- Az attól függ, kit akartál meggyőzni ezzel. - Szélesedik kicsit mosolyom, ahogy önkéntelenül is átölelem vállait szeretetteljes mozdulattal, melyet csak remélni tudok, hogy nem vesz tolakodásnak, de hát nem olyan elveszett lány ő, hogy ne szóljon, ha sok lenne "az öregből"... Ahogy helyet foglalunk, úgy fest, ennek ellentettjét erősíti meg, én pedig érdeklődve és nyílt őszinteséggel hallgatom, amibe beavat. Az első gondolatom az, hogy sosem voltam még jegyes. Oké, Savannah gyűrűje ott lapul a régről őrzött kis emlékek között, de a villámházasság messze kerüli a jegyesség fogalomkörét is, nemhogy köze legyen hozzá. Fura dolog az, ha leköröz egy utódod valamiben, bár egy pillanatig sem bánom, csak azt, hogy nem boldog a történet vége. - Lakat a számon! - Imitálom is egy mozdulattal ezt, ráfordítva a képzeld kulcsot ajkaimra és a Chenába hajítva azt. - Majd beszélsz róla neki te, ha úgy érzed jónak. De azért igazán elárulhatnád, ki az a marha, aki futni hagy egy ilyen csajt...! - Szélesedik kissé vigyorom a bókkal együtt, mely nevetésbe torkollik megjegyzése kapcsán. Felé bökik mutató ujjammal. Ott a pont nála! - Miért nem kértél valami referenciát tőle? Azt megnézve már azért el tudod dönteni, hogy megfelel-e neked vagy sem. De ha megmondod a nevét, utánakérdezek neki is akár, szívesen. - Tényleg nem fáradtság, ha ennyivel is, de hozzájárulni az ittlétének megkönnyítéséhez. Mire valók a családtagok, ha nem erre? Na ugye. A húgommal kapcsolatos kérdésére aztán aprót biccentek. Tud róla, említettem már neki, de igazából semmi jelentősége nincs a dolognak mélyebben, hisz az én testvérem anyáról Kate, nem az övé. Sokkal többet megbeszéltünk mi az éteren át, mint azt bárki el merné gondolni, de éppen ezért nem is állok elő a dologgal. - Igen, őrző. Addig nem is tudtam a létezéséről, míg vissza nem tértem Seattle-be édesanyádéktól... - Pontosabban hagytam hátra őket, de ez igazán más történet megint csak, melyről nem szívesen mesélek a világba bele. - Tudod... dehogy tudod! A lényeg, hogy anyám lelépett gyerekként és hátrahagyott engem, meg apámat. Valahol könnyebbség is volt, mert így őrzők közt nevelkedtem teljesen, mondhatni, de ugyanakkor nehéz is, mert sok minden kimaradt anya híján az életemből. - Miközben mesélek, kezeimmel is "magyarázom" nyugodtan csendülő szavaimat. - Új családja lett, talált mást magának apám helyett, de lehetett valami tudat alatti vonzalma az őrzőkhöz szerintem... - Suta mosoly szökik át képemen. - A lényeg, hogy belefutottam Kate-be és bármennyire is nehéz volt kezdetben elfogadnom a dolgokat,idővel megbékéltünk egymással. - Vonok vállat kissé. - Elég nehéz természetű a csaj, de ez már csak ilyen harcos betegség lehet, amivel vagy együtt tud élni az ember vagy megszökik előle, azt hiszem. - vigyorodom el a végére, hisz nem csak testvéremre húzható ez rá, de a harcosok közül több másik illetőre is. S hogy kinél mit rejt a belső... külön kaland felfedezni! - Helenának még szinte ott a tojáshéj a hátsóján, majd idővel beérik ő is. - Legyintek, ettől nem félek, remek nevelést kaptak mind a ketten a szüleiktől hozzá, hogy ne kallódjanak el és agyon se voltak sosem kényeztetve - talán csak baba korukban. Egy egészen kicsit. De akkor meg még kijár! - Nos... van egy farkasunk, aki a környékbeli erdőségek egyik faházában húzta meg magát. Egy ideje már figyeljük, merre mozog tovább esetleg, de nagyon úgy tűnik, itt vészelne át valamit. Jó lenne még a falka előtt elcsípni és beszélni vele, mert mint kiderült, az egyik mágusunk egykori delikvense. Börtönből szabadultakkal foglalkozott és a börtönre ítélt farkasokat intézte. Elég ciki lenne, ha a rácsok közt érne valakit a telihold... na de, lényeg, hogy nem épp rózsás volt a viszonyuk, így feltételezhetően támadóan lép fel mindenféle megkeresési kísérletre. Szóval jó lenne elsőre megértetni vele, hogy tolja arrébb a talicskáját, mielőtt a falkát is a nyakába szabadítjuk és kutyaropi sem marad belőle. - Ahhoz túl értékes volt számunkra információk terén a fazon anno, hogy hagyjuk veszni. Egy esélyt mindenki megérdemel, vagy mi. Felőlem akár kettőt is kaphat, csak intézzük el! - Van kérdésed? - firtatom.
- Köszönöm a diszkréciód! – mosolyogtam meg a mozdulatot, ahogy a szájára zárta a lakatot. – Ez kedves! – sebtében nyomtam is egy gyors puszit az arcára, a dicséret hallatán. – Joe-nak hívták, őrző. Együtt gyakoroltunk, aztán addig ostromolt, míg beadtam a derekam. Apa szerintem nem nézte volna jó szemmel, ezért nem mondtam el neki. Tartottam tőle, aztán túl sok lett a titok, és… - csak szusszantam egyet hosszan, hogy ezzel érzékeltessem, a helyzet egyáltalán nem olyan könnyű. – Nem akart ideköltözni. – tettem hozzá. Hiszen össze se vesztünk, megcsalás sem történt. Egészen egyszerűen nem egyezett a jövőképünk, és ez még rosszabb. - Ó, nem ezzel foglalkozik! – mondtam gyorsan. Lehet, hogy nem akartam annyira, hogy tudjam, hogy vérfarkassal dolgoztatnék. Bár lehet mégiscsak tudnia kéne róla valakinek, hogy ha bajom esik, akkor legalább ő tudja, hogy kit keressen. – A kaszinóban dolgozik, és… kóbor. – böktem ki végül kicsit nehézkesen. – Többször összefutottunk már a városban, és felajánlotta, hogy segít. Nem hiszem, hogy ártani akarna nekem. Bevallom, először nem akartam megmondani neked sem, de jobb, ha tudja valaki. Minden eshetőségre felkészülve, apa tuti teljesen kiakadna! – forgattam a szemeimet. – Még mindig úgy tekint rám, mint egy kislányra. – a hangsúlyból érezhette, hogy nem örülök ennek. Melyik felnőtt nő örülne? De azért nem olyan rossz fontosnak lenni, csak néha terhes. - Alecnek hívják egyébként, legalábbis nekem ilyen néven mutatkozott be. – ha nincs róla feljegyzés ezen a néven, akkor viszont fogalmam sincs, hogyan találhatná meg. – Szőkés hajú, vakító kék szemekkel – közben az emlegetett részeimre mutattam, bár a saját kéklő íriszeimet eltakarta a napszemüvegem. - Akkor biztosan vele is fogok majd találkozni. Közel álltok egymáshoz? – forszíroztam tovább a témát. Mi Helenával szerintem jó testvéreknek számítunk, de nem mindenki ilyen szerencsés. Bár, ha már eljött ide Alaszkába miatta, akkor biztosan nem rossz a kapcsolatuk. – Sajnálom! – mást nem nagyon lehet az ilyen esetekben mondani, így csak megsimítottam a kezét megértően. Át ugyan nem éreztem, de megértettem. – Néha bánom, hogy én nem rendesen őrzők között nevelkedtem. Illetve közöttük, csak nem tudtam róla. – helyesbítettem gyorsan, hiszen anyát meg a húgomat kivéve mindenki az volt körülöttem, még ha nem is tudtam róla. - Szóval Kate. Majd hátha látom valamikor! – mondtam izgatottan, mélyen elraktározva magamban a nevet. Vajon több őrző is van, akit Kate-nek hívnak? Akkor leszek csak igazán bajban. – És harcos. Kate, és harcos. Vettem! Kerüljem el inkább, vagy nem fog azért keresztben lenyelni? – vigyorodtam el végül jókedvűen. Azért egy rokont csak nem fal fel kedvtelésből, igaz? Mondjuk, ki tudja, semmit nem tudtam róla ezeken az apróságokon kívül. –Helenával meg szerintem sem lesz gond! – szerettem a húgomat, és ez bizonyára látszott is rajtam, amikor róla beszéltem. Aztán végre elérkeztünk a mai nap eredeti témájához is. Akkor még csak erre a feladatra készültem, semmi másra, amikor elindultam. Azóta sokkal szebb színben láttam mindent, már csak azért is, mert végre személyesen beszélhettem azzal, akivel eddig csak az éteren át tudtam tartani a kapcsolatot. - Hím, vagy nőstény? – igazából a lényeg szempontjából nem számított, de mindig szerettem minden részletet tudni. – És mennyire veszélyes? Ezek szerint még nem lépett vele senki kapcsolatba, de biztos, hogy még a falka se? Hallottam, hogy vannak olyan kóborok, akiket megtűrnek. – mondtam óvatosan, nem akartam okoskodónak, vagy épp ostobának tűnni. Elég rossz bemutatkozás lett volna. – Akkor csak megyünk és kiderítjük, hogy mit akar, vagy mindenképpen el kell távolítani? – kérdezősködtem tovább. Nekem általában mindig akad egy kérdésem.
Mikor közli, hogy őrző a pasas, kissé felnevetve legyintek. Akkor ezen kár aggódnia, igazán! Persze, nem vagyok rest szavakba sem önteni véleményemet megnyugtatására: - Apádnak igazán nem lenne joga beleszólnia, ha farkas volna, akkor sem. - Ezt mondjuk inkább nem fejteném ki jobban. - De szerintem még örült is volna neki, ha mondod, hogy őrző. Könnyebbség a családnak csak, ha nem kell titkolózniuk előtte, nekem elhiheted! - Ingatom fejemet kissé, arra pedig, hogy a pasas nem akart ideköltözni, épp csak megfeszül kissé állkapcsom. Ez volt az indok mindössze?! - Akkor meg sem érdemelt igazán. - Felelem egy mosolyt küldve Celeste felé, hogy áttérjünk a lakás témára, s úgy fest, mégsem olyan elveszett a nagyvárosi leányzó errefelé, ha máris talált valakit. Igaz, nem csodálom, hogy kételkedik, manapság a bizalom törékeny kincs a világban. Büszke vagyok rá, hogy nem osztja könnyedén, s mer kérdezni, megkérdőjelezni, kétkedni. (Mégiscsak az én unokám, vagy mi!) - Az, hogy kóbor, még nem jelenti, hogy nem jó burkolásban! - Szusszanok elvigyorodva. - Valamiért csak megtűri a falka is a területen, nyilván tisztában kell legyen vele, hogy ha a terület játékszabályai ellen vét, akkor nem csak a falkát, az őrzőket is a nyakába kapja. - Biztosítom e felől a másikat, hozzátéve, hisz új errefelé a lányka, hogy: - A falka és a protektorátus közötti együttműködés alig egy éve lépett életbe, éppen ezért még igencsak törékeny. Nem igazán viseli jól egyik fél sem, ha valaki megkockáztatja ennek a felrúgását. - Habár most már végre úgy látszik, megszilárdul valamennyire ez az egész, amiről sokan hitték pár éve: lehetetlen. Apja kapcsán csak szusszanok, lenyelve a gondolatot, mi nem tartozik a kölyökre, mit édesanyja bizalmasan osztott meg velem egykor és ekképpen is fogom kezelni a síromig. De annyit megtehetek, hogy: - Utánakérdezek az irodában a szakembereknek, meg ennek az Alecnek is a krónikásnál majd! - Biccentek megerősítőn, nem fogadva el visszakozást. Szeretnék legalább ennyivel segíteni, főleg, ha ez kicsit az apja kedélyeit is lenyugtatja farkas-témában. Kate kapcsán bólintottam, nem volt kétségem az felől, hogy összefutnak majd, ez elkerülhetetlen. Mikor említettem neki, hogy itt vannak a lányomék, totál érdeklődő volt a témában, szóval kétlem, hogy pont a család őrző felével lenne elutasító. Mondjuk én nem erőltettem semmit, igazán, hisz mind megvoltunk eddig is egymás nélkül, s habár alapvetően családszerető vagyok, sosem éreztem kényszerét holmi nagy családi kajálásoknak és összejöveteleknek. Az ilyesmik egyrészt nálam kimaradtak gyerekként, másrészt a műmosolygások és jópofizások maradjanak meg a munkában számomra, ne kelljen a magánéletemben is elviselnem azt. - Nem együtt nőttünk fel, ez pedig elég meghatározó. Mindketten más közegben, más nevelést kaptunk, szóval beletellett némi időbe, mire egyáltalán megbarátkoztunk a ténnyel, hogy akad egy őrző féltesónk. De mostanra egész jól belejöttünk és bármikor számíthatunk a másikra, ha úgy van. - Ez pedig nekem épp elég, testvértől az ember aligha várhatna kevesebbet. Azért a feltételezésre, hogy keresztbe lenyelné Celeste-et, fel kell nevessek. - Ha előre odakiabálsz neki megfelelő távból, hogy rokon vagy, talán megmaradsz... talán! - Cukkolom kissé, de szerintem feleolyan vészes sincs a húgom, mint azt állítja a többség. Sava is tökre jól kijön vele! - Hím, itt egy kis kivonat az aktájából. - Túrok zsebembe, hogy egy roppant professzionális fecnit húzzak elő belőle, rajta tulajdon írásommal. Nem eresztettem a jegyzetelést bő lére, kívülálló nem is látná meg az összefüggéseket közöttük. Egy név, egy szám - az életkora - egy felirat: trollok. - Bízok benne, hogy nem előztek meg minket és csinálták ki a csávót. - Szúrtam oda a falka kapcsán, mert ennél többet sajnos nem tudtam, szépíteni pedig nem fogok, nem kiskamasz már Celeste, hogy ne tudja elviselni a valót. - Jó lenne rávenni, hogy továbbálljon, de nem cél minden áron. Akkor harcosokat küldtek volna rá. Mehetünk? Ha van még kérdésed, azt a kocsiban is felteheted. - Javaslom neki, hisz innét még azért pár perces út az erdő, teljesen a házig meg nem mennék kocsival, még meglép idő előtt a csóri.
- Én ezzel tisztában vagyok, de ő nem hiszem, hogy pont úgy gondolkozik, ahogyan te. Tudom, hogy csak azért csinálná, mert nagyon szeret és jót akar nekem, de sokszor hajlamos megfelejtkezni arról, hogy attól még, hogy a lánya vagyok, felnőttem. – avattam be a véleményembe. Biztosra vettem, hogy nem fog fennakadni rajta, vagy elítélni engem miatta. Valahogy jól esett valaki olyannal beszélgetni, aki férfi, a családtagom, de mégsem áll hozzám annyira közel, mint a tulajdon apám. – Lehet, de valamiért mégsem mertem megmondani, aztán meg túl sok lett a hazugság. – vonogattam a vállaimat, mintha azzal mindent el lehetne intézni, pedig tudtam én, hogy nem segít semmit. - Nem, én is ezt hiszem! – szomorkásan ingattam a fejem, mert ettől még nem volt könnyebb. Tudtam, hogy nem érdemelt meg, de nem fájt kevésbé a tény, hogy a saját kényelme fontosabb volt neki, mint a kapcsolatunk. Oké, ha az ő szemszögéből nézzük, akkor meg az én hibám volt, de nyilván én a saját szemszögemet helyeztem előtérbe inkább. Valószínűleg a családom is hasonlóképpen tett volna, ha szembe kerülnek Joe-val. De ez már úgysem fog megtörténni soha, és jobb is így. - Ezt tudom, ezért is adtam neki esélyt. Azt hiszem, kedvelem… - jegyeztem meg, mintegy mellékesen. Persze nem utolsó szempont, hogy igazán helyes hímről van szó, de nem ezért kedveltem, hanem azét, mert amikor találkoztunk, kizökkentett egy kicsit. Kellenek néha ilyen pillanatok is. – Szerintem tudja, de sosem lehet tudni, mikor kattan be valaki! – azért nem aggódtam túl a dolgot, de a véleménye miatt sokkal nyugodtabb lettem. Legalább nem leszek leszidva, amiért munkát adok egy kóbornak. Szerintem minden városban másképp kezelik őket, ezért is tapogatóztam még, hogy itt miként megy ez. - Jó tudni! Még csak szedem magamra a hasznos infókat, de szerintem korántsem tudok mindent. – sóhajtottam kissé türelmetlenül. Nagyon szerettem volna teljesen toppon lenni mindennel kapcsolatban, de ilyen rövid idő alatt szerintem lehetetlen száz százalékosan felzárkózni az itteni élettel kapcsolatban. – Köszönöm, az jó lesz! Aztán értesíts, kérlek! – hálásan mosolyogtam rá, nem is jutott eszembe ellenkezni. Ezzel legalább alátámaszthatom majd a választásomat, ha valaki le akarna szidni miatta. - Azt elhiszem! – kuncogtam halkan. El sem tudtam képzelni, hogy Helenával külön nőjünk fel, és utána döbbenjünk rá egymás létezésére. Nekem ugye nincs több féltestvérem a világban?! – Akkor igazi testvérek lettetek. Remélem, megismerem majd! – őszintén mondtam, mert kíváncsi voltam minden családtagomra, akit össze tudtam trombitálni a város határain belül. Biztosan vannak még mások is, ha már neki is van egy testvére. Azért különös volt még mindig, hogy a saját nagyapám nem nézett ki sokkal idősebbnek nálam… - Akkor ezt a taktikát fogom alkalmazni, a saját biztonságom érdekében! – vigyorogtam szélesen, mielőtt még szóba került volna a találkozónk valódi oka, vagyis a közös ügyünk. – Hát ez nagyon… egyedi! – próbáltam visszanyelni a kikívánkozó nevetésemet a fecni láttán, de nem ment olyan jól. Azért gyorsan átfutottam a feltüntetett infókat a hímről, mielőtt visszaadtam volna a papírdarabot. – Mikor volt róla utoljára hír? – érdeklődtem, miközben feltápászkodtam a székről, hogy elindulhassunk megkeresni a delikvenst. - Persze, menjünk! Hátha rá tudjuk venni szép szavakkal is! – szoktam hatni az emberekre, de lehet, hogy egy hímmel már nem leszek ilyen szerencsés. – Átgondolom addig! – ígértem, a parkoló autó felé véve az irányt, hogy aztán megközelítsük az erdőben tanyázót. Közösen, letudva az első itteni feladatomat.
// Akkor, ahogy megbeszéltük, köszönöm szépen a játékot!!!! //
Öt napot töltöttem még csak távol Manhattantől és már most nyomorultul éreztem magam; az egyedüllét gyorsabban az emberre telepszik, mint azt hittem. Hiába nem volt sok igaz barátom otthon, mégis mindig találtam valakit, akivel el lehet menni egy kávéra vagy vásárolgatni, vagy bármi, ami elterelte a figyelmemet. Most viszont itt voltam az isten háta mögött, egyedül, mint a kisujjam, mindezt a lehető legrosszabb időben. Muszáj volt kimozdulnom otthonról, hátha valami majd eltereli a gondolataimat Xavierról és Virginiáról, de éppen az ellenkezőjét értem el; a kikötőben kötöttem ki (ha ha ha), azt hiszem, a tudatalattim cipelt el idáig. Mindig is szerettem a kikötőket, otthon is oda mentem, ha valami nyomta a szívem és el kellett gondolkodnom. Azt hiszem, szerencsés időpontot választottam, kora délelőtt csak egy-két ember lézengett még itt, de őket is jó messzire elkerültem. Kisétáltam a stég végéig és leültem az egyik padra, figyeltem, hogyan rezzen a vízfelszín a szél minden apróbb fúvására és próbáltam nem odafigyelni rá, mennyire hideg van még április elején is; talán pont arra volt szükségem, hogy a bőröm alá hatoljon Alaszka jeges levegője és kifagyassza belőlem az érzéseket. Nem tudom, meddig ülhettem ott néma csendben, teljesen üres fejjel, de felszabadító volt; tonnás súly szabadult le arra a röpke időre a vállamról. Ebből a krumpliként létezésből a telefonom szakított ki, nagyot dobbant a szívem, mikor Sebastian neve villant fel a képernyőn, kapkodva vettem fel a telefont. - Téged is el lehet érni? – a szarkazmus, ami átitatta a hangját, váratlanul ért, egy pillanatra eltátottam a szám, aztán összeráncoltam a homlokom. - Miről beszélsz? Egész héten hívogattalak, pár üzenetre méltattál – horkantam fel és felálltam a padról, elindultam a stég egyik széléig. - Nem is értem, miért lepődök meg, ha ilyen könnyen leléptél anélkül, hogy figyelembe mennéd, én mit… - Könnyen leléptem? – torpantam meg, el se akartam hinni, hogy képes ezt mondani, miután órákig sírtam előtte. - Azért közölhetted volna, hogy továbbra sem vagyok a terveid között. - Sebastian, miről… - Mindig csak második voltam, hogy legyen kivel, amikor más éppen. - Sebastian! – sóhajtottam halkan és lehunytam a szemem, elszámoltam háromig és igyekeztem összeszedni a gondolataim. - Nem, most te hallgatsz végig engem. Nem akarom, hogy hozzám fuss vissza, mikor megint szarba kevered magad. Csakis magadat okolhatod, amiért le kellett lépned, talán tényleg rád fér, hogy elgondolkozz azon, mennyivel önzőbb vagy, mint gondolod – hagyott válaszlehetőség nélkül. Döbbenten néztem a telefonomra, talán még a szám is tátva maradt, igazán buta látványt nyújthattam arra a pár hosszúra nyúló másodpercre, amíg rájöttem, mi történt. A számomra egyik legfontosabb ember megőrült és elküldött a picsába. Valószínűleg túlzottan hirtelen döntéssel lendítettem meg a kezem, amint a telefon kirepült a kezemből, megbántam, lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogyan pattan a stégen egyet, kettőt, hármat, siklik még pár centit és… a szélén megáll. Remegve fújtam ki a levegőt és félve mentem el összekaparni a készüléket, elhúztam a szám, mikor megnyomtam a képernyőt lezáró gombot és semmi válasz nem érkezett a szétrepedt képernyőn. Itt az ideje azonnal újat beszerezni. Sarkon fordultam, hogy visszamenjek a kocsimhoz, félúton lehettem a parkolóhoz, mikor az első ember feltűnt; most pedig rászorultam valakire, aki kicsit több helyismerettel rendelkezik. Összeszedtem magam, megköszörültem a torkom és bár mosoly nélkül, de sikerült viszonylag kedves hangon leszólítanom a férfit. - Ne haragudj – kezdtem bele, utáltam az ilyesfajta párbeszédeket. – Nem tudod, merre van a legközelebb valami bolt, ahol tudok telefont venni? – fedtem le a még mindig kezemben tartott készülék képernyőjét az ujjaimmal, így is elég furcsa kérdésnek éreztem, még hogyha látná, hogy ripityára tört… talán nem a telefont kellene kacsáztatni a vízen, Rose.
Ami nem késik, az nem múlik. A kikötő levegője éppoly életteli, amilyenre nekem szükségem van most. Ha azt hittem, csak a fejembe állt tőr akadályozza a kapcsolatunkat, hát nagyot tévedtem, mint a villanypásztornak rohanó őstulok. Még mindig keresem a fejemet és az eszemet, fogalmam sincs, merre találom. Egy kiadós sétára vágytam, a diákjaimtól és még a falkatagoktól, az őrzőktől meg pláne mentes helyen. És mit ad isten, meg a szellemek mit adnak? Egy csapkodós, telefonröptetős nőszemélyt! Az utolsó foszlányok arra engednek következtetni, hogy rossz lányok nem is olyan rossz lányok és a hiszti totálisan indokolt. - Úgy érted, hol orvosolják a fadeszkázathoz csapott készülékek gombostűfejnyi bajait? Hát... Momentán tudok egy jó pszichológust. Egy még jobb stresszoldót is. A leányzón minden pontosan ott van, ahol kell és a mértékekre sem lehet panaszom. Úgy végignézem, mint egy tarját vásárló közember, aki mérlegeli az esélyeket és a minőséget vizsgálja. És kiváló árut lát. - Kis hölgy, az én nevem Lester, de szólíts csak Jay-nek! J, mint Javítást Javasló! Itt a párás kikötői parában elmesélheted nekem, mi nyomja úgy a lelkedet, hogy minyonként nyomod össze a telekommunikációs okoscsodát! Amit én még mindig szokogatok. Az alak borzongat, az érzés a hátamon táncol. Megint mi lesz ebből? Pontosan tudom, mekkora tortúrát szokott okozni, ha a hűséget szemközt köpöm. És mégis készítem a nyálamat? Hát igen. Ezt tanította nekem a tőr világának önismereti órája. Kezet nyújtok és mosolyt, hogy oldjam a feszültséget. A fázisceruzám bizony már vizsgálja is, hogy mi történik. Napra- és akcióra készen áll. - Dr. Lester J. Edison, egészen pontosan. Nem a villamosmérnöki tudomány doktora vagyok, hanem a nyelvészeté, de szívesen meghallgatlak, drága kisasszony! Csak a bocik és a birkák meg ne tudják, mert rámtörik a karámot. Ha megtudják, mily ára lehet a bárányok hallgatásának. Mert hiába sírnak, egyszer el kell hallgatniuk. Vagy még hangosabban sikíthatnak.
Lustán felvontam a szemöldököm és kissé ellenséges pillantást vetettem a férfira, mikor tulajdonképpen közölte, hogy látta a kis jelenetemet a stég végén, de aztán elsimítottam a vonásaimat; nekem most segítség, legalábbis egy jó tipp kell, honnan szerezhetek mielőbb egy működőképes készüléket. - Gyorsabb, ha veszek egyet – világosítottam fel a célomról pontosabban. Drágább az élet az USA egy eldugott, lefagyott kis sarkában, mint Manhattanben, főleg, ha az ember minden nap összetör valamit. Először kettő autó, aztán a telefonom. Összefontam a kezem a mellkasomon és türelmetlen pillantással és enyhe torokköszörüléssel jeleztem, hogy elég a bámészkodásból, nem egy csinos pincérlány vagyok, aki flörtöl a borravalóért, hanem egy felzaklatott nő, akinek eligazításra van (bármennyire utálom is a következő szót) szüksége. A szavakkal való játékából sikerült levonnom, hogy nem egy tajparaszttal van dolgom, hanem egy intelligensebb emberrel, bámulás ide vagy oda. A bemutatkozására megenyhültek valamennyire a vonásaim, a felém nyújtott kézre pillantottam, majd határozottan megráztam és közben mérlegeltem, teljes néven mutatkozzak-e be, ha valóban kiöntöm a lelkem. Csábító gondolat volt egy idegent lelki szemetesládának használni, aztán soha többé nem belébotlani. Mi alakulhat rosszul? Nem fog leszúrni vagy megerőszakolni egy stég közepén fényes nappal. - Rosemary Barnes – döntöttem végül úgy, hogy megtudhatja a teljes nevemet, kétlem, hogy utána keresne a neten, nem tűnt egy technikai zseninek. Na, meg miért tenné? – Legyen – egyeztem bele, majd körbenéztem és a hozzánk legközelebbi pad felé vettem az irányt, négy lépéssel leküzdve a távolságot. Megvártam, hogy helyet foglaljon mellettem, a használhatatlan telefont a kezemben forgatva hümmögtem egyet, nem néztem a férfira, a vízre szegeztem a tekintetem. - Két… nagyon közeli barátomat elveszítettem – kezdtem bele, nem terveztem teljes részletekbe belemenni, úgy döntöttem, akár át is írhatom a sztorit ici-picit. – Nagyon megviselt – tartottam hosszabb szünetet. Nagyon megviselt, igen, az, hogy engem gyanúsítottak, hogy az újságok teli voltak a képemmel emiatt, és az, hogy bíróságra meg rendőrségre kellett járkálni. Az, hogy Xavier és Virginia halott… talán, ha nem éppen a hátam mögött kefélnek, még mindig élnének; rosszkor voltak rossz helyen. – Apám úgy gondolta, jobb lesz, ha elköltözök egy kis időre a városból, könnyebben kiheverem, szóval – húztam el a szám és körbenéztem a stégen, majd visszatértem a víz felszínének fürkészéséhez. – Viszont a… - gondolkodtam el, minek is hívjam Sebastiant. Nos, nem történhet belőle gond. – barátom eléggé furcsán viseli. Eddig semmi baja nem volt, aztán egész héten nem vette fel, most pedig letámadott, hogy csak őt akartam ott hagyni – grimaszoltam egyet, nem értettem egyszerűen Sebastian kifakadását. – Röviden és tömören ennyi – néztem a vízről Lesterre. Vége az első felvonásnak, jöhet a taps.
Az ellenség pont előttem van és le kell győznöm, két vállra kell fektetnem. - Biztos vagy benne, hogy a gyorsaság a legkomolyabb harci erény? Mert én nem így gondolom! Nagy tömeg nagy csomagvesztéssel. A sebesség a hátrányom is lehetne, ha nem lennék farkas. És ha öreg lennék, még gyorsabb lennék! Fiatalkoromban még nehezebben fogtam fel. A leányzó karjai pont ott fonódnak össze, ahol nézni kellene őket. Ami mögöttük van. És a világ mögött. De hogy egy kezet nem képes fogadni, csak úgy, ahogy a villanyáram ütötte emberek, fejrázással? - Rosemary gyermeke! Ismered a horrorfilmet, amiben a főszereplő női nevezetű sátánt szült? Valamikor régesrég láttam, a dalt pedig nemrég hallgattam. Túlzások túlzó túlásója. Nem lepődnék meg, ha a sárgaházba sorolna ez az ifjú és bimbózó szépség. De csatlakozik és remélem, csalatkozásra nem kerül sor. Pad, kínpad, színpad, mindegy, csak süssön minket a kikötői levegő hűs frissessége! - Volt kettő nagyon közeli barátod! Hát ez eléggé posztmodernül hangzik. Vagy csak csélcsapul. De ez az élet, néni nénike! Nem ez a jellemző. Csak a hazudozás, aminek magvait felfedezem abban a puha kis földben. Meg sem kell szólalnom, a leányzó fekvése egészen mássá válik, ahogy a felmosóvödör kiborul és a szennyes életlé folyik át a betonon. Még jó, hogy közel vagyunk a folyóhoz! - A barátod olyan barát, aki nő is lehetne, de egy rúddal több vagy szó szerinti kedves? Te döntöd el, melyik eset a szomorúbb? Nekem az, ha még mindig párjának, volt párjának, leendő, de túl esendő párjának tekinti. Nyújthatnék vigaszt, olyat, amilyet Asami adna nekem, ha még látnám a mongolredős szemeit. Merre lehet ő, a világ élete és halála? - Egy barát távoltartása nem egyenlő a telefon halálával. Földharcban is le lehet győzni. Segítsek esetleg, példának okán? Ritkán vagyok ily úriember, de ha ez vezet egy puha ágyikóba, ahol nem egyedül kell fetrengnem, hát hős leszek! Akkor is, ha utána elkap a hűtlen letargia, ami már sokszor a sárba taszított. Megalázta azt, akit talán a legjobban, a legjobb utáni legjobban szeretek.
- Csak abban vagyok biztos, hogy mielőbb szeretnék egy használható telefont – megszoktam, hogy van, és zavart, hogy nem vehetem ki a táskámból bármelyik pillanatban használatra készen. Féloldalas mosolyra húzódott a szám a film említésére, nem tudom, miért ennyire imponáló a nevemet egy címben tudni, de szerintem ezzel minden Rosemary így van. Vagy Wanda. Vagy akárki más, akinek a neve bármilyen címben virít. - Természetesen ismerem, viszont nekem nincsenek ilyen terveim – bólintottam lassan. – egyelőre legalábbis – tettem hozzá, futó mosollyal a szám sarkában. Egyelőre eszemben sem volt kisbabákon gondolkozni, nem akartam 9 hónapig óriásira nőve döcögni, aztán rááldozni a legszebb éveimet egy gyerekre. Úgyis az lenne a vége, hogy valahol ott felejteném, még csak nem is szándékosan. - A barátaim voltak és közel álltak hozzám. Te ezt hogyan neveznéd? – szögeztem le, hogy itt bizony csak barátságról volt szó, még ha ez távol is áll az igazságtól. Legalább is Xaviert illetően. A következő kérdése elgondolkodtatott; egy ideig néztem a stéget, a vizet, a tökéletes, olívazöldre lakkozott körmökben végződő ujjaimat, mielőtt tekintetem visszatért volna legújabb idegen ismerősöméhez. - A barátom – hangsúlyoztam ki, hogy ezzel az egyénnel igazán közel, mínusz centikre is voltunk már egymástól. Elhallgattam, de a szomorú őzikeszemeket megtartottam magamnak, mert bár nagyon is sírós típus voltam, csak kevés ember előtt működtek a könnycsatornáim. – Azt hiszem, ez a szomorúbb verzió – ismertem be kelletlenül. Halkan, kissé keserűen nevettem fel a kérdésére, ajánlatára. - Valamin ki kellet töltenem a dühömet, a telefonom volt közel. Sajnos az illető az ország másik felén van és úgy tűnik ez így is marad – szórtam el további információmorzsákat, aztán felvontam a szemöldököm, keresztbe tettem a lábam és valamennyire felé fordítottam a felsőtestem a padon, felkönyököltem a háttámlára. - Sokszor horgászol erre? Mennyire harapnak a halak? – szegeztem neki a kérdést; volt szerencsém megismerni a férfiakat, a legtöbbjük nem ül le idegen nőkkel lelkizni puszta jóindulatból. Nem az én világomban.
- Aki tyúkokkal kel és fekszik, az velük született. Ha lenézel a pince legmélyére, nem néz veled szembe onnan egy magányos, technikamentes reménysugárka? Én még emlékszem az offline időkre és az egész téglányi bunkofonokra is, a csajszi idegállapotát pedig direkt fokozom. Jóleső móka, ha zavar a zűrzavar, amúgy pedig érdekel, hogy egy ilyen fiatal hölgyemény mit képes nyilatkozni tisztán a szívéből. Mobiltelefon nélkül ismerszik meg az igazi barát. Mert akkor nagy a baj. - Szóval nem szülnél ördögöt a falra, hiába emlegetik. Ráér a falfestés. A horror alapműveltség nálam meglenne, talán egy gombostűhegynyi kivágnivaló kívánnivalóval maga után. Úgy érzem, az eltört mobilok és nem kívánt gyermekek világában nem kell feltétlenül ezen a vonalon tovább haladni. - Hát minek nevezzelek? Barátságos jóbarátnak, kis kezedet csókolom! Érzek némi hezitálást, ebből ered a kérdéssel tiltakozás. Ha ma nem ölthetem fel a focimezt, akkor majd máskor rúgok labdába. Talán itt a vízközelben érlelődik meg a folyó helyes mederbe terelésének gondolata. Maradt valaki abban az űrben, amiben gyötrő meteoritok keringenek és őszintén szólva nem vagyok kíváncsi, kit kéne kigolyózni. Nem. Nem illene. Ettől még megtettem máskor. - Távközlésben pedig orrba vágást nem lehet küldeni, így a telekommunikációs eszköz lett az áldozat. A kártörténetet sikeresen felderítettük. No és és egyébiránt mi jó után kutatsz a városban? Egy mobilszervizen kívül. Messziről jött ember úgy vágja földhöz a telefonját, ahogy akarja. Menekülés? Az ám, futva, loholva, hogy lobogjon a haj! Azé, aki hord olyat. - Néha nagyon harapósak, máskor csak rácuppannak a csalira. Hát neked mik a tapasztalataid? Hallom én az áthallást, ahogy azt is érzem, hogy a horgászbotot itt bizony lohasztják. Büszkébb vagyok annál, hogy a Falka nagy párkapcsolati profijához citáljam el magunkat vagy hogy legalább én betoppanjak elé, főleg, hogy nehézbombázóról van szó, aki robbanásszerűen vinné el a figyelmemet egy vagy két másik irányba. Maradok a jól bevált énemnél és majd vissza fogok térni az Egyhez, aki talán az egyetlen lesz. Az aktuális egyetlen. - Nem az egyetem folyosóit koptatod, ugyebár? Ilyen bimbózó szépséget megjegyzett volna ez a kőkemény koponya - kopogtatom meg a halántékomat széles vigyorral. Felkapok egy apró kavicsot, megpróbálom kacsáztatni. Kettőt ugrik, utána nyeli el a víznek árja. Adok egy másikat a leányzónak. - Tessék! Olcsóbb és tartósabb megoldás, mint az elektronika rombolása.
Kezdőlap
//
