Közelebb vannak a bejárathoz

A fickó úgy látszik nem vevő, ha valaki nem érti elsőre, amit közölni akar. Angutát kicsit bántotta a dolog, hiszen tényleg nem a falkára gondolt, hanem elsősorban rá, aztán másodsorban az alfára. Bár ez inkább jött a nagyképű belépője miatt. Sebaj, máskor is nézték már hülyének, igaz többnyire csak játszotta, de persze néha ő is lehet lassú egy kicsit.
- Oké… de ugye nem baj, hogy beszéltem a belegyezéshez? – gyorsan küldte, mintha hadarna, hátha akkor nem ront tovább a helyzeten. Bár Anguta nem zavartatta volna magát emiatt. A zsaru úgy tűnt kezd mérges lenni rá, pedig nem is csinált semmit. Viszont ezt a véleményét, igazán nem akarta már az elméjébe küldeni. Lehet, idegösszeroppanást kapna hirtelen.
- Nahát, az remek lenne – Anguta hangja zavart vidámsággal csengett, persze akkor sem hitt volna a fickónak, ha nem érezné energiáiban a hamisságot. Ettől eltekintve bizakodó volt, hogy nem fogja nagyon csesztetni, amíg kikötnek a kapitányságon. Eddig teljesen jó benyomást tett rá, igaz heves és tuskó, de hasonló helyzetben nyilván ő is így reagálna le egy fiatal farkast. Inkább, minthogy tényleg lebuktassa valami idiótasággal a farkas társadalmat. Persze Anguta csak békésen iszogatott volna, és semmiféle galibát nem okozott volna, de hát ezt a kölyökzsaru nem tudhatta.
Egyre kevesebb esélyt látott, hogy tényleg szirénázhasson, és a mormolására intézett válasz sem volt épp bizalomgerjesztő. Itt lett volna a páratlan lehetőség, csak be kellett volna fognia a száját. Így majd el kell kötnie egy rendőrautót, ha szirénázni akar. Sebaj, majd felveszi legfeljebb a zsaru alakját és furikázik néhány kört a kocsijával. Biztos remek szórakozás lesz.
A tapizást kihagyta volna, de a fickó monológjára csak értetlenül nézett, és halvány mosoly bújt meg a szája sarkánál. Még szerencse, hogy háttal állt neki jelen pillanatban. Fogalma sem volt miről beszél. Az elmúlt négy évet egy farkas bőrében élte, és azóta nem pótolta be kulturális hiányosságát. Ha meg ez egy régi klasszikus, akkor a fene sem hallott róla. Biztos úgy van, ahogy újdonsült haverja matatás közben ecsetelte, de miért is értene egyet vele?
- Szerintem érdekes volt – jegyezte meg mormolva, vállait enyhén megrántva. Ha a halandók nem is, a farkasok bizonyosan hallották, már amennyiben nem másra figyeltek. Viszont matató főtörzs bizonyosan felfigyelt szavaira, és Angutának ennyi éppen elég is volt. Ezzel a megjegyzésével nagyon nem is lehetett mellélőni. Szinte bármire lehet ezt használni, egy uncsi filmtől, a penészes joghurt ízéig.
A fickó nem vevő a könyörgésre sem, ennek ellenére nem akaródzott neki ennyivel megálljt parancsolni saját szánalmas mentési akciójának.
- De, de… ez rohadtul fájni fog – dadogta telepatikusan kétségbeesetten. Ez persze nem segített, de a fickót lehet még feljebb pumpálja idegileg. – És nem is hisztizek – hisztizte elkeseredetten.
Mire kiértek a kocsmából, már szép vörös nyomott hagyott bőrén az ezüst, bár ezt nem láthatta, de a fájdalom mértékéből erre a stádiumra következtetett. A megfeketedett hús még csak jóval később fog jönni, ezért amennyire még nem volt feltűnő feszítette a karpercet.
- Nem, nem dehogy. Csak le kéne venned – ajkai remegtek kissé, és bár a hideg elnyomta gyöngyöző homlokának remek játékát, arcán látszódhatott a fájdalom okozta szenvedés. Hát, legalábbis remélte.
Anguta tapsolt volna örömében, amikor meghallotta a nemére vonatkozó becsmérlő szavakat. Szépen bekapta a csalit, és még csak nem is kellet az arcába nyomi sírós ábrázatát. Büszkeséget érzett leszármazottja iránt. Jók az érzékei, és nyilván remek emberismerő is. Mondjuk hekusként ez elvárható tulajdonság.
- Nem vagyok lány – szűrte fogai között, és enyhe dühöt is vitt hangjába, ami érthető lenne, hiszen a zsaru nem hallgatta meg kérését, hiszen a bilincs még mindig égeti a csuklóját. Nyilván mindenkit feldühítene az ilyen bánásmód. Szeretett volna valami béna, szerencsétlen megjegyzést a zsaru képébe nyomni, mint például, hogy „anyád volt lány”, de majdnem fuldoklásban tört ki, az elfojtott röhögéstől, a remek riposz kapcsán, így inkább befogta a száját, és hagyta, hogy betessékelje a hátsó ülésre.
Egyre inkább kedvelte az ürgét, nem csak, hogy remek érzékei vannak, de még a humora is a helyén van. Ettől eltekintve lehet le kell majd csapnia, ha nagyon erősködne, de majd elválik. A bilincset egyelőre még szépen a csuklójához szorongatta, had égesse, közben igyekezett látványosan szenvedni.
- Örvendek – nézett félre fájdalmasan sértődött ábrázattal. Közben azon gondolkodott, hogy mennyibe fog a városnak kerülni, ha kirúgja a hátsó szélvédőt és meglép, mielőtt a másik felfoghatná mi történik. Bár nem szerette volna feljebb tornázni adóság listáját, így inkább hanyagolta egyelőre az agresszív megoldásokat.
- Ja, aha értem… – kezdte óvatosan, aztán elhallgatott, ahogy a fickó tovább folytatta. Tekintetét mélyen lesütötte, majd balra és jobbra nézett, közben nyelt egy nagyot, és néha szóra akarta nyitni a száját, de aztán becsukta. Végül ismét a padlót bámulva halkan beszélni kezdett. – Nem is kevertem semmiféle szart – hangja fátyolos volt, bár nem kezdett el megint bőgni. Mondjuk akart, de elcseszte, így könnyek nélkül folytatta. – Nem ő tehet róla… – mondta egér vékony hangon, és már fojtatni szerette volna a szívszorítónak szánt történetet, de időközben megálltak és idegesen feltette a kérdését.
A fickó türelme úgy látszik elfogyott, mivel nem éppen nyugodt állapotban szállt ki és ez megérződött Anguta feje búbján, amikor őt is kiráncigálta onnét.
- Bazzmeg – nyögte, ahogy találkozott a fémkeret és a feje, közben elernyesztette izmait, de bilincsel a karján kicsit nehézkesebb rongybabának lenni, de úgy érezte sikerrel járt, főleg amikor bal orcáját egy ház vakolt, rücskös fala cirógatta meg. – Faszom. Mi a szart csinálsz – színlelt felháborodását a másik úgy látszik teljesen hidegen hagyta, csak mutogatott égő cigarettával a fejére, közben ecsetelte gyerekes problémáit.
Anguta szíve egy pillanatra kihagyott, amikor a fegyver előkerült, és most nem is kellett megjátszania hirtelen magát. Persze inkább csak meglepődött, de jó alapnak bizonyult, hogy rémülten tátott szájjal a fegyver csövébe nézzen. Csak nem fogja tán, itt a nyílt utcán lelőni? Vagyis megpróbálni lelőni. Nyilván ki tudott volna térni, de az álcájának akkor reszeltek, közben gondolatban azon agyalt vajon túlél-e egy fejlövést. Talán igen, bár még nem kapott golyót a koponyájába, így nem lehetett biztos benne.
- Te…tessék? Miért akarnám ezt tenni? – kérdezte rémült idegességgel, miközben keze még mindig hátra volt bilincselve, ezért kissé előredőlt felsőteste – Nehogy lelőjé mán – vinnyogta kétségbeesetten. Elméjében már meg is fogant egy mondat, amit a másodperc tört része alatt eldöntött, hogy nagyon helyes lépés kimondani. – Nem csináltam semmit. – Ha erre a mondatra nem fog lőni, akkor semmire. Izmait már megfeszítette azelőtt, mielőtt az utolsó szó elhagyhatta volna ajkait. Testét enyhén jobbra döntötte, így már megvolt a kitérés iránya is. Persze remélte, hogy nem fajul idáig a dolog. Nem lett volna kedve felfedni magát.

- Ja, mert még biztos szűz vagy.
Közlöm vele halkan a meglátásomat, mert egész egyszerűen más logikus magyarázat nem létezhet erre a kijelentésére. Nem érdekel egyébként, a témával kapcsolatban egy zsémbes vénembernek érzem magam, pedig sem testileg, sem lelkületileg nem vagyok az, ezt bárki alátámaszthatja. De a hülyeség az irritál, pedig én sem feltétlenül vagyok észkombájn, de mindennek van határa.
Nem hisztizik, nem hisztizik, hát persze. Ez az a pont, ahol úgy érzem, nem éri meg tovább foglalkozni vele, mert minden egyes válaszommal és megszólalásommal csak olajat öntök a tűzre. Úgyis csak még jobban felnyomná bennem a pumpát, szóval teszek magunknak egy szívességet, és a továbbiakban ügyet sem vetve a picsogására vezetem ki, teszem a dolgom, ameddig csak normális keretek között képes vagyok rá. De persze visszabeszél, miért is ne tenné? Azt hiszem, hogy ez az első alkalom, hogy vigyorgásba rándul a szám, és amíg ő búvalbaszottan gubbaszt hátul, én szimplán csak kiröhögöm.
- Persze, persze, hogy nem vagy.
Annyira azért nem érzem durvának a saját helyzetemet, hogy a könnyeimet törölgessem a nevetés okozta sírástól, de mulattat a dolog. És persze csak tovább erősíti bennem a tényt, hogy bár a korában valahol a nyugdíj-korhatár tájékán ténfereg, ennek ellenére valóban úgy viselkedik, mint egy tizenéves kis hülye gyerek. A civileknek szánt műsora nem szűnik meg létezni már akkor sem, amikor kettesben vagyunk, és egész egyszerűen ez az, amitől a falnak megyek. Negyvennégy voltam csak, amikor lélekben már vagy száznak éreztem magam, és persze én is hisztiztem, de nem így. Wallace és a többiek azért belém vertek egy-két útravalót.
Nem igazán értem, hogy miért is nem tudta értékelni a bemutatkozásomat. Elvégre nem minden nap sofőrködik az embernek maga az angol királynő, nem? Nem értem a problémát. De egyelőre nem forszírozom tovább nála azt a név dolgot. Minek? Talán megpróbálna jól, jobban, hitelesebben hazudni. Valószínűleg abba is belebukna, és akkor azt hiszem, hogy véget érne a barátságunk.
- Nem ő tehet? Ja, akkor jó, az más. - vakargatom meg a tarkómat - Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy te kódorogsz az engedélye nélkül, he? És még hogy nem kevered a szart. Megáll az eszem.
Hitetlenkedve ciccenek fel. Legalább most is megpróbálhatott volna hazudni a saját érdekében. Mert egy felelőtlen Teremtő még mindig jobb esetünkben, mint egy engedetlen kölyök, és ennek az ellenkezőjéről senki sem fog tudni meggyőzni, tapasztalatból mondom.
Az indulat, ami égeredményben magával ragad, sokkal inkább az egész, közösen eltöltött időnk élményének terméke, mintsem egyetlen hülye kérdésé. Ha lenne a közelben egy szemeteskonténer, egészen biztosan belevágnám, ráülnék a tetejére, és unásig játszanék a telefonomon. Vagy amíg le nem merül.
A feje koppan, a nyelve megered, és már szinte jól esik, hogy felnőtt módjára hallom beszélni. Hogy nem kapott élből sírógörcsöt, amiért bibis lett a fejecskéje. Nahát, talán mégsem vagy annyira retardált, he? Mondjuk az továbbra is zavar, hogy címszavaknál többet nem csicsereg, így voltaképpen kitörölhetem a seggem a káromkodásaival, de legalább tudom, hogy tudunk mi egy nyelvet is beszélni ha szeretnénk.
- Azt meg honnan a faszomból tudjam, miért űzöl sportot abból, hogy úgy viselkedsz, mint akit most szartak ide a földönkívüliek? - ugatok vissza - Eddig csak egyszerű dolgokat kérdeztem, a bonyolultak még igazán messze vannak, és te mit csinálsz? Hazudsz. Ráadásul rosszul. Hiányolom a profizmusod.
Gyorsan és mélyeket szívok a cigarettából, aztán ideges mozdulattal dobom félre mindazt, ami megmaradt belőle.
Nem csinál semmit. Megint jön ezzel a szöveggel, még mindig nem érti a problémát, még mindig a lehető legnagyobb könnyelműséggel néz hülyének. Lövésre emelem a fegyvert, de csak kitartom. Farkasom szemével nézek vele farkasszemet, hagyom, hogy a hozzá képest erős dög energiái fojtóláncként tekeredjenek a nyakára. Ah, igen, életem egyik legnagyobb élménye volt megtanulni ezt a kínzási módszert, és amennyit nekem kellett elszenvedni, mindig örülök, ha úgy érezhetem, visszafizetem a dolgot valaki másnak. Kamatostól.
Nem remeg a kezem, még úgy sem, hogy megfeszít a düh és a makacs akaratosság. És ha csak nem mozdult be eddig, akkor egyetlen gyors pillanat alatt húzom meg a ravaszt, és rántom el egyúttal a karomat is úgy, hogy valahova a lába elé küldhessek golyót. Ha esetleg megindult volna, akkor is a lábai elé-mellé lövök, és hacsak nem akkora szerencsétlen, hogy belemozduljon, nem fogom eltalálni. Ha minden vágyam az lenne, hogy a könnyebbik utat választva kinyírjam és megszabaduljak tőle, már rég megtettem volna. Nem mondom, hogy nem csábít a gondolat. Mindig csábít, de már rég volt, amikor utoljára engedtem neki.
Minden esetre lőttem egyet, lőttem még egyet, ha nem találtam el, csupán azért, mert élveztem látni az esetleges ugráló táncát. Az eddigiek alapján nem gondoltam volna, hogy lesz olyan bátor, hogy kiállja a lövést. Ezért nem hibáztatom, én se tenném.
Ettől függetlenül a lépteim közel vezetnek hozzá, hogy a szabad kezemet lendítve megpróbáljak lekeverni neki egy akkora maflást, amitől remélhetőleg a földön köt ki.
- Azt mé' ne? - most jutok el odáig, hogy a könyörgésére reagáljak bármit is, és ha a földön fekszik, akkor lehetőségeimhez mérten ráteszem a szolgálati bakancsom erős gumitalpát a csuklóira, beljebb nyomva az ezüstöt a húsába - Mi okom lenne egyáltalán életben hagyni, amikor még a nevedet sem vagy képes megmondani, kisgyerek, he? - valamivel több testsúllyal nehezedek rá a kezére - Én csak segíteni akartam neked, te hülyegyerek. Azt hiszed, hogy érdekel a kurva személyid? Szart se érdekel. Csak tudni akartam, hogy ki vagy és miért kódorogsz egyedül, hogy még azelőtt kiadjam az utadat a városból, hogy valaki másba szaladsz bele, aki a második picsogásod után esetleg ki találna belezni. Én voltam a szerencsekártyád, öcsi. - szünetet tartok, hogy az ég felé emelhessem a tekintetemet, mély levegőt vegyek és megnyugodhassak kissé. Érzem a kolbász szagát, hogy szakadna rá az ég, hogy teljesen ki fog hűlni megint!
- Ahh, nem is tudom, mi a faszomért szenvedek én még veled.
Ha eddig esetleg rajta tudtam állni a srácon, most lépek le róla, és sétálok körülötte egy kört. Keserű a szám íze a feldohányzott emlékektől, ahogy végignézek a srác testén, a gyengeségén és a gyáva kiszolgáltatottságán.
- Amikor én utoljára engedély nélkül vertem a faszom egy falka területén, vagy négy tár ezüsttel cakkozták ki a tüdőmet. Ha nincs velem a Teremtőm, megdöglök. Ráadásul be is voltam lőve. Ennek fényében... Vagy bejössz velem az őrsre és beszélgetünk normális farkasok módjára, vagy a hajadnál fogva hurcollak el az Alfámig, ahol a stílusod miatt nagyjából kettő percedbe kerülne, hogy megvacsorázzanak belőled a Végrehajtói. Adok egy bagónyi időt, hogy végiggondold, mit akarsz.
Újra rágyújtok, és egész egyszerűen visszasétálok a kocsihoz, hogy a motorháztetőre ülve körbekémleljek, felfigyelt-e esetleg valaki a lövések hangjára, de nem érzek, érzékelek vagy látok semmi olyat, ami aggodalomra adhatna okot.

Megjegyzésére éppen csak felhorkant, nem szándékozott ezt a húrt tovább pendíteni.
A hátsó ülésen duzzogva, tettetett dühében fortyogva hallotta a fickó halk röhögését, és bár nem esett jól neki, hogy nem hiszi el, hogy valóban fiú, azért saját maga is röhögött az egész helyzeten. Viszont nem akaródzott leállni neki. Mulattatták a zsaru reakciói. Ha egy agresszívabb példányt fogott volna ki lehet már a vérét kéne felmosni a kocsma padlójáról, mert már ott helyben leütötte volna. Szerencsére a fickó türelmesebb volt, még ha modorában ez nem is látszódott meg.
- Örülök, hogy belátod – mondta élénkebb hangon, mint aki teljesen nyeregbe érzi magát, amiért valaki nevetés közepette igazat adott neki. Alapvetően szimpatikus figura volt, talán egyszer össze kéne jönniük, egy kocsmában iszogatni. Vagyis inkább azt hanyagolni kéne, és valami olyasmit csinálni, ami nem tűnik a képéhez túlságosan illegálisan.
Anguta hallgatta a fickót, és még mindig nem akart neki „megnyílni”. Miért is tenné? Az igazán elrontaná az estés. Ha már egyszer ezüstbe van bilincselve, nyugodtan lehet zaklatott és duzzoghat kedvére.
- Hát, de miért kellene engedély? – értetlenkedett, miközben bosszúsan a tükörbe nézett, de szinte azon nyomban le is kapta tekintetét onnan. Nem kívánt erősnek mutatkozni előtte, mert akkor még a végén abba marad a mulattság. Persze előbb-utóbb nyilván válaszolni kéne a kérdéseire, de szerette volna, ha az minél később lesz. – Senkinek sem akartam ártani. Csak békésen iszogattam – nem volt most sírásnak itt az ideje, inkább csak fájdalmas hangú duzzogás volt a részéről. A bilincs égette a bőrét, és egy hatvanéves farkasnak, talán az szörnyen kínzó lehet. Bár ezt sohasem gyakorolta másokon, saját maga pedig igen későn találkozott az átkos fémmel. Nem is tudta, miért nem vetette be egyházi pályafutását arra is, hogy tiltottá tegye ezt az anyagot. Késő bánat. – Egyébként minek ezüstöt tettél rám? Marhára fáj – sípolta keservesen.
A hab a tortán is elérkezett, Anguta pedig enyhén sajgó arccal nézett farkasszemet egy pisztoly csövével. Nem gondolta, hogy idáig fog fajulni a dolog, de ha már belekezdett illik végigjátszani.
Anguta lelke mélyén vígan kacarászott. Annyira jól hazudott, hogy meg tudta játszani a pancser hazugot. Ennél szebb bókkal az utóbbi négy évben nem illették, persze ehhez hozzájárulhatott, hogy többnyire farkasként töltötte idejét.
- Várj, hát nem is kérdeztél semmit – hangját, most igazán elvékonyította, és tátogva nézett szembe a pisztoly csövével. A fickó csak szívta a bagót, és talán meg kéne említenie, hogy káros az egészségre, de akkor valószínű biztos meghúzza a ravaszt. Igaz utolsó mondata után számított is rá. Ha mindketten élve megússzák, beilleszt egy „Ne, haragudj! Nem csináltam semmit!” üdvözlőkártyát, az ablaktörlője alá, és széles vigyorral a képén fogja várni a reakcióját. Ehhez, persze túl kell élnie az estét.  
Apró, zavaró darázsként hümmögő farkas energiát észlelt maga körül, és beletelt néhány másodpercbe, hogy rájöjjön ennek most igazán fájnia kellene. Ha máshol nem, hát itt könnyedén le tudna bukni, a farkasát nem fogja térdre kényszeríteni, de talán kezes farkasának aktív közreműködése nélkül el tudja vele hitetni, hogy fájdalmai vannak. A reakció már persze lehet késő, ennek ellenére arcát fájdalmas görcsbe rándította, és kicsit begörnyedt. Jöhet az izzadás is. Nem esett el, viszont a falnak támaszkodott, ami volt annyira jó, mintha a földön fetrengene. Legalábbis remélte, hogy a zsarunak, aki talán nem volt még annyira tapasztalt ezen a téren, nem fog feltűnni a turpisság. Kínlódása közben, folyamatosan figyelte a fegyvert és tulajdonosát, a végszót már korábban elkiáltotta, és most izmai ugrásra készen várták, hogy elkerülje a golyót.
A lövés hangja betöltötte érzékeny fülét, és jobbra húzta fejét, de nem teljes sebességével, és igyekezett inkább csak ösztönös reakciónak eladni, mint tudatos manővernek. Ha szerencséje volt, a hím inkább azt figyelte merre céloz, bár a sötétségre is ráfoghatta volna, a gyorsnak tűnő mozdulatot, ha zokon venné. Nem találta el a lábát, de nem sokon múlott. Érezte a másik farkas felőli dühöt és az enyhe vágyat is, bár, hogy mire azt nem tudta volna megmondani. Ráadásul jelen pillanatban jobban törődött, hogy elkerülje a lebukást, minthogy vérvonalának egyik tagját elemezze. Majd arra is sor fog kerülni előbb-utóbb, viszont most kétségbeesetten hitetlenkedő ábrázatot igyekezett felvenni, amihez elég sok őszinteség is társult, amikor a többi lövés is eldurrant. Nem kapkodta a lábát, hiszen nem volt nagyon ideje, csak minden egyes lövésre arrébb húzódott, és hátát, valamint bilincselt karját a falnak nyomta, hátha bepréselődhetne valahogy. Remélte nem fogja a vakolatot letúrni.
Hangot is hallatott félelmének, de többnyire, csak értelmetlen nyögő és jajgató artikulálatlan zajokat. Végre abbamaradt a lövöldözés, és sápadt arccal a falnak dőlve nézte, ahogy közeledik felé. A sápadtság, ellentétben a pirulással igen jól ment neki. Talán hálásan is nézett, bár inkább félelemmel vegyes rettegés ült arcára, amikor a zsaru balkézét felé lendítette, és lekevert neki egy isteneset. Azért persze rásegített, mivel szépen belemozdult az ütésbe. Nem akarta, hogy kis seb esetén túl gyorsan begyógyuljon. A fájdalom az agyáig hatolt, és elvágódott a fal tövében. Szájából szépen folydogált a vér, de foga nem lazult ki, legalábbis amennyire, gyors nyelvtapogatással meg tudta állapítani. A hasán feküdt, hátán saját összekötözött kezével, majd egyszer csak erős fájdalom hasított a csuklóiba. Hát persze, hogy rálépett ez a kedves intézkedő rendőr. Angutának ezen a ponton kezdett kissé elege lenni a hülyegyerek szindrómából, de azért még élvezte a helyzetet. Nem is tudta mikor kapott utoljára egy jó kis balhorgot. Vért köpködve zihált, nyöszörgött és közben haragot próbált szimulálni, de inkább felhagyott vele. Túl könnyen fejbe lőhetné, és ez elég méltatlan halál lenne, ezért inkább békésen tűrte, és a nyöszörgést is minimálisra vette.  Hallgatta a fickót, és nem tudta mit szeretne. Biztos remek szórakozás lenne elverten beccammogni a helyi alfához, és közölni vele, hogy megérkezett a tizenharmadik testvér is, de túlságosan keveset tudott még róla. A nevén kívül, és hogy molesztálták már a testvérei nem sok infója volt. Így pedig csak saját magát járatná le előtte. Anguta úgy döntött inkább az őrsös megoldást választja.
Rendes volt tőle, hogy még egy cigi erejéig haladékot adott neki, de a Teremtő már eldöntötte mit szeretne.
- Legyen az őrs – lihegte, miközben szájával erősen ráharapott ajkaira, amikor úgy érezte már nem vérzik úgy, ahogy az illene. Erőtlennek tűnő mozdulatokkal felvergődött és hátát a falnak támasztotta. – Jason Fellmore – jelentette ki őszinte hazugsággal. Ha ezen is átlát, akkor akár le is lőheti. – A Jasonban nem hazudtam. Akár kezet is foghatnánk, csak hátráltatva vagyok.– hangja nem volt határozott, valamint arcán enyhe megbánás tükröződött. Még mindig szerencsétlennek mutatta magát, aki egy erősebb és tiszteletre méltóbb farkasért hajlandó megemberelni magát. Nem játszhat ki egy teljes személyiség váltást, de a rendőr kedvéért látszatra mondhat igazat. – Szóval, mit is szeretnél pontosan tudni?

Puffogok. Mert ezt én már tényleg nem tudom elhinni. Nincs nekem ehhez se kedvem, sem idegrendszerem. Most komolyan magyarázzam el neki, hogy miért kell a teremtője engedélye ilyen fiatalon? Vagyis át, legalább is kellene. És azt is én rágjam a szájába, hogy mit jelent a falkaterület, és hogy a falkák nem tűrik meg az idegen portyázókat huzamosabb ideig? Hát milyen farkasa van ennek a szerencsétlennek? Semmi életösztön nem szorult belé?
Éget a vágy, hogy elindítsam a kocsit és egyetlen kurva szó nélkül furikázzam haza hozzánk. Megfognám, leültetném a kanapéra, esküszöm, még kakaót is csinálnék neki, hogy kirángassam a hálósipkás öregemet nyugdíjas szendergéséből. Ő biztosan imádná, hogy valakinek megint mindent jó alaposan el kell magyaráznia, bár félek, hogy a végére újra alkoholista lenne, és akkor innen is elhúzhatnánk melegebb éghajlatra. Bár hogy őszinte legyek, ez a melegebb éghajlat eléggé tetszik.
- Tudod öcsi, elég nagy szarban vagy, ha ezeket tőlem kellene megtudnod.
Értse, ahogy akarja. Bár az eddigiek alapján biztos azt gondolja, hogy azért, mert én sem tudok semmit a témáról. Holott ezzel csak arra akartam célozni, hogy ezt már sokkal régebb óta tudnia kéne, és nem én lennék az, aki ezt megosztja vele, hanem az, aki farkassá tette. Téma lezárva.
- Te akartál bilincset. - vonok vállat közömbösen - Gondoltam, megadom neked a tőlem telhető legnagyobb hozzájárulást. Arról nem is beszélve, hogy ebből talán kevesebb kedved lesz kibújni.
Azért megmondom őszintén, hogy minden alkalommal, amikor fogvatartottakkal vagyok körülvéve, van egy aprócska ideg a gyomromban. Persze nem az ilyen kölykök esetében, hanem a fontos, hivatásbeli emberekkel szemben. Mert mi van, ha egyszer az egyiknek majd lesz egy revolvere, ezüstkése a klotyón? Mi lesz majd, ha én kapok golyót megint? Úgyhogy vegyük úgy, hogy ezzel a lépéssel a saját lelkemet is megnyugtattam, amikor végül mégis az ezüst mellett döntöttem.

Úgy érzem magam, mint akit dróton rángatnak. Nem mondanám, hogy kimondottan labilis vagyok, mert pontosan tudom, hogy mit akarok, csak a miértek változnak egyre-másra. Azt akarom, hogy szenvedjen magába némi értelmet, hogy komolyan vegyen és tartson tőlem annyira, hogy hagyja az egész színjátékot a fenébe és adjon egy esélyt, hogy megváltsam a seggét. Nekem is kell otthon a jutalomfalat, bassza meg! De máshogy akarom. Megtörném. Megfullasztanám. Nyugalmasabb perceimben talán tovább próbálnám szavakkal meggyőzni a dolog ésszerűségéről. De a legerősebb mégis csak az állati ösztön marad, és az állatnak nem tetszik, hogy a kicsi, a gyenge és az elesett próbál fölé kerekedni. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy a szart is belefagyassza a másikba. Az pedig már csak az utolsó lökés, hogy a következő, amit szeretne eladni, az az Alzheimer-kór, amiben szenved. Már nem is fárasztom magam, hogy felsoroljam, hogy de igen, a kurvaanyád, nagyon is sok dolgot kérdeztem, de te egyikre sem válaszoltál. Csak elkapom a hülye kis grabancát az energiáimmal, és beledöngölöm a mentális padlóba.
Figyelem, ahogy eltorzul az arca, ahogy látszólagos kín feszíti meg a testét. Egyedül a heves szívdobogása hiányzik, az üvöltése, az őrülete, és ez csak még inkább a düh leplébe csavar. Magamat hibáztatom, mert talán még ahhoz is béna vagyok, hogy rendesen meggyötörjem. A picsába az egésszel, inkább a fegyver! Az ilyen helyzetben még sosem okozott csalódást, sőt.
Nem érzek elégtételt. Szánalmat érzek, és nem tudom, hogy azért, mert őt szánom vagy saját magamat azért, mert szórakoztat, ahogy el-elpattan a golyók elől. Inkább csak hátrál, de még így is épp elég hatásosnak bizonyul ahhoz, hogy legalább komolyan vegyen egy kicsit. De ettől még nem érzem megtoroltnak sem a hazugságát, sem a nyilvánvaló fogyatékosságát, úgyhogy haragom, lángjaim utolsó lendületével száll az öklöm, és legnagyobb örömömre a betonon köt ki. Pompázatos. A fellibbenő hálájára magasról teszek, nem fogom az orrára kötni, hogy egészen pontosan miért is pazaroltam a lőszert miatta. Csak megütöm, ő borul, és úgy érzem, hogy a világ egyensúlya helyreállt. Egy időre. Bár az érzést csak tovább fokozza a felserkenő vér szaga, ami betölti az orromat.
Nem vár túl sokat a válaszadással, és őszintén szólva a szívem mélyén hálát adok azért, mert megjött az esze. Látszólag.
Nem kapkodom el a dolgot, lusta és ráérős léptekkel megyek vissza hozzá, és az alkarjára fogva könnyedén rántom talpra egyetlen szó nélkül. Újra a fogaim közé szorítom a cigit, aztán két kézzel nekiállok rendbe tenni kicsit a gyereket. Leporolom róla a mocskot, kiszedem a hajából a szöszöket. Nem örülnék, ha még kocsit is kellene takarítanom miatta.
- Igazán örvendek a találkozásnak... Jason. - morgolódok, amikor az utolsó simításokat ütlegelem rajta és egyértelmű, hogy a "késő bánat" jelleg miatt cseppet sem örülök, de azért jó gyerek vagyok - Az én nevem Henry McCarty őrmester, de te szólíthatsz McCarty őrmesternek is. - egy utolsó suhintás a ruháin, a jobb vállára fogva kicsit elforgatom oldalra, hogy lássam a hátsó felét is - Szeretnélek megkérni Jason, hogy foglalj helyet a járműben. És ne érezd magad rosszul,egyébként sem vagyok az a kézfogós típus.
Mosolyodom el, aztán végleg megválok a második cigarettától is, és ha Jason beszállt az autóba, becsukom utána az ajtót és megint indítok - ezúttal már gyorsan haladva az őrs felé, mert tartok tőle, hogy út közben esetleg elbassza itt nekem, és kezdhetjük az elejéről.
- Mikor keveredtél a városba? Egyedül vagy itt? És a legfontosabb... - kapunk egy piros lámpát, bár nem értem a dolgot, mert rajtunk kívül senki sincs az utca ezen részén. Én pedig az anyósüléshez nyúlva kezembe veszem a kolbászt és hátranyújtom - Szereted a fűszeres kolbászt? Szagold meg. Ha jó leszel, amíg odaérünk, neked adom, mert már kétszer kihűlt, és nem eszem meg.
Ha megszagolta, akkor elveszem, mert elég kényelmetlen így hátra tekeredve vezetni.
- Hol van az, aki Teremtett? Tudod egyáltalán, hogy működik egy falka?
Folytatom tovább a boncolást, miközben szinte életveszélyes sebességgel vezetek, ámbár profin, sietve a kietlen kapitányság felé.

Anguta teljes mértékben egyetértett a zsaruval. Tényleg nagy szarban lenne, ha valóban kölyökkorban járna, de persze ez nem azt jelenti, hogy ne tehetné még rá egy lapáttal.
- Ja, szóval nem mondod el? Köszi! Hát, ezzel tényleg sokat segítesz – nézett félre sértett duzzogásos arcával. Agyában pedig már szépen meg is fogalmazott szinte mindent, ha végre a fickó szeretne egy kicsit okító szándékkal közeledni felé, de úgy látszik, nem nagyon kedveli ezt a szerepkört. Nyilván még nem harapott be senkit, esetleg volt kölyke, de korán meghalt, ezért nem akarja felidézni magában a kellemetlen emlékeket azáltal, hogy egy nyilvánvalóan tudatlan kóbor felett játszik pótteremtőt. Akárhogy is, amíg nem hajlandó érthetően beszélni, addig Angutának nem állt szándékában normálisnak lenni. Egyébként is túl jól szórakozott ezüstbe bilincselt csuklója ellenére is. Bárcsak ne vette volna el a gemkapcsot, akkor már nem lenne rajta és büszkén vigyorogva nyújthatta volna a rácsos keret felé, miközben széles, öntudatos vigyor húzódott volna szét arcán. Így viszont, csak tönkre tenni tudta volna, azt meg nem akarta. Abban semmi extra nincs, és egy ilyen ötvözött bilincs nem túl olcsó, bár nem érdekelte a fickó anyagi helyzete, azért nem akarta nagyon megkárosítani.
- Ez nem vicces – horkantott fel meggyötört képpel. Persze tudta, hogy nem viccnek szánta, vagyis nem olyan viccnek, amin Angutának nevetnie kellett volna, inkább olyasmi lehetett, amivel saját magát szórakoztatta. Egyébként marhára eltalálta, mivel tényleg nem volt kedve már egy ideje megszabadulni tőle, legalábbis nem erővel. Persze, ha meglett volna a gemkapocs, akkor már kipiszkálta volna, de pusztán csak szórakozásból, hogy a képébe dörgölhesse, hogy még csak rendesen meg sem tud bilincselni egy foglyot. Talán majd legközelebb, vigasztalta magát kicsit kedvét szegetten.

Fájdalmas zihálás közepette nézte, ahogy a hím lepattan a motorháztetőről, és felé igyekszik. Anguta agyán ismét átfutott a cigaretta megemlítése, de inkább hagyta a fenébe. Úgy tűnt valamelyest képes a járőr kedvére tenni, mivel az nem ismét megütötte, hanem csak felráncigálta és megint elkezdte letapizni. Igaz, most tisztító jelleggel, de attól még tapizás maradt. Lehet fel kéne jelenteni molesztálás miatt. Amilyen ártatlan a jelenlegi képe, még meg is nyerné a pert, hogy aztán kártérítést fizettessen vele. Jó móka lenne, átverni az esküdteket és elnyerni egy teremnyi ember szimpátiáját. Igazán kedvére való volt, hogy máshogy is meg lehet alázni valakit és nem kell hozzá testi fenyítés. Egyelőre viszont csak kósza gondolatként kavargott elméjében, és nem is hitte igazán, hogy meg fogja tenni. Bár ez attól is függ, hogy miként alakul az éjszaka további része.
Bemutatkozására egy lesütött szemű bólintással felelt, hogy megértette. Szóval, nem igazán fog örülni, ha Henrynek szólítja majd. Sebaj, bár az utóbbi néhány perc kapcsán, őszintén elgondolkodott, hogy esetleg egy fél óráig nem fog az idegeire menni, de ez a ziccer túl nagy volt ahhoz, hogy kihagyhassa.
- Oké – bólintott ismét, ezúttal már jóval határozottabban. Mókás volt, hogy úgy rángatta, mintha csak egy taknyos kölyök lett volna. Élete során sokakat rángatott saját maga is így, persze nem mindig a fizikai valójukat, de úgy érezte ennyi neki is kijár. Kicsit még érezte szájának tompa lüktetését, a vérzés pedig ismét elállt, de nem is volt annyira baj. Nem akarta a kocsit összemocskolni és láthatólag Henry is tisztán akarta tartani a hátsó ülést. Anguta nem túl gyors, de biztos léptekkel haladt a kocsi felé, majd bekászálódott, és ismét elfoglalta törzshelyét.
A kocsi újra megindult, és egy ideig szótlan hallgatásba merültek, aztán végre Henry megszólalt. Szép neve van. Kíváncsi lett volna, hogy felvett vagy ezzel született-e, de igazából nem is sokat számított.
Anguta felderült a legfontosabb kérdésen és bár nem szándékosan, de a kolbász említésére és alufóliába tekert látványa miatt megkordult a gyomra. Egész nap nem evett, és tegnap sem jutott igazán tápláló ételhez. Ahogy közelebb nyomta érezte a szagát, eddig nyilván az alufólia miatt nem tűnt fel neki, hogy van kaja is a kocsiban, vagy, csak mert túlságosan jól szórakozott. Henry kérésére beleszimatolt a levegőbe és előrébb hajolt egy kicsit.
- Szeretem – bólogatott zavart kifejezéssel. Próbált úgy tenni, mint aki nem hiszi el valóban, hogy tényleg megkapja, de igyekszik jó gyereknek tűnni, és együtt akar működni az őrmesterrel. Viszont ideje rátérni a többi kérdésre, mielőtt meggondolja magát a kajával kapcsolatban. – Egyedül jöttém, úgy másfél hete – ez lényegében igaz is volt.
- A teremtőm már nem él – szemeit lesütötte, és ismét a padlót kezdte vizslatni, de aztán felnézett, és Henry tekintetét kereste a visszapillantóban. Mivel nem kérdezett rá rögtön, hogy mi történt a beharapóval, ezért inkább rátért a falkakérdésre. – Hát tudom, nagyjából. Van egy alfa, meg vannak emberei, akik mindenféle falkaügyekkel foglalkoznak. Az alfa tán a legnagyobb főnök – nézett kissé tanácstalanul, de aztán mintha világosság gyúlt volna agyában – Igen, igen az alfa irányít mindent. Hirtelen kevertem az omegával – rántott egyet vállain, és halványan elmosolyodott. Igazán engedelmes kölyöknek érezte magát, és folyékonyan nyomatta a baromságokat, és még csak a szíve, vagy energiái sem árulhatták el, hogy kamuzik.  
- Henry, mármint… McCarty őrmester – hirtelen riadt ábrázatot festett magára, majd összeszorította ajkait, de végül folytatta. – Nem akartam tényleg bajt okozni. Én…nem tudtam, hogy szólnom kellett volna valakinek. – hangja őszintén csengett és elhagyta jóval korábbi hisztis, sipító élét. Fáradt és bűntudatos hang volt, de őszintének tűnő, ami talán nem fogja már idegrohamba kényszeríteni szerencsétlen Henryt. Ha jól játszik, simán meg fog tudni tőle sok mindent az itteni falkáról, ami igazán remek lenne.

- Nagyon szívesen. - dünnyögök vissza - Már most segítek, csak nem veszed észre. Az meg már nem az én problémám.
Voltaképpen de. Az én problémám. Mert valljuk be őszintén, számtalan kellemesebb dolgot el tudnék képzelni egy éjszakai műszakra annál, hogy felvigyázója legyek a srácnak, de nincs más választásom. Szívhatom a fogam miatta, hisztizhetek, de akkor is ez van. De ez még mindig a kellemesebb szenvedés, hogy őszinte legyek, ennél sokkal kellemetlenebb programokban is volt már részem. Idővel az ember megtanulja értékelni a minimális szar édes illatát, ha túl sokat áll a szargödör mellett.
- Szerintem meg az.
Rendben. Nem csak retardált és szűz, de még a humorával is akadnak problémák. Ocsmány gondolat tudom, de azt hiszem, hogy egyre özelebb kerülök ahhoz az állásponthoz, hogy márpedig a Teremtője okkal hagyta magára. Legalább is látszólag magára hagyta. Meglepődnék, hogyha perceken belül valami szuperfarkas fordulna be a sarkon azért, mert molesztálom az ő egy szem pici fiát.

A köztünk lévő atrocitások ellenére azt hiszem, hogy a félidőre már sikerült egészen normálisan kommunikálnunk egymással. Mondjuk a határozottnak tűnő, engedelmes beleegyezésére felvont szemöldökkel próbálnék átlátni a szitán, méregetve a srác arcvonásait, de nagyon úgy fest, hogy valóban megjött az esze. Egészen furcsa elégedettséget érzek saját magam iránt, hiszen (még ha radikális módszerekkel is) sikerült hatnom rá, úgyhogy ezt mindenképpen el fogom majd mesélni az öregemnek. Persze csak akkor, ha nem alakul úgy az este, hogy inkább tényleg lelövöm, mert akkor soha senkinek sem fogok beszélni róla.
A szimatolására még fel is nevetek egy kicsit. Most miért, tök cuki, ahogy előredugja a fitos kis orrát, és szaglászik! Biztos kurva zabás csóró gyerek, ha ennyire durván korog a gyomra már ennyitől is.
- Majd az őrsön kapsz hozzá kenyeret meg mustárt. meghalsz, olyan jó. Ha bejön, megadom a hentesem címét.
Mondanám, hogy Leah díjazni fogja, hogy így akaratlanul is csinálom neki a reklámot, de szerintem nincs annyira megszorulva. Plusz az sem biztos, hogy a srác a városban maradhat, mert ha kell, akkor személyesen ültetem fel a legközelebbi buszra vagy vonatra vagy repülőre, amivel minél messzebb húzhat innen. Persze minden bizonnyal egyszer úgyis meg fog halni, de akkor már nem kell foglalkoznom vele.
- Mióta? Hogy halt meg?
Érdeklődöm tovább a teremtőjével kapcsolatban, talán először kikacsintva a rossz zsarukeménykedése mögül. Úgysem fogja megérezni a dolgot, mert ahhoz szerintem még eléggé törpe, de ettől függetlenül bele sem akarok gondolni abba, hogy mennyire fos lehet neki. Persze hallani innen-onnan, hogy egyesek maguk nyírják ki a teremtőjüket vagy saját akaratukból lépnek tőlük olajra, de nekem ez pár napnál-hétnél tovább sosem ment.
Oké, másodjára röhögök fel akkor, amikor a falka hierarchiáját ecseteli. Az a "tán" tehet róla, esküszöm! Utána meg már a kormányt is megcsapkodom, ahogy eszembe jut a mi alfánk és omegánk, na meg az az abszurd elképzelés, hogy azok ketten hirtelen szerepet cserélnek. Jézus ereje! Vreth, mint a falka vezetője! Na jó, egy ideig biztos marha nagy buli lenne, mert tuti kötelezővé tenné a metált, a sört meg a szabad szerelmet, de azt hiszem, hogy ezt nem mindeni fogadná akkora örömmel, mint én.
- Hjaaaj, bocs srác, bocs, csak... Elkalandoztak a gondolataim. - próbálom menteni a menthetetlent, mert igazság szerint tényleg nem rajta röhögök, hanem az életképen, ami megjelent a fejemben a leírása kapcsán - Nos, izé. Ja, igen. Az alfa a goré, ez stimm. - bólintok végül - És minden farkas, aki ebben a városban van, neki tartozik elszámolással. Vagy beáll közénk vagy tárgyal vele a maradásáról. Persze csak ha megfelel. És tudod Jason, az eddigiek alapján komolyan aggódom érted, ezért is akartam elbeszélgetni veled. Talán tudok neked keríteni egy helyet, ahol kisebb alak úszkálnak.
Patnek biztos egy rakás kapcsolata meg ismerőse van. Vagy esetleg meghirdethetném a falkában Jasont. Elárverezném. Kaszálnék rajta egy csomót, még segítenék is, ő meg nyerne magának egy új teremtőt. Probléma megoldva.
Igazság szerint szarok rá, hogy a keresztnevemen szólít-e vagy a hivatalos megnevezésemet használja. Amikor bemutatkoztam neki, csak köcsögösködtem, de azért egészen bájos, ahogy hirtelen az eszéhez kap és korrigálja magát.
- He?
Biccentek hátrafelé végül is, mondhatni egészen buzdító jelleggel, mielőtt belekezd a védőbeszédébe. Egyem meg. Ha már a kolbászt nem fogom.
Kissé eltátom a szám, a bal kezem a kormányon, a jobbal pedig megdörzsölöm az államat. Jól esik a mozdulat, ezért elhúzom, mielőtt befejezném, ezzel is mutatva ki azt, hogy jár az agyam, és nem azért nem válaszolok, mert úgy döntöttem, hogy ignorálom.
- Tudom.
Sóhajtok fel végül, elhúzom a szám és teszek egy éles kanyart balfelé, ahol már a kapitányság utcájába fordulunk be. Azért azt mégsem mondhatom, hogy megértem, nem? Hova lenne a renomém, ha elmesélném neki, hogy ó, ne aggódj, a te korodban ennél én hatmilliószor idiótább dolgokat csináltam?
A magam részéről csendben lassítok le, hogy a nevemmel fémjelezett parkolóhelyre fordulhassak. A fényszórók még vagy fél percig ragyognak a Sgt. McCarty táblára, közvetlenül előttünk. Majdnem a teljes járőrautó-állomány ott parkol, talán egy vagy kettő hiányzik, akik most éppen kint vannak és valószínűleg razziáznak valahol.
Magamhoz veszem a kolbászt és csendben szállok ki, majd nyitom ki az ajtót Jasonnek is, hogy kikecmereghessen, de ha látom, hogy nem megy neki egyedül, akkor segítek neki. A kolbászt a hónom alá fogom, aztán a vállánál fogva fordítom meg Jasont, és egy kissé körülményes procedúrával egyetemben megszabadítom a bilincsétől.
- A kolbászoddal játszol, világos? Így is, úgy is.
Fenyegetem meg, mert ha elrohan, vagy bármi egyéb, akkor nem csak a sült kolbászt nem fogja megkapni, de még a sajátjától is esélyesen meg fogom szabadítani. Nem, a világért sem tapiznék gyerekpéniszt, csak simán ellőném.
- Viselkedj rendesen. Mivel ilyen jól időzítettünk mindketten, csak a portán kell átjutnunk, egyébként senki sem lesz odabent. Van külön fenntartott helyünk a... neked.
Megint a nyakára fogok, akár a kocsmában tettem, ám ezúttal némi bizalmat szavazva neki, jóval lazábban és barátságosabban.
A főbejáraton belépve a kolbászt megemelve intek a portán ülő kollégának.
- Szevasz, Brad!
- Őrmester! Mit fogtál?
- Feltételezett kiskorút. A kedvenced!
Röhögöm el magam, és Brad szerintem csak azért nem int be, mert most állítólag munkahelyen vagyunk, de látom az arcán, hogy a vonásaival már vagy hatszor elküldött a picsába.
A biztonsági beléptetőt megkerülve haladunk tovább megállás nélkül az energiatakarékos-félhomályban, mígnem néhány méternyi lépkedés után sikeresen megérkezünk az átmeneti fogdákhoz. Hála a kisjézusnak, egyelőre senki nem csücsül idebent, úgyhogy szerencsénk van. Az ügyeletes foglárral váltott néhány szó után megkapom a kulcsokat, ő pedig örülhet annak, hogy a mai napra hazaküldtem. Hatkor úgyis jön a váltás, és akkor én is lelépek a picsába. És Jason is, bár azt még nem tudom, hogy pontosan hova.
- Fáradj be. - kinyitom előtte a cella ajtaját. Bárhogy is néz rám, én aztán tudom, hogy ez mennyire szar, de ő legalább biztosan kijut innen néhány órán belül.
- Megmelegítem neked a kolbászt. Semmi hősködés, mert megkereslek és megfojtalak.

Úgy tűnt Henry bekajálja határozott válaszát, persze bízott benne, hogy így fog tenni, de azért mindent beleadott, hogy hihetőnek tűnjön. A mai nap már nem szerette volna, ha a lábait célozva lődöznek rá.
Nevetésére Anguta is elmosolyodott, bár zavartan és kicsit félszegen, mert fogalma sem volt róla, mi olyan vicces. Lehet, mégsem akarja neki adni, és most saját hülye tréfáján röhög. Szavai azonban nem támasztották alá gyanúját, valamint nem is tűnt úgy, hogy hazudott volna neki a kajálás lehetőségével kapcsolatban.
- Ehm… Köszönöm – nézett reménykedő ábrázattal, és tekintetével végig is követte a fóliázott kolbász útját vissza az anyósülésig. Tényleg jól esne már valami kaját bevinnie, mert a verés és ez a sok megjátszás, túl sok energiát vesz ki belőle. Azért nem félt, hogy beájul, de tömött hassal nyilván könnyebb lenne az élet. – Szagról nagyon finomnak tűnik – jegyezte meg aprót bólintva, csak úgy mellékesen, de a helyzet nem éppen olyan, hogy címeket cseréljenek, így nem követelte rögtön a hentes házszámát, és valószínűleg azután sem fogja, miután bezabálta. Már, persze, ha tényleg megkapja, de addig még sok idő eltelhet, és ha megint mond valami olyasmit, ami nem tetszik neki, akkor lőttek a vacsorának.
- Hát, úgy asszem harminc éve. Már talán harmincegy – arca elgondolkodó volt, mintha fejben számolná az éveket, aztán megerősítésként bólintott egyet. – Igen, már harmincegy éve – a hogyanra már régen kitalálta mit fog válaszolni, még akkor, amikor először beült a kocsijába, így könnyűszerrel tudta felvenni a szomorúan grimaszba fordult arcot. – Leszakadt a feje, hát pontosabban egy lift szakította le a fejét, még odaát Nashvilleben – tudta saját maga is, hogy mennyire szar ez a halál, és valószínűleg, ha igaz lett volna, a többség röhögésben tört volna ki, ami Jasonra rányomta volna azt a bizonyos bélyeget, amikor teremtője halálról beszél. Bűntudattal és szomorúsággal egybekötött lemondó grimaszt alkotott, és felkészült, hogy Herny elröhögi magát, amire majd szépen nagyot nyelve könnyeivel küszködve ismét a padlót fogja majd egy ideig bámulni, előtte viszont megállás nélkül tovább mesélt. – Be akart íratni egy könyvelői tanfolyamra, de a lift kábelei leszakadtak, és mi néhány métert estünk, amikor a biztonsági fékek működésbe léptek. Felfeszítette a liftajtót és kiugrott, én rögtön ott teremtem, hogy a kicsit feljebb lévő szintnél kihúzhasson, de pont abban a pillanatban az elsődleges fékező mechanika felmondta a szolgálatot, és újabb két métert zuhantam, Johanthan fejével a kezeim között – beszéde néhol lassú, majd begyorsuló volt, a végére pedig kiszáradt torokkal küszködött. Néha még saját magát is meglepte, mennyire képes beleélni magát egy-egy életeseménybe, amit kitalált magának. Kilaun biztosan büszke lenne rá, a szép meséi miatt.
A történet itt véget ért, ő pedig félrefordította fejét, mert nem akart Henry szemébe nézni. Valóban szomorúság fogta el, bár ez inkább táplálkozott a sok halálból, ami élete során körülvette, mint egy kitalált teremtő tragikomikus végzetéből.
Angutának szó szerint jól esett a falkáról beszélnie. Saját maga is hasonló reakcióban tört volna ki, mint Henry, talán csak a kormánycsapkodást hanyagolta volna. Nem szeretett ártatlan dolgokat bántani, és a kormánykerék szelleme bizonyosan nem érdemelte volna meg ezt a bánásmódot. Saját maga is elvigyorodott a reakcióra, és a korábbi bánat eltűnt róla. Tudta, hogy szégyellnie kéne magát, amiért fogalma sincsen egy falka felépítéséről, de az őrmester jókedve elég ragadós volt.
Henry szavai, azonban lelohasztották a fiatal arc vidámságát, és aggodalommal töltötték meg. Barna szemeiben enyhe kétségbeesés költözött.
- Nem... nem maradhatok itt? – kérdezte feszült idegességgel a hangjában. – Ja, mármint nem a kocsiban – tette hozzá gyorsan, bár remélte, hogy Henry nem lett volna ilyen hülye, hogy ezt feltételezze, de fene tudja egy zsarunál. Bár az eddigiek alapján rontja a hülyeségstatisztikát. Vagy talán javítja, ez nézőpont kérdése volt csupán. – Szóval – sóhajtott egyet és szívesen beletúrt volna barna hajába és már a mozdulatot is megkezdte, de a bilincs nem engedett. – El kell mennem a városból? – ezt szerette volna mindenképp elkerülni, igaz nem törődött volna Henry tanácsával és maradt volna, de jobb lenne, ha ezt az őrmester is támogatná. Szerette volna jobban megismerni. Szimpatikus volt, de nem véletlen szokott leszármazottai között huzamosabb időt eltölteni. Talán kiderül valami stiklije azon kívül, hogy szeret kölykökre lődözni, akik felbasszák agyilag.
Látta rajta a gondolkodást, mielőtt valóban elhitte volna, hogy Jason csak oktalanságból szegte meg a falkák íratlan – esetleg valahová lekörmölt – szabályait.
Jason erre semmit nem válaszolt. Nem is igazán válaszolhatott volna. Egy fellengzős nagyképű beszólás rontana a helyzeten, egy „köszönöm” pedig igen hülyén venné ki magát, így inkább csak hátradőlt az ülésben és kifelé bámult az ablakon. Herny veszettül hajtott, eddig fel sem igazán tűnt neki, talán a jó egyensúlyérzéke tartotta stabilan, vagy csak a kocsi ülésének remekbeszabott kialakítása, de amint kipillantott a mellettük elsuhanó házakra, fákra és havas buckákra egyből feltűnt neki. Vicces lenne, ha bemérnék, bár úgysem büntetnék meg egymást.
Megérkeztek az őrse. Az igazi őrsre, és nem arra, amit néhány perce annak „hitt”. Nézte, amint Henry kiszállt a kocsiból, és kinyitota neki az ajtót. Alufóliás kolbász a kezében pihent és Jason minduntalan arra fordította tekintetét, miközben óvatosan kikecmergett a rendőrautóból.
- Értem – bólogatott engedelmesen, bár nem tudta pont mi másra gondolt még, de a kolbász ígérete miatt, nem igazán akart ezen rágódni.
- Sejtem mi az – nézett kelletlenül a bejárat fel. Nem akart rácsokat látni. Nagyon-nagyon nem akart rácsokat látni, mégis jó lesz, és nem szalad el. Pedig könnyedén megtehetné, viszont akkor legális itt maradása lehetetlenné válna, amit Jason egyáltalán nem akart.
Hagyta, hogy ismét nyakon csípje, és úgy terelje a bejárat felé. Arcát lesütötte, már csak azért is, mert nem volt benne biztos benne, hogy felveszi-e Henry az adatait, és így talán a bent lévők nem fogják később felismerni. Nem akarta, hogy felettesei kérdéseket tegyenek fel vele kapcsolatban, és egy papírmunka nélküli előállítás kapcsán.
Jason elmosolyodott Henry kaján röhögésén, de nem adott hangot jókedvének, ami egyébként hamarosan le is hervadt, ahogy megpillantotta ideiglenes szálláshelyét. Igazán szerette volna megkérdezni, hogy tényleg muszáj-e bemenni a rácsok közé, de Henry nyilván komolyan gondolta, ha már egyszer ilyen kedvesen invitálta befelé. Azért egy elkeseredett pillantást vetett felé, aztán sóhajtott és bement a cellába. Szemét behunyta és úgy ült le a priccsre. Nem volt nehéz így tájékozódnia, és nem akarta belül tudni magát a rácsokon. Azonban néhány pillanat múlva kinyitotta a szemét, mivel nem hallotta a rácsok csapódását, csak az őrmester hangját, aki egy barátságos fenyegetőzéssel egybekötött vacsorát ígért.
- Rendben, nem mozdulok – mosolygott vidáman, miközben körbetekintett a cellában. Nem volt épp összkomfortos, de legalább tiszta volt, és nem voltak csótányok sehol sem. Jason gyomra ismét megkordult, és még a száját is megnyalta, amikor megérezte a melegedő kaja illatát. Ásított egyet, bár nem akaródzott neki szunyálni, és egy pillanatra felkapta a fejét, mert szöget ütött valami a fejében. Te jó ég, mióta gondol magára Jasonként?