Bestiám nem érzékelte, hogy mennyire sebezte meg a hímet. Csupán a vér szaga kúszott az orromba, ami azt jelezte, hogy a szándék, amely automatikusan jött, mégiscsak sikerült. Nem tudtam, hogy mekkora a seb, őszintén szólva nem is érdekelt, hiszen elmémet még mindig az tartotta fogva, hogy minél több vért ontsak, méghozzá minél hamarabb. Már nem csak azért küzdöttem, hogy életben maradjak, hogy fájdalmat okozzak neki, hanem azért is, hogy kiszabaduljak a teste alól, amely börtönként szolgált most nekem. Az emberek felé akartam magam vetni, és mivel ez volt a helyzet, minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy meg is szerezzem őket magamnak. Kellett a szabadságom, egyszerűen úgy éreztem, hogy muszáj használnom a villogó, éles fogaimat. Testem megfeszül, miként mind a két oldalamat sikerül felsértenie, aztán megremegek és felüvöltök a fájdalomtól, ahogyan eléri a vállamat is. Nem tudatosul bennem magának a fájdalomnak az érzése, minden csupán beidegződött reakció, egy ilyen helyzetben. Csupán a testem reagál, az elmém nem fogja fel, hogy fáj. Nem fogja fel, hogy már hány sebből vérzek, és régen össze kellett volna már csuklanom a földön. Igaz, hogy nem adom fel könnyen, de a mozgásomon azért már látszik, hogy egy kicsit koordinálatlan, mikor végre sikerül letépnem a fülét. Mit sem törődve a csonkkal és a sérült hímmel, oldalra köptem a számból a véres cafatot, és újult erővel lódultam neki, mintha mi sem lenne természetesebb. Még most is látszott, hogy mekkora túlélő típus vagyok, holott az elmém most teljesen máshol volt, hiszen nem voltam más, csupán egy vadállat. Egy vadállat, amelyik vérre szomjazik, életek kioltására, pusztításra… Már éppen vetettem volna magamat ki a rengetegből, amikor hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj, méghozzá szó szerint. Ahogy megragadta a hátsó lábamat, kicsúszott alólam minden, és a fejem tompán puffant le a földre. Kellett egy pillanat, míg összeszedtem magam az ütődést követően, de nem késlekedtem sokat. Mintha nem is éreztem volna, hogy hány sebből vérzek, mennyire kezdtem gyengülni. Ennek ellenére fájdalmasan vonyítottam fel, mivel fogai erősen szorították a lábamat, és nem tudtam sehogyan sem kiszabadítani őket a fogságból. Próbáltam rántani egyet rajta, de nem ment. Próbáltam felé kapni valahogyan, de kicsavarodott helyzetemben sem ment túl jól, úgyhogy végül kénytelen voltam hagyni, hogy ténylegesen is eltörje a lábamat. Akkorát rántottam magamon teljes erőbedobással, hogy félig-meddig én magam voltam a felelős azért, hogy reccsent a csont, és végül a lábam csupán használhatatlanul lógott. Próbáltam ismét kiszabadulni, még több vért ontani, de mivel már valamennyit így is megéreztem a másikéból, ezért némileg csökkenni látszott a vérszomjam, a vérveszteség pedig pluszban gyengített meg. Időnként már homályosan láttam, de ez nem volt meglepő. Ha tudatosan kellett volna harcolnia ellenem, akkor valószínűleg nem lett volna ilyen könnyű dolga, de most más sem lebegett a szemeim előtt, csak lemészárolni a civileket. Ennél fogva pedig abszolút nem érdekelt, hogy esetleg védekezzek, vagy támadjak. Még mindig, ennyi és ilyen sérülések mellett is küzdöttem. El akartam vonszolni magam, tőle minél távolabb, de lábaim már meg-megcsuklottak, körülöttem pedig minden vérben úszott. Az övében és az enyémben egyaránt. Igyekeztem még támadni felé, karmaimmal végigkaristolni az oldalát, talán sikerült is, nem tudom és nem is érdekelt, csak az, hogy kiontsam még több vérét. Hogy nyelvemen érezzem az éltetű nedűt, melyet a szíve oly hevesen pumpált most az ereibe.
Martam és haraptam, néha felvonyított, de volt, amire nem is reagált, érthetetlen, hogy feláll és küzd velem, mikor leszorítom a földre. Karmaim mélyen szántották fel az oldalát, a húsába téptem, a bordáin csikorogtak a karmaim és ő még mindig küzdött, úgy üvöltött mintha csak megszokásból csinálná, mintha inkább csak bosszantanám, és nem fájdalmat okoznék neki. Érthetetlen… Mi a fene van ezzel a nősténnyel?! Ennyire nem hagyhatja hidegen a fájdalom, a karmaim és agyaraim tépése és marása. Én érzem, ahogy végigszántanak karmai az oldalamon, ahogy megakadnak a bordáimban, és csattan a karom a csonton, kínoz a fájdalom, és érzem a saját hangomban, hogy nekem igen is fáj, de az övében ez nincs benne. Nem lehetek nála ennyivel gyengébb, hogy lehet az, hogy ő nem így reagál. Ilyen nincs! Ó, ha tudnám, hogy nem azért ilyen, mert sárba tipor, hanem mert olyan erő bolondítja, amivel eddig még nem találkoztam, de erről halovány sejtésem sincsen. A fülem letépte, és valahol ott is maradt az avarban, egy véres kis cafatként, helyéből a vér pedig dől és vörösre színezi ében bundámat, de nem érdekel, nem engedhetem a másik bestiát az emberek közé, nem hagyhatom, hogy öljön, és felfedjen bennünket a bámész civilek előtt, így is vannak pára akik a hangok irányába tekingetnek, és próbálják meglátni, mik is estek egymásnak. valahol a tudatuk mélyén sejtik, mik ölhetik egymást, de nem mondják ki. Sikerült elkapnom a lábát, és a döldre rántanom a dögöt, szorítok, harapok, akár a satu nem eresztem, hiába is rúg pofán és sérti fel a képemet karmos lába, lecövekelek és nem engedem, egyszer -egyszer utána kapok, hogy ne kapadozzon irányomba. nem mintha attól tartanék kikapja a szemem, hiszen visszanő, bár nem kellene hátráltatnia még ennek is, bőven elég, hogy bal fülemre kissé süket vagyok, és amúgy is a fájdalom gyűlt oda a vérrel együtt. A csontját ketten együttes erővel törjük el, ő fordul az egyik irányba, és a másikba feszítem őt, hogy ne téphesse ki magát a harapásomból, a csont pedig rövidesen roppanva enged. Vendettát esküszöm a fülem miatt, és még jobban rászorítok a lábra, az izomba, húsba, és ínba vájom bele agyaraim, és mint a veszett kutya tépni kezdem, rázom a fejem, hogy eltéphessem az inakat és izmokat, amik még egyben tartják a végtagot. Karmaim, a földbe vájnak, mind a négy, hiszen ki kell, magam támasszam, hogy ne ránthasson el, és így ne szabadulhasson a szorításomból. Nagyobb vagyok nála valamivel, de benne olyan erő feszül, ami igen keservesen megdolgoztat. Nőstény még így nem sebzett meg, mind a két oldalamból patakzik a vér, a pofámon is ott vannak keresztben a karmolásának nyomai, hogy a fülem ne is emlegessem, ami valahol mögöttünk maradt. Morgok és hörgök, miközben tépni próbálom a lábat, hogy ezzel is hátráltathassam, és ne tudom az emberek közé vágódni, és vérengzeni. Nem a felebaráti, vagy az emberszeretetem vezérel, csak csupán nem akarom, hogy felfedjen minket a nyomorultak előtt. Nyakát kellene inkább támadnom, átharapni a torkát, és a fejét letépni, de a lába már úgy is a számban van a csontja törött, már csak a szövetek tartják egyben, így még is csak maradok és előbb mozgás képtelenné próbálom őt tenni, ha csak nem sikerül valahogyan leszednie magáról. Érzem, hogy fáradok, hiába is dübörög az adrenalin a véremben, egyszerűen érzem, hogy a vérveszteség és a harc, az az erő amit be kell vele szemben vetnem kezdenek kimeríteni, valahogy gyorsan kellene pontot tennem az ügy végére.
Farkasom nem bírt kiszabadulni az éles fogak szorító rabságából, bármennyire is küzdött érte. Még képes volt arra is, hogy eltörje a saját lábát, mivel a menekülés lehetősége merült fel. De nem sikerült. A hím nem engedett, én pedig ott vergődtem, a farkasomba zárva, csak éppen a tudatom nélkül. Továbbra is csak a vérre tudtam gondolni és arra, hogy még több húst tépjek, még több éltető nedűt ízleljek, méghozzá bármi áron. Már szó szerint is használhatatlanná vált a lábam? Kit érdekel? Csak annyit akartam, hogy fogaimat ismét belevájhassam a hímbe. Ugyan éreztem, hogy a vérszomj némiképp csillapodott mostanra, hiszen eléggé sikerült megsebeznem őt is, de még mindig nem múlt el teljesen. Egyszerűen nem hagyott nyugodni valami hatalmas felsőbb hatalom, és ez teljesen kiborított… kiborított volna, ha felfognám mindazt, ami történik. De csak a barnás szőrű farkas rázta meg magát, hátsó lába már hasznavehetetlenné vált, élettelenül lógott a levegőben, összetörten. Lassan kezd a vérengző szörnyeteg tudata is elhomályosulni, ahogyan a vérveszteség hat az állatra. Nem érzékelem, nem érzékelek semmit a külvilágból, valahol mintha csapdába estem volna. Minden sötét, és nem tudom, hogy mit merrefelé találok. Csak a farkas az, ami még küzd az életéért, küzd azért, hogy megölhessen másokat. Vagy talán már azért sem, csak ki akar szabadulni mindenáron a fogak börtönéből, amelyek olyan erővel tartják fogva, hogy mozdulni sem tud. Hátravágódok teljes testemmel, és próbálom még jobban rúgni a hímet, hogy végre eleresszen. Már úgysem lett volna elég erő bennem ahhoz, hogy elmenjek és megtámadjak valami ártatlant. Elég vér folyt már ma itt ahhoz, hogy kedvemre belehempereghessek, hogy élvezzem ahogyan összetapasztja bundámat, és lássam a szemében a fájdalmat. Neki fájt! Én nem érzékeltem ebből semmit. Sőt, az egész harcból sem, inkább csak hátráltató tényező volt a másik farkas, semmi több. Potenciális veszélyforrás meg aztán végképp nem. Csak egy akadály, amit le kellett győzni, csak éppen ezt nehezebbnek bizonyult kivitelezni, mint azt bármikor sejtettem volna. Nos, ez van! Egyre kevésbé voltam képes helyt állni. Még próbálkoztam szabad lábammal felsérteni a pofáját még jobban, de nem tudtam, hogy mennyire fog sikerülni. Látásom homályosult, vér csorgott bele félig-meddig, ettől függetlenül talán sikerült belekapnom a sebbe, ami a füle helyén keletkezett. Talán újra elkezdett vérezni, talán nem. Az erő és az a cseppnyi értelem, ami még talán valahol mélyen lakozott bennem, most lassacskán elkezdett távozni. Kimerültem, túl sok vért veszítettem, és immár a lábam sem volt alkalmas arra, hogy ráállhassak. Rendben, bicegni azt tudtam volna, ha nagyon akarok, de ez kevés lett volna ahhoz, hogy bárkinek is elvegyem az életét. Túlságosan kifárasztott a harc, ami itt folyt a kikötő mellett, és egyébként sem érdekeltek már az emberek annyira. Immár a szabadságom vált fontossá és az, hogy életben maradjak. Igen, a túlélőösztön életbe lépett, még pont időben ahhoz, hogy ne kockáztassak ennél is többet. Nem volt már miért. Nem is tudtam volna hogyan, hacsak meg nem ölöm magam közben. Próbáltam minél távolabb evickélni a hímtől, szinte már vonszolva magam a földön, ahogyan karmaim a vörösre festett talajba kapaszkodtak, de nem sok sikerrel. Ha még mindig annyira szorította a lábamat, akkor ez amúgy is esélytelen volt, de a próbálkozást talán még megért, hátha közben én is okoztam neki valami csoda folytán még egy kicsi sérülést.
Hiába tört el a saját lábát és vergődött megállás nélkül, én akkor sem eresztettem. Állkapcsom satuként zárult a lábára, és lapultam a földre, megvetettem a lábam, és minden erőmmel azon voltam, hogy egy helyben tartsam, azt az átkozott dögöt. Küzdött velem, forgolódott és beleadott mindnet, hogy leszedjen magáról, nem egyszer kerültem ki a mancsának csapását. Igazság szerint le akartam tépni a lábát, revansért a fülem miatt. De ha a fejét tépem, le az sokkal jobban mutatna, és még is csak inkább egy fejjel és nem egy lábbal kellene haza állítanom és bemutatnom Castornak. A nőben van erő és nem is kevés, ez szinte biztos, hiszen hogyan máshogy lett volna képes így megsebeznie engem? Végig marta mind a két oldalamat, az egyik oldalon a bordáim is kilátszanak a sűrű bunda közül, így nem kis sebet ejtett rajtam. Bár ez nem tragédia, fáj és vérzik, de nem fog hátráltatni, ahogy a fülem sem, vagyis inkább a bal oldalinak a hiánya, jelenleg nem hallok rá tisztán, sőt nagyjából sem, a vér kezd elállni, de a fájdalom még lüktet ott ahol korábban a fülem a fejemhez kapcsolódott. Visszanő, ezzel nincsen semmi gondom, emberi formámban még a hajam is takarja, szóval nem egy nagy tragédia, inkább csak az, hogy az ellenségem tépte le és azt meg kell torolni. Ez így van rendjén. Vonaglása és kapálózása egyre lanyhul az általam visszatartott bestiának, így én is szusszanok egy keveset és egy nagy sóhaj szakad ki belőlem, én is fáradok, mert nem könnyű ám megtartani és ilyen erővel harapni egy másik bestiát. Ám nem fogom elereszteni, még véletlenül sem, előbb tépem le a lábát, és utána a fejét, és ha kell akkor miszlikbe tépem és úgy viszem el az alfámnak ajándékba. Kissé lankad a figyelmem, a vérveszteség miatt, és mert tudni akartam merre vannak a civilek, közben ez a dög is megállt, és mintha csak erre várt volna, felém kapott. Rántottam a fejem, de a lába miatt nem tudtam eléggé elhúzni, így belemart a sebbe ami a fülem helyén volt, fájdalmas ordítást hallatva eresztettem el a végtagot a ki a számban volt, és húzódtam félre, a seb a fülem csonkjától a szememig húzódik, és dől belőle a vér. szép kis sebhely ékesíti majd az arcomat, és ez mélyebb, mint az, ami a pofám szeli át. Morogva hagytam elevickélni magamtól, és inkább magammal foglalkoztam, kis híján elérte a szememet. Ha nem eresztem el, akkor a bal szemem marta volna ki a rohadt szuka! Ezt még keményem meg fogom rajta torolni, és szinte biztos, hogy apró cafatokban egy zsákban szolgálom fel majd Castornak ezt a nőszemélyt, napokig csíkos és sebes lesz majd a képem. Ezek a sebek túl feltűnőek lesznek, így emberek közelébe se nagyon mehetek, mert rém feltűnő lesz, ha rövidebb idő alatt eltűnik, mint egy embernél kellene.
Annyira fogytán volt az erőm, hogy egyszerűen képtelen voltam már összeszedett viselkedni, és a mozdulataim is koordinálatlanokká váltak. Más vágyam sem maradt, minthogy kiszabaduljak a fogak börtönéből. Igaz, hogy cseppnyi tudatosság sem volt bennem, ennek ellenére a túlélési ösztönöm mégis azt diktálta, hogy törjek ki ebből a jelenlegi helyzetből, azután pedig majd lesz, ami lesz. Azt is csupán egy utolsó próbálkozásnak szántam, amikor a lábammal felé kaptam. Igazából nem volt előre eltervezett mozdulatsor, tekintve, hogy jelenlegi állapotomban nem tudtam olyanokat csinálni, hogy összefüggő gondolkodás vagy tervezés. Egyszerűen csak hajtott valami belülről, hogy menjek el innen, ameddig még tudok. Elég vér folyt már itt ma este, nagyrészt talán pont az enyém, de a fájdalom még mindig nem homályosított el teljesen, csupán a vérveszteség miatt romlott meg a látásom is, és gyengültek el a tagjaim. Amikor valami csoda folytán mégis telibe találta a támadásom, végre kiszabadíthattam magatehetetlenül lógó végtagomat. Először automatikusan megpróbáltam rátámaszkodni, de hiába. Már nem volt benne erő sem csont, ami megtarthatott volna. Az inak is el-elszakadtak a lábamban, így három lábon ugrálva tudtam csupán arrébb mászni, sőt, inkább kúszva a földön, mintha az életemért küzdenék. Sőt, nem is mintha, hanem pontosan azért küzdöttem. Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy minél messzebb kerüljek a hímtől, aki most éppen a fején végigszántó sebet fájlalta. Annyi volt a szerencsém csupán, hogy valahogy jó helyen találtam el, és akkor fájdalmat generáltam ezzel benne, hogy eleresztett. Talán ez volt az utolsó esélyem arra, hogy túlélhessem ezt az éjszakát. Másként itt végezném, ha még néhány percet el kellett volna töltenem a társaságában. Igyekeztem minél gyorsabban a fák között eltűnni, idő közben pedig a tudatom is kitisztult. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történt. Nem emlékeztem semmire. Nem tudtam, hogyan változhattam át, és a belém hasító, mindent elborító fájdalom sem segített sokat. Éreztem a hatalmas sebeket, de látásom immár tényleg homályossá is vált, noha emberi tudatom visszatért a farkasomba. Semmit nem értettem, és teljesen kétségbeestem, hogy esetleg ártottam valakinek addig, amíg öntudatlanul vergődtem, bestiámnak adva az irányítást. Tudtam, hogy milyen vérszomjas tud lenni, eleget éltem már összezárva vele, ezért is aggódtam, hogy talán nem csak a saját vérem borít be. És hová tűnt a férfi a kikötőből? Véletlenül nekimentem egy fának, de tájékozódni még félig-meddig tudtam, ahogyan próbáltam messzebb és messzebb kerülni mind a kikötőtől, mind pedig attól, aki ezt művelte velem. Mert azt biztosra vettem, hogy nem saját magamat szaggattam szét, és mivel arról jöttem, az is gyanús volt, hogy a másik falka hímjének köszönhettem mindent. Az adrenalin volt csupán az, ami még képes volt tovább hajtani. Annyira szerencsére még visszatért a tájékozódó képességem, hogy tudjam, az erdőn átvágva hogyan juthatok el a mi falkánk területére. Csak ennyire volt szükségem, meg arra, hogy legyen olyan szerencsém és pont most járjon arra valaki, aki majd elvisz valamelyik orvoshoz. Csak addig kellett kibírnom. Újabb és újabb métert tettem meg, miközben ezt mantráztam magamban megállás nélkül.
Meg nem tudnám mondani, miért nem Fairbanks repülőterére érkeztem. Talán csak feltámadt bennem a kalandozás vágya, ezért egy távolabbi reptéren szálltam le, ahol aztán jegyet vettem az egyik folyami hajóra, és már utaztam is. Az elmúlt két napot a hajón töltöttem, és az epres müzliszeletekből álló tartalékaim csúnyán megcsappantak útközben. Három napot töltöttem el ezen a lélekvesztőn, és az utolsón telefonáltam Odette-nek, hogy jöhetne mondjuk elém a hajókikötőbe is, és nem, nem úszva érkezem. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy leússzak egy ilyen távolságot. Bár egy olyan ötven évvel ezelőtt lazán belevetettem volna magam a dologba. Sőt, ha valaki ad érte egy müzliszeletet, szerintem ma is megpróbálnám. Aztán kiderülne, mi maradt abból a fiatal erőből. Most csak a mellettem elsuhanó házakat nézem, és vigyorgok magamban. Hát, végül csak megérkeztem az Újvilágnak erre a szegletére is. Nem tudom, terveztem-e valaha is, hogy átruccanok ide, de Európát már annyira ismerem, hogy jól esik egy kis változatosság. És nem is lehetne jobb helyen kezdeni egy kontinens megismerését, mint itt, északon, igaz? Amúgy is hallottam arról, mi folyik errefelé… Nos, a háborúból kimaradnék, de attól még a környék rejthet izgalmakat, igaz? Bár itt lehetnének a többiek is, hogy együtt ismerjük meg őket. A hajó kiköt, én pedig a bőröndömmel a kezemben szállok le róla. Nem viselek valami flancos öltözéket, nem is kell. Csak nézem a hajóról leszállók tömegét, és ahogy haladnak a kijárat felé, szemem egyre inkább azt a bizonyos szőke üstököt keresi. Túl sok volt már az a fél év, amióta otthagyott Finnországban. A bőröndben van valami a számára, de majd odaadom, ha nem vagyunk ilyen nyilvános helyen.
Épp a szokásos telefonos lelkisegélyünket nyomtuk egymásnak kedvenc mentoromnak, amikor egyszer csak közölte, hogy ide jön Fairbanksbe. De még volt bőr a képén olyan lazán előadni, mint ha egy olyan mindennapi eseményről lenne szó, mint például, hogy a sarki kisboltban épp akciós a csirkefarhát. Mondjuk amilyet sikítottam a telefonba örömömben, szegénynek biztos lett némi halláskárosodása, pedig néha már így is kétszer kell neki elmondani dolgokat. Nem baj, azért még így is szeretem. A telefonbeszélgetés után első dolgom volt olyan jó 10 cm-es, vörös betűkkel bevésni a naptárba a nevét, meg vagy 38-szor bekarikázni a napot a naptárban, hogy még csak véletlenül se felejtsem el a dolgot. Aztán már pateroltam is Samet a legközelebb közértbe egy fél km-es listával, hogy miket kell majd vennie, amíg én a mocsárban csigára vadászok. Vodka, abszint, rum, sör, bor, likőrök, vagy amit talál, meg vagy 3 doboz epres müzli-szelet. Erre? Nem visszajön, hogy mivel kiskorú, nem vehet alkoholt, müzli-szelet helyett meg csak epres müzlit kapott? De hozott hozzá tejet. De jó… Remélem, ezt is szereti a nagyöreg, mert hogy én nem fogok hónapokig ezen a hörcsöglecsón élni, az is biztos. A tej meg… hát, mást nem csinálok Sammie-nek kakaót. Vagy ideszoktatunk pár kóbor macskát. Úgy is kell majd élő célpontot keríteni a későbbi gyakorlásához. Na de ennyit az előkészületekről, térjünk csak vissza a nagy napra. Már a hajó érkezése előtt vagy egy órával ott voltam. Na nem mint ha alapból így terveztem volna, csupán útba ejtettem egy boltot, ha már a kölyökre ennyit se lehet rábízni, most meg rágom a kefét, hogy vajon mikor fújják meg a kispolskiból a rakományt. Nem a meglepi müzli-szeletet. A piát… Így aztán csak ott kuksolok a csomagtartón gubbasztva, egészen addig, amíg fel nem hangzik a hajó közeledtét jelző kürt. Erre aztán úgy pattanok fel, mint aki tűbe ült, aztán vártam, hogy meginduljon a tömeg. Akkor aztán hol lábujjhegyre állva, hol ugrálva integettem, hátha Benji előbb felismeri kedvenc kis szöszi tanítványát, mint én őt ebben a nagy tömegben. Lehet, hogy bejött a múltkori heccelés és tényleg beszerzett egy járókeretet? Mert akkor azt hiszem, várhatok még egy darabig, mire a tömeg után idecsoszog húzentrógeres kis kockás nadrágjában, svájci sapkával, szájában pipával.
Pár percig nézelődök, amikor is meglátom a lábujjhegyem egyensúlyozó, egykori mentoráltamat. El is vigyorodok, de mint a tejbetök, majd eltűnök az egyik mellékutcában, és magamra borítom Eska köpönyegét, hogy elrejtse az energiáimat és a szagomat. A fejemet is lehajtom, így legfeljebb a lépteim zaja árulhatja el, hogy közeledek, más nem, ha a nő nem fordul épp hátra. Bár így szembe kell mennem a tömeggel, de szerencsére emberi fizikumom még mindig épp elég erős, hogy az ilyesmit könnyűszerrel kezelje. Ha egy kalapot is leemelnék valaki fejéről, teljes lenne a kép, de az itteni időjárás zavaróan éberré teszi az embereket. A nagy sikoltozás meg túlságosan is feltűnő lenne. Aztán, amikor a nő mögé érek, egészen a füléhez hajolok, miközben beszívom az ismerős illatot. Fél éve nem éreztem már, és hogy őszinte legyek, hiányzott. Egy olyan vénségnek, mint jómagam, fontos az otthon, meg az epres müzli-szelet. De az utóbbi kiemelkedően. Na jó, meg a régi barátok, meg a délutáni tea, meg a fene ebbe a listába. Ennyire azért még nem vagyok öreg. – Menyasszonyrablás! – suttogom a nő fülébe, aztán átfonom a derekát, és figyelmeztetés nélkül emelem és ha erre felsikít, még fel is kacagok jóízűen. Másoknak tűnhet, hogy egy régi szerelmespár, esetleg egy házaspár talál éppen újra egymásra, ami tökéletes álca nekem, hiszen én csak szórakozok éppen. Aztán kétszer meg is pördülök vele, hadd szédüljön el kicsit a kedves mentoráltam, ha már a hallójárataimat volt szíves rongálni telefonon keresztül. A két forduló után aztán leteszem, és csibészes vigyorral a képemen nézek rá. – Jó téged újra látni, Aimée – mondom, és esküszöm, minden egyes szavam szívből jön. Hiányzott már ez a kis harcipipi, még akkor is, ha szemtől szembe nem nagyon vallanám meg ezt. Főleg nem ezekkel a szavakkal. A fejem még szeretném megtartani. Aztán egyből az anyanyelvünkre váltok, én a magam régies dialektusára. Hangomban persze semmi neheztelés, ahogy energiáimban sem, hiszen miután letettem, Eska páncélja eltűnik rólam. A farkasom boldogan üdvözli a másikét. – Mit csinálsz ilyen régóta egy helyben? Azt hittem, bejártad a fél országot mostanra.
Csak várok, és várok, a tömeg meg egyre ritkásabbá válik, mégse látom sehol Benjit. Miaza… Csak nem rossz hajóra szállt fel? Ennyi idősen kinézném belőle, bár lehet nem járna rosszul, ha Fairbanks helyett Kaliforniában kötne ki. Pálmafák, kókusz-koktél, tengerpart, napfény… Banyek, megyek utána! Amikor hátulról, közvetlenül a fülem mellett hallom meg a hangját, egyből széles mosolyra húzódik a szám, s már fordulnék is hátra, ha nem kapna el. Így csak jóízűen nevetek, miközben megpördülünk, akkor se hagyva abba, amikor már ismét két lábamon állok a földön. -Mi az, már ennyitől elfáradtál? Öregszel. Amúgy meg el kell keserítselek, de még mindig nem adtam rá a fejem, hogy férjhez menjek. –vontam vállat, amikor pedig meghallom, hogy örül, hogy újra lát, egyből a nyakába ugrok, hogy átöleljem. -Te is hiányoztál nekem. Azt hittem, már odafagytál Kemibe. ~Meg a fene a vérvonalképességedbe, hogy még mindig bedőlök ennek a trükködnek…~ Ahogy a páncélja tovatűnt, az én farkasom is egyből felkapta a fejét, hogy köszöntse rég nem látott tanítóját. Némi fülcsócsálás, képen nyalás, oldalba bökdösés, meg a többi. Csak a szokásos… -Ó, mikor mit! Hol drága bátyámat boldogítom, hol a környék vadállományát ritkítom… Pár kocsmatúra, nagy kirándulások a környéken, meg ilyesmik. Bár most, hogy Théót valami elintézhetetlen ügy elszólította a városból, a lovarda is az én nyakamra maradt. –váltok át én is franciára, úgy is ritkán van alkalmam használni. Ebben az elcseszett városban mindenki csak angolul hajlandó beszélni, más nyelven megszólalsz, csoda, hogy nem lőnek le… -És mesélj, sikerült végleg ott hagyni a falkát? Mit szóltak hozzá, hogy te is ott akartad hagyni őket? Jut eszembe, hogy vannak a többiek? Meg itt merre fogsz lakni? Sikerült már valami házat keríteni? –hadartam a kérdéseimet egymás után, ahogy már megszokhatta tőlem.
– Hát, fiatalabb már egész biztosan nem leszek. De ha gondolod, legközelebb megpróbálhatjuk a „Stég fölött a vízbe” mutatványt, a múltkor sikerünk volt vele – közöltem vele vigyorogva. Amúgy is, mindenki olyan idős, amilyennek érzi magát, szóval én letagadhatnék egy olyan évszázadot. Meg az öreg Tutanhamonból kiindulva még pár másikat is. – Egyébként nem értem, miért ódzkodsz a házasságtól. A legutóbbi is egész jól alakult… Már leszámítva azt a tényt, hogy meg kellett szöktetnem téged. – Ó, nem került volna sok időbe… a jégcsapok már lógtak onnan is, ahonnan nem kellene – nevetek föl. Szó, ami szó, itt valószínűleg hidegebb lesz majd, előbb, vagy utóbb. De nem gond, a nagyobb hideg azt jelenti, hogy több ember jár kocsmákba, ahol el lehet adni nagyon ócska, megvezető történeteket mindenféle európai marhaságról. Vagy legalábbis ez így működött az Öreg Kontinensen, nem tudom, itt miként fog. Csak ekkor váltok át gondolati útra. ~ Na látod, ez az én keresztem… Te bezzeg úgy tudsz lőni, hogy szerintem célzás nélkül eltalálnád a kapitány kalapján a gombot. Szóval azt hiszem, egyikünk sem panaszkodhat… A farkasom a nyalintásra sután, lassan elhúzza a képét, aztán játékosan a másikra tehénkedik, már ha az hagyja. Az öreg tudja, hogy nincs félnivalója a kisebbiktől, és valami veszettül boldog, hogy ismét láthatja. Talán csak akkor lenne jobb kedve, ha Heinrich is beesne. Nekem lehet, akkor sem. Bár szeretem a fivérem, de az elmúlt időszakban túlságosan kevés időt töltött az oldalamon. – Ó, te szegény, egy egész lovarda… Miként kászálódtál ki alóla? – kérdezek vissza. Annyira adta magát a kérdés, hogy bűntudatom lett volna, ha kihagyom, márpedig az ötszázhoz közel nem akarok én már ilyesmit érezni. Miért? Talán azért, mert baromi fura lenne a könyvembe azt írni, hogy hát kihagytam ezt, meg azt, meg amazt. – Velem nem igazán törődtek. Te életerős vagy, én meg már egy öreg csotrogány, akit be kell rúgni a nagy hidegben, hogy elinduljon. Pont mint az a rozsdamarta kispolski, ami ott parkol… De nem irigylem azt, aki vezeti – rázom meg a fejem. Persze még mindig vigyorgok, és keresztes hadjáratot sem tervezek indítani a rossz, régi autók ellen. Azokat már én sem éltem meg. – A falkában egyébként jól vannak. Volt még pár összezördülés a másik bandával, de mára már megoldódott minden. A lakhatás meg… Még nem tudom. Szerintem keresek majd egy kis házat az erdőben.
-Az biztosan nem. És felejtsd el, nekem már a múltkor se jött be az a figura. A végén még beáll a derekad közben aztán én meg csobbanok a vízben. A-a, köszi, inkább kihagynám. –ellenkeztem az ajánlata hallatán. Na nem mint ha bajom lenne a vízzel, de basszus, ha szól, akkor úgy készülök. Ha már így kicsíptem magam az érkezésére, akkor ha de úgy másszak hazáig, mint valami ázott veréb. -Ó, az mikor volt már! Egyébként meg nem jobb a szabadság, mint hogy egyfolytában máshoz alkalmazkodj? Gyereket szülni már úgy se fogok, a nevemet esküvő nélkül is változtatom eleget, akkor meg mégis mi értelme? Na jó, ha nagyon meg van szorulva az ember, pár kedvezményt meg támogatást lehet vele igényelni, de hála a jó égnek, egyelőre boldogulok anélkül is. –vontam vállat, a következő megjegyzésén pedig csak nevetek egy jót. -A legjobb helyre jöttél, állítólag itt hidegebb van, mint ott, szóval nem kell majd nélkülöznöd a jégcsapjaidat. –paskolom meg a vállát. ~Jó tanárom volt. ~ hízelgek egy sort, hisz pont ő volt az, aki annak idején még megtanított lőni. Igaz, akkor még ember voltam, a nagy ország-felfedező túránk közben szakított időt rá, hogy ha úgy adódna, meg tudjam védeni magam. Emlékszem, nem sokkal később estem túl életem első gyilkosságán is. Vagyis… nevezzük inkább önvédelemnek, hisz megpróbáltak kirabolni minket – cöhh, jó vicc, a két templom egerét-, és ez még hagyján, nem ragadtam volna fegyvert. De amikor már ők is a késekkel jöttek, hát álljon már meg a menet! -Sehogy. Erről jut eszembe, ha van egy kis szabadidőd, és mivel csak most érkeztél, gondolom nagyooon sok szabadidőd van, így hálás lennék, ha egy kicsit besegítenél a munkába. Már van egy cuki istállós fiúm, viszont a lovakat meg az oktatást, felügyeletet nem merem rábízni, így ha van kedved újra mentorkodni, tanítani, akkor itt az alkalom!–igen, ez itt a reklám helye- A berúgástól meg ne félj, bevásároltattam bevásároltam, mielőtt jöttél. –kacsintok rá. Arra, hogy odaát minden rendben, csak elégedetten bólintok egyet. A kisebb összezördülések meg… hát, azok mindig is voltak, de azt hiszem, ez természetes egy olyan helyen, ahol két falka játssza a kiskakast. Fairbanks se különb, még ha eddig sikerült is kimaradnom a balhékból. Bár, Sam elmesélése alapján, itt azért kissé durvábban tolják.
– Csak egyszer estél bele – biggyesztem le ajkamat, miközben belül már röhögök. Nem tudom, meddig bírom fönntartani az állarcomat, még úgy sem, hogy közel ötszáz év alatt azért megtanultam bizonyos szintű színészkedést. Az én vérvonalammal ez talán már kötelező is. De most ismét hasznát látom, szóval kit érdekel? És nem arra használom, hogy idős emberekből csaljak ki pénzt… Elég öreg vagyok én magam is. Csak megtakarításokból nincsen annyi. – Hát így számítsak rád, hogy feldobd öreg napjaimat? – kérdeztem. A házasság témája régi emlékeket juttatott eszembe, én pedig nem akartam elidőzni közöttük. Éppen elég volt a repülőn újraolvasni a „kis” könyvecskémet. Komolyan, hogy nem lettem végtelenül egoista ennyi év után? De nem számít. Elfogadom Aimée magyarázatát, amúgy sem tehetnék mást. Az ő élete, én pedig nem vagyok az apja, hogy kiházasítsam valamerre… Mondjuk érdekes lenne megpróbálni. Lehet, lelőne. Vagy legalábbis megpróbálná. – Remek. Már aggódtam… Szakállat akarok növeszteni, az mégis hogy nézne ki jégcsapok nélkül? – kérdeztem, és vigyorogtam mellé. Aztán átváltottunk gondolati útra, és nehéz megállnom, hogy föl ne nevessek hangosan. Vigyorom már a fülemig ér, ahogy válaszolok. ~ Fenéket. Jó vérvonalad van. De igen, ha lehetek ilyen szerény, az én szerepem sem volt elhanyagolható… Persze, csak mint alázatos tanárodé. Meg útmutatóé. De a kedvességedért cserébe adnék is egy müzli-szeletet, de már pont elfogytak. – Szívesen besegítek. Csakhogy álljunk meg egy pillanatra… Istállófiú? Cuki? Könyörgöm, mondd, hogy nem valami szörnyűséges szappanoperáért másztam fel idáig. – Ismét csak elvigyorodtam, hogy tudja, nem gondolom komolyan. Tudom, ő nem süllyedne idáig. Szegény srácot mondjuk sajnálom, Aimée biztos jól elbánik vele alkalmasint. Már a fizikai, nem pedig a szexuális úton… Istenem, tényleg öregszem, már ennyire mások nemi életén kattog az agyam. Keresnem kell egy öreglányt, hogy majd együtt tárgyaljuk ki a város összes rosszcsont kisfiúját és kislányát. – Jóságos isten, most már egészen félek. Tudod, öregszem már, nem bírom úgy az alkoholt. Bár téged még mindig bármikor az asztal alá iszlak, ifjú hölgy! Lengettem meg játékosan a mutatóujjamat, mintha csak fenyegetni akarnám. Valójában már várom, hogy kipróbálhassuk, ki bírja jobban az alkoholt az elmúlt időszak dacára.
-Elég is volt. Ha nem tűnt volna fel, nem vagyok se vidra, se hal… -mondtam, és hogy nyomatékot adjak a dolognak, oldalba is vágtam. Persze csak „óvatosan”, hogy a helyén maradjon a veséje. Amúgy meg színészkedhet nyugodtan, ha azt hiszi, megtéveszthet, ismerem már, mint a rossz pénzt… -Elég szegénységi bizonyítvány lenne részedről, ha pont az én esküvőm dobná fel. De ha már ennyire lelkes vagy, miért nem házasodsz meg te? Egyébként meg ne aggódj, szervezek én neked bőven programot, hogy ne unatkozz. Tudod, már korábban említettem, van egy szép kis lovardánk a város szélén… Amikor viszont közölte, hogy mit tervez, nem bírtam megállni nevetés nélkül. -Mint… mint amikor a háború után hazaestél? Figyi, ha tényleg megnöveszted, kapsz tőlem egy kockás inget meg egy baltát, és elmehetsz favágónak… Amúgy a helyedben igyekeznék az ilyen tervekkel, ki tudja, mikor kezdesz majd el kopaszodni. Bár úgy tűnik, szerencsés géneket örököltél. Van aki már 20 évesen kezdi, ahhoz képest te egész jól állsz. –álltam lábujjhegyre, hogy játékosan összeborzoljam egy kicsit a haját. ~Még szép, monsieur! Mázlim volt az akkori alfánkkal, no meg veled is. Igaz, rajta sajnos nem segített. Mint alázatos tanárodnak? Aha, persze, drágám. A müzlidet viszont nyugodtan tartsd meg, nem élek ilyen hörcsögeledelekkel. ~legyintettem a nagylelkűségére. -Igen, mert? –és akkor most jött el az ideje a következő oldalba könyöklésnek- Ha egy szappanoperába akartalak volna rángatni, akkor most Brazíliában lennénk. Vagy Venezuelában. Vagy Mexikóban. És valószínűleg señora Esmeralda Filomena Bracho de Maldonado álnév alatt futnék, nem, mint Odette e´Lemaître. Hm… A kis istállósfiú pedig minimum Pedro lenne, Samuel helyett. Nos, mit szól hozzá, señor Esteban Rafael Armando de Carballido? –játszottam túl a dolgot, naná, hogy nem bírtam megőrizni a komolyságomat ilyen tömény hülyéskedés közben. -Ugyan már, Benji bácsi, ne tessék félni! Ha nem tetszik bírni, akkor csinálhatok magának kakaót is! –adtam elő angyali arccal, ám mire a következő mondatba belekezdtem, már nyoma se maradt a korábbi arckifejezésnek, helyette sokkal inkább magabiztosság csillant a tekintetemben- Hah! Azt te csak hiszed, vén medve! –Azt hiszem, ezzel a kihívás elfogadva. Nemde?
– Csak néha a szőrösebb a kelleténél – vigyorodtam el. Ha belegondolok, ez a farkaslét egész jó viccforrásként szolgálhat a nőkkel szemben. Sajnos ezen a vonalon nem mehetek tovább, mert oldalba vág, amire reflexszerűen száll is egy baráti tockos. Nem vagyok én agresszív, csak nehéz elfelejteni a régi időket, meg hogy a nő már nem a tanítványom többé. – Ó, nem az esküvő. Hanem az, hogy utána figyelhetném, ahogy szép lassan kicsinálod szerencsétlen embert idegileg – nevettem fel. Hát mit ne mondjak, öreg vagyok már, kell nekem valamiféle szórakozás is, ami nem az alkohol… Nem akarok sörhasat növeszteni, az úgy nem állna jól. A lovarda említése csak fokozza széles jókedvemet. – Most aztán befogsz rabszolgamunkára, igaz? A háború említésére csak bólintok, és igazából legfeljebb fél füllel hallgatom, amit mond. Kezem akaratlanul is a kabátomra csúszik, a belső zseb fölé, ahová a „kis” könyvecske egyik füzetét süllyesztettem. Az a legutóbbi. A többi a táskámban van, a vállamon átvetve. Lehet nem kellett volna átolvasnom őket, akkor most kevésbé ütne meg a dolog ennyi év után. Nem szeretek arra az időszakra gondolni, na… Ha nem megyek el, talán jobb életünk lehetne ma is. – Mondod ezt te! – próbálom elütni a dolgot viccel. – Sok nő örülne, ha úgy nézne ki, mint te ebben a korban. De a többségük csupa por, meg hamu… Nem valami kellemes társaság. Bár legalább nem beszélnek vissza, és virágot sem kell nekik vinni… ~ Nem tudod te, mi a jó! Majd ha az én koromban leszel… De szívesen látnám akkor, hogy milyen őrült hóbortnak fogsz te hódolni, amikor már javában pusztulnak az agysejtjeid. Bár igaz, a máj-újranövesztés mindig mókás ~ küldtem a választ gondolatban. A következő oldalba könyökölést már tockos nélkül ússza meg, de csak mert annyira sokkol, amit mond, hogy csak pislogni van erőm. – Azt hiszem, leragadtam az első „de”-nél. De tudod mit? Az az én nevemben jól mutat, neked viszont… Te jóságos isten. Nem irigylem szegény istállós fiút – nevettem. – De lehet, mostantól Esmeraldának foglak hívni. Most, ha belegondolok, egészen illik hozzád… – Ezt legfeljebb akkor, ha felveszel egy szexi-nővérke uniformist – nevettem el magam. Arra, hogy elfogadta a kihívást, szintúgy nevetnem kell. Tessék, máris olyan minden, mint a régi, szép időkben.
-Ó, nézzenek oda, ki szólalt meg! –paskoltam meg a borostás arcát, majd játékosan a haját is összekócoltam- Te, Benji, a vérfarkas pasik mikor kezdenek kopaszodni? 500 felett? –kérdeztem vigyorogva, miután megkaptam azt a bizonyos tockost az előbbi oldalba vágásért. Ne szép, ha így folytatjuk, a végén még lenyomunk valami könnyed kis baráti birkózást-verekedést a parton. Csak be ne csípődjön a kisöreg dereka közben, mert hurcolhatom el a kispolskiig, azt meg ugyebár nem szeretnénk… Bár, utána csak bevágnám a hátsó ülésre aztán uzsgyi haza! -Nem kell ahhoz esküvő, hogy én valakit kicsináljak idegileg. –vontam vállat szerénykedve, ott van például kedves bátyám a példa kedvéért, vagy Benji, hogy Lascarról ne is beszéljünk… Ja, meg Sam. Kimaradt valaki a fairbanksi delegációból? A rabszolgamunkára csak heves bólogatással reagálok, amíg Théo vissza nem tér, elkél minden segítő kéz, ez nem vitás, pláne, ha férfi az illető. De ismer már, tudja, hogy megy a dörgés… -Ugyan már… Mint ha törődtél volna azzal valaha is, hogy a nők visszabeszélnek neked… Meg őszintén, mikor vittél bárkinek is virágot, Casanova? –kérdeztem komolyan a hencegése hallatán. ~Dehogynem tudom! De had ne kelljen már nekem felvilágosítanom téged ilyenekről, elég hülyén venné ki magát… Amúgy meg viccelsz? Ha már hülye hóbort kell, felmászok valami fa tetejére aztán lövöldözök az arra járókra… Mondjuk csúzlival, a régi szép idők emlékére. Vagy csatlakozok valami vándorcirkuszhoz, mint késdobáló… esetleg akrobata. Egyszer régen már kipróbáltam, tök jó buli volt!~ üzentem nevetve. -Te csak ne féltsd azt a kölyköt, egész jól bírja a „kiképzést”. Mit ne mondjak, van még mit tanulnia, de a legjobb tanára van! –húztam ki magam büszkén, persze most se bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam, ám ahogy Esmeraldaként kezd emlegetni… Nem tehetek róla, most tőlem repül a tockos, nesze Benji, kapd el! -Álmodik a nyomor! Na de gyere, induljunk, a kocsim arra áll. –biccentettem a kikötő parkolója felé, azzal karon ragadtam az öreget, nehogy elhagyjam út közben.
Első szavaira kedvem lenne felnevetni, úgy istenigazából, és nem csak azért, mert a repülőn végigvetítették a Nicsak ki beszél?-trilógiát, ami nekem még szégyenszemre tetszett is. Majd leültetem Aimée-t is, aztán végignézetem vele valamikor. Ha akkor nem fog baba-lázban égni, hát én lecummantom saját magam, de ettől talán megment már a jószerencse, mert lássuk be, az én koromban ez jó eséllyel a derekamba kerülne. Elmúltak már a szép napok, amikor az ember a reuma meg a röhögő kórházi csapat rémképe nélkül bármit megtehetett. – Ha nagyon szeretnéd, előbb-utóbb leborotválhatom – vigyorodtam el. – Egyébként is, biztos vagyok benne, hogy az én hajam túl fogja élni azt a csotrogányt ott – mutatok a kispolskira. – De ha akarod, fogadhatunk. Elkötjük azt a kocsit, aztán meglátjuk, melyik bírja tovább. Annak a motorja, vagy a fejemen a haj. – Ó, tudom én azt. De szép dolog hivatalosan intézni a dolgokat. És így a végén tiéd lehet a pénz, a ház, a kocsi meg a kutya – nevettem el magam végül. Igen, a modern amerikai társadalomról filmekből, sorozatokból és könyvekből tudakozódtam, de mutassatok nekem valakit az öreg kontinensen, aki nem így van ezzel. – Vittem én virágot. Egyszer. Aztán Emelie megette – vigyorodtam el keserédesen. A másik nőről eszembe jut ő meg a fivérem, és a tény, hogy nem tudom, merre lehetnek. Ami valami rettenetesen zavar, ezt meg kell vallanom, de mégis mit tehetnék? Járjam be ismét a világot, kutassak utánuk? Nem, nem lenne jó megoldás, valószínűleg belepusztulnék a próbálkozásba. Hiába, nem azért éltem meg ezt az életkort, mert gondolkodás nélkül vágok bele dolgokba. Csak a felébe annak, ami azt eszembe jut. Jobb napjaimon. ~ Te az életet is könnyűszerrel cirkusszá változtatod, minek neked egy vándorló darab? – nevettem fel a gondolatokra. Édes istenem, de megnézném, ahogy parádézik a porondon. Csak szegény srác, akit emlegetett ne kerüljön almával a fején elé, mert valami azt súgja, meghalnék a röhögéstől abban a pillanatban. – El is várom, hogy a legjobb legyél. Valódi szégyen lenne, ha egy olyan kiváló tanárral, mint amid neked volt, csúnya kudarcot vallanál! – vigyorodtam el, aztán csak követem a parkolóba.
-Meg ne próbáld! –kiáltottam fel ijedten, ahogy felsejlett lelki szemeim előtt egy Dumbószerűen elálló fülű, kopasz változata egykori mentoromnak- Te… úgy is közeleg a Halloween, ha gondolod, kifestelek, aztán mehetsz gyerekeket ijesztgetni. Na, mit szólsz hozzá?
Tekintetem követi a kezét, vagyis amerre mutat, amikor pedig meglátom, hogy mi a fikázás célpontja, csak jóízűen felnevetek. Ó, ha ő is tudná, amit most én…
-Oké, fogadjunk! –ajánlottam fel röhögve, mert nem én lennék, ha nem csapnék le egy ilyen lehetőségre- Remélem, kulcs nélkül is be tudod indítani, mert ha nem, akkor te fogsz hazáig tolni, nem pedig fordítva! –biztosítottam- Ami pedig a fogadást illeti… Ha bukod, besegítesz nekem a lovardába – úgy is nemsokára megyünk Egyiptomba…- Ha meg én bukom… rád bízom, találj ki valamit.
Persze azt nem kell tudnia, hogy ha belemegy, akkor amint megérkezünk a lovardába, neki az este folyamán befigyel még egy kis altatós itóka, meg egy hajborotválás… akármennyire is hülyén mutatna kopaszon, egy fogadást már csak nem fogok elveszíteni, nemde? Théo még nem jött haza, és kell a bébiszitter a lovardába… A házassággal kapcsolatos gondolatmeneten elgondolkozok egy pillanatra, aztán újra széles vigyorra húzódik a szám.
-Te… nem is mondasz hülyeséget! Bár a kutya különösebben nem hiányozna, de a többi nem is rossz. Ki gondolta volna, még most is tudsz újat mondani nekem… -cukkoltam tovább, egészen addig, amíg meg nem hallottam „drááága kedvenc” riválisom nevét.
Vagy ha úgy jobban tetszik, hívhatjuk ősellenségnek is, meg ha kapok 5 percet, összeszedek még egy fél füzetre való gúnynevet annak a boszorkának. Nem is szóltam semmit a szavaira, csak egy gyors, dühös „fújtatással” reagáltam le a dolgot, azt azonban érzékelhette, hogy a körülöttem áramló energiák egy csöppet haragosabbá változnak.
~Mert világot látni jó dolog, azért. ~Jelentettem ki nagy bölcsen, ahogy megindultunk a parkoló felé.
A dicséretére aztán csak egy bájos, angyali vigyort varázsoltam a képemre, tényleg, szinte már a képzeletbeli kis glóriám is ott világított a fejem felett, aztán ahogy odaértünk az említett „cabrio” mellé, csak a fejemmel intettem felé, zsebre dugott kézzel, kíváncsi tekintettel:
– Nocsak, kedves Aimée, csak nem találtam valamit, amivel zsarolhatlak? – kérdeztem nevetve. Mit ne mondjak, én sem szívesen váltam volna meg a hajamtól, az ember ragaszkodjon hozzá, amíg még van, de egyszer meg kellene próbálnom, mekkorát sikítana, ha így találna otthon. Lovarda, szóval lehetnék a Haj Nélküli Lovas is. Jézusom, az öregség egyenesen az agyamra ment. – Persze, mint amikor úgy döntöttél odaát, Kemiben, hogy az Ádámkosztüm lesz a legmegfelelőbb arra a bulira? – Ugyan, ilyen öreg kocsikba elég vodkát tölteni, és beindulnak maguktól is. Egyébként meg… hazáig? – kerekedik el a szemem és nyúlik meg a képem egy kicsit. Oké, most meglepődtem, pedig nem kellett volna, sejtenem kellene már ennyi év után, hogy Aimée előbb indul el szánnal mint hókotróval a hóbucka elleni háborúba. Nem tudom, milyen kölyköt sodort útjába a balsorsa, de esküszöm, sajnálom szerencsétlent. Na, nem gond, most már itt vagyok, az igénytelenség teljesen új szintjére is süllyedhetünk akár. Mindenesetre gyorsan rendbe szedem az arcomat, mielőtt még a vérvonalamra is szégyent hoznék. – Ugyan, hagynád hogy én, az öreg csontjaimmal toljalak téged? Hát milyen hálátlan egy kölyök vagy te! Amúgy meg állom… És mit szólnál, hogy ha te veszítesz, minden reggel te szolgálod fel nekem a reggelit egy hónapig… Szobalányruhában. És bárkinek, aki arra merne gondolni, hogy a dolgok kezdenek elfajulni, üzenem, hogy még semmit sem láttak. Van oka annak, hogy Aimée és köztem maradt meg a legjobb kapcsolat az egykori mentoráltakat tekintve, és nem csak a farkaslét előtti életünket figyelembe véve. Képesek voltunk egymásra licitálni a hülyeségekkel, ami jó dolog. Ő volt az én „unokatestvérem”, akivel a hátsó kertben petárdát dugtunk egy teknőt páncélja alá, hogy lássuk, tud-e tőle repülni. Ja, ezt egy kertben láttam. Furák a mai kölykök. – Látod-látod, sose becsüld le a vének tanácsát, lányom. – Esküszöm, ha lenne egy botom, most még hadonásznék is vele, csak hogy teljes legyen az összkép, de hát azzal sajnos nem rendelkezek. De ami késik, nem múlik, csak meg kell élni… Abban meg egészen jó vagyok. Eddig. Igaz, csak egyszer lehet próbálkozni. ~ Ezt aláírom ~ vigyorodtam el a gondolati üzenetére. Első dolgom lesz fölfedezni a várost, a vadvilágot, és lehet, pár napra majd el-eltűnök néhány nagyobb útra. Jó ötlet lenne áthozni a vállalkozást a tengereken túlról, de az még a jövő zenéje. – Teljes mértékben – felelem, miközben beülök. Mivel nem vagyok alacsony ember, a dolog úgy néz ki, mint egy tizennyolc éves kamaszt próbálnánk belepasszírozni a babakori ágyikójába, de legalább bejutok, igaz, testhelyzetemből adódóan egészen könnyen megtehetnék magamnak egy szívességet. – De ha ez a cucc alattam fullad le, én esküszöm, meg fogok fulladni a röhögéstől.
-Ugyan, annyira nem ragaszkodok a hajadhoz, hogy zsarolhatnál vele, csak egy ingyen tanács volt a „kedvenc” mentoráltadtól. Azt kezdesz vele, amit akarsz. Ha kuglifejűként akarsz nekivágni a télnek, hát a te bajod. –vonok vállat.
-Most mit akadsz fenn rajta? Itt vagyok már lassan egy éve, mit hittél? A híd alatt csövezek? Nem Dijonra gondoltam „haza” alatt… De már telefonon is meséltem a lovardánkat. Ideje elkezdened szedni a memóriajavító-bogyókat. -vágtam egy grimaszt az értetlenkedésére, a következő kérdésére meg csak lazán bólintok egyet- Még szép, nem kell téged félteni. Amúgy is, ha tudnád, hány tanulmány ír arról, hogy a mozgás jótékony hatással van az időskorban a fizikai és szellemi javulásért… -vontam vállat, igaz, én aztán egyet se olvastam.
Sőt… belegondolva, nem is tudom, mikor vettem utoljára könyvet a kezembe. Talán néhány hónappal ezelőtt, azt is csak azért, mert billegett az egyik fotel, és nem találtam mást, amivel kitámaszthattam volna a lábát. Arra, hogy mit reagál a fogadásra, csak szép lassan, gonosz mosolyra húzódik a szám:
-Ó, rendben! De én választok ruhát, és bármit is kapsz reggelire, meg KELL enned! –csukok be kapásból néhány kiskaput, bár úgy is talál pár másikat, ha nagyon akar.
-Ismered a mondást, hallgass meg minden tanácsot, aztán magadban mérlegelj, melyiket fogadod meg. Egyébként meg, attól, hogy öreg vagy, nem jelenti, hogy igazad is lenne. –kontrázok a szavaira, aztán ahogy odaérünk a csodajárgányomhoz, már pattanok is be az anyósülésre, hogy első sorból nézzem vissza, mit szerencsétlenkedik a nagy mamlasz, mire betornázza magát a mobil sofőrülésemhez.
Ha van egy kis esze, akkor inkább a tető helyén mászik be, úgy talán egyszerűbb.
-Ha alattad fullad le, vagy bármi kárt teszel benne, akkor készülj, hogy élve leszel megnyúzva. Ugyanis az enyém a kicsike… Na hajrá, chief, rajtad a világ szeme! –paskoltam meg a vállát, azzal hátradőltem és vigyorogva vártam, hogy vajon mennyi idő után kezd el a kulcsért könyörögni…
Visszamosolyog, ezt jó jelnek veszem. Milyen szép is lenne, ha kés helyett mosollyal lehetne ölni, úgy hiszem, már a fél világot kipusztítottam volna. Ha tudnám, hogy mennyire értékeli az őszinteségemet, biztos roppantul elégedett lennék azzal, hogy már megint sikerült megtévesztenem valakit. Felnézek, az "égre" tekintek, de látom, hogy ő is követi a mozdulatot. Nem drágám, nincs ott senki, az, akit ott keresnél, pontosan itt áll előtted... - Nem, sajnos nem vagyok az. - aprón és halkan nevetem el magam erre a feltételezésre. És különben is, legfeljebb ez az Ed lehetne az én rokonom, felteszem, hogy én vagyok az idősebb, ennyi tiszteletet pedig igazán megérdemlek. - Pompás! Csillannak fel a szemeim, amikor közli, hogy nem látja akadályát a sétának, és pillanatokon belül már kint is találom magunkat a stégen, ahol szerencsére nincs tömeg, egy-két ember lézeng csak, biztos távolságban tőlünk. A bolt ajtaját udvariasan kitárom Allisonnak, amíg kilép. - Ha jól sejtem, akkor tagja az itteni falkának. - térek a tárgyra érdeklődően, amikor a halandók már nem hallhatnak bennünket - Feltett szándékomban áll a csatlakozás, úgyhogy mindenképpen fel fogom keresni majd a Vezetőjüket. Hogy érzi magát a falkában? Milyen a hangulata? Kérdezem nagyokat pislogva a nőstényre, mert jó lenne valaki olyan véleményét is hallani, akit eddig nem ismertem sehonnan, nem úgy, mint Danát és Alisont, Norát... vagy akárhogy is nevezze magát manapság.
A hozzászólást Ethan O'Neill összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Júl. 03, 2014 1:51 pm-kor.
Hogy nem rokonok, csak egy szimpla váll ránditással reagálom le. Tetszik neki, hogy bele megyek a sétába, és mikor indulok ki, ő is jön, és ha jól látom kinyitja nekem az ajtót. Mosolyogva nyögök ki felé egy köszönömöt, de belül ezt gondolom, amit ő szerencsémre nem hall. ~ Hóhó, kis apám te aztán, nagyon el tévedtél, ez itt már rég nem a lovag kór, itt csak az a férfi, aki félholtra ver egy gyenge védtelen nőt, miután jól megerőszakolta. ~ Gondolom magamban, de nem mondanám ki hangosan. Kint, a stégnél, viszont már meg tudom, hogy pontosan honnan is fúj a szél. - Tehát, csatlakozni akar. - Ismétlem meg a dolgot, de nem az egészet. - Egész jól érzem magam a falkában, bár igaz vannak kisseb nagyobb össze zörrenések. De hát melyik falkában nem? Egyébként, az én hangulatomra kiváncsi, vagy a falka hangulatára? - Elöbbi kérdésem, költöi kérdés, így szerintem nem kell rá válaszólnia, míg az utobbira remélem kapok tőle választ. Magamba szívom a friss tengeri levegőt, és hagyom, hogy a szél simogassa az arcomat.
A kérdését néhány másodpercig csak ízlelgetem a számban, forgatom, mint azt a fajta cukorkát, ami kívül édes, belül azonban savanyú lé vár majd rám, ha túl messzire megyek, ha túl sokáig szopogatom. - Fontolgattam a lehetőséget. Felelek végül egészen diplomatikusan, kikerülve az egyenes választ. Se igen, se nem, valahol középtájt, nem tudom, hogy pontosan mit akarok, ha ez kell a célomhoz, akkor ezt is fogom majd tenni. A beszámolóját érdeklődve hallgatom, az utolsó kérdésen kicsit felnevetek. - Hát nem ugyanaz mindkettő? - kérdezem aprón széttárt kezekkel - A falka a tagjaitól válik falkává, ha valaki rosszul érzi magát, akkor a falka sem a legjobb. Úgyhogy igen... Az ön hangulatára vagyok kíváncsi. Persze nem feltétlenül arra, hogy itt és most hogyan érzi magát, hanem úgy általánosságban, boldog-e, és ha nem, akkor miért? Mennyire szigorú a rend, mennyire... Mocskosak az értékrendek, és mennyire illenék bele ebbe a képbe? - Mióta tag? Teszek fel egy újabb kérdést, közben pedig a stég korlátja felé lépdelek és nézem a folyót. Azon gondolkodom, hogy Alison hasonló korláton pofozott bele a jeges vízbe, és mit nem adnék érte, ha újra megtenné. Csak hogy láthassam megint.
- Értem. Mondom röviden, és tömören. De, jó még valaki aki szeretne csatlakozni. Bár, ez annyiból jó, hogy lesz egy nagy család. Bár, nekem aztán mindegy a dolog. Mondatán, kicsit el gondolkodom. De, csak kicsit. - Minden esetre, azt azért nem mondhatom, hogy családias hangulatban vagyok, most inkáb azt mondanám, hogy csodásan érzem magam a falkában, egyszerűen mesésen. - Most, ebben a pillanatban, biztosan nem érzem, hogy családias hangulatban lennék, tehát nem is mondok neki hazugságot. Nekem aztán mindegy. Hallom, hogy kérdez, de mivel jelenleg nem rá figyelek, hanem egy cuki goth lányt figyelek, amint egy tele rajzolt boritóju füzetet nézz, talán olvas, vagy épp tanul, nem tudhatom. Egy, fekete esernyővel védi magát a naptól. Gyönyörű feszes combja egy része, látható a fekete mini szoknya allatt. Majd, tekintetem elveszem a goth lányról, és vissza térek a férfihez. - Bocsánat, nem figyeltem. Megismételné a kérdést? - kérem meg rá a másikat, és ha megint felteszi a kérdést, válaszólok is rá. - 1990. Óta vagyok tag. - Mondom neki, de közben, tekintetem néha vissza vándorol, azokra a szép fehér lábakra, amik annyira tetszenek. Bár, a csinos pofija sem egy elhanyagolandó látvány, és azok az édes kis ajkak, amiben pirszingek is vannak. Egyszerűen, megbolundolok érte, de a másik farkas jelenlétében, ezt megpróbálom csak egy szimpla kiváncsiságnak mutatni.
Kezdőlap
//
