Farzsebébe csúsztatta az mp3 lejátszóját, mely a hangzatos nevű i generáció Podjai közül került ki. Nem azért választotta, mert annyira kedvelte volna ezt a márkát, hanem mert amerikaiként jobban vonzották a megbízhatónak, stabilabbnak ítélt Apple termékek, mint bármelyik más gyártó által piacra dobott darabok. De nem is ez volt a legfontosabb, hiszen habár rutinjából adódóan adott a külsőségekre, az egyáltalán nem foglalkoztatta, hogy éppen milyen eszközt használ, amennyiben korábban megbizonyosodott arról, hogy a célnak megfelel. Nem volt ez így a fényképezőgépeivel, melyeket különös gondossággal válogatott, minden egyes alkalommal, mikor újat akart beszerezni. Már pedig az ő szakmájában elég gyakran kellett cserélgetnie. Visszatérve azonban a zenelejátszójára, azt becsúsztatta a farzsebébe. Klasszikus zenét hallgatott, mert azt javasolta dilidokija. Mondott valami olyasmit, hogy ettől könnyebben ellazul és jobban rááll a környezetére, ha ilyen állapotban próbál fókuszálni. Olvasott is erről később valami tudományos érkezést, melyben nagyon jól bebizonyították, hogy mennyire frankó, ha az ember ilyeneket hallgat. Szóval végül úgy döntött, hogy legyen. Megigazította a fején a kötött sapkát, és az egyik füléből mégis kihúzta a dugót, ugyanis szerette hallani a környezetét. És talán Mozart mégsem volt annyira jó választást, de nem tűnődött ezen sokáig, hanem az arca elé emelte a gépet, hogy az apró nyíláson keresztül "megvilágosodjon". Itt volt a park, a tél, a kavicsok, a folyó. Várta a pillanatot. Itt volt minden, de valami még hiányzott. Talán a Hold állása nem volt még még megfelelő, talán majd negyed óra múlva, amikor egy leheletnyivel tovább áll. Ő tudott várni, hiszen sportkabátja megfelelően tartotta a hőt, még akkor is, ha nem mozgott folyamatosan. Bár valószínűleg ha több órán keresztül állna így, akkor legalább az ujjai belefagynának a felvételbe. Gyakorolnia kellett a tájképek fényképezését, hogy majd megfelelően tudjanak együtt dolgozni Rúbennel. Sose gondolta volna az egyetemi évek alatt, hogy egyszer annyira "egymásra találnak", hogy végül a napfényes Long Beachről az isten háta mögött találják magukat, egy fagyos kisvárosban. Leengedte a készüléket, és úgy figyelte a víz ringatózását. Vajon hol járhatnak ilyenkor azok a vad libák? Ez fordult meg a fejében és az is, hogy nem ártott volna átolvasnia bár leírást a témában. Bár még nem volt késő. Beugorhatna a könyvtárba, és belelapozhatna pár könyvben. Az élete amúgy is annyira unalmas, ha éppen nem rémálomból ébred az éjszaka vagy a nappal közepén, hogy arról akár még könyvet is lehetne írni. Összerezzent a zajra, de valószínűleg a zaj forrása csak később vette észre, mint ahogy ő észre vette a zaj forrását. Oda kapta a fejét, és fókuszálásra késztette az esti lámpák által gyöngén megvilágított kavicsos part fényéhez szokott szemeit. Próbából ellőtte párszor a gépet, anélkül, hogy maga elé emelte volna, aztán belenézett a "kukucskáló" nyílásba, és célba vette az állatot. Ellőt pár képet, ami digitális készüléke rejtekében semmi helyet se foglalt a kártyáján. Majd azt a címet adja az albumnak, hogy Fairbanksi éjszakák. Vagy hogy magányos séta a parkon. Vagy hogy alaposan benne vagy a pácban, mert nem mindenki szereti, ha fotózzák, de te ezt már úgyis megszoktad, hiszen párszor megjártad már emiatt a bíróságot. Viccesek az amerikai emberek. És lám, egy apró mosoly megjelent az ajkain, miközben arra gondolt, hogy ez bizony már Kanada.
Eljött az idő, hogy az utolsó mai sétánkat is megtegyem Jackkel. Ahogy azt kell ilyenkor több rétegnyi ruhát is magamra kaptam. Egy hosszabb sétát terveztem a "döggel", így muszáj volt, kellően melegen felöltöznöm. Neki sem a legkedvezőbb ez az időjárás a bundája miatt, de azért ő már jobban bírja és sokat is mozog, főleg ha találkozik egy másik négylábúval. Igazából nekem is is jól esik ez az esti séta. Kiváló alkalom átgondolni a fontosabb dolgokat és a hűvös szellő nagyon is felfrissíti az embert. Meg ilyenkor az amúgy sem túl nyüzsi város is teljesen elcsendesedik. Mintha senki sem lakna itt. A séta során nem egy "kutyás" ismerősömmel futok össze, akivel váltok is pár szót, de nem maradok az ő társaságukban sokáig. Végül Jackel kikerülünk a partra, ahol már szinte egy lélek sincs jelen, így bátorkodom kicsit levenni a tekintetem a kutyáról és a sötét vizet kezdem el kémlelni. Egy pillanatra behunyom a szemeimet és csak a hullámzó vizet hallgatom. Nyugtató nagyon is. Sokszor csinálom ezt, ha erre járok. Ilyenkor próbálom teljesen kizárni a külvilágot magam körül, bár ez a négylábú miatt sosem sikerül. Ő rá mindig figyelnem kell, ha nem is a szemeimmel, de a füleimmel nem veszíthetem el. És ez így történik most is. A gondolataimból Jack ugatása zökkent ki. Azonnal kinyitom a szemeimet, majd elkezdem keresni ezt az ostoba jószágot. Meg is találom őt, jó messzire elfutott és ha jól látom éppen zaklat valakit. Nah már csak ez hiányzott. A lépteimet meggyorsítom, így hamar odaérek a kutya mellé, aki csak nagy boldogan csóválja a farkát és egy férfit figyel. -Oh elnézést, hogy megzavarta Önt! Néha nagyon is fafejű és nem tudja, mi a helyes!-Meg is fogom Jack nyakörvét. Nem lehet tudni, hogy az illető fél e kutyáktól vagy sem, így jobb az óvatosság.
Jack már első pillantásra is masszív személyiségnek tűnt számomra, de ez nem akadályozott meg abban, hogy egy-két kattintással megörökítsem lelkesedését. Habár sose féltem az állatoktól, számomra az emberek mindig kicsit ijesztőbbek voltak azzal a jellegzetes természetellenes viselkedésükkel, azért jobbnak láttam, megtartani a tisztes távolságot. Egyetlen tengeri malacon kívül, még az egyetemen, sosem volt állatom, és azt is sikerült idő előtt a másvilágra küldenünk felelőtlen viselkedésünkkel. Talán ez viselhetett meg annyira, hogy azóta se akartam egy madarat se magamnak. Ám ha félnék is az állatoktól, nem vállaltam volna magamra a farkasok és a ludak megfigyelését a közeli erdőségekben, szakavatott Rúben barátom társaságában. Mire a lány közelebb ért, addigra már átvetettem a vállamon a Nikon D90-es tokjának a pántját, majd egészen a hátam közepéig toltam. Ez az egyik rossz szokásom, amiből mindig több gondol származott, mint előnyöm, ám képtelen voltam leszokni arról, hogy a gépeket úgy hordjam, mint annak idején az egyetemi és gimis években a futártáskáimat, amiben kerékpározás közben hordtam az iskolai felszerelésemet. - Semmi baj - pillantok végig újra a kutyán, majd mikor felemelem a tekintetemet, arra is szakítok időt, hogy felmérjem az idegen testfelépítését. No, nem azért, mert attól tartanék, hogy egy nő szétveri az arcomat az édes kicsi ökleivel, hanem beidegződésből. Ám sötét pillantásomat hamar barátságosra váltom, hiszen már hangjából se arra következtetek, hogy az éjszakai órákban kutyájával szokta levadásztatni a vadidegeneket puszta szórakozásból. Sok furcsa dolgot láttam már, talán ezért vagyok ennyire előítéletes. - Valamilyen bull-féle, ugye? - pillantok vissza a kutyára, mint egyetlen társalgási témára, közben szemügyre veszem a nő cipőjét is. Az ember nem is sejtené, hogy mennyi mindent elárulnak róla ezek az apróságok. - Nem értek a kutyákhoz, sajnos - pillantok a nő lélektükreire, részint szégyenlős kisfiús pillantásommal, amivel rendszerint a felnőtt személyiséggel megáldott nőkre mély benyomást szokott tenni. Megfigyeltem már egy ideje, hogy a legtöbb ember nem tudja hosszú távon elviselni, ha bárki is a szemébe néz. A legtöbben elkapják a tekintetüket, vagy zavarba jönnek, főleg, ha lányok. Ritkábban agresszívan reagálnak, ezek inkább a férfiak szoktak lenni, vagy azok a kisebbségiek, akiknek a taníttatási színvonala sajnos nem túl magas. - Nem lehet valami melege - jegyzem meg, kedvesen mosolyogva, hogy csak mondjak valamit, közben a rövid bundára pillantok, és egyszeriben sajnálni kezdem szegény állatot, hogy a hideg Alaszkában kell élnie, akárcsak nekem. - Láthattam már valahol? - a szemeimet visszaadom az idegen arcának, mert az a gyanúm, hogy valahonnan ismerős, ami esetemben elég meglepő, hiszen ideérkezésem óta szinte ki se mozdultam a lakásból, hacsak nem Rúben cibált el éppen valamerre, de ő is legalább annyira magának való, mint én, és csak akkor hív magával, ha valamire éppen szüksége van. Például két széles vállra, de nem azért, hogy zokoghasson rajta, hanem, hogy megvédje a hátsó fertályát.
Természetesen én is alaposa szemügyre veszem őt, csakis kíváncsiságból. Jack farkát folyamatosan csóválja és le nem venné a tekintetét a férfiról. Úgy tűnik valami nagyon tetszik neki rajta. Talán a fényképezőgépe? De az is lehet, hogy van nála kaja. Akkor nem lepődnék meg, hogy ilyen kezesbárány lett Jackből. -Igen, bullmasztiff.-Bólintok is egyet a tippjére. Nos úgy tűnik mégsem tud olyan keveset a kutyákról. A tekintetét állom. Látom rajta azt a kis ártatlanságot, de engem ezek nem vesznek le a lábamról olyan könnyen. Kemény gyerekkorom volt, így több kell ahhoz, hogy elolvadjak, vagy zavarba jöjjek. -Nos mivel sokat mozog, így nem fázik. De igen nem pont neki találták ki ezt az időjárást. Amúgy nem bánt, nem kell tőle tartania. Esetleg ha van Önnél étel akkor azt kiszagolta és kicsit erőszakosabb lehet, de nem harap.-Még egy mosolyt is varázsolok az arcomra biztatásképen. Persze azért még mindig nem engedem el őt. Előbb szeretném megkapni a férfitól a visszajelzést, hogy nem zavarja a kutya pofátlansága. Addig meg Jacknek ki kell bírnia. A kérdésén meglepődöm és ez ki is rajzolódik az arcomon. Nah ez meg honnan jött neki? Nekem csöppet sem ismerős az arca. Ha az egyik vendégem lett volna arra biztosan emlékeznék. -Nos nem hiszem, vagyis hacsak nem járt itt egy tetováló szalonban, vagy az egyetem környékén. Esetleg a parkokban Jack társaságában láthatott, de bevallom nekem nem ismerős az Ön arca.-Próbálom megkeresni az emlékeimben, de sehol sem találom. Talán csak összetéveszt valakivel.
Ha jobban belegondolok, talán mégis volt alkalmam hosszabb időt eltölteni kutyákkal, bár nem az én felelősségem volt az ellátásuk. A katonaság és a rendőrség egyaránt használja ezeket az állatokat, hiszen keresési képességük hasznosságát még a legújabb komputertechnikának sem sikerült felülmúlnia. Az egyik alkalommal a háború alatt, mikor majdnem közvetlenül az arcunkba robbantottak egy épületet, akkor kaptunk magunk mellé egy két tagból álló egységet: az egyik egy kutya volt, valamilyen farkasféle, a másik pedig a trénere, aki nélkül jobban örültünk volna az állatnak, mert az legalább tényleg a hasznunkra volt. Gondolataim azonban visszatalálnak a válaszhoz, és megengedek magamnak egy sajátságos, kicsit talán elégedett mosolyt is. Eltaláltam, pedig h.lye vagyok a kutyákhoz! Bár fogalmam sincs, hogy -masztiff mennyiben másabb más bulloknál, de ez számomra már lényegét vesztette. - Szemrevaló jószág - jegyzem meg, és magamban hozzáteszem, hogy kivételesen egyáltalán nem látom igaznak a mondást, hogy amilyen az állat, olyan a... - Az öné? - egy újabb gyors pillantás az izgatott állatra, majd úgy határozok, hogy leveszem a kesztyűimet, és a farzsebeimbe tűrőm azokat, hogy bármikor elővehessem, amikor szükségem lenne rá. Sajnos ajándékkal nem szolgálhatok az éhenkórászoknak, mert magamnak se hoztam falatozni valót. Igazából nem is terveztem olyan hosszúra a sétát, mint amilyenre sikeredett. - Szép izmos lábai vannak, - még mindig a kutyáról beszélek, pedig az imént a nőéit is alaposan végig mértem. Azért egy kicsit mulattat a saját kétértelműségem, ezért a mosoly nem tűnik el az ajkaimról. - biztos szeret futni - igazából csak találgatok, hogy ne álljunk egymással szemben némán. Általános esetben nem is tartanék fel senkit, de szeretnék rájönni arra, hogy honnan olyan ismerős. Most, hogy kiderült, hogy egy jámbor állatról van szó: lehet, hogy rám jobban hasonlít, mint a saját gazdájára, mert magam is csak ritka alkalmakkor szoktam "harapni", óvatosan, de nem bizonytalanul a kutya felé nyújtom a kezemet. Úgy gondolom, neki se lehet valami nagy öröm, hogy visszafogják, ezért jobb mihamarabb túlesni az ismerkedésen. Bár nagyon reménykedem benne, hogy ezt követően se fog rám ugrálni, mert valószínűleg nem tudnék mit kezdeni a szituációval, és kénytelen lennék eldönteni, hogy erélyesen rászólok, vagy a gazdájára bízom ezt a feladatot... és igazán nem akarok kellemetlenséget senkinek. - Igazából ez egy béna ismerkedő szöveg akart lenni - viccelődök mosolyogva, hogy eloszlassam a kellemetlenséget, amit keltettem, bár cseppet se zavarna, ha komolyan venné, ezt a kijelentésemet is. - Á, tényleg, meg is feledkeztem arról, hogy van itt egyetem, pedig Rúben itt péhádézik - jegyzem meg, inkább magamnak. Közben, ha az állat megengedte, akkor megsimogatom a fejét, így talán nem akar ledönteni a lábamról. - Hogy hívják? - gondolok itt az állatra, de aztán szórakozottan hozzáteszem, mikor elárult a bullmasztiff nevét: - És téged? - kezet nyújtok, meglátjuk, mennyire van féltékeny állata. Előfordult már hogy ilyen esetben a kanok megpróbálták letépni a kezemet, pedig csak ismerkedtem a gazdáikkal. Na, jó, egy állat biztosan jobban megérzi feromonok kibocsátását, mint egy olyan hétköznapi halandó, mint amilyenek mi vagyunk. - Oliver vagyok - mutatkozok be. Próbálom nem erősen megszorítani a kezét, általában ez sikerülni is szokott, feltéve, hogy elfogadta a baráti jobbot. Közben szándékosan váltok tegező formára, mert mocskosul feszélyez, ha valakivel a magázódó formulát kell használnom, ugyanis az a katonaságnál eltöltött életéveimre emlékeztet, amitől pedig tíz körömmel próbálok megszabadulni.
Mosolyogva pillantok le Jackre. Most dagadhat a büszkeségtől, hogy ilyen sok dicséretet megkapott. -Igen! Már kiskora óta velem él. Mikor még egészen pici volt az ölembe is elfért...Most meg néha megfeledkezik a termetéről és sűrűn ledönt a lábaimról.-Ezzel mindaddig nem is lenne gond, míg nem a betonon játssza le. Igen volt már mikor bekattant és hazafelé sétálva úgy gondolta, hogy most is rám ugrik a pehely súlyával én meg szépen bevertem a fejemet. Pár percig szó szerint forgott velem a világ és még csillagokat is láttam. Nem volt egy kellemes érzés. Próbálom őt erről leszoktatni, de olyan kis butuska, hogy annak örülök, ha visszajön mikor hívom. -Hogy szeret e? Ez nem kérdéses! Ahogy kiteszi a lábát a házból már rohan is, még az sem zavara, hogy pórázon van. Akkor inkább húz magával. Bevallom őszintén nem pont az eszéért szeretem!-Halkan felnevetek, majd hagyom hogy a pasas összebarátkozzon Jackel. A farokcsóválása egyre intenzívebb lesz, ahogy közeledik felé a kéz, majd egy erőset ránt rajtam és már ki is szabadítja magát, hogy kikérhesse a sráctól a neki járó simogatást. -Ahogy mondtam...Előbb nyalna halálra, mint hogy megharapna.-Kiszélesedik a mosolyom, ahogy őket figyelem. Nem is lepődöm meg Jack reakcióján. Úgy tűnik neki nagyon is tetszik a fickó...Mondjuk tényleg helyes és igen kedvesnek tűnik. Szavaira jóízűen felnevetek. Szóval innen fúj a szél. -Áhá!...Hát végül is bejött!-Kacsintok rá egyet. Miért is kellene hazudnom neki. Elérte a célját. Talán igaz kissé elcsépelt szöveggel, de legalább megpróbálta. Nem tudom ki lehet az a Rúben, de biztosan valamilyen cimborája. Miután Jack kiörömködte magát engem kezd el piszkálni. Rögtön tudom, hogy mit is akar tőlem, így elő is veszem a labdáját, amit jó messzire el is dobok. Ezzel ellesz egy ideig. -Jacknek hívják! Ne kérdezd, hogy miért pont ezt választottam. Csak úgy ránéztem és ez ugrott be először.-Nem egy gyakori kutya név, de nekem tetszik és hallgat is rá, szóval bárki bármit is mond nem nagyon izgat. -Oh én meg Grace, Holdman.-A felém nyújtott kezet elfogadom, határozottan megfogom és picit meg is rázom, ahogyan azt illik. Jacket az ilyen csöppet sem zavarja. Nagyon is tudja jól, hogy nem vagyok az Ő tulajdona, hogy itt nem ő a falkavezér. -Te fényképész vagy, vagy ez csak hobbi?-Bökök a fényképezője felé. Eddig rólam, vagyis Jackről volt szó, de róla túl sok minden még nem derült ki.
Felvezetés: Ma nem volt túl nagy forgalom az Upperben, így megengedték, hogy Naomi előbb induljon haza, mint ameddig az éjjeli műszak tartana. Alice pedig egy elhúzódó, ám szerencsére sikeres műtétből szabadulva - kocsi hiányában - sétál a parton, megnyújtva ezzel kissé a hazautat. Időpont: 22:50 Civilek száma: 2 civil
Fáradt vagyok, és nincs is jó kedvem, hosszú idő óta nincs, már majdnem másfél hónap eltelt New York óta, de szerintem én egyre rosszabbul festek. Nem tudom, meddig fogom bírni, míg nem lesz szükségem komoly segítségre, de nem biztos, hogy ki akarom várni. Ráadásul, most még nem is tölthetem az éjszakám nagy részét az Upperben, mert hazaküldenek a kevés munka miatt. Istenem… miért? Úgy vonszolom magam, mint a lajhár, nem messze lakom, mégis inkább kiszellőztetném még a fejem, így a part felé veszem az irányt. Tudom, hogy ki kellene hoznom magammal Milot, de annyi energiám nem lenne, hogy otthonról megint elinduljak, így hát most rossz gazdi leszek, és nem megyek el érte. A táskámból előveszem a telefonom, és írok pár sort e-mailben Noenak, azóta rendszeresen levelezünk, nem is vettem eddig észre, hogy mennyire hiányzik az öcsém, holott sosem volt igazán jó kapcsolatunk. Most viszont alig vártam a leveleit, és azt is, hogy válaszolhassak rájuk. Úgy rugdosom a kavicsokat, mintha bármelyik is zavarna, és nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a hely fontos nekem. Hogy itt elhagytam valamit. Agyalok ezerrel, emlékszem, hogy a kikötőnél elveszett a karkötőm, de itt szerintem nyár óta nem nagyon jártam. A hidegben inkább mellőztem a dolgot, meg aztán, az sétáltassa eddig a kutyáját nyakig érő hóban, akinek két anyja van. Csak a víztükörben veszem észre a Hold vöröslő valóját, és úgy pislogok, mint hal a szatyorban. Mi a franc van? Nem tudnám megmondani, miért, de nem tetszik nekem a dolog, a frász kerülget, és a hideg futkos a hátamon. Látok két járókelőt, talán egy pár, de elindulok feléjük, mert meg akarok róla bizonyosodni, hogy ők is látják azt, amit én. - Hahó! Légyszi várjatok egy kicsit! Csápolok feléjük rögtön, mert határozottan azt hiszem, hogy megőrültem, vagy színvak lettem két perc leforgása alatt, vagy a fene tudja, mi történt, de nem hiszem el, hogy a Hold tényleg vörös... Ilyen nincs.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Egy állatorvos mindig reménykedik abban, hogy a napja csendesen fog telni, ami sokszor valóra is válik, de van egy-két nap mikor nem úszhatod meg a nagyobb műtéteket. Ez a nap is ilyenné vált. Minden a legnagyobb rendben telt, mindaddig míg be nem esteledett és nem indultam volna el hazafelé. Egy kutyát hoztak be, valami ügyetlen baleset történt és elég rossz állapotba került szegény. Szerencsére az asszisztensem is még bent volt, így azonnal munkára is foghattam őt is. Sok műtéthez bőven elég két kéz, de egy-egy komolyabbnál bizony számít az, hogy van aki segít neked akár csak az eszközök adogatásában, de azért általában mellettem több munkát is kapnak. Próbálok azért egy jó munkaviszonyt kialakítani velük. A műtét több óráig elhúzódik. Egy kis belsővérzés itt, egy kis csonttörés amott. Szegény kutya jól megjárta, de szerencsére végül minden jól alakul. A műtét sikeresen zárul és mivel egy fiatal egyedről van szó, így a gyógyulás is igen gyors lesz. Most kivételesen nem én maradok bent a rendelőbe megfigyelésre. Az asszisztensemet kérem meg rá. Persze nem örül és megértem, hogy ő is inkább hazamenne, de ez sajnos ilyen munka. Mikor jelentkezett rá tisztában volt ezzel is. Így végül már lassan az éjszaka közepén, hulla fáradtan indulok haza. Most milyen jól is jönne az a kocsi. Csak beülnék és percek alatt hazaérnék...Így viszont sétálhatok. Az idő legalább kellemes. Persze nem egy nyári este, de ez a hűvös levegő kicsit legalább felébreszt engem és így nem kell tartanom attól, hogy esetleg bealszom séta közben. A folyóparthoz érve meglepődöm, hogy mennyien sétálnak. Általában ilyenkor már teljesen üres szokott lenni. Egy lélek sem jár erre felé, de most...Viszont nem sokáig foglalkozom ezzel. Teljesen kábán indulok el a vízzel párhuzamosan. Így kissé hosszabb az út hazafelé, de legalább kellemesebb. Annyira sikerült lefáradnom, hogy szinte már semmire sem figyelek fel. Csak magam elé bambulok és megyek előre. Meghallok egy női hangot, de sokat nem foglalkozom vele főleg, hogy nem is hozzám szólt.
Séta közben hirtelen megtorpanok és tekintetem a Holdra emelem. Egy szinte már sátáni vigyor kúszik arcomra, a táskámat ledobom a földre, lehajolok és felmarkolok pár nagyobb követ. A vigyort nem törlöm le képemről, mikor tekintetemmel megkeresem azt a bizonyos vörös hajú lányt. Még megteszek felé pár lépést, majd már dobom is az első követ. Ha nem sikerül eltalálnom, akkor megpróbálkozom a következővel. Ezt mind addig csinálom, míg végül meg nem hallom a fájdalmasan jajgató hangját. Ekkor közelebb sétálok hozzá. A mosolyom még mindig ott virít a képemen, végül megszólalok. -Hogy tudtál összeállni egy olyan korccsal? Nem szégyelled magad? Olyan mélyre süllyedtél, hogy bármit teszel is, nem fogsz tudni kimászni. Ostoba liba!-Igen közel állok meg hozzá, így mire a mondatom végére érek jobb kezem ökölbe szorul és már lendül is felé, hogy behúzhassak neki egyet.
Már épp elérném a párost, akik mondjuk fülük botját sem mozdítják, amit nem értek, mert szerintem nem keltem őrült benyomását, vagy valami hasonló elmebajosét, hogy ne lehessen velem szóba állni. Pár perc múlva azonban már eszembe sem jutnak, mert valami olyasmi történik, ami velem még soha. Mármint, tök béna és szerencsétlen vagyok, de kövekkel még nem dobáltak, az teljesen bizonyos. Nem vagyok hülye, hogy hátat fordítsak, még a végén arcon találna az illető, és az jobban fájna, minthogy a hátamról peregnek le a kövek. - Ez valami hülye áprilisi tréfa? Akkor felvilágosítom, hogy még nincs is április… Szólok oda jobb híján, és várom, hogy abbahagyja a hülyeségét, mert ehhez aztán rohadtul nincs kedvem, és különben is, mi rosszat tettem? Olyat holt biztos hogy nem, hogy megkövezés járjon érte. - Egyébként sem a középkorban vagyunk. Ha valami baja van velem, mondja a szemembe! Csattantam fel, de jajgató hangot tőlem nem kaphatott, lévén elég sokszor esek-kelek, megszoktam már a fájdalmat, és nem igazán problémázom rajta, ha megesik. Maximum magamat szoktam szidni, hogy már megint béna voltam, de most ugye nem erről van szó. Ettől még, ha csak nem épp fejen talál, nem fogok nyöszörögni, mint egy ovis. Bár, nem sértegetem inkább a kicsiket, sokkal jobban bírják a strapát, mint a felnőttek. Mikor abbahagyja, megfordulok, látom, hogy közeledik, én meg morcosan nézek, ami tőlem tök idegen, de most jól megy. Elkerekedik a szemem, mikor látom, hogy egy velem egyidős csaj lehet, de nem ismerem. Mi a fene ütött belé, hogy így nekem áll. - Elgurult a gyógyszered? Mi mással példálózzon egy gyógyszerész… A szövegelésére azonban eltátom a szám, és csak pislogok pár másodpercig, mert hullára nincs róla fogalmam, hogy miről karattyol. Milyen korcs? Kivel álltam én össze? A mélyre süllyedést még tudnám hová tenni, de hogy az előtte elhangzottakhoz szerintem semmi köze az esetemben, az tuti. - Nem keversz össze véletlenül valakivel? Tök hülyének nézem, az egyszer biztos, de alig fejezem be a kérdést, már kapom is az arcomba a jobbost. Na erre már azért hallhatja a hangom, és villámgyorsan el is ered az orrom vére, meg könny szökik a szemeimbe. Az arcomhoz kapom az egyik kezem. - Ezt most miért kellett? Mit ártottam neked? Azt sem tudom, miről beszélsz… Még véletlenül sem emelnék rá kezet, az ilyesmi távol álljon tőlem, de hátrálni azt elkezdek, mert nem vágyom rá, hogy még egyszer megüssön. Meg készenlétbe helyezem a másik kezem, hogy esetleg tudjak védekezni a továbbiakban, de jobban örülnék, ha felvilágosítana arról, hogy mi baja velem.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Még, hogy áprilisi tréfa. Édesem ne légy ennyire butácska...Én és a tréfa nem vagyunk valami jó barátok.-Nevetek fel ismét a fiatal őrző hangján. Mondjuk mit is vártam egy olyan halandótól, aki farkasokkal barátkozik? Micsoda ostoba egy kislány. Jókat röhögök a lány szavain, bár nem trécselni jöttem most ide. Őt is ahogy mindenkit, akinek köze is van az árulókhoz meg kell büntetni. Ha azt hittem, hogy semmi következménye nem lesz annak, ha egy vérfarkassal barátkozik, nos nagyot téved. Meg is kapja az első "pofont", amitől kiserken a vére. Mélyet szippantok a levegőbe, hogy betöltse az orromat ez a csodálatos illat. Egy elégedett mosoly kúszik az arcomra. -Nem drágám, nem keverlek össze senkivel. Bűzlesz tőle, több kilométerről érezhető a szaga rajtad.-És már kezdi is a hisztit, ami sérti a fülemet. Grimaszolok egy sort, felemelem a kezem és végigsimítok az arcán gyengéden. Oh ne higgye azt, hogy ennyivel megúszta a dolgot...Még fog kapni párat, de van időnk. -Mit ártottál? Oh édesem...Egy árulóval szövetkeztél, így te magad is árulóvá lettél és azok nem érdemelnek meg könyörületet. Életet adtam a gyermekeimnek, azoknak a hálátlan korcsoknak, akik azzal köszönték meg az ajándékomat, hogy megöltek. Megérted, hogy ezt nem hagyhatom annyiban.-Egy rövidke pillanatig sajnálkozóan nézek rá, de amilyen gyorsan jött ez a tekintet olyan gyorsan tova száll és visszatér az a mosoly, amiből semmire jóra nem következtethet. Egy gyors mozdulattal kapok utána. A hajánál fogva ragadom meg őt erősen és egészen közel hajolok hozzá, hogy a fülébe suttoghassak. -Most megtanulod a leckét kislány!...Ne barátkozz korcsokkal!-Eltávolodom tőle, majd rántok egyet rajta, hogy végül a kavicsokra essen. Jó érzéssel tölt el a szenvedése, a fájdalma.
A hozzászólást Alice Danielle Lavant összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 01, 2014 5:16 pm-kor.
Kiröhög. Miért? Semmit sem értek. Nem mondom, jó a humorom, de most még véletlenül sem állt szándékomban poénkodni, mert ez az egész határozottan nem szórakoztató. - Bűzlök? Mitől? Szerintem határozottan jó illatú a samponom, meg a tusfürdőm, meg minden… a parfümömet imádom, olyan Naomis, lágy és finom. De hogy… büdös? A szégyen megöl. Már legalábbis fog, ha lesz időm ezen lamentálni. De várjunk csak… valakinek a szaga, rajtam? - Most mit akadsz ki ennyire egy kutyán? Fanatikus állatvédővel már találkoztam, de olyannal, aki ennyi ellenszenvvel viseltetne irántuk, még nem. Ebből talán világos lehet neki, hogy tényleg lilám sincs arról, mi a francról beszél, és semmit sem tudok a világukról, így hát csak értetlenül állok az egész helyzet előtt, immár vérző orral. Akárki is ez a némber, nekem csak ne szidja Milot, szegény kis ebem nem tehet semmiről, és szerintem határozottan nem büdös. Elrántom az arcom, köszi, de nem kérek a tapizásból, bőven elég volt a jobbos, még egyet hátralépek, szeretnék minél távolabb lenni tőle, esetleg elfutni. Már épp fordulnék sarkon, mire megint elkezd beszélni, én meg nagyjából komplett idiótának nézem. Most már biztos vagyok benne, hogy nem a kutyámról beszél, de ha nem róla… akkor mégis kiről? Ennek semmi értelme sincs. - Téged melyik diliházból szalajtottak? Csúszik ki a számon, de esküszöm, ennyi marhaságot kitalálni sem lehetne, a felét sem értem, amit meg értek, az pedig totális őrültség. Nyilván nem ölték meg, ha egyszer itt van, és engem pofozgat, elég nehéz lenne ám holtan kivitelezni a dolgot. - Jó, ha ilyen marha okos vagy, áruld már el, ki az, akivel én szövetkeztem, tök kíváncsi vagyok rá… Morogtam, és valószínűleg időközben elfeledkeztem a hátrálásról, mert csak azt látom, hogy megragadja a hajam, és nem ereszt. Ösztönös védekező mozdulattal kapok a keze után, és a körmeim a kézfejének feszülnek, megpróbálom lemarni magamról, mert ez már mindennek a teteje. Őrült nőszemély. Esetemben sajnos nem nehéz elérni, hogy a földön kössek ki, de csak a zuhanásnak köszönhetően eresztem el a kezét, valószínűleg végigszántva a kézfejét a körmeimmel, és csókolom le a földet. Csinos lesz az arcom a kövektől szerintem, de most nincs időm ezzel foglalkozni, elegem van. Előttem áll, úgyhogy ráfogok a bokájára, hogy kirántsam alóla a lábait, hagy ismerkedjen meg ő is a kőágy áldásos hatásaival, és ha sikerrel jártam, már kotorok is fel, hogy leteperjem, és a földön tartsam. - Milyen korcsról beszélsz, te állat? Sziszegem az arcába mielőtt még esetlegesen ledobna magáról. A pulzusom az egekben, félek, és nem értek semmit. Bántani sem akarom, de nem fogom hagyni magam, nem vagyok áldozat. Vagyis, többé nem leszek az, elég volt belőle.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Kutyán?-Ismét felnevetek. Viccesebb lenne úgy, ha tudná miért is kapja ezt a büntetést, de mit lehet tenni? Majd akkor én szépen felvilágosítom őt. Pár emlék hiánya miatt nem fogja megúszni a bosszúm. Ő is megkapja a magáét, ahogy a többiek is. Szánakozva pillantok már rá. Olyan kis naiv. De mit is hittem? Ő csak egy halandó, mit sem tud az életről, az igazi kínról. -Nem hiszem, hogy kettőnk közül én vagyok az őrült kislány.-Még ciccentek is egyet a végére. Én nagyon is észnél vagyok. De ő ezt nem mondhatja el magáról. Ő választott egy korcsot, egy árulót. Milyen beteg dolog ez. Ahogy elkapom a hajánál fogva kezét a karomra fonja. Érzem, ahogy a körmei kissé belemélyednek a kis őrző bőrébe. A mosolyom csak kiszélesedik. A fájdalom semmi, ez csak egy kis csípés. Végül lendül a karom és a földön landol. A karomat meg végigszántja a körmeivel. A barna vére is kiserken ezzel, de egy kacaj után csak lenyalom a sebeket. Éppen mondanék is neki valamit, mikor megragadja a bokám és a leránt a földre. Nem is vár sokat azonnal rám veti magát és megpróbál leszorítani. Nah mégsem olyan puhány ez a lány, tud ha akar, de vajon mennyire lesz elég ez a próbálkozása. A vigyor továbbra is ott csücsül a képemen, ahogy felpillantok a szemeibe. -Connor Harris!-Suttogom a nevet, majd felnevetek, majd egy hirtelen mozdulattal egyik karomat meglendítem és a gyomrát próbálom meg egy erős ütéssel eltalálni. Ha ez sikerül a fájdalomtól valamennyire gyengülhet a fogása így könnyen átgurulhatok, hogy végül én kerüljek felülre. -Connor a korcs, a vérfarkas, az áruló.-Sziszegem neki haragosan a szavakat, ahogy igen közel hajolok az arcához. De nem hezitálok sokáig. Kiegyenesedve ismét ökölbe szorítom a kezem és újra lecsapok az arcára, de csak egyszer. Hallani akarom sikítani, így minél nagyobb fájdalmat akarok neki okozni. Egy nagyobb kődarabot a kezembe fogok, míg a másikkal megfogom egyik karját és egy határozott mozdulattal a kővel az ujjait kezdem el ütni, megpróbálva eltörni pár aprócska csontot.
- Igen, pont én mentem neki ok nélkül egy tök idegennek… Ha van rossz oldalam, akkor kétségkívül most azt villogtatom. Egyszerűen nem tudok ezen helyzetben másképp reagálni, azt csak nem tűrhetem tétlenül, hogy kénye kedvére ütögessen ez a zakkant nő. Biztosra veszem, hogy nem ismerem, nagyon jó a memóriám. A kövekkel való találkozás nem mondható kellemes élménynek, sőt, csillagokat látok, és bár már az orrom vére eleredt, így a vérszag alap, mégis biztos vagyok benne, hogy a homlokomon nem egy kósza esőcsepp táncol. A francba is, mit vétettem már megint? Iszonyatosan fáj a fejem, az arcom, olyan érzés kicsit, mintha lenyúzták volna a bőrt a képemről, pedig az enyém aztán nem szolgált rá, ha engem kérdeztek, rohadtul nem volt vastag eddig sem. Az beteszi a kaput, hogy lenyalja a vérét, és még én vagyok őrült. Hát… oké… én is az vagyok, ha ilyeneket flashelek, de hogy ő se normális, az tökéletesen biztos. Mindenesetre jobb híján vetődök rá, mert muszáj leállítanom, de annyira pocsék vagyok ebben az önvédelem izében, hogy kár rá szót fecsérelni. Nem ütöm meg, akkor sem ütöm meg… csak hagyjon már békén. Próbálom a földön tartani a vállainál, miközben a csípőjén ülök. Légyszi, maradj nyugton. Mondjuk, azt nem tudom, hogy hosszútávon mi értelme a dolognak. de én akkor sem akarom bántani. - Hogy… mi? Connor Harris… Ezt nem most hallom először. Már a Connort. Ez… nem értem. Valami nagyon nincs rendben velem. Miért nem tudom, hogy kiről beszél? Miért nem tudom, hogy P.S. milyen fiúról beszélt, s a nagyszüleim kit emlegettek? Mi történik velem? A fejem kóvályog, olyannyira, hogy elfeledem jelenlegi abszurd helyzetemet, így meglehetősen aljassá avanzsál a gyomromat ért találat, amitől heveny köhögőgörcs jön rám, és a hasamat fogva fordulok le róla a hathatós segítségével. Fájdalomtól eltorzult, ugyanakkor véres és horzsolásokkal telt arccal pillantok fel rá. Korcs. Vérfarkas. Áruló. Megőrültem. Ez biztos valami idióta álom. Nem, elég volt belőle, nem akarom, én ezt… nem. Legyen már vége az örökös szenvedésnek. Miért kell állandóan ilyesmit végigszenvednem álmomban? Elkezdem emelgetni a fejem, és ütögetni a kavicsokhoz, jobb híján, mert fal éppen nincs előttem, a felettem tornyosulót pedig egészen hülye ötlet lenne lefejelni. Nem mintha ez jobb lenne, de ezzel legalább csak magamat kínzom. - Ébredj fel, Naomi, ébredj fel, ébredj fel… Nem mondok mást, szentül hiszem, hogy ez csupán álomvilágom újabb agyszüleménye, mert… ilyen nincs. Nem felejthetek el valakit csak úgy, s vérfarkasok sincsenek, csak a mesékben. Az áhított ébredés azonban nem jön, helyette ismét kapok egyet a képembe, a könnyeim pedig egyre hevesebben törnek elő eddigi búvóhelyükről, és szöknek ki a világra, rendkívül szánalmasnak festve le személyemet. - Hagyj máááááár! Ordítom az arcába, miközben vergődöm alatta, mint valami ketrecbe zárt állat, végleg azonban a kővel való szórakozása hozza ki belőlem az állatot, és az adrenalintól terhes pillanatokban diadalittas sikoltással lendülök fel annyira, hogy a felsőtestem kicsit megemelkedjen, és a szabad kezemmel az arca felé kapja, hogy végigmarjam körmeimmel az arcát, a szemeit nem célom bántani, egyszerűen csak azt akarom, hogy hagyjon végre békén. Az ujjaimba vágó fájdalom kicsit hasonlít ahhoz, amit akkor éreztem, amikor meglőttek, de most nem ájulhatok el, nincs itt Mandy, hogy kórházba vigyen, ez az őrült nő még a végén megöl… - SEGÍTSÉÉÉÉG! Jobb híján érkezik a jolly joker, mert más ötletem már nincs, miként menekülhetnék meg tőle.
A hozzászólást Naomi Sharp összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 02, 2014 2:53 pm-kor.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Látom a tekintetében, hogy a név nem is olyan idegen a számára. Akkor ezek szerint mégis csak tudja, hogy kiről van szó. Talán nem végeztek elég alapos munkát a mi kis őrző csapatunk? Nem is baj, annál jobb. Nem azért jöttem, hogy kis kis esti mesét tartsak a vérfarkasokról. Mikor a fejét a földbe veri csak még jobban kiszélesedik a mosolyom. Nem is kell nekem őt bántanom, magától is megteszi ezt. Egyre jobb! -Kincsem ez nem álom...Nem fogsz ebből felébredni.-Dehogy fogom én abba a hitbe ringatni, hogy ez valami ostoba kis rémálom. Legyen nagyon is tisztában azzal, hogy ez a valóság. A fájdalma nem képzeletbeli. Nem az az ostoba Kilaun vagyok, aki az emberek elméjével szórakozik. A könnyei csöppet sem hatnak meg. Csak egy gyenge ember, semmi több. -Azt hiszed, hogy ilyen könnyen elengedlek!? Mert akkor nagyon tévedsz!-Próbálom minél erősebben leszorítani őt, hogy ne tudjon nagyon mozogni, de végül sikeresen félig meddig felül és karmaival szépen végighasítja az arcom. Érzem körmeinek nyomát, ahogy a fájdalom végigjárja az arcom, de nem üvöltök fel, csak tovább mosolygok. Több kell ennél ahhoz, hogy megállítson engem. A kiabálása viszont igen is nagy sikerrel jár. A nem is olyan messze lévő párocska meghallja és ide is rohannak hozzánk. A hím azonnal megpróbál leszedni róla, de egy jól irányzott mozdulattal, ugyan azzal a kővel, mint amivel a kis szuka ujjait kínoztam meg fejbe verem őt. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy hátráljon. Eltitulál őrültnek és már nem is mer a közelembe jönni. Helyes! -Szép próbálkozás volt édesem, de kevés!-Leszállva róla ismét megragadom a haját és felráncigálom a földről, hogy utána egy nagyot lendítve rajta megint a kövek közé "dobhassam". Ha mind ez sikerül közelebb sétálok hozzá és megpróbálok egy erőset az oldalába rúgni.
- Nem, nem tévedek… Suttogom halkan, és nem tudom miért vagy honnan, de tudom, hogy ennek vége lesz egyszer, vagy így, vagy úgy, de vége lesz. Talán megnyugszom, örülnék, egy kicsit… azt hiszem, jó volna, pihenni. Örökre. Hogy síromra orchidea halmot vonjanak azok, akik szeretnek és ismernek. Hogy fentről vigyázzak rájuk, megtenném, s akkor már könnyű volna a lelkem. Minden nap látnám Maya édes arcát, nem csak messziről sóvárognék utána, és halnék meg minden nap egy kicsit. Mégis, a testem küzd, mintha nem értene egyet lelkem óhajával. Mert… ő nem érzi, amit én, nem tudja, hogy a lelkem olyan sebzett, hogy nem bírom már elviselni, hogy minden egyes nappal csak jobban fáj kicsit. Nem csak Maya miatt. Most már biztosan tudom, hogy valami még hiányzik. Valaki… Nem tudom megállítani a könnyeimet, nem is akarom. Alig látom az arcát, de tudom, hogy csúnyán belemartam. Ismét a köveken koppan a fejem, ahogy hátrahanyatlok, tekintetem a Hold vörösére siklik, mily átkos démont csalt elém… Az ő hibája, tudom. Érzem minden porcikámban, a szívem, a lelkem zaklatott forgatagából képtelen vagyok kijutni. Csak az egy szó, segítsen valaki más, mert én nem tudok magamon. Eddig azt hittem, menni fog, hogy képes vagyok rá, hogy túlélek mindent, mert erős vagyok. De nem. Csak egy gyenge ember, semmi több. Egy lánygyermek, kinek szíve gyűlölettől dobban hevesebben szülei láttán. Egy nővér, ki sosem volt képes valóban annak lenni. Egy anya, ki csak álmaiban ölelheti gyermekét. Hallom a léptek zaját, de nem nézek oda, a homlokomról lecsordogáló vérem hatására nem vágyom kinyitni a pilláimat. Sőt, soha többé nem szeretném, vonják rám a halotti leplet, és fejezhessem be végre. Mert… az én életemnek már nincs értelme. Mindent elvettek tőlem, ami valaha fontos volt, amitől hevesebben dobbant a szívem, amiért érdemes volt felkelnem reggel. - Ölj meg… Suttogom, újra és újra, mindegy, csak legyen vége, itt és most, és soha többé ne kelljen éreznem, ne fájjon, csak múljon el. Kérlek. Elfáradtam. Már csak tehetetlen rongybabaként tűröm, hogy rángasson, a kövek sokadszorra marnak belém, nem érdekel már, fájjon csak a testem, azt el bírom viselni, közel sem olyan rossz, mint ami odabenn van. Ahogy az oldalamba rúg, felköhögök, pillanatok múlva vért köpök a kövekre, és csak egyre fókuszálok, egy kis fehér kavicsra, egyedül van a nagyok közt… S igen. Én is egyedül vagyok a nagyok közt. Rámarkolok a kis kavicsra, legyen társam ebben az egészben, fogjuk egymás kezét, azt az illúziót keltve, hogy van még mibe kapaszkodni. Az éjszaka baljós csendjét már csak a köhögésem veri fel, nem tudom, mit talált el a rúgásával, de mindenképpen hatásos volt. Talán megköszönném, ha bírnék beszélni, de már nem vagyok képes annyira összeszedni magam… Vagy csak már nem akarom.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
5. Mi okozhatna annál nagyobb örömöt, hogy megérzem rajta a feladást? Már nem próbál küzdeni az életéért. Milyen gyenge egy ember. Pár pofon és már fel is adja. Gyávák ezek a halandók. A hős megmentők is igen hamar feladja a küzdelmet és mikor rájön, hogy én aztán nem viccelek inkább előveszi a telefonját és azonnal a rendőség segítségét kéri. Nem foglalkozom vele, hadd hívja csak. Mire kiérnek már nyomom sem lesz. Csak egy tudatlan őrzőt és egy megvert, vérző lányt találnak majd. -Oh nem kedvesem az túl egyszerű volna. Én a kínodat akarom. A véredet, a könnyeidet, a fájdalmad. Ha most teljesíteném a kívánságodat, abba mi örömöt lelnék? Nem a nyugalmat szentelem neked. Kínlódj csak tovább...-Bár igaz, így hogy küzd nem igazi ez a bosszú, de így is örömöm lelem abban, hogy fájdalmat okozhatok neki, hogy érezhetem a vére illatát. Ismét a földön fekszik tehetetlenül és vért köp ki a rúgásomnak köszönhetően. Ezek szerint sikerült valami fontos szervet eltalálnom. Csodálatos. Vajon még mennyit bír így ki? Egymás után még belerúgok párat, ezzel kicsit arrébb is vonszolva őt a köveken. Minden egyes összeesésénél hangosan nevetek fel a gyönyörtől. Még többet akarok. Szépen odasétálok mellé és a megsebesült kezére teszem lábamat. Először csak gyengéden rá helyezem, majd teljes testsúlyommal ránehezedem. -Most már tudod, hogy mi jár annak, aki korcsokkal áll össze.-Még egy ideig a kezén taposok, majd ismét megragadom a haját, de most nem ráncigálom fel. Fekvő helyzetében kezdem el a víz felé vonszolni őt.
Hallgatom a számomra jelentéktelen szavait. Nem fontos személy az életemben, hogy érdekeljen, mit akar tőlem, mégis… ezen beharangozó után tudni szeretném, hogy kiről is van szó, ki akarja ennyire meggyötörni testem, lelkem. Azt már elméletileg tudom, miért teszi, bár számomra nagyon ködös ez az egész, de már nem is számít. - Ki… ki vagy te? Nyögöm, inkább köhögöm, más mondandóm már nincs neki. Saját bukásaim, szégyeneim, tévedéseim mind-mind leperegnek előttem újra meg újra, szinte már várom, hogy életem képkockái leperegjenek előttem, akárcsak a filmekben. Az azt jelentené, hogy végre szabad leszek, s nem kell többé tudomást vennem arról, mi mindent csesztem el az életemben. Nem akarok sírni, annyira gyengének és szánalmasnak érzem magam, de mégsem bírom megállítani a könnyeimet. El fog múlni ez is, hisz csak nem folyhatnak örökké, ugyebár. Elgyötört, gyönge testem tehetetlenül ráng meg minden egyes rúgása után. Forog velem a világ, úgy érzem, mindjárt kiadom a bendőm tartalmát, kész szerencse, hogy utoljára kora délután ettem utoljára. Fogalmam sincs, van-e olyan porcikám, ami nem lesz kék-zöld a rengeteg kövekkel való összecsókolózástól, már ha… Nem, nincs ha. Vége van. Jöjjenek a fanfárok, ide nekem a cuki angyalkákat, vagy huncut ördögöket, mit bánom én már. Nem akarok tovább élni, ez az egyetlen, ami most lényeges. Reszketek, mint a nyárfalevél. Fázom. A rúgásokat még majdhogynem némán viselem, de amikor rálép a már kővel összezúzott kezemre, és ránehezedik a testsúlyával, artikulálatlan üvöltés hagyja el az ajkaimat a fájdalom hatására. Próbálnám kirántani, de atya úr isten, hogy ez mennyire fáj. Nem vagyok benne biztos, hogy maradt ép csont a kézfejemen. Mi jár? Emberkínzás… az… ezt szerintem minden államban büntetik. Ha nem képes arra, hogy pontot tegyen hitvány életem végére, hát úgy feljelentem, hogy csak úgy füstölni fog. Idióta, szadista némber. Korcs… vérfarkas… Connor... Őrültebb, mint én, ez teljesen biztos. Komolyan, úgy rángat, mint egy szerencsétlen kutyát, nem akarom, hogy végigvonszoljon a folyóig, úgyhogy próbálok kaparni utána, esetleg kicsit ellen tartani, de már nagyon lestrapált vagyok, egyébként sem volt soha éppenséggel erős. Ööö… folyó? Most meg vízbe fojt, vagy mi van? Csak csinálná gyorsan, és lennék végre túl rajta. Egyszerűen ez a sok fájdalom, mi eddigre a kavargó érzelemvilágomhoz társult, tökéletesen élhetetlenné teszi a pillanatokat. Az arcom már könnyáztatta, s vérmocskos egyszerre, a jobb kezemet már semmire sem tudnám használni, s nem vagyok benne biztos, hogy jól érzem, de szerintem egy bordám is bánja. Legalább… hatékonyabb lenne, de a sokféle kínokozással csak tovább nyújtja már amúgy is túl hosszú szenvedésem.
-Alignak, a teremtő!-A füléhez közel hajolok, úgy suttogom bele a nevemet. Bár tudom, hogy neki nem mond semmit ez és nagy eséllyel majd ismét kitörlik az emlékeit, de addig is hadd rágódjon rajta egy kicsit. Talán rájön közben, hogy nem beszéltem neki ostobaságokról, hogy nem csak a mesében léteznek azok a vérfarkasok. Élvezettel nézem végig a szenvedését, a sikolya meg kéjes gyönyör a számomra. Végre ki tudtam belőle ezt csalogatni. Hallani akartam, ahogy hangosan felüvölt fájdalmában és még hallani akarom, így még jobban rátaposok a kezére. Micsoda élvezetes este a mai. Mindenki megbűnhődik az árulásáért. Megtanulják, hogy Alignak nem felejt és megbosszulja azt a napot, mikor meggyilkolták őt és majd várhatják az újabb csapásaimat. Miközben a víz felé kezdem el vonszolni érzem, hogy megpróbál leállítani, de elég ügyetlenre sikeredik a próbálkozása. Egyre gyengébb a teste, pedig harcolhatott volna. Legyőzhetett volna, ha szeretné, de ő inkább feladta a küzdelmet, mint egy gyáva féreg. Miért is könyörüljek meg rajta? Egy ilyennek nem való az élet. Ha nem én, valami más biztosan végez vele idő előtt. Szóval miért is hagynék ki egy ilyen remek alkalmat? A vízhez érve ismét rántok egy nagyobbat rajta, amivel már be is kerül a vízbe. Nem hezitálok sokat azonnal leülök a hasára és nyakéra fonva az ujjaimat elkezdem fojtogatni őt, bár hagyom, hogy a víz is megtegye a maga dolgát. Természetesen azonnal elkezd rúgkapálni, amitől egyre erősebben szorítom a torkát. Érzem, ahogy a levegő kezd kifogyni a tüdejéből, ahogy a teste lassan kezdi feladni a küzdelmet míg nem...
...A vízben térdelek, alattam egy lány, kinek a nyakára ujjaimat ráfontam és fojtogatom. Látom a szemeiben a rémületet, ahogy próbál kiszabadulni a szorításomból. Egy pillanat sem telik el máris elengedem őt és ijedten esek hátra a fenekemre, bele a vízbe. Nem tudom hogy kerültem ide, az egyik pillanatban még sétáltam...most meg...Te jó ég! Én, én meg akartam őt ölni? De miért? Értetlenül pillantok a lányra és csak ekkor érzem meg az arcomba nyilalló fájdalmat. Kezemmel óvatosan érintem meg és ekkor meg is érzem a sérüléseket. Hogyan szereztem őket? Mi történt? Kell pár perc mire sikerül annyira összeszednem magam, hogy alaposabban is szemügyre vegyem a lányt. Csak ekkor veszem észre, hogy az orrából ömlik a vér. Aggódva pillantok rá s pattanok fel a vízből. -Te jó ég! Te vérzel! Gyere hadd segítsek!-Segítően felé nyújtom a kezem. Nagyon is látszódik rajta, hogy nincs valami jó állapotban. Ezt mind én műveltem volna vele? -Mi...Mi történt?-Láthatja, hogy a kérdésem teljesen őszinte, Fogalmam sincs arról, hogy hogyan is kerültem ide, miért fojtogattam őt. Nem is ismerem ezt a lányt, a nevét sem tudom. A távolból szirénák hangjára leszek figyelmes. Ahogy körbenézek megpillantok két embert, akik ledöbbenve néznek minket. Mi ez az egész?
Teremtő, hát persze, inkább pusztítónak mondanám. Kiráz a hideg, bár, már eddig sem voltam épp jó állapotban. A nevet megjegyzem, nem tudom miért, de még ebben a helyzetben is úgy érzem, fontos. Hamarosan már nincs is lehetőségem arra, hogy azon gondolkozzak, mit jelenthet ez a név. Vagy hogy egyáltalán valóban egy név-e. A pánik újult erővel támad rám, ahogy egyre közelebb érünk a parthoz, a kavicsok megcsikordulnak bukdácsoló talpaim alatt, szép kis csíkot húzok magam után, pillanatokkal később pedig már össze is zárul a fejem felett a hullámsír. Újra és újra igyekszem kijutni, szavaimmal ellentétben a testem nem hajlandó csak úgy tűrni a fulladozást. Hiába emelgetem azonban a fejem, fojtogatni kezd, én pedig hadonászok, igyekszem lemarni magamról a kezeit, öntudatlan, ösztönös minden mozdulatom a szabadulásra. Hosszú pillanatok telnek el, s hamarosan furcsa mód minden elcsendesedik. Csak a víz puha érintését érzem, nem fáj semmi, minden olyan könnyű és egyszerű. Végre. Elengedem magam, a karjaim besiklanak mellém a vízbe, elernyed mindenem, ahogy a testem megadja magát az oxigénhiánynak. Látni vérem a fehérséget a fejem felett, mintha édes, angyali hangok hívogatnának, én pedig menni akarok. Semmire sem vágyom már jobban.
A kezem a kilincsre siklik, s már nyitnám ki az ajtót, hogy a mögüle kiszűrődő fénybe sétáljak, mikor rájövök, hogy nem nyílik. Miért? Kérlek… Vadul dörömbölök kétségbeesésemben, engedjenek be. Nem akarok visszamenni, én ott már bevégeztem, nincs miért. Elég volt a földi létből. Süket fülekre lelek.
Megdöbbentően gyorsan vágódok ki a vízből levegő után kapkodva, nem tudom, mi történt, de nem is érdekel, épp bal kezem segítségével igyekszem kiverekedni magam a partra, és minél távolabb kerülni ettől az elmebeteg nőtől, aki most meg rejtélyes módon segíteni óhajt. Nagyon-nagyon beteg humora van. Természetesen nem kérek belőle Nincs olyan porcikám, ami ne fájna, a szívverésem nem képes csillapodni. Pár méterre jutok csak, amikor hisztérikus zokogásban török ki, felhúzom a hasam elé a lábaim, karjaimmal átölelem a térdeim, kis gombócba gyúrom magam, és ringatózom csurom vizesen, remegve. Olyan lehetek, mint egy ketrecbe zárt vadállat, de zavarodott az mindenképpen. Képtelen vagyok értelmes szavakra nyitni ajkaimat, egyszerűen csak az hallatszik, ahogy vacognak a fogaim, valamint ahogy a kövek csikorognak alattam a ringatózó mozdulatokra. Olyan szinten sokkoltak a történtek, hogy képtelen vagyok gondolkodni, vagy tenni bármit, még a szirénákat sem hallom meg, nem is látok senkit. Összességében nagyon rosszul festek, az Alice testébe bújt Alignak igen szépen elintézett, de sajnos félmunkát végzett… Az Őrző lány észreveheti, hogy bármit is csinál, és bármennyire tűnök lestrapáltnak, ha közeledik, akkor mindig megpróbálok eltávolodni tőle, és a folyamatos nyöszörgésem is erősebb lesz. Egyszerűen nem akarom, hogy ez a nő még egyszer az életben hozzámérjen.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Les Blessures Qui Ne Se Voient Pas "Láthatatlan sebek"
A lány nem kér a segítségemből, de ezen még csodálkozom is azok után, hogy vízbe akartam fojtani? Mégis mire számítottam, hogy majd a nyakamba vetődik és még ő kér segítséget tőlem? Ostoba vagy Alice, mint mindig. Néha nem ártana gondolkoznod is. De ennek ellenére nem akarom annyiban hagyni. Én bántottam őt, vagy legalább is a jelek ezt mutatják. Ha nem én tettem volna nem félne így tőlem, és nem én fojtogattam volna. Az aggodalom továbbra is ott csücsül az arcomon. Természetes, hogy aggódom érte. Nem tudom, hogy miket műveltem vele, de van egy olyan érzésem, hogy semmi jót. Miután kimászik a vízből és leül a kövekre csak tisztes távolságban figyelem őt, de csak pár percig maradok csendben. Óvatosan teszek felé pár lépést, de nem közelítem meg túlságosan. Nem akarom, hogy ennél is jobban megrémüljön. -Sajnálom...Nagyon sajnálom, amit tettem...Én...én nem akartalak bántani...Kérlek hadd segítsek. El tudom állítani a vérzést, orvos vagyok.-Na jó igaz állatorvos, de egyelőre ezt nem is kell tudnia...Nah meg amúgy is a mágiát hívnám segítségül. Ekkor eszembe is jut Abie. Talán ő majd tudna rajta segíteni. Kapkodva nézek körbe keresve a táskám és mikor megpillantom azt oda is rohanok, hogy megkeresve a telefonomat azonnal hívhassam Abiet...Kicsörög, de nem veszi fel. A következő szám, akit hívok Will az, de őt sem érem el. Mégis mi a franc van itt? Egy kis ideig gondolkozom azon, hogy kit is hívhatnék még, mikor eszembe jut Mandy. Bár ő sem gyógyító, de ha minden igaz rendőr és biztosan tudna segíteni a lányon. Nem is hezitálok tovább azonnal meg is nyomom a hívás gombot. Kicsörög és fel is veszi. A szívem megörül a hangja hallatán. -Mandy szia! Itt Alice...Valami történt...nem tudom, hogy mi...de én...én bántottam valakit...Nem tudom miért, vagy hogyan...Nem ismerem a lányt...Itt vagyunk a folyóparton...Kéne a segítséged...-Próbálom higgadtan elmondani neki a helyzetet, de nem sikerül valami jól, viszont azonnal megnyugtat, hogy a rendőrökkel ő is érkezik, így le is teszem a telefont és visszamegyek a lányhoz. -Jön a segítség!-Mondom neki talán megnyugtatásképen...Pár percen belül meg is érkeznek a rendőrök. Azonnal kiszaladnak a kocsiból és az a srác, aki hívta őket el is kezd felém mutogatni. Nem is kell több ahhoz, hogy le is "támadjanak" engem. Először a fegyverüket emelik rám, majd miután engedelmesen felemelem a kezem egyikük odarohan hozzám és hátrafogva kezeimet máris bilincsbe ver. Nem ellenkezem, hiszen miért is tenném? Bántottam valakit, meg akartam ölni...Érzem ahogy most már az én szemeimből is hullani kezdenek a könnyek. De miért sírok? Nem nekem kéne, nem én vagyok itt az áldozat, hanem az a lány.
Mivel tavaly már volt szerencsétlenségem jelen lenni a Vörös hold alkalmával, így idén be voltam osztva készültségbe. Úgy intéztem, hogy a rendőrségen is dolgoznom kelljen ezen az estén, hogy ha valahol gond van civilek között, annak a híre egyből befusson hozzám, és máris leadhassam a drótot a többi őrzőnek. Abban bíztam, hogy így talán hamarabb értesülünk arról, ha valahol gond van, mert a civilek szemtanúként talán egyből minket riasztanak, és akkor én is mehetek ki a kollégákkal, ha arra lenne szükség. Ahogyan sejtettem, csak úgy égtek a vonalak egymás után, a város különböző pontjain. Folyamatosan telefonálgattam az őrzők és a civilek között ingázva, tájékoztatva mindenkit arról, amit sikerült megtudnom egy-egy riasztással kapcsolatban. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideig fog ez tartani. Estig, vagy esetleg egészen hajnalig, de nem is ez számított, csak a civilek biztonságos helyre juttatása, és a sérültek ellátása lebegett a lelki szemeim előtt. Igen, krízishelyzetben roppant összeszedett és komoly tudok ám lenni, mindenki legnagyobb megdöbbenésére. Az a hívás, amire tényleg nem nagyon számítottam, majdnem tizenegykor futott be. Személy szerint engem keresett Alice, akinek a hangjából csak úgy áradt a pánik és a tanácstalanság. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy mi történt vele, főleg, amikor a rendőrök szedelőzködni kezdtek körülöttem, és pont azt a helyszínt jelölték ki célnak, amiről a lány beszélt nekem a telefon másik végén. - Semmi baj, Alice! Nyugodj meg! A kollégáim most indulnak, én is kimegyek velük. Minden rendben lesz, hidd el! – próbáltam megnyugtatni, biztosítani arról, hogy már úton van a segítség személyemben. Nagyon reméltem, hogy tudok majd valamit tenni, ahogyan azt is, hogy annyira végzetes borzalom nem történt, hogy azzal végül Alicenek együtt kelljen élnie. Valószínűleg így is elég lesz a tudat, hogy bántott valakit, az ilyesmi sohasem könnyű az olyan jámbor embereknél, mint amilyen ő is volt. Viszonylag hamar sikerült kiérnem a partra, tekintve, hogy elég gyorsan repesztettem végig a városon. Még a motort sem állítottam le, csak a kéziféket húztam be, amint megálltam és kipattantam a kocsiból. Az ajtó szintén nyitva maradt, ahogy egyből követtem is a rendőröket a kisebb csoportosulás felé. Tekintetem egyből Alicet kereste, de nem is volt olyan nehéz megtalálni, hiszen a legtöbb kollégám rá szegezte éppen a fegyverét. A szívem a torkomban dobogott a futástól, de azért megpróbáltam magam legalább egy kicsit összeszedettebbé varázsolni. - Hagyjátok fiúk, majd én elintézem. Rakjátok be a kocsimba! – utasítottam őket, tekintve, hogy rangomnál fogva a felettesük vagyok. Aztán máris a sérült után pásztázta pillantásom a partot, ám amint megláttam és tudatosult bennem, hogy kit is látok valójában, ereimben meghűlt a vér. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy pont Naominak kellett mindezt átélnie azok után, ami történt mostanában vele. Talán jobban jártunk volna, ha akkor elhívom még januárban, de sajnos ezt már nem lehetett visszacsinálni. Most majd vagy újabb emléktörlésre lesz szüksége az ellátását követően, vagy ezúttal sikeresebben zárjuk a beszélgetést. Mire észbe kaptam, már rohantam is felé lélekszakadva, ám ezúttal már nem a futástól zakatolt úgy a szívem, hanem az aggodalomtól. Szinte felvertem a port, ahogy lefékeztem előtte, és térdre esve egyből oda is guggoltam mellé. Láttam már rossz állapotban, de ez a mostani minden eddigin túltett. - Naomi, itt vagyok! – karommal finoman szorítottam magamhoz, miután észbe kaptam, hogy azt sem tudom, milyen sérülései vannak. – Minden rendbe fog jönni, hallod?! – csak a zaklatottság miatt volt olyan kapkodó és sürgető a hangom, miközben megkíséreltem felállítani. – Lábra tudsz állni? – kérdeztem aggodalmasan, egy kicsit el is felejtkezve minden másról. Talán jobb lett volna, ha Aicet nem is a saját autómba ültetem, hanem bevitték volna a fogdába. Mindössze fél órán belül már ott is lettem volna, hogy elintézzem a dolgokat, de nem tudhattam előre, hogy mind a két ember olyan lesz, akivel törődöm.
Hallom, amit mond, de csak dülöngélek, és rázom a fejem, rajtam ő ne segítsen. Ezek után a közelembe se jöjjön, nem akarom látni, nem akarom hallani. Azt akarom, hogy minél messzebb legyen tőlem. Biztos csak szórakozik velem. Előbb szétrugdos, szilánkosra töri a kézfejem, kitépi a hajam, és hasonló nyalánkságok, most meg segíteni akar? Hát ne. A lábait nézem, és ha mozdul, úgy én is araszolok hátrébb, ez is nagyon lassan meg, nem tudnék elszaladni, az oldalam is rohadtul fáj, nem mellesleg majdnem megfulladtam. Nem akarok megint kórházban kikötni, de szerintem az lesz belőle. Mentők… fel kellene hívnom a mentőket, mert szükségem lesz rájuk. Gyűlölöm a kórházat, de most biztonságban lennék ott. Bár, inkább mégsem, mert ha elmesélem bárkinek is ezt az egészet, bezárnak a diliházba. - Nenenenenenenenene… Hajtogatom egyre hisztérikusabban, és könyörgöm a megváltóhoz, hogy állítsa meg ezt a nőt, mert már nincs erőm sikítani, védekezni, vagy bármit, egyszerűen csak elájulni szeretnék, de lehetséges, hogy túl nagy adrenalinsokkot kaptam, vagy tudom is én mit, egyszerűen félek megtenni. - Mandy? Mandy… Mandy… Amint meghallom a nevét, csak ezt hajtogatom, persze, ostobaság azt hinni, hogy az én barátnőmmel beszél, mégis, így legalább van egy aprócska szalmaszál, amibe kapaszkodhatok. Ködbe borult elmémhez eljut Alice többi szava is, de még mindig nem hiszem el, hogy igazat beszél, nem csak szórakozik a fejemmel, ahogy eddig tettel. Bár legalább már nem akar megölni, az is valami. Továbbra sem mozdulok, akkor sem, mikor megérkeznek a rendőrök, fel sem nézek, csak szorongatom a kezemben a kis kavicsot, és olyanokat motyogok, hogy korcs, vérfarkas, Connor, Alignak. Vélhetőleg tökéletesen elmentek otthonról, bár inkább csak az erőteljes sokk számlájára írható a dolog, már nincs egy ép gondolatom sem, egyszerűen csak belesüppedtem a monoton mozdulatok és motyogás világába. Amikor Mandy megérkezik, egy ideig nem változik semmi, szinte fel sem fogom, hogy ott van, még mindig sírok, bár ki tudja, nem-e a hajamból csöpögő vizet látja. Mivel csurom vizes vagyok, a remegésem sem képes elmúlni, így mostanra már a fogaim is vacognak. - Mandy… Suttogom alig hallhatóan, ez a Mandy az én Mandym, homályosan dereng, hogy az előbb valamiért már emlegettem, de egyszerűen képtelen vagyok felidézni a dolgot, mint ahogy szeretném azt is, ha ezt az egész szörnyűséget elfeledhetném. Minden rendbe fog jönni? Az én életemben már soha semmi nem lesz rendben. - Mandy… Alignak… vérfarkas… Connor… korcs… Dadogom, üres tekintettel meredek rá, mintha egész egyszerűen nem lennék otthon. Kérdez, de én csak tovább motyogok, az állapotomból adódóan azonban kétségtelen, hogy segítség nélkül fel tudok állni, de ha megpróbál felállítani, némi nyöszörgés kíséretében valószínűleg sikerülni fog neki, bár rögtön össze is görnyedek a hasamat fogva, a jobb kezem meg, amit előzőleg egy kővel vert szét Alice, majd teljes súlyával ránehezedve megtaposta, meglehetősen lagymatagon lóg mellettem. Nem egyszerű így megtartani, az biztos, még jó, hogy nem vagyok egy vastagdongájú nőszemély.
Kezdőlap
