig jobb, mintha vizelettől bűzlene. Egy ideig azon tanakodott, vajon műgyanta-e a padló, de aztán elmélkedését Henry félbeszakította.
- Oké – bólintott párat, arcán halvány mosoly jelent meg, miközben kényelmesebben el akart helyezkedni az ágyon. Hátát a falnak szerette volna nyomni, de túl széles volt a priccs, ezért inkább az ágy végébe ült, hogy szembe nézhessen Henryvel és ne kelljen teljesen kifordítania nyakát.
Kérdések áradatát kapta és még nem döntötte le, hogy milyen vérvonala legyen. Előbb-utóbb talán kérni fogja, hogy ne rejtse el magát, és bár korát képes úgy manipulálni, hogy az teljesen jó legyen, de a vérvonalra jellemző sajátosságokat nem tudja megváltoztatni, így talán a legkézenfekvőbb, ha ezen a téren egyáltalán nem hazudik. Egyébként is, még előnyére is válhat a dolog. Csuklójára tekintett, ahol az ezüst mély, vörös nyomott hagyott, de talán nem ezen fog fennakadni, hiszen volt elég problémája Jasonnal amúgy is. Nem hitte, hogy pont az ezüst ellenállásán járna az agya.
- Ötvenkilenc leszek júliusban – hazudta könnyedén, majd még egy félszeg mosolyt dobott be, és hozzátette. – Tizenhetedikén – nem várt ajándékot, de ha Henry megjegyezné, nem utasítaná el, ha valamivel meglepné. – És morf vagyok – nézett ártatlan képpel a zsarura, mint akinek fogalma sincs, hogy ő is az. – Hát, nem nagyon van. Talán élnek rokonaim délen – mondta kedvtelenül, persze nem fejtette ki, hogy most az USA déli államaira célzott, de Henry nyílván nem Kanadára fog egyből gondolni. – De, már évtizedek óta nem láttam őket, és nem is igazán hiszem, hogy jó ötlet volna…De öhm, nem ilyenekre gondoltál igaz? – kérdezte behúzott nyakkal, mint aki attól tart, hogy Henry hozzávágja a széket. Emiatt inkább gyorsan folytatta – Nem, nincs ismerősöm saját fajtánkból. Vagyis van, de nem úgy, mert nem jönnének el értem ide, szóval szerintem az nem számít. Asszem – nyomorultul nézett, és lassan annak is kezdte érezni magát. Úgy tett, mint aki fontolgatja a kérdés további részét, és néhányszor beszélni kezdett volna, de aztán inkább becsukta a száját és elgondolkodott, majd meghányva-vetve magában a dolgokat újra nekikezdett. – Hát, pénzem az nincs, csak ami a cilinderben van. Nyolcvanöt dollár elég? Mert szívesen odaadom – arcán idiótán naiv mosoly terült szét, mint aki ezzel megválthatná a maradását. – Ja, meg tudok bűvészkedni… kicsit. Meg ásni, meg faragni ezt-azt. Szóval tudok dolgozni, ha azt kell – alsó ajkát beharapta és gondolkodott mit tudhat még, de valahogy semmi sem ötlött eszébe. Jobb lett volna az elmúlt negyven képzeletbeli évet valami hasznos munkával eltölteni, akkor most tudna villantani valamit. Majdnem pofán verte magát saját hülyesége miatt, és csak azért nem tette, mert Henry árgus szemekkel figyelte, miközben falta a chipset. – Na, meg egész jó vagyok hamisításban. Tudod, aláírás, ilyesmi. És dolgoztam irodában is. Valamennyire értek a számítógépekhez is.
Tudott volna felsorolni még párat, de a végén, kitalál valami hasznosat is, ami tényleg jó lenne a falkának, és azt nem igazán szerette volna. A legkényesebb kérdést Henry a végére tartogatta, azért Jason is ezzel foglalkozott utoljára.
Ajkait összepréselte és köhintett egyet, mint aki nem is igazán érti a kérdést. – Hát nem tudom, hogy ezt most, hogy érted. Nem volt problémám soha. Kerültem a nagyvárosokat, meg a feltűnést. Nem is igazán találkoztam farkasokkal, és hát, elvoltam. Jonathan mindig azt tanácsolta, amikor néhány hétre elutazott, hogy húzzam meg magam, amíg távol van, így miután meghalt, én követtem a tanácsát. Gondoltam kis városokban nem érhet baj, mert ott kevesebb az ember és nyilván a farkasok is kevesebben vannak – egész tűrhető logikának tűnt, bár előbb utóbb rá fog kérdezni, hogy miért jött akkor most ide, de az majd legyen az akkor problémája.  
- Kérdezhetek én is? – nézett tanácstalanul, majd ha esetleg megkapta az engedélyt, megszólalt. – Neked él még a teremtőd?

Eléggé árulkodó, hogy mire nagy sietve összeszedem a papírokat és a széket, ő gyakorlatilag megevett mindent. Sőt, mire rendesen elkezdjük a vallatást, tényleg minden eltűnt a tányérról. Nem akarom tudni, hogy mióta nem evett, de azért azt nem tejesen értem, hogy adott esetben mégis miért nem vadászott valamit? Egy dolog van, amiben Alaszka jobb minden eddigi helynél, ahol jártam. Itt gyakorlatilag a hátsókertedben tálalja fel magát a vadállomány. Még csak meg sem kell erőltetnie magát senkinek ahhoz, hogy vadásszon.
Van egy pillanat, amikor a zacskót bontom, és látni vélem rajta a vágyakozás szikráját. Kissé belefagyok az első falatért nyúló mozdulatba. Azt már nem! Ez kurvára az enyém, srác. Ez is egy szar, még csak salsa sincs hozzá, de az enyém, és örülj neki, hogy a kolbászt átruháztam rád.
Látszólag unott érdeklődéssel, de azért magamban mégis türelmetlenül várom a feleleteit. Ezt a türelmetlenséget igyekszem tempós rágásba ölni, és nem hogy felírom azokat, amiket mesél, hanem inkább rajzolgatva jegyzem fel a számokat, címszavakat.
Nem tippeltem rosszul, amikor arról a bizonyos nyugdíjkorhatárról beszéltem. Piros pont nekem. Morf. Még a szemem sem villan, pedig nagyon szívesen felkiáltanék, hogy nahát, nem mondod? Én is! Helyette azonban hümmentek egyet, jelezve, hogy értem a dolgot. Nem baj, ha már morf, akkor őt is nyugodtan ütlegelheti a guta, hogy nem tud éppen más vérvonalba tartozni. Eddig olyan egyedinek éreztem magunkat, és nem elég, hogy már ajtókapargató ázott kutyának tituláltam, de még rokon. Ha távoli is, de rokon. A szerencsétlen, hányatott sorsú fajtából. Távol kell tartanom Patricktől. Egyszerűen muszáj. Szeretek egyke lenni az az igazság. Aztán a francnak hiányzik, hogy én legyek a megunt házimacska, akit egy kisebb és cukibb új babaállat kiüt a nyeregből.
- Nem Jason, nem erre gondoltam.
Csak megcsóválom a fejem, aztán hagyom, hogy magától jöjjön rá a kérdés valódi céljára. Nem is megy neki ez annyira rosszul. Vagy a teltebb has lehet az oka, vagy egész egyszerűen tényleg próbálta eddig sokkal hülyébbnek eladni magát, mint amilyen valójában.
- Milyen ismerősök?
Lényegtelen, hogy mit hisz vagy gondol róluk. Mert sosem lehet tudni, hogy esetleg keresik-e vagy akad-e valaki, aki sportvadászat céljából esetleg meg akarná ölni, és ezzel egy csomó szart hozhatna a városba. Vagy éppen a falka nyakára, már ha esetleg úgy alakul a dolog.
Felnevetek a nyolcvanöt dollár említésére.
- Ja, egy prostit talán ki tudsz belőle fizetni úgy, hogy nem kell aggódnod, hogy elkapsz valamit, mert nekünk az úgyis mindegy.
Lehet, hogy hülyeség volt ezzel példálózni, hiszen meglátásaim szerint ugyebár szűz. Aztán meg a fene tudja, lehet, hogy képes lenne azt a pénzt feláldozni arra, hogy egy nap végre férfiként húzhassa fel a sliccét brunyálás után. Nekem hót megérné.
- Bűvészkedni?
Kérdezek vissza, ámbár ez inkább a hirtelen megrökönyödés által kirobbant ismétlés, mintsem valós érdeklődés. Nem mondom, hogy nem érdekes vagy éppen különleges a dolog, de mégis késztetést érzek rá, hogy megkérjem: varázsoljon már elő a fülem mögül egy huszonöt centest. Vagy valami. De legalább ez megmagyarázza a kocsiban felejtett cilindert is, és legalább az ízléstelen öltözködés vádja alól tisztára moshatta magát. A kérdés, hogy ennek ki örül. És persze hogy akad-e ebben bármi haszon számunkra. Bár a franc se tudja, lehet, hogy a Goldenben simán alkalmaznának bűvészeket is.
Elsőre azt hiszem, hogy rosszul hallottam. Elvégre csak nem mondhatja azt egy rendőrkapitányság fogdájában ücsörögve, hogy végső soron okirat hamisítással foglalkozik, nem? És mégis megteszi, és ez kurva jó! Nem, jobban belegondolva ez nem jó, mert személy szerint túlságosan szimpatikusnak találom, bár bízom abban, hogy a hirtelen rászegeződő tekintetemből majd azt fogja leolvasni, hogy hát talán egy rendőrnek nem biztos, hogy ilyesmivel kellene előhozakodnia.
- Megmondom őszintén sokkal érdekesebb vagy, mint amilyennek elsőre tűntél.
Dünnyögöm végül, miközben elveszem róla a tekintetem, és felrajzolom a hamisító szót a papírlapra. Arról persze fogalmam sincs, hogy ezzel jelen pillanatban tudnánk-e bármit kezdeni falkaszinten, mert ez már nem Chicago, de aztán a franc se tudja, hogy éppen kire és mire van még szükségünk.
- Alapvetően ez így van. - vakargatom meg a halántékomat, aztán egy gondolkodó mozdulattal a fülem mögé csúsztatom a tollamat - Fairbanksben nem. Mivel baromi sokan vagyunk, és elég sok a szar mostanság.
Kerülje az embereket, kerülje a farkasokat. Valahol messze valaki beírja a homokba, hogy stay alone. Hiába, ezek a Teremtők le se tagadhatnák, hogy olyan kurva okosak.
Mondjuk a kérdésem nem feltétlenül erre irányult, mivel első sorban az érdekelt, hogy hogy élte túl. Mit evett, hol aludt, ilyesmik. Nem tűnik egy vérmes gyereknek, és őszintén szólva az sem érdekelne, ha fosztogatásból tartotta volna életben magát. De attól még egészen különös, hogy ezt így végig tudta csinálni. Vagy csak rohadt nagy mákja van.
- Ha akarsz. - rántom meg a vállamat, aztán egy újabb tortillát elrágcsálva hátradőlök, szinte lefolyok a székről. Bassza meg, beállt a derekam! Milyen ócska tákolmány ez a foglárszék.
- Miért érdekel? - kérdésre kérdéssel, tudom, ez állítólag bunkó dolog, de az ilyen apróságok valahogy sosem foglalkoztattak igazán.
Vélhetőleg pontosan a kérdésemre érkező válasz közepe táján zavar be az éterbe a telefonom csörgése. Én konkrétan majdnem hanyatt borulok a székkel, annyira hirtelen és váratlanul ér a dolog, és halk anyázásokkal egybekötve nyúlok a kabátom zsebébe, hogy elővegyem a készüléket. Az emlegetett szamár. Csak egy gyors pillantást vetek Jasonre, miközben felállok, teszek néhány lépést a kijárat irányába és felveszem a telefont.
- Mi van?
- Ah, elnézést, nem tudtam, hogy ennyire elfoglalt vagy, William. Gondoltam szeretnéd megosztani velem, hogy miért nem vagy itthon.
- Tudod, veled ellentétben én dolgozom.
- De a hűtős beosztásod szerint...
- Igen, a hűtős beóm szerint ma nem dolgozom, de a fél kapitányság a halálán van a teveinfluenza miatt, úgyhogy be kellett jönnöm éjszakára.
- Tényleg? És milyen teveinfluenza? Billy, ha megint...
- Pat, ez most nem alkalmas, oké? Épp egy kihallgatás közepén vagyok.
Néhány másodpernyi hallgatás. Szerintem azt fontolgatja, hogy vajon hazudok-e neki vagy sem, mivel a teveinfluenza már önmagában egy elbarmolt kifogás, de a franc se tudja, miben halnak meg manapság az emberek a terrortámadásokon kívül.
- Csinálok reggelit, mire hazaérsz. Nyolcra a bíróságon kell lennem, úgyhogy egészen biztosan elkerüljük majd egymást.
- Jó. Jól van, kösz. Na, majd... majd otthon találkozunk.
Nem várom meg, hogy elbúcsúzzon, inkább a lehető leggyorsabban bontom a vonalat, és Jasonnek háttal állva szívom be mélyen a levegőt. Egészen megemelkednek a vállaim, majd lassan ereszkednek meg, ahogy próbálom kifújni magamból a hirtelen belém költöző idegbajt. Szúszá, vagy mi a tököm.
Hátra fordulok, és amolyan "ez van" jelleggel a combomnak ütöm a karjaimat, mielőtt elzsebelném a telefont.
- Nos, ha csak nem akarom, hogy azt feltételezd, hogy a meleg pasimmal élek együtt... Ja. Él.
Sóhajtva ülök vissza a székemre, felveszem a földről a papírt, le a fülem mögül a tollat, és monoton hiperaktivitással kezdem vele kocogtatni a papír támláját.
Nem izgatom magam azon, hogy esetleg hallott volna bármit a vonal túlsó feléről, bár ha eddig alábecsültem a képességeit, akkor lehet, hogy a hallását is, de már úgyis mindegy, tekintettel arra, hogy már úgyis tudja, kivel beszéltem.
- Na de térjünk vissza rád. Azt akartam még kérdezni, hogy van-e állandó vagy ideiglenes lakcímed a városban? Hol alszol? Mit csinálsz?

Szerencséjére, vagy éppenséggel szerencsétlenségére Henry nem akarta megosztani a rágcsát, így nem fogta el bűntudat, amiért még azt is szerette volna megszerezni. Miközben magáról mesélt, óvatosan figyelte Henryt, és nem igazán a hűvös tekintetre és a hümmögésére számított, amikor a vérvonalát megemlítette. Érzelmei persze másként reagáltak erre a kijelentésre, de Jason zsenge kora miatt esélytelen, hogy felfigyelt volna rá, így nem is igazán kérdezhetett rá konkrétabban a dologra. Sebaj, legalább Henry már tud róla, és alkalomadtán majd elcseveghetnek a vérvonaláról, és akkor talán kiböki neki, hogy ő is az. Esetleg még tanítgatná is, hogy mit, hogy kell. Biztosan remek szórakozás lenne.
Jason megint adta kicsit a hülyét, Henry viszont egész tűrhetően kezelte ostobaságát. Se szék, se iratmappa, se chips nem repült felé, pedig az utóbbi jó lett volna.
- Jobbára még Jonathan ismerősei, vagy talán barátai. Nem tudom hányadán álltak egymással. Néha összevesztek, meg kibékültek. Nem igazán tudtam eligazodni rajtuk. Őket mondjuk már rég láttam, már biztos nincsenek is Nashvilleben, ha még élnek egyáltalán – Jason arca grimaszba fordult, aztán az ágy szélét megragadva lóbálni kezdte a lábait, és homlokát ráncolva próbált gondolkodni. – Úgy tíz éve találkoztam egy lánnyal Farmvilleben, elég rendes volt, meg minden, de hát ő is elég fiatal. Meg még néhány farkassal összefutottam, mialatt egyre északabbra vándoroltam. De úgy senkivel sem voltam jóban, inkább csak hallgatólagosan megvoltunk egymás mellett – Jason végül megvonta a vállát és sóhajtott egyet. – Nagyjából ennyi, de egyik sem mozdítaná a kisujját értem, ahogy szerintem én sem hasonló helyzetben. – Remélte nem kell még neveket is mondania, ennyiből már valószínű láthatja, hogy senki sincs, aki mellette lett volna, vagy csak érdeklődött volna iránta.
Széles mosoly terült el az arcán, de aztán szinte rögtön le is hervadt, amikor eljutott a tudatáig, hogy a kevéske pénzéből, marhára nem fogja tudni itt maradását biztosítani. – Aha, szóval az nem elég – ismét grimaszolt, majd megint a padlót kezdte el bámulni, de csak pár pillanatig, mert eszébe ötlött a bűvészkedés, amit meg is említett a hímnek, aki érdeklődve tekintett rá, legalábbis úgy tűnt.
- Aha, a pénzt azzal kerestem – kezdett el hirtelen szaporábban beszélni. – Három óra alatt jött össze, szóval az elég jó. Ha egész nap csinálnám, akkor sokkal többet is tudnék, és azzal már ki tudnám fizetni a maradásom. – Gyermeki vigyorral leste Henry reakcióját és minden egyéb ésszerű dolgot félretett, mint például, hogy az utcai tevékenysége nem legális jövedelem, és közel sem biztos, hogy a bevétel egyenes arányban lenne a befektetett idővel. Ráadásul ebben a hidegben a nap végére, már egyetlen kártyatrükköt sem tudna csinálni, mert szarrá fagynának az ujjai. Persze foglalkozzon ezzel is Henry, Jason csak egy idióta kölyök, aki nincs tisztában az élettel. Honnan is tudhatná, hogy ez majdnem kivitelezhetetlen.
Henry tekintete belefúródott Jason agyába, és szinte már úgy érezte kár volt a hamisítást is felhozni. Végül is csak rendőr, persze, melyik tisztességes zsaru lődöz el egy fél tárat a lebilincselt előállítottjára? Nem, Jason nem hitte, hogy ilyen apróságon akadna fenn, mindenesetre azért inkább becsukta a száját, és lesütötte a szemét a vádlónak tűnő tekintet hatására, és még a láblóbálást abbahagyta.
- Tényleg? – nézett fel hitetlenkedő ábrázattal, bár nem tudta, hogy ez most  jó neki vagy nem, hiszen próbált csak annyira hasznos maradni, amivel még nem akarja kitoloncoltatni. Semmi kedve nem volt illegális falkaügyeket lebonyolítani. Bár igazából ezzel sokkal közelebb kerülhet a hívás felderítéséhez, mintha kóborként caflatna az utcákon, és saját leszármazottait molesztálná lépten nyomon. Már persze, ha a falkában van a probléma és nem másban. Sajnos ezt még Chulyin sem tudta neki megmondani, pedig ő már jóval régebb óta itt él. Ráadásul elmondása szerint ő a világ leginformáltabb személye. Ebben persze egy percig sem kételkedett, de ha ő nem tudott még rájönni, akkor neki mi esélye van? Így igazából akár játszhat is falkatagot, vagy segítőkész kóbort. Már, ha szükség van egy tejfelesszájú hamisítóra. – Akkor ez most jelent valamit, vagy csak úgy megjegyezted? – kezeit összekulcsolta ölében, és próbált reménykedő arccal nézni a mogorva zsarura.
Jason felélénkült Henry szavaira, bár inkább Anguta kapta fel a fejét. Kíváncsivá vált, miféle szartenger üthette fel ocsmány pofáját a városban, ha már ilyen nyíltan megemlítette előtte. Biztos nem semmiség, ha valamennyire Henryt is aggasztja a probléma.
Jason elmosolyodott, biztos meg fogja bánni, de ha már eszébe jutott miért ne mondaná ki. – Olyan, vagy mint Ügyi – nézett rá vidám tekintettel. – Csak nincs az a hülye sapkád hozzá, hát meg nem vagy kék – lám, csak megérte a kultúra legmagasabb fokát, a rajzfilmeket is nézegetni a gyerekeivel, bár lehet Henry nem tudja miről beszél. Feltehetőleg így lenne a legjobb, mert akkor biztos nem húzza nagyon fel magát. Talán később rákérdez miféle problémák vannak, de jelen pillanatban nem hitte, hogy érdemben kapott volna rá választ. Most Jason volt porondon, és már az is csoda lesz, ha saját teremtőjéről mond pár szót.
- Hát, csak mert… – nem igazán tudott volna értelmes választ adni, ha csak azt nem, hogy meg szeretné ismerni azt, aki egyel közelebb áll hozzá a sorban, ezt pedig nem igazán állt szándékban elkotyogni. A telefon áldásos csörgése félbeszakította magyarázkodásának kezdetét, így engedelmesen elhallgatott és a beszélgetésre fülelt. Igyekezett nem elröhögni magát Henry szerencsétlenkedésén, de azért egy fejleszegett vigyort bemert vállalni. Remélte, nem elhívják valami sürgős ügyhöz, és azonnal rácsapja a cellát, mert nagyon nem szerette volna a fogdában tölteni egyedül az éjszakát.
Vigyorát csak tovább szélesítette a kihallgatott beszélgetés. A hang öregebbnek tűnt, mint Henry, de ez persze semmit sem jelent. Akár még az is előfordulhat, hogy egy emberrel lakik együtt. Idegessége meglepte Jasont, hiszen teljesen normális volt a másik, csak éppen hiányolta otthonról. Mielőtt feltekintett volna lehervasztotta magáról a mosolyt, és tanácstalan képpel nézegette az ágyat, közben kezével nyomkodta, hogy elég kényelmes lesz-e aludni rajta.
- Kicsoda? – kérdezte zavart értetlenséggel a hangjában, aztán eljátszotta, hogy leesett neki – Ja, ja, hogy a teremtőddel beszéltél? – ezt persze a büdös életbe nem szűrte volna le a hívásból, de így már azt is tudja, hogy Patnek hívják, azaz Patricknek. Vagy valami fura név becézésének, amit nem ismert. Kíváncsi lett volna miért hívta Williamnak az „apja”. A bemutatkozásnál nem hazudott, valóban Henry lehet az egyik neve, de nyilván meg van áldva másodikkal is. Vagy csak simán bosszantásból használta Pat ezt a nevet. Felkorbácsolódó idegei ezt a lehetőséget igen erősen alátámasztották.
- Csak úgy járom az utcákat, munkát keresve – mondta némiképp ferdítve a valóságot. – Aludni kocsmákban szoktam, bár tegnapelőtt befogadott egy idős házaspár a város szélén. Megengedték, hogy a kanapén aludjak, és kimosták a gönceimet. Nagyon rendesek voltak – bólogatott csillogó szemekkel. – Enni is adtak, meg a fürdőszobát is használhattam. Amúgy össze akartam gyűjteni némi pénzt, hogy keressek szállást magamnak, mivel a megtakarításom csak három nap motelra volt elég. Aztán munkát is akartam vállalni, csak nem nagyon jött össze. Szóval így feléltem, minden pénzem – ajkait összepréselte, és egy laza vállrándítással jelezte, hogy ehhez már igazából nincs mit hozzáfűznie. – Jó, hát tudom, elég béna vagyok – vette le tekintetét Henryről, és bánatosan a falat kezdte el piszkálgatni. Nem akart szánalmat feltétlen kelteni benne, hiszen egész rendes volt hozzá, kivéve talán a lövöldözős részt. Viszont úgy kellett a történetet elmesélnie, hogy hihető legyen. Ruhái bár nem voltak épp divatosak, nem bűzlöttek hónapos mosáshiánytól, és Jason képe is aránylag tiszta volt. Bár jelen pillanatban száradhat rajta némi sár és vér, de azonkívül rendben volt.
- Amúgy milyen baj van a várossal? – kérdezte miközben félszegen felnézett a hímre. Nem akarta kifejteni, miért érdeklődik, de ha esetleg rákérdez, akkor tovább boncolgatja a dolgot. – Hát, csak mert lehet nem túl jó dolog olyan helyen maradnom, ahol nem biztonságos – úgy gondolta egy csipetnyi gyávaság még simán belefér amúgy sem makulátlan jellemébe.

- Farmville-ben? - kérdezek vissza, és olyan idiótán bámulok, mint borjú az új kapura - Mármint... A szomszédod volt abban a hülye játékban vagy ilyen település tényleg létezik?
Életemben nem hallottam még arról, hogy igazi földrajzi helyként létezne ilyen nevű porfészek, de azt sem tartom kizártnak, hogy tényleg valami netes csajozásról beszél. Illene hozzá egyébként. Biztos lelkesen csóválná a farkát, amikor a kiscsaj növényeit locsolgatja.
- Okés.
Részemről az ismerős téma lezárva. Legalább ellenségeket nem igazán szerzett magának, akik esetleg unalmukban utána jöhetnének. Legalább is merem remélni. Nem érzem és nem látom rajta, hogy esetleg megpróbálna eltitkolni valami ilyesmit.
- Hát, nagyon nem. - magam sem tudom, hogy miért nevetek fel, hiszen látom rajta, hogy mennyire el van kámpicsorodva. Persze arról fogalmam sincs, hogy az Alfa milyen árakban tárgyal a kóborokkal, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem ilyen nevetséges összegekkel vásárolhatják meg az ittlétüket. Elég csak azokból a pénzekből kiindulnom, amiket még a szeles városban szedtem össze úton-útfélen.
Csóró gyerek. Nem igazán akarom letörni a szarvát azzal, hogy szerintem legfeljebb ilyen... udvari bolond státuszt kaphatna ezzel a tudományával. Mondjuk mókás belegondolni, hogy esetleg azért lehetne a falka tagja, hogy adott helyzetben az unatkozó testőröket szórakoztassa az ebédszünetben.
- Figyelj, Jason. Akik fizetnek azért, hogy a városban lehessenek, jobb esetben már évszázados megtakarításokkal rendelkeznek, és ha csak nem tudsz egy zsáknyi pénzt előrántani abból a cuki kis sapkádból, akkor kétlem, hogy ez járható út lenne.
Oké, szerintem mégis csak sikerül letörnöm a lelkesedését. Ha pénzkeresettel kapcsolatos tanácsokra van szüksége, akkor az holtbiztos, hogy nem én vagyok az erre megfelelő személy. Pat ki is tekerné a nyakamat, ha a gyors, könnyű és jól jövedelmező út felé próbálnám meg terelgetni, arról nem is beszélve, hogy a falka nem feltétlenül nézné jó szemmel, ha egy ilyen kis taknyos fosztogatna a területen. Úgyhogy szerintem a fizetség ki van zárva. Meg persze a jóindulat is, úgyhogy összességében arra jutok, hogy talán a kétkezi munkás feladatokra és az okirat hamisításra tudnánk építeni, ha valamilyen csoda folytán az Alfa vagy valamelyik befogadó elé kerülne.
- Tényleg.
Felelek, mert bár valószínűleg nem tudja hova tenni, hogy akkor a megjegyzésem pozitív-e vagy negatív, de talán jobb is így. Nem az én hatásköröm a sorsa, tényleg, szóval kár lenne már most megígérni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Vagy hogy esetleg hasznára lehet majd bárkinek is.
- Azt jelenti, hogy szerintem érdekesebb vagy, mint azt elsőre gondoltam. De a jövőddel kapcsolatban az én véleményem aztán senkit sem fog érdekelni, úgyhogy vegyük ezt egy személyes hátba veregetésnek.
Íme a némileg finomabb megfogalmazása az eddigi gondolataimnak. Mondjuk sosem lehet tudni, mivel az utóbbi időben rengeteg olyan farkas is bekerült a falkába, aki szintén nem értem, hogy hogyan maradt egyáltalán életben, de ez sem az én problémám. Az én problémám legfeljebb a saját házam táján leledzik, meg itt, a hatósági berkeken belül.
- He? - pillantok rá összevont szemöldökökkel, amikor le-Ügyiz, de ahogy látom a mosolyt az arcán, én is meglágyulok egy kicsit - Ja hogy az a törp-izé? - jó, már értem, a toll miatt a fülem mögött - Ne hagyd magad becsapni, az én kézügyességem egész másra van kihegyezve, nem szoktam barkácsolni.
Szerintem az az épület, amit én raknék össze, úgy borulna le, mint a lavina. Nem mondom, hogy tehetségtelen vagyok az ilyen barkácsolós dolgokban, de ez megmarad a tetkókra, a fegyverforgatásra, na meg a motorom bütykölésére. Már egy villanykörte kicserélése alatt is háromszor kapnék agyvérzést, ha egy kicsivel emberibb szervezetem lenne.
Pat telefonja mindent félbe szakít, Jasonnek meg marha nagy mákja van, hogy inkább a zavartságot látom rajta, mintsem a kotnyeles kíváncsiságot. Hallgatózni egyébként sem szép dolog, és egyre inkább úgy érzem, hogy én vagyok az "Amit szabad Jupiternek..." mondás megtestesült példája. Nekem lehet, ha más csinálja, idegesít.
- Igen, vele. - sóhajtok fel, bár azt még mindig nem tudtam meg, hogy ez pontosan miért izgatja ennyire, bár könnyen lehet, hogy szimpla érdeklődés volt a részéről. Aztán ki tudja, lehet, hogy most majd szarul fogja érezni magát, hogy nekem bezzeg van, az övének meg lecsapta a fejét egy lift. Ez a sztori még mindig kurvára hihetetlen, lehet rákeresek majd a neten, hogy kapott-e valaki harmincegy évvel ezelőtt Darwin-díjat ilyen kategóriában.
Elmerengve hallgatom tovább, és próbálom elképzelni azt a magányt, amiben valóban évtizedeken át semmit sem csinál, csak munkát keres. Meg persze itt is. Jó gyerek ez, becsületesnek tűnik, ez talán számít majd, számíthatna. Igazán kár lenne elrontanom ezt a morált, bár őszintén szólva feszélyez, hogy ami nekem gyakran még most is derogál, az számára teljesen természetes. Persze azért kicsit lesápadok, amikor azt az öreg házaspárt emlegeti.
- Ugye nem etted meg őket?
Persze bejelentést ilyesmiről - tudtommal - nem kaptunk, de nem lenne meglepő, ha késne a dolog, hiszen az idős házaspárok általában csak az ünnepek tájékán szoktak hiányozni a hozzátartozóiknak. A dögszag meg napok, hetek múlva kezdené csak zavarni a szomszédállományt, úgyhogy a kérdésem egyáltalán nem vicc.
- Akkor jól értem, hogy hivatalosan most hajléktalan státuszban vagy?
Persze, légy szíves, könyörgöm, hogy mesélj még nekem olyasmit, amitől szarul tudom érezni magam! Igazán szeretném, ha még legalább húsz megszólalásodba bele tudnám élni magam, mert annyira jellemző rám egyébként, hogy érdekel mások nyomora. Bassza meg.
- Ne basztasd a falat, pénzbe került.
Morranok rá irtelen, ettől kicsit jobban érzem magam. Mintha visszabillent volna a világ egyensúlya attól, hogy csak azért is odaugattam neki valami bunkóságot. Persze ez nem tart tovább néhány pillanatnál, de legalább érezhetem, hogy nem vagyok puding.
- Az nem tartozik rád. - egy képzeletbeli krétával igyekszem határt húzni közöttünk. Persze, etetem, itatom, meg dumálgatok vele, de nem vagyunk azért annyira jóban, hogy csak úgy kiadjam neki a falka információit, legalább is azokat nem, amikkel én magam is tisztában vagyok. Egyébként is, mindjárt itt az április, remélem, hogy idén sem alszom majd ötven órán keresztül, mert a kurva szellemjárás miatt szolgálatban leszek és próbálom összeszedni a hullacafatokat és begyűjteni a szemtanúkat.
- Megmondom a frankót, szerintem te sehol sem vagy biztonságban, amíg nem találsz egy falkát, aki befogad. Vagy legalább egy új teremtőt, aki elvan veled. - újabb sóhaj, nem is tudom, hogy pontosan milyen indíttatásból, de felkelek, átmozgatom a tagjaimat egy kicsit. Nem vagyok az a túl sokáig egy helyben üldögélős típus, ha nem muszáj. És most nem muszáj, legfeljebb Jasont idegesítheti, hogy járkálok, de azt meg leszarom.
- Reggel le kell adnom rólad a jelentést, úgyhogy jó lenne, ha addig kitalálnád, hogy megpróbálkozol betársulni vagy lelépsz innen, mielőtt bárki másba belefutsz. - őszintén szólva azt kívánom, hogy menjen el, mert ha marad és meghal... az gáz. Akkor talán sajnálnám egy kicsit. Vagy ha marad, de nem hal meg, akkor egészen biztosan a nyakamba lesz aggatva, mivel Pat bolondul a vérvonal-rokonságokért, és valamiért szeretné, ha engem sem hagyna hidegen a dolog.
- Akarsz még kérdezni valamit? Nem mondom, hogy választ is kapsz, de ki tudja. Hátha beletrafálsz. Aztán itt hagylak, mert vár rám egy köteg hamisítani való adatmozgatás rólad, ha már egyszer behoztalak. - visszasétálok a székhez, lehajolva pedig felemelem a bontott chipset - Kell? - felé nyújtom, mert nem ízlik szósz nélkül. Semmi értelme sincs, csak kiszárad tőle az ember szája, és semmi íze sincs. Úgyhogy ha igényli, még ezt is odaadom neki.
- Add ide a szemetedet. - bökök nyújtott kézzel a kolbász maradványaira, aztán ha odaadja, elsétálok vele a legközelebbi szemetesig, majd visszatérve várom az esetleges kérdéseit.

Jason sután és értetlenül rázta meg a fejét. Fogalma sem volt milyen játékról beszél, és ez nyilván látszott is rajta. – Persze, az egy város Virginiában – homlokát ráncolta és úgy töprengett tovább, de nem jutott eszébe semmiféle társasjáték, ami ilyen névvel futott volna. Pedig jó párat megvettek a kölyköknek annak idején, igaz azóta már sok idő eltelt, és a játékipar ontja magából a hülyébbnél hülyébb játékokat. Nem csoda, hogy lemaradt, ráadásul az utóbbi négy évben teljesen kívül esett, az emberi kultúra fejlődősén.
- Ja, aha – a pénz nem lesz elég, ez persze várható volt. Ha hozzáférne a bankszámlájához, akár még fizethetne is, de ha már egyszer ilyen szépen bekamuzta magát egy szerencsétlen idiótának, nem volt szíve megválni a szereptől. Legalábbis falkás farkasok előtt semmiképp. Meg egyébként sem akarta Henryt kellemetlen helyzetbe hozni. Biztos jót röhögnének rajta, ha megtudnák, hogy paliravette egy hatvanéves farkas. Arcára keserű grimaszt csapott, de nem vitte túlzásba, és végül inkább el is mosolyodott a nevetésén. Ugyan ennél rosszabb már nem lehet, akkor meg nyugodtan felengedhet egy kicsit. Se pénz, se tehetség. Így nehéz lesz a falka kedvére tenni, de majd megoldja valahogy. Persze ő már tudta, hogy oldja meg, igaz ezt a legtöbb helyi falkatag nem fogja soha megtudni, és nyilvánvalóan Henry sem. Szimpátiája percről percre nőtt. A fickó tényleg segíteni akar és kicsit rossz is nézni, hogy szenved miatta, de persze lehetne sokkal rosszabb sorsa is. Feküdhetne a betonon széttört végtagokkal, és hallgathatná Anguta szent beszédét, hogy miért is nem lődözünk fiatalokra. Na, igen, túlságosan felszínesen ismeri még. Most visszafogott jófejségi állapotban van, de lehet amúgy egy degenerált idióta, aki szabadidejében gyerekeket mészárolgat az erdőben. Igaz nem nagyon tartotta valószínűnek, de megeshet.
Kényszeredett vigyorral vakargatta meg a fejét, és némi hitetlenkedő horkantást hallatott, amikor Henry a zsáknyi pénzt emlegette, majd megrázta a fejét lemondóan. – Akkor ez a lehetőség kifújt. Hacsak nem nyerek a lottón, de ez elég valószínűtlen, mivel nem játszok – miből is játszana, szállásra sem volt pénze. Viszont ez nem is rossz ötlet, ha esetleg úgy dönt, inkább mégis fizet a falkának. Bár rendkívül unalmas lenne, és nem lenne benne semmi kihívás. Valószínűleg marad az eredeti tervnél. – Amúgy tényleg cukinak tartod? – kérdezte furcsálló elégedettséggel, bár elég volt egy pillantást vetnie az arcára, hogy tudja a választ.
Jason reménykedve hallgatta Henryt, hogy aztán kedveszegetten bólogasson. – Hát, köszönöm. Azt hiszem. Ezt majd az alfa dönti el? Vagy ilyen bizottság előtt kell megfelelni? – kérdezte komoly képpel, és elgondolkozott, hogy az utóbbi négy évben nem esett-e át a farkastársadalom egy erős demokratizálódáson, mert akkor talán nem is lett volna kérdése olyan nagyon abszurd. Bár fene tudja a helyi alfa mennyire hallgat a beosztottjaira. Lehet dróton rángatják, és még csak észre sem veszi. Lehetőségként fennáll, de Jason sem hitte komolyan, hogy a bölcsőjüknél ennyire inkompetens alfa lenne az „úr”.
- Én sem nagyon – rántotta meg a vállát kissé. – De igen, arra a törpre gondoltam – nem nevetett fel, éppen csak szélesebbre és őszintébbre húzta mosolyát. Mégsem akadt ki a hasonlattól, ami igazából meglepetésként hatott Jasonra. Lehet, van benne még egy nagy adag gyerek. Biztos minden áldott este azt nézi a teremtőjével, és nagyokat röhögnek Hókuszpók idiótaságán. A gondolatra el is vigyorodott, de előtte gondosan lehajtotta a fejét. Olyan szépen alakultak a dolgok. Megismerte valamennyire Henry árnyoldalát és fényesebbik felét is. Persze túl korai lenne, még ítéletet mondani felette, de Anguta bizakodó volt. Nem csak őrült gyilkosokat képesek a világnak adni, hanem jóravaló, igaz kissé vehemens, de törvénytisztelő farkasokat is.
- Az jó, mármint jó, hogy még melletted van – tényleg örömteli dolog, hogy valakinek nem patkolt el a teremtője, és hosszú időn át jó kapcsolatban vannak egymással. Legalábbis a beszélgetésből nem azt szűrte le, hogy olyan nagyon ellenségek lennének. Mosolygott, és nem akart bánatos képet vágni. Azért mert fiatal, attól még örülhet más kedvezően alakulú sorsának.
- Mi? – nevetett fel könnyedén. Nem volt benne erőltetettség, és nem is igazán a feltételezésnek szólt a reakció, bár kétségkívül az is nagymértékben hatott rá, de inkább a döbbent sápadtág hozta ki belőle, amit Henry magára vett.  – Miért ettem volna meg őket? Jézus ereje – sohasem hitt benne – segíts meg. – Hitetlenkedve ingatta a fejét, már a feltételezés maga is iszonyú volt, de, hogy komolyan is gondolta, azt nem bírta fapofával végig ülni. – Nem vagyok én kannibál. Még állatokat sem nagyon szoktam ölni, nemhogy embert. Várj, most csak vicceltél nem? – nevetése kezdett elhalkulni, ahogy félrefordított fejjel vizslatta Henry arcát. – Te nem vicceltél – nézett maga is döbbenten egy pillanatra, és hanyag testtartásából kiegyenesedve, némi értetlenséggel az arcán meredt a zsarura. – Te… te ettél már embert? – homlokán ráncok jelentek meg, arca redőiben az undor halvány jele jelent, meg, de aztán elkapta Henryről a tekintetét. Nem akart előre ítélkezni felette, de hamarosan megtudja az igazat, és még nem tudta mitévő legyen kedvezőtlen reakció esetén. Persze, ha hallgat, akkor lehet, nem tudja meg biztosan, hogy evett-e már embert. A hallgatás viszont beleegyezés, jelen esetben pedig beismerés lenne.
- Hát, öh igen – vonta meg a vállát egy fintor kíséretében. Bár vicces maga a feltételezés, hogy egy farkas hajléktalan lehet, de emellett teljesen jogos, ha az emberi énjét és szükségleteit veszik alapul.
- Bocsi – szemét lesütötte, kezét pedig összekulcsolta az ölében, és igyekezett bűntudatos képet vágni, pedig jól tudta, hogy annak a falnak az égvilágon semmi baja nem lenne, egy hatvanéves kaparászásától. Vajon mit szólna hozzá, ha teljes erejéből beleöklözne? Talán az épület is beleremegne, de nem kívánta álcáját ilyen gyermeteg bosszúval ledobni magáról.  
- Egy új teremtőt? Olyat is lehet? – kérdezte kíváncsiság és hitetlenség egyvelegével. – Az lehet, nem lenne rossz, de… a falka nem ad nagyobb biztonságot? – szándékosan kissé félreértette Henry szavait, mintha a kettő eleve ki is zárná egymást.
A hím felkelt Jason pedig tekintetével folyamat követte mozgását, mint aki attól tart, ha leveszi róla a szemét eltűnik, és magára hagyja a cella magányában. Igaz nyitott cellánál, de Jason már, akkor sem akarta volna nagyon elhagyni a kényelmesnek tűnő ágyat, ha Henry hirtelen ki akarná tessékelni. Itt fűtenek rá, és még ágyban is alhat. Szinte főnyeremény.
- Nem kell reggelig várnod – fordította jobbra-balra fejét, ahogy Henry járkált. – Maradok – hangja nem volt a leghatározottabb, de nem is olyan, mint amit néhány érvvel meg lehetne dönteni. – Szóval, betársulnék, hát, akármibe, amibe belehet – próbált szerencsétlenül eltökélt képet vágni, de inkább csak szerencsétlenre sikeredhetett, de sebaj. Remélte Henry nem akar a lelkére beszélni, hogy igenis húzzon a picsába innét.
Jason elgondolkodott, de nem igazán tudott olyan kérdést, amire kapna is választ, így inkább megrázta a fejét. – Nem, asszem mindent tudok. Vagyis, amit most úgy kell tudnom. Na, vagyis érted, hogy gondolom – megrázta kicsit a fejét, és inkább egyenes választ adott. – Nem, nincs kérdésem.
A chips felajánlása igazán meglepte, és elhúzott szájjal félszegen bólintott. – Ha neked nem kell – és már nyúlt is érte, hogy átvegye a rágcsát. Aztán letette, és kicsit kapkodva összeszedegette a papírtálcát és a műanyag evőeszközöket, majd odaadta Henrynek. A vizes palack az ágyon pihent érintetlenül, remélte, hogy nem akarja azt is elvenni, de végül is miért tenne ilyet? A szemetet kérte.
A hím visszatért és várakozón nézett, de Jason csak megrázta a fejét. Tényleg semmi kérdése nem volt. Legalábbis olyan, ami jelenlegi helyzetével lenne összefüggésben. Persze rengeteg kérdése lett volna, de az idő – remélte – neki dolgozik. És egyébként sem hitte, hogy a kör pont Henry miatt szólította volna, mind a tizenhármukat Fairbanksbe.

Ha ő mondja, hogy Farmville márpedig egy létező város, akkor biztosan úgy van. Persze kényszert érzek, hogy azonnal felpattanjak és az asztali gépemnél rákeressek a neten, mert ha létezik ilyen nevű város, akkor fix, hogy azóta mindenki a földműveléssel és a szomszédolással cseszteti őket. És ha így van, akkor esélyes, hogy a következő eltávom alkalmával beugrom én is, hogy szolidan megkérjek pár random helyi lakost, hogy ugorjon át hozzám, és locsolja meg az elszáradt káposztaföldemet. Hah!
- Ha te mondod...
Ráhagyom, mert ha az arcára pillantok, teljesen egyértelmű, hogy halvány fingja nincs arról, hogy mit makogok itt össze. Elég furcsa érzés egyébként, mert amikor a meglett férfi testében rekedt Pat Garretet próbálja az ember rászoktatni a modern kütyükre, az még egészen normálisnak tűnik. Csak amikor egy suhancképű kis nyugdíjassal van dolgom, nehéz összerakni, hogy kimaradt az ilyen világi dolgokból, mint a Facebook, a Youtube vagy a netes pornó. Ha eddig nem is sajnáltam, utóbbi miatt azt hiszem, hogy szánom kicsit.
Idegesít ez a "ja, aha", pedig semmi okom nincs arra, hogy ezen túráztassam magam. Én is pontosan így beszélek az emberek többségével, sőt, Pattel is, viszont amikor velem csinálják ezt, úgy érzem magam tőle, mintha a falnak beszélnék. De nem teszem szóvá, pusztán megemelem kissé a bal szemöldököm és furcsa grimaszra húzom a szám, hogy mindösszesen ennyi reakciót sikerült belőle kicsikarnom. Ha tényleg degenerált lenne, talán megérteném.
- Hát kis barátom, lehet, hogy itt lenne az ideje elkezdeni.
A témában jártas, szakavatott mosolyt villantok, de csak szolidan. Persze én nem lottózom, de tudom, hogy lehet szinte a nulláról dollártízezreket csinálni alig egy óra leforgása alatt. Az most senkit se érdekeljen, hogy ez mennyire jó, tisztességes vagy éppen veszélyes, de alapvetően egyáltalán nem számít illegális dolognak ilyen módon vagyont szerezni. Persze utána megagyalni a hőbörgő, gatyáját vesztett ipsét, na az már lehet, hogy büntetendő, de ez csak ritka alkalmakkor fordult elő. Nem tehetek róla, hogy betiltották a párbajozást.
- Semmi esetre sem. - csóválom meg a fejem, és muszáj vagyok kicsit elröhögni magam - Csoda, hogy nem nyeli el a fejed.
Amilyen kicsinek tűnik, tényleg hihetetlen, hogy nem koppan a vállán a karimája. Persze értem én, hogy nyulakat kell benne tartani, meg fejem is kell hordani, és azt is szívesen megnézném, ahogy egy adag nyúlszarral együtt borítja a fejére, de ezek a képzelgések fognak életben tartani a műszakom végéig - hacsak nem fut be valami halaszthatatlannak tűnő telefon, hogy menni kell.
- Nem hiszem, hogy foglalkozna veled. Már bocs. - ciccenek fel újra - Valószínűbb, hogy valamelyik bizalmasával kéne elpofáznod egy kicsit mélyebben, vagy keresni magadnak egy kezest, aki vállalja érted a felelősséget. Úgy egyszerűbb.
Bazmeg.
Még jó, hogy fent van a pajzsom, és fogalma sincs arról, hogy mennyire megbántam a dolgot már akkor, amikor sikerült felfognom, hogy egyáltalán kimondtam. Valami furcsa félelem- és ellenkezésérzet mar belém, mert a világért (nem, az egész rohadt galaxisért) sem akarom, hogy akár egy hangyafasznyi motivációra is leljen a szavaimban. Felőlem akár teveszarból is varázsolhat platinát, akkor sem fogok érte kezeskedni, teljességgel ki van zárva. Nem, még akkor sem, ha Pat ezt határozottan jó ötletnek tartaná. És egyébként is szeretek egyke lenni, úgyhogy egyéb hozzánk kapcsolható alternatívát sem vagyok hajlandó még csak megfontolás tárgyává sem tenni. Az emlegetett szamár pedig keres is, úgyhogy igyekszem minél gyorsabban letudni a telefonbeszélgetést.
- Ja. - tessék, megmondtam, hogy én is így beszélek másokkal, főként akkor, amikor a Teremtőmről meg a magánéletemről van szó. Meglep, hogy az aggodalmas kérdésemre ilyen könnyedén kacag fel. Ha nem lenne túlságosan súlyos a téma, akkor határozottan meg tudnék könnyebbülni a reakciójától, így azonban megint egy kicsit hülyének nézem, és üveges, ám némileg szigorú tekintettem és összeráncolt homlokkal meredek rá, rögvest karba fonva a kezeimet.
- Ki nem? - kérdezek vissza egy hetyke biccentéssel - Persze kurvára véletlen volt, meg lehettem vagy... Nem tom. Alig egy hetes. - vonok vállat, és hirtelen szorítok rá az orrnyergemre. Megborzongok, még mindig élesen látom magam előtt a Doki tetemét, amikor reggel rábukkantam. Be voltam fosva, és azt baromira tudom utálni, és ami azután jött...
Megrázom a fejem, visszatérve a jelen időbe, eltaszítva magamtól Teremtésem vérfagyasztó körülményeit. Egyébként sem tartozik rá. És egyébként sem ez volt a legnagyobb bűnöm.
- Amúgy miért nem eszel? Ne mondd nekem, hogy sajnálod a vacsorádat. Ha azt mondod, hogy vegetáriánus vagy, kihányatom veled a kolbászt, mert csak megjegyzem, hogy az is állatból volt, nem a réti virágok könnyéből.
Fasza. Megrázom a fejem, és felsóhajtok, amikor megerősíti, hogy tényleg csöves. Nem tudom, lehet, hogy csak én vagyok túlságosan kényelmes, de az egyik felem akkor is ember. Ráadásul olyan, akinek borzasztó nagy igénye van az emberi világ mocskaira. Nekem ez a réti pipitér természetimádó hippi-bullshit meglátás nagyjából egy tengelyen fekszik az elmebajjal. Szóval ezért is növekszik a feltehetőleg indokolatlan sajnálat-indexem. Jók vagyunk. A bocsánatkérésére pedig derogál bármit is reagálni.
- Lehet, ja. És ja, nagyobbat ad, de az lenne igazán jó biznisz, ha egy falkatag harapna át. Lenne új vérvonalad, meg minden.
Nem fogom kifaggatni arról, hogy mennyire elégedett a morf létével, nekem sokszor nagyon hasznosnak bizonyult, de alapvetően meg kell vallani, hogy ennél azért sokkal bitangabb vérvonalak is léteznek. Azokhoz talán nem mellékelnek ilyen Gutaütötte istenkultuszú sztorikat sem.
A kedves ajánlatára pedig magas lóról röhögök fel.
- Rém cukor vagy Jason, de nem miattad maradok. Hatig melózom, úgyhogy mindenképpen maradnom kell. Jól van, fasza. - sóhajtok fel, aztán végigszántok az egyébként is reménytelen hajkoronám tincsei közt - Feltételezem, hogy nincs mobilod. És mivel lakhelyed sem, ezért meg kell majd keresned. Nem tudom, mikor ér majd rád bárki is, de a helyedben én nem váratnám meg az Alfát vagy mást, aki majd eldönti, mi lesz veled. Majd én közlöm, hogy létezel és szeretnél tárgyalni.
Azt nem fogom az orrára kötni, hogy pontosan hol találhat rá az Alfára vagy a falkák területére. Nem csinálok titkot belőle, egyszerűen ha akar, akkor meg fog találni. Nem olyan nagy ez a város, hogy lehetetlen legyen a fészkeinkre bukkanni. Nincs kérdése, a tortillát bedobom neki, aztán egy darabig szótlanul álldogálok a rács mellett, és csak nézegetem a gyerek fejét.
- Na, én húztam melózni. Szólj, ha kell valami.
Böködöm meg a halántékomat a mutatóujjammal, és remélem, hogy veszi majd a lapot, és ha pisikélni óhajt, nem fogja teleordítani az épületet azzal, hogy MCCARTY ŐRMESTER, TESSÉK KIKÍSÉRNI PISILNI, mert akkor fix, hogy legfeljebb hason csúszva fog majd megjelenni a falka színei előtt. Az meg nem lenne pont ideális, ugyebár.
- Durmolj egyet.

Sajnálatos módon rémesen unalmasan teltek a munkaórák. Persze lett volna mit csinálnom, befejezni pár jelentést például. Meg Jason ügyét elmismásolni, de a kreativitásom működését eléggé visszafogta a közelmúlt. A beszélgetések, meg a srác... Áh, bassza meg! Minden esetre lefuttattam egy keresést, hogy legyen nyoma annak, hogy utána néztem. Vehetnék akár ujjlenyomatot is, amit szintén lefuttathatnánk, de napokat kellene várni az eredményre, addig meg egyébként sem lehet bent tartani, és túlságosan pitiáner az ügye ahhoz, hogy ekkora segget csináljunk neki. A jelentésbe végül azt írtam, hogy elveszítette az okmányait, és személyes ismeretség lévén az ügyet lezárom. Ha valaki kérdezi, majd azt mondom, hogy a virginiai unokatestvérem gyereke, akit még nem volt alkalmam megismerni, de a beszélgetéseink alapján kiderült minden apró részlet. De nem fogok Farmville-t írni, hát kiröhögne mindenki. Beköltöztettem hát a fővárosba, Richmondba, azt jóvan.
Farmville-eztem. A Facebook üzenőfalamon lapozgattam, az online Playboyt nézegettem, meg valami akciófilmet is elkezdtem megnézni, de fogalmam sincs, pontosan ki a fasz lőtt le kicsodát. Nagyjából tíz percenként pillantottam hátra a vállam felett, a fogda ajtajai felé, hátha. De nem láttam és nem hallottam soha semmit, ettől függetlenül nem mászott ki a fejemből. Mint egy idegesítő szúnyog, úgy marta a bőrömet a felelősség, az elvárások, és a vívódás Pat leendő ítélete és a saját igényeim kielégítése között. Ha megtudja, hogy mi történt, ha megtudja, hogy csak úgy hagytam elmenni, egészen biztosan hetekig hallgathatom majd, ahogy elhord megint mindennek, és kiselőadásokat tart nekem az Élet adok-kapok tulajdonságáról. Meg a vénségemről, meg az elvekről. Nem tudom, hogy melyiket viselném el nehezebben. Még pár nap szájhúzást vagy hetek rosszalló pillantásait, reggeli nélkül töltött koplalásait. Mert hogy nem kapnék belőle, az is tuti. A picsába is...
Öt-ötvenkor kikapcsoltam a számítógépet, meggyőződésem szerint egyenesebb toronnyá igazítottam a papírhalmokat az asztalomon, felvettem a dzsekimet, és döngő léptekkel elindultam a fogda felé, Ha aludt, akkor egy gumibottal játszottam ébresztő lantmuzsikát a rácsokon addig, amíg magához nem tért.
- Vége az ingyen életnek, nyomás kifelé. Hozd a szemetet is.
Szélesre tártam előtte a rács ajtaját, átvettem tőle a szemetet és hagytam, hogy elinduljon kifelé. Hamar beértem, és ezúttal nem a nyakára fogtam rá, hanem átvetettem a vállán a jobb karomat, és egészen vidám arcot erőltettem magamra, ahogy kifelé haladtunk, a porta felé.
- Feltétlenül mondd meg majd anyádnak, hogy Hank csókoltatja, és hogy amint tudom, meglátogatom már őt is. Nagyon kíváncsi vagyok, mennyit ráncosodott az évek alatt. Elmentünk! - kiabáltam a recepcióra - Ki nem találod, ki ez itt! - röhögtem fel az értetlenkedő tekintetre - Ő itt Jason, és kiderült, hogy az unokatesóm fia. Na de ilyet! Vagy húsz éve nem beszéltünk, erre lecsukom a fiát... Mik vannak! Jobb lesz, ha vissza viszem a kollégiumba, már eleget pletykáltunk, nem igaz, Jay?
Felnyúlok, hogy összeborzoljam a haját, és roppantul szórakoztat, hogy most az előadás végett is úgy alázom meg, ahogy akarom. Mert gondolom nem díjazza, ha ennyire gyerekként van kezelve, de ez már ne az én hibám legyen.
- Na jól van Brad. Meddig vagy? Nyolc? Ahh, részvétem. Majd találkozunk este. Szevasz!
Eleresztem Jasont, csak hogy kezet nyújthassak a portásnak, aztán tovább nevetgélve kisietek vele az épület előtt fájdalmasan ránk nehezedő sötétségbe. A jó kedvem egy pillanat alatt foszlik le, az előadásnak vége van. Inkább kinyitom a kocsit, és hagyom, hogy kiszedje a cuccait a hátsó ülésről. Aztán becsapom mögötte az ajtót, és szótlanul elindulok a szomszédban parkoló motorom felé. Leakasztom a bukósisakot, és még egy utolsó belső káromkodást megejtek, mielőtt kinyitnám a számat.
- Hé, Jason! - megvárom, hogy rám pillantson, aztán felé dobom a sisakot - Vedd azt fel. Hazaviszlek. Na, mi lesz? Gyere már, ha sietsz, bemutatlak az öregemnek is. Csinál reggelit.
Ha nem siet... Ha leáll vitatkozni, én esküszöm, hogy itt hagyom. Akkor már mondhatom Patnek, hogy én megpróbáltam, de ellenkezett. Na, mi lesz Jason? Ellenkezel?

Jason egy előbukkanni készülő, felsőbbrendű mosolyt akadályozott meg még éppen időben. „Kis barátom”. Kedve lett volna elnevetni magát a megszólításon. Az öcsihez már jóval korábban hozzá szokott, így szinte el is engedte a füle mellett, de ez még neki is új volt.
- Meglehet – vonta meg a vállait, de látszott rajta, hogy csak kényszerből mondja. Mindketten nagyon jól tudták, hogy nem fog lottózni, de ettől eltekintve igazat akart adni a zsarunak. Nem tudta miért mosolyog a dolgon ilyen jót, talán neki is tetszett saját megszólítása, ami nem lenne csoda, ha esetleg egy önimádó seggfejjel hozta volna össze a sors, de Henry nem ennek a fajtának tűnt. Vagyis inkább csak az önimádó nem illett rá, a másik jelző néha igen, bár egyre kevésbé kivehetően. Nyilván frusztrálják az új ismeretségek, ezért igyekszik minél bunkóbban viselkedni előszörre.
- Sejtettem, hogy nem komolyan mondod – nézett félre, mialatt a szavakat az orra alatt mormolta, bár Henry bizonyosan meghallotta. Nem vágott sértődött arcot inkább csak lehangoltat, bár a másik röhögésére ő is egy kicsit vigyorra húzta a száját. Tényleg idétlenül állhat rajta, és hülye lenne egy hímtől elfogadni, hogy cuki a kalapja. Még, ha valóban az is.
- Kezest? – kapta fel a tekintetét, és bár nem akart reménykedő arckifejezést magára ölteni talán mégis sikerült neki. Bár ez jobbára inkább abból adódott, mivel egy farkastól, akit rábíznak - vagyis, akire rábíznák - valószínűleg elég sok mindent megtudhatna a helyi falkáról. Az már csak hab lenne a tortán, ha esetleg valamelyik leszármazottjához kerülne. Henry biztosan frászt kapna, ha esetleg ő lenne az a bizonyos kezes, és bár pajzsát fenntartotta ez nem sokat segített az ellen, hogy Jason kiszagoljon belőle némi kelletlen érzésfoszlányt. Mivel mindketten morfok, így nem lenne csoda, ha valóban őt kapná meg kezesnek, már persze, ha az alfa ebbe belemenne. Gyanította, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mintha csak beköszönne és közölné, hogy a tizenharmadik tékozló gyerkőc is visszatért. Bár igazából nem sokat tudna tenni a dolog ellen, de Henry valószínűleg kényelmetlen helyzetben találná magát, és az atanerk bizalmát is elvesztené. Ezt a dolgot még át kell gondolni, és ha lehet Jason nem fogja erőltetni a dolgot. – De a bizalmas is pont olyan, mint az alfa nem? Tehát akkor, okéban lennék a falkával igaz? – nem állt szándékában más előtt nagyon felfedni magát, és az alfa előtt sem tette volna meg, de mivel testvérei már beharangozták magukat, így ez a dolog igazából már nem sokat számít. Azonban nem császkálhat kedvére, ha az alfa úgy tudja csak egy kölyökkorból kinőtt idióta. Jason ezt mindenképpen el akarta kerülni, hiszen neki kötelességei vannak, és dolga is ebben a városban…állítólag. Bár a szellemek elég hallgatagok, így nem tudni miért is vannak itt pontosan.
Jason enyhe undorral az arcán hallgatta Henryt, amint karba font kézzel visszakérdezett, de zsigereiben nem épp ez az érzelem dominált. Farkasával egyként éreztek kezdődő dühöt a leszármazottjuk iránt, pedig testtartása, érzelmei és arcvonásai nem éppen arról árulkodtak, hogy félvállról venné a témát, szavai mégis ekként hatottak Jason fülének. Azonban nem engedhette szabadjára valódi érzéseit, így nyelt egyet és riadt tekintetet produkált, majd kevés undort árasztott magából. Nem szívesen gondol rá, jött rá hirtelen. Talán utálja is magát miatta, bár ez nem változtat a tényen, hogy kioltotta egy ember életét, és felfalta. Vagy csak megette volna? Nem, egy halott felzabálására nem így reagált volna, nyilván ő is ölte meg. Anguta legszívesebben felszínre tört volna, ahogy dühe is próbált kitörni, de lenyugtatta magát. Henry őszinte volt vele, nyilván tényleg csak egyszer evett embert, és ha a teremtője nem volt mellette, akkor ilyen fiatalon nem igazán ő tehet róla, hogy a farkasa arra kényszerítette, amit a természet szava diktált. Ez talán mentség lehet Henry számára, de „Pat” számára semmiképp. Ha nem a kölyök volt a hibás, akkor a teremtőt terheli a felelősség. Előbb utóbb vele is beszélgetni fog, és ki fogja deríteni, miért hagyta magára Henryt, hogy egy újszülött farkas szabadon tombolhasson.
- Ez igazán szomorú – nézett rá bánatos szemekkel. – Sajnálom – mondta, ki, amit valóban érzett. Sajnálta, ahogy minden egyes életet is, amit közvetve kiontott, de ettől eltekintve muszáj volt megtennie. Henryt talán nem kell eltetetnie láb alól, legalábbis az eddigiek alapján nem úgy tűnik, hogy rászolgált volna. Anguta is ölt már véletlen, igaz nem ette meg a delikvenst, de a farkasnak nehéz parancsolni fiatal korban. Igaz abban nem hazudott, hogy csak egyszer evett embert, de vajon hányat ölt meg? Idővel arra is rákérdez, de nem most. Lesz bőven alkalma megtudni Henry múltját a későbbiekben, ha esetleg ő lesz a kezese, ráadásul nem gondolta, hogy jelen pillanatban tovább kellene faggatnia.
- És ha igen? Mármint, ha tényleg sajnálom őket? – nézett szerencsétlen képpel Henryre. – Nem vagyok vegetáriánus, de más dolog olyan állatból enni, amit az ember erre tenyésztett, szaporított. Életeket adott, hogy aztán elvehesse. Tudom, nem igazán állja meg a helyét ez a dolog a farkasok körében, de mégis, én így vagyok vele. Ha nem a boltból veszem meg az ételt, hanem kimegyek az erdőbe vadászni, akkor egy állat elpusztul miattam, holott lehet nem kellene. Ha veszek némi húst, vagy kolbászt, a vágóhidak nem fognak egyel több életet kiontani miattam.  És így kevesebb romlik a boltosokra is. Nincs annál nagyobb vétek a természet ellen, ha a kaja a kukában landol – Jason lesütötte szemét, mondandója közepe táján, és halkabbra fogta a beszédet, mintha bizonytalanodna saját magában. – Szerinted rosszul látom? – nézett fel kérdőn a hímre, arcán tanácstalanság széles skálája söpört végig, majd inkább lehajtotta a fejét.
- Nem lennék többé morf? – kérdezte hitetlenkedve, amire jelen pillanatban egyáltalán nem is kellett rájátszania. Fiatal évei során sokszor szeretett volna testvérei kezdődő különös képességeiből valamit magának is megszerezni és boldogan cserélte volna le a semmit, valamire. Mára azonban semmiért sem cserélte volna le vérvonalát, még akkor sem, ha ez lehetséges lett volna. – De akkor meghalna a farkasom, és az…testvérgyilkosság lenne. Ezt nem engedhetem meg magamnak, már csak a teremtőm miatt sem. Az olyan lenne, mintha a sírjára hugyoznék – kelletlenül ejtette ki a szavakat, és grimaszba fordult a szája, majd Henryre nézett, hogy vajon mit szól az egészhez. Talán ő eldobná a morfságát? A képébe röhögne saját teremtőjének, amikor egyszer csak nem a saját vonalával térne haza? Valahogy nem hitte, hogy Henry ezt megtenné. Ha akarta volna, már valószínűleg egyébként is megtette volna.
- Óh – nézett félre Jason, miközben enyhe pír szaladt fel nyakán, majd zavartan vakargatni kezdte a füle tövét. Pedig már azt hitte, csak miatta marad. – Nincsen telóm – vonta meg a vállát. – Oké, a világért sem szeretném megváratni – mosolyodott el izgatottan, bár sejtette az alfa jobb szeretné, ha minél később találkoznának. De persze ez legyen csak az ő baja. – És…öhm, köszi – bizalomgerjesztő visszafogott mosolyt eresztett Henry felé. Tényleg hálás volt neki, hiszen megetette megitatta és még a rágcsát is neki adta. Igazán kedves kölyök volt ez a Henry gyerek, csak kicsit hirtelen haragú és türelmetlen, de alapvetően normális.
- Okés – bólintott miközben törökülésbe helyezkedett és elkezdte falni a chipset. – Bár nem hiszem, hogy el fogok tudni aludni – mondta őszintén, miközben a rácson túli hímet leste két falat között. Végül Henry elsétált és magára hagyta, Jason pedig hallgatózott rágcsálás közben. Miután felfalta az egészet és a vizet is megitta, lefeküdt, persze nem kívánt elaludni, egész éjjel hallgatózni akart…

…őrjítően hangos zajra riadt fel, mintha egyszerre kongatták volna meg a világ összes templomának harangját, és mindet Anguta fülébe fókuszálták volna. Hirtelen ült fel és értetlen képpel bámulta Henryt, aki felől a zaj jött.
- Milyen szemetek? – kérdezte fátyolos hangon résnyire nyílt szemekkel Néhány másodpercbe beletelt neki, mire felfogta, hogy hol is van, és mit is kell játszania éppen. Mondjuk az értetlen kölyköt sikerült csípőből hoznia, marha büszke lenne magára, ha direkt játszotta volna el a dolgot. Így viszont saját magát korholta, amiért egy kölyök így megtudta lepni. – Ja, a szemetem – bólintott, majd belehelyezte a zacskóba a fél literes ásványvizes palackot, és odaadta Henrynek.
Álmosan és kábán lépkedett, ami részben játék volt csupán, részben az ébredés okozta sokkhatás maradványa.  Ha jobban magánál lett volna, talán visszakérdez Henry értelmetlen csevegésére, így viszont csak bólogatott és helyeselt, miközben ásítozott, majd mikor felfogta a szavak jelentését, vidámságot vitt arcára. Milyen kicsi a világ. Egy pillanat alatt rokonok lettek.
- De, igaz – vigyorodott el, miközben vállán Henry karjával kifelé igyekeztek az épületből. Odakint még sötét volt, Jason csak találgatni tudott mennyi lehet az idő, de rájött, hogy marhára nem is érdekli. Felvidulva vette tudomásul, hogy visszakapja nyolcvanöt dollárját a cilinderrel és kabátjával együtt. Nyújtózott egyet, miközben hallotta Henry távolodó lépteit, majd kabátját felvette, és a kalapból kihalászta a pénzt, hogy zsebre vághassa. Nem aggódott, amiatt, hogy Henry magára hagyja, hiszen megígérte, hogy a falka tudni fog róla, így előbb utóbb nyilván meg is látogathatja az alfát teljesen „legálisan”. A hím szavai megcsapták a fülét, ezért felé nézett, majd meglepődve tapasztalta, hogy egy kerek tárgy ívesen repül felé. Ha néhány évszázaddal korábban lettek volna nyilván félre akart volna ugrani, mivel ágyúgolyónak tekintené, de így csak egy ideig nézte a feléje röppenő sisakot, majd lusta mozdulattal elkapta, amikor a közelébe ért. Tekintete azonban nem árulkodott kábaságról. Széles mosoly terült szét arcán, és egyből felfogta mit is szeretne Henry, bár nem tudta mire vélni, de ettől eltekintve egyáltalán nem akart lemaradni a lehetőségről, hogy találkozzon egy újabb leszármazottjával.
Magára kapta a sisakot, a cilindert összenyomta és hóna alá szorította. Sietve igyekezett Henry felé és remélte, hogy nem az utolsó pillanatban fog elindulni, kajánul röhögve. Felült a hím mögé és mivel nem volt egyéb kapaszkodó a motoron, a lábával szorította meg a vasat, de csak óvatosan, nehogy összezúzza véletlen. Nem akart Henrybe kapaszkodni, mert a végén még lerúgná a járműről, és akkor időbe telne kideríteni, hol is lakik az a bizonyos Pat.

~~~

Szeretem, amikor napsugaramnak hívnak, főleg, mert kevésszer fordul elő, és nem, egyáltalán nem találom ezt furcsának Horatiótól. Lesír a hangjáról és a zavaros beszédéről, hogy ivott, nem is keveset, egyedül azért orrolhatok rá, mert engem kihagyott a buliból. Mert itt még bulinak hiszem azt, amiben része lehetett, amit én kihagytam.
- Jól van, Casanova, viszek bugyit meg zoknit - nyugtatgattam a magam módján. - Vigyázz a pőre seggedre, aranyom! - tettem le én is, ahogy elbúcsúzott és átgaloppoztam az ő lakásába, hogy kerítsek neki ruhát. A folyosón összefutottam Jóval és naná, hogy mondtam neki, hova-kihez készülök, s ezek után nem volt kérdés, hogy nem egyedül megyek.
Annyit kértem tőle, hogy hozzon ő is zsét, mert ha fizetni is kell érte és sokat és kápéban, nem akartam csóróságra hivatkozva otthagyni. "Nevelési" célzattal, vagy mellé beülve simán, de eza zért ciki lett volna.

Én vezettem, az én kocsimmal mentünk, már csak azért is, mert szép nagy utastere volt, Hora meg ha olyan állapotban van, legalább elnyúlhat hátul. Csak nehogy kidobja majd oda nekem a taccsot! Elég nagy hálátlanság lenne, akkor is, ha meg tudnám érteni.
Az őrs előtt leparkolva lendületesen trappoltam be a nősténnyel az oldalon, amolyan "adjátok vissza a barátunkat, vagy baj lesz" gengszter stílusban. Ha ez lenne tőlem a sztenderd, talán még hitelesen is tudtam volna alakítani.
Az energiái után könnyen megleltük az ittas farkast, s elég volt egy pillantást vetni rá, csak egy kicsit jobban figyelni energiáit ahhoz, hogy tiszta sor legyen: egyáltalán nem volt buli az estéje és kicsit sincs jól. Az asztala mögött dekkoló rendőrnél torpantam meg, szememben kialudt a csibészes fény. Sóhajtottam egyet, majd átadtam Joanának a ruhákat.
- Elintézem az óvadékot, te öltöztesd fel - mondtam parancsoló él nélkül.
Jobban járunk, ha ő intézi egyelőre ezt a részét a dolgoknak, én lehet élből beletrappolnék a dolgok közepébe és addig csak a pokróc maradna neki, amíg részletes beszámolóval nem szolgál. Az ég szerelmére, én vagyok a labilisabb kettőnk közül, bő száz évvel idősebb nálam, ne csússzon szét! Egyszerre volt bennem a bajtársias aggodalom és az idősebb barátra felnéző "kölyök", aki soha nem akarta így látni a másikat. Sose egyszerű,a mikor kiderül, hogy egyik nagy és erős hím vagy nőstény sem mindig nagy és erős.
Lecsengettem az óvadékot, úgy is, hogy amúgy pár óra és fizetés nélkül, szabadon távozhatott volna. Tök mindegy, egy perccel sem marad itt tovább. Rácsok egy Fakírnak, nevetséges.
- Tudsz járni? - léptem oda hozzájuk az anyagiak rendezését követően, az indulási hangulatomhoz képest kifejezetten komoran. Semmi mulatságos nem maradt a helyzetben.

..i'm we are falling apart..

Nem hallgatóztam, eszembe sem jutott, de ez a Lak nem híres a diszkrécióról és amúgy is, a folyosónak legalább olyan jó füle van, mint egy farkasnak. Az olyan hosszúlábú-fülű, kotnyeles fajtának, mint én, pláne.
Majdnem kiejtem a kezemből az anatómiakönyvet, amivel járkálok fel s alá, amikor meghallom Darren hangját nem messze magamtól. Joananak odabiccentettem esettanulmányozás közben és nem gondoltam, hogy fel fogok ennél jobban révedni a munkából, de amit van szerencsém - nem, ez nem szerencse - hallani az elvonja a figyelmemet az osteogenesis imperfectáról és annak minden válfajáról.
Nem elejtem, hanem összecsapom a könyvet, s azt a hónom alá vágva trappolok Darrenék után és még mielőtt eltűnnének a folyosóról, Northlake után nyúlok, hogy célzatosan megállítsam, vállára rámarkolva, s megpróbálva erélyesen magam felé fordítani őt.
- Hívj fel, ha összeszedtétek, oké? Nem mennék bele a részletekbe, de tudni szeretném, hogy mi van vele.
~Hogy jól van-e.~ teszem hozzá gondolatban, de ezt nem mondom ki hangosan. Tudvalevő, hogy együtt voltunk, nem is rövid ideig, meg hogy azóta is jóban vagyunk, így annyira nem lehet meglepő, hogy érdeklődöm Horatio után. De azért abban van valami fura, hogy nem ajánlkozom a "mentőakcióba". Tartok tőle, hogy én lennék az utolsó, akit látni akar. De aggódom érte, basszaszellő! És nem tudom kiverni a fejemből az űzött vadként elmémben cikázó gondolatot: ez az egész részben az én hibám is lehet.
- Kérlek, ne szólj neki arról, amit kértem, s ne hallja, hogy felhívsz.
Teszem hozzá csendesebben, szinte már-már könyörgőn. Eleresztem Darrent, hagyom menni őt is és Jot is. De hogy én nem tágítok a Lak nappalijából, amíg vissza nem érnek, az is biztos. Egyszerűen nem tudok úgy visszamenni a bázisra - pedig ez volt a terv - hogy ne tudjam - ne tapasztaljam féligámeddig saját magam - mi van Horatioval. Oké, máskor is ivott, de azért ez.. nem tudom. Rossz érzésem van ezzel az egésszel kapcsolatosan, a bűntudat ragaszt le a kanapéra, s csináltat velem úgy, mintha az anatómiakönyv soraival foglalkoznék, miközben gondolatban egészen másfelé járok momentán.

//Egyreagos mertnembírtamki //

Már korán reggel talpon voltam és intéztem a kis ügyes-bajos dolgaimat. Éppen indultam volna Darrenhez, hogy a segítségét kérjem egy roppantul nem fontos feladatban, az ökörködéshez nekem soha nem volt túl korán, vagy túl késő, nézőpont kérdése, ugyebár. Micsoda mázli, hogy a keresett személy éppen szembejött velem a folyosón! Szélesen vigyorogva kezdtem volna bele a litániámba, de egy ruhakupac volt a mancsai között, amik ráadásul nem az övéi voltak, szóval a saját mondandóm helyett inkább azt tudakoltam meg, hová igyekszik ilyen serényen Horatio ruháival, merthogy szag alapján sikerült beazonosítanom, kihez tartozik a kupac.
- Nahát, minket meg kihagyott a buliból? - csóváltam rosszallóan a fejem, merthogy nekem is ez volt az első gondolatom. - Veled megyek! - ellenkezést nem tűrően jelentettem ki, bizonyára ő is tisztában volt velem, hogy ebben a helyzetben legfeljebb akkor képes maradásra bírni, ha ezüstlánccal kikötöz valamelyik elég erős fához. De nem ellenkezett, hogy vele menjek, úgyhogy nemsokára már a kocsijával robogtunk a fogda felé. Nem ellenkeztem, nyugodtan vezessen ő, engem ugyan ez a része nem érdekel a dolognak. Csak érjünk oda mielőbb, mert ki tudja, mégis mi a fenét művelt szeretett Tarkunk, amiért ilyen pácba keverte magát.
Nagyjából Darrenhez hasonló reakciókat produkáltam, amint megleltük a hímet, még kissé a szám is eltátottam, mert egyáltalán nem volt frankó, amit láttam és éreztem! Mi a fene történt, hogy ilyen állapotba került? Valóban nehéz volt elképzelni, hogy ő, egy Fakír, egy Tark kerülhet ilyen állapotba, de a Vörös Hold után átélt események élményeivel a tudatomban hamar rájöttem, hogy igenis lehetünk mi is gyengék. Az viszont egyből belém robbant, hogy tudni akartam, ki tette ezt vele, mert tuti nem hagyom annyiban a dolgot! Megvédjük a családunkat, az pedig egyáltalán nem pálya, hogy valaki, vagy valami ennyire taccsra vág egy olyan személyt, aki igenis fontos számomra!
Darren szavaira csak bólintottam, átvéve a ruhakupacot tőle, aztán amint beengedtek, máris mentem, hogy mindenféle duma helyett először megöleljem - hacsak nem lökött el magától.
- Nyugi, most már itt vagyunk és hazaviszünk, oké? - néztem végül rá egy biztató mosollyal a képemen. Nyilván nem lett volna helytálló azt mondani, hogy minden rendben lesz, mert egyrészt fogalmam sem volt a probléma okáról, másrészről pedig ez rohadtul nem ilyen egyszerű, hogy csak úgy dobálózzak ezzel a két szóval. Helyette inkább támogatólag álltam mellette, mint Harcos a Harcos mellett, mint barát a barát mellett, mint családtag a családtag mellett.
Nem kérdeztem többet, most csak az számított, hogy elhúzzunk innen a fenébe, majd a kocsiban kérdezősködünk, vagy ha hazaértünk, de nem itt és nem most. Ezúttal egyáltalán nem volt buli a rácsokat, a hideg, fehér falakat és a vakító neonfényt látni, minden csíntalanság és humor eltűnt a falak közül, szabadulni akartam innen, fogni Darrent és Horit is, majd elhúzni innen a fenébe. Öltöztettem olyan gyorsan hát, amennyire csak tudtam, ezúttal nem törődve a férfiúi büszkeségével, hogy majd ő egyedül boldogul. Láttam már meztelenül, nem most fogok elpirulni és ha hamar szabadulni akarunk innen, akkor bizony el kell fogadja a segítségemet és engednie kell, hogy felöltöztessem. Így, vagy úgy, de nem sokára, már a karját vetettem át a vállamon, hogyha szüksége volt a járásban is segítségre, hogy kifelé segítsem és haladjunk végre.
- Na gyerünk, nagyfiú, megy ez! - biztattam továbbra is, miközben már kifelé haladtunk, hogy a kocsihoz érve betessékeljem a hátsó ülésre, ám ezúttal nem előre huppantam be, hanem Hori mellé, biztos, ami biztos.
- Ha hánynod kell, időben szólj! - figyelmeztettem még, mielőtt elindultunk volna, nem lett volna túl kellemes, ha beköltözteti a rókacsaládot, de amennyiben nem volt más, úgy reméltem, hogy minél hamarabb tiplizunk innen.
- Mégis mi a jó élet történt?! - kérdeztem talán kicsit élesebben, mint szerettem volna, de basszus, mi a fene történhetett, hogy ennyire szétcsúszott? Nem rá voltam egyébként dühös, hanem arra a valakire, valamire, ami ebbe a helyzetbe juttatta őt.

- Jé, egy Jo! - derül fel a képem, amikor meglátom, de asszem nem csak ő van jelen, ha az antennáim még nem krepáltak be. De jó, hogy itt van.
- Eljöttél értem. - bárgyú mosoly terül szét a képemen. Azt hiszem eddig is nyugodtnak éreztem magam, de eztán meg pláne az voltam. Ha ő és Darren itt vannak, akkor már nincs nagy vész. Bár eddig sem voltam berezelve, voltam már ennél nagyobb kutyaszorítóban is.
- Pucér vagyok. - jelentem ki a nyilvánvalót és a homlokomat Jo vállának támasztom.
- Úgy lenne fair, ha te is... - jegyzem meg, még mielőtt elkezdődne az öltöztetős procedúra.
- Várj, leveszem a bakancsom. - kissé kibillenek az egyensúlyomból és lejtek egyet váratlanul, de a kiterülést elkerülöm azért.
- Meghalt valaki? - igyekszem Jo szemeire koncentrálni - vagy azok közelébe -, csak a hangulat miatt. Vagy ennyire szarul festenék? Korábban nem volt panasz pőreségemre...
- Megy egyedül is. - mármint a nadrág felhúzása. Oké, kis segítséggel. Végül pedig asszem elhagyhatom a takarót, nagyon viszkettem alatta.
- Jéé, te is itt vagy! Gyere ide! - örülök én Darrennek is, főleg, amikor már látom is, nemcsak érzem. Meg akarom ölelni - csak amolyan férfiasan -, de a valóságban, csak valami billegés és koordinálatlan karokkal való csapkodás jön létre belőle. Hát legalább megpróbáltam...
- Há' hogyne tudnék! Két lábon, itt ni, ezen a kettőn... - mutogatok nagy bőszen a az említett végtagjaimra.
- Meg négyen is. - vigyorodok el, mint a tejbe tök, mer' úgyis megy ám, ha kell.
Valahogy bekerülök a kocsiba és részegségem ködén átdereng, hogy ne felejtsem el visszaadni nekik a pénzt, amit most rám vertek el a kerekded rendőrnél.
- Nem, azt nem kell. Tök rendes tőletek, hogy jöttetek. Akartok énekelni? - a bárgyú mosoly ott maradt a képemen. Nem vagyok rosszul, aludtam is, csak a fény volt túl fényes, de itt a kocsiban már jó, sötét van.
- Hogy mi történt? Hát elhagytak. Mert mindenki csak elhagy. Az első feleségem meghalt. A második is. - bólogatok, amolyan, "hát ez történt" módon. Nem szoktam a házasságaimról beszélni, se józanon, se ittasan, de ez most egy ilyen alkalom.
- A harmadik... hát az... az bonyolult. Amúgy itt van ám, tudtátok?! - pillogok elégedett vigyorral immáron az ajkaimon, de még nem fejeztem be a mondandómat.
- Jaj, olyan sok mindenkit szeretek ám. Titeket is. Úgy ám! - teszem meg a vallomásom és még koránt sincs vége.
- Van egy fiam. Még egy képzeljétek. Hm, ki hitte volna? Mer' én tuti nem, az biztos. Nekem senki nem szólt, de nem ám, úgy bizony... - foglalom össze, hogy mi is történt pontosan.
- Darren kapcsolj valami zenét légyszi! Nem megyünk el valahová? - érdeklődök kíváncsian és nem tudom miért, de roppant lelkesen is.

Iwe'll carry you home

Egy pillanatig tart csupán az értetlen pislogás, amit Willow felé küldök, majd kinyitom a szám, hogy szóljak, de azon nyomban be is csukom és csak megrázom a fejem, amjd elhúzom keze ügyéből a karom. Komolyan, mint egy csapat gimis az érettségi bankett előtti hetekben, olyanok vagyunk.
- Később beszélünk - hagytam ott ennyivel, ám nem megnyugtató módon, sokkal inkább úgy, mintha ígéret lenne ez. Az is.

Jo intézi a részeg Tarkot, én az óvadékot, szeretem a hatékony munkamegosztást, főleg, hogy itt még fókuszálhatok szigorúan a feladatra, az érzelmi maszlagot némileg elodázva. Mert hogy az is van, az is lesz, efelől kétségem sincs, ahogy elfutni se akarok tőle, egyszerűen... néha csak rossz látni, hogyan emésztik magukat a barátaid, tudva, hogy nem nyújthatsz megoldást, mert nem egy rohadt triciklit kell megtalálni.
Az ölelő szándékú kalimpálásra megengedek egy sovány mosolyt. A világát nem tudja, de azt hiszem, neki most tényleg így a jobb.
- Mindjárt megyek utánatok - mondtam Joanának, de nem magyarázkodtam, csak megvártam, amíg hallótávolságon kívülre értek, elhagyták az épületet és némileg félrevonulva, nem törődve a rendőrrel felhívtam Willow-t. - Seggrészeg, de semmi baja, nyugi. Hazavisszük - adtam le a nősténynek a rövid, velős jelentést. El akarom hitetni vele, hogy nem lesz semmi baj, hogy minden rendben, de valamiért képtelen vagyok ezt kimondani, így inkább leteszem.
A kocsinál érem be a Tark-duót, épp az éneklési vágyunkat méri fel Hora. Tényleg nagyon szétcsapta magát, basszus!
Inkább beültem a volán mögé, megvártam, amíg hátul kényelmesen elhelyezkedtek és csak utána indítottam. Olyan óvatosan vezettem, mintha a legkisebb rázkódásra is robbanó bombát szállítottam volna, mert az oké, hogy Horatio úgy érezte, hogy neki nem kell rókázni, de momentán egy lyukas garast se adtam volna az ő érzéseire. Bocs, haver!
- Majd alapítunk "elhagyatottak" klubját, kivesszük a nappalit minden hétfő délután és mély-melankolikus értekezéseket fogunk tartani - dörmögtem az orrom alatt. - Itt a harmadik nejed? - Na ez tényleg meglepett, méghozzá annyira, hogy egy pillanatra arról is megfeledkeztem, milyen állapotban van, így némileg hevesebben vettem be egy kanyart. - Legalább falkatag és ismerjük? - Ezt már-már kínomban kérdeztem, de ha azt hittem, ez minden, nagyot tévedtem, ugyanis a jéghegy csúcsa mellé benézett a potya gyerek is. Kezdtem megérteni ezt a részegséget, empátiám pedig abban fejeződött ki, hogy eleget tettem a kérésének és zenét kapcsoltam.
- Haza megyünk, komám, oda! - jelentettem ki ezt viszont ellentmondást nem tűrően. - Bűzlesz és szét vagy esve, sehová nem mész így az ágyadon kívül. Akkora katyvaszod van, hogy a pián is átszaglik, ha pedig azt hiszed, hogy ezen még pár óra héderelés és hedonizmus majd segít, rohadt nagyot tévedsz! - Hova gondoltam? Úgyse fogja fel igazán, mit mondok, lehet el is felejti majd. Nem baj, nekem jól esett. Ezek után meg sem fordult olyan nonszensz kérdés a fejemben, hogy "na és amúgy hogy vagy"? Szarul, látszik, büszkén se nagyon, ami azt illeti.
- Ha zöldül, sikíts, Jo - tettem hozzá, mert a nőstény jobban ura volt a helyzetnek ott hátul. Leengedtem az ablakot is, hogy menjen hátra friss levegő, hátha tisztítja kicsit a fejét és tényleg megússzuk rókázás nélkül az utat.