Elégetem az összeset. Mindet, az elsőtől kezdve az utolsóig. Nincsen rájuk többé szükségem. Tudom jól, hogy azt mondtam Lettie-nek, hogy már régebben elhagytam az álmaimat, de van, amit az ember képtelen elengedni. Legalábbis nem megy az olyan könnyen. Másfél hónap kellett, hogy rávegyem magam a lépésre és végleg elengedjem a múltam. Végleg elengedjem a húgom, akit olyan görcsösen szerettem volna visszakapni. Jobb lesz ez így. Neki is és nekem is.
Igaza volt, mindketten jobban jártunk volna, ha egykének születünk, annyi mindentől kímélhettük meg volna magunkat.. Persze akkor könnyen lehet, hogy ez a világ rejtve marad előttünk, de őszintén szólva, nem bántam volna annyira. Nem azt mondom, hogy nem szeretek Őrző lenni, mert nagyon is, csupán furcsa belegondolni, milyen lett volna normálisan leélni az életünket. Családot alapítani, gyereket nevelni, aztán látni az unokákat, majd szépen meghalni, abban a tudatban, hogy igenis alkottam valamit. Ehelyett azonban.. itt van ez az egész.
Fogtam a kis dobozkámat, három öngyújtót - biztosra mentem -, kölcsönkértem egy autót és megindultam. Hogy hova, azt nem tudtam, valami nyugis helyre volt szükségem, ahol végleg megszabadulhatok múltam vaskos láncaitól. A folyópart mellett kötöttem végül ki, elég kihaltnak tűnt ahhoz, hogy ne aggódjak a váratlan járókelőktől, bár túlságosan az sem zavart volna, addig a pontig, amíg nem szólnak hozzám. Leállítottam az autót, fogtam a fadobozkámat, az öngyújtókat és szépen kicaplattam a partra.
Kinyitottam a dobozt, nem megy ám sajnos az olyan könnyen, hogy csak úgy a folyóba hajítsam, vagy mindenféle "búcsú" nélkül váljak meg tőle. Igenis fontosak azok a levelek, amik ebben a ládában lapulnak. Nem véletlenül hurcibáltam mindenhova, amikor utazgattam. Van, akinek a bélyeggyűjteménye a fontos és van, akinek azok a levelek, amiket az eltűnt húgának írt és soha nem adott postára.
Nincsen belőlük túl sok, mindössze három darab lapul a doboz fenekén, mégis rengeteget jelentenek. Az elsőt tizenhat éves koromban írtam. Ifjú fejjel néztem a világ elé, már akkor kerestem azt a valakit, aki elvette tőlem a húgomat. Akkor nem is a bosszúvágy hajtott, sokkal inkább csak a testvéremet szerettem volna visszakapni. A második levél nem sokkal ezután, dátum szerint két évvel ezután íródott. Szintén kis fiatalka voltam még, tettre készen. Utána már csak egy levél született, méghozzá '87-ben, amiben végleg elbúcsúztam tőle.
Pontosan tudom, mi áll a levelekben, hiszen nem egyszer olvastam el őket, most mégis szükségem van arra, hogy utoljára ugyan, de mindegyiket kibontsam és elolvassam a sorokat. Az elsővel kezdem, nem túl hosszú levél, az akkori girbe-gurba betűimmel íródva, megközelíti az olvashatatlan kategóriát. Gyorsan futom át, nem akarok sokat teketóriázni, mielőtt még meggondolnám magam. Előveszem az öngyújtót, halk hang kíséretében lobban a láng. Egy ideig csak nézem, ahogyan a gyenge szellő minduntalan azzal próbálkozik, hogy kioltsa a gyenge lángot, de ez mindössze egyszer sikerül. Újra kattintok, majd fölé tartom a papírt, egyik csücskénél fogva. Mély levegőt veszek. Azzal, hogy elégetem a leveleket, az utolsó kapcsot is végleg eltörlöm, mely a családomra emlékeztet, mindarra, amit elveszítettem. Az utolsó kézzel fogható bizonyítéka mindannak, hogy Lettie valaha a testvérem volt.

Magányos, éjszakai, folyóparti séta. Kissé deja vu-m volt, Yu halála után ugyanezt tettem, frissen tetoválva, üres tekintettel, a semmibe révedve. Igazából azt se bántam volna, ha a folyóba zuhanok, ettől viszont akkor visszatartott a szívem alatt növekvő gyermek. Most az, hogy Lynx élt. Nem értettem, hogyan volt ez lehetséges, hiszen Kyle biztosan nem hazudott róla - miért tenne ilyesmit? -, ráadásul a többi halott is egyszerűen... feltámadt.
Zsibbadt voltam azon a hajnalon, reagálni se tudtam a melákom szavaira, csak bámultam a gőzölgő kávét, miközben a sírás fojtogatott, de képtelen volt kitörni belőlem. Másodjára öltem meg olyan farkast, akit szerettem, olyan helyzetben, amiből nem volt kiút, de szabad akaratomból. Láttam, holtan kiterülni, ahogy a sötét tincseket frissen kiömlő vér tapasztotta össze, a tetoválásokat, arcvonásait... csak ő lehetett. Megöltem, Kyle rátalált a kihűlt testére az erdőben, magányosan, mindenkitől távol, és most... most fent volt a Farkaslakban, kómában, de élt. Nem mertem felmenni, meglátogatni, saját szememmel is megbizonyosodni róla, mert mi van, ha tévedtek, ha valójában nem is ő az, vagy én értettem félre valamit és másodjára is át kéne élnem az elvesztését? Ha él, ha halott, jobb neki nélkülem - ez volt a végső következtetésem, ennek ellenére ezt már magamnak nem tudtam akkora meggyőződéssel bizonygatni, mert nekem cseppet sem volt jó nélküle. Hiányzott. És csak idő kérdése volt, mikor omlik le felesleges makacskodásom utolsó fala is, mikor hagyok fel végre a túlbonyolítással.
Túlbonyolítok... ebben tökéletesen igaza volt.
Valaki egymagában üldögélt a parton, láttára először megtorpantam és utána sem indultam egyből tovább. Emmett. Róla kérdeztem másodjára Kyle-t, nevetséges, nem igaz? Ő is elájult, őt is elragadta a Vörös Hold, de nem esett baja, és egyből feladatot kapott Williamtől, ezért pedig - még ha fikarcnyit se voltam hajlandó kimutatni -, hálás voltam a Protektornak. Akármilyen messzire is sodródtunk egymástól az elmúlt évtizedek alatt és azzal, hogy megölte Casimirt, arra az estére még egy halált képtelen lettem volna elviselni.
Az öngyújtóval játszott, vagyis inkább megpróbálta tartósabb működésre bírni, de ahogy elnéztem, eddig kudarcra volt ítélve minden kísérlet. Valamit el akart égetni.
- Szemtelen dolog ez a szél. Sosem arról a fúj, amerről kéne és mindig a legrosszabbkor - szólalok meg nem túl hangosan, majd maradék ellenkezésemet legyűrve sétálok oda hozzá, lapos sarkú bokacsizmám alatt roszognak a kavicsok. - Maradhatok kicsit?
Jó látni, hogy él, hogy nem esett baja és most azt hiszem még annak is képes lennék örülni, ha nagyon csúnyán összevesznénk. Jobban, mint legutóbb, bár az igazat megvallva, ötletem sincs, hogy azt hova lehetne még fokozni, de nem is ezzel a céllal jöttem. Semmilyen célom nincs.
Szinte megszokásból jöttem fel hétvégére, de kiírattam magam szabadságra. A restaurálás, a festmények, amik minden borús gondolatomtól megfosztottak eddig, színüket vesztették, az ecset megállt a kezemben a vázon felett és nem moccant. Képtelen voltam akár egyetlen vonást is húzni, közöltem, hogy meghalt az édesanyám - ami igaz is, csupán azóta eltelt pár év -, és eltűntem a munkahelyemről. Időre van szükségem, minden fronton és tekintetben.

Aggódtam Savannah-ért, de a világért sem lettem volna képes odamenni hozzá és megkérdezni tőle személyesen. Egyrészt már csak dacból és büszkeségből sem, hiszen a Fesztiválon egyértelművé vált a számomra, hogy mi már csak legfeljebb születési nevünket tekintve vagyunk testvérek. Másrészről pedig aligha tűrte volna el a képemet, történt vele elég kellemetlen dolog, hogy ne okozzak neki saját magammal még többet. Furcsa kettősség, nem igaz? Képes valaki egyszerre gyűlölni és szeretne valakit? Azt hiszem igen.. Így vagyok vele és Lili-vel is, hiába teljesen más a két helyzet.
Miért van az, hogy amikor eldöntöm, hogy végleg megszabadulok a múlttól, a dédelgetett álmok utolsó morzsájától, akkor mindig pont az toppan be, akit el szeretnék engedni? Miféle gúnyos játéka ez a Szellemeknek, Istennek, akárkinek? Egyáltalán nem tetszik és amennyire örültem neki, hogy itt van, annyira szerettem volna, ha inkább tovább sétálna.
- Bizony, mindig a legrosszabbkor - jegyeztem meg kissé morgósan, a szélre, vagy rá értve, döntse el ő, miként értelmezi, mindenesetre én nem véletlenül fogalmaztam úgy, ahogyan. Hagytam, hogy az újabb szél kioltsa a kicsiny lángot és egy kis ideig csak álltam ott, a kérdésére sem válaszoltam azonnal. Leeresztettem mindkét kezem, mély levegőt vettem.
- Persze - nem ragozom túl a dolgot, különben is, minek ide engedély? Ha a szobámba trappolt volna így be, akkor más lenne a helyzet, ám akárhogyan is nézem, a folyóparton vagyunk, nem kell ide az engedélyem. Tudom, kedves és illemtudó szeretne lenni, de jelen pillanatban cseppet sem voltam kíváncsi erre.
- Hogy érzed magad? - tettem fel mindezek ellenére a kérdést és nem teljesen csak udvariasságból. Valóban érdekelt.. Olyan kettősség uralkodott bennem ezt az egészet illetően, hogy azt nem lehetne normálisan elmondani. Mindenesetre az öngyújtót tovább szorongattam a kezemben, a levél azonban a dobozban végezte, rácsuktam a tetejét és ismét felálltam. Így nem fogom elégetni a leveleket, egyrészt csendre és nyugalomra volna szükségem, másrészt.. hogy engedjem el, ha itt ül mögöttem? Ha minden mozdulatom figyeli? Így egyszerűen nem megy.
Nem fordultam felé, amivel talán pontosan azt a feltételezést támasztottam alá, hogy előbbi kérdésem csupán az illem szülte, de jelen helyzetben már nem foglalkoztam ilyen apróságokkal. Kettőnk esetében mit számított már, hogy mit gondol rólam? Ha szeretne mesélni róla, úgyis fog, én megadtam a lehetőséget, hogy elmondja. Innentől az övé a terep.
Fel, majd lekattintottam az öngyújtót, szinte magbabonázva nézve az előbukkanó majd eltűnő lángocskát. Megnyugtatott. Biztonságérzetet adott.

Megijedtem azon az estén, nem is kicsit - az vesse rám az első követ, aki egy kicsit sem érezte ezt -, éppen ezért hirtelen fontossá vált, hogy akik jelenleg, valaha jelentettek nekem valamit, jól legyenek. Még ő is. Utálom azt az elvakultságot, amit a farkasok felé mutat, ami olyan tökéletes, negatív tükörképe az enyémnek. Utálom, mert megölte azt, aki apám helyett apám lett, hiába borzalmas körülmények között. Utálom, mert olyan távol került. Mégsem tudom azt mondani, hogy hidegen hagy a sorsa, ez pedig azért valahol gyerekes daccal bosszant.
Elhúztam kissé a számat szavaira, értettem, hogy rám is gondolt ezalatt, nem ringattam magam tévképzetekben. Közelebb ballagtam, kényelmes távolságra álltam meg tőle - egy ember még gond nélkül elfért volna közöttünk -, majd magam alá hajtottam kabátom alját és leültem, lazán kulcsoltam karjaimat felhúzott térdeim köré. Tettem már le kényelmesebb helyre is a hátsómat, de nem panaszkodtam.
Legutoljára azt hiszem, a szüleink sírjánál voltunk így, csak mi ketten, körülöttünk sehol senki. Jó messzire kerültünk Angliától. Felnéztem a hátára, tekintetemet szinte belefúrtam a közepébe, de nem tudom, minek szuggeráltam. Kérdésére épp csak rebbent a szemem, szám elnyílt és örültem, hogy nem nézett rám, így nyugodtan kiülhetett minden az arcomra.
- Megviselten - böktem ki halkan, szinte alig hallhatóan. Elszakítottam a tekintetemet a hátáról, államat a térdemre támasztottam és összehúztam magam. Sok volt, borzasztóan sok volt a Vörös Hold, a magam köré húzott falak omladoztak - még nem sikerült mindent teljesen renoválnom. Talán emiatt is ücsörögtem itt, annyira húzva össze magam, amennyire csak lehetséges volt. Most nem tartottam attól, hogy bármivel is bántani fog, így is éreztem magamban elég sebet, ha itt és most még kapok néhányat, nem igazán tűnne fel.
- Te?
Beszéljen hozzám. Vagy ne hozzám, mondjon mindent a folyónak, nem érdekelt, csak járjon a szája, bár hogy ez nekem miért lesz jó, arról sejtelmem se volt. Azon se csodálkoztam volna, ha az enyémhez hasonló szűkszavú választ ad.
- Mit csinálsz idekint?
Miért ölted meg Casimirt? Csak Nina miatt? Miért csak most szóltál? Miért küldted az esszenciát? Miért akartad, hogy azzal éljek onnantól, hogy az egyik legfontosabb farkas utolsó maradványaival olyan méltatlanul bántam?
Ökölbe szorítom a kezem és lehajtom a fejem. Nem azt kérdezem, amire igazán kíváncsi lennék, mert blokkolva érzem magamban mindezt. Szeretném magamtól magamtól megérteni, magamtól rájönni, ám annyira más volt a kettőnk gondolkodásmódja, hogy ennél különbözőbb talán nem is lehetett volna.
Itt marad, nem csak egy-két hónapra, hanem teljesen. Tökéletesen elutasító voltam, de az igazság az, hogy fogalmam sincs, miként kezeljem ezt, mindezzel együtt pedig valószínűleg még rossz időpontot is választottam ennek kitapasztalására. Egyikünk sincs a normális, megszokott formájában.

- Idővel jobb és könnyebb lesz - jegyeztem meg a hatalmas bölcsességet, ám semmi „mindentudó” színezet nem uralta a szavaimat, egész egyszerűen csak tényt közöltem, bár bizonyára ezzel teljes mértékben tisztában van, hiszen tudom jól, hogy ő is sok mindent elveszített, hogy nagyon sok nehéz dolgot kellett átélnie.
- Kit veszítettél el? - teszem fel a kérdést, kissé oldalra fordítva a fejem, hogy legalább egy szívdobbanásnyi időre a szemeibe nézhessek. - Vagyis.. kit kaptál aztán vissza? - rázom meg a fejem, mert nem tudom, hogyan fogalmazzam meg azt, ami akkor történt. - Mindegy, úgyis érted - ismét a víz felé fordítom a fejem. Nem tudok semmit a húgomról, nem ismerem azt a nőt, aki itt ül mögöttem. Valaha testvérek voltunk, valaha a mindent jelentette nekem a mosolygós kis arcával és a gödröcskékkel a szája szegletében. Nem tudom, hogy Lettie elveszítése után szeretném-e megismerni Savannah-t, ahogyan annyi mindent nem tudok vele kapcsolatban, még a saját érzéseimmel sem vagyok teljesen tisztában. Egyszer abszolúte biztos vagyok a dologban, a következő pillanatban pedig már kételkedve és meginogva állok a dolog előtt. A mostani pillanat is teljesen ilyen.
- Megkönnyebbülten - aprócska mosoly rántotta kissé felfelé szám egyik szélét, ebben is teljesen mások voltunk. Én viszonylag hamar túlléptem a dolgon, legalábbis a külvilág felé ezt mutattam, nem temetkeztem bele a dologba, idővel megtanulja az ember, hogyan kezelje az ilyesmit.. Még akkor is, ha egyetlen elveszített szerettem sem támadt még fel, de valahol akkor is van valami közös pont mindegyikben.
- Megszabadulok a múltam kézzel fogható darabkáitól - koppannak a szavak, azt láthatta, hogy valamit el szerettem volna égetni, ha pedig annak a múltamhoz van köze, talán nem kell olyan sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön, neki is része van ebben. - Vagyis csak szerettem volna, de megszakítottál - ismét oldalra fordítom a fejem, valamiféle keserű kis mosoly jelenik meg az arcomon, zsebre vágom a kezem az öngyújtóval együtt, a dobozhoz egyelőre nem nyúlok, jó az úgy a lábamnál, úgyis tudja, hogy abban van minden, ami a múltam. Legalábbis a kézzel fogható bizonyítéka a reménynek, a hitnek és a bizakodásnak. Mert én reméltem, hittem és bizakodtam, hogy visszakaphatom őt. De most már tudom, hogy erre nem sok esély van, így a legegyszerűbb, ha végérvényesen kitörlök magamból minden reményt, hitet és bizakodást. Mert felesleges, mert csak ismét fájdalmat okozna.
- Kíváncsi vagy az igazságra, ugye? - teszem fel a kérdést, de továbbra sem fordulok felé, ismét a folyót kémlelem, a túlpartot, nem mozdulok, csak úgy állok ott, mint valami szobor. Hogy melyik igazságra gondolok? Magam sem tudom. De itt a lehetőség, hogy kérdezzen, hogy fény derüljön olyan dolgokra, amikbe eddig nem avattuk be egymást, mégis szükségesek volnának ahhoz, hogy megértsük a másikat, a tetteit, az okokat. Hajlandó vagyok mesélni, csak kérnie kell. Csak tudni szeretném, hogy valóban érdekli-e, vagy olyan mélyre süllyedtünk, hogy már egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak a másikra.

Fanyar mosolyra húztam a szám, de nem mondtam semmit. Hányszor hallottam és szajkóztam ezt már én is magamnak! Megszámolni se tudnám. Viszont ebben a helyzetben tényleg nem lehet jobbat, többet mondani sajnos, bár a mi kapcsolatunkat figyelembe véve, azt hiszem, nem is mondana. Ezért pedig nem tudom hibáztatni.
- Értem - biccentettem, bár eddigre már ismét a vizet nézte.
Nem tudtam hirtelen felelni, mert pontosan tudtam, hogyan viszonyul a farkasokhoz, e tekintetben sajnos túlságosan is ismertem, ha más téren akár analfabétának is mondhattam volna magam őt illetően. Bár, ilyen oldalról ő is ismer engem, szóval aligha fogja meglepetés érni.
Egyébiránt szívesen kijavítottam volna, hogy nem elveszettem, mint egy batyut, hanem saját kezűleg végeztem vele.
- Valakit, akit szeretek. - Tartson gyávának, de nem mertem nevet mondani. Azok után, hogy a legutóbbi találkozásunkkal közölte, hogy végzett Casimirrel, ez azt hiszem, érthető is volt. - Nem örülnél neki - tettem még hozzá, mert szerintem már a körülményeskedésemből is rájött, hogy farkas van a dologban és nem csak baráti szinten, választ viszont adni akartam. Normális kérdés volt, olyan köztünk nem sűrűn fordult elő az elmúlt évtizedekben, most pedig azt hiszem, rendhagyó módon megbecsültem. Lehet, hogy nem izgatja már a magánéletem, nem törődik semmivel sem velem kapcsolatban, ám inkább óvatos vagyok. Amennyire és ahogy tudok.
- Kyle mondta, hogy te is elájultál. Te is... te is emlékszel? - Rettenetesen ingoványos volt ez a terep és még senkivel nem beszéltem róla, időre volt szükségem, hogy legalább egy kicsit megemésszem.
Ő megkönnyebbült, s bár nem látom, de sikerül ugyanabban a pillanatban hasonlóképp fölfelé görbíteni szám sarkát. Ennek örültem, ezzel mintegy rájőve, hogy teljesen mindegy, mi lesz, valahol mindig érdekelni fog, mi van vele. Ha érzelem már nem is fog fűzni semmihez sem, amit átél, tudnom kell akkor is. Túl sok idő telt el úgy, hogy valami összekötött minket, és hiába mondanám, hogy mától nem vagyunk testvérek, legfeljebb pusztán biológiai szinten, akkor sem tudnék teljesen elszakadni. Egy aprócska részem még az a szeleburdi kislány, aki nevetve szaladt a virágos mezőn a bátyja után, ezt pedig képtelenség megölni, mert mindig emlékezni fogok rá - mert amíg emlékszem, addig él.
Felkaptam kissé a fejem arra, hogy megszabadul a múlttól. Pontosabban annak néhány tárgyi bizonyítékától és valami azt súgta, hogy bizony mindennek köze lehet hozzám. Mégsem tudtam megszólalni. Mit mondhattam volna? Hogy csak tessék, csinálja, tőlem ne zavartassa magát? Vagy ne merészelje, inkább adja ide? Az ő holmija, azt kezd vele, amit akar, már rég eltávolodtunk attól a kis körtől, amin belül még jogunk volt ilyesmiket követelni egymástól.
Szerintem vagy két percig csak bámultam néma csendben őt, próbáltam értelmes mondatokat kigondolni, ám a szavak szétszaladtak, amint elkaphattam volna őket.
- Sokáig őrizted őket?
Félek. Egy kicsikét. Legalábbis érzem az enyhe remegést a kezemben, a némileg kétségbeesettnek tűnő szívverésgyorsulást... nem vészes, de én észrevettem magamon a változást, a leheletnyi szorongást.
Az igazságra? Úgy érted, a te igazságodra, ugye? Jézusom, vajon mennyiben lehet másabb, mint az enyém? Akarom egyáltalán tudni? Egész eddig semmit sem kérdeztem tőle, nem kértem, hogy meséljen és meg se próbáltam más Protektorátusokban utánakérdezni, hogy s mint alakult az élete. Legutóbb, mikor elmesélt valamit, szélnek eresztettem pár sátrat és egy bazársor végét leamortizáltam, ebből kifolyólag tartottam tőle, hogy mi következhet most. Kérdezném, hogy fájni fog-e, de túl gyerekes lenne, inkább valamivel szorosabban ölelem mellkasomhoz térdeimet. Kéne egy nagy, puha párna, vagy egy plüssmaci, esetleg a jelenleg az egyetemen gubbasztó Nero, de egyik sincs kéznél. Csak Emmett van és én.
Sose kérdeztem. Sose mondta.
- Igen.
Félek, Lucas, de ezt neked nem mutathatom, mert most csak Emmett láthatná, neki pedig nem merem ezt felfedni.

- Nem hiszem, hogy ezen a téren tudnál még nekem meglepetést okozni - némi keserűség csengett a szavaimban, nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek, minden bizonnyal farkas van a dologban és valóban nem örültem neki. De ki vagyok én, hogy megmondjam, mit csináljon, vagy kritizáljam? Azt tesz, amit szeretne. Szöges ellentétei vagyunk egymásnak, amennyire én gyűlölöm azokat a bestiákat, ő éppen annyira rajong értük, ez olyan dolog, amit soha nem fogok megérteni, ahogyan gondolom ő sem. Ráadásul mi jogon ítélném el, amikor ő még csak nem is tudja, hogy ott van nekem Lili?
Normális kérdést tettem fel, mert jelen pillanatban semmi kedvem nem volt az olyan szurkálódásokhoz, mint ami az eddigi legtöbb találkozónkat jellemezte. Egyszerűen.. már nem ment olyan könnyen, mint régen. Akkor még hajtott az, hogy mindenképpen szerettem volna, hogy valamilyen közünk legyen egymáshoz és ha már a szeretetemet nem adhattam és nem kaptam tőle sem ilyesmit, akkor adtam magamból mást. Minden egyes alkalommal valami tüskét, valami fájó pontot, hajtott a gyerekes dac, hogy csak azért is belédöfjek még egyet, kitapintva a fájó pontokat. Most már ez az érzés elmúlt, túl sok mindent történt az elmúlt időszakban és egyszerűen csak nem szeretnék róla tudomást venni, mert úgy sokkal könnyebb végleg elengedni valakit, hogy nem gondolunk rá. Hogy nem gondolunk mindarra, mit veszítettünk és mit kaphattunk volna, ha máshogy alakulnak a dolgok.
- Nem. Én nem emlékszem semmire, csak a bizonytalanságra, a zavarodottságra, a hiányra és az öklömnyire zsugorodott gyomromra - idézem fel a pillanatot, amikor az edzőteremben magamhoz tértem, tudtam, hogy valami nincsen rendben, hogy valami hiányzik, ám akkor még közel sem sejtettem, hogy mi, avagy ki lehet az. De nem gondolok erre, azonnal el is hessintem a dolgot, már túl vagyok rajta, Lili él és minden rendben van. Nem hagy magamra, azt ígérte, én pedig ebbe kapaszkodom, mert szükségem van rá. Rá és az érzésre is, hogy immár nem vagyok egyedül.
- De ezek szerint akkor te emlékszel - jegyzem meg a nyilvánvalót, de nem kérdezek. Nem fogok olyat erőltetni, ami kellemetlen, ráadásul lehet jobb, ha nem is tudok róla. Nem szeretném átérezni a fájdalmát, a kínját, mindazt, amit elveszített és átélt akkor. Nem azért, mert szívtelen volnék, hanem egyszerűen félek attól, ha megismerem, ha kapok belőle néhány morzsát, akkor meginog az elhatározásom és közel sem lesz olyan egyszerű a láng fölé tartani a leveleket.
Néma csend ékelődik közénk, amikor elárulom neki, miért is vagyok itt. Nem szólalok meg, megadom neki az időt, hogy átgondolja, hogy megeméssze a hallottakat. Mert tudom, hogy tisztában van vele, mit is jelent a múltam elengedése, kitől is szeretnék megszabadulni. Éreztem magamon a tekintetét, kellemetlen bizsergés, égető érzés, mégsem fordultam hátra, ezzel egyedül vagy, ezzel neked kell megbirkóznod, ebben nem segíthetek.
- Igen - kérdését pillanatnyi szünet követte, mielőtt megadtam volna a tömör választ. Mennyire pontosan szeretnéd tudni? Egyáltalán.. tényleg szeretnéd tudni? Sóhajtok - Közel hetven évig - bukik ki ajkaimon a három szavacska, pontosítva mindazon, amit az előbb egyszerűen elintéztem. Az első levelem valóban majdnem hetven éve őrizgetem, ami.. így kimondva még számomra is egészen sokkoló. Képes voltam ennyi ideig várni…
Fogalmam sincsen, miért ajánlom fel egyáltalán azt, hogy beavatom az igazságba. Ha a régi énem volna, akkor nemes egyszerűséggel a képébe nevetnék, hogy szeresse csak tudni, én is sok mindenre vágyom és faképnél hagynám. De most.. most nem. Én is megváltoztam, ráadásul akármennyire is próbáltam erősnek tűnni, legbelül gyenge voltam, közel sem a megszokott formámat nyújtottam most és hogy ez mennyiben baj, kellemetlen, azt egyelőre képtelen lettem volna megmondani.
Újabb sóhajtás hagyja el számat, amikor meghallom a választ. Kihúzom a zsebemből a kezeimet, hogy magam is a kavicsokkal borított földre üljek, nem számít, mennyire kényelmetlen, volt ez már rosszabb is. Mellé ülök, nem szembe vele, így csak akkor látom az arcát, a szemeit, ha oldalra fordítom a fejem. Ezúttal így teszek, szeretném látni a tekintetét, hogy még utoljára feltegyem a kérdést. Ott ül a kékjeimben, csendben lapulva az íriszek mélyén; valóban ezt szeretnéd? Felkészültél rá? Képes leszel elfogadni mindazt, amit mondani fogok? Képes vagy megismerni az én történetemet is? Mert csak akkor avatlak be, csak akkor mondom el, mi történt velem, csak akkor mondom el, mennyi mindent veszítettem. Egyetlen csillanás, egyetlen pillantás is elég, hogy elfordítsam róla a tekintetemet, kis időre van szükségem, amíg összeszedem a gondolataimat, amíg átgondolom, tulajdonképpen hol is kellene kezdenem a történetet. Újabb mély levegő, magam is felhúzom a térdeimet, hogy lazán fektessem rájuk a karjaimat.
- Azt hiszem, nem túlzok azzal, ha azt állítom, hogy mindent elvett tőlem. Nem kevés munkája volt benne, amikor már azt hittem, végleg eltűnt, mindig felbukkant, újra és újra. Hiába üldöztem, képtelen voltam a nyomába érni, pedig amikor édesanyánk meghalt és édesapánk eltűnt, bosszút fogadtam. Akkor azt hittem nagyobb fájdalmat már nem tud okozni. Tévedtem - keserű mosoly jelenik meg arcomon, milyen kis naiv voltam akkoriban. Elég csak visszagondolni mindarra, amit akkor írtam a leveleimben. Akkor még reménykedtem egy szép jövőben.
- Háromszor fosztott meg a családomtól, minden egyes tagját kitépve a szívemből. Két szülő, két testvér, két feleség, egy gyermek - sorolom fel mindazokat, akiket elveszítettem, akiket Casimir szakított ki az életemből. Talán furcsa lehet, hogy ilyen tárgyilagosan beszélek erről az egészről, de így sokkal könnyebb. Nem hagyhatom, hogy az érzés eluralkodjon rajtam, megtettem már elégszer. Ahogyan túlságosan a részletekbe sem mélyedek bele, ennyi is bőven elég lesz.
- Neked felépítette az életed, az enyémet viszont porrá zúzta - fordítom oldalra a fejemet, hogy a mesélés kezdete óta most először pillantsak rá. Egyetlen egy valamit köszönhetek csupán annak a szörnyetegnek; Lilianne-t. Ezt a nem is olyan aprócska információt azonban még nem állok készen megosztani vele, ahogyan arról sem kell tudnia, hogy a második feleségemmel én magam végeztem. Nem szeretném ezeket megosztani vele, mert úgy érzem, erre még nem állunk készen, ahogyan arról sincsen fogalmam, valaha eljön-e az a pillanat, hogy velünk valaha ilyesmi történjen. Az eddig történtek alapján azt mondanám, hogy nem, de most mégis itt ülünk, mégis visszatettem a leveleket a dobozba, mégis elmeséltem neki az én történetemet. Pontosan emiatt szerettem volna már régen elégetni azokat az átkozott papír fecniket, mert úgy érzem, ismét bekövetkezett az, amit egyáltalán nem szerettem volna. Meginogtam.

Nem, valóban nem, éppen ezért hallgattam és nem reagáltam erre semmit sem. Túlságosan is különböző erről a véleményünk, most pedig a legkisebb erőt sem éreztem magamban ahhoz, hogy efölött csörtét vívjunk.
Kiéreztem a feladást, az ürességet, aminek bármikor máskor örültem volna... Nem. Ennek a közönynek soha nem lettem volna képes, mert ez sokkal annál, mintha leszidna, elmondana mindennek. Az azt jelentené, hogy még érek, számítok neki ennyit. Most engednéd el teljesen a kezemet, ugye? Ezért jöttél ki ide egymagadban. Furcsa fintora a sorsnak, hogy én meg pont most sétáltam erre, most jött el az az időszak, amikor jóval többet vagyok idefent, mint Anchorage-ben, s ha nem tudnám, mi lenne a reakciód, elmondanám, hogy Lynx szerint nem létezik véletlen. Hogy minden okkal történik akkor és úgy, amikor és ahogy.
- Neked se lehetett könnyű - sütöttem le a szemem, mert abból, amennyit ismertem belőle, sejtettem, hogy ez mennyire frusztrálhatta. A bizonytalan. Talán így sem jártam volna, mint azzal, hogy mindent tökéletesen fel tudok idézni. - Igen. Fejbe lőttem, akit szeretek.
Tompán csengett a hangom, próbáltam némi tárgyilagosságot kölcsönözni tőle, ám távolról sem voltam ebben olyan jó, mint ő. Abban a pillanatban, amikor megláttam, hogy valójában kit öltem meg, darabjaimra hullottam. Vicces belegondolni, hogy ezt így igazából neki mondtam el először, és nem értettem, hogy miért. Sajnálatot vagy együttérzést reméltem? Fogalmam sincs. Az is lehet, hogy egyszerűen csak hiányzott a bátyám - megtépázott a Vörös Hold, mint a viharos szél a virágokat, ami után már zavart, hogy itt vagyunk egy városban és mégis mintha kontinensek választanának el bennünket. Egy-két hét múlva talán ismét a megszokott módon tudnék hozzá viszonyulni, jelenleg azonban minden apró, fellelhető melegsége belecsimpaszkodtam.
A közel hetven év újabb kapaszkodót jelentett nekem. Sajnálom, Emmett. Sajnálom, hogy ennyire önzővé váltam az évek alatt, hogy ez a beismerés most sokkal jobban esik, mint bármikor korábban esett volna.
Hallani akarom a történetét, ha nem is az egészet, legalább egy szeletét, úgy éreztem, hogy szükségem van erre. Ezer apró sebből véreztem, még pár száz már nem számított - fájjon most, egyszerre, hogy később ne kísértsen. Tekintetemmel figyeltem, ahogy letelepedett mellém. Nem helyezkedtem, nem húzódtam arrébb, hagytam, hogy ő válassza meg a távolságot, pillantásomat se fordítottam el, amikor a szemembe nézett. Nem inogtam meg, igazság szerint még a tétovázáshoz is fáradtnak éreztem magam. Döntöttem, belevetettem magam egy eddig ismeretlen szakadékba és vagy megtart a kötél, vagy soha nem is létezett, köztes állapot rég nincs.
Beszélj csak, ha meg is roppanok a súlya alatt, túlélem. Ez neked talán nem számít, de belém ez ülteti el a bizonyosságot.
Hallgattam őt, az eleje nem okozott meglepetést, tudtam, hogy eddig is így érezte, hogy szétzilált családunk nyomasztó és tragikus emlék a számára, amiért Casimir volt a felelős. Újdonságként az ért, hogy minden jel szerint ez egész eddigi életén végigkísérte. Finoman ráncoltam a szemöldökömet, ám nem szólaltam meg, csendben kivártam a folytatást, tekintetem folyamatosan arcvonásait, a megjelenő érzelmeket kutatta.
A felsorolásra megnyúlt az arcom, ahogy ajkaim elváltak egymástól, szemem pedig enyhén elkerekedett. A tárgyilagos hangnemen is megütköztem, némileg értetlenül pislogtam és nem tudtam... nem akartam elhinni, hogy ez így van, hogy így történt. Hazudik. Csak szépíteni próbálja, amit tett - de mi oka lenne rá? Pont most? Még ha évekkel ezelőtt közölte volna, amikor még volt bármi esély is egy szebb testvéri kapcsolatra...
- Ez nem lehet - suttogtam szinte automatikusan, és ahogy az első, hibás terhességi tesztnél, úgy itt is élből érkezett a tagadás. Ott bevált! Itt is be kell, ugye?
Mondd, hogy hazudsz, hogy nem így volt, csak próbálsz átverni, fájdalmat okozni a lehető legkülönfélébb módokon még mindig, muszáj, hogy így legyen!
- Biztos volt rá oka - motyogtam szinte csak magamnak, ám akkor sem tudtam volna épkézláb indokot találni. - Tettél valami megbocsáthatatlant ellene, ugye?
Kérlek, mondd, hogy így volt! Hadd legyen így, nem haragudnék, nem kezdenék el kiabálni, ki sem akadnék, ígérem. Nem leszek olyan, mint a fesztiválon, bármire megesküszöm neked, csak legyen számára mentőöv, egy vékony madzag, akármi! Mert ha nincs, akkor Yu és a kisfiam halála utántól légvárba kapaszkodtam.

- Nem, valóban nem volt könnyű. De igazság szerint örülök neki, hogy nem emlékszem semmire. Félek, hogy valami olyasmit tettem, amit sosem bocsátanék meg magamnak, így ebben az esetben most jobb a tudatlanság - húzódott ismét keserű mosolyra a szám. Nem szeretem a bizonytalanságot, ezt nagyon is jól tudja, de most már, hogy tudom, mindenki visszajött, jobb így. Nem kell bolygatni. Nem szeretném tudni, kinek árthattam. De hogy ezt miért mondom el neki? Fogalmam sincsen, talán nem is kellett volna, de már mindegy, nem tudom őket visszaszívni.
- Sajnálom - meglepő lehet, de a hideg, zárkózott vonások alatt valóban ott van az őszinteség. Fogalmam sincsen, milyen lehet azzal a tudattal élni, hogy megöltél valaki olyat, akit szeretsz. Pláne, ha azóta visszatért és kénytelen leszel a szemeibe nézni. Én is öltem már meg olyan személyt, akit szerettem. Borzalmas érzés volt, ám közel sem tudom, milyen lehet neki most. Nem is szeretném, de tényleg sajnálom. Tűnjék bármennyire is furcsának, idegennek ez a szó az én számból az ő irányába, mégis így van. Senkinek sem kívánnék ilyesmit.
Beszélek. Elmondok neki mindent, mert úgy érzem, hogy megérdemli, hogy végre itt az ideje, hogy megtudja az igazságot. És nekem is szükségem van rá, hogy megértse, miért tettem azt, amit. Így talán könnyebb lesz lezárni ezt az egészet, elengedni. Vagy éppen ezzel fogom megnehezíteni? Már fogalmam sincsen, mi a helyes és mi nem az, kettőnk kapcsolatát tekintve pedig ez talán nem is olyan meglepő.
AZ első három szót hallva lehunyom a szemem, de nem szólalok meg. Érthető, hogy egyből tagadja, talán magam is hasonlóképpen tennék fordított esetben, éppen ezért adok neki időt, had eméssze meg a hallottakat, had barátkozzon csak az igazsággal. Merthogy így volt, esküszöm neked, hogy nem hazudok. A következő megjegyzéssel és kérdéssel azonban végleg kihúzza alólam a talajt és az előbbi megingásom, miszerint képtelen leszek őt ezek után elengedni, egyetlen kérdését hallva semmisül meg. Halkan horkanok fel.
- Megbocsáthatatlant? Igen - fordítom oldalra a fejemet, hogy rá tudja nézni, pillanatnyi szünetet hagyok csupán, mielőtt abba a hitbe ringatná magát, hogy ebben a történetben is én vagyok a gonosz, Casimir pedig a jófiú. - Elvakultan üldöztem, elvakultan szerettem volna visszakapni a húgomat - keserű mosolyra húzódik a szám. Nem hiszel nekem, igaz? Miért kapaszkodsz annyira ebbe az egészbe? Mondd, miért..?
- De mit is hittem.. - fújtattam egy rövidet, majd elkezdtem feltápászkodni - Hogy is remélhettem, hogy képes leszel megérteni, amikor olyan erősen kapaszkodsz belé? - csóválom a fejem, amikor már talpra állok, szavaim mögött halovány féltékenység ül, mérges vagyok még mindig arra a hímre. Őt jobban szereted, mint engem, ugye?
Lehajolok a dobozért, kezembe fogom, nincs itt keresnivalóm, miért is nem a szobámban próbáltam elégetni ezeket a vackokat? Miért nem tettem még meg? Miért nem vagyok képes végleg elengedni téged, Lettie? Hiszen annyi csalódást és fájdalmat okoztál már, én pedig csak kapaszkodok beléd, pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha többé képtelen volnál megsebezni…
Mindenféle köszönés nélkül fordítok neki hátat és indulok el a nem túl messze parkoló autóm felé és ha nem tart vissza, vagy nem szól utánam, akkor bizony beszállok, hogy pillanatokkal később csupán a zsebemből kicsusszant öngyújtó emlékeztessen arra, hogy az előbb még ott ültem mellette.

Döntöttem, tudni akartam, naivan pedig azt hittem, hogy fel is készültem erre. Vagy arra számítottam, hogy színtiszta hazugságot fogok hallani? Valamit, amivel könnyen lebuktatom valótlan állítását? Akármit is vártam, biztosan nem azt kaptam, különben nem taglózott volna le. Képtelen voltam elfogadni, hogy ennyire nem ismertem azt a hímet, hogy ennyire tévesen ítéltem meg, hiszen hozzám mindig jó volt. Honnan sejthettem volna, hogy milyen, amikor a mosoly vicsorba torzul, a fejemet simogató kéz pedig karmos manccsá válik, hogy fájdalmat okozzon a bátyámnak?
Nem akarom, hogy igaz legyen, amit hallottam. Vagy ha az, valamivel csak kivívta! Kívánom, hogy így legyen, különben másodjára fogom elveszíteni Casimirt, most, amikor mindenbe és mindenkibe kapaszkodnék inkább.
Felcsillan a szemem, vágyom a beismerésre, arra hogy hibázott, ám nem kaphatom meg.
Kissé megilletődötten figyeltem, ahogy felpattant, először csak pislogtam párat, majd eljutott hozzám a szavak mögötti sértett, féltékeny tónus is, amitől egy pillanat alatt lett az én kedvem is paprikásabb. Ezt tetézte, hogy sarkon fordult és szándéka szerint megpróbált faképnél hagyni. Azt már nem. Így és most biztosan nem.
Nagy, öles léptekkel tolta közénk kíméletlenül a távolságot, én pedig ugyanilyen vehemensen kaptam fel azt az átkozott öngyújtóját, pattantam fel és hajítottam utána. Sikerült tarkón dobnom.
- Azért kapaszkodok belé, mert nélküle tizenhat éve felkötöttem volna magam! - kiabáltam a hátának, ha nem volt hajlandó megállni, megfordulni. - Adott nekem valamit, megszerettetett velem valamit és ha nincs a restaurálás, rég nem élnék! - Tekintetem haragos szikrákat szórt, miközben apró, egyelőre alig látható könnycseppek ültek szemem sarkában. - Képzeld én is elvesztettem a párom és a gyerekem, igaz, hogy előbbiből "csak" egyet, de ne csinálj úgy, mintha fogalmam se lehetne ezekről! Csak annyi a különbség, hogy velem tetették meg, méghozzá őrzők - köptem az utolsó szót, majdnem akkora megvetéssel, mint ahogy ő viseltetett a farkasok iránt. - És igenis kapaszkodok belé, mert ha korábban nem tettem volna... legalább nem kellene a nyilvánvaló hülyeségeimet hallgatnod. Nem kéne elviselned, hogy Richmondnak hívnak.
Karba fontam a kezem és elfordítottam róla a tekintetem. Tényleg elveszi tőlem, nem csak fizikailag, az életből, hanem minden téren, ahogy csak lehet, és hiába érem fel ésszel, hogy nincs oka hazudnia, mégis annyira szeretném.
Ő adta nekem a művészettörténetet. Tőle kaptam da Vincit. Ezeket öleltem magamhoz a kisfiam halvaszületése után, Casimir nélkül akkor nem lett volna kiutam, ez volt az utolsó szalmaszálam. Beszennyeződött, meggyalázták, mérget csepektettek az eddig tiszta vászonra. Engem megmentett, Emmett-et tönkre tette. Ő az Őrzők közt találta meg a továbblépés lehetőségét, én a farkasokba kapaszkodtam - olyanok voltunk, mint az érme két fele.
- Nekem akkor nem volt más esélyem... - Mert teljesen egyedül maradtam, aki segíthetett volna, az vagy a világ túloldalán volt, vagy lélekben távolodtam el tőle ennyire. - Engem megmentett, bármennyire is tudd ezt nehezen lenyelni - néztem rá pár másodperc erejéig, majd le is sütöttem a tekintetem. - Ne haragudj...
Nem tudtam játszani, hiába próbáltam, az utóbbi hetek tükrében képtelen voltam rá, ahogy arra is, hogy tartsam magam előtte. Annyit tehettem, hogy a folyó felé fordultam inkább, némán hagyva, hogy a könnyeim az arcomat csíkozzák.

~ we might fall? ~

Koppan az öngyújtó a tarkómon, mielőtt az apró kavicsokon landolna, sajog a pont, ahol eltalált, szabad kezemet tapasztom az említett felületre, lehunyom a szemem, összeszorítom a fogaimat. Nem lenne jó, ha ebben a pillanatban szakadna el a cérna, visszatuszkolom a kikívánkozó dühös énemet, nem fogok robbanni. Nem, annak most nincsen itt a helye.
Megfordulok, a szemeibe nézek, had találkozzon csak a két izzó tekintet, nem fordítom el a szemeimet, végig az arcát tanulmányozom, ahogyan fejemhez vágja mindazt, amit gondol, ami vele történt. Nélküle tizenhat éve felkötötted volna magad? Arra nem gondoltál, hogy én is ott voltam! Fájt volna kicsit küzdeni, ugye? Fájt volna törni magad azon, hogy helyrehozzunk valamit? Helyette inkább hozzá menekültél, magadhoz ölelted az emlékét.. Szeretném mindezt az arcába kiabálni, szeretném, ha tudná, hogy még most is haragszom rá és igen, féltékeny vagyok, annyi év után is. De csendben maradok. Némaságba burkolózva hallgatom tovább mindazt, amit megoszt velem, tűröm, ahogyan kiejti azt az egyetlen szót, és ahogyan a mondandója végéhez közeledik, a dühöm úgy alakul át valami egészen mássá. Keserű üresség és némi csalódottság, beletörődés. Te is érzed ezt, Lettie?
Lehunyom a szemem egy pillanatra és hagyom, hogy az érzés eluralkodjon rajtam. Elengedem a saját múltam, elengedem a saját emlékeim, hogy egy rövid időre az ő helyébe képzeljem magam. Nem tudom, mi történt vele, nem tudom, mit kellett átélnie, de bőven elég mindaz, amit most hallottam ahhoz, hogy némileg átérezzem. Mindketten rengeteg mindent veszítettünk és mind a ketten másban találtuk meg a kapaszkodót.
Amikor ismét felnyitom a szemeimet, már valami mást fürkészett, én pedig egyetlen pillanat alatt bántam meg azt, hogy elmondtam neki mindezt. Eddig hitt valamiben, eddig volt egy biztos alapja, én pedig ezt rántottam ki alóla, ezt tettem tönkre. Az igazság piszkosul tud fájni, nem egyszer tapasztaltam ezt, de vannak olyan helyzetek, amikor lehet jobb a békés tudatlanság. Lehet, hogy tévhit, de akkor is melegséget ad, akkor is kapaszkodhatunk belé és ott van biztos pontnak. Én most ezt zúztam porrá a húgomban. Sajnálom, Lettie.
Nem tudok mit mondani, képtelen vagyok, fogalmam sincsen, mivel foghatnám őt össze, mondhatnám neki, hogy sajnálom, de kétlem, hogy erre volna szüksége. Kétlem, hogy egyáltalán rám volna szüksége. Hiszen annyi éven át próbálkoztunk, annyi éven át szerettem volna, ha igazi testvérek lehetünk, miért pont most sikerülne? Miért pont most történne valami olyan, ami csökkentené a közénk ékelődött távolságot? Hiszek-e a véletlenekben? Fogalmam sincsen, de miért pont most kellett erre sodródnia? Végleg el akartam engedni, végleg le akartam zárni a múltam, végleg ki akartam törölni az életemből őt úgy, mint testvért. Erre felbukkant, én pedig.. én pedig tönkretettem. Nem ezt szerettem volna…
Én segítettem volna, miért nem látod? Ezek a szavak azonban csak az elmémben fogalmazódnak, képtelen volnék kimondani őket, hiszen ami elmúlt, azon már úgysem lehet változtatni és nem szeretném még apróbb darabokra zúzni, hiszen biztos vagyok benne, hogy nagyon is jól tudja. Mindketten elszúrtuk. Ő eltaszított magától, én pedig nem küzdöttem tovább.
Továbbra sem szóltam semmit, akkor sem, amikor hátat fordított. Tekintetem a kezemben szorongatott kicsiny dobozra siklott, a múltamra, a reményemre, a hitemre, az álmaimra. Meg akartam tőlük szabadulni, ám most már egészen más terveim voltak velük... Lehajoltam, felvettem az öngyújtót, majd megindultam felé, talpam alatt megcsikordultak az apró kavicsok, egyértelműen jelezve számára, hogy közeledem. Mellette álltam meg és néhány szívdobbanásnyi ideig csupán én is a vizet bámultam. Egyik oldalam szerette volna megölelni, szerette volna azt mondani, hogy felejtsünk el mindent, hogy próbáljunk meg tiszta lappal kezdeni, hiszen milyen egyszerű is volna, nem igaz? Másik lényem azonban hevesen tiltakozott, hiszen annyit küzdöttünk és minden hiábavaló volt, ha eddig nem sikerült, miért lenne most más? Nem szabad, engedd el, dobd a vízbe a dobozt és hagyd itt, úgy volna a legegyszerűbb! Mégis képtelen vagyok rá, hiszen.. hiszen ő a húgom. Történjék bármi, igaz?
- Vedd el, kérlek - nyújtom felé a dobozt, tetején az öngyújtóval. Szeretném, ha megtenné, ha innentől az övé lenne, hiszen mindig is neki szántam azokat a leveleket. Bízom benne, hogy érte fog nyúlni, ha azonban nem teszi meg, úgy a lábához helyezem a számomra olyan nagy jelentőséggel bíró kis csomagot.
- Rengeteget futottam utánad, mind hiába volt. A döntés most már a te kezedben van - pillantok rá, ha ő is rám néz, néhány pillanatig fenntartva a szemkontaktust, majd mintha szám sarka rándulna egy picit felfelé, alig észrevehető, de akkor is ott volt. Elfordulok, elmegyek, ezúttal kétlem, hogy visszatartana. Nyílik a kocsiajtó, ám még mielőtt beszállnék, visszapillantok.
- Ha gondolod.. az egyetemen leszek - ezekkel a szavakkal búcsúzom tőle, mielőtt beszállnék az autóba és indítanék. Tiéd mind a három levél, tiéd az öngyújtó. Hajítsd a folyóba, égesd el, ha többé nincsen rám szükséged. Vagy olvasd el és hozz egy tiszta lapot, hogy újrakezdhessük. Én várni fogok rád, bárhogyan is dönts, tiszteletben tartom majd. Eljössz hozzám? Ha igen, ki jön majd? Savannah vagy Lettie..?

Te nagybácsi lehettél volna. Én nagynéni voltam. Mindketten úgy, hogy sejtelmünk se volt róla, ahogy sok másról sem a másik kapcsán. Nem tudom, mit vártam attól, hogy mindezt a fejéhez vágtam, hogy vártam-e bármit is, vagy egyszerűen csak... ki kellett fakadnom. Elsősorban nem ilyen téren akartam, nem ebben a témában, de valahogy le kellett vezetnem némi feszültséget és vele szemben is szép mennyiség gyűlt össze.
Hagyta, hogy végigmondjam annak a haragnak ellenére is, ami ott tombolt a tekintetében. Nem rémisztett meg, nem hátráltam meg, lakozott bennem annyi akaratos dac, mint benne, csak ritkábban, más helyzetekben mutatkozott meg. Hasonlítunk, igazság szerint, talán jobban is, mint azt bármelyikünk szeretné, de ha többé másban nem, ebben meg fog maradni, meg fog mutatkozni, hogy testvérek vagyunk.
Széttört bennem egy bizonyosságot, porig rombolta, elpusztította életem egyik alapzatát. Óruási kárt okozott, amivel tisztában volt, láttam rajta. Eszembe jutott, mekkora örömmel mentem be New Yorkban a Metropolitanbe minden regel, maradtam ott éjszakába nyúlóan, vesztem el a különféle műalkotások között. Békét és egyensúlyt kaptam, lassan, fokozatosan állt helyre bennem valami. Nem lett tökéletes, mert a repedések megmaradtak, de legalább egyben voltam. Eltűnt. Felégetted bennem, Emmett.
Meg se próbálom áltatni magam azzal, hogy majd visszaépítem, mást teszek a helyére, mert nem lehet. Bennem él minden hiány, minden veszteség, minden rombolás, amit mások végeztek bennem: a szüleink, Nina, a hajdani családi élet és otthon, az idősebb Prescott, Yu, a fiam. És most Casimir. Kristálytiszta, sekélyvízű tóból kiálló leomlott kősziklák mind, amiket távolról nézhetek. Mindig ott lesznek, ha sikerül, akkor el tudok tőlük fordulni, hogy előre nézzek, a hátam mögött akkor is a romok fognak barázdákat vájni a sima víztükörbe.
Maradt Kyle. És talán még Ő...
Egyedül érzem magam, s amikor meghallom a kavicsok csikordulását, azt kívánom bár tényleg, fizikailag is így lenne. Hagyjon itt, hagyjon magamra, elég kárt okozott én pedig belefáradtam abba, hogy gyerekes módon megpróbáljam ezt valahogy viszonozni.
Kerültem a tekintetét, nem néztem rá és a dobozt se vettem el, csak alig láthatóan bólintottam. Mit árthatsz már? Ennél is többet? Legfeljebb ha Lynx vagy Kyle szíve van benne, azon túl semmit. Az én kezemben a döntés. Mintha felpofozott volna, holott ezt biztosan nem akarta, engem viszont elemi erővel csapott arcon a tudat, hogy tényleg én döntöm el, hova, merre tovább vele, velük. Vagy éppen nélkülük.
Leguggoltam, miután elhajtott és már nem hallottam a kocsi zúgását, hogy a kezembe vegyem a dobozt és az öngyújtót. Azt a zsigeri menekülési vágyat érzem, ami pár hónapja rávett, hogy kisurranjak Lynx lakásából, amíg ő az éjjel-nappaliban volt. El kéne tűnnöm innen. A partról, a városból, de még az államból is. De meddig fogok menekülni?
Felálltam - az egyik tárgy a kezemben, a másik a folyó feneke felé tartott éppen. Elindultam, de nem tudtam merre, hogy előre haladok-e tényleg, vagy épp most fordítottam hátat mindannak, ami a kiutat jelenthette volna. Az én kezemben a döntés. Bár olyan egyszerűen tudnám meghozni, mint ahogy ezt te közölted velem.

//<3333333333333333 ö.ö//

Lépéseit egyre szaporábbra kellett vennie, mivel Lester úgy tűnt mihamarabb nyakon akarja csípni, de ez Angutának nem volt túl jó, mivel az utcán kódorgott néhány ember, és nem kívánta veszélyes szituációba keverni őket. Mellesleg az sem lenne szép, ha valaki kocsiját szétvernék, mialatt igazmondási leckéket vesz Lestertől. A folyóparton viszont szépen lerendezhetnék a nézeteltérésüket, csak egy olyan helyet kell találnia, amelynek a város felőli részén sok fa, bokor és egyéb természetes tereptárgy helyezkedik el. Lester telepatikus üzenetének hatására széles vigyor terül szét arcán, de most igazán nem volt gond, hiszen nem láthatta őt elölről, energiái meg amúgy is ideges félelemmel lüktettek. Egyre gyorsabban haladt, közben hátrapillantott, bár fölösleges volt, hiszen rohanása zajából pontosan felmérte, hogy milyen messze van tőle, de az illúzió kedvéért azért úgy tett, mintha mindig meglepődne, amikor a hímet néhány lépéssel közelebbinek látta. Eljött az ideje, hogy ne csak tempósan gyalogoljon, hanem szaladjon is, persze csak óvatosan, nem akarta egy pillanat alatt lehagyni őt, így nagyjából az emberi maximális sebességet hozta ki magából, ami durván negyven kilométer per óra lehetett.
Lester lépteinek megtorpanására lett figyelmes, majd műanyag súrlódását hallotta, ezért kíváncsiságtól hajtva visszatekintett, és egy fekete kukát látott közeledni. Pillanatok alatt felmérte, hogy nem fogja eltalálni, de a látszat kedvéért oldalra hőkölt rohanás közben, majd egy színlelt bukással néhány bukfencet produkált a járdán, hogy aztán némi irányzavarral küszködve újra futásnak eredjen. Mivel a hím elég távolságot vesztett a dobással, így egy kis móka igazán belefért. A kuka nagyot reccsenve tört ketté, bűzölgő tartalma a járdára ömlött, de Anguta nem sokat törődött vele, hiszen senki sem sérült meg, és egy kis felfordulás, még igazán nem ok arra, hogy befenyítse Lestert. Amúgy is túl jól szórakozott, hogy aggódjon egy szemetes miatt.
Kettejük közötti távolság nagyjából állandó maradt, ha üldözője gyorsított, akkor Anguta is így tett, ha lassított, akkor viszont csak kisebb mértékben vett vissza sebességéből, mivel nem akarta, hogy úgy érezze csak játszik vele. Egyébként is forró nyomon volt, ha el is vesztené szem elől, szagról könnyedén rátalálna. Lester igazán el szeretné verni, ami nem is csoda, bár saját maga ennyiért senkinek sem ártana, de a fiatalság már csak ilyen. Hevesek és meggondolatlanok, főleg, ha a büszkeségükön hajtott át egy úthenger. Végre talált a partmentén egy olyan részt, ahol egy szakaszon fák takarják a folyót előlük. Pont megfelelt számára. Irányt változtatva a fák felé rohant, miközben hátra-hátrapillantott, hogy Lester vajon követi-e még. Fákon és bokrokon rohant keresztül, közben hirtelen ötlettől vezérelve egyik ujját karmossá változtatva, a kulcscsont alatti puha részbe döfött, majd szaladtában egy ágat letörve sebbe nyomta. Mozdulatait villámgyorsan vitte véghez, majd a végén az ujjat is visszaváltoztatta, hogy aztán fájdalmas kiáltás közepette, hasra essen és néhány méteren keresztül guruljon a kavicsos parton. Hirtelen kelt fel, de mint, aki elfeledkezett Lesterről a faágat igyekezett kibányászni a sebből, ami néhány pillanat alatt meg is történt, valószínűleg éppen akkor, amikor a hím előcsörtetett a fák közül. Rémülettől remegő ajkakkal és tágra nyílt szemekkel figyelte a nagydarab fickót, közben hátrált, de jóval lassabban, mint ahogy a hím közeledni tudott.  
- Várj, beszéljük meg, csak vicc volt az egész – mondta őszintén, persze hazudós energiákkal, mert miért is ne bőszíthetné tovább Lestert? Ott vannak, ahol szinte senki sem láthatja őket, maximum, ha valaki csónakról figyeli őket, de az legyen az akkor baja, ha véletlen feltűnik egy. A folyó vizét jelenleg egyetlen evezőlapát, vagy motoros propeller sem zavarta fel. Minden ideális egy kis verekedésre, ha már Lester ennyire nem akar tágítani.
– Amúgy meg – kezdett bele feszült mimikával, szemét ide-oda járatva, talán használható fegyver után kutatva. – Biztos ki akarsz kezdeni egy villámmal? – kérdezte a magabiztosság teljes hiányával, amennyiben volt ideje és a hím nem egyből támadt. Ha nem, akkor a csapás elkerülése után közölte. Félelme szinte tapintható volt. Egyik kezével a vállát szorongatta, a másikkal pedig igyekezett valami védelmi pozíciót felvenni, már csak a látszat kedvéért is. – Egyébként meg utóbbi szavaidnak, nem sok értelme volt. A hazug embert igen nehéz utolérni, míg a sánta farkast elég könnyű, amint ezt te magad is láthatod – igaz nem sántított, de ha négylábú farkas lenne, illene neki.

Igen ismerte, elég szakállas vicc, és már az őskorban is jelen volt, legalábbis az a része, amikor ököllel akartak valakit véleményváltoztatásra bírni. – Asszem – húzta hátra fejét, éppen csak annyira, hogy Lester csapásának a szele megborzolja a haját, de a képét ne találja el. Mosolyra húzta volna a száját, ahogy a nagydarab hím még nagyobbá változott, de igyekezett rémületet vinni arcára, közben hátrálva távolodott tőle. Úgy látszik ellenfele nem túlságosan fél a lebukástól, habár fényes nappal volt, dühe felülírta józan eszét, ami nem túlságosan jó, viszont ilyenek a fiatalok. Meggondolatlanok, vadak és minden apró sértést halálosan komolyan vesznek. Szívesen lekevert volna neki egy pofont, amitől kavicsot nyelne, de az elrontaná a szórakozást és bár egy majd’ két és fél méteres vadállat tornyosult fölötte, nem igazán érezte, hogy hamar véget kellene vetnie a harcnak. Kellemes időtöltés volt gyerkőcökkel foglalkozni, és az őrzők majd megoldják, ha netán valaki meglátná őket. Egyébként sem Jasont kapnák el érte, hanem Lestert, akire ilyen hozzáállással rá is férne némi falkaterápia, vagy őrzői orra koppintás. Amúgy pedig, ha minden jól megy úgysem sokáig lesz Lester farkas alakja látható.
Angutának esze ágában sem volt tönkretenni a ruháit, még a látszat kedvéért sem, így míg hátrált és kitért oldalra vetődéssel egy nyakra mért harapás útjából, könnyedén kibújt pulcsijából, majd a pólóját is ledobta magáról. Igaz két felsője sérült, de még használható, és aki csóró ne legyen válogatós. Csak azért mert véres és lyukas, még nem kell kidobni. – Nem úgy tűnsz, mint aki csak lesöpörni akar – közölte adrenalintól túlfűtött határozottsággal, legalábbis remélte, hogy Lester annak tudja be. – Inkább kinyírni szeretnél, de kissé lassú vagy – igen, persze, hogy hecceli tovább. Miért is ne? Ha nagyon begőzöl, lehet agyvérzést is kap, és véget ér a csata még mielőtt elkezdenék. Félelme még mindig körbelengte, amit némiképp tompított a kevéske sikerélmény, amit begyűjtött „villám” vérvonalának hála. – Minden morf ilyen gyalázatosan béna harc közben? – kérdezte kissé szívfájdalommal, de a dühös ellenfelet sokkal könnyebb az orránál fogva vezetni, mint egy higgadtat.
- Igen, egy kicsit be vagyok rezelve – közölte tétován, miközben cipőjét rúgta le magáról, hogy aztán a nadrágjából is kibújjon. Közben, ha Lester támadott megőrizve a fiatal korához passzoló villámsebességet igyekezett kitérni a hím útjából, de persze nem mozoghatott túl gyorsan, mivel még a végén elkedvteleníti leszármazottját, hogy esélye sincsen a közelébe kerülnie. – De amúgy tudod, hogy irtó hülye vagy, hogy a nyílt terepen változol át?
Már csak bokszeralsója volt rajta, amit szintén le akart venni, hiszen ez is kincs egy nincstelennek, na meg amúgy is fürödni a folyóban meztelenül is lehet. Így mialatt megőrizve a karnyújtásnyi távolságot kettejük között, gatyáját is letolta, majd lerúgta magáról, hogy aztán egy kavicsot felkapva – és ismét csak kitérve, ha szükséges – egy sima mozdulattal vágja Lester állkapcsa felé.  Nem vitt bele túl sok erőt, csak annyit, hogy esélyesen megtántorodjon. A találat biztos volt, hiszen közel voltak egymáshoz, viszont nem ismerte Lester állóképességét, így nem tudhatta, hogy a repülő kavics, ami állon találja, mennyire lesz képes kizökkenteni a hímet. Nem lett volna erre szükség, de el akarta érni a folyót, anélkül, hogy túlságosan gyorsan kellene futnia, amit egy ilyen fiatal farkasból talán nem nézne ki Lester, még akkor sem, ha villám. A lassú futásnál pedig esélyes volt, hogy a hátára ugrik, mialatt a habokba veti magát, ami igazán kellemetlen lenne, mivel ilyen esetben egy jól irányzott könyökhasználattal el kellene törnie néhány bordáját, ami szintén kérdéses korából adódóan.
A kavics hatására a hím hátrébb tántorodott, így Anguta a folyó felé kezdett sprintelni, nagy levegőt vett, majd belevette magát, és miután már nem látszódott, egy pillanat alatt felvette szellemfarkas alakját, és a folyó közepe felé kezdett úszni. Tökéletes hely, hogy észrevétlenül laposra verhessék egymást, már feltéve, ha Lester hajlandó a gyorssodrású folyóba vetődni utána. Anguta úgy tippelte hajlandó lesz, ezért hamarosan a part és a felszín felé fordult, várta a támadását, közben telepatikusan üzent neki. – Hogy ízlett a kavics? Nem szeretnél inkább visszavonulót fújni? Eddig úgy tűnik csúfos véged neked lesz – energiái már inkább csak feszültek voltak körülötte, és a félelem kezdett halványodni. Túl sok siker érte az elmúlt percben, hogy masszív rettegését hihetően fenntarthassa. Valószínűleg tovább fogja bírni a víz alatt, mint Lester így a hím kénytelen lesz előbb-utóbb feladni.

Lester bestiája igazán lenyűgöző látványt nyújtott, belefog telni néhány perces vizsgálódásba, mire minden apró részletet megjegyez rajta. Nem mintha használni akarná feltétlen farkasának alakját, de sohasem lehet tudni mikor jön jól egy nagydarab, mozaikként tetszelgő, elrettentésnek kiválóan alkalmas forma.
- Láttam, de a Segal filmek sablonosak, és mindig ő a hős, aki helyre teszi a rosszfiúkat. Egyszóval uncsi – grimaszolt, miközben járták a halálosnak tűnő keringőt. – Biztos nem akarod átgondolni a helyzetet? Elég drasztikus bárkit megölni némi hazugságért nem gondolod? – félelme még mindig tapintható volt, de azért válaszolt neki, ha már Lester ennyi energiát ölt abba, hogy harc közben is választékosan és igazán szórakoztatóan társalogjon. Ha professzor, nyilván a helyi egyetemen tanít, egyszer meg kellene majd látogatnia, és kulturáltabb felvezetés után, meglehet még találnának valami közös témát is, amiről elbeszélgethetnének. Dickens nyilván jó alap lenne.
- Fene gondolta, hogy falka bolt – hazudta hihetően és könnyedén, miközben kitért Lester robosztus állkapcsának csattanása elől. – Amúgy meg, háromból kettőt palira vettem, ha jól rémlik nem kaptál a pulcsim után, hogy megnézd a könyv ott van-e. Igazán nem tehetek róla, hogy a házi sárkány is letolta a képét – őrizte a könyveket, mint Smaug az aranyát. Dicséretes tőle, bár úgyis megszerzi azt a könyvet, miután Lester pénzét elvette. Fájdalomdíj a sok kellemetlenség miatt. Úgy tűnt amúgy sem kellett nagyon neki, hiszen átváltozásakor szétszakadt ruháival együtt valószínű a tárcáját is a földre hajította. Persze most nem volt ideje a ruhák között kutakodni, de ha végzett a nagydarab farkassal, akkor minden gond nélkül kiszámol annyi pénzt, amennyiből megveheti a Karácsonyi éneket. Nem tartotta magát túl okosnak, de túl büszke sem volt, hogy egy kölyök kirohanásán felkapja a vizet, így nem is foglalkozott a sértésnek szánt szavaival, bár a bűvészes részt szépen eltalálta. – Egyébként már egy jó ideje bűvészkedem, nem volt gond eltüntetni egy akkora méretű könyvet feltűnésmentesen – mosolya kissé fennhéjázóra sikeredett, amit nem bánt, bár saját magától távol szokott állni a kérkedés, de úgy érezte Lesterrel szemben, már úgyis mindegy. Holtan akarja Jasont látni, és Angutának egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ha hagyná magát elkapni egy röpke harapás erejéig, megint kérhetne albérletet a Távolban néhány száz évig. Ezt természetesen nem engedhette meg magának, így nem botladozott, vagy tett úgy, mint aki azt sem tudja mit csinál, mert az ilyen az életébe is kerülhetne akár.
- Becsület? – kérdezte vissza ideges nevetéssel. – A becsülettel nem laksz jól, és órákat sem tölthetsz Dickenst olvasva pusztán miatta – kivéve, ha rendes munkával megkeresi valaki a betevőt és a szórakozásra valót. Úgy persze könnyű becsületesnek lenni, de mint már említette Lesternek, előbb-utóbb kifizetné a lopás értékét, de úgy tűnik nem hitt neki, pedig tényleg őszintén gondolta. Igaz sokszor fogadta meg, hogy kifizet valamit, amit jogtalanul felvett, vagy elvett, de néha persze az események úgy hozták, hogy erre képtelen volt, vagy nem volt már rá szükség. De nyilván egyik helyi üzlet sem a néhány dolláros hiány miatt fog tönkremenni, amit Anguta okozott nekik. – Belegondolva igazad lehet… tényleg hiányzik – grimaszolt pofátlanul, miközben a megfelelő kavicsot kereste, amit Lester képébe vághat.
Igazán szórakoztató volt látni, ahogy a hím a dobástól megtántorodik, de még akkor sem hagy fel a szövegeléssel. Kitartó a nyelvhasználatban az már egyszer biztos, kár hogy el kell némítania majd. – Még szép – üzente vissza, miközben a folyó felé nyargalt. – De Jason a nevem, persze aki olyan ostoba, hogy fényes nappal átváltozik, annak a memóriája is rövid lehet – hangja nevetős volt, és a könnyebbség kedvéért már telepatikusan üzent. Meg egyébként is lehet cseng a füle a dobástól, még a végén nem értené tisztán, hogy megint lehülyézte.
- Nyugi professzor, a víz alatt várlak, eszemben sincs átúszni, hiszen nem is vagy te olyan kemény, mint elsőre hittem, csak nincs kedvem letolást kapni falkától, ha szétkapásod közben valaki meglát minket – feszültség érzetét még mindig sugározta magából, nagy adag önbizalommal megtoldva, a félelem pedig már csak kósza vonalakban vibrált körülötte.
- Hogy… mi? – kérdezte értetlenséggel gondolati hangjában, persze már akkor tudta mire gondol, mielőtt még a sötét folyó kavargó vizében elég közel ért volna, hogy meglátva Anguta víztől feketésszürke szőrű fejét, felvette volna annak alakját. Mélyen legbelül tapsolt örömében, ahogy meglátta saját fejét Lester bestiájának testén. Igazán figyelemre méltónak találta, pofájára viszont csupán dühös vicsorgás ült ki, ahogy körülette kavargó érzései is haragról árulkodtak. Senki sem szereti a tükörképét, főleg úgy nem, ha az épp torokra akar marni. Még mindkettejüknek bőven volt oxigén tartalékuk hatalmas tüdejükben, de minden egyes felesleges mozdulat ront a helyzeten, így igyekezett minél lazábban hárítani Lester támadásait. – Azonnal vedd le az arcom magadról – hangja méregtől csepegve csapódott a másik elméjébe, de remélte nem fogja megtenni, amit követelt. Miért is tenné, ha egyszer bosszanthatja vele a bolti szarkát? Ahogy úszva közeledett a medveszerű lény állkapcsával torokra célozva, Anguta jóval hamarabb kezdett jobboldalra siklani, mint azt a szárazföldön tette volna, de a víz alatti harc már csak ilyen. Ha vérdelfinek lennének, nem lenne gond ebben a közegben is kecsesen reagálni, de medveméretű bestiaként – ami marhára nem áramvonalas – kissé nehézkesebb dolguk van. Viszont a csapások erejét visszafogja a víz ellenállása, ami azért jó, mivel talán így Lester nem lepődik meg azon, ha egy telitalált Jason farkastestén nem annyi sérülést okoz, mint az elvárható lenne. Igaz, ha a torkát ragadja meg, akkor majdnem mindegy. Alapító vagy sem, egy torokátharapást Anguta sem élne túl valószínűleg. Ilyenre persze még nem volt példa hosszú élete során, és ma sem lesz, hacsak nem követ el valami végzetes baklövést. Viszont egy lazább sérülést talán hajlandó bevállalni, már csak, hogy Lesternek is legyen némi sikerélménye. Most viszont csak kitért az útjából, és visszakézből a hím felé csapott, ügyelve, hogy karmai ne szántsák fel a törékeny morf képét – amúgy sem szeretett volna saját pofájában kárt tenni - de elég erőt vitt bele, hogy néhány másodpercig Lester a csapás vonalának mentén suhanjon, ameddig nem kezd el újra végtagjaival Anguta felé evezni. Már amennyiben a nyelvész nem tért ki ütése elől.

A vulkánokról sokat mesélhetett volna Lester számára, hát legalábbis egyetlen egyről bizonyosan. A Krakatau kitörése nem volt épp legszebb emlékei közé sorolható, persze annak is megvolt a maga halálosan nyomorult bája, de úgy érezte nem kér belőle többet. Ha nem Jasont kellene játszania, nyilván eszmecserét folytatna róla, mennyire nem érezte saját halálát, amikor 1883. augusztus 27-én jobb létre szenderült a végső kataklizma bekövetkeztekor.
- Ja, értem, bár nem vagyok a kisfiad, és szemtelenségért megölni valakit még mindig túl drasztikusnak tartom – közölte hol gyorsabban, hol lassabban, attól függően, hogy mozgásban volt, vagy pillanatnyi levegőhöz jutott. – De, te érzed. Igaz, ha valami fontos személy lennél, még talán megérteném, hogy nem bírod a szemtelenséget, de így? Kóborként egy falka területen? Csoda, hogy ilyen mentalitással még életben vagy… talán az erősebb szájalókat békén hagyod? – kérdezte maró éllel a hangjában. Angutát igazából ez nem foglalkoztatta. Ha meghunyászkodik az erősebbek előtt az csak az életben maradását szolgálja, ami feltétlenül pozitív. Majd egyszer eljön az idő, amikor ereje teljében lesz, és akkor majd megválogathatja, kinek enged és mit. Talán akkora már a pitiáner sértegetéseken is túl fogja tenni magát, egy figyelmeztető morranással, vagy megelégszik a változatos visszaszólásaival, amiket egyébként Anguta igen szórakoztatónak talált.
- Aha, hát gondolom már késő bocsánatot kérnem, nemde? – szinte biztos, hogy késő. A hím meg akarja ölni őt, tisztán kivehető gyilkos vágya, persze ezt nem engedheti meg neki semmiképp, de túl egyszerű lenne egyetlen csapással véget vetni a dolgoknak. Sokkal szórakoztatóbb, ha közben átejtheti. – Sokakat öltél meg? – kérdezte kíváncsian, miközben tartotta a lépésnyi távolságot a nagydarab tetovált farkastól. – Nőket, gyerekeket? Nyilván csak emberekre futotta erődből… - felettébb kíváncsi volt vajon halandókról beszélt-e. Természetesen csak Lester érdekében mivel, ha a tőle származott farkast gyenge emberek elpusztítására pazarolta, akkor lehet mégiscsak be kell rendesen fenyítenie… vagy talán rosszabb dolgot kell művelnie. Ezt persze nem fogja elkapkodni egy vérgőzös szituáció kellős közepéből levont tanulság miatt. Érezné ugyan, ha hazudik, de az ilyennek jobban utána kell nézni. Nem elég bemondás alapján valakit megfosztani a farkasától, mivel lehet, hogy halandóknak ártó cselekedetei óta évtizedek teltek el, és már a jó út felé halad. Megfontoltan kell eljárnia, akármi is lesz Lester válasza.
- Nahát, így még senki sem értelmezte a becsület fogalmát előttem – kuncogott fel némi idegességgel a hangjában, félelme még jelen volt, de inkább a feszültség érzet dominált.
Egyik név sem kimondottan tetszett neki, de úgy látszik a hím nem fogja felvett nevén szólítani, így ráhagyta, és csak pár telepatikus szóban kommentálta az elnevezést. – Akkor hívj Szájas Simonnak, mind közül ez tűnik a legkreatívabbnak – persze a többi is az volt, csak épp Angutának nem voltak kedvére valók. A folyó habjai jóleső élvezettel ölelték körbe, ahogy belevágódott a Chenába. Gondolatban elmosolyodott az ismételt halálos fenyegetésen. – Előbb utóbb biztosan, de az nem ma lesz – hanga gúnyosan csengett a másik elméjében. – Még csak meg sem tudtál ütni, te magad pedig már kétszer is találatot kaptál – persze az egyik a sárkánynőstény volt, de ugyan miért ne ékeskedhetne más tollával, amikor amúgy is más cuccával akart kisétálni a boltból? Egy pillanatra elgondolkodott, hogy talán a falka alkalmazhatná hivatalos agyfelbaszóként, bár nem tudta milyen fizetéssel járna az ilyen bizalmi állás, de kétségkívül tehetséges volt benne, vagy csak Lester reagálja túl Szájas Simon szemtelen szólásait.
Megjátszott haragja még inkább nőtt, amikor Lester egész testében felvette Anguta farkasának az alakját. Tehetséges nagyon is, ami a másolást illeti. Szívesen fizetett volna neki egy pohár whiskyt – már persze, ha lett volna pénze – a csodálatos produkcióért. Rejtett elérzékenyülése azért nem gátolta meg abban, hogy kitérjen a torokharapás útjából, és visszakézből pofon vágja Lestert. Karmai nem szántották fel pofáját, de a csapás tisztes távolba taszította a hímet. Angutának még jócskán volt levegője, nyilván még Lester is bírja szusszal, legalábbis abból a hatalmas tüdőből még tíz percet simán kinézett. – Azonnal tüntesd el magam rólad – sziszegte méregtől csöpögve, amikor Lester újra felé tempózott. Már a nevet sem kommentálta, bár ha tényleg villám lett volna ez is találó név lenne.
A hím támadása nem érte váratlanul, még csak nem is lepődött meg, amikor érezte hasában a fájdalom pengéit, amint vastag bőrén négy véres csíkot ejtenek. Annyira kimozdult, hogy ne a belső szerveiben tocsogjon a karmos végtag, de nem akarta sérülés nélkül hagyni magát. Amúgy is csak felületi karcolás, ami néhány órán belül begyógyul. Nem is biztos, hogy jóval kisebb emberi alakjában pirosan véres, apró karcolásnál nagyobb lesz a sebe. Mindegy is, most jött el a végjáték ideje. Lester sebet okozó végtagjára rámart, és maga felé húzva – vagy éppen magát arra felé, a vízben ugyebár ez kérdéses – a hátára vetődött, gyorsabban, mint az egy ennyi idős villámtól elvárható lett volna, de még közelében sem volt teljes gyorsaságának. Nem akart egy lassabb mozdulatsor miatt, be nem tervezett sérülést kockáztatni. Vaskos karját Lester masszív nyaka köré fonta, és keményen szorítani kezdte, közben visszaváltozott emberi alakjába, de a nyakra mért szorítás nem enyhült, mindössze már két kézzel kellett átfognia azt. Lesternek medve alakjából adódóan kevés esélye volt, hogy a víz alatt lerángathassa magáról a hozzá képest apró testet. A szárazföldön jóval több opciója lett volna, de azért Anguta résen volt, hátha Lester tud meglepetést okozni neki.
- Itt fogsz megdögleni te kibaszott morf – Jason hangja diadalittas dühvel csattant a hím tudatában, miközben mérge emésztő örvényként lengte körbe kettejüket. Nyilván nem tetszett neki, hogy a másik még mindig az ő alakját viseli.

Nem igazán kapott kérdésére választ, inkább csak sejtette, hogy mindenkinek nekimegy, de Angutának fogalma sem volt, hogy ez vajon tényleg igaz-e vagy sem. Nem hazudott, de a ködös megfogalmazással keveset tud kezdeni. Persze nem is igazán várta, hogy olyannak nyílik meg, akit éppen ketté akar harapni.
- Akkor már legalább harminchat ütéssel tartozol – bár nem tudta, hogy tizennyolcszor beszólt-e neki, mivel nem számolta a pofátlan megjegyzéseit, de mindegy is, mivel ezt megint lehet beszólásnak venni, szóval kettővel ismét csak több. Mondjuk, ha eddig még életben maradt, akkor lehet nem nagyon ment neki mindenkinek, aki felbosszantotta, vagy a helyzete eddig szerencsés volt, és senki olyat nem molesztált, aki hasonló mentalitással bírna, mint ő. Egyszer talán fel kellene venni az alakját és összeugorhatnának úgy is. Kíváncsi lett volna, vajon mennyire bírja saját magát elviselni.
- Akkor bocsánat, bár nem mintha emiatt letennél szándékodról – közölte keserű éllel a hangjában. Nem, azon a ponton már túl voltak rég, hogy bocsánatkérés segítésével csak egy laza taslit kapjon, vagy buksisimit, valamint egy lendületes lökést, amivel útjára engedi.
Megint nem kapott egyértelmű választ, a fene se tudja, hogy vajon mire gondolt ezzel a kijelentéssel. Talán tényleg nőket és gyereket öl először? Ha így van talán most rögtön le kéne tépnie a fejét, de valahogy abszurdnak tűnt a gondolat, hogy tényleg ez lenne az igazság. Ennek majd még utána jár később, az biztos, hogy haragját képtelen fékezni, persze lehet nem is akarja, de talán nem hidegvérű gyilkos. Mindegy, előbb-utóbb kideríti, akkor majd eldönti mit is kezdhetne vele. Az már biztos, hogy a viszontlátás öröme nem lesz túl kellemes és nyilván megint összeverekednek. Vajon addig fogja csinálni, amíg rá nem eszmél, hogy nem győzhet? Talán csak addig, de amilyen kitartóan rohant utána, lehet még akkor is megtámadná, ha tudná, hogy semmi értelme.
- Valami olyasmi – közölte kurtán.
Úgy látszik szeret neveket adni, de már nem is foglakozott vele, csak belül jót derült rajtuk. – Felőlem – küldte lemondóan a gondolatot, miközben a víz alatt estek egymásnak.
Meglehet, hogy tényleg több harcban vett részt, mint Anguta, mivel néhány kivételes alkalmon kívül – mint, amilyen a mostani is volt – nem igazán vett részt küzdelemben, hiszen többnyire egy legyintéssel elrendezte, ha valakit bosszantóan eszméleténél lévőnek talált.
- Ez már akkor eldőlt, amikor beléptem az antikváriumba – közölte nagyképű hanghordozással. Valójában akkor még nem dőlt el, hiszen még nem is harcoltak azon a ponton, de Anguta tett róla, hogy felbassza agyilag leszármazottját. De, hát kedélyes beszélgetéssel ugyan mit tudhat meg róla? Nagyjából semmit, csak amit el szeretne mondani magáról, és Lester amennyire csűrte a szavakat rá kellett volna kényszeríteni, hogy egyértelműen beszéljen, mivel így nem tudta mit hazudik, még ha érezte a csalás energiáit akkor sem. Így viszont kiderítette, hogy egy vérszomja idegbeteg, aki simán megöli a nála gyengébb farkast, ha lehetősége van rá, és az felbosszantja szemtelen kijelentéseivel. Igazából nem tudta eldönteni melyikük volt ebben a helyzetben a rosszfiú. Lester, aki meg akart akadályozni egy lopást, közben annyira felpörgette magát, hogy ölni is képes lett volna miatta, vagy Anguta, aki addig heccelte a hímet, amíg az már csak halálban tudott gondolkodni? Talán jobban is alakulhatott volna kettejük kapcsolata, bár kétségkívül unalmasabb is lett volna. Nem, jó ez így. Majd talán egyszer Lester megbékél vele. Nyilván tényleg be kell ülnie az egyetemre, már persze ha nem csak kutató nyelvész, hanem órát is ad, mert különben napestig is ülhet ott, akkor sem találkoznának.
Vére a folyó vizében rózsaszínűre hígult, de igazán nem volt vészes, viszont így volt esély rá, hogy a nyakába vetődjön, majdhogynem feltűnésmentesen. Mondjuk, ha kikerüli a támadást, akkor is, de nem szeretett volna sebesülés nélkül távozni. Lester olyan lelkesen meg akarta ölni, kiábrándító lett volna, ha még csak nem is hagyja magát eltalálni egyszer.
- Villám vagyok, rémlik?  - ordította kérdését dühösen a másik felé, miközben karjai a masszív nyakat szorították. Lester még itt sem adta fel. Igazán jó pont volt ez is, kénytelen volt testének bizonyos részeit bestiálissá változtatni, hogy a karmok ne hasítsák fel olyan könnyedén. Elég groteszk látványt nyújthatott, amint hátának, lábainak bizonyos része kidudorodó izomköteges szőrpamacs volt, míg testének védett részei emberiek maradtak. Ha a karjára ráfogott, nem eresztette, téphette amennyire csak akarta, jobbára saját nyakát sértette volna fel, az apró emberi kezek szinte eltűntek a szőrös nyakban. Azonban így sem úszta meg vérző sebek nélkül, de a fájdalommal most nem törődött, amúgy is gyorsan rendbe fog jönni, és voltak már sokkal súlyosabb sérülései is.
- Igazad van, a logikám túlmutat rajtad – küldte csendesen, az elhallgató farkasnak, akinek a teste ezzel egy időben elernyedt, és békésen sodródott a folyóval együtt. – Káoszteremtő vagyok, de jó okkal… és nem vagyok villám – nem érdekelte, hogy felfogta-e szavait, vagy sem. Megfogta a grabancánál a böhömnagy farkast, és úszni kezdett, először felvitte a levegőre, majd állkapcsát szétfeszítve kezét ledugta a torkán, hogy öklendezésre kényszerítse, ha esetleg túl sok vizet nyelt volna. Amikor úgy tűnt már rendesen kap levegőt, Lester bestiáját alakváltásra késztette, aki zokszó nélkül meg is tette, amit kért tőle. Hamarosan már egy ázott nagydarab, de közönséges farkast húzott maga után, ügyelve, hogy a fejét a víz felszíne fölött tartsa. Eléggé elsodródtak, de néhány perc után ismét ott találta magukat a parton, ahol egymásnak estek. Felnyalábolta Lestert és fák takarásába sétált vele, majd letette. Légzése egyenletes volt, nem tudta mikor fog magához térni, lehet csak néhány perc, de lehet órák múltán. Sietség nélkül szedegette össze szétdobott ruháit. Felöltözött, aztán Lester tárcáját kereste a szétszaggatott ruhák között. Hamarosan meg is találta és kivette a Karácsonyi ének árát, zsebre vágta az összeget, majd fekete noteszéből kitépett néhány lapot, és a mindig zsebei egyikében lapuló tollával írni kezdett. Miután végzett a lapokat egy gallyra felfűzte, majd leszúrta fél méterrel Lester előtt a földbe, és néhány kővel ki is támasztotta. Egész takaros fehérzászlónak tűnt, bár nem hitte, hogy pusztán a látványa megbékítené a hímet. Nyújtózkodva felkelt, és a város felé nézett. Remélte az antikvárium még nyitva van, jó lett volna este Dickenst olvasni. Elgondolkodva nézte Lester tárcáját, majd felkapta és végignyálazta az iratait. Mindent megjegyzett, amit a papírjain látott, így nem lesz gond később rátalálni. Végül vetett egy utolsó pillantást a hortyogó hímre, és az üzenetre, majd laza léptekkel a város felé indult.  

„Kedves Lester, igazán jól szórakoztam, kicsit vehemens vagy és meggondolatlan, talán nem ártana az ilyen suttyók beszólogatásait lazábban kezelned, de ez csak az én véleményem. A harcban igazán jól teljesítettél, ne vedd zokon, hogy a morfokat szidtam, csak az agyad húztam vele, de erre talán rájöttél. A mutatványod bámulatos volt, még annak ellenére is, hogy dühített akkor. Gratulálok hozzá.


u. i. Ja, igen, kivettem a tárcádból néhány dollárt, hogy megvehessem a Karácsonyi éneket, igazán ne vedd zokon, alkalom adtán, majd megadom. És persze nem ez volt az utolsó találkozásunk, a megbízóm nagyon lelkes és várja, hogy újfent összefussunk, főleg miután megtudta, hogy gyerekek és nők előnyben részesülnek… Ezt majd még vele is át kell beszélned, de persze ez nem az én gondom. További kellemes nyelvészkedést.”