- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 22, 2015 1:54 pm-kor.
~ We have to live before we die We were born to live before we die Don't you wanna live before you die? Let me see you live before you die ~
Ritkán bukkan fel a Vadmacska a Farkaslak környékén - hiszen tudja, hogy ezen a vidéken a mi fajtánk nem látja őt szívesen. De most, ma délután beszökött az ablakon, mindent tönkretett a lakrészemben. Éreztem a szagát. Rufust és Gyagyást élve hagyta, így tudom: célja volt. Más és több, mint hogy apróbb rokonaiból lakassa jól magát. Követtem hát, mert követnem kellett. Mérföldeken át üldöztem, kajtattam utána. Tudatosan kerestem mindent, amit nekem tartogat, pedig mindvégig tudtam, hogy ennek semmilyen körülmények között sem lehet jó vége. Akkor máshogy fejezte volna ki ragaszkodását. Másként figyelmeztetett volna. Egy magányos fa tetejéről fújt rám - visszamorogtam, a gyomromból, az Ezüst Fiának parancsoló hangján. - Ne űzz gúnyt belőlem, Abooksigun! Mondd meg, mit akarsz! Aranyszemeim rá villantottam, ő pedig csak lustán fordította félre a tekintetét - én pedig követtem a mozdulatot. Elvakult hajtóvadászatom alatt észre sem vettem, mennyire rám eseteledett már, ahogyan azt sem, hogy vérben úszik a Hold. Vért ontanak az éjjel. Farkasvérrel locsolják majd fel Annakpok szülőhelyét. Futni akartam. Rohanni, vissza a falkámhoz. Nem törődve értékkel és vagyonnal, négy lábra ereszkedve, dühösen róttam a métereket a talpam alatt, veszett, segélykérő vonyítással rázva fel a könyéket. Csak hallja meg valaki. Csak segítsen valaki... Arcokért, hölgyekért, szerettekért és bajtársakért vágtattam árkon és bokron át, messze magam mögött hagyva a hiúzt. Üvöltöttem, amíg és ahogyan csak tudtam. Talán az ág volt rossz helyen, talán engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a pánik: megbotlottam. Előrebucskázva a hóban éreztem, hogy testem sérti megannyi horzsolás. Nem fogok odaérni... És amint kételkedni kezdtem magamban, hát elbuktam újra. Az egész testem a szégyen bizsergette, mígnem az utolsó esésből képtelen voltam talpra állni. A fájdalmas szűkölésem elhalt, én pedig mozdulatlanságomból égi magaslatokba emelkedve éreztem a messzeség hívását. Nincs halál. Csak élet van. Máshol, másokkal, de van. És rám vár. Ki vagyok én, hogy a Szellemek akaratának ellent mondjak? Megadom magam. Hibáztam. Hagytam, hogy a kötelességteljesítés elvakítson, és íme: mindennek vége van. Fáj, hogy pont így, fáj, hogy pont most, amikor minden olyan jól alakult. De nem tehetek ellene semmit. Harcos vagyok, és engedelmeskedem a hívő parancsnak. üszkén és feszesen állok meg a katonák között. Hát ti is, Testvéreim? Ti is, Napgyermekek? A pillanatnyi szomorúságom csupán annak adózik, hogy ők egészen biztosan nem lelnek békét a helyzetben, mert nem erre nevelték őket. Én azonban egészen más vagyok. Katona vagyok. Harcos vagyok, szolgája a felsőbb, a nemesebb és az erősebb akaratnak. Aki parancsra öl. És tudtam, hogy itt, az élet ezen oldalán sem várnak tőlem mást. Előrelépek - talán az elsők közt. Én akarok az első lenni, én akarok a legjobb lenni, és tudom, hogy képes lehetek rá. Tudom, hogy alkalmas vagyok erre a próbára, teljesíteni fogom, és talán... Még a nagy Annakpokkal is találkozhatom majd, miután bebocsájtást nyertem a Lelkek birodalmába. A lándzsa felé nyúlok, de megdermed a mozdulatom. Karcsú, szép ujjaimhoz talán túlságosan ormótlan volna, alakomhoz túlságosan hatalmas fegyver. Úgy vélem, ahhoz, amit ma tenni fogok, sokkal szebb és nemesebb fegyver lesz majd a szépen munkált tőr, így némi habozás után elégedett mosollyal az arcomon érzem meg a tenyerembe simulni a kényelmes markolatot. Nem akarok foglalkozni vele. Számomra Ő nincs itt, nem várom érkezését - hiába, nem vagyok jó házigazda. És különben is, sokkal jobb szórakozást találtam ki ma estére, és ebben még Ő sem tud megakadályozni. Nem fogom engedni még egyszer. Nem fog sem sem engem, sem pedig Őt tönkretenni.
+18
A kéj és a vágy úgy tekeredik a testem köré, akár a kígyó, egy hatalmas kobra minden fűtött vágyam, ahogy hátravetett fejjel száll minden nyögésem, fojtott sóhajom az üres térbe. Hátamra omló, szőke hajzuhatagom finoman cirógatja a hátam bőrét, már amit a mélyen vágott, hollófekete ruha szabaddá tesz. Az alattam vonagló, fekete bestia karmaival feljebb és feljebb tolja fehér combom húsáról a ruhát, hogy karmait a szűznek koránt sem nevezhető húsba vájja. Erővel és uralkodó vággyal ring a csípőm, érzem, hogy már közel járok. A bestia azonban pont a cél előtt néz félre, oldalra, Rá: Rám, arra, aki mindig elrontja, aki sosem volt elég bátor ahhoz, hogy helyén kezelje az egészet. Aki mindent túlbonyolít. Két szemével - az Ezüst és az Arany színű szemeivel őt bámulja, és ez sért: ne merészeljen utána sóvárogni! Bal kezemmel megragadom az óriási, szőrös pofáját, magam felé fordítom és egyetlen gyors, határozott mozdulattal hasítom fel a torkát a Jobbik Énem felől eddig eltakart kezemben szorított ezüst tőrrel. Dühös vagyok, amiért elrontotta a szórakozásomat. Felszűköl, a vére pulzálva fröccsen szerteszét: megnyugvást nyerek általa, ha mással nem is, hát ezzel a nedvével beterítve az arcomat legalább megszolgálta azt, amiért egyáltalán idehoztam. Lihegve, ördögi kacajjal szállok le róla. A tőrt, mint megunt játékszert, úgy dobom le a holtteste mellé. Lassan változik vissza, fekete haj, és magam sem tudom már, hogy szemei mandulája mennyire szép ívben adta tudtomra az elején származásának gyökereit. Egy pillanatig sajnálom, de miután alkalmam adódik megcsodálni a mellkasán ékeskedő tetoválást, már tudom, hogy ez a kéjelgő macska volt. Egy kutya - hogy stílusos legyek. A legtermészetesebb kecsességgel igazítom meg a fekete ruhát, ami most már a földig ér, úgy terít körbe, mint egy palást - a Fekete Özvegy palástja. Idegesen túrom a hajamba, ahogy apró, bosszankodással terhes sóhajjal, némileg szemforgatva indulok el Savannah felé. - Remélem, most boldog vagy. Vád szikrája villan a szemeimben, ahogy elhúzom vékony ajkaimat, becsmérelve mérve végig szentéletű, érzékeny alakját. Mert az ő hibája volt. Ha nem jött volna ide, ha nem zavart volna össze mindent már a puszta jelenlétével, ha nem őt kereste volna a Vad Lelke, akkor nem kellett volna így végződnie. Tudom, talán ostoba voltam, hiszen azt mondtam, nem fogom engedni, hogy tönkretegye az estét, de azt hiszem, kicsit túlreagáltam a dolgot. Ettől függetlenül továbbra is úgy gondolom, hogy ő a felelős mindenért. Mindig is ő volt, és mindig is ő lesz - kivéve, ha ma este nem teszünk pontot ennek az egésznek a végére.
Egy nappal kitoltam az ittlétem, de annak ellenére, hogy produktívnak szántam a plusz órákat, inkább mintha mindent visszafele forgattam volna. Ügyetlenségem nyomán tányér törött, függöny szakadt az egyetemen, a büfében kávéval locsoltam a szikkadt hallgatókat - osztatlan "sikert" aratva -, s mindezek után nem lepett meg, hogy a pincében majdnem felgyújtottam a konyhát. Szétszórt voltam, koncentrálásra képtelen, így végül feladtam mindennemű próbálkozást egy eredményes nap érdekében. Inkább felöltöztem, magamra kanyarítottam a kabátomat és a legközelebbi éjjel-nappali felé vettem az irányt. Csokira vágytam. Más esetben kedves mosollyal köszöntem volna az eladónak, most azonban a jelenlétét is alig fogtam fel, úgy járkáltam a polcok közt hagyott szűk járatokban, mint aki álmában egy végtelen labirintusból kereste a kivezető utat. Ugyanilyen állapotban mentem a kasszához, hogy a három táblát lepakoljam és fizessek, apró után kotorásztam a zsebemben, egy leesett és elgurult, de nem mentem utána. Kimentem, fáradtan túrtam tincseim közé, majd sóhajtva az égre tekintettem, a hajamat igazgató mozdulat pedig belefagyott a pöffeszkedőn vöröslő Hold fényébe. Éreztem a félelmet gyomrom tájékából kiindulni, majd egyre feljebb és feljebb kúszni, ahogy már a torkomat kaparta, kérlelve, hogy legalább próbáljak meg segítségért kiáltani, figyelmeztetni valakit a Protektorátusból, akárkit. A mobilom után kaptam, de kezemben tartott készülék távolinak tűnt, mintha nem is lenne nálam, hanem méterekkel alattam volna inkább. Megfordultam, hogy visszamenjek az éjjelnappaliba, mintha a kis bolt bárminemű védelmet is jelenthetett volna emberi alkalmazottjával. Nem éreztem a fém hidegét, ahogy a kilincsre markoltam, az erő kiszaladt a lábamból, szólásra nyitottam a szám, de hiába - eltűnt az eladó értetlen arca, a bolt ajtaja, a vékony hóréteggel lepett járda, aminek keményen ütközött a térdem...
Mi ez? - Ez volt az egyetlen dolog, az egyetlen kérdés, ami gúnyos kacagással táncolt körülöttem. Halványan felderengett mások alakja, arca, ám a látvány, ami elém tárult, minden egyebet elfeledtetett velem. Földbe gyökerezett lábbal álltam, tátott szájjal, egész testemben dermedten a döbbenettől, az értetlenségtől és... a haragtól. A farkas rám nézett, amitől összerezzentem, a felemás színű szempártól összeszorult a szívem. Tényleg összeolvadtak? Hogyan? Miért? Ás mit keres rajta, rajtuk az a nő, aki a szakasztott másom? Így megvezette, ennyi lenne az egész, elég a külső hasonlóság? Hiszen az nem én vagyok! Hagyd abba, hagyjátok abba, ő nem én! Némán formálja szám a nevét, némán hívom, kérlelem, hiszen ő mondta, hogy ilyen nem létezhet, az ő kultúrájában soha, nem tenne ilyesmit. Kérdezném, faggatnám Őt, Őket, ám ehelyett: - NE! - eszelős sikoly hagyja el a számat, ahogy a nő - én? - kezében villan a penge, hogy útja nyomán vér serkenjen friss sebből, a fekete farkas torkából. Elszörnyedve állok és bénultam meredek a visszaváltozó testre. - Ne, őt ne... Megindulok, visz a lábam, úgy esek térdre mellette, mint ahogy egy örökkévalóságnak tűnő pillanattal korábban a bolt előtt. Reszket a kezem, ahogy hozzá érnék, de látom a torkából kiömlött vért, nyitva maradt szemében a halált és képtelen vagyok bármi másra azon túl, hogy utat engedjek a könnyeknek. Ne legyél halott, könyörgöm, ne legyél az, legyen ez egy morbid tréfa, teszt, sanyargatás, büntetés egy meggondolatlan szóért, vagy tettért, bármi, csak ezt ne! Hogy boldog vagyok-e? Felnézek rá, tekintetem a könnyeken át is gyűlölettől izzik saját képmásom felé. - Megölted! - rivallok rá, teret engedve elborzadt haragomnak azzal, hogy szóval is mintegy megpecsételem azt, amit tett. - Megöltem... Hiszen az én vagyok, nem? De nem, én nem ölném meg soha. - Elvetted tőlem! - A testét és az életét is, holott ehhez nem volt joga, az én döntésemnek kellett volna lennie, hogy ellököm, vagy sem, de akkor sem így! Fel akartam állni, hogy legalább testtartásban egyenlőnek érezzem vele magam, hogy ne magasodhasson fölém, mégis makacsul kuporogtam tovább a halott mellett. - Miért? - remegett a hangom, mert bármennyire is áhítottam a bosszút, a gyász kéz a kézben járt még vele, egymást ölelve viaskodtak bennem. - Ő miért nem maradhatott velem? - Yu, Casimir, most Lynx... adja vissza!
Hagyom rohanni, hadd menjen - hiába minden sietsége. Rajta már nem segíthet. Rajta sem, ha egészen pontos akarok lenni. Némán és látszólag nyugodt tempóban sétálok vissza az asztalhoz, és harapok rá az alsó ajkamra, természetesen neki háttal. Kell egy kis idő, amíg összeszedem magam, és saját magamban is gyűlölöm, hogy talán igényem van némi szusszanásra, mielőtt képes leszek állni a tekintetét. A világért sem szeretném, ha a könnyeit látva magam is elgyengülnék. - Az istenit, ne bőgj már! Sziszegem a fogaim között, talán nem is hallja. Mély levegőt véve maszatolom el az arcomra kenődött vért, aztán a kőasztalon nyugvó fehér kendő után nyúlok. Feszes, erős, mégis kellemesen gyöngéd, már-már elegáns mozdulattal. Megrázom, mint egy apró lepedőt, aztán visszafordulok a tetem mellett kuporgó másom felé, és ha csak nem áll fel, mire odaérek, úgy magam térdelek mellé. A tekintetem parancsoló s határozott, ahogy az arca után nyúlok, és a könnyeinek letörlésével fáradoznék, ha hagyná. Ha nem, hát dacos gyermekként vágom ölébe a kendőt. - Fejezd ezt be, Tamara. - szólítom meg egészen gyengéden, ám mégis erő és tartás sugárzik a testemből. Hiszen én vagyok az ereje. Én vagyok minden kötelessége és feladata. Az Őrző, aki nem engedheti meg magának, hogy szeressen. - Mindketten tudtuk, hogy ez lesz a vége vagy így, vagy úgy. Én csak a munkámat végzem, drágám. Azt, amire mindketten felesküdtünk. Mégis mit gondol, honnan lett volna ereje mindent végig csinálni, ha én nem vagyok? Komolyan azt feltételezi, hogy egyedül képes lett volna a Hold Szavára? Hogy ezzel a picsogással valaha előrébb lett volna bármelyik, közönséges embernél, akiket védelmeznünk kell akkor, amikor elveszítettük a gyerekünket? Ugyan már. Nélkülem felvágta volna az ereit, és hamar pontot tett volna a saját történetére. - Tönkretettük volna egymást. És ezt nem hagyhatom. - pillantok le a farkas emberi tetemére (mert másképp nem gondolhatok rá), és egy gőgös mozdulattal lezárom semmibe meredő szemeinek héjait - Nézd meg, hogy nézel ki! Feddem meg kissé szórakozottan anyáskodva, hogyha lehetőségem van rá, úgy magára hagyjam kissé, karba tett kezekkel róva fel-alá apró köröket a párocska mellett. - Akár tetszik, akár nem: én képes vagyok meghozni helyetted az objektív és felelősségteljes döntéseket. Használd már a józan eszed! Az rendben van, hogy vonzódunk hozzájuk, megvan az erőnk ahhoz, hogy megvédjük magunkat, de ennek itt véget kell érnie, Tamara. - jelentem ki szigorú éllel, jelezve, hogy nem áll szándékomban elállni ettől az állásponttól - Vagy megöljük, vagy túlél és abba hal bele. Vagy meg kell ölnünk, mert elszabadul. Esetleg kivégezzük a barátait. Hagyjuk, hogy a falkája szabályai belerágják magukat a mi életünkbe. Tudom, hogy az elején mindig szép és jó, de hidd el drágám, jobb, ha csírájában fojtjuk el az egészet. És lássuk be, te nem vagy Őrzőnek való. - kissé megtorpanok, majd hetykén legyintek - Napgyermeknek, vagy hogy mondta mindig. Megcsóválom a fejem, mintha számítanak, ki és mit miképpen emlegetett, holott ez nem több, mint az a csacska és felelőtlen romantikus lányregény-szentimentalizmus, ami miatt egyáltalán itt vagyunk. - Ha én nem lennék, már az első vizsgádon sem mentél volna át. Miért nem elég neked, ha néha kefélsz egyszer-kétszer, miért kell neked mindig kislányos álmokat kergetve a vesztünkbe rohanni? - emellkedik meg kissé a hangom - Mi bajod van neked Kyle-al? Neki sem örülnék túlzottan, de legalább a mi kutyánk kölyke. - aki legalább nem fog túlélni, és az elhalálozásának is annyi esélye van, mint annak, hogy valaki autóbalesetet szenved - Így akarsz Tetoválómester lenni? Elárulok neked egy titkot drágám, Eva még csak egy könnyet sem ejtett, amikor feláldozta magát a közösségért! Előregörnyedve csapom ki oldalra a karjaimat, ahogy eluralkodik rajtam a düh és a harag, mikor az utolsó mondatomat csontig hatoló erővel kiabálom az arcába. Vedd már észre, hogy hátráltatsz! Hogy kockáztatsz mindent, amit ebben az életben sikerült kikaparnom magunknak. - Nem fogom végignézni, ahogy mindent tönkreteszel. Jelentem ki némi szünet után, ajkaim pengevékonyra préselődnek, és egyetlen percre sem veszem le róla a tekintetem. Fagyos jégszilánkokként szúrom át a könnyeit, és közben érzem, ahogy finoman és halványan az én tekintetem is fényesebben csillog.
Térdepelve maradok, így kénytelen hozzám igazodni, a felém nyúló kezet viszont félreütöm, tekintetemben megvetés ül, s ebből a hozzám vágott anyag se zökkent ki. Nem törlöm meg az arcom, ha zavarja, ne nézzen rám, ha majd engem zavar, megtörlöm, de viszolyogtam attól, hogy akár egy ujjal is hozzám érjen az előbbiek tükrében. A megszólítás szinte pofon üt, visszaránt sok-sok évvel korábbra, egy akkori életbe, ami már úgysem fog eljönni így a legkisebb mértékben is kár lenne felidézni. Mégis megteszi. Mégis hagyom, hogy pár másodpercig egy feddést hallgató kislány legyek, akinek nem is a kedvese, hanem csak egy játékbabája tört össze, rongálódott meg. Buta, gyermeteg viselkedéssel sírok utána. - Egy fenét! - fortyanok fel egyből. - Nem tudom, te mire esküdtél fel, de én nem erre - mutatok a halott vérfarkasra indulatosan, próbálva kizárni valahogy, hogy ki is ő, hátha úgy kicsit könnyebb, ám holtában született ötlet. Ezt abban a pillanatban realizálom, ahogy a másik érte nyúlt, hogy lezárja a szemét, mozdulatát pedig hangosan csattanó pofonnal jutalmazom, ha nem állít meg. - Elégszer értél már hozzá. Követem a tekintetemmel, de továbbra sem kelek fel, a sötét tincseket cirógatom féltő óvatossággal, mintha bármit is számítana, mintha bármi megváltozna ettől. Ezt akartam elkerülni, ennek nem lett volna szabad soha sem megtörténnie, bár azt vártam, hogy a bátyám tesz majd valamit. Ehelyett megint "én" öltem meg azt, akit megszerettem. Némán hallgatom a felsoroltakat, amiket józan ésszel felértem, tudtam ezt, hiszen egyszer már megittam egy részének a levét, mégis hittem, szerettem volna hinni, hogy lehet ezt másképp, jobban, szebben. Hogy nem csak katasztrófa és halál vár a végén. Hiszen miért volna az törvényszerű, hogy a közelembe kerülő vérfarkasok idő előtt halnak? Bosszúból, valami eszközeként, egy pillanat hevében, mások szeszélyétől és bosszúvágyától. "Mondta" - gyomron vág a múlt idő, kezem ökölbe szorul. Szerettem, hogy úgy hívott. Hiába kell megállj egy ponton, hiába félek az elhagyatottságtól és a haláluktól, akkor se tudok ellene mit tenni. Nekem erre van szükségem, rájuk, bármennyire is váljak ettől, a közben mutatott viselkedésemtől méltatlanná az Őrző létre. - Mert én ilyen vagyok - húztam fel a vállam. - Nekem erre van szükségem, nem érted? Lehetsz te a szükséges, objektív döntések meghozója, de látod, mire mentem eddig azokkal is. Irtsunk ki egy falkát, mert elkanászodtak a tagjai. Ésszerű. Szerezd meg a Hold Szavát, hogy erősebb légy az emberek védelmében. Ésszerű. - Megremegett a hangom. - Csak közben belülről haltam el. Mi értelme van erősebbnek és jobbnak lenni, ha akikért erősebbé és jobbá válnék meghalnak, mert ez az ésszerű. Mert az objektív döntés azt kívánja, hogy ne legyen, ami eltereli a figyelmem. Hát elárulom, édesem, nem a te racionalitásod vitt előrébb, hanem azok, akiket elvettek tőlem! Értük volt minden, nem a puszta hatalomért önmagában. És Kyle... - Fanyar mosolyra húztam a szám. - Örülök, hogy ezek szerint legalább ő néminemű biztonságban van a közelemben is. Élesen nevetek fel, a jókedv árnyéka se lappang a hangomban, keserűség és kín itatja át. - Nem tudom, észrevetted-e, de nem épp önfeláldoztam. És ilyen áron... ha tényleg ez minden egyes előre mutató lépésnek az ára, akkor nem kérek belőle. Sem a további fejlődésből, a tetoválómesteri címből pedig még kevésbé. - Lenézek Lynx arcára, óvatosan érintem az enyhén borostás állat, nézem a száját, ami sose fog már pajkos mosolyra húzódni, nem fog a rágós matricával cukkolni, nem fog nevetni. - Az Ezüst Fia nélkül nem kell. Nem az a fajta karrierista vagyok, akit csak a hivatása és az abban való előmenetel érdekel. Ha cserébe ennyi és ilyen jellegű áldozatot várnak tőlem, akár egy Protektorátus, akár ő, az erőm, csalódniuk kell - önszántamból ilyet többé nem teszek. Yut odavetettem a semmiért, hiába lettem erősebb, nem éreztem úgy utána, hogy megérte. És most Lynx egy lecke kedvéért? Adott valamit, ami többre sarkallt, elindított az egy helyben toporgásból, olyasmit adott, amire egyszerűen szükségem van. Nem vagyok vérszomjas, nincsenek szadista hajlamaim, én mást akarok és ezért is ezzel fizetek? Undorodom, rosszul vagyok. - Te tettél tönkre mindent - suttogom. - Nem emlékszel, hogy a Szél milyen jó volt? Addig örömmel haladtunk, én ott teljesnek éreztem magam, megkaptam, amire vágytam, mindketten megkaptuk. Most megint úgy lehetett volna, de te elrontottad. Nehéz szívvel állok fel, csak most törlöm meg az arcom, annak biztos tudatában, hogy lesznek még könnyek, ha nem is itt, nem is most - de ha valóban ilyen ára van a mágiának, akkor fogunk még szenvedni. - Ha méltatlannak tartasz, ne maradj velem. Önként lemondok rólad, így nem kellesz, ennyi és ilyen halál után. Nem akarlak, nem kellesz.
This is the time that we let it go These are the words that will take us home Singing the song that's inside us all If we don't open our eyes we're walking blind
Ha nem lenne ennyire komoly a helyzet, talán kinevetném. Kioktatnám arról, hogy elég szánalmasnak tartom, hogy fogalma sincs róla, hogy pontosan mire is esküdtünk fel. Mi ketten, igen, mert ezt a döntést még legalább együtt hoztuk meg. Elég sajnálatos, hogy bár egész életünket a művészet uralta, ő most mégsem ért ebből a költői hasonlatból. Amikor félreüti a kezemet, egy pillanatig hitetlenkedve bámulok rá a vad mozdulata végett, hogy aztán megbűvölt kígyóként állva a tekintetét, hirtelen csapjak rá az arcára. Nem nagyot, jelzésértékűt csupán. - Ne merészelj még egyszer kezet emelni rám! - én nem ezt érdemlem! - Hallod? Ha kell, hát addig pofozom, amíg holtan nem esik össze a hőn szeretett macskája mellére borulva, de igazán méltatlan lenne ilyen egyszerűen befejezni ezt a játékot. Magyarázatok nélkül, csak úgy... öljem meg, hogy aztán átvehessem az irányítást az élete felett? Nem. Lehet, hogy durvának és érzéketlennek tűnök, de a profizmusom magában hordozza, hogy magasra teszem a lécet. Átugrom azt, és másoktól is elvárom, hogy képesek legyenek ezt megtenni. De minél tovább simogatja a halott farkast, annál kevésbé érzem azt, hogy képes lesz rá. Nem tehetek róla, némi finom mosoly bújik meg az arcomon, amikor felesel velem. A vihar lassan kezdett el feltámadni furcsa párosunk körül, ez azonban nem jelenti azt, hogy a továbbiakban távol maradna majd a mennydörgés. Karba font kezekkel, kihívóan állom a szavait, bár untat a magyarázkodása. Hiszen nekem semmi szükségem sincs a belsőjére. Engem egyébként is csak hátráltat ez az érzékenység, és ha nem vette volna észre, pontosan ezért vagyok itt, hogy egyszer és mindenkorra véget vessek neki. - Nagyon nagy tévedésben élsz, ha azt hiszed, hogy én ezt a hatalomért csinálom! - rivallok rá, ezen a ponton már képtelen vagyok türtőztetni magamat - Hát nem érted? Mi nem végezhettük úgy, mint Nina! - hagyom, hogy halott nővérünk neve fájdalmas visszhangot verjen a feketeség nem létező falairól - Ostoba kislány voltunk, és te erősebb voltál, mint én. Te megszeretted, pedig hiba volt! És ahelyett, hogy megbecsülted volna, hogy Lucas élhet, te mit csinálsz? Mint egy naiv kislány, úgy duzzogsz Casimir halála miatt, holott ez nem hogy várható volt, hanem szinte kötelező következmény. Ott kellett volna lenned! Nem lehetsz Nina, nem lehetünk Nina... Nem hagyhatjuk, hogy bárki véget vessen az életünknek. Ha nem a testünknek, akkor a lelkünknek ártanak, hát nem érted? Meg kell védenem magunkat! Zaklatott, egyre erősödő hangomból tudhatja, hogy fontos nekem az, amiről beszélünk. A része vagyok, és épp elég évem volt arra, hogy tudjam, hogy egymástól függöttünk eddig. Az ő kudarcai az enyémek is, az ő sebei az én véremet is fakasztják, de amíg én az élet élvezetét és a lét könnyed szeretetét akarom kiélvezni, ő csak a kötöttségeket és a bonyolult érzelmi kötelékeket keresi. Mindig. Újra és újra. Megmerevedek, ahogy ítéletet mond felettem. Igyekszem nem érzékeltetni vele, hogy meghátrálásra kényszerített, kissé mintha ki is billennék az egyensúlyomból. Ingatagnak érzem a talajt a lábaim alatt. Aztán, mint egy profi üzletasszony, úgy csapom hátra a fejem, és a hajzuhatagom, felszegett állal, apró szipogást hallatva rágom fogaim közt a levegőt. - Emlékszem. - felelem halkan - Imádtam a szelet. De én beértem volna csak annyival. Utalok vissza a korábban már boncolgatott életfelfogásomra, azonban teljességgel sokkol a hirtelen jött lemondása. Az a lemondás, amivel minden eddigi sikerünkről képes lenne lemondani. És mégis, mélyen, odabent elégedett vagyok, hiszen tudom, hogy közel járok már a valódi célomhoz. - Nem? Kérdezem, nyelvem kígyónyelv, gyorsan nyal fényt ajkaimra, a mozdulatot pedig egy biccentés kíséri. A korábban földre vetett tőrért és kendőért nyúlok, és gyakorlatiasan viszem vissza a kőtáblához, hogy a párnára fektessem. Az Ezüst Fiának vére gyorsan ivódik e a vörös szaténba. - Gyere ide! - hívom magamhoz parancsolóan, és ha akadékoskodna, úgy emelt erővel megismétlem - Gyere már ide! Minél jobban igyekezel, annál hamarabb szabadulunk ebből a pokolból. - bízom benne, hogy ez eltölti némi reménnyel, ám ha továbbra sem lenne hajlandó az asztalhoz fáradni, úgy szemléltetés nélkül mutatom be neki a fegyverek szűkös palettáját. - Ha megtehetném, már rég elhagytalak volna, hogy valaki olyat keressek, aki több hasznát veszi a jelenlétemnek, úgyhogy ebből biztosan nyilvánvalóvá vált számodra, hogy sajnos egyedül ez nem fog menni. - oktatom ki tárgyilagosan - Semmi más dolgod nincs, mint választani egy fegyvert, és megölni engem. Megölni azt a darabot a saját lelkedben, ami mindig is terhet jelentett számodra. És ezzel engem is felszabadítasz. Őszintén szólva, amilyen nyámnyila tudsz lenni néha, nem hittem volna, hogy képes leszel megtenni, és még mindig vannak kétségeim. Felsóhajtok, aztán a használatlan, ám akaratlanul is vérmaszatos kendőre pillantok. Könnyedén nyúlok utána, és kezdem vékonnyá hajtogatni a kőasztalon, miközben tovább beszélek. - Persze azt nem tudom, hová vezet majd, ha nélkülem kell tovább élned, de mindig szeretted túlbonyolítani a dolgokat, szóval otthon fogod magad érezni azt hiszem. Ki tudja. Talán megtanulhatsz kötni, és visszakaphatod a párducodat is. - hibázok szándékosan, amikor befejeztem a kendő hajtogatását - Megtennéd, hogy...? Megállok előtte és kivételesen kedvesen mosolyogva tartom felé a kendőt, és ha átveszi, úgy hátat fordítva neki kínálom fel számára a lehetőséget, hogy kösse be a szemem. - Félre ne érts, miattad kell. A végén még képes lennél meggondolni magad, mielőtt meghúzod a ravaszt. Mert hogy pisztolyt használsz. Ugye? Kérdezem, hiszen ez nyilvánvaló. A pisztolyt kell használnia, ha egészen biztosan meg akar tőlem szabadulni, ráadásul mindig is olyan szépnek találtam, hogy a golyó az imádott levegőnkbe is utat hasít magának, felgyűrve azt maga előtt,akár a ruha ráncos szegélyét.
If I lay here, if I just lay here Would you lie with me, and just forget the world?
Nina említése elevenembe talál, s nem is a nővéremet, hajdani kedves arcát, hanem egy sokkal frissebb emléket idéz fel: a fesztivált, a bátyám viszontlátását. Hiba. De miért? Miért hiba az, akit én szeretek, miért megy mindig hibaszámba, ha valakit szeretek? Heves tiltakozással rázom a fejem, azzal a gyerekességgel, amit felemlegetett, s ugyanekkora hévvel szeretnék siketté válni minden további szavára is. Hagyjon békén, ne beszéljen, csak tűnjön el, legyen megint az elnyomott részem, egy furcsa zug a lelkemben, ami nem beszél, pusztán belülről feszít, ha besokall. Ne legyen önálló akarata, teste, de csinálja vissza ezt a halált! "Nincs olyan, hogy halál." Bizonyítsd be. Könyörgöm, bizonyítsd be nekem... - Úgy, hogy mindent elveszel? Ez a biztonság? Ez az erő? Hogy nincs sebzési pont és vele állandó boldogság? - Nekem ez kevés, sose elég, és talán ez a telhetetlenség vezetett minket idáig. Bele kellett volna törődnöm a magányba? Abba a felszínes csapodárságba, hogy olykor összefekszem másokkal, egy estére jól érzem magam velük, aztán hagyom őket nyomtalanul kisétálni az életemből? Miért? Ha másoknak - még a Protektorátuson belül is - összejöhet, nekem miért nem? Csak azért, mert vérfarkasok? Tényleg ekkora baj ez, ennyire büntetni való? Furcsa sorsközösség ez a miénk, ahogy meg akarja velem értetni a saját álláspontját, a miértjeit, miközben én sokkal kevéssé vagyok kapható most mindennek a racionális oldalára. Szét akarok szakadni, különválni tőle, valahogy kiszabadulni ebből a helyzetből - menekülni. És valahol végre megpihenni. Lemondok róla, szűnni nem akaró naivitásomat bizonyítandó pedig úgy hiszem, hogy ennyivel, szavakkal ez megoldható. Mint a varázslat, amivel teremtünk és pusztítunk. A szelet akarom, azt hívnám, hogy fújjon el mindent, ami fáj, söpörje el a féreg módjára újfent belém telepedő bánatot, de semmi se moccan, egyetlen kósza fuvallat se siet a segítségemre. Sürgetőn int magához, a szabadulással kecsegtet én pedig hirtelen támadt bizalommal botorkálok felé a megváltás ígéretétől kábultan. Vége lehet, megszabadulhatunk. Minden bizakodásom tova tűnik, amint a pisztolyt hozza fel. Dermedten meredek a fegyverre, miközben a színtelen hang minden szava egy-egy fülsértő koppanásként ér. El kell pusztítanom a szabadulásért? A fémdarabról rá kapom a pillantásomat, ahogy közli, hogy nélküle kell tovább élnem. Tovább kel élnem. Én élni fogok. Gépies mozdulattal veszem át a kendőt. Talán visszakapom a párducom? Óvatosan, már-már féltő gonddal kötöm be a szemét. Nem figyeltél? Nekem a Hiúz kell.
A tarkójának nyomtam a pisztoly csövét, nagyot nyeltem, tekintetemet arra a pontra szegeztem, ahol a fém a szőke tincsekkel találkozott. De hiába ezt néztem, semmi mást nem láttam magam előtt, mint a hím élettelen testét, az üres, halott tekintetet, a biztos mozdulatlanságot. Ott feküdt nem messze tőlünk, csupaszon és vérbe fagyva - oda akarok menni. Ott akarok lenni mellette, leheveredni, megfogni a kezét és az eget bámulni, miközben mesél, magyaráz, elhozva azt a csendes békét, amibe annyi örömöt lopott nekem, amivel feltámasztott. Egy egyszerű szóval, egy apró gesztussal, vagy csak röpke nevetéssel, hóbortos piszkálódással. Gombóc kúszik a torkomba, sűrűbben kell pislognom, kezem meg-megremeg. Nem akartam őt. Senkit se akartam Yu után, se pótlékot, se újat, frisset, ami feledtetheti velem, őrizni akartam a gyászt, a fájdalmat, hogy többé ne jöjjön el hozzám. Gyenge vagyok. És ezért most elbukok, igaz? Mert aki gyenge, az elbukik. Nina, Yu, a fiam, Casimir... Abooksigun... Hátrapillantok a vállam fölött, képtelen vagyok legyűrni a késztetést, delejes erővel hív, vonzz, aminek ha szeretnék se tudnék ellenállni. Ez a vége. Ennyi volt, tudom, érzem, minden egyes reszketeg lélegzetvétellel biztosabb vagyok benne. Megmondtam: még egy ismétlést már nem bírok ki, nem harcosnak neveltek, soha nem is bírtam azokkal a tulajdonságokkal, legfeljebb azok satnya utánzatával. Én megtehetem, hogy elfutok, hogy a könnyebb utat választom. Megadóan eresztem le lassan a fegyvert markoló kezem, erőtlenül hagyom, hogy kicsússzon az ujjaim közül - nem hallok se koppantást, se puffanást, de már nem is arra figyelek. Bárcsak több időt kaptunk volna. Vagy egy percet sem, mert ez a köztes állapot, ez a pár hónap volt a legrosszabb. Pont elegendő ehhez a pokolhoz és rettenetesen kevés ahhoz, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is elteljek vele. Mint egy félbevágott film, ami sose lesz teljes, hiába csaptak neki egy véget - ez rossz így, mert befejezetlen és már az is kénytelen maradni. Nem válaszoltam neki. Nem mondtam el neki semmit sem, pedig annyi mindent kellett volna. Az egy év leteltéig elárulom neki, hogy kell-e - örökre... - Akwá:wen. Ez volt az a szó, ez ült a nyelvem hegyén, amikor nála aludva, hozzá bújva ért az álom, amikor a viszontlátás örömének engedve a nyakába ugrottam, amikor elmélyült révetegséggel beszélt a törzsről, amelyből érkezett. Csak nem mertem mondani, képtelenségnek tűnt, egy ostoba lány ábrándjának, most pedig már nem hallja. Mit feleltél volna? Válaszolj nekem, csak még egyszer, utoljára... - Nem megy - szólalok meg vékony, elcsukló hangon, mintegy bocsánatot kérve. Szám kétségbeesett mosolyra húzódik, reménytelen a röpke nevetés, ami kiszökik belőlem. Képtelen vagyok megölni, elpusztítani - nem hozná vissza Őt, s ha már magamból kéne egy darabot kiölnöm, mindezek után inkább odavetem az egészet, amiatt a kongó némaság miatt, a Vadász hangját hiányolja. - Nem felel... - Összetörtem.
~ We are one in the same Oh you take all of the pain away, away, away 'Way, away, away Save me if I become My demons ~
Talán pont lélegzetvételeim kimért egyensúlya adja jelét annak, hogy valóban csak álca-bizonyosság az, amit magamra erőltetek. Nem félek a haláltól. Sosem féltem. Néha még vágytunk is rá, miután elveszítettük a kedvesünket és a gyermekünket. De nézzük a jó oldalát: ha maradt bennem egy aprócska maszat az ő ragaszkodásából, hát úgy én nyertem. Mert ő egyedül marad majd, engem pedig szinte odalök majd Yu karjai közé. És tudom, hogy várni fog rám. Igen Rám, és nem Rá, ahogyan (szerinte) majd Lynx is. Mert a Bestia, a Vad lelke mindig is a zabolátlanságba szeretett bele. Az vonzott bennünket egymáshoz. Nélkülem semmi sem marad ebből a hívogató bájból számára. Amint megkaptam a szemfedőmet, aprót köszörülök a torkomból, jelezve, hogy várjon egy kicsit. Nem látok semmit, mégis érzem a saját testem vonalait. Tudom, hol van felgyűrődve a Fekete ruha, így kiigazítom hát, aztán amikor mindent tökéletesen rendben találok, lassan hajlítom meg a bal lábamat. Kecsesen, mégis erőtől, magabiztosságtól sugárzó a mozdulat, ahogy a jobb is mellé érkezik, hogy immáron előtte térdelve várjam a sorsunk pecsétjét. Elfog az elégedettség, hogy beteljesítettem hát létem egyetlen és legfőbb célját. Összességében tejesen elégedett lehetek.
A pisztoly csöve finoman nyomódik a tarkómnak. Kihúzom magam még így, térdelő helyzetben is. Semmi sem szól, minden elveszett a némaságban, mégis olyan, mintha ezernyi óra kattogna a fülem mellett. Várakozásom lassanként türelmetlenségbe fordul, és ahogy meghallom a mohawk szót, kénytelen vagyok idegesen fújtatni egyet. Miért kell még EZT is ennyire túlkomplikálni? - Konnorónhkwa. Visszhangozza be a teret a szó, és ha hátrapillant, hogy a Vadász testét keresse, annak hűlt helyét sem találhatja már. Mintha meg sem történt volna, nincs se test, se vér, csak a könnyek és Savannah ragaszkodása emlékeztetnek még bennünket arra, hogy valaha egyáltalán itt volt. És persze a pöffeszkedően elégedett kuncogásom, ami egyre erősödve nyomja el a Vadász hangjának utolsó foszlányait. - Ostoba kislány! Összetörtél? Mégis mitől? A saját félelmeidtől? Hát épp erről beszéltem. - csattanok fel, ám még mindig szigorúan, megfeszített izmokkal térdelek tovább, ajkaim mozgását leszámítva teljesen mereven - Megmondtam, hogy visszakapod nem? Persze, hogy nem felel, te idióta, hogy felelhetne, amikor itt sincs igazából?! Meg fogod ölni. MEG FOGOD ÖLNI, NEM ÉRTED?! Megbuktál a teszten, Tamara, nem vagy képes megbosszulni, nem vagy képes kitartani mellette, nem hiszel benne eléggé! Csak ezt kérte tőle, hogy HIGGY BENNE, erre te közlöd, hogy összetörtél?! Szánalmas vagy! HÚZD MEG A RAVASZT TAMARA, vessünk véget ennek az egésznek, győzz le, amíg még megengedem, mert ha én öllek meg, megkeresem, meg fogom kefélni helyetted, élvezni fogom, és tényleg elvágom a torkát! Üvöltök, akár egy idomított, agymosott katona, mereven, rezzenéstelen arccal előre, bele a semmibe, mégis felzabálva Őt szavaim, fenyegetéseim valóságos terhével. Készen állva arra, hogy megtegyem, amit meg kell tennem, ha továbbra is méltatlan arra, hogy egyáltalán... szerethessen.
Rám rivall és mos először sajnálom. Pusztulás és halál útján akar szabadulást, követeli azt... Tényleg az én részem. De miért követeli a halált ennyire, ha övé a könnyedség és az életigenlés? Hamisan zengi, amit hallani akarok, az Ő hangján, mire pár másodpercre szorosan lehunyom a szemem. Nem akarná, hogy öljek. Legalábbis nem hiszem egy üres pillanatban, amibe úgy harsogja lényem egy része a követelőzését. Lehajolok és ismét kézbe veszem a fegyvert. Higgyek benne? A legelejétől azt tettem, már akkor, amikor a kocsijában rá bíztam magam. Talán nem is az ő tarkójához, hanem a saját halántékomhoz kéne illesztenem a pisztolyt. Az a legbiztosabb, nem? Neki és nekem egyaránt,onnantól pedig, hogy meghúzom a ravaszt, ugyan mi számítana? És tényleg félredobok mindent... - Add vissza - mondom csendesen, hajába fúrva a hideg fémet, feje bőréhez nyomva. - Szükségem van rá, érted? Vissza kell kapnom... Ezt nem lehetett jobban, pontosabban elmagyarázni. Ott lehetett a többi férfi emberek és őrzők között egyaránt, vagy a fekete hímek innen-onnan, én Őt szeretem. Nem akarom nélküle látni viszont Fairbankset, és ha ezért magamból kell feláldoznom, megteszem. Ha emiatt már nem is fog ugyanúgy tekinteni rám, csak éljen. Kérlek. - Bocsáss meg... Nem akartam gyenge lenni, ennyi mindent elveszíteni a megtett út alatt, képtelennek lenni megvédeni, ami fontos, megtartani egy életen át. Talán igaza volt. Valahol igaza volt. És ezért kértem bocsánatot, mert ebből az igazságból, az ő igazságából nem kértem. Másra volt szükségem. Magamban némán könyörögtem a szellemeknek, hogy igaz legyen, amit mondott. Hogy amint kikerültem innen érte mehessek, leellenőrizve, hogy nem esett bántódása, hogy él és jól van. Remegett a kezem, amit pár mélyebb lélegzetvétellel igyekeztem csillapítani. Nem köszöntem el, a bocsánatkérés egyben erre is szolgált, még ha gyérnek is tűnhetett - de legalább őszinte volt. A pisztoly csöve a tarkójánál, a kendő a helyén, a ruhája tökéletes, ahogy a tartása is... Meghúztam a ravaszt.
Hatalmas dörrenés visszhangja száll, ki tudja, talán fizikai létben is beleremegtek az erdő magányos fái, amikor Savannah meghúzta a ravaszt, hogy véget vessen minden gyötrelemnek, amivel a Kígyó megvezette őt. Amivel én megvezettem őt.
Nem akartam. Én sosem voltam az a fajta, aki vakon engedelmeskedik. Talán ezért is lettem én Abooksigun, a Vadmacska. A Hiúz, aki mindig külön utakon járt úgy, hogy közben elválaszthatatlan szimbiózisban élt szeretett és védelmezett közösségével. Sosem tettem volna meg. Egy idegennel, a világ árvájával, soha, senkinek nem ártottam volna így, még parancsra sem. Butaság. Nem is parancs volt. Báb voltam egy hatalmasabb erő markában, akit úgy rángatott, ahogyan neki tetszett. Vársz már rám, Annakpok? Látlak-e még, Osha? Mondd, kérlek, suttogd el nekem, merre van az út feléd! Hol találom a helyes ösvényt irányodba? Sivíts le nekem, Büszke Sas, hadd kövessem a hangod, hadd leljem meg általad a csapáson Honiakaha, a Fekete Farkas lábnyomát! Egy részetek mindig bennem élt, és már tudom, hogy azért is, hogy könnyebben visszataláljak hozzátok. Vérben fürdik alattam a zavaros hó. De talán alig látszik a Hold vöröslő fényének palástjában.
A feketébe öltözött test lassan dől oldalra, a vértől és mocsoktól ragacsos szőke haj egy pillanat alatt kormosodik feketévé, hossza a semmibe vész, hullámaiból csak rövid centik kuszasága marad. A fekete ruha semmivé foszlik, ám nem takarja a pőre, tetovált testet sem hasonló színű bunda, sem pedig szövet. Úgy ért véget, ahogy született. Fedetlenül. Védtelenül. Macskavirtussal a szívében.
Tökéletesen értem a helyzetet. Sajnálom, hogy nem lát és nem hallhatja a hangomat. Úgy érzem magam, mint amikor veszett vadként ugattam rá az utca sarkán, éjjel, amikor otthagyta a lakásomat. Szerettem volna, ha szavak nélkül is megért, de most még csak nem is lát. Azt sem tudja, hogy itt vagyok. - Nincs halál, Savannah. Élet van. És én itt is várni fogok rád. Szeretném, ha tudná. Nagyon szeretném, ha erős maradna és sokáig emlékezne erre, és egy percig sem gondolná azt, hogy felelősséggel tartozik azért, ami történt. - Nem fáj. Ugye tudod, hogy már nem fáj? Ah, Savannah... Remélem egyszer te is látni fogod mindezt... A hátam mögött megnyílik a feketeség, hívogat az erdő ragyogó napja, és tudom, hogy - Ez az igazi szabadság, Sava! Elmosolyodom. Hallom, ahogy a Büszke Sas felzeng, engem hív. És menni akarok, mert tudom, hogy mindig is ide tartoztam. A közeli bokrok közül nyurgán pattan elő a pettyes jószág, Abooksigun - biccentek neki, hogy kérjem: várjon még. A testem a semmivé foszlik, és ettől hirtelen teljesnek érzem magam. Egy hirtelen villanással Savannah is eltűnik, elnyeli a tér, de nem látom az oldalamon. Ez csak egyetlen dolgot jelenthet. Biztonságban van. - Gyere már, Abooksigun! Valami Vincent azt üzente, hogy nem fog sokáig várni rád! - harsan Honiakaha, a Fekete Farkas vonyítása az Ezüst Fiainak nyelvén, és én kedélyesen kaffogok vissza. - Jól van, jól van! Megyek már! Megyek... Suttogom magam elé, és ahogy megszületik az elhatározásom, mintha a köldökömnél húznának bele az erdő világába. Lassan távolodik, szűkül apró ponttá a fekete lét, és nem marad semmi, csak a tisztás, a Hiúz, én és a Testvéreim, akik már várnak rám, a Szabadok földjén. Földet verdeső fegyverek dobbanása hív haza, és bár már nincs szívem, aminek dobognia kellene a ritmust, mégis úgy érzem, egy vagyok a ritmussal. Egy vagyok Mindennel.
I try to believe in blind but true Paralyzing my Mind, and consequently you Suffocated by lies And acts of pain to prove That I am justified, By what I expect from you While I'm still alive
I am a warrior not a victim of your pain I speak for the curious Infected by your ways (we stand) I'll stand before you at The foot of my own grave and speak truth I'm not the warrior for you
Így már jó lesz, ugye? Mindketten megkapjuk, amire vágyunk, és ha kijutok innen, fellélegezve mosolyoghatok majd, igaz? Nem vagyok gyilkos – de magamat, a lényem egy részét odaadom érte. Nekem megéri, hogy ha már Yu-t nem tudtam megtartani, legalább nála járjak sikerrel, legalább őt tudjam életben tartani. Azt a részemet ölöm meg, amelyiket szereti bennem? Nem érdekel. Éljen. Ha nélkülem is, de éljen, mert nem érdemli meg, hogy ő is miattam haljon. Hittem a lövés pillanatában. Vagy inkább reméltem, mert csak ennyi maradt most nekem. Semmit nem értem vele. Szerettem volna valamiféle – akármilyen – jelét látni annak, hogy Lynx él, akármilyen apróságot, ám ahogy körbenézek ugyanazt az üres feketeséget látom, még én is itt vagyok, és a másik én… A sokk megbénítja minden tagomat, ahogy az alak, akit egy darabkámnak hittem, megváltozott. Hadd sikítsak, hadd rohanjak, hadd legyek valaki más! El szeretném fordítani a tekintetem, felemelni a fegyvert a halántékomhoz és újból meghúzni a ravaszt, de nem bírok megmoccanni. Fel se fogom, amit látok. Bárcsak… bárcsak ne érdekelt volna hónapokkal ezelőtt az a bannolás, az üzenete. Bár sose írtam volna neki unaloműzés gyanánt. Azt mondtad, hogy nincs halál. Akkor ezt mégis minek neveznéd? Akkor miért vagy halott? Azt mondtad, ha túlságosan megszeretlek… megígérted, nem?
Nem akarok felébredni. Nem akarom kinyitni a szemem és valóságként megélni, amit „álmodtam”. Jó lenne nekem így, tényleg, csak hadd ne kelljen ezzel szembe néznem, könyörgöm! Elég volt egyszer, évekkel ezelőtt. A plafonról érkező erős lámpafény bántja a szemem, könnyezni kezdek tőle. Érzem, ahogy a cseppek végigfolynak a halántékomon, belevesznek szőke hajamba. Nagyon zavar az erős fény – oltsák le, hagyjanak a sötétségben. Megrázódik a vállam, valaki a helyiségben megmozdul, lépteket hallok, de fogalmam sincs, hol vagyok, ki van velem. Nehézkesen ülök fel, nem foglalkozom azzal, ki lép oda hozzám, csak bámulom meredten az ölem és kábán figyelem, ahogy a farmerom mintája változik: egy csepp, két csepp, még egy és egy következő… Kezembe temetem az arcom és akkor sem nézek fel, amikor azt kérdik, jól vagyok-e. Nem, egyáltalán nem vagyok jól, Dimitrist akarom, hogy most azonnal elvegye minden emlékemet. Legyenek a vérfarkasok mesebeli szörnyek, a mágia csak Harry Potter számára létezzen, a szellemek pedig tehetetlen kísértetekként létezzen csupán. Kimerültnek érzem magam. Nem bírom tovább. Kértem, hogy szóljanak Kyle-nak, senki mással nem bírtam beszélni, vele is csupán síri hangon és ha megpróbált a közelembe jönni, felemelt kézzel, elutasító hangon reagáltam. Ne vigasztaljon, ne sajnáljon, elég, ha én ásom magamnak az önsajnálat sírját, nem szorulok segítségre. Találja meg Huntert. Ennyi a kívánságom. De nem akarom tudni, mi van vele – ha halott, inkább úgy teszek, mintha messzire ment volna és azért nem láthatom többé; ha él, ha valami csoda folytán életben van… jobb neki nélkülem. Én tűnök el, én nem leszek számára többé, áthelyeztetem magam, vagy valóban töröltetem az emlékeimet, eldobom magamtól ezt az átkozott mágiát, minden tudásomat. Jól leszek így is. Volt időm gyakorolni az egyedüllétet, nem lesz baj. Magamra maradva zsebkendő után túrok nadrágom zsebébe, de mást is tapint az ujjam. A papírral együtt egy – szórakozott nemtörődömségemnek hála – többször kimosott matrica kerül elő. Alig vehető ki már a minta, de én még tudom, mi volt rajta: egy autó, ami egy rágógumi csomagolásából került elő, hogy kis időre a homlokom díszelegjen, majd nevetés közepette vonuljon száműzetésbe zsebemben. Elszorul a torkom, sűrűn kell pislognom, a mozdulat, amivel a közeli szemetesbe dobom a matricát elkeseredett és lemondó. Milyen buta vagyok. Milyen menthetetlenül ostoba, amiért újra és újra képes vagyok azt hinni, hogy működhet, hogy nem csak vágyálom lehet a boldog vég. Szipogva törlöm meg szemem, arcom. Ki kell mennem innen. Ki kell mennem és megnézni, hogy a többiekkel mi van, segíteni, ha kell. Emmett is kint lehet. A bátyám, akit ellöktem, akinek a támogatását soha többé nem élvezhetem, aki elengedett engem. Menni kéne segíteni, emelt fővel, a magabiztosság tökéletes álcáját öltve, vérprofi mágusként, határozottan, ahogy a szél süvít végig a zeg-zugos sikátorokon is vihar idején. Keményen és tökösen, ahogy a nagylányok tennék. Ezt kéne…
Tovább ülök az ágy szélén. A nagylányok kemények és tökösek. Én kicsi vagyok, gyáva és erőtlen.
Kezdőlap
