Szerencsére, vagy sem a rendőrök hamar megérkeznek és velük együtt Mandy is. Még sose fogtak rám fegyvert és a legmerészebb álmomban sem hittem volna, hogy az ilyen megtörténik majd. A szívem hevesen kalapál, ahogy az egyik rendőr odasiet hozzám. Mandy azonnal intézkedik, amiért iszonyatosan hálás is vagyok, de úgy tűnik társai azért mégis csak rám adják a bilincset. "Hátrakötött" kezekkel vezetnek el végül Mandy kocsijához és ültetnek be a hátsó ülésre, hogy utána rám csapják azt. A tekintetemmel próbálom megkeresni a lányt és Mandyt, de pont valami eltakarja őket, így nem láthatom, hogy mi történik. Viszont azt igen ahogy a szemtanúk vallomást tesznek. Főként a pasas mesél jó sokat, vagy legalább is azt látom, hogy folyamatosan mozog a szája és mikor felém mutogat mindenki rám pillant. Látom a lesújtó tekinteteket, ahogy végigmérnek engem. A könnyek csak végigfolynak az arcomon ahogy figyelem mind ezt. Még mindig nem tudom, hogy mi történt, hogy pontosan mit is csináltam azzal a lánnyal, de legfőképpen az érdekelne, hogy miért tettem ezt vele. Én sose ártanék még egy légynek sem, nemhogy egy idegennek, aki láthatóan nagyon is egy kedves és törékeny lány. De mégis miért sírok? Nekem nincs okom rá, nem engem támadtak meg. Most én vagyok a bűnös, az én kezemre "tapad vér". A kocsiban ülve csak reménykedni tudok abban, hogy a lány semmi komolyabb sérülést nem kapott tőlem és hamar fel fog épülni. Nem is tudom miért tértem észhez az utolsó pillanatban. Ha egy kicsivel később sikerül akkor lehet, hogy már nem is élne. Ebbe belegondolni is olyan borzalmas mint érezni a kezeid között a nyakát. Hogy tudják a gyilkosok ezt ennyire élvezni és elviselni utána azt az iszonyatos bűntudatot...Igaz ők nem is ismerik ezt a fogalmat, így természetesen könnyű.
Szinte kedvem lett volna sírni Naomi állapota láttán, de most aztán pláne nem volt itt az ideje. Ezt az egészet meg kellett oldanom, ami hirtelen a nyakamba szakadt. Azért vicces, hogy a Sors milyen hirtelen alakította úgy, hogy el lehessen hívni a barátnőmet megint, csak legalább történt volna más körülmények között, nem ilyen súlyos sérülésekkel karöltve. Nem is nagyon értettem, hogy mivel szolgálhatott rá arra, hogy ő is kiszemelt áldozat legyen ezen a mai estén, és talán nem is fogom már megtudni, hacsak össze nem szedi magát annyira, hogy beavasson. Alice láthatóan egyáltalán nem emlékezett semmire, nem volt különösebben a helyzet magaslatán. Azért őt is sajnáltam, de a lány, aki mellett guggoltam, mégiscsak az egyik legjobb barátnőm volt. - Shhh… - próbáltam csitítani a sokkos állapotban lévő lányt, miközben óvatosan magamhoz öleltem. Nem volt ötletem sem, hogy hogyan nyugtassam meg, hiszen ilyen téren nem sok tapasztalatom volt. Egy bűnözővel még csak-csak tudtam tárgyalni, de a sokk okozta állapottal már nem boldogultam ennyire jól. Mit fog fel ilyenkor? És mit tehetek érte? Lövésem sem volt róla, és ez csak még jobban megrémisztett. – Én vagyok! – mondtam higgadtan, próbálva megütni valami megnyugtató hangnemet, miután a nevemet ismételgette. – Ne gondolj most erre! – szóltam rá, hiába kerülgetett a szívbaj a mantrázott szavak hallatán. Te jó ég! Mivel a kérdésemre nem kaptam választ, így önállósítottam magam, és Naomi hóna alá nyúlva megpróbáltam felállítani őt. Nem volt könnyű, de végül csak sikerült felhúzni őt álló helyzetbe. Az újabb ijedtség csak ez után ütötte fel bennem a fejét, mivel szinte egyből össze is görnyedt. Nem vagyok orvos, így nem tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni, vagy egyáltalán mi lehet a baj. Végül legyőztem a tanácstalanságomat, egyik karommal átkaroltam a derekát, és féloldalasan teljesen hozzásimultam. Szinte én vittem az egész súlyát, de az azért kicsit lehet, hogy feltűnő lett volna, ha én, mint ilyen pici ember csak úgy felkapom őt az ölembe, és úgy viszem el a kocsiig. Így legalább jobb volt egy kicsit a helyzet. - Gyere, segítek! – duruzsoltam neki tovább halkan, míg el nem jutottunk nagy nehézkesen az autómig, ahol Alice már bent ült. – Most beülünk, oké? Alice már nem fog bántani, ne félj tőle! – biztosítottam határozottan Naomit, hiszen amikor beül majd, bizonyára meg fogja látni a gyógyítót a hátsó ülésen. Nem akartam tiltakozást meg vitát ebből, így hát inkább előre próbáltam felkészíteni. Ha hagyta, akkor segítettem neki beülni az anyósülésre, hogy azért mégse egymás mellett kelljen utazniuk. Talán még az egy kocsit is nehéz lesz kibírni, de mégiscsak jobb lesz ez a megoldás, mintha hagynám Alicet bezáratni valami cellába. Míg megkerültem a kocsit, előhúztam a kabátom zsebéből a telefonomat. Nem sokáig akartam őket egyedül hagyni, ezért úgy döntöttem, hogy a hívást is bentről fogom lerendezni. Gyorsan ültem be, már csaptam is be magam után az ajtót. Ki akartam zárni a kinti felfordulást, éppen elég volt látni is idebentről, mégis valahogy az itt megülő feszült csend megnyugtatóbb volt számomra. Közben tárcsáztam az egyik őrzőt, hogy jöjjön ki ide amilyen gyorsan csak tud, mert szükség lesz néhány emléktörlésre, kezdve a rendőrökkel, akik azt hitték, hogy majd én viszem be a gyanúsítottat az őrsre. Azt akartam, hogy ne emlékezzenek semmire, és a lelkesen mutogató embereknek is hasonló sorsot szántam. - Nem lesz semmi gond, lányok! Mindent elintéztem! – jelentettem ki határozottan, bár hangomban vibrált az a feszültség még mindig, ami az egész testemet ostromolta. – Alice, szedd össze magad! – néztem rá a visszapillantó tükörből. – Hallod?! – a motor még mindig járt, ahogyan hagytam, szóval sebességbe tettem a kocsit és már indítottam is. – Bemegyünk az egyetemre, visszük Naomit is. Majd ott ellátnak mind a kettőtöket! – magyaráztam tovább, és amíg az egyik kereszteződés piros lámpájánál megálltunk, rákapcsoltam a fűtésre, hogy a mellettem ülő barátnőm meg ne fázzon. Csurom víz volt ugyanis, még csak egy tüdőgyulladás hiányzott volna ezek után! Meg is simítottam az arcát, letörölve a kis festékfoszlányokat, és a vizes hajat kisimítva a szeméből.
Mire ne gondoljak? Zavarosabbnál zavarosabb gondolatok kergették egymást a fejemben, és nem igazán tudtam összerakni semmit abból, hogy mi zajlik most körülöttem. Az egyik pillanatban felismertem Mandyt, a másikban viszont csak ostobán néztem rá, és erőtlenül nyögve próbáltam mozgásra ösztökélni végtagjaimat, de nem igazán éreztem úgy, hogy siker koronázza a dolgot. Nagyon esetlen voltam, Mandynek nem volt egyszerű dolga velem, de azt hiszem, jelenhelyzetben megengedhettem magamnak, lévén nagyon rosszul festettem. Ha kívülről látnám magam, lehet szívrohamot kapnék. A legfurább az egészben pedig az, hogy semmit sem értek abból, amiért mindez történt, épp ezért nem is érzem jogosnak a dolgot. - Fáj. Nyöszörgöm, de hogy mi, azt ne kérdezze senki, mert szerintem minden. A leginkább a kezemet érzem, de rögtön utána jön az oldalam is, meg valami odabenn, és nem mondhatnám, hogy a fojtogatás oly jól esett, valamint az arcomon itt-ott lehorzsolódott a bőr, mondhatni, kicsit megkopott a szokásos bájam. Addig nem is volt túl sok gond velem, míg oda nem értünk a kocsihoz, és meg nem láttam Alicet, de akkor megint elkezdtem mantrázni a korábbiakat, és amikor Mandy beültetett a kocsiba, már kaptam is a keze után, hogy ne menjen el, ne hagyjon itt azzal az őrült nővel, mert rettenetesen féltem tőle. Ugyan nagy nehezen elengedtem a barátnőm kezét, de utána rögtön tapadt is a tenyerem az ablakra, és persze megpróbáltam kinyitni, mert én nem maradok vele együtt egy autóban, az biztos. Nem kicsit kezdtem el megint pánikolni, mikor nem nyílt ki. Mikor nyílt a másik oldalon az ajtó, úgy kaptam oda a fejem, mint a vadászra leső vad, és valami megkönnyebbülés féle futhatott át rajtam, amikor megláttam Mandyt, de az is egyértelmű volt, hogy sérüléseim ellenére megpróbálok minél előrébb dőlni, ezzel együtt távolabb kerülni Alicetől. - Áruló, áruló, áruló… Érdekes kérdés lehet, hogy kiről beszélek, de ezt talán senki sem vehette magára a rajtam kívül kocsiban ülők közül, épp ezért jó esélye volt, hogy hallottam valami ilyesmit korábban. Egyelőre elég kicsi volt az esélye, hogy bárki kiszed belőlem valami értelmeset, de talán ez ráért még, egyelőre inkább egy kiadós pihenés, illetve lábadozás volt szükséges a részemről. Valahol a tudatom mélyén motoszkált a gondolat, hogy nem értem, miért az egyetemre visznek, miért nem kórházba, de hogy ezt ki is mondjam, az már minden tekintetben meghaladta a képességeimet. Nagyjából egész úton kicsit előre-hátra dülöngéltem, mint valami gyogyós, és ismételgettem a már eddig elhangzottakat is, amik közül a leggyakoribb talán Connor neve volt. Végül talán a meleg volt az, ami nekem betette a kaput, és sikerült belesüppednek a sok kellemetlenség után ebbe a finom érzésbe, s nyomott el az álom. A fejem már-már élettelenül koccant az ablaküvegnek, de a mellkasom, még ha ütemtelenül is, de emelkedett és süllyedt, szóval nem kellett azért aggódni, hogy egy lélekkel kevesebb lett a világ.
// Nagyon szépen köszönöm Alice, nagyon élveztem! Mandy, neked is a segítséget, részemről itt ennyi. ^^ //
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A kocsiban ülve, kifelé bámulva végül megpillantom Mandyt, mellette a lányt, akit bántottam. Látszik rajta, hogy nagyon rossz állapotban van. De csodálkozom? Azok után, amit műveltem, amit átélt csoda, hogy lábra tud állni. Végig figyelem ahogy Mandy segítségével a kocsiig sétál. Vajon mennyire fog kiborulni, ha meglát? Lehet, hogy nem túl jó ötlet minket egy kocsiba betenni. Aggódva nézem végig ahogy az anyósöléshez sétálnak, majd Mandy kinyitja az ajtót és beültetni a lányt. Érezhető rajta, hogy nagyon is megriadt a közelségem miatt. Nem mondok semmit, nem mozdulok, csak némán ülök a helyemen, hátul megbilincselt kezekkel. Mandy hangja rángat vissza a gondolataimból. Az arcomról letörölném a könnyeket, de egyelőre ez lehetetlen, viszont bólintok egyet neki. Természetesen hallottam, de azért kedvesebben is beszélhetne. Megértem én,hogy a lányt nagyobb sokk érte és most vele kell foglalkozni, hiszen őt bántottam (bár továbbra sem tudom, hogy miért), de engem is megviselt a dolog valamilyen szinten. -Ugye minden rendben lesz vele?-Teszem fel a kérdésemet alig hallhatóan. Megvárom a választ, majd csak kifelé bámulok az ablakon, míg meg nem érkezünk az egyetemre, ahol remélhetőleg Mandy végre megszabadít a bilincsektől. Bármit is kérdeznek tőlem nem tudok rá válaszolni, mert semmire sem emlékszem.
Már nem is nagyon akartam megpróbálni lecsillapítani Naomit, hiszen be kellett látnom, hogy ez jelen körülmények között szinte teljesen lehetetlen lenne. Valahol meg is értettem, de már azt is kész csodaként könyveltem el, hogy legalább megmaradt Alice meg ő egy autóban. Nem mintha utóbbit annyira zavarta volna az elől reszkető barátnőm, de maradjunk annyiban, hogy senkinek nem volt könnyű dolga. Másképp azonban nem tudtam volna őket bejuttatni az egyetemre, márpedig ezt muszáj volt. Az meg csak plusz pozitívum volt, hogy a rendőröket jelenleg lefoglalták a civilek, mert azt hitték, hogy én majd rendezem a gyanúsítottat. Próbáltam a tőlem telhető leggyorsabb tempóban leküzdeni a távolságot, de az a néhány perc még így is kész örökkévalóságnak tűnt. Féltem attól, hogy mi lesz Naomival, és azért Alice állapota is aggasztott, még ha nem is mutattam most ki. Legalább egyikük miatt kelljen kevésbé aggódnom, nem? Ezért is szóltam rá a mögöttem ülőre, hogy szedje össze magát. Ha elengedi magát, azzal nem leszünk előrébb, csak majd őt is pátyolgatni kell. Ennyire azért nem voltam multifunkciós, ráadásul nem ártott választanom sem, hogy melyikükre koncentrálok jobban. Egyrészt az egyik legjobb barátnőm ült mellettem, másrészt egy sokkos állapotban lévő, sérült ember. Szerintem a válasz bárkinek egyértelmű lett volna. - Igen, ne aggódj! Abi majd biztosan egy-kettőre helyre teszi őt! – próbáltam volna mosolyogni, de egyszerűen nem ment most. n is csak reménykedni tudtam, ráadásul a gyógyulás is egészen biztos, hogy csupán fizikailag lesz gyors, mert lelkileg úgyis időre lesz szükség ahhoz, hogy változzon a helyzet. Még azt sem tudtam pontosan, hogy mekkora kár keletkezett a történtek miatt Naominál. Azon sem lepődtem volna meg, ha nem lesz majd hajlandó beszélni velem arról, amit átélt, pedig nem ártott volna. Szerettem volna úgy túl lenni az elhíváson, hogy pontosan tudom, hogy mi zajlott le az este folyamán. Alicetől hiába vártam volna választ, ő nem emlékezett semmire, erre már eddig is sikerült rájönnöm. Közben elértük az egyetemet, és én már le is fékeztem az autót. A tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal másztam ki, majd kerültem meg a kocsit, hogy kisegítsem Naomit. Mivel már betelefonáltam előre, hogy jövünk, ezért akadt néhány segítő kéz. Egy ember Alicet támogatta, valamint kinyitotta a csuklója köré fonódó bilincset, míg én végig a sérült leányzó mellett maradtam. Most már jó kezekben lesznek mind a ketten, de elég volt csak arra gondolnom, hogy most be kell majd mennem Willhez is egy beszélgetésre, máris újra görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudtam, hogy mit fog szólni, ha megpróbáljuk máris újra az elhívást, de amíg nem beszéltem vele, addig nem is leszek okosabb. Innentől kezdve a két nőt a többiek gondjaira bíztam, én pedig elindultam beszélni a Protektorral, ha már volt olyan állapotban.
A jó időre való tekintettel egy mélyzöld, lazább szoknyát vettem fel fűzős bakanccsal és világos felsővel. Hajam lófarokba fogva, vállamon átvetve aprócska táska. Elvesznék az egyetemisták között könnyűszerrel; az ásatáson a fiatalok így is lazán tizenkilencnek néztek ma, aztán pedig meglepődtek, mikor kiderült, hogy - papíron - huszonnyolc éves vagyok.
A kavicsos parton gázolok a kövek közt, ráérős léptekkel szemlélődve a naplementében, mely bár teljesen más, mintha egy tengerparton vagy egy nagyvárosban nézné az ember, mégis megvan a sajátos "fairbanksi" hangulata. Már akkor megvolt, mikor még nem is így nevezték a várost. Talán neve sem volt. Tizenkét éves létemre anno nem igazán törődtem ilyesmivel, csak az volt a lényeg, visszataláljak sötétedés előtt a tábortűz mellé, a családomhoz és a barátaimhoz. Felkapok egy követ, de nem megfelelő kacsázáshoz, hát visszaejtem a földre. Tekintetem kutatón pásztázza a kavicsokat, ahogy haladok tovább. Áhá, az ott jó lesz! - Hajolok le újfent, de szisszenve el is kapom a kezemet. Üvegszilánk talán. Épp csak vérem serken, fájón kapom ajkaim közé mutatóujjamat, noha már be is gyógyult a sebecske.
El sem hiszem, hogy végre tényleg olyan idő van, ami már nekem is egészen kellemesnek számít, és nem fagy be a hátsó, ha szoknyába óhajtom bújtatni lábaimat. Épp ezért egyértelmű volt, hogy egy balerina cipő mellé felhúzok egy könnyedebb hatást keltő, világoszöld szoknyát, hozzá pedig egy fehér, ujjatlan felsőt. Csak azért sem hoztam magammal pulcsit, ha fáznék, majd behúzódom valahová. Azon ritka pillanatok egyike ez, mikor szükségem van egy kis nyugira, a Vörös Hold óta valahogy nem jut ki ilyesmiből, szóval most megragadtam a hónapok óta első szabadnapom, és megszöktem a hotelből. Különösebb tervem nem volt, csak úgy lézengtem, s mivel a város túlzott közelsége kezdett az agyamra menni, inkább a folyópart felé orientálódtam. Látok nem messze egy kis szöszit, egész bájos, lehet vagy húsz, mondjuk, küllemre én sem látszom sokkal többnek, szóval nincs ezzel semmi baj. Különösebben nem foglalkoztat, egészen addig, míg a szájához nem kapja a kezét, akkor azért mozdulok, ki tudja, miért, talán csak kivált belőlem valami olyasmi ösztönt, hogy meg akarjam óvni. Természetesen a látszat csal, ám ezt én nem tudom, így hamarjában mellette termek, és már nyújtok is felé egy zsepit, elvégre, szüksége lehet rá. - Tessék! Ragtapasz is van nálam, ha annyira nagy lenne a seb. Túl éles kavicsot találtál? Pillantok le a földre, elég hamar meglelem azt a darabot, amin ott a vére, de annyira csak nem lehet vészes a helyzet, hogy komolyan elkezdjek aggódni. Mindenesetre, ha kéri a tapasz, úgyis megkapja, bár, amint kiveszi a szájából az ujját, tudni fogom, hogy farkas, nem pedig ember, és értelmét fogja veszíteni minden segítő szándékom. Egyelőre nem kérdezem meg, mit szándékozott művelni a kaviccsal, több dolog is felmerül, bár egyik sem biztos, hogy engem sokáig lekötne, de attól még ő részemről teheti nyugodtan, ha nem vagdossa sokáig magát, mert a vére illatától elég hamar beindulna a farkasom... én meg annyira nem szeretem visszafogni, ha menni akar.
Továbbhaladnék, hiszen nem történt semmi komoly. Apró kis zökkenő végtelennek tetsző életem vizén, ami borzolja a felszínt, mint mikor kavicsot ejtenek a vízbe, majd idővel a hullámzás elül. Olykor igencsak gyorsan, máskor lassabban - a vízbe dobott test tömegétől függően. Ez itt, ez a sérülés szalmaszál csupán. Mint mondtam, haladnék, a feltételes mód pedig a mellettem megjelenő árnyéknak és a hozzá tartozó nőnek szól. Esetlenül pillantok fel rá, ujjammal a számban, mint valami idióta. De legalább a pajzsom fent van teljesen, így se ki-se be nem jön a farkas energiákból. Ha tudnám, hogy épp ez a "probléma"... Így hirtelen azt se tudom, hogyan vágjam ki magamat a helyzetből, hiszen fogalmam sincs, mennyit és mit látott, a segítő szándék pedig igencsak szimpatikussá teszi egyébként is kedves arcát az idegen nőnek. - Köszönöm, ez igazán kedves. - Veszem el a zsepit, meg a kezemet is ki a számból. Kissé mintha ki is húznám magam, de esélyem sincs magasabbnak tűnni mellém sodródott nőtársamnál. - De csak a riadalom volt nagy, nem történt semmi komoly. Látja, szinte nem is látszik! - Mutatóujjam begyét felé nyújtom. Az a "szinte nem is" mondhatni "egyáltalán nem"-mel ér fel. - Hihetetlen, miket szét nem dobálnak az emberek... - A kapott zsepit arra használom fel, hogy lehajolva előrángassam azt a néhai sörösüveg darabot, aminek élén a szemfüles megfigyelő kiszúrhatja (vagy épp kiszagolhatja) véremnek aromáját. Majd beteszem a szilánkot egy kukába, ha arrafelé járok.
Mindig okoz valami perverz örömet, mikor kedvesnek titulálnak. Nem tartom magam annak normál körülmények közt, persze, tudok jó arc lenni, de ezt nem valami kedves formában teszem általában. Úgy tűnik, zavarja, hogy pár centivel felé magasodom, bár ez kizárólag a tűsarkaknak köszönhető, már többnyire, nélkülük aligha sikerülne eme művelet, de ezúttal nem erről van szó. Inkább a feltűzött hajam lehet a ludas, de azt azért nem fogom lebontani, hogy valaki komfortosabban érezze magát mellettem. Én szeretem, hogy kicsi vagyok, olyan törékenynek látszom, sokan beleesnek abba a hibába, hogy gyengének is titulálnak emellé. - Nincs mit. Bólintok, bár ebben nincs semmi extra, jó eséllyel nála is van zsepi, nekem ugyanis gőzöm sincs róla, hogy marhára nincs rá szüksége. Mikor aztán felém mutatja az ujját, ajkaimra egy röpke pillanatra vigyor költözik, majd mintha elámulnék, mímelek csodálkozást gyorsan, miként talán egy ember tenné. - Szinte? Pedig esküdni mertem volna rá, hogy vért is láttam. Állapítom meg, nyilván farkas, mert a szemem még jó, szóval biztosan megsebezte valami, a vér szagát is érzem, szóval ki van zárva, hogy ember legyen. - Nem szokásuk tisztelni a környezetüket, ez tény. Többes szám harmadik személyben mondva egyértelműsítem, hogy nem tartozom az emberek közé. Saját magam köpném szembe, ha szemetelnék, épp ezért sosem teszem, nekem nem fáradtság elmászni egy szemetesig, van belőlük elég. - Nem vagy ismerős. Állapítom meg csendesen, következésképp nem a falka tagja, no, nem csak a küllemét nem tudom hová tenni, az illatába sem vegyül semmi a falkáéból, szóval úgy tűnik, különös képességem van arra, hogy összefussak a magányos farkasokkal, Castor meg majd örülhet, hogy megint jó kislány voltam, és szállítom az infót szépen. Tisztára hasznos vagyok, kérem, még a végén kikerülök valami dicsőségfalra. Pff… kedvem támadna elnevetni magam erre a gondolatra.
Talán tényleg az zavar, hogy alacsonyabbnak tetszek a másiknál. Vagy inkább a lehetőség, hogy valaki fölé magasodhassak - ha csak pár centivel is - az, ami óvatos, lopott nyújtózkodásra csábít. - Tiszta, felszíni vágás lehet. Épp csak kiserkent pár csepp... - Söprök könnyed mozdulattal pár szőke tincset füleim mögé, hogy kihallva a verbális, burkolt jelzést, kissé lejjebb engedjem pajzsomat. Kellemes, nyári napot idéző, mégis valahol hűvös, ősi energia az, ami kiszökik a "kagylóhéj" alól. Csak a felét mutatom meg mindannak, amit az évszázadok óta hordozok magammal, hiszen ennyi is elég hozzá, hogy elérjem a másik nőstény farkasát. Energiáim táncba hívják az övéit, beléjük gabalyodnak majd elhúzódnak tapogatózva. Bundásom a felismeréstől vígan incseleg a másikéval, mint valami idétlen kölyök. Megjegyzésére önkéntelenül is az a válasz jönne számra, hogy "Nem vagyok idevalósi.", holott ennél nagyobb hazugságot nem észlelt még farkas a másik felől... Kilétemet azonban mégsem fedhetem csak úgy fel! Vagy... a többiek vajon hogyan csinálják? - Az ásatás kapcsán érkeztem a városba. Mallory Nash vagyok, igazán örvendek. - Kezemet nyújtom, igen, azt, amelyiken ujjam az előbb még vért hullajtott. - Ezek szerint maga helybéli. Nem sok farkashoz volt szerencsém még, nézze el a sutaságomat érte! - Még a lakótársam is közönséges ember, nem is győzöm a természetbeli farkasokat lehűteni, hogy ne ólálkodjanak mindenáron a ház körül. Az a fiatal kis hím, akivel Tipi elcsípett még a múltkor, nagyon rámenős, ha arról van szó, melyikőjük lehet a közelemben leginkább és ki nem.
- Még szerencse. Mosolyodom el könnyedén, mintha egy könnyed csevegésről lenne szó csupán, miközben a felszín alatt már két farkas méri fel egymást. Vagyis, pontosabban én őt, hiszen aligha lehetek ellenfél a számára. Eszem elszáll, még egy matuzsálem, kezdek aggódni, hogy ellepik a túlságosan idős, s erős farkasok a várost. Az utóbbi hónapokban valahogy megsokszorozódtak. Vajon ez adhat okot valamiféle aggodalomra? Mindenesetre, ezen pont nem nekem kell aggódni, maximum majd kimasszírozom Castor vállaiból a feszültséget miattuk. Az idétlen kölyökségben párjára lel Mallory farkasa, az enyém is vidáman kajtat körülötte, szaglászik, kíváncsi, lelkes. Nem mondhatni, hogy túlzottan óvatos lenne, pedig mostanság kijutott nekünk a jóból… Mintha nem tanulna semmiből, de ostobaság is elvárni tőle ilyesmit, hisz én sem teszem. - Én is örvendek, Mallory, Emma Ridley vagyok. Fogadom el a felém nyújtott kezét, és rázom meg magabiztosan, de nem óhajtom kóstolgatni a mozdulattal. Meg lehet, nem egy vérmes nőstény, de attól még sokkal erősebb nálam, és most valahogy nincs sok kedvem megint pár pofonhoz. - Valamiféle kutató lenne akkor? Érdeklődöm, mert hát, adja magát a kérdés a szavainak hallatán, meg aztán, ez a dolgom, ám azt már így is tudom, hogy hol kell keresni, ha úgy adódik. Közben azon agyalok, hogy a keresett farkasok közt vajon ő ott van-e? Így első körben nem mondanám, hogy igen, ám ha mégis, én majd maximum kiegészítem a kapott információkat. Azt hiszem, megint lesz valaki, aki nem fog szívlelni, ha ez kiderül, de igazság szerint, nem érdekel a dolog, ez a feladatom… - Igen, helybéli vagyok. Bólintok, ezt nem sok értelme volna titkolni, meg aztán elég pár helyi farkasról szagmintát venni, és máris be tudna azonosítani minket. - Mááármint, itt, vagy úgy egyáltalán? Mondjuk, ez hülye kérdés, nyilván élete során jó pár farkassal találkozott. Vakarom meg a tarkóm, én, meg a hülye kérdéseim, bár elég kedvesnek tűnik, úgyhogy vélhetőleg nem fog lecsapni érte, ha meg igen, akkor már tényleg végleg beköltözök Emshez, mert lassan állandó ápolásra szorulok. - És egyébként, meddig marad? Nem is próbálom meg ártatlannak feltüntetni a kérdést, mert nem az, nem ártana megtudnom, hogy mik a szándékai, mert azon múlik, hogy valaki később milyen bánásmódban részesül.
Matuzsálem, vagy sem: lélekben örök gyerek maradtam valahol. "A kis vakarcs", aki mindig is voltam az Elsők között. Farkasom e képhez illőn kerülgeti a másikét, orrával szaglászik felé, majd kissé elhúzódik, mikor a másik is érdeklődne. De a következő pillanatban már megint ő az, aki utánamegy a nősténynek... Kezet fogunk, én pedig elmosolyodom. A fene se feltételezné rólam, hogy tudnék bárkit is bántani, így nyilván csak a rossz tapasztalat lehet az, ami negatív gondolatokat kelt a nőben. Még energiáim is nyugodtan, szinte már majdhogynem naiv őszinteséggel ülnek meg köröttem. - Igen. Antropológus vagyok, egészen pontosan. Az Észak-Amerikai és Alaszkai őslakosok képezik a szakterületemet. - Biccentek aprót, s hacsak nincs ellenére Emmának, intek a kezemmel, hogy folytassuk a sétánkat - immáron együtt - hiszen ezért jött ő is le a partra, nem? A visszakérdezésén felkacagok. Gyermeki, csengő nevetés... mely mögött kétségtelenül ott bujkál a tény: nem ma lettem farkassá harapva. - Úgy értettem, a városban. Nem igazán volt szerencsém még a helyi falkához, az egyetem miatt az őrzőkhöz viszont annál inkább. Elnézést, ha nem voltam pontos, nyugodtan szóljon ilyenkor! - Szabadkozom kissé, a kérdésre pedig flegma vállvonás a válasz. Merthogy ez egy igen jó kérdés a nő részéről, én is szeretném tudni a választ rá a Szellemektől. - Amíg az ásatáson szükség van rám, addig egészen biztosan. Talán... problémát jelent ez a falkának? - Sosem lehet tudni. Búzavirág-kék tekintetem a másikon pihen, s mintha lépteim is lassulnának ezzel párhuzamosan. Épp csak meg nem állunk megint.
Bírom ezt a játékosságot, azt szűröm le belőle, hogy nekem sem kell feltétlenül ráerőszakolnom a vénségek habitusát a bundásomra. Az örök kölyöklelkű, meggondolatlan, játékos vakarcsra, akitől amellett, hogy visszakaptam az elveszettnek hitt fiatalságomat, és reményt hozott az újrakezdést illetően, sok minden egyebet is szereztem. A mérhetetlen magabiztosságom, merészségem, s életigenlésem nagy része is tőle ered. Ő tett egésszé, nélküle sosem lettem volna önmagam, hiszem azóta is, hogy nekünk egymásra kellett találnunk, bármennyire is mostoha körülmények közt nőttünk fel, csiszolódtunk össze. Megérte az árát. Minden egyes elhullajtott vércseppünk, fájdalmunk megérte… - Ne vedd magadra, de nem tűnsz ennyire komolynak. Mármint, olyan fiatalos vagy… Kezdek bele, nem akarom én megbántani, határozottan bájosnak tartom a küllemét, de nem tudom, őt esetleg mennyire zavarja, hogy így néz ki. A nyújtózkodásából arra következtetek, hogy kifejezetten nem elégedett magával. - Biztos még gyermek voltál, amikor történt. Állapítom meg, elvégre, a kora alapján csak ebben az esetben tarthatja még ilyen jól magát, máskülönben már úgy negyvenesnek beillene, vagy legalább erős harmincasnak. Bólintok, és természetesen sétálok vele, nem gond, közben végzem a dolgomat is, szeretem, ha tudom szállítani az infókat Castornak. Mondjuk, nem fog örülni még egy idős magányos farkasnak, de amíg nem csinálnak semmi olyat, amivel ártatnának nekünk, addig nem lesz gond. - Ne aggódjon, általában nem okoz gondot a dolgok egyértelműsítése. Van akkora pofám, hogy bárkitől, kortól függetlenül kérdezzem azt, amit épp akarok, nem fogok agyalni rajta egy pillanatig sem, hogy megtehetem-e vagy sem. Mert… mi történhet? Ha el is intéznek, hiszem, hogy Sura nem hagyná annyiban a dolgokat, ha már olyan fontosak számára a vérei. Szóval, legalább nem úszná meg az illető olyan könnyen. - Akkor ez lehet az oka, hogy még nem tudunk magáról. Állapítom meg, mert természetesen nekem fogalmam sincs róla, hogy Natan vele akadt össze a Vörös Hold alkalmával. Az mindenesetre szerintem pozitív, hogy az Őrzők tudnak a jelenlétéről, valószínűleg a körmére is néznek időnként, talán nem fog problémákat okozni, persze, garancia nincsen semmire ilyen téren. Amolyan, akkor hiszem, ha látom szemléletű voltam mindig is. - Értem. Nem fogok hazudni, általában nem örülünk, ha túl sok magányos farkas mászkál erre, mostanában pedig igencsak nagyra duzzadt a számuk. Sóhajtok fel, és elhúzom a számat. - Félreértés ne essék, nem a személye ellen szól, de ugyebár, semmi sem garantálja, hogy meg is maradnak a fenekükön, és nem azért jöttek ide, hogy megkavarják a szarosbödönt. Már bocsánat. Vonok vállat ezúttal én, nem állíthatnám, hogy kifejezetten választékos vagyok, de így jött ki. Különösebben sosem érdekelt, ha valaki mosdatlan parasztnak tart, tudom, hogy nem vagyok az, és ennyi elég. Az pedig szerintem köztudott, hogy nem rég egyesült a két itteni falka, így vélhetőleg nem mondok újat azzal senkinek, hogy nem mindenki tartja paradicsominak ezt az állapotot.
- Hja... mondták már! - Húzódik suta félmosoly arcomra. Nem téved sokat a másik, mikor arra következtet: el tudnék képzelni szebb, magasabb, nőiesebb küllemet is. Vagy legalább... a sajátomat. Kíváncsi lennék, hogyan is festenék most, évszázadokkal később. A gyermeki vonásokat, épp csak nőiesedésnek indult alakot felváltották volna már a telt idomok, a széles csípő... talán kicsit meg is ereszkedett volna a bőröm, Ki tudja! Kinéznék egyáltalán harmincnak, ha még mindig eredeti testemben leledznék? - Manapság annak számít. - biccentek aprót, megerősítően arra, hogy gyerek voltam még. Tizenkettő... azt hittem, enyém a világ! - Akkoriban szinte már eladósorba kerültem tizenkét évesen! - Mosolyodom el ezen, s az emlékeken, amit magával hoz az egyszerű mondat. Mennyire irigyeltem Unalaq-t Sangilakért és utáltam apámékat, amiért egy olyan álmodozót szántak nekem, mint Kilaun. Aztán persze az idő mindent megváltoztatott és már másképpen látok mindent a múltra visszatekintve évszázadok távlatából. Érdeklődőn fürkészem energiáit, kék tekintetem vonásain pihen a másik nősténynek, miközben beszél. Nem kertel és ez szimpatikussá teszi a szememben valahol. - Valóban? - Kérdezek vissza, mikor a megszaporodó magányos-létszámot említi. Olyan ártatlan a kérdés, hogy az ember mentem glóriát képzel a fejem fölé - szőke hajam, világos bőröm és tekintetem nyilván rásegít a képre - érte, noha aki farkas, érezheti rajtam, energiáim sűrű hálójában, még így, "féltérdre" eresztett pajzson át is, hogy bizony vaj van a fülem mögött és jóval többet tudok, mint mutatom. - Nem azért jöttünk. - Ejtem el csendes nyugalommal a szavakat, mint holmi üveggolyót. Gyermeki játékosságom mögött bizony ott húzódik a tény: játszom a másikkal, az információkkal, amiknek birtokában vagyok. A lényem egy része nem szűnt meg annak az egyszerre ölelni és pofozni való kis vakarcsnak lenni, aki egykoron voltam. - Mármint... én biztosan nem, de a testvéreimről sem feltételeznék ártó szándékot. - Azt hiszem, ez korrektebb megfogalmazás. Lépteim közepette finoman húzom ki hátamat és fonom össze ujjaimat a hátam mögött, úgy tekintve széles, kisbéka mosollyal Emmára.
- Akkor nagyon más világból származol... Értem ez alatt természetesen a kort, amikor ő még gyermek volt. Még az én időmben is elvárás volt, hogy viszonylag korán férjhez menjünk, gyermeket szüljünk, s legyünk mindenben támasza az urunknak. Nekem ez sosem ment volna, nem hiába menekültem meg ezen felelősség elől. Egy percig sem bántam, hiába okoztam csalódást vele szüleimnek. - Valóban. Felelem röpkén, ajkaim szegletében illanásnyi mosollyal, jelezvén, értem, tudom, csak épp én nem az vagyok, aki mások füle mögül szereti kiszedni a vajat. Engem nem érdekel, hogy ki, s miért sáros, bár bevallom, izgalmasabbnak ítélek egy olyan farkast, aki sántikál valamiben, mint egy olyat, akinek megalszik a tej a szájában. A falka szempontjában azonban az utóbbi a nyerőbb, én pedig nem nézhetem már csak a saját érdekeimet. - Jöttetek. Nem kérdés, megállapítás, ismétlés, ha úgy tetszik, röpke sóhajom jelzi, nem vagyok híve ennek, ezt én szoktam csinálni másokkal, ám most előttem húzgálják a mézesmadzagot. Kellemetlen. Többen vannak, egyértelműen kellemetlen a gondolat, hogy a magányos farkasok összefogjanak ellenünk, de egyelőre nem lovallom bele magam a dologba, meglehet, tévedek. - A testvéreidről? Mondd csak… Mallory, hány testvéred van neked? Egyelőre ártalmatlan a kérdés, nem fogok rögtön abba a hibába beleesni, hogy azt feltételezzem, boldog-boldogtalan közéjük tartozik. Foghatjuk ama aggodalomra szemöldököm felkúszását, hogy több magányos farkas egyenlő nagyobb gond, nekem meg az a dolgom, hogy mihamarabb rámutassak a problémás lelkekre, és a nagyok megtehessék a szükséges lépéseket. Imádnivaló egyébként, hogy úgy mond valamit, mintha igazából nem mondana semmit, mégis, ott vannak a morzsák minden egyes megnyilvánulásában, amiről azt feltételezi a hallgatója, jelen esetben én, hogy valamit igenis látnom kéne, valami annyira egyértelmű, hogy ki kellene ütnie a szememet, ám talán pont a fától nem látom az erdőt. Kérdésem mégsem a véletlen szülötte, ha nem hazudik, tudni fogom, hogy kik a testvérei, hisz közülük már kettőt ismerek.
- Való igaz. Azt nem mondom, hogy most jobb, mert voltak dolgok akkor is, amik sokkal jobbak voltak annál, ami a jelenben van. Nekünk, farkasoknak muszáj haladni a korral. - Merengek el kicsit az Évszázadok mázsás szekere kapcsán, mely kegyetlenül tapossa el azokat, kik nem képesek vele együtt robogni, hanem elé vetik magukat ősi kövekként, hátha majd ők lesznek azok, akik megállítják kicsit. De ilyen ember még nem született a földre, aki képes lenne rá... - Sosem értettem igazán azokat, akik pár évszázad alatt belekeserednek a saját maradiságukba. - Vonok vállat könnyedén csevegve, ahogy lépdelek a másik mellett. Külső szemlélődők számára nem is vagyunk többek annál, mint amit a helyzet sejtetni engedi: két nő sétálgatva és beszélgetve a part mentén. Talán még barátnőknek is hinnének bennünket. Testvéreknek semmiképp. Megismétlő megállapítására aprót biccentek. Bizony, többesszámban. Mondjuk azért pontosítani nem fogok annyira, hogy egyesével érkeztünk, külön-külön és nem pedig magángéppel, kiplakátolva rá, hogy "Mi vagyunk a vérvonal alapítók, tökfejek!" - Négy, a vér szerint. Két fivérem és két nővérem. Neked van vértestvéred? - Érdeklődök én is, a téma és annak ellenére is, hogy szemmel láthatóan kis görcs módjára adagolom az információkat, teljesen tudatában léve annak, hogy a másik nőstény megneszelhetett valamit - nyilván aggódik a kóborok miatt, ami nem is csoda, minekutána közöltem vele, hogy nem kérek a falkaéletből. - A beharapónk ezen a vidéken nyugszik. - Fűzöm hozzá, mintegy mellékesnek tetsző információként. Talán az is, de mi csak... beszélgetünk, nem igaz?
// Elnézést, hogy csak most. <3 //
A hozzászólást Mallory N. Nash összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 11, 2014 7:08 pm-kor.
- Sajnos... Néha igencsak nehezemre esik. Vallom be töredelmesen, bár ez külsőleg nem látszik, hisz fotós vagyok, a legmodernebb eszközökkel dolgozom, de jó részüket nagyon is utálom. A telefonomat egyszer tutira be fogom vágni a Tananába, mert állandó jelleggel felcseszi az idegrendszeremet. Ettől függetlenül még én is beláttam a makacs kobakommal, hogy nem megy a felzárkózás nélkül. - Én valahol megértem, bár ha már valakinek annyi idő jut, igazán rájöhetne, hogy nem élhet a múltban. Rántom meg a vállam túl hirtelen, nekem beletelt jó pár évtizedembe, míg arra szomjaztam, hogy a Teremtőm visszajöjjön értem, hozzám, hogy kelljek neki. Végül feladtam, keserű magányba temetkeztem, hogy aztán kibújjak a csigaházamból, és legyek azzá, aki azóta is vagyok. Elmosolyodom, szép mentés, és még csak nem is hazudik, de nyilván több ideje volt némi dörzsöltséget magára szedni, mint nekem, valószínűleg akkor sem tudnék túljárni az eszén, ha minden erőmmel azon lennék. Azt nem tudtam meg, amit akartam, ám valami mást igen. - Élnek még? Talán tapintatlan lehet a kérdés, de ki tudhatja a mi világunkban, Castornak például két vérszerinti testvére is vérfarkassá lett, de ismertem olyat is, aki ott volt a testvérei temetésén. Én a szüleimét néztem végig messziről. - Sem vér, sem vérvonaltestvérem nincs. Ezúttal én mondok valamit úgy, hogy meghúzódik mögötte a halovány sejtésem, az, amiről tudom, hogy lényeges lehet, ugyanakkor azt is, hogyha ő nem akarja, nem nyerhetek róla bizonyságot, csak kergethetem a kis gondolatbuborékomat. - A beharapótok? Ha eddig esetleg kerülte volna a választ, már akkor is tudnám, hogy nem vér szerinti testvérekről beszélt, hanem olyan testvérekről, kiknek a Teremtője egy. Farkasok közt ennek talán évszázadok elteltével már nagyobb jelentősége van. Nem tudhatom, sosem fogom megtapasztalni, milyen egy testvér. - Hogyan halt meg? Az enyémet megölték… de most nem ez a kérdés, fele annyira sem tartom jelenleg annyira érdekesnek önmagam, mint amennyire az ártatlan külsőbe csomagolt évszázadokat…
A modern technikáról és a farkasok maradiságáról folytatott eszmecserét apró biccentéssel zárom, elvégre egyetértés van közöttünk - kár lenne tovább ragozni hát a dolgot a kelleténél. - Szerencsére jó egészségnek örvendenek mindannyian. - Biccentek a kérdésre, s bizony, a vérvonal szerinti testvérekre gondoltam, bár esetünkben nem igazán beszélhetünk ilyesmiről, azt hiszem, tekintve, hogy mi vagyunk az alfái, a kezdőpontjai az egyes vérvonal-ágaknak. És Alignak a gyökér! - Páraknak tetszene ez a kép népes kis családunkból, ebben biztos vagyok. Mosolyom csak akkor hagy alább, mikor arra tér ki, neki nincsenek testvérei. Minő kár... - Nem is vágytál rá soha? Persze, az ember nem megy oda a beharapójához, hogy bocsi, kistesót szeretnék, de úgy mégis... - Firtatom könnyeden. Nem ismerem a múltját, teremtővel való viszonyát és uram bocsá', végig sem gondolom a kérdésemet igazán. Csak úgy jön. Mert érdekel és mert nem vagyok búval megáldott, mint sokan az évszázadok terhe alatt, hogy mindez pesszimista hozzáállásban ütközzön ki. Én szeretem a jót látni, feltételezni mindenben és mindenkiben elsőre. Beharapónk felől érdeklődik, s én megállítom lépteimet, kissé felé fordulva egyúttal. - Olyan hihetetlennek tűnik manapság, hogy valakit ide kössenek a gyökerei? - Firtatom játékos könnyedséggel, ugyanakkor a sok kérdése már több, mint gyanús lenne egy átlagos ember számára is. Nem mintha bánnám, én roppant mód jól szórakozom a felém lőtt kérdés-bombái között szlalomozva. - Összekeverte a büszkeséget a konoksággal. - Felelek Alignak halálát illetően, hogy nem tagadva meg véres tettünket, hozzáfűzzem üresen kongó szavakkal: - Megöltük.
- Az tök jó. Nem mondom, hogy nem szorul össze leheletnyit a szívem, nekem nem volt erre esélyem, hosszú évtizedeket, akár évszázadokat leélni akár csak egy testvérrel is, mit meg nem adnék érte. Ám a szüleim sosem ajándékoztak meg testvérrel, a Teremtőm meg kötve hiszem, hogy új kölyköt köpne a világra. Legalább Surával megismerkedtem már, kicsit úgy érzem vele kapcsolatban, hogy ő a fény az alagutam végén. Mikor rákérdez a dologra, felsóhajtok, hazudhatnék valamit, bár kiszagolná, de talán megérteni, hogy kösziszépen, én erről inkább nem beszélnék. Mégsem teszem ezt, fogalmam sincsen, hogy miért, talán mert nem olyan fontos… Vágyom testvérre, na és? Nem lehet, kész, pont. - Vágyom rá, de ez az esetemben erősen a lehetetlen kategóriába esik. Vonok vállat, nem fogom firtatni, hogy jah, nem hogy testvérem, de Teremtőm sincs, még jó, hogy amúgy falkám meg van, na, nem mintha olyan nagyon berágtam volna magam a vérkeringésbe, de valahol a lelkem mélyén még mindig nem merem igazán otthon érezni magam sehol. Félek, hogy egyszer csak semmisé válik az egész, kipukkad a kis buborék, amiben addig lebegtem, és megint pofára esek, egyedül maradok. A mosolyom mindenesetre elillan, mintha sosem lett volna, leheletnyi komorság színezi tükreimet, makacs egyenességbe taszítva ajkaimat. Megállunk, érdeklődve fürkészem vonásait, immár komolyabban, megcsóválom a fejem, nem, tulajdonképpen nem hihetetlen, de azt hiszem, nem is mondtam ezt. Talán csak a visszakérdezősemből hitte ezt. Mindegy is. - És… olyan, mintha hazatérnél? Fogalmam sincs, ezt miért kérdezem, talán csak a bennem otthonra vágyó nő adja a számba, nem tudom, mindenesetre valóban kíváncsi vagyok rá. Ha jó ideig nem volt itt, vajon attól még olyan, mint egykor volt? Otthon? Bár ki tudja, volt-e valaha az a számára, ám én naivan feltételezem, hogy igen. - Ez akkora bűn, hogy halál jár érte? Minden válasza újabb kérdést csal ajkaimra, fogalmam sincs, miért váltja ki ezt belőlem, talán idegesítem, ám szabadkozni nem fogok, nem az én stílusom, s egyelőre nem tűnik úgy, hogy tele lenne velem a hócipője. - Az enyémet is megölték. Mondom végül csendesen, egy darabig ezen rágódva. Mennyire más lett volna minden, ha akkor a harag veri bennem a tamtamot, talán a halálba kergetett volna, talán már nagyon messze járnék. Értelmetlen elgondolás, de van, hogy jól esik a valóságból menekülve a mi lett volna ha kérdéskörét feszegetni.
Valóban hazudhatna valamit, de ezzel csak a kíváncsiságom tüzére öntene olajat. No nem mondom, hogy hiányzik belőlem a részvét, vagy a diszkréció, egészen egyszerűen az a fajta ember voltam mindig is, aki a gyermekek könnyelműségével kérdez rá a legkényesebb dolgokra is. Nyolcszázon túl pedig már igazán el is nézhető az efféle "érzéketlenség"... - Vérvonaltestvérek esetében, ha úgy vesszük, annyira nem is lehetetlen. De értelek... ki akarna évszázadok megszokása után hirtelen újratanulni mindent és felnőtt fejjel kezdeni a testvéresdit. - Vonok vállat könnyeden az előbb felvázoltak fényében. A kérdése azonban már nem ilyen egyszerűen továbbléptethető. Meg is torpanok, tekintetem kékje vonásait fürkészi pár pillanat erejéig, miként az ő szemei is rajtam időznek. Végül én vagyok az, aki "enged" és a lagymatag sodrású folyó felé pillantva ereszkednek meg egészen árnyalatnyit vállaim. - Amikor kint vagyok az erdőben, távol a város zajától, akkor igen. Akkor képes vagyok elhitetni magammal, hogy semmi sem változott és ez tényleg az a hely, amit magam mögött hagytam. Ugyanakkor ez mekkora önámítás már! - Húzódik (ön)ironikus mosoly ajkaimra flegmán. - Nem létezik olyan hely, hogy otthon. Ez sokkal inkább egy érzés... mint a szeretet vagy a harag. - Nem próbálom ennél jobban körülírni, hiszen ahány ember, annyiféle élethelyzet hívhatja elő az "otthon melegét". Megleli majd ő is a sajátját, szívemből kívánom, hogy így legyen. Teljesen mindegy, hogy egy szívének kedves zugban, egy illatban vagy két ölelő karban... Az én "otthonom" Alignakkal együtt zuhant alá a szikláról és akkor szakadt csak igazán darabokra, mikor a testvéreim útra keltek szerte a világba. De néha, vadregényes éjszakákon az erdőt járva fülembe suttogja még az északi szél, mint valami régi nótát: Itt ismerek mindent, a legapróbb kőtől kezdve a fölébünk magasodó hegyekig. Itt biztonságban vagyok és minden kedves a szívemnek. Ismerem a történeteket, az embereket és a farkasokat, akik elébem érkeznek, jöttemet kedves szóval illetik...
- Önmagában nem, de az évszázadok felemésztették a józan eszét. - Legalábbis szeretem ezzel áltatni magamat. Hogy azért tettük, mert veszélyt, fenyegetést jelentett nem csak ránk és a falkánkra, de még önmagára is. - Nem mindenkinek adatik meg, hogy ép elmével viselhesse az örök életet. - Néha a tulajdon ép elméjűségemet is megkérdőjelezem. Habár szavaim továbbra is könnyednek tetszenek, mintha az iménti honvággyal telített ábrándból ragadt volna szavaim közé csip-csup módon. Egyszerűen nem érezni, hogy továbbléptem volna az egészen annyival, mi szerint "Megöltük apánkat, megérdemelte." - Részvétem. - Szalad ki az őszinte szó, s vele együtt gondolkozás nélkül a tett is: finoman fogok rá Emma kezére, kicsit rászorítva bátorítóan, biztatóan. Energiáim játékos könnyedséggel kapaszkodnak össze a szimpatikusnak tetsző kis bundásáéival, s akármennyire is fura legyen az egész számára, mégis van benne valami megnyugtató. Talán az ősi, régről jövő érzés, amit magamon hordozok, az hoz elő ilyesféle érzetet benne. Egy kicsit, mintha haza érkezne - hogy témánál maradjunk - hiszen farkasának, vérvonalának ugyan úgy ez a bölcsője, ahol az én rajzos bundásom született. A "varázs" nem tart soká, mindössze addig, míg el nem engedem kezét. Ellépve tőle szelíd mosolyra húzódik ajkam. - Remélem, még lesz szerencsénk egymáshoz, de most már igazán nem tartanálak fel tovább. - Merthogy épp annál a pontnál torpantam meg jóval ez előtt, ahol a folyó túlpartjára kell a kis hídon átcaplatnom, s nem tudom, ő maga nem a város felé tart-e inkább. Akárhogy is, elköszönök és szemtelen-szertelen mód még egy üdvözletküldésre is futja a nőstény alfájának.
Én mondjuk akarnám, de esélytelen, de vérvonaltestvérem nincsen, se teremtőm, nem működne a dolog semmiképpen sem, de nem fogom miatta összesírni a párnámat, jó így nekem, már megszoktam. Nem is tudom, de valahogy nosztalgikus érzések töltenek el, amikor arról beszél, mi is az otthon. Elmosolyodom, az utóbbi időben én is rájöttem, hogy nem muszáj helyhez kötnöm, sőt, nem ahhoz kell, hanem valami máshoz. Talán előbb-utóbb fogom érezni, és bár zavar, hogy tudom, ez hiányzik, de ha mindenhol keresem-kutatom, csak kicsusszanni lesz képes a kezeim közül. - Igazad van, ám én már rég nem éreztem, azt sem tudom, milyen lehet. Könnyed, szinte nem is látható vállrándítás, nem akarom azt hazudni a testemmel sem, hogy nem számít, mert igenis számít, fontos, olyasvalami, amire vágyom. Biztonságot szeretnék, otthont, békét, egy kicsit, épp annyit, amennyit nyughatatlan személyem megenged. - Ez sajnálatos. Furcsa… Toddról is hallottam már, hogy a vége felé megőrült, úgy tűnik, nem egyedi eset, bár én magam még nem találkoztam ilyen farkassal, csak idiótákkal, abból ellenben van pár. Mégis, mintha egy láthatatlan kapocs keletkezne köztünk, egyféle a gyászunk, mintha úgy érezném, hogy ő is szerette a saját felmenőjét, és nem békélt meg a dologgal. Meg lehet egyáltalán? Hisz bármilyenek is, nekik köszönhetjük az életünket. - Köszönöm! Meglep a gesztusa, de kétségkívül jól esik, még ha nem is volna szükséges, hisz nem ismerjük egymást, nem ismeri Toddot sem, ettől függetlenül olyan magától értetődő, hogy eszembe sem jut elhúzni a kezemet. A farkasom lelkesedik, kétségtelen, ösztönösségétől fogva ő a könnyebbik eset kettőnk közül. Ettől függetlenül még benne is ott motoszkál valami, amit nem képes felfogni. Csodálatos érzés, olyasmi, amit én nagyon rég, ő pedig sosem érzett, épp ezért nehezünkre esik elengedni, mégsem teszünk semmit, mikor elhúzza a kezét. - Hasonlóképpen! További kellemes napot! Köszöntem el tőle, én valóban a város felé tartok, alig egy perc múlva pedig már egy komorabb sóhajjal nyugtázom, hogy megint jelentenem kell. Nem mintha nem örülnék, hogy horogra akadt egy magányos, de a dolgok hivatalos részét már kevésbé csípem.
Ezen a kora esti órán a kavicsos part méltóságteljes csendjét futócipők koppanása törte meg. Duane volt az, a kubai származású Őrző, aki gyakran szokott errefelé futóedzéseket tartani. A köves talajon sokkal nehezebb volt manőverezni és jobban kellett figyelni, hogy ne essen el és ne törje ki a bokáját se. Az edzés csak az egyik motiváció volt, hogy kijöjjön a Chena partjára. A nosztalgia, az emlékezés is ide szólította. A vízpart mindig felidézte benne a Havannai-öblöt és szülővárosa kis tavait, patakjait, amik mellett sokat játszottak öccsével. Itt a folyó mellett néha megállt köveket dobálni. Egész jól tudott velük kacsázni, ugrottak hármat, négyet, néha még ötöt is, ha elég lapos követ talált és kellő ívben tudta megcsavarni. Haza nem látogathatott legálisan, mivel ott ő körözött személynek számított, árvaházi szökevénynek, politikai foglyok gyerekének. Amikor itt a folyó mellett rohant, üldögélt, bármit is csinált, feltolultak az emlékek és mindig elindult az agya, hogy megszervezze a szülők és az öcskös megszöktetését. Egyről a kettőre mégse jutott soha. A mai edzés a végéhez közeledett. Duane az utolsó futólépések után gyaloglásra váltott, aztán kezdte kilazítani az izmait. Törzsdöntéseket csinált oldalra, nyújtott jobb karral, csípőre tett ballal, aztán fordítva. Lábát hátrahúzva bokájánál megfogva feszítette és egy lábon egyensúlyozott, aztán egyenes lábbal hajolgatott előre és oldalra. Kirázta, kilazította a testét, hogy ne merevedjen be, hanem rugalmas maradjon. Nem minden az erő, az inaknak bírniuk kell a sok igénybevételt. Hosszasan végezte ezeket a gyakorlatokat és még utána se akart hazamenni. Nézte a folyót, amit a kora esti naplemente tüzesen aranyló fénnyel töltött meg. Elkezdett köveket dobálni és a kacsázó mozgásukkal szórakoztatta magát. Szépen megcsavarta, erőből dobta és ugrottak a kavicsok a vízfelszínen, mint a repülőhalak. Őrző harcosként egyébként ez a futóedzés az egész napos gyakorlás megkoronázását jelentette. Reggel terepgyakorlat, aztán meditáció több órán át és utána kiscsoportos edzés előzte meg a nagy rohanást, ami így tulajdonképpen levezetést jelentett. Az őszi szél fújdogált, de nem olyan erősen, hogy az átizzadt bordó pólón vagy a zöld polárnadrágon át a kubai meghűljön.
Futni jöttem ki. Le is tudtam a betervezett tíz kilométeres össz-távomat. Nem az volt a lényeg, hogy kifárasszam magam, ez inkább megadta a ritmust… amolyan bemelegítés gyanánt szolgált. Szeretek kint lenni a friss levegőn, jobban tud pörögni az agyam, mint zárt tereken. Eredetileg az erdőbe szerettem volna kimenni, hogy kicsit közelebb legyek a természethez, de a tánciskola körüli dolgok miatt kevés időm van jelenleg az ilyenre, ezért megelégedtem a part nyújtotta lehetőségekkel. Szokás szerint most is a szponzoraim által biztosított edzőruha kombinációt viselem. Fekete futócipő, nadrág… lila ujj nélküli kesztyűk, és vastag lila kenguru zsebes pulóver, aminek a csuklyáját felhúztam a fejemre. Copfom még így is előre omlik bal vállam fölött kandikálva a világra. Nem lehet látni a csuklyától, de mindkét fülem be van dugva kicsi fülesekkel, aminek a kábelét a pulcsim alatt vezettem el, hogy ne lafogjon szabadon, és az mp4-et a nadrágom zsebébe helyeztem el. Épp egy koreo-t rakok össze a hip-hop-os haladó tini korosztály számára, ennek megfelelő zene szól a fülembe, és ennek megfelelőek a mozdulataim is. A parthoz képest félreeső helyen vagyok egy fás terület alatt, de a talaj itt is inkább kavicsosnak mondható. Befelé figyelek elsősorban. A ritmusra, a szövegre, és az egész masszává összeálló lüktetésére. Igazán jól táncolni csak az tud, aki átérzi az adott zenét, aki minden porcikájával magába tudja fogadni a ritmusát… és képes mozgását összehangolni azzal. Táncolni alapvetően könnyű. A koreográfusi munka már nehezebb, hiszen ott több szempontot is figyelembe kell venni. Például azt, hogy akinek/akiknek készül, azokból a képességeik alapján mennyit lehet kihozni. Nem szabad, hogy túlvállalják magukat, hiszen egyik napról a másikra nem lesz senkiből profi táncos, meg kell járni a lépcsőfokokat. Figyelembe kell venni tehát a képességeket, és ezeknek megfelelően kell kiválasztani a zenét. Vannak zenék – mint például ez is – amikre nagyon könnyű látványos, mégis könnyen betanulható mozdulatsorokat összehozni. Aztán néznie kell egy koreográfusnak azt is, hogy hány főre kell terveznie… mindenki ugyanazt táncolja-e végig, vagy vannak váltott részek? Nézni kell azt is, hogy a fellépés, amire készül, az hol fog történni. Nyitott, vagy zárt téren… színpadon ahol a reflektorok jól megvilágítják, vagy esetleg valamilyen kevésbé fényárban úszó helyen. Mekkora lesz hozzá a tér, amit ki kell tölteni, és ki lehet használni a koreográfia által. Szóval nagyon sok szempont közrejátszik egy jó koreográfia elkészítésénél…
A hozzászólást Sofia Salucci összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 28, 2014 9:47 pm-kor.
Kezdőlap
Mandy, neked is a segítséget, részemről itt ennyi. ^^ //
//
//
//
