Valóban hazudhatna valamit, de ezzel csak a kíváncsiságom tüzére öntene olajat. No nem mondom, hogy hiányzik belőlem a részvét, vagy a diszkréció, egészen egyszerűen az a fajta ember voltam mindig is, aki a gyermekek könnyelműségével kérdez rá a legkényesebb dolgokra is. Nyolcszázon túl pedig már igazán el is nézhető az efféle "érzéketlenség"... - Vérvonaltestvérek esetében, ha úgy vesszük, annyira nem is lehetetlen. De értelek... ki akarna évszázadok megszokása után hirtelen újratanulni mindent és felnőtt fejjel kezdeni a testvéresdit. - Vonok vállat könnyeden az előbb felvázoltak fényében. A kérdése azonban már nem ilyen egyszerűen továbbléptethető. Meg is torpanok, tekintetem kékje vonásait fürkészi pár pillanat erejéig, miként az ő szemei is rajtam időznek. Végül én vagyok az, aki "enged" és a lagymatag sodrású folyó felé pillantva ereszkednek meg egészen árnyalatnyit vállaim. - Amikor kint vagyok az erdőben, távol a város zajától, akkor igen. Akkor képes vagyok elhitetni magammal, hogy semmi sem változott és ez tényleg az a hely, amit magam mögött hagytam. Ugyanakkor ez mekkora önámítás már! - Húzódik (ön)ironikus mosoly ajkaimra flegmán. - Nem létezik olyan hely, hogy otthon. Ez sokkal inkább egy érzés... mint a szeretet vagy a harag. - Nem próbálom ennél jobban körülírni, hiszen ahány ember, annyiféle élethelyzet hívhatja elő az "otthon melegét". Megleli majd ő is a sajátját, szívemből kívánom, hogy így legyen. Teljesen mindegy, hogy egy szívének kedves zugban, egy illatban vagy két ölelő karban... Az én "otthonom" Alignakkal együtt zuhant alá a szikláról és akkor szakadt csak igazán darabokra, mikor a testvéreim útra keltek szerte a világba. De néha, vadregényes éjszakákon az erdőt járva fülembe suttogja még az északi szél, mint valami régi nótát: Itt ismerek mindent, a legapróbb kőtől kezdve a fölébünk magasodó hegyekig. Itt biztonságban vagyok és minden kedves a szívemnek. Ismerem a történeteket, az embereket és a farkasokat, akik elébem érkeznek, jöttemet kedves szóval illetik...
- Önmagában nem, de az évszázadok felemésztették a józan eszét. - Legalábbis szeretem ezzel áltatni magamat. Hogy azért tettük, mert veszélyt, fenyegetést jelentett nem csak ránk és a falkánkra, de még önmagára is. - Nem mindenkinek adatik meg, hogy ép elmével viselhesse az örök életet. - Néha a tulajdon ép elméjűségemet is megkérdőjelezem. Habár szavaim továbbra is könnyednek tetszenek, mintha az iménti honvággyal telített ábrándból ragadt volna szavaim közé csip-csup módon. Egyszerűen nem érezni, hogy továbbléptem volna az egészen annyival, mi szerint "Megöltük apánkat, megérdemelte." - Részvétem. - Szalad ki az őszinte szó, s vele együtt gondolkozás nélkül a tett is: finoman fogok rá Emma kezére, kicsit rászorítva bátorítóan, biztatóan. Energiáim játékos könnyedséggel kapaszkodnak össze a szimpatikusnak tetsző kis bundásáéival, s akármennyire is fura legyen az egész számára, mégis van benne valami megnyugtató. Talán az ősi, régről jövő érzés, amit magamon hordozok, az hoz elő ilyesféle érzetet benne. Egy kicsit, mintha haza érkezne - hogy témánál maradjunk - hiszen farkasának, vérvonalának ugyan úgy ez a bölcsője, ahol az én rajzos bundásom született. A "varázs" nem tart soká, mindössze addig, míg el nem engedem kezét. Ellépve tőle szelíd mosolyra húzódik ajkam. - Remélem, még lesz szerencsénk egymáshoz, de most már igazán nem tartanálak fel tovább. - Merthogy épp annál a pontnál torpantam meg jóval ez előtt, ahol a folyó túlpartjára kell a kis hídon átcaplatnom, s nem tudom, ő maga nem a város felé tart-e inkább. Akárhogy is, elköszönök és szemtelen-szertelen mód még egy üdvözletküldésre is futja a nőstény alfájának.
Én mondjuk akarnám, de esélytelen, de vérvonaltestvérem nincsen, se teremtőm, nem működne a dolog semmiképpen sem, de nem fogom miatta összesírni a párnámat, jó így nekem, már megszoktam. Nem is tudom, de valahogy nosztalgikus érzések töltenek el, amikor arról beszél, mi is az otthon. Elmosolyodom, az utóbbi időben én is rájöttem, hogy nem muszáj helyhez kötnöm, sőt, nem ahhoz kell, hanem valami máshoz. Talán előbb-utóbb fogom érezni, és bár zavar, hogy tudom, ez hiányzik, de ha mindenhol keresem-kutatom, csak kicsusszanni lesz képes a kezeim közül. - Igazad van, ám én már rég nem éreztem, azt sem tudom, milyen lehet. Könnyed, szinte nem is látható vállrándítás, nem akarom azt hazudni a testemmel sem, hogy nem számít, mert igenis számít, fontos, olyasvalami, amire vágyom. Biztonságot szeretnék, otthont, békét, egy kicsit, épp annyit, amennyit nyughatatlan személyem megenged. - Ez sajnálatos. Furcsa… Toddról is hallottam már, hogy a vége felé megőrült, úgy tűnik, nem egyedi eset, bár én magam még nem találkoztam ilyen farkassal, csak idiótákkal, abból ellenben van pár. Mégis, mintha egy láthatatlan kapocs keletkezne köztünk, egyféle a gyászunk, mintha úgy érezném, hogy ő is szerette a saját felmenőjét, és nem békélt meg a dologgal. Meg lehet egyáltalán? Hisz bármilyenek is, nekik köszönhetjük az életünket. - Köszönöm! Meglep a gesztusa, de kétségkívül jól esik, még ha nem is volna szükséges, hisz nem ismerjük egymást, nem ismeri Toddot sem, ettől függetlenül olyan magától értetődő, hogy eszembe sem jut elhúzni a kezemet. A farkasom lelkesedik, kétségtelen, ösztönösségétől fogva ő a könnyebbik eset kettőnk közül. Ettől függetlenül még benne is ott motoszkál valami, amit nem képes felfogni. Csodálatos érzés, olyasmi, amit én nagyon rég, ő pedig sosem érzett, épp ezért nehezünkre esik elengedni, mégsem teszünk semmit, mikor elhúzza a kezét. - Hasonlóképpen! További kellemes napot! Köszöntem el tőle, én valóban a város felé tartok, alig egy perc múlva pedig már egy komorabb sóhajjal nyugtázom, hogy megint jelentenem kell. Nem mintha nem örülnék, hogy horogra akadt egy magányos, de a dolgok hivatalos részét már kevésbé csípem.
Ezen a kora esti órán a kavicsos part méltóságteljes csendjét futócipők koppanása törte meg. Duane volt az, a kubai származású Őrző, aki gyakran szokott errefelé futóedzéseket tartani. A köves talajon sokkal nehezebb volt manőverezni és jobban kellett figyelni, hogy ne essen el és ne törje ki a bokáját se. Az edzés csak az egyik motiváció volt, hogy kijöjjön a Chena partjára. A nosztalgia, az emlékezés is ide szólította. A vízpart mindig felidézte benne a Havannai-öblöt és szülővárosa kis tavait, patakjait, amik mellett sokat játszottak öccsével. Itt a folyó mellett néha megállt köveket dobálni. Egész jól tudott velük kacsázni, ugrottak hármat, négyet, néha még ötöt is, ha elég lapos követ talált és kellő ívben tudta megcsavarni. Haza nem látogathatott legálisan, mivel ott ő körözött személynek számított, árvaházi szökevénynek, politikai foglyok gyerekének. Amikor itt a folyó mellett rohant, üldögélt, bármit is csinált, feltolultak az emlékek és mindig elindult az agya, hogy megszervezze a szülők és az öcskös megszöktetését. Egyről a kettőre mégse jutott soha. A mai edzés a végéhez közeledett. Duane az utolsó futólépések után gyaloglásra váltott, aztán kezdte kilazítani az izmait. Törzsdöntéseket csinált oldalra, nyújtott jobb karral, csípőre tett ballal, aztán fordítva. Lábát hátrahúzva bokájánál megfogva feszítette és egy lábon egyensúlyozott, aztán egyenes lábbal hajolgatott előre és oldalra. Kirázta, kilazította a testét, hogy ne merevedjen be, hanem rugalmas maradjon. Nem minden az erő, az inaknak bírniuk kell a sok igénybevételt. Hosszasan végezte ezeket a gyakorlatokat és még utána se akart hazamenni. Nézte a folyót, amit a kora esti naplemente tüzesen aranyló fénnyel töltött meg. Elkezdett köveket dobálni és a kacsázó mozgásukkal szórakoztatta magát. Szépen megcsavarta, erőből dobta és ugrottak a kavicsok a vízfelszínen, mint a repülőhalak. Őrző harcosként egyébként ez a futóedzés az egész napos gyakorlás megkoronázását jelentette. Reggel terepgyakorlat, aztán meditáció több órán át és utána kiscsoportos edzés előzte meg a nagy rohanást, ami így tulajdonképpen levezetést jelentett. Az őszi szél fújdogált, de nem olyan erősen, hogy az átizzadt bordó pólón vagy a zöld polárnadrágon át a kubai meghűljön.
Futni jöttem ki. Le is tudtam a betervezett tíz kilométeres össz-távomat. Nem az volt a lényeg, hogy kifárasszam magam, ez inkább megadta a ritmust… amolyan bemelegítés gyanánt szolgált. Szeretek kint lenni a friss levegőn, jobban tud pörögni az agyam, mint zárt tereken. Eredetileg az erdőbe szerettem volna kimenni, hogy kicsit közelebb legyek a természethez, de a tánciskola körüli dolgok miatt kevés időm van jelenleg az ilyenre, ezért megelégedtem a part nyújtotta lehetőségekkel. Szokás szerint most is a szponzoraim által biztosított edzőruha kombinációt viselem. Fekete futócipő, nadrág… lila ujj nélküli kesztyűk, és vastag lila kenguru zsebes pulóver, aminek a csuklyáját felhúztam a fejemre. Copfom még így is előre omlik bal vállam fölött kandikálva a világra. Nem lehet látni a csuklyától, de mindkét fülem be van dugva kicsi fülesekkel, aminek a kábelét a pulcsim alatt vezettem el, hogy ne lafogjon szabadon, és az mp4-et a nadrágom zsebébe helyeztem el. Épp egy koreo-t rakok össze a hip-hop-os haladó tini korosztály számára, ennek megfelelő zene szól a fülembe, és ennek megfelelőek a mozdulataim is. A parthoz képest félreeső helyen vagyok egy fás terület alatt, de a talaj itt is inkább kavicsosnak mondható. Befelé figyelek elsősorban. A ritmusra, a szövegre, és az egész masszává összeálló lüktetésére. Igazán jól táncolni csak az tud, aki átérzi az adott zenét, aki minden porcikájával magába tudja fogadni a ritmusát… és képes mozgását összehangolni azzal. Táncolni alapvetően könnyű. A koreográfusi munka már nehezebb, hiszen ott több szempontot is figyelembe kell venni. Például azt, hogy akinek/akiknek készül, azokból a képességeik alapján mennyit lehet kihozni. Nem szabad, hogy túlvállalják magukat, hiszen egyik napról a másikra nem lesz senkiből profi táncos, meg kell járni a lépcsőfokokat. Figyelembe kell venni tehát a képességeket, és ezeknek megfelelően kell kiválasztani a zenét. Vannak zenék – mint például ez is – amikre nagyon könnyű látványos, mégis könnyen betanulható mozdulatsorokat összehozni. Aztán néznie kell egy koreográfusnak azt is, hogy hány főre kell terveznie… mindenki ugyanazt táncolja-e végig, vagy vannak váltott részek? Nézni kell azt is, hogy a fellépés, amire készül, az hol fog történni. Nyitott, vagy zárt téren… színpadon ahol a reflektorok jól megvilágítják, vagy esetleg valamilyen kevésbé fényárban úszó helyen. Mekkora lesz hozzá a tér, amit ki kell tölteni, és ki lehet használni a koreográfia által. Szóval nagyon sok szempont közrejátszik egy jó koreográfia elkészítésénél…
A hozzászólást Sofia Salucci összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 28, 2014 9:47 pm-kor.
A kubai kezéből csak úgy szálltak a kövek és gondolatban a Havannai-öböl partján járt úgy jó 12-13 évvel ezelőtt, amikor még kicsi volt. Öccsével, Larry-vel pont így dobálóztak és a helyi kis barátaiktól tanulták meg a helyes dobást. Óriási élmény volt látni, hogy a kő nem süllyed el, hanem ugrik, mintha rugó lenne benne. A meleg éghajlaton persze minden másként érződött, akkor még a család is együtt volt. Most Duane fent van Alaszkában, a családja pedig kubai börtönökben. Elbánt velük az élet, de a zenész úr azért elég jól érezte magát. A nosztalgiázásból is inkább erőt próbált meríteni és kellemes érzéseket akart felkelteni magában, amik felemelik, nem a mélybe húzzák. Kicsit távolabb a fás részen, ahol a kavicsok mellett egy kis vízmosás körül nőtt egy kevés növényzet, mozgást látott. Nem is akármilyet. Egy igen sportos, atletikus alkatú nő táncolt ott színes edzőruhákban. Lerítt róla az igényesség és a mozgása kecsesebb volt az úrimacskákénál is. A kubai nem bírta ki, hogy ne nézze az előadást, ami nyilván nem előadás volt egy ilyen kihalt helyen, hanem gyakorlás. Azon a partrészen, a fák alatti kavicsos, merev, de mégis valami minimális tápanyagot rejtő talajon varázsos volt ez a jelenség. A kubait mindig megfogták a ritmusok. Ő nem táncolni szeretett, hanem ütni a tamtamot és ebből a nőből áradtak az ütemek. A vérében volt a ritmus, erre mondják, hogy metronómot reggelizik. Amikor fordult, Duane meglátta Sofia arcát is és felismerte benne a táncosnőt, akit a reklámokban is látott (így már feltűnt neki, hogy igen, azt a márkát hordja a hölgyemény) és egy filmben is. Ráadásul hallott arról, hogy Sofia Salucci a városban nyitott egy iskolát. A kubai zenekara, a Latin Magic Band elvileg tárgyalt is a nővel, hogy idővel majd érdekelné őket egy tánccsoport, ami a zenét kísérné komplexebb, összművészeti előadássá téve a salsa-rendezvényeiket. Duane akkor nem volt ott, csak a zenekar két vezetője beszélt a nővel, így tudja. A nosztalgiázásnak hirtelen vége lett és Duane nem bírt, nem akart ellenállni a vérének, ami hajtotta bele a közös ritmizálásba. Lehet, hogy nem jó ötlet megzavarni egy magányos gyakorlást, sőt biztos, de nem bírta kihagyni. A zenét nem hallotta ebből a messzeségből, csak a tánclépésekre, hajlásokra, a mozgásra koncentrált és felvett két követ, amiket elkezdett összeütni. Sikerült felvennie és követnie a ritmust, így érezte, a köveknek pedig elég éles hangjuk volt, hogy a fülben duruzsoló zene mellett is meg lehessen hallani ezt a külső zajt. A kubai teljesen beleélte magát, mintha a színpadon lett volna. Két kő, nem több, ennyi volt most a hangszere. A lábszáraira csatolt kést és tőrt esetleg még kocogtathatta volna hozzá vagy egy kis aprót a pénztárcájából, de nem vágyott ilyenekre. Puritán, kőkorszaki megoldás volt ez, amire mindig nyílt lehetősége. Még a rabszolgafarmon is tudta verni az ütemet a szálláshelyükön. A szája fültől fülig érő vigyorra húzódott és a fejét is járatta a ritmusra, amibe azért egy kis latinos csúsztatást is belerakott. Közelebb indult, hogy váltson pár szót is a nővel, mert úgy gondolta, aki ilyen ütemérzékkel rendelkezik és pont ott van, ahol ő, azzal muszáj beszélnie. Még nem érezte meg a benne lévő mágiát, ahhoz túl messze volt.
Amikor minden érzékemmel a zenére figyelek, hajlamos vagyok kicsit megfeledkezni a külvilágról, és a környezetemről. De végül is csak így lehet valamit teljes átéléssel csinálni, nem? Nem tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül, de ha tudtam volna, hogy van valaki a közelben, akkor se feltétlenül szenteltem volna neki figyelmet, hiszen közterületen vagyunk, ahol emberek járnak-kelnek kedvükre. A zene mellett azonban egy idő után felfigyeltem valamire. Hiába, farkasomnak köszönhetően túl jó a hallásom ahhoz, hogy ne figyeljek fel a külső zajra, ami felerősödik szép lassan. Kapucnim alatt villant meg a tekintetem, ahogy farkasom egy pillanatra kitekintett a külvilágra, pajzsomat is megnyitottam kissé, hogy energiáimmal végigsöpörjek a környéken. Mivel a fejem ekkor épp le volt szegve, ezért szemeim sárgás villanását nem láthatta a közeledő férfi, az energiáimból viszont rájöhetett, hogy mi is vagyok valójában. Vérfarkas. Ismétlésre volt beállítva a zene, ezért már indult volna előröl, ahogy a végére ért, de kezemet a zsebembe csúsztattam, miközben megálltam, és egy mozdulattal kinyomtam a kis szerkezetet. Jobbommal könnyedén söpörtem hátra fejemről a kapucnimat. Láthatta a férfi, hogy a füleimbe be vannak dugva a mini hangszórók, amiket egy könnyed mozdulattal húztam ki onnan, és hagytam lógva a nyakamban. Félvér vagyok. Vagy talán sok vér… ezt nem tudom pontosan, mivel apámat soha nem ismertem, és semmit nem tudok róla. Anyám viszont félig algériai, félig olasz származású volt, ezért van bennem afrikai, és európai vér is. Ez egyértelműen látszik arcszerkezetemen, bőröm, hajam és szemeim színén is. De nem csak az én külsőm az, ami beszédes. Gyorsan végigmérem a pasast, s mivel nagyon sokáig éltem Dél-Amerikában… Havannában pedig saját házam is volt, ezért nem esik nehezemre földrajzilag elhelyezni, honnan is származhat a pasi. - Buena noches! – Üdvözlöm spanyolul. Nekem az olasz az anyanyelvem, de spanyolul is jól beszélek, és nem is volt nehéz beletanulnom a nyelvbe a sok hasonlóság miatt. A két kőre pillantok, majd vissza a férfire, miközben egy mélyebb levegővétellel szívom magamba az illatát, amikor megfelelő közelségbe kerül hozzám. No lám, egy őrző. - Meglepően jól eltaláltad a ritmust, ahhoz képest, hogy a zenét nem hallhattad. – Jegyzem meg félmosolyt varázsolva az arcomra. Élből közvetlen stílust ütök meg nála… amit vélhetőleg nem vesz zokon, hiszen a művészek világa másképp működik, mint például a karót nyelt angol lordoké a parlament falain belül.
Duane közeledése nem maradt váratlan. A táncosnő a kapucni alól kikandikált. A kubai egyre közelebb ért és a köveket is ütötte rendesen, még emberként se lett volna nehéz észrevenni. Észre akarta magát vetetni. Az energiákat megérezve kicsit lankadt a mosolya. Eddig nem tudta, hogy a híres táncművész vérfarkas. Ebből még bármi lehet, főleg ha a nő megérzi Duane hovatartozását, mint Cassie. Egyelőre viszont csak művészkedtek és a kubai tudta, hogy nem minden vérfarkas eszik rögtön embert. Még Őrzőt se. Legfeljebb annyira lesz gördülékeny a kommunikáció, amennyire egy kockakerekű szekér útja a betonon. A ritmusozást így is élvezte. Végignézte, ahogy a nő lesodorja magáról a kapucnit és kihúzza a füleseket. Hát persze, hogy így csinálta, nem fejből táncolt. Sofia-nak kevert, besorolhatatlan arca volt, amit sokfelé el lehetett helyezni Bangladestől Torino-n át Mexikóvárosig. A kubai nem ismerte részletesen a nő életrajzát, még a pontos származását se. Őt viszont sokkal könnyebb volt besorolni még a jellegzetesen kubai akcentusos megszólalása előtt is. - Hola, señorita artista! - nyomott egy laza üdvözlési formulát az anyanyelvén, amit boldogan használt. A nőből határozottság és erő áradt. Céltudatosnak látszott. Nyilván ezért is tartott ott, ahol, a "sztárságnál", azaz az ismert, híres személlyé válásnál. Duane egy pillanatra elgondolkodott, hogy miért megy egy vérfarkas sztárnak? Kerülni szokták azt, hogy túl sokan ismerjék meg őket és túl feltűnő legyen majd az, hogy nem öregszenek. A művész szellemét persze egy beharapás se tudja mindig bekorlátozni és ha szárnyalni akar, akkor szárnyal. Őrzőként se kellett volna Duane-nek előadóművészi pályára lépni, de ő ezt szereti és nem akart megválni tőle. Nem állt volna be pizzát sütni vagy kitanulni valami olyat, ami egyáltalán nem érdekli és hagyni a dobokat porosodni a sarokban. - Muszáj! Ebből élek - tette szét a kezeit még mindig fogva a köveket. - Nem bírtam ki, hogy ne szálljak be, annyira "élt" a táncod. Ez milyen műsor része? Duane kíváncsiskodott egy kicsit még mindig vigyorogva. Szeretett más művészekkel beszélgetni, kicsit felemelkedni a rohanó hétköznapokból. Akik szintén latin származásúak és temperamentumosak voltak, azokkal még jobban kijött általában. Latin vérfarkas művésszel viszont még nem találkozott, ez merőben új tapasztalat lesz. Már ha érződik. Mert nem határoz meg mindent a vér egy művész életében.
Én azon vérfarkasok csoportját gyarapítom, aki nem diszkriminál senkit csak azért negatívan, mert őrző, vagy ember. Igen, alapvetően felsőbbrendűnek gondolom a mi fajtánkat, de tudom, hogy egyszer mindenki közülünk is emberként látta meg a napvilágot, és az, hogy azzá váltunk amivé, tett minket felsőbbrendűvé, teremtőinknek köszönhetően. Akárhogy is, kiválasztottá lettünk egy hosszabb, és gazdagabb életre. De ez nem jelenti azt, hogy az egyszerű halandókkal, vagy az őrzőkkel lekezelően viselkednék. A művészeket meg egyébként is kedvelem. Szóval. Amíg valaki nem akar szándékosan a lábujjamra lépni… akár képletesen, akár fizikálisan, nem érdekel ki fia borja. A viszontüdvözlésre színpadias meghajlást kap válaszul, és egy átsuhanó mosolyt az arcomon. Kár hogy nem láthatok a férfi fejébe, és a gondolatait nem formálja szavakká. Szívesen megválaszolnám a kérdését, amire a válaszom nagyon egyszerű. Sztárnak nem szoktak menni, sztárnak születni szoktak. Nem én tettem magam azzá szánt szándékkal, hanem a tehetségem miatt figyeltek fel rám, és emeltek ki a többiek közül, én pedig élveztem a plusz figyelmet… rábólintottam a felkérésekre, hiszen az életem a tánc, és a célom azzal, hogy belementem ebbe az emberi „játékba” csupán az, hogy másokkal is megszerettessem a táncot, másokhoz is megközelíthetővé, elérhetővé tegyem. Ezért nyitottam meg itt az Isten háta mögött a tánciskolámat is. Én hiszek abban, hogy mindenhol élhetnek olyan tehetségek, akik megérdemlik azt, hogy kibonthassák a szárnyaikat, és én segíteni akarok ebben. Nem vagyok ilyen téren önző, nem irigylem másoktól a jogosan megdolgozott, és elért sikereket, hanem tisztelem azt, aki kemény munkával hatalmas fejlődést produkálva kiemelkedik a szürkeségből… és most nekem is pont ez a célom. Megtalálni Fairbanksben a tehetségeket, és ápolgatni, egyengetni az útjaikat, hogy elérhessék az álmaikat. - Ez egy gyakorló koreográfia, az egyik tánccsoportnak. Ha úgy tetszik, „fejlesztő” koreográfia. Önálló műsorszámként nem állná meg a helyét, versenyre vagy bemutatóra más kaliberű, komolyabb koreográfiát készítenék, ami sokkal komplexebb. – Felelem. - Ha jól sejtem, akkor te is annak a kubai zenekarnak a tagja vagy… akiktől nemrég felkerestek, ugye? – Kérdezem. Nem volt ott, de van annyi logikai érzékem, hogy összerakjam az infókból, hogy közéjük tartozhat. Ha már ebből él, ahogy mondta, gondolom ő lehet a dobos. Máskülönben miért pont kövek összeütésével kapcsolódott volna be? A társai nem őrzők, hacsak az egyikük nem informátor, mert ugyebár őket elég nehéz kiszúrni. - Éltem fél évszázadot Dél-Amerikában… és több évet Havannában is. Még a nyugisabb időkben. De őszintén szólva nem hittem volna, hogy pont itt, Fairbanksben botlok majd Kubai zenekarba. Nem mintha bánnám, mert imádom Kubát. – Nosztalgiáztam kicsit. Közel s távol nem éreztem senkit körülöttünk, ezért nyíltan mertem beszélni. Kettőnkön kívül, most úgyse hallja senki. - Sofia Salucci, bár gondolom úgyis tudod… - Nyújtom a kezem. Általában felismernek a legtöbb helyen, de azért be szoktam mutatkozni, nem vagyok tuskó.
Duane is elvigyorodott a nagy meghajlásra. Sofia ugyanúgy alkalmazta, hogy a kubai is szokta néha, ha megdícsérik valami miatt, legyen az a főztje vagy bármi más. Általában előcsalja az emberekből a nevetést, ha nem művészi produkciót köszön meg ilyen, művészekhez illő módon és ezek szerint Sofia is szeret élni hasonló fogásokkal. - Áhá! Itt, a szabad levegőn szoktál inspirálódni? Nagyon szimpatikus gondolat, hogy így dolgozol ki mozdulatsorokat! A kubainak tényleg tetszett a módszer. Tánctanításról nem sok fogalma volt. Valami olyasmit képzelt el, hogy egy nagy gyűjteményt fellapoz a tanár akár kézzel, papíron, akár fejben, az ismert koreók között böngészve és kiválaszt egyet, amit majd megkapnak a nebulók. Sofia viszont külön erre kidolgoz inkább egy saját mozdulatsort és mindezt teljes szabadságban, a város szélén, kinn a parton, hűs levegő és kellemes vízpára közvetlen közelében. Áradt a szabadság ebből az apró tényből is. - Jaja, a Latin Magic Bandben vagyok. Percussion és dob a hangszerem, de ezt már sejthetted. Amúgy csak én vagyok onnan kubai. Perui, argentín is van köztünk meg sima USA állampolgár is, aki csak úgy idézőjelben hordozza a latin vért. Mondták, hogy még várni kell, amíg lesz olyan csapat, amit büszkén tudsz ajánlani. Mikor is indult be a sulid? Duane a táncosnőt ismerte és a tagokkal nagyjából átbeszélték a dolgot, de nem maradt meg neki minden egyes részlet. - Gondolom, elmondták, hogy salsa-t játszunk, eddig csak azt játszottunk, heti kétszer a művházban. És most bővítenénk a produkciót táncosokkal is. De lehet, hogy még más műfajt is előveszünk, mert szeretjük pl. a samba-t is, meg a legtöbb latin stílust. Duane kimerítő választ adott. Még tudott volna tovább is beszélni a témáról, majd fog is. Ez a nyílt színvallás elárulta neki, hogy itt már nincs titok. Sofia tudta, kivel áll szemben és nem próbálja meg leplezni a nyilvánvalót. Egyenes volt és szókimondó, őszintének tűnt, ahogy beszélt a latin-amerikai tapasztalatairól. A kora érdekelte Duane-t. Nem csak azért, mert Őrzőként kellett, hogy érdekelje. Egy ismert művészről volt szó és egyben vérfarkasról. Ennyiből nem jött rá, pontosítani akart. Abban is, hogy mikor volt Kubában nyugalom, neki ugyanis nem ilyennek ismeretes a hazai történelem. - Mi számít nálad nyugisabb időnek? Nálunk mindig volt valami forradalom, háború vagy felkelés. Meg lesz is, a vérünkben van, én úgy érzem. Amúgy pont havannai vagyok. Minden titkot nem akart kifecsegni magáról, egy szülőváros viszont még belefért. Ahogy a patriotizmus is. - A kultúránkat én is imádom, csak a rendszerrel gyűlt meg a bajom, azzal viszont eléggé. Kalandosan, egy majdnem halálos véletlen folytán kerültem ide. Elhiheted, én mennyire örültem, hogy találtam itt hozzám hasonlókat. Konkurrenciánk gyakorlatilag nincs ebben a városban - közölte nevetve. Fairbanks nem az ilyen tüzesvérű etnikumokról volt híres. Duane se tudta, meddig akar itt maradni és mikor lesz áthelyezve. Szívesebben ment volna meleg helyre, trópusi övezetbe. Majd ha már a nevelőszülők nem élnek. Mert amíg ők élnek, addig közel akar maradni hozzájuk és ha majd erre lesz szükség, gondoskodik róluk. A környéken tényleg senki nem volt, nyugodtan beszélhettek egymással, mint vérfarkas az Őrzővel. - Duane Alvarez, örvendek a találkozásnak! - mutatkozott be kezet nyújtva. - Eléggé megleptél most ezzel, hogy vérfarkas vagy. Nem hittem volna, hogy ennyire reflektorfényben lévő, felkapott sztárrá is hajlandó válni valaki, akinek időről időre költözni kell és új alias-t ölteni. Benned van kraft és szabadságszeretet bőven, érzem. Szerintem meg ezek nélkül nem is művész a művész. A kubai számára tényleg meglepő volt ez a fordulat. Az Őrzők biztos átesnek ezen. A tanulmányaik során megszületnek bennük bizonyos kisebb vagy nagyobb előítéletek, aztán ahogy gyűlnek a tapasztalatok, azok kiszorítják a prekoncepciókat. A kiképzés alatt pl. nem hitte volna, hogy van olyan tüneményes vérfarkas, mint Cassie és azt se, hogy van ennyire nyílt lapokkal játszó, ismert arcnak számító bundás, mint Sofia. Hiába volt már évek óta a csapatban, az ilyeneken még mindig el tudott ámulni. Lehet, hogy ő évtizedek múlva is változatlan marad és nem fásul be, nem csapja fel egyszeráen a kategóriás fiókot, hogy belegyömöszölje az új ismerőseit, hanem megéli az új kapcsolatokat úgy, ahogy azt egy teljes élet megengedi. Majd a jövő eldönti.
- Szerintem ezzel minden művész így van. Ha nem is a szabad levegőn, de a tömegtől elvonultan alkot. Egy író, egy festő… szobrász, táncos… kell a nyugalom, ahhoz hogy befelé tudjon figyelni, és az ihlet elöntse. Lehet koreo-t gyártani a nagyvárosok nyüzsgésére, zajaira… a mennydörgésre, vagy az esőcseppek hangjára, ahogy ritmusosan verik a szélvédőt, vagy a tetőablakot. De a titok nyitja, hogy mindent, ami felesleges az alkotáshoz, ki tudd zárni magadból, ne zökkentsen ki, ne zavarjon meg. Egyébként igen, gyakran állítok össze koreo-kat a szabad levegőn. Annyit tartózkodok városokban, épületekben, emberek között, hogy minden pillanatot és lehetőséget megragadok, amikor idekint lehetek. A friss levegő energiával tölti fel a testet és a lelket is. – Fejtem ki hosszabban a saját nézőpontomat. - Az argentinban biztos voltam, de a perui akkor kevert vér lehet… a neve alapján nem tudtam pontosítani a származását. – Filóztam hangosan. Sokat éltem Dél-Amerikában, ezért nagyjából képben vagyok az ott élőkkel, és a leggyakoribb nevekkel, amik egyes területre jellemzőek voltak, de hát a világ az elmúlt hatvan évben változhatott, és a népesség folyton vándorol, cserélődik… vegyül. - Még nincs két hete. Egyelőre a csoportokat osztom fel. Közben is kerülget át egykét ember… vagy egy jobb csoportba, vagy egy lassabban haladóba. Tudod, néha „útközben” derül ki, hogy ki mennyire bírja a tempót. Aki gyorsabban tud haladni, mert jobb az érzéke, azt egy erősebb csoportba teszem. Aki kicsit lassabb, azt pedig egy lassabban haladóba, hogy a csoportok stabilitása megmaradjon. Erre nagyon oda kell figyelni a kezdeti időszakban, mert egyelőre még idegenek nekem, és még nem ismerem őket. Nem tartok minden órát én, de a csoportok felosztásánál mindenképp jelen vagyok. Amint sikerül egy megfelelő létszámú latin csoportot stabilizálni, akkor rátérünk a felkészítésükre. A társaidnak is mondtam, hogy majd hozzanak be néhány felvételt, hogy tudjam milyen a zenétek. – Szerintem nincs két egyforma zenekar, két egyforma előadásmód. Hiába játsszák mondjuk ugyanazokat a dallamokat, minden zenekar egyedi önnön létében, de ezt csak az veszi észre, aki az ilyenekre odafigyel, és a hallása is érzékeny rá. Ha passzoló koreo-t akarok, ami az együttessel „lélegzik”, akkor fontos, hogy ismerjem a sajátosságaikat, ami megkülönbözteti őket a többi zenekartól. - Igen… említették, és megbeszéltük, hogy ezeket a dolgokat még fixáljuk majd. Jövő tavasznál előbb úgyse tudok csoportot adni nyugodt szívvel, szóval bőven van idő megbeszélni a pontos részleteket. Addigra fel tudom készíteni őket úgy, hogy összeszokott, biztos csapatként léphessenek színre, és ti is, meg én is elégedett lehessek. – Ezt elmondtam a társainak is, hogy jó munkához idő kell, egyik napról a másikra ne várjanak csodát egy frissen induló tánciskola növendékeitől. Tény és való, hogy sokan vannak olyanok, akik korábban tanultak már valahol, vagy feltűnően tehetségesek, de ez önmagában nem elég. Össze kell szokniuk, és úgy magukba kell szívni a koreo-kat, hogyha álmukból felriasztva kellene táncra perdülniük, egyetlen mozdulatot se vétsenek el. - Nálam? – Mosolyodok el. - Ami a saját életteremet, és szabadságomat nem korlátozza. Addig érzem jól magam egy helyen… - Az emberek közötti harcok általánosak voltak Délen, és Kubában is. Én viszont általában ezekből kimaradtam. Ignoráltam… mert művészként épp önmegvalósítottam. Amíg nem az én seggem akarták szétlőni, addig nem érdekelt mi folyik körülöttem. Nagylány voltam már akkor is, tudtam vigyázni magamra. Szóval… mást jelent mindkettőnk számára a nyugisabb időszak. - Kösz, Duane. – Vigyorogtam rá. - Párszor már váltottam „ént” és életet… hidd el, van gyakorlatom abban, hogy látványosan kivonjam magam a forgalomból, ha akarom. – Kacsintok rá. - Néha vállalnunk kell a rizikót. Kockázatok nélkül mit ér az élet? A világ megérett arra, hogy elbírjon egy Sofia Salucci-t. Kell a motiváció, és a figyelemelterelés a mai fiataloknak. Inkább a táncoknak hódoljanak szenvedélyesen, mint a drogoknak, és egymás megkéselésének, nemde? – Mosolyodok el.
Duane egyet tudott érteni Sofia-val, bár ismert kivételt is, aki a tömeg közepén szokott ihletet kapni. Ő maga viszont ugyanígy szokta kitalálni a ritmusokat, amiket a dalok alá pakol. Otthon, a házában vagy épp a kertben, esetleg kinn a szabad levegőn, de egyedül. Aztán előadni persze együtt kell és úgy is jó, de maga az alkotási folyamat az tényleg igényli a magányt. - Igazad lehet, én se találkoztam sok olyannal, aki máshogy csinálná. Kivéve Carlos-t, a dobosunkat, aki a groove-okat a legnagyobb családi vacsora közepén vagy a koncert előtt beszélgetve találja ki. Szóval ő ennyire spontán és nagyon ki tud zárni mindent a fejéből, de ennek a másik oldala, hogy kicsit szeleburdi, múltkor is a fél dobszerkóját elfelejtette hazahozni Austinból. Duane el is nevette magát, ahogy általában szokta, mikor Carlos-ról van szó. Arról a perui srácról ezt már kábé mindenki tudja a városban, ő maga is mindig dicsekszik a "hőstetteivel", hogy mikor mit hagyott el és mit felejtett el. Amellett, hogy zenészként kiváló és a dalokat soha nem téveszti el, nem rondít bele az előadásba, egy kicsit azért fárasztó a környezetének ez a fejetlenség. - Én meg edzeni voltam, futottam pár kilométert. Az is nagyon jól tud esni itt a parton a pára és a szellő mellett. Duane le se tagadhatta volna az átizzadt ruhájával és a verejtékes homlokával, hogy edzett itt. A dolgok viszont keveredtek kicsit és a kubai tisztázni akarta, hogy ne legyen később félreértés. - Hú, várjál! Ez a Carlos, akit mondtam, ő a perui, de ő nem volt tárgyalni, ha jól tudom. Joao Sanchez a főnök, az argentin trombitás, meg... Antonio barátom volt még ott. Antonio Perez Miguelito, ő kubai bevándorló, csak már régóta itt él. Szép nagy zenekar volt az a Latin Magic Band, elsőre még nehéznek is találta megjegyezni az összes nevet. Viccesen azzal állt elő, hogy tegyenek ki névtáblákat az újoncnak. Jót nevettek akkor, mindig felhőtlen volt a hangulat a zenekarban. Kivéve ha ritkán összevesztek, mert akkor a másik véglet jött, éktelen kiabálás. - Ja, hogy ez ennyire új suli? Ó, értem már, akkor ezzel még várunk. Egyébként abban maradtunk, szerintem nem titok, majd mondja Joao is, hogy megvárjuk a csapatodat. Más városból hozni sokkal drágább lenne, ezért is nem próbálkoztunk eddig. Jó, majd kapsz a dvd-nkből. Tavaly készült egy profi kamerás felvétel az egyik estről. Amúgy meg le is nézhetsz, pénteken-szombaton este játszunk a művházban, ez fix heti program. Szívesen látnánk! Duane gondolta, hogy elfoglalt a kisasszony, de így is egyértelmű, hogy meghívta. Biztos a társai is megtették, ettől belőle még kikívánkozott. Nem volt egy szűkszavú alkat. És nem is úgy beszélt most, mint egy veszedelmes vérfarkassal. Nem szavazná le az üzletet csak faji alapon. Fairbanks tele van olyanokkal, akik boltokat, vállalatokat üzemeltetnek és nem csak a vérengzésen jár az eszük. Még az Alfa is, aki elvileg a legerősebb testi-lelki szempontból, képes a hátán vinni egy egész szállodát. Duane ezt hamar megtanulta a kezdeti ijedelmek után az Őrzőknél, hogy nem kell félni a farkastól. Nagyon részletes infókat, intim dolgokat azért nem feltétlenül oszt meg magáról, mert Őrzőként ez mégis más lehet. Így is van miről beszélni és Sofia kifejezetten barátságos. - Persze, értem. Mire én beilleszkedtem, pár évvel ezelőtt, az is hónapokba telt. Egy egész tánccsoportot mellénktenni még nehezebb lehet. Egyébként milyen csoportokat alkottál még? Mármint hogy milyen előadókhoz tanítottál ki ilyeneket, mint mondjuk akiket hozzánk fogsz, ha minden jól megy? Duane sóhajtott egyet. Nagyon is hasznos hozzáállás volt ez, csak Sofia szerencsésebb volt. Valószínűleg felnőtt fejjel élte meg a "nyugisabb" korokat. Mikor Duane gyerek volt, már Kubában is normalizálódott kicsit a helyzet. A kissrác mégis megélte a szülők elhurcoltatását, az árvaházat, az utcai tengődést. Valahol szabadságnak lehet nevezni ezt is. Megvolt az élettere, a saját territóriuma. Fairbanks-szel viszont ezt nem lehet összehasonlítani. Itt már tényleg sikerült saját lábra állnia, persze segítő kezekkel. Mostanra már háza van, kocsija, munkája, tudása és ott vannak az Őrzők is a háttérben. Vigyorral viszonozta a kacsintást. Sofia biztosan megélt már pár emberöltőt, ha ilyen magabiztosan beszél, gondolta Duane. Az utolsó mondatok különösen szíventalálták. Az öccse drogdíler lett az utcagyerekek között és már ül egy ideje. A késeléseket pedig a kubai mindennaposként élte meg Havanna utcáin. Aztán kitört onnan, rizikót vállalva. Az életében minden komoly váltás kockázattal járt, sokszor halálos kockázattal. Abszolút meg tudta érteni, amiről a nő beszél. - Jaja. Én is vállaltam már párszor szép nagy kockázatot. Kubából úgy jöttem el, hogy csak egy ígéret volt a kezemben és pár ember szava, akiknek a rokonai megcsinálták ugyanezt. Aztán kiderült, hogy ők pénzelt emberek, akik elhitetik az ottaniakkal, hogy tényleg New Yorkba kerülnek. Nem a Nagy Almába vittek minket, hanem egy farmra rabszolgának. Sokan meghaltak, mikor megszöktünk, én is majdnem, de megúsztam. Ha nem kockáztatok, ott kaptam volna valami betegséget és a cellánkban haltam volna meg. Elmesélte a történetét, ami bizony elég kalandos. Nem együttérzést várt. Sose érezte, hogy erre rászorulna. Csak egy kis kitérő volt a rizikófaktorral és az élet milyenségével kapcsolatban. - Szép dolog ez a küldetéstudat! Hogy látod egyébként? Nagy igény van a fiatalokban erre? Vagy inkább úgy kérdezem: lehet igényt kelteni bennük a komoly táncra? Duane nagyon is értette, hogy nem vásári táncosok kerülnek ki sofia kezei alól és nem olyanok, akik járkálnak a rúd körül. Igazi, képzett művészeket nevel, esztétikára, szépségre tanítja a fiatalokat. A kubai elnézett egy kicsit a folyóra is, végighordozta a tekintetét. A város megmutatkozott itt is. Néhány olajosflakon úszott el mellettük a folyóban sodródva.
- Ó, az kellemetlen. – Vigyorgok, aztán eszembe jut az én „kis szentélyem”… ami még mindig a Beverly Hills-i villámban porosodik. Szeretném áthozni a cipőgyűjteményem Fairbanskbe, de a szállodai szobám se lenne elég nagy ahhoz, hogy illően elhelyezhessem őket. A villámban is külön szoba volt a számukra… szóval amíg Castor meg nem engedi, hogy kiköltözzek a hotelből, addig biztos, hogy nem fogom áthozni ide a cipőimet, mert nem vagyok hajlandó egy gardróbszekrény aljába beszórni őket egymás hegyére-hátára. Mindenkinek kell egy mánia a függőség mellé. Nekem a mániám a cipők, a függőségem meg a tánc. Még jó, hogy nem ártok egyikkel se senkinek. - Sejtettem. – Vontam fel a szemöldökömet, miközben végigfuttattam a tekintetem Duane-on. Az izzadtságszag nem szokott zavarni, mert az a becsületes munka eredménye… ha valaki mozog, az pedig örvendetes. - Hát… azt mondták, hogy sokan vagytok… de azt hiszem egy kicsit most belekeveredtem. – Kaptam a halántékomhoz nevetve. - Igen, igazad van. Akkor szerintem csak említhették Carlos nevét. Valamiért jobban megragadt az emlékezetemben, mint Antonio-é. – Színes, népes társaság, de nem baj. Jó ez… szeretem, amikor így spontán összeverbuválódnak a művészek. Havannában boldog-boldogtalant befogadtam a házamba, elég sok művészt megismertem ezáltal ott, és nagyon jó volt a hangulat. Emiatt kicsit sajnáltam, amikor leléptem… De nem volt okom a további maradásra, hiszen ahogy kihoztam magamból a maximumot, és mindent elsajátítottam, amit akartam, a tudásszomjam arra sarkallt, hogy menjek tovább, tanuljak mást is, gazdagítsam a tudásomat, éljek a vérvonalam adta lehetőségekkel, és tartsam magam ahhoz az ígéretemhez, amit anyámnak és magamnak is tettem a halálos ágyánál. Lehet, hogy látszólag komolytalanul veszem az életet, de vannak dolgok, amiket igenis komolyan veszek, és amikhez tartom magam. - Úgy tudom, hogy eddig csak iskolai fakultáció keretében tanítgattak táncolni fiatalokat… őket is csak inkább a keringőre, ami a szalagavatói ünnepségekhez elengedhetetlen manapság… meg van pár magántanár a városban, de tudásilag ők sincsenek annyira megtámogatva több oldalról. Ők is inkább egy-egy műfajra támaszkodnak. Ezért láttam értelmét annak, hogy megnyissak egy tánciskolát, ahol profi háttér segítségével több műfajban is kipróbálhatja magát az, aki szeretne táncolni. Ilyen formában igen, ez az első tánciskola, amiről én tudok… és ami komplex. Korosztálytól, nemtől… tudásháttértől függetlenül várunk mindenkit… még azokat is, akik csak hobbi szinten szeretnének foglalkozni a tánccal… mint egy olyan szabadidős foglalkozással, ami megmozgatja őket. – Ez egy nagyon jó lehetőség lehet azoknak is, akik komolyan, és nagyban gondolkodnak. A Juilliard a legelismertebb elit tánciskola. Vannak ott ismeretségeim… tehát ha valakiben meglátom a lehetőségeket, és érdemesnek tartom arra, hogy külön is foglalkozzak vele, annak itt, Alaszkában is tudok segíteni álmai megvalósításában. Hiszen ha egy tanítványom sikeressé válik, az az én sikerem is, és én is vele örülök, mert azzal megtérültnek látom a belefektetett energiát. - Köszönöm a meghívást. Biztos el fogok nézni valamikor. – Konkrétumot nem mondok, és nem is tudnék mondani. A suli körül még csomó elintéznivalóm van, ráadásul a falkának is bármikor szüksége lehet rám, és evidens, hogy abban az esetben a falka az első. De biztos lesz olyan estém, amikor majd le tudok menni, és megnézni őket élőben is, nem csak felvételről. - Csapatnak? Lássuk csak… Madonna turnéjára dolgoztam ki koreokat néhány éve, de Madonna totál más műfajban játszik… Michael Jackson egyik klipjéhez is én készítettem a koreot… keress rá, ha gondolod a neten Hollywood Tonight a klip címe. A Street Dance 2. filmben játszottam a női főszerepet… ott a latin táncok voltak vegyítve az utcai táncokkal. Ott is közreműködtem koreográfusként is, többedmagammal. Ott elég sok táncost kellett összefogni, és betanítani… igaz mindegyikük profi táncos volt… De velük néha még nehezebb dolgozni, mint a kevésbé profikkal, mert tudod a profiknak vannak berögzüléseik, míg akik nincsenek kiforrva, őket könnyebben formálod. – A Nike reklámokat nem említem, mert azokat nem én koreografáltam. Ott a nyakamba varrtak egy másik koreográfust. Igazából nem volt vele problémám, mert a műfaj koronázatlan királyáról volt szó, szóval tudtunk együtt dolgozni… Hallgatom Dunae történetét. Nem lep meg az, amit mond. - Én se itt születtem az Államokban… valahogy mindenki elég kalandos úton jut el idáig, ahogy eddig tapasztaltam… - Elég ha csak Mishára gondolok, és arra, amit mesélt. Tényleg… rég láttam a nősténykét, majd utána szaglászok kicsit merre kószál. - A „komoly tánc” relatív fogalom. Mást jelent ez egy rövid emberöltőt megélőnek, és mást nekünk. A zene automatikusan kiváltja az emberekből a vágyat arra, hogy megmozduljanak. Ez ösztönös… annak idején már az ősemberek is körbetáncolták a tüzet. – Vonom meg a vállam. Legalábbis ha a kutatásoknak hinni lehet. - Vannak, akik bátortalanabbak, kevesebb az önbizalmuk… vannak akiknek nagyobb… de szerintem alapvetően botlábú ember nem létezik. Mindenkit meg lehet tanítani táncolni, csak meg kell találni a módját annak, hogy sikerüljön ráhangolni a ritmusokra, és a zenére. Még némely állatfajnál is megfigyelték, hogy a zenére „táncra perdülnek”. Szóval szerintem van igény, és vágy az emberekben a táncra. S amíg van, addig mindegy, hogy komolyan… hivatásszerűen van-e rá igény, vagy csak azért, hogy jól érezzék magukat. Ezért is fontos, hogy megfelelő csoportba tudjuk szétválogatni őket.
- Az volt. Pláne, hogy egyből a repülőről érkezett a próbára és az utolsó pillanatban jött rá, mi maradt el. Szóval addig mentem pótolni a dobcuccát, amíg ő utazott. Jópofa figura egyébként - egészítette ki Duane a történetet. Carlos-ról sok hasonló sztori keringett, órákig lehetne mesélni és szokta is a szóbanforgó perui dobos fickó. Duane nyilván nem okozott meglepetést egy vérfarkasnak, aki azt is kiszagolja, hogy a testben milyen dolgok történnek. Megizzadt a futás alatt, jól kihajtotta magát. Kívánta is a tisztálkodást. Erre még utcagyerekként is figyelt, ott se ő volt a legbüdösebb, megkereste a lehetőségeket. Duane együtt nevetett Sofia-val és legyintett: - Nem baj! Először nekem is nehezen ment, pedig én láttam is őket, együtt zenéltem velük. Aztán jönnek vendégmuzsikusok is, alig bírom követni néha. Vidám zenekar volt, egyfolytában heccelték, ugratták egymást és a koncerteken is sokat viccelődtek. Duane nagyon jól érezte magát ott, imádott próbákra járni és fellépni velük. Amikor együtt zenéltek, a hangszerekkel szinte összeolvadtak és a sok hangszeres egy nagy tomboló, örvénylő masszává állt össze, hogy magával ragadja a közönséget és rázza, mint forgószél a felkapott teheneket. A hatás nem is maradt el soha. A hallgatóság megérzi, ha szívből szólnak a dalok. - Jaja, azt néztem, hogy mennyi stílus van nálatok. Alig maradt ki valami! Ezeket te mind tudod vagy a többi tanárral együtt kell érteni? Duane meglepődött volna, hogy valaki ennyi különböző stílusban legyen annyira jó, hogy még tanítsa is. Sofia-ból nem azt nézte ki, hogy odaírna olyan műfajokat, amikhez csak kicsit ért, mégis tanítja. Vannak ilyen kóklerek, de ez a nő sokkal komolyabbnak tűnt. A kubai pedig olyat még nem hallott, hogy valaki a vérfarkas ügyességet ilyenre használja. Vigyorogva bólogatott, hogy Sofia majd talán elnéz egy fellépésükre. Minden héten játszanak a művelődési házban, a lehetőség ott áll. Ha valamiért mégis kimarad az előadás, azt meg jelzik a honlapjukon, a művház oldalán és ki is szokták írni konkrétan az ajtóra. Ez csak olyankor fordul elő, ha többen is távol vannak és nem lehet őket pótolni vagy ha egyéb esemény jön közbe, mint amikor felújították a művházat. - Ja?! Ezt nem is tudtam, hogy amiket Madonna-val táncoltál, azokat te találtad ki. A filmet láttam, az fantasztikus volt. Azok a tömegjelenetek...nagyon tetszett! Duane bólogatott, hogy a profikat talán nehezebb tanítani. Már akit, mert biztos van köztük, aki hajlandó megtanulni az új mozdulatsorokat, nem csak a saját kedvenceit rakja be ha kell, ha nem. - Te hova valósi vagy pontosan? Szintén Latin-Amerika vagy délebbről jöttél? Duane nézte a karakteres vonásokat, de nem tudta eldönteni, hova sorolja be Sofia-t. Kicsit arabos, de beillene a brazil-fehér utódok közé is és még lehetne sorolni. Egyedi arca van, jellegzetes. - Igen, ez abszolút így van, a jó zenére megmozdulnak az emberek! Én santería vagyok, éltél Kubában, akkor biztos ismered ezt. Ott aztán tudnak zenélni a szent emberek, láb nem marad egy helyben, ha beindulnak! Ezt vittem bele én is a ritmusokba és annyira jó nézni, mikor az embereket kiszabadítjuk a nehéz hétköznapokból, aztán rázzák. Olyan óriási helyeken, ahol Madonna-val léptél fel, mennyire tudtál erre figyelni? Visszahat nem? Rám például mindig visszahat a lelkes közönség. Duane a tánctanításról vagy -tanulásról nem sokat tudott. Ahogy Sofia is mondta, ösztönös táncra képes volt, azt nyomta a szertartásokon is régen, ennél tovább nem jutott. A ritmusérzéke remek volt, biztos meg tudott volna tanulni pár lépést, koreográfiát. Nem tartotta magát botlábúnak. Arra viszont csak meresztgette a szemeit, hogy a nő szerint bárki fel tudja venni az ütemet. Látott olyanokat, akik igazi antitalentumok voltak, még tapsolni se tudtak sokáig egy ütemre, nem érezték. Fogalma sem volt, hogy akinek nincs adottsága, sőt inkább "ellenadottsága" van, azt hogy lehet felhozni elfogadható szintre. Az egy dolog, hogy megmozdul és próbálkozik. Ez örömteli, mert így is élvezi a zenét. Csak hogy rendszer legyen egy ilyen ember táncmozgásában, azt fura volt elképzelni. - Azt tudom, hogy a ritmusérzéket lehet fejleszteni, de egy igazi csapnivaló táncost hogy tanítasz meg valamire? Hogy hangolod rá, hogy úgy mozogjon, ahogy kell, ha mégcsak nem is érzi az ütemet? Duane-t érdekelte ez. Szerinte igenis voltak botlábúak, reménytelen esetek. Egy profi tánctanár viszont tapasztalt és elmondhatja, mit látott, mit tudott elérni. A kubai nem kötözködni akart. Nem tudta elhinni, amit hallott, egyszerűen tovább érdeklődött és kérdezett a hűsen lengedező parti szélben.
A kérdés jogos, és jogosan vetülhet fel bárkiben. - Mondjuk úgy, hogy a 90%-ával vagyok olyan szinten, hogy bátran merhetném tanítani a csoportokat… viszont muszáj meghúzni egy határt. Már csak azért is, mert az emberek világában nem annyira publikus, hogy mekkora tudás áll mögöttem. Valljuk be, egy ennyi idős ember, mint amennyinek én is látszom, nem tudhatna mindent profi szinten. Osztódni nem tudok, s bár bírnám az iramot, amit a 12órás nyitva tartásunk diktál… de a tanítás mellett foglalkoznom kell más dolgokkal is, szóval csak egy részét tanítom én, a többit pedig más tanárokra bízom. Viszont… ahogy az sejthető is, elég alaposan megválogatom, hogy kiket veszek fel tanári státuszba. – Mosolygok Duane-ra. - A twerk például nem tartozik a kedvenceim közé… - Vonom meg a vállamat. - Viszont van rá igény, szóval… - Mosolygok. - Eredetileg a zumbát is be szerettem volna venni, viszont azt meghagyom a helyi fitness teremnek. Igaz, hogy kevert műfaj az aerobik és a különböző táncműfajok ötvözésének a gyermeke, de én személy szerint inkább az aerobik műfajába sorolnám. Inkább a capoeirát hoztam be helyette. Szerintem a capoeira jobban színesíti a palettánkat, mintha a zumbát választottam volna a helyére, hiszen valljuk be. Táncolni többségében a lányok jönnek, viszont ha táncnak „álcázott” harcművészetről van szó, akkor a srácok is jobban érdeklődnek. – Kacsintok. - És nem, mielőtt még megkérdezed. A capoeirát nem én fogom oktatni. Konyítok hozzá valamennyire, de meghagyom más kollégának. – A Brazíliában töltött időben belekóstoltam ebbe a műfajba is, de ez nem ragadott magával annyira, mint a latinamerikai táncok. Ettől függetlenül látok benne fantáziát. Úgy érzem pontosítanom kell, mert talán félreérthetően fogalmaztam, más babérjait meg nem akarom learatni. - Nem nem. Nem mindet. Voltál turnén? Bárkién mostanság…? Ma már nem úgy néznek ki ezek a turnék, mint a hatvanas, hetvenes évek nagykoncertjei. Minden turnénak van egy fő témája… egy kerettörténete. Én a „Confession tour”-t csináltam végig Madonnával. Több órás koncertet jelent egy-egy állomása a turnénak, átkötő blokkokkal, egyebekkel. Lényegében olyan, mint egy színházi darab. Több koreográfus dolgozott együtt, nem én csináltam egyedül… csak vannak benne részek, amik a saját „gyermekeim”. – Akkoriban még nem voltam annyira ismert, hogy egy egész turnét rám bízzanak, most már valószínűleg minden gond nélkül megtennék, de jelenleg más dolgok jobban foglalkoztatnak ennél. - Anyám révén olasz és algériai vér csörgedezik az ereimben. Apámról nem tudok nyilatkozni, soha nem ismertem. – Vonom meg a vállam. Az biztos, hogy kevert vér vagyok, és nem olyan könnyű eldönteni rólam, hogy hova is tartozok pontosan. - Itáliában születtem. – Pontosabbat nem mondok, nem annyira számít már. Akinek számít, az meg úgyis tudja. A falkám. - Rengeteg energiát ad a közönség. Amikor állsz a színpadon egy hatalmas stadionban, és tapstól szó szerint remeg alattad a föld… hallod az ovációt… hihetetlen élmény. Akarva akaratlan sodorja magával az embert, és kerül a hatása alá. Jó érzés. Az emberek megérzik, ha egy művész szívvel lélekkel odateszi magát, és nemcsak elvan a színpadon. Az ilyen közönség mindig viszonozza azt az élményt, amit adunk nekik. – Duane hitetlenkedése nem lep meg. Sokszor kaptam már meg visszakézből ezt, amikor olyan kijelentést tettem, amit neki is. - Nézd. Akarat, és kitartás kérdése az egész. Aki meg akar tanulni táncolni, és ezért hajlandó időt és energiát szánni rá, odatenni magát, mert tényleg akarja, azt meg lehet tanítani. De ha valaki úgy állít be, hogy na majd én megmutatom mennyire botlábú vagyok, és engem biztos, hogy csak azért se tudnak megtanítani táncolni, az nem is fog táncolni. Nem azért, mert ne lenne rá képes, hanem azért, mert nem akar. Vannak, akik jó ritmusérzékkel születnek, vannak… akik nem. Vannak, akik olyan közegben születnek, és nőnek fel, ahol mindennapos a meditáció. Vannak… akik csak felnőttkorukban kezdenek érdeklődni iránta. Ahogy a meditáció is tanulható kellő akarattal, úgy a tánc is. A jó táncosok nem feltétlenül a technikás táncosok, akik egy lépést se tévesztenek… hiszen mindenki hibázik olykor, senki se tévedhetetlen. Tudod mi az, ami egy táncost jó táncossá tehet? Az, ha szívből… érzésből táncol. Akkor jó táncos valaki, ha át meri adni magát a táncnak… meg mer nyílni a világ felé a táncon keresztül. Ahogy Martha Graham is mondta… „A nagy táncosok nem a technikájuk, hanem a szenvedélyük miatt válnak naggyá.”
Duane teljesen őszinte választ kapott. Sofia nyílt volt és a kubai sejtette, hogy ha ő veszekszik, akkor nagyon tud veszekedni. Vagy inkább csak kijelent és közöl, aztán nem enged. Erős és szókimondó nőnek tűnt, nyilván remek tanár, mert az ilyenektől lehet tanulni, akik felhívják a figyelmet a hibákra és addig hajszolják a nebulót, amíg el nem sajátítja, amit kell. - Értem. Tök szép dolognak találom, hogy a nagy tapasztalatodat ilyenekre használod. Ez a twerkelés... Nem akarom leszólni, de nem igazán értem, mit kell ezen tanulni. Akinek van jó nagy feneke, az tudja rázni, nem? Legalábbis én mindig ezt látom-hallom, ha a twerking kerül szóba. Duane nem volt maradi egyébként. Nem erkölcsi problémái voltak a tánccal, hiszen a latin táncok mind tele voltak erotikával. Ahogy a zene is. A vágyakat meg kellett élni, ezek ellen nem volt kifogása. A seggrázás és a twerking közti különbséget akarta megérteni és Sofia-t alkalmasnak találta, hogy ezt elmagyarázza. - Pedig pont meg akartam kérdezni, hogy akkor harcművész is vagy-e egyben. Sokban hasonlít némelyik a táncra. A tai-chi az például kész táncművészet is, nem? Duane konkrét harcművészetet nem tanult, az Őrzőknél csak rendszerbe foglalt képzést kapott. A capoeira-t viszont sokan űzték a fekete vagy félvér lakosságból Kubában is, így találkozott már vele. Táncnak is beillett valóban, nagyon látványos volt és gondolt már rá, hogy egyszer megtanulja. Hatásosabb harcművészetek is vannak, ez viszont tetszene neki. A végén még ott találja magát egyszer Sofia iskolájában. Ha érdemes ilyenre vállalkoznia egy Őrzőnek. Eddig nem ette meg, úgyhogy nem igazán voltak fenntartásai a csajjal szemben, sőt nagyon kellemesen csalódott. Ismét. Még egy normális, emberi vérfarkas, akivel hosszasanel lehet beszélgetni. - Hát még Kubában Phil Collins-on meg Al di Meola-n a nagy nevek közül, de gyerekfejjel nem ezeket néztem. Meola meg más tészta, ott nincs annyi látványelem - mesélte el Duane a turnéélményeit. Kisebb koncertekre elment többször is, de ilyen nagy drága szuperbulikra nem igazán. Fairbanks-ben megint más az élet. Mikor a zenekarok játszanak, többnyire ő is a színpadon van, hétköznap meg nem vállalnak annyian bulikat. Ahogy Sofia elmondta, minden világos lett. Videók eljutottak hozzá időnként, ha már koncertre nem is járt sűrűn és így már más szemmel nézi majd a nagy produkciókat. A nő nagyon türelmesen válaszolgatott azokra a kérdésekre, amiket már biztos sokan feltettek neki. Pedig Duane nem is valami olvasott újság riportere volt, csak egy érdeklődő. Eddig semmi sztárallűrt nem látott. Ez a vérfarkas táncos emberibb volt sok elszállt világhírű művésznél is. - Neked aztán van türelmed! Nem direkt fárasztalak, csak ezek tényleg érdekeltek és jó részletesen elmondtad. Így már értem, miről van szó - felelt a kubai egy nagy mosollyal és tágabbra nyitott szemekkel. Kapott egy kevés infót, amit a farkasokról érdemes tudni. Olasz születésű, az anyjában még algír vér is volt. Megjegyezte. Nem ezért jött, nem is tudta a nőről, hogy vérfarkas, sőt a kapucniban meg se ismerte először. Tele volt meglepetésekkel ez a találkozás. - Én csak kisebb léptékekben tapasztaltam, a művházban meg még odahaza, de így is fantasztikus. Egy stadion, hű... Az olyan lehet, mint a klubbulik négyzetreemelve. Nem hiányzik? Duane is imádta a közönséget. Perkázás közben sokkal könnyebb volt tartani a szemkontaktust is velük, mint Sofia-nak táncosként. Mindig kivigyorgott valakire, biccentett, bekiabált, hujjogott és a társai ugyanígy. Interaktív koncertjeik voltak, ezért is volt olyan sikeres a salsa club. - Szóval azt mondod, hogy ritmusérzék nélkül is lehet kezdeni, ha igazán akarja valaki? Ez fura, de neked el tudom hinni, hogy nem a levegőbe beszélsz. Duane abszolút elismerte Sofia tudását és tapasztalatát. Ha ő ezek után azt mondta, hogy a nulláról is fel lehet hozni a ritmusérzéket, akkor úgy van. Sok mindent kellett már látnia és a kubai nem is hitte, hogy ez csak üzleti szellem. Mert van ám olyan is, aki frázisokat puffogtat, pedig csak a kuncsaftok pénzére vágyik. Ebből a nőből nem ezt nézte ki. - A szív az sok mindent ki tud pótolni tényleg és én is ismerek pár zenészt, aki nem nagy játékos, de belead apait-anyait és ellopja, elviszi a hátán a bulit. Akit nem lehet nem észrevenni, nem lehet mellette elmenni. Csak gondoltam, hogy te, mint ennyi stílus ismerője, tanár, profi táncos, másként vélekedsz. A meditáció Duane esetében pont úgy jött, ahogy Sofia mondta. Köze nem volt hozzá, sose érdekelte és nagyon nehezen tanulta meg. Mostanra már látja az erejét, a pozitív hatásait és nem is hagyná el. Csak kellett a nyomás, a háttértudás és a kiképző, a mentora. Frohike-nak nagyon sokat köszönhet, többek közt ezt is. Általánosságban pedig Duane nagyon is hitt abban, hogy mindent szívvel kell csinálni, szó szerint mindent. Ő a technikát se hanyagolta el. Amíg nem jutott hangszeres képzéshez, kint az utcagyerekek között és a rabszolgatáborban képes volt a combját verni, a falakat, ajtókat, kukákat és próbálta utánozni a nagy santería és latin dobosokat. Fairbanks-ben már kitanulta, mert érdekelte az egésznek a rendszere. A tudása nem nyomta el az érzéseit. Ugyanolyan tűzzel játszik ma is, csak pontosabb és színesebb. És a zenekarban is jó pont volt, hogy ő tud kottát olvasni, képzett muzsikus. Duane nagyon jól elbeszélgetett itt Sofia-val és a nő se mutatta, hogy már visszatérne a koreográfiáihoz. Az idő viszont drága kincs és Duane inkább rákérdezett egy kedves mosollyal. - Nem tartalak fel nagyon? Szólj ám, ha már folytatnád a kreatív munkát! Csak olyan jól eldumálgatunk.
- Mit ér az a tudás, amit megtartunk magunknak, és nem osztjuk meg másokkal? Ettől nem vagyok szent, és nem is akarom a „Jóságos Sofia” fényben feltüntetni magam… hiszen nem ingyen osztogatom a tudásomat. Megkérem az árát… annak idején én is megfizettem azt az árat, hogy most itt lehessek… igaz én nem anyagi tekintetben. – Nem fejtem ki a dolgot, de úgy gondolom, hogy pofátlanság lenne megtartani magamnak mindazt, amit ez a hosszú lét adott nekem. Én csak örülni tudok annak, ha mással is megszerettetem a táncot… ilyen szempontból egyáltalán nem vagyok irigy. - Ez nem teljesen fedi a valóságot. Markolj bele egy twerkelős lány fenekébe, és megérzed, hogy mi a különbség az ő nagy fenekük, és egy simán nagyfenekű lány hátsója között. Nem szimpla seggrázásról van szó. A farizmaikat keményen edzik, és azzal dolgoznak. Nagy fenék kell hozzá, de amit te zsírnak gondolsz, az valójában tömör izom. Láttál már twerk előadást élőben? Ott rendesen látszik, nem úgy mint a felvételeken, hogy képesek a farizmaikat külön-külön is mozgatni. Nem olyan egyszerű, amilyennek látszik…. De ettől függetlenül se tartozik a kedvenceim közé, mert szerintem a táncnak nem csak egyetlen testrészről kell szólnia, és nem csak egy izomcsoportnak. – Vonom meg a vállam. - Harcművész? Nem…. – Villantom meg fehér fogsorom. Nézőpont kérdése. Elég ügyes vagyok, és vérvonalamnak köszönhetően hatványozott az ügyességem. Tudok én harcolni, ha szükséges, a farkasom meg pláne… de ilyenkor nem vetek be semmi „harművészetet”. Azért vicces lenne elképzelni, ahogy farkasom alakjában kungfuzok. Na ezen vigyorgok is egy jót magamban. - „It's there in the eyes of the children In the faces smiling in the windows You can come on out, come on open the doors Brush away the tears of freedom
Now we're here, there's no turning back We have each other, we have one voice Hand in hand, we will lay the tracks Because the train is coming to carry you home
Come dance with me Come on and dance into the light Oh, everybody dance into the light” – Spontán dalra fakadok, ahogy Phil Collins neve szóba kerül, majd el is vigyorodok. Ah, mennyit változott a világ azóta… pedig még húsz éves sincs ez a szám, ha jól emlékszem. Persze örök klasszikus a szememben, ami soha nem veszíthet a fényéből. - Van amihez van türelmem, van amihez nincs. A tánchoz, és a tánccal kapcsolatos dolgokban a türelmem szinte végtelen. – Egyébként alapvetően nem érzem magam annyira türelmes típusnak, viszont tényleg van olyan dolog, amiről szívesen beszélek, és ha sok kérdést kapok, azt inkább pozitívumként élem meg, mert az azt jelenti, hogy a beszélgetőpartnert érdekli a téma. Osztom az „igét”. - Néha hiányzik, de azt is tapasztalásként fogtam fel. Kipróbáltam, mert előtte még nem volt olyanban részem… és nem bántam meg, mert tényleg óriási élmény. De most jó itt is. Mindegy, hogy mekkora a színpad, vagy mekkora a közönség. A tánc a lényeg. – Vontam meg könnyedén a vállamat. - Csak az lehet reménytelen eset, aki nem is akarja igazán. Aki meg akar tanulni táncolni, és van benne kitartás, azt meg lehet tanítani. Lehet, hogy valaki úgy érzi magáról, hogy nem született ritmusérzékkel… aztán idővel kiderül, hogy mégis képes rá. – Minden fejben dől el, én ebben hiszek. Aki meg akar tanulni, azt meg lehet tanítani. - Nem rondítottál bele a munkámba, ne aggódj. Szeretek beszélgetni… viszont lassan tényleg ideje indulnom, még van néhány dolog, amit el kell intéznem. – Pillantok körbe. Nem olyan nagy tragédia, hogy félbeszakított munka közben. - Minden jót Duane, még biztos találkozunk! – Kacsintottam, majd felhúztam a csuklyát a fejemre, és lendületes futóléptekkel távoztam a partról a város irányába.
- Persze, de van, aki pénzért se hajlandó erre. Akinél "nem eladó" a tudás. Bevallom, én se szívesen tanítanék. Kiskorom óta dobolok és néha odajönnek koncert után gyerekek vagy akár felnőttek is, hogy tanítsam meg őket kongázni, perkázni, de nem. Én nem oktató típus vagyok, ilyenkor inkább adok nekik tippet, hogy kihez érdemes fordulni - osztotta meg Duane a nézeteit a tanításról. Nem a türelméről volt híres. Amióta meditál és komoly kiképzést kapott, fejlődött, de huszadszor elmagyarázni egy tanítványnak, hogy ne úgy fogja az ütőt, ne ott üsse a bőrt, ez neki nem kellett. Carlos, a szeleburdi dobosuk viszont amilyen szétszórt volt, olyan rugalmas és empatikus tanár, így mindig hozzá lettek irányítva az érdeklődők. És az is benne volt, hogy a kubai nagyon szeretett zenélni, tanult is, de önszorgalomból, tanítási módszerekről pedig fogalma se volt. Szóval több okból kifolyólag nem fogadott tanítványokat és úgy gondolta, bármeddig is él, Őrzőként talán egész sokáig, remélhetőleg, később se fog erre a pályára tévedni. Aki tud, nem biztos, hogy tanítani is képes. Ezen a véleményen volt. - Hát olyat még nem fogtam - kacagott fel a kubai. Eljátszott a gondolattal, hogy csak kíváncsiságból megcsinálja egyszer. Judy nem féltékeny típus, de lehet, hogy ennek nem örülne. Az afroamerikai nők között sok volt, akinek arányaiban nagy volt a feneke és a melle is, Duane főleg náluk látta látványosnak ezt a táncot. Sofia viszont megint egy új megvilágításban mutatta meg a twerkinget, mint mindent, amiről eddig beszéltek. Nagyon mélyen belelátott, nem csak a szakmába, hanem a mozgás és a művészet lényegébe is. Neki ez nem csak munkának számított, hanem szívügy, szenvedély rajzolódott ki a szavaiból, ami nagyon tetszett Duane-nek. - Élőben nem láttam még, de egyszer megnézem ilyen szemmel. A harcművészes kérdést félig viccnek szánta, bár szerinte tényleg nem álltak messze ezek egymástól. Sofia-tól viszont igen, a mosolyából ezt meg tudta ítélni a kubai. Idős, tapasztalt vérfarkasnak nem is kell ilyen, bár vannak, akik űzik. Ők is valószínűleg azért, mert szeretik, régről hozták. Nem szorulnak rá. Duane biztos volt abban is, hogy ha egy-két helyi vagány csávó az éjszakai utcákon kiszúrná magának Sofia-t, emberi formájában is leszerelné őket úgy, hogy ne jöjjenek rá, mi rejlik benne, de felállni se tudjanak. A dalra elvigyorodott és bele is nevetett, aztán a harmadik sornál már beszállt és tenyereivel ütötte a ritmust. Neki nem volt olyan jó énekhangja, azt sose képezte, a dalt viszont sok másik Phil Collins-számmal együtt kívülről fújta. Sok mindenről beszéltek itt és Duane számára nagyon érdekfeszítőnek tűnt a társalgás, akár a nagyszínpadok és óriásturnék világa került szóba, akár a türelem vagy a botláb-nem botláb kérdése. Sofia biztosan könyvet is tudna írni erről a témáról, annyira vágja és csípőből löki a válaszokat, gondolta Duane. - Jól van, rám is vár néhány kellemes és kevésbé kellemes teendő. Örültem a találkozásnak, aztán sok sikert a tanítványokhoz! Duane egy összeszorított ököllel jelezte, hogy szorít a táncsuli felvirágzásának és fejével biccentett, majd egy utolsó mosoly kíséretében ő is elindult a város felé. A futóedzést már megtartotta, csak egy levezető séta hiányzott. A kavicsokra vetett még pár pillantást. Kettő eldobott, figyelte a szépen kacsázó köveket, aztán befejezte a nosztalgiázást. A faribanks-i vérfarkasokról sok borzasztó hír kering. Neki is volt már szerencséje olyanokhoz, akikkel a beszélgetésből inkább vizsgafeladat lett, fegyelmezés és harc vagy mágiagyakorlás. Sofia ezek ellentétje volt itt. Megtalálták a közös pontot és nagyon is jól kijöttek egymással. Ha összejön az együttműködés és a nő kitanít egy csoportot, amit bátran mer ajánlani a zenekarnak, akkor biztosan találkoznak. Addig meg csak az orisha-k tudják, mit tartogat még a sors.
/ Én is köszönöm! :cheers: A Phil Collins-dalt különösen, ez a kedvencem! /
Ki hitte volna, hogy ennyi nyűggel jár az önálló élet? Nem mint ha eddig csak a lábam lóbálva ültem volna otthon, de így, hogy már senkivel sem osztoztam a házimunkán, jócskán megcsappant a rendelkezésre álló szabadidőm… nem elég a napi 8 óra + túlóra munka, mellette még főzzön, mosson, takarítson, bevásároljon is az ember…! El sem tudom képzelni, hogy képes ezt valaki egyedül, esetleg gyereknevelés mellett csinálni. Mindenesetre egy kis kikapcsolódás nekem sem árt… Így aztán a hétvégi nagybevásárlást letudva, a piacról hazafelé tartva egy szatyor hússal, zöldséggel és gyümölccsel, másik kezemben pedig egy gyrossal battyogtam hazafelé, amikor eszembe jutott, hogy mióta visszatértem, még nem is voltam lent, a folyóparton. Pedig régen mennyi időt eltöltöttünk itt! Már csak a sok szép emlék miatt is úgy döntöttem, hogy teszek egy kitérőt, mielőtt a Farkaslak felé venném az irányt. Ha eddig elállt minden a piacon, nem hiszem, hogy ez alatt a kis kitérő alatt megromlana bármi is a szerzemények közül… Így aztán a part felé vettem az irányt. A szatyrot óvatosan nekitámasztottam az egyik partra mosott farönknek, mielőtt felborulna és szanaszét gurulna a mai „zsákmány”, majd a parton sétálva le-lehajoltam egy-egy formásabb kavicsért. Lapos, kerek… Ez az, amivel jól lehet kacsázni! Igaz, kacsát még egyszer sem sikerült így „fognom”, de ami késik… pár évtizednyi gyakorlás, aztán a piac helyett majd ide járok vacsira valóért. Addig is azonban marad a gyakorlás, de az olyan beleéléssel, hogy eleinte fel sem tűnik, hogy idő közben mást is elkapott az ihlet, hogy a folyóparton tegyen egy sétát. Csak dobálom a kavicsokat, egyiket a másik után, s ha elfogyna, akkor lehajolva pár újabbat kapok fel, hogy tovább gyakoroljak, megdöntve eddigi rekordomat. Vajon hányat „pattannak” a vízfelszínen a kavicsok?
Nem szeretem a hétvégéknek azt az általánosan támasztott elvárását, hogy ilyenkor minden jóravaló nőszemélynek be kell vásárolnia, főznie kell, elvégezni a házimunkát és aztán hétfőn csillogó lakásból térni vissza a munka mókuskerekébe. Én kérem a semmittevés híve vagyok, hogyha elkongatják a vasárnapot, szóval a mai nap sem voltam hajlandó egyetlen pormacskát sem odébb tessékelni otthon. Nem várok vendéget és különben is jött már át Nonó ennél cifrább körülmények közé is, így ha esetleg beesne, akkor sem szégyellném magam amiatt, hogy egy hete porszívóztam utoljára és nem üres a mosogató, valamint nem lengi be a lakást a frissen mosott ruhák öblítőillata. Tojok rá, hogy finoman és nőiesen fogalmazzak. Ahhoz van kedvem, hogy sétáljak, hát ezt teszem. Az őszhöz öltöztem, mustársárga kabát van rajtam, régi kedvenc, kamasz korom órta nem nőttem ki, s mivel klasszikus szövetkabát, szerintem nem ment ki a divatból sem, bár ha ki is ment volna, arra is tennék nagy ívben. Szeretem követni a saját stílusomat, ezért is tekertem most a kabáthoz fekete sálat, amiről piros-narancs-citromsárga „gombócok” lógnak le. Tudom, hogy ez nem üti meg az általánosan elfogadott jóságmércét, de szeretem ezt a sálat, ajándék volt, így nagy becsben tartom. Lábaimra fekete nadrágot vettem, s azt bújtattam bele a barna csizmám szárába, mely utóbbinak a színével harmonizál vállon átvetős táskám, melybe a telefonomon, a határidőnaplómon, pénztárcámon és kulcscsomómon kívül semmi nem került, de mégis olyan nagy, mintha legalábbis egy fél malacot akarnék ellopni benne. Szeretem az ilyen méretes retikülöket, nem tehetek róla. Messziről szúrom ki a vörös üstököt, melynek színe az enyémre igencsak hasonlít. Nem gyakori errefelé, hittem azt egészen egy évvel ezelőttig, de azóta rá kellett jöjjek, hogy jócskán nagy Fairbanksben a vörös populáció, így nem gondolom azt, hogy ismerném az illetőt. Mégis, ahogy kacsázik, az közelebb vonz hozzá, annak ellenére, hogy valami furcsa bizsergést érzek a tarkómban. Néha otthon is előfordul az ilyesmi, főleg ha Claude nem húzza el a büdöset kivételesen. Nem tudom, hogy mi a fene lehet, majd megkérdezem Dimit. Felkapok egy lapos kavicsot én is, majd kicsit hátrébbról, mint ahol a vörös srác áll megküldöm a magamét. Nem fog olyan messze elkacsázni, de régen sokat gyakoroltam, elég jó vagyok benne, sokat tud pattanni a vízen. - Rossz a testtartás! – közlöm pimaszul, felvéve köszönés helyett ezzel a kapcsolatot. Onnan, ahol állok nem látom még az illető arcát, de a mozdulatai is olyan ismerősök. Ha felém fordul, majd kiderül. Hangom ugyanolyan, mint volt, nem mélyítettek rajta az évek, s mivel nem dohányzom, nem is karcosodott meg. Talán kissé kevésbé lehetne felnőtt létemre hebrencs a hanglejtésem, de van, ami sosem változik. - Amúgy szia! – köszönök is, mert illik. Még mindig a hátához intézem szavaimat és cseppet sem zavar, hogy nem magázódom, holott idegennel beszélek. Ez egy tópart, nem elegáns szalon. Szerintem a kavicskacsázáshoz nem illik a magázó formula.
Épp akkor engedem el a kavicsot, amikor felcsendül a hang a hátam mögött, én pedig naná, hogy rossz ívben küldöm meg – alig kettőt ha pattan a vízfelszínen, mielőtt elnyelné a folyó vize. Hát már sehol se lehet nyugta az embernek? Azt már megszoktam, hogy a Falkában mindenki okosabb mint én, mindenki mindent jobban tud, én pedig ha akarnám, se tudnám meggyőzni őket az ellenkezőjéről, de hogy már a városban se legyen az embernek nyugta ilyen téren? -Nem a testtartással van a baj, hanem azzal, hogy ezt valójában állóvize… -kezdek bele egy fáradt sóhajjal a mondandómban, mely pontosan addig tart ki, amíg meg nem fordulok és szembesülök vele, hogy kitől is származnak a szavak. Beethovenre mondom, mi ütött belém, hogy már a saját unokahúgom sem ismerem meg hang alapján? Úgy tűnik, tényleg máshol jártam agyilag… Eleinte szóhoz sem jutok a döbbenettől, a következő néhány kísérlet a megszólalásra pedig csak valami szerencsétlen, elhaló dadogás-féleségbe torkollik a tanácstalanságom révén – mit mondjak ennyi év után, pláne, hogy úgy eltűntem az életükből? Végül maradok a legegyszerűbb megoldásnál. - Pandora. -ejtem ki a nevét, mint ha most hallanám először - Szia. -aztán jöhet az újabb hallgatás… És most, hogy ezen túl vagyok, hogyan tovább? Egy újabb pár pillanat erejéig csak zavartan pislogok felé, földbe gyökerezett lábakkal, de aztán csak megadóan sóhajtok egyet – az isten szerelmére, Phil, kapd már össze magad! Nem Tarkokkal kell edzened, csak az egyik gyerekkori legjobb barátoddal beszélni. -Na jó, elég a bénázásomból… szóval… Jó újra látni téged. Már kezdtem azt hinni, hogy ti is itt hagytátok a várost… -a történtek után. A kezemben lévő, maréknyi lapos kavicsot egy mozdulattal dobom a folyó vize felé, hogy aztán meginduljak a kedves kuzin felé, hogy megöleljem – már ha engedi azok után, hogy az elmúlt 10 évben hogy eltűntem. -Én… nem is tudom, mint ha mindent elfelejtettem volna. Annyiszor elképzeltem már, hogy mit mondjak, ha majd újra találkozunk, erre itt a nagy alkalom, és mint ha most dobtak volna be a mély vízbe… A „mesélj, hogy vagy?” kicsit sablonos lenne, nem igaz? -kúszott zavart mosoly az arcomra, ahogy eszembe jutott, hogy én bizony szatyorral jöttem. Csak itt ne felejtsem, nincs az a pénz, hogy még egyszer végigcsináljam ezt a bevásárlást.
A hangja.. te szent szatíra, a hangja! Konkrétan leesik az állam, s még elfelejtek szemet is forgatni arra, hogy álló vagy folyóvízre kell-e dobálni a kavicsokat. Magyarázat mindenre van, persze – mondanám. De nem mondom, mert totálisan odafagyok a partra. Nem a hidegtől, hanem az élménytől. De hisz.. ő.. hogy lehet? - Phil.. -ejtem válaszul, s rettenetesen hülyén érzem magam. Egyszerre önt el a viszontlátás felett érzett öröm és a harag is. Hol volt eddig és most miért van itt? A további szavait hallva fel tudnék robbanni. - Ellentétben veled én nem mentem sehová. Csak én vagyok. Itt. Már csak én. Váddal telnek meg szavaim, de közben mozdulok is, mert nem bírok ott maradni a fenekemen. Úgy ölelem meg, mintha soha nem akarnám elengedni, s bár ez nagyon kellemetlen és iszonyatosan gáz, de rögvest el is sírom magam, amint karjai körém fonódnak. - Nagyon hiányoztál! – vallok színt, s bár nem csak a szomorúságtól, hanem a haragtól is remeg a hangom, nem nagyon tudom elengedni őt egyelőre. Nem jött el a nővérem temetésére, le se tojta a fejemet évekig, de mégis most itt van és én újra gyerek vagyok. Örülök, hogy senki nem látja ezt a szánalmas színdarabot, főképpen azért, mert ha kívülről figyelném magunkat, addig pofoznám magamat, amíg át nem szellemülök újra normálissá. Kibontakozva az ölelésből megtörlöm a szemeim, elfordulva kotrok egy zsebkendőért a táskámban, kifújom az orromat, majd már némileg rendeződött arcvonásokkal fordulok vissza Philhez. Összeszűkülnek szemeim, méregetem őt. Van valami furcsa rajta, amit nem tudok hová tenni. Bizseregnek az érzékeim. Mi történt vele? Eddig sosem éreztem iylet a társaságában. Vajon köze lehet ahhoz, hogy mi lettem? Nem fogok itt és most válaszokat keresni rá. - Eléggé, igen! – nevetek rá. Nem mondhatja senki, hogy egysíkú vagyok, úgy váltogatom a hangulataimat, mint más az alsóneműt. - Egyébként már jól. Voltak nehéz éveim, de azt hiszem, hogy kezd tűrhető lenni az élet. Megbirkóztam vele, nélkületek. – nem tudom nem odatenni azt az egy szót a végére. Keserűen cseng annak ellenére, hogy az egész mondat alapvetően vidám. - Merre jártál, te világ csavargója? – dobok be egy kérdést én is. Letelepszem egy kidőlt fatörzsre, helyet csinálok magam mellett, hogyha akar, telepedjen csak le nyugodtan. Még mindig nem tudom, hogy miképpen kezeljem ezt a helyzetet, de már nem is érdekel. A bőgős műsor után gázabb már nem lehet, azt hiszem.
Kimondom a nevét, úgy tűnik, még ő is emlékszik rám, legalábbis a reakciói erre engednek következtetni. A következő pár pillanatban azonban kell némi idő, hogy valami értelmeset kinyögjek – már csak azért sem akarok túl sokáig hallgatni, mert a végén még sanszos, hogy eltörik a mécses, és – jogosan – kioszt, legalábbis ami azt az utóbbi 10 évet illeti, a hirtelen eltűnésemmel, meg az egy kézen megszámlálható életjeleimmel együtt. Ahogy reagál a megjegyzésemre, kiemelve az egyes számot, önkéntelenül is nyelek egyet. Én idióta buzeráns, hát hogy szaladhattam bele egyből egy ekkora szarvashibába, hogy… na mindegy is. Nem tagadom, volt bennem egy kis félsz amikor megöleltem – a hottentották is valahogy így érezhettek, amikor először láttak fehér embert partra szállni a földjeiken – de ahogy viszonozta az ölelést, hatalmas kő esett le a szívemről. Már ezért megérte kockáztatni! -Te is nekem, Pandora, te is nekem… -pótolom be az elmúlt évek összes elszalasztott ölelését, egybe sűrítve, és ciki vagy nem, azért az én szemem is könnybe lábad egy kissé a hirtelen érzelemkavalkádtól. Nem, alakot váltani nem fogok, annyira azért még nem súlyos a helyzet… akarom mondani, annyira már tudom uralni a kis fenevadat, hogy ne akarjon minden hasonlóért felszínre törni. Amíg ő zsebkendőért kutat a táskájában, én egy egyszerű mozdulattal törlöm meg a szemem a pulcsim ujjába, mielőtt még észrevehetné, hogy elérzékenyültem itt. Te jó ég, mégis észrevette? Vagy mire fel ez a méregetés? Mint ha kebelkabátban állnék előtte, és nem egyszerű farmer-pulcsi szerelésben… -Rendben, akkor vedd úgy, hogy meg sem szólaltam… -vakarászom a tarkómat, becsatlakozva a nevetésbe, de aztán kíváncsian csüngök minden szaván, hisz amennyire ő nem hallott felőlem, ugyanúgy én sem túl sokat tudtam arról, mi megy a sora. A burkoltnak nem nevezhető utalásra a végére csak lehajtom a fejem – értem én a célzást, csodálkoztam is volna, ha nem kapok semmi hasonlót. Pont tőle… akinek ami a szívén, az a száján is. De ha már így átadta a szót, nem is váratom feleslegesen – eleget tettem legutóbbi elválásunk óta, így aztán mesélni kezdek. -Éltem és tanultam. -vágtam bele az egésznek a kellős közepébe, ugyanis ha belegondolok, másból sem állt az elmúlt…. több mint húsz évem, mint tanulásból, mióta csak beharaptak… igen, előtte azért nem vittem túlzásba a dolgot, de ha már a „hivatalos” álcám is ez volt, akkor miért ferdítenék a valóságon? Vannak helyzetek amikor az élet és a tanulás nem szeparábilisek, és esetemben ez kimondottan igaz volt. -Mivel az egyetem után nem igazán sikerült elhelyezkednem, így nagy volt a kísértés, hogy új területeken is kipróbáljam magam. Először gondolkoztam, hogy a húrosokról váltani kéne a fúvósokra, a klarinét például régi nagy kedvencem, de sem ezt, sem a dzsesszes stílust nem nekem találták ki. -melegedtem bele a mesélésbe, mint ha nem épp az életemről regélnék az unokahúgomnak, hanem visszautazva az időben a Bambit olvasnám neki, hogy aludjon már végre. Míg ő a fatörzsön foglalt helyet, addig én vele szemben, a nagy, lapos kavicsokkal fedett parton vágtam törökülésbe magam, cseppet sem zavartatva magam sem a hideg miatt, sem azért, hogy így fel kell néznem rá, ha tartani akarom a szemkontaktust. -Ami nem megy, nem is erőltettem feleslegesen… viszont ne tudd meg, vannak olyan hangszerek, amiknek az elsajátítása kész mazochizmus. Képzeld, voltam Japánban! Ami azt illeti, az elmúlt pár évemet ott töltöttem, és nem tudom, mennyire vagy képben a gésák kedvelt „hangszerével”, a samiszennel… Megtanítottak, hogy kell játszani rajta. Tudtad például, hogy azért, hogy a lámpaláz ne okozzon gondot, a tanítványok kezét jeges vízbe áztatták, hogy utána átfagyott ujjakkal gyakoroljanak? Amelyik maca így is hibátlanul tudott játszani, annak állítólag később a lámpaláz sem okozott gondot. Amúgy tudtad, hogy Japánban még mindig vannak gésák? Úgy tűnik, ez a kulturális hagyomány szubszisztál náluk..-nosztalgiázok, megosztva egy érdekesnek vélt emléket vele - Meg ha már hagyomány… ha tudnád, a japánoknak mennyi temploma van! A legkétségbevonhatatlanabbaknak tartott papok pedig majdnem olyan médiasztárok, mint nálunk itthon egy-egy sikeres énekes… Fura népség, az biztos! –csóváltam a fejem, ahogy kissé hátra dőltem, kezeimet megtámasztva magam. Egy darabig csak szótlanul, mosolyogva figyeltem unokatestvéremet, megnyugtató látni, hogy jól van… belegondolva, hogy milyen pici volt, amikor először láttam, és milyen csinos nő lett belőle… és… mi ez a furcsa izé vele? Amilyen lendülettel dőltem hátra, most úgy dőltem előre, hogy még mindig ülve maradva, de alaposabban szemügyre vehessem. A farkasom is érzékelte, hogy valami más… valami megváltozott, mióta legutóbb találkoztunk, pedig én már akkor is vérfarkas voltam, de ezek a furcsa energiafoszlányok, amik felőle áradnak… -Megváltoztál. -felelem, a korábbi vidám, csevegő hangnememből egy sokkal komolyabb tónusra váltva, amiből érzékelheti, hogy nem csak arra értettem – felnőtt, vagy éppen új frizurája van - Mi történt?
Lenne mit elmeséljek Naominak, hogyha ettől a nyálas, rokonok közötti egymásratalálós történettől alakot váltana a karomban Phil. Mondjuk lehet, hogy utána már nem lenne lehetőségem mesélni, szóval nem bánom, hogy nem teszi és őszintén szólva azt sem bánom, hogy nem tudok semmit arról, hogy milyen fenevad lakik benne. Egyelőre kellemes a tudatlanság ködében lébecolni, azt hiszem. - Mit tanultál? – kérdezek, mert nem szeretnék csak állni kukán és hallgatni a kínos csendet. Vele sosem bírtunk csendben maradni, mindig járt a szánék és bármikor tudtunk beszélgetni egymásal, s bár furcsa, hogy ilyeneket kell kérdezzek tőle, mégis megteszem, s annyira könnyedén jönnek elő a kérdések, mintha csak tegnap mesélte volna el utoljára, hogy tudom is én milyen vizsgára készül, s ma kérdezném meg tőle, hogy mennyit és mit is tanult. Naná, hogy megint olyat sikerül kérdezzek, amiről magától is beszélni kezd. Enyhén oldalra billentett fejjel hallgatom, s míg mesél, addig arcvonásait cirógatom tekintetemmel. Nem is éreztem ennyire kínzónak a hiányt, mint amennyire most csordultig teltem vele visszaenőlegesen is úgy, hogy itt áll velem szemben. Megfogom a kezét, ha hagyja. Egyszerűen éreznem kell, hogy itt van, hogy valós a lénye és nem csak képeket kergetek. Kissé összekuszálódtam hirtelen, ami azt illeti. Rég volt, nagyon rég. - Voltál Japánban? – engedem el a kezét hirtelen a csodálkozástól. Sosem voltam az a nagy világutazó, nem is vágytam rá, de azért Japán az Japán. - És tényleg olyan szép, amilyennek mondják? Vannak fényképeid? – vetem fel csevegőn, s már szinte várom, hogy közölje velem, persze hogy vannak és karon ragadva elinduljunk a lakása felé, hogy meg is mutassa őket. Ekkor viszont fejbe kólint a valóság. - Hol laksz egyáltalán? Maca? – akadok meg ezen is. Nem tudok mit tenni, fel kell nevessek. - Neked ugye nem kellett a macás hangszeren tanulni? Azért az elég vicces lenne, ahogy a gésák között samiszenezel. – társítok képeket is mindahhoz, amit elmondok. Nem tehetek róla, az előbbi sírás után most a nevetésen van a sor, de nem gyengén. Bizsereg a tarkóm, glédába állnak rajta a pihék. Attól, hogy így bámul semmi sem lesz jobb meg könnyebb. Enyhén összevont szemöldökkel nézek rá a kérdésére. - Hogyhogy mi történt? – sok minden, nagyon sok. De nem mesélhetem el neked. - Nem túl sok, volt egy kis síbalesetem a tavasszal, de körülbelül ennyi. - valamit muszáj mondanom, s ez jutott eszembe. Nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, hagyom is a túróba, nem ragozom. Én már csak iylen naiv vagyok a farkasokat illetőn. Sose veszem észre mi a szitu velük, aztán nesze, most sem állítok valósat, s le se kattan, hogy fel fog tűnni neki. - Te sem vagy a régi. Történt valami? – nem, nem azt kérdezem, hogy mi történt. Arra nem biztos, hogy kíváncsi vagyok. Mindig rossz tűzbe sikerült nyúljak az ilyen kérdésekkel, de ha már itt tartunk, azért nem tudtam megállni visszakérdés nélkül.
Kezdőlap
//
//
/
