Csak a válaszra várók a két sráctól és elég hamar jelentkeznek, aminek örül s egy apró megkönnyebbülést is érzek. Ezek szerint nincs bajuk és a bombákat is elhelyezték. - Ray ne tökölj, és ne most akarj, sor tűzet. Egy is elég, csak jó helyre kell rakni. Old meg, de gyorsan, mert rád várunk mind a ketten. Mondom bele a vevőbe és remélem, hogy nem akar most játszani, mert arra nincs időnk. Nem kell a sorozat robbanás, bár szép látvány lenne, ha három darab robbanna fel a hajó. Ha csak ezen múlik az öröme, majd szerzek neki egyet, amivel játszhat kedve szerint. - Akkor srácok 3 percetek van és irány a kocsi. Aki lemarad az sült farkas lesz! Remélem, egy nyelvet beszélünk?! A kocsival el kell tűnni, mert még a végén az is berobban és semmi kedvem nincs itt hagyni. Gyorsnak és fürgének kell lenni, különben farkas konzervek leszünk egy idióta marketbe vagy ami még rosszabb tonhalnak adnak el bennünket. Ehhez pedig semmi kedvem. A karomon lévő órámat átállítom stoppere s el is indítóm a számlálót. - Uraim, induljon a mandula! Ezzel meg is nyomom a gombot a bombán, melyen a piros Led visszafelé kezd el számolni. Szűkös az idő, ezért azonnal felkapom a táskám és mivel nem érzékeltem senkit, így rohanni kezdek sebesen. Ha lenne hajam, az most biztos lobogna. Mivel nincs ezért csak a cúgot érzem a fejbőrömön. A lépcsőket kettesével veszem s nem az a fajta vagyok aki elesik a saját lábába. Elvileg fel s kijutok a kocsihoz gond nélkül. Riasztó ki, táska anyós ülés és gyújtásba teszem a kocsit. Az első aki csatlakozik hozzám az elvileg az őrszem vagyis Aaron, aki csinál magának helyet mellettem. Nem szólók egy szót sem, csak kémlelem a sötétet, hogy mikor jönnek a fiúk. A kocsival megfordulok, hogy kitudjak majd lőni, mint egy golyó. A stopperemre pillantok 1:30, 1:31, 1:32…pörögnek a másodpercek vészesen. Amint elérem a 2:05 én elindulok, és itt hagyom azt akit kell. Semmi értelme, hogy bárki is itt vesszen egy miatt. Csak a fiúkon múlik mennyire ügyesek.
Amikor Balázs visszaszól, én már a második bombát is a helyére raktam. Elgondolkodok azon, amit mond, majd egy pillanatra végig is nézek az eddigieken. Jó helyen vannak? Igen, eléggé úgy tűnik? Lesz belőle elég nagy baj? Nem ismerem magát a robbanószerkezetet, így nem merem biztosra mondani. Elkáromkodom magam, és végül úgy döntök, elég lesz ez a kettő is. Végül is, az ő fegyvereiről van szó, csak tudja, mekkorát szólnak. Így a parancsra azonnal élesítem is az első robbanószerkezetet, majd a másodikat is. És most rohanunk. Feltrappolok a lépcsőn, egyáltalán nem törődök azzal, mekkora zajt okozhatok. Az idő talán az én esetemben a legkritikusabb, azonban a farkasom segítségével kell, hogy legyen időm megcsinálni. Szóval a finomkodásnak helye nincs. – Hé, mit csinál itt? – hallom az idegen hangot, amikor épp a főfedélzetre törnék ki. Nem lassítok, hanem fejjel előre nekirohanok az ember őrnek, így nem láthatja az arcom. Hallom, ahogy az ütés kipréseli belőle a levegőt, miközben szabályosan átrepül a korlát fölött, és a vízbe csapódik. Azonban eddigre én már lent is vagyok a hajóról, nem figyelek rá. Valószínűleg túlélte, ha nem, az sem nagy baj. Minek kellett ott lennie? Így aztán végigrobogok a kocsi felé. A korábban cigarettázó férfiak már eltűntek, behúzódhattak valahová. Én csak rohanok a kocsi felé, és bedobom magam a hátsó ülésre, cuccokkal együtt. A feladatot teljesítettük, probléma megoldva. Azért remélem, a mentor visszaér időben. Jó farkasnak tűnik, kár lenne itt hagyni. Meg aztán ne felejtsük el, hogy valakinek még a kölykökkel is kell foglalkoznia. Rossz esetben Castor még engem sorozna be hozzájuk, azt pedig nem viselném el könnyedén. Közben örülök, hogy könnyedén kijutottunk, talán még kocsmázni is elmegyek az éjjel. – Feladat elvégezve – jelentem, miután kifújom magam. Aztán hátradőlök, és várom az utolsó tagot.
A bombát lassan a helyére teszem és beszólok a kis adóvevőbe, hogy jelentem, én készen vagyok. Ray még több bombát akar felhelyezni, amire csak megcsóválom a fejem. Szerintem bőven elég egy is, de végül is a srác tudja. Ha van annyi ideje, akkor hajrá, nekem aztán halál mindegy. Ha már robbantunk, akkor robbantsunk valami jó nagyot, nemde? Balázs elég határozottan szól bele az adóvevőbe, mire remélem, hogy Ray is a fejéhez kap. A bombához sétálok és már csak egy gombnyomásra vagyok attól, hogy beindítsam. 3 perc. Vajon elég lesz? Az biztos, hogy én ki tudok jutni, de vajon a fedélzeten lévő őrrel mi a frászt csináljak? Azt hiszem, hogy felkapom és bevágom majd oda, ahol hagytuk a másik három őrt is. Kérdés, hogy akkor kijutok-e és hogy a többiek megvárnak-e? Minden esetre nem akarom a hajón hagyni a férfit, nem vagyok gyilkos - ember alakban legalábbis biztosan nem. Mikor Balázs közli, hogy mehet a menet, megnyomom én is a gombot, mire a kijelzőn felvillan a piros 2:59-es jelzés. Megcsóválom a fejemet, majd felgyorsítok vérfarkas gyorsaságra és máris kint vagyok a fedélzeten. A fegyvert elrakom az övembe, majd a még mindig eszméletlen férfit a vállamra kapom. Habár kicsit lassabban, de még mindig egész gyorsan rohanok le a hajóról és körbenézek. Nem látom a két srácot, lehet, hogy már itt is hagytak? Gyorsan a stég legszéléhez rohanok, oda támasztom az eszméletlen férfit az egyik oszlopnak, majd meghallom az autó motorját, ami felpörög. Villámgyorsan rohanok oda, majd bevágódom a hátsó ülésre és kicsit kifújom magam. - Másfél perc, gyerünk! - szólalok meg határozott hangon és szinte belepréselődöm az ülésbe, ahogy Balázs neki lódul és villámsebesen elhúzunk a fekete autóval. - Elnézést, nem akartam ott hagyni azt az ember a hajón. - szólalok meg egy kis idő múlva, még a robbanás előtt. Nem tudom, hogy mit fognak szólni a fiúk, de végül is hajók fel fognak robbanni, és legalább gyilkos sem lettem. Köszönöm szépen, én így érzem jól magam és nem érdekel, hogy én értem vissza utolsónak. Megmentettem egy ember életet!
Ray is megérkezik s jelenti, hogy bizony a bombák élesítve vannak. Biccentek felé, hogy okés, de továbbra is a sötétet fürkészem, hiszen még valakit várunk. Egész pontosan a mentort és nem örülnék ha itt hagyná a bundáját. Egyrészt, mert a kölyköknek szükségük van rá, másrészt felelnem kéne Castor előtt. Semmi kedvem a játszóteréhez, mert ott nem hintát és homokozót talál a farkas. Nem azt mondom, hogy szadista, bár, de tud olyan is lenni. A falkatagok élete az én kezembe van mikor küldetésen vagyunk s nekem kell felelni érte, ha valamelyik otthagyja a fogát. Szóval ha a mentor meghal, akkor közvetlen beutalom van arra a bizonyos játszótérre. Abban viszont bízom, hogy az alfa elme állapota még normális s megfelelő farkasokat választotta ki, nem pedig olyanokat, akik után rohangálnom kell egy pórázzal a kezembe. Hol a fenébe van már a férfi? Feszült vagyok s a kormányt is markolászom. A lábam a gázon van s nyomkodni is kezdem, ettől a kocsi kiadja azt az ismerős hangot, mint amit a forma egyben is hallani a startnál. Amint bevágódik, jó formán még azt sem várom meg, hogy becsukja az ajtót s azonnal a gázra taposok. A kocsi kilő s hagyom hadd pörögjön a sebesség mérő, akkor váltok amikor kell és figyelek arra, hogy ne fulladjon le a járgány. - Nem gond Jegyzem meg a mentornak, hogy megmentette az ember életét. Nekem aztán mindegy, hogy kit mentenek meg. Egy a lényeg, hogy a csapat a kocsiban van. A stopperem sípolni kezd s ez nem jelent mást minthogy robban a bomba. - Kapaszkodjatok. Nem vagyunk elég messze, így biztos, hogy érezni fogjuk a lökés hullámot, amit a szerkezet okoz a környéken. Tövig nyomom a gázt, s erősen fogom a kormányt. A Hangos robbanást lehet hallani, s a visszapillantóból látom a fényt. Elég hangos volt, s ezt szerintem az egész városban is lehetett hallani, de nem nagyon érdekel. Csendben nem lehet robbantani ugyebár. Egy kanyar következik, aminél egy kicsit lassítani kell, ha nem akarunk kisodródni. A sebességre pillantok, melynek műszere százötvenet mutat. A kocsi kereke fűstől a tapadás miatt, s mindenki bedől. Én be vagyok kötve, így csak a biztonsági öv nyomja elég erősen a vállamat. A fiúkat hátul nem tudom, ezért a tükörbe pillantok. - Az alfa büszke lesz ránk skacok. Jegyzem meg diadalittasan és örülök, hogy sikerült véghez vinni amit elterveztünk. Elvileg senki nincs az úton. Azonban ez nem lesz sokáig így, hiszen a rendőrség és a tűzoltók is hamarosan ellepik a környéket. A másik falkáról nem is beszélve, de addigra mi már máshol leszünk. Én továbbra is az útra koncentrálok, s haza vezetem a csapatott ha nem jön közbe semmi. - Jöttök az alfához velem vagy mást terveztek? Kérdezem meg hiszen nekem első utam oda fog vezetni, hogy jelentést tegyek a csapatról és az akcióról is, hiszen a fiúk dicséretet érdemelnek s a szemembe is nőttek egy jókorát.
// Sikerrel jártunk, ha nem jön közbe semmi, akkor Balázs az alfához megy, lehet csatlakozni hozzá. Következő reag nekem majd a hotelben lesz. Ha pedig közbe jön valami akkor természetesen nem Köszöntem a játékot fiúkák. //
Tyler is megérkezik, és barátságosan rávigyorgok. Na jó, ez inkább sikerül vadállatiasra, de a mai éjszaka után nem is csodálkozok ezen. Emlékezetembe vésem, hogy meg kell majd hívnom a Mentort valami italra. Immár a bajtársamnak számít, vagy valami olyasminek. Jó lenne megismerni azokat, akik az oldalamon állnak majd a hegyiek ellen. Egy nagy hadseregként… Dicsőséges lesz ez. nem tagadhatom, már alig várom. Az nem is érdekel, hogy nem hagyta az embert meghalni. Ha neki jobb így, hát legyen. Én csak hátradőlök az ülésben, és bekötöm a biztonsági övet, miközben Balázs nekilódul az utcának. Nem tudom nem élvezni a helyzetet. Ó, Istenem, de szeretném én látni annak a féreg Martineznek az arcát, amikor meglátja, mit műveltünk… Hagyhattam volna neki valamiféle nyomot. Csak hogy tudja, ki volt. A tűzijáték kifejezetten rombolásra és pusztításra vágyó énem elevenébe vág, igaz, hogy nagyjából csak a hang jut el hozzám, mert inkább nem nézek hátra. Mindig csak előre. Nézek ki a nagy fejemből, és közben azon gondolkodom, mivel üssem majd el az estét. A magától értetődő egy kis ünneplés lenne, talán a Hellben, talán a bárban, talán valami félcentes zugkocsmában. Vagy szerezhetnék pár kurvát, és átmulathatnám az estét… De valószínűleg egyik sem az igazi befutó. Nem, van pár érdekes aktám, amiket magamnak állítottam össze Martinezről és arról a szukáról, átfutom őket ezredszerre is, hátha találok valami érdemlegeset. –Nem, azt hiszem, én megyek, és kiengedem a gőzt – mondom, és hátrahajtom a fejem. Rá kellene szólnom Dominicra, hogy ugorjunk el megvegzálni, mit képes nyújtani ez a városka a chicagói nőkre szokott farkasoknak, mint mi. Egyedül még az ilyesminek sincs olyan varázsa, mint volt egykoron. Pedig próbálkoztam, elhihetik nekem. De a vér csak nem válik vízzé. Kivéve, ha Martinezé… Nem, remélem az sem teszi. Szeretném látni, ahogy szépen, lassan elvérzik. Végül valamiért nem tudom megállni, hogy hátra ne vessem a fejem, és fel ne nevessek, amikor rájövök, ezt is túléltük. És nem is volt annyira hajmeresztő, mint amilyenre számítottam. Vajon mi lesz a következő lépés? Vagy mi várjuk meg az ellenfelet? Nem tudom, de ˘remélem, hamar következik. Vérre szomjazom.
// Köszönöm a játékot, remek volt, nagyon élveztem!//
Bepattanva az autóba Balázs már nyomja is a gázt és sikerül elég távolra érnünk a robbanástól. Remélhetőleg senki nem fog minket gyanúsítani - semmiben. Elmesélem, hogy megmentettem a fent őrjáratozó emberkét, mire mindketten igazából "pont leszarják". Hát, nem tudom, nekem azért a lelkem kicsit nyugodt így. Ha már farkasként állatias vagyok, legalább emberként legyek normális, és embermentő. Ray "barátságos" vigyorára csak biccentek a férfi felé. Nem engedhetek meg magamnak egy mosolyt, még nem tartunk ott sem személyes szinten, sem a szituáció nem kívánja. A gyors hajtásban bekapcsolom az övemet, majd a robbanásra hátra fordulok. Látom a fényt és érzem is, ahogy a kocsit kicsit meglöki a detonáció, de szerencsére nem történik semmi bajunk. Egy durva kanyar és már el is tűntünk a stég közeléből. Balázs dicséretére megcsillan a szemem és talán egy apró, büszke mosoly is megjelenik a szám szegletében. Vetek egy pillantást Ray-re, majd a tükörben Balázs arcát figyelem. Ha tetszik a "jó" énemnek, ha nem, én igazán élveztem ezt a kis robbantást. Kis?! Na igen, biztos vagyok benne, hogy ezt az egész városban hallották és a közelben látták is. Nagyon remélem, hogy az őröknek nem lett semmi baja, habár biztos vagyok benne, hogy kórházba kerülnek. Hamarosan szirénák hangja lepi el a stég körüli területet, én pedig megnyugszom, hogy már úton van a segítség. Mi pedig messze a stégtől - hál'isten, így eszükbe sem jut minket gyanúsítani. A rendőröknek. De az Őrzők minden bizonnyal sejteni fogják, hogy mi is történt. Kicsit félek a következményektől, de azt hiszem, hogy Castor tudja, hogy mit csinál és mire utasít minket. Úgyhogy nyugodtan helyezkedem el a kényelmes ülésen és Balázs kérdésére megvillan a szemem. - Én elmegyek veled Castorhoz! - jelentem ki határozottan az után, miután Ray visszautasítja a meghívást. Régen találkoztam már "AZ" Alfával, nem árt megnézni, hogy vajon hogy van...
//Én is köszönöm a játékot, én is élveztem. Ray, azt az italt behajtom! //
Játékosok: Tazanna Reeves & Jesse Northfolk Civilek: 6 civil Időpont: Este 7 óra tájéka Leírás: A múltkori hajórobbantás okán Tazanna, mint kirendelt felügyelő Tark ellenőrzést tart a területen. Jesse pedig tudja, hogy ez egy Őslakos terület, ahol mégis megfordulhat, hiszen kevesebb félnivalója van, mintha a Síparadicsomban keresne magának "áldozatot". Egy hajó nemrég kötött ki. A stég korlátjánál egy 25 év körüli szerelmespár andalog, egy 35 éves apuka nyakában a kisfiával a hatalmas hajót bámulja. Egy fegyveres biztonsági őr fel-alá járkál, egy gazdag, 40-es nő pedig a kikötői étterem felé igyekszik.
Szépen, komótos léptekkel jártam körbe a kikötő környékét, mintha csak én is friss levegőre vágytam volna ma. Igazából az égvilágon semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy itt legyek a folyóparton, mert a robbantás miatt még mindig érződött a semmivel sem összetéveszthető füstszag. Szinte beleette magát a móló fájába, mire fintorogtam is egyet, de nagyobb feltűnést nem óhajtottam kelteni. Elég furcsa lenne szerintem, ha a fegyveres őr mellett úgy mászkálnék itt, mint egy strázsa. Már csak azért is, mert nálam nem volt most különösebben fegyver, és különben is erősen kis növésű, törékeny nőnek tűntem első ránézésre. Valószínűleg senki nem gondolta volna, hogy mennyi tapasztalatom van a közelharcban, és milyen nagy erő birtokában vagyok aprócska termetem ellenére. Ezen a gondolaton jót mosolyogtam, miközben befordultam a jegypénztáraknál, és kíváncsian néztem a szerelmespárt a korlátnál. Valamikor nekem is volt párom, akit a szemem láttára öltek meg. Azzal a lendülettel már fordultam is el, szemeimben keserűség csillogott. Lépteim határozottak voltak, de egyelőre semmi gyanúsat nem észleltem. Igazából eddig egyetlen alkalommal sem történt, mióta ki lettem ide jelölve. Biztosra vettem, hogy kamerán keresztül is van, aki figyelemmel követi az eseményeket, de azért még mindig jobb volt, hogy itt voltam, mintha csak a távolból érzékelnénk az esetleges veszélyt vagy behatolót. Szinte biztos voltam abban, hogy nem fognak a múltkorihoz hasonló támadást megkísérelni a betolakodók, így attól sem kellett tartanom, hogy egyszerre többen fognak rám támadni. Mondjuk akkor is csak egy telefonomba került volna, hogy valaki gyorsan ideérjen, de ez már csupán részletkérdés. Ahogy már a harmadik körömet róttam, idegen illat férkőzött az orromba, és fintorognom kellett tőle. Nagyon jól tudtam, hogy ismeretlen farkas jár a területen, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem csupán egy kóbor farkas, hanem a másik falkához tartozik. Ez nem volt túl jó hír, mert ma nem volt sok kedvem a harchoz, de ha más nem lesz, hát biztos vagyok benne, hogy feltalálom magam. Mindig is talpraesett voltam, akár üzletről illetve politikáról van szó, akár másról. Jelenleg az utóbbi volt terítéken, ha nem volna elég világos. Hátamat egy bódé fa borítású falának vetettem, és szerencsémre most nem magas sarkú volt rajtam, hogy esetleg nehézkesebb legyen a mozgás számomra. Nem, ezúttal jóval szembetűnőbb volt a mindössze 157 centiméteres magasságom, de nem éreztem fontosnak, hogy most kompenzáljam a dolgot. Helyette inkább felhúztam a pajzsomat, és úgy álltam tovább, arra várva, hogy a farkas erre jöjjön. Csak annyira hagytam lent az előbb említett mentális falat, hogy megérezze a másik farkas jelenlétét, azt már nem óhajtottam az orrára kötni, hogy mennyi idős vagyok, és melyik vérvonalhoz tartozom. Már csak az kellett volna, hogy egyből kiteregessem az ütőkártyáimat! Jó lesz az még később is, mikor nem tudja behatárolni, hogy veszélyes vagyok-e rá nézve, és csak annyit lát, hogy egy törékeny, békésnek tűnő nő vagyok, nem több. Végül is, a legtöbben nem nézték volna ki belőlem, hogy Tark vagyok, pedig az egyik legkeményebb voltam közöttük…
A Telihold odafönt virít az égen, de hívása most valahogy más és valahogy furcsa is, de nem foglalkozom vele, jelenleg igen vastag felhőréteg takarja el a holdat. Szándékomban áll engedni a hívásának, de előbb még van egy halaszthatatlan feladatom, amit el kell, végezzek, még ma éjjel, utána majd váltok, és a kettőt egy csapásra intézem el. Azonban előbb körbe akarom járni a területet. Tisztában akarok lenni azzal, hol vannak emberek, merre vannak, mondjuk úgy vak foltok, ahol senki nem jár, és majd ott hagyhatom a ruháimat, hogy váltsak, és úgy szaglásszam körbe a terepet. Bár váltani leginkább saját terepen szeretnék, de a meló az meló és nem várhatok vele sokat. Castor parancsba adta, hogy erről a helyről akar tudni, és az itt lévő őslakosokat, akik járőröznek, azoknak a fejét akarja. Gondolom, tesztelni akarja a képességeimet, hogy pont ma éjjelre zavart ide ki, de legyen, én ettől nem riadok vissza felkészültem. Mindig készen állok a melóra. Elvégre közel százötven éven át bolyongtunk a világban Rose-al, ennek köszönhetően mindig készen kellett állnom arra, hogy megvédjem magunkat vagy bármilyen melót elvégezzek, ami a szakmámhoz kapcsolódik és pénzt hozzon a konyhánkra. Ráadásul Castor közölte nem babra adta a rangot, meg is kell érte dolgoznom, és utalt arra is, hogy nem árt, ha be is bizonyítom, csakugyan vagyok olyan jó, ahogy Caleb is említette neki. Figyelem az embereket, akik körülöttem vannak, ahogy felmértem a terepet hat civilt számoltam össze, mind emberek. A hold ugyan még nincs magasan, még várat magára, de akkor is a Nap már lenyugodott, ideje lenne azt a gyereket ágyba dugni a véleményem szerint még akkor is, ha hétvége van. A szerelmes párral nem sokat foglalkozom, otthon engem is vár egy nőstény, vörös hajjal, csillogó szemekkel. Elgondolkozom azon, hogy valamivel meglephetném. Az elmúlt napokban többet veszekedtem vele és némely esetben bunkó is voltam. Azt hiszem, kellene vinnem neki valamit amivel, kiengesztelhetem. De ezt majd még kitalálom, első a munka, csak utána jöhet minden más. Pajzsom csak annyira van lent, hogy megérezzem, ha más ordas is jár a környéken és hamarosan fel is tűnik a „radaromon” egy másik farkas. pajzsa csak éppen annyira lehet lent, mint amennyire nekem, csak, hogy érezze, ha más jár a közelében. Az illatát egyelőre nem érzem, a szél felőlem fúj, ami nem a legszerencsésebb, de ezzel most nem tudok mit kezdeni, inkább csak a pajzsom tartom és a másik energiáit követem, keresem. Rövidesen meg is látom, hogy egy nősténnyel van dolgom, ahogy érzem, egyedül vagyunk a környéken, kiszúrok vagy két megfigyelő kamerát is. Fegyver van nálam, két ezüst penge lapul a csizmámban, egy desert eagle, amiben glaser safety rounds töltények pihennek. Nem kívánok feltűnést kelteni, így a fegyver is el van rejtve a dzsekim alatt derék magasságban. Ennél több fegyvert most nem hoztam magammal, a hely túl forgalmas ahhoz, hogy komolyabban felfegyverkezzek. Amúgy is, úgy gondoltam ma csak a terepet mérem fel, utána, egy olyan időszakban mikor nincs erre ember, akkor térek vissza csalival, hogy ide csalogassam az őslakosokat, akik a környéken vannak, és csendben leszedhessem őket. A Hold ereje növekszik, de szokatlan, amit érzek, és valami nem stimmel, úgy gondolom, de nem tudom belőni, hogy mi lehet az ami nem kerek ebben az egészben. Egyelőre csak nyugtalan vagyok. A nőstény felé veszem az irányt.
Sajnos nem voltam olyan nyugodt, mint amilyen lenni szerettem volna. Valami furcsa volt a mai estében, csak nem tudtam meghatározni, hogy mégis mihez hasonlíthatnám azt, amit érzek. Egyszerűen csak borsódzott a hátam megmagyarázhatatlan okok miatt, de betudtam annak, hogy még mindig éreztem a robbantás szagát, és közeledett felém egy hím is, akiről azt sem tudtam, hogy kicsoda, csak abban voltam biztos száz százalékig, hogy a másik falka táborát gyarapítja. Ez egyáltalán nem volt ínyemre, ami csak fokozta bennem a feszültséget. Ilyenkor voltam ám hajlamos arra, hogy túlzottan merész döntésekre szánjam el magam. Míg várakoztam, változtattam egy egészen kicsit a testhelyzetemen, de alig lehetett látni, csupán én érzékeltem. Ennek eredményeképpen abban bíztam, hogy majd hamarabb észreveszem a férfit, és talán még mindig én leszek helyzeti előnyben. A szél eddig mindenképpen nekem kedvezett, hiszen az fújta felém a szagokat, amelyek segítségével beazonosíthattam a környezetemnek azon részét is, amelyet már nem voltam képes belátni rendesen. A betolakodó tartózkodási helye is ezen tartományon belülre esett. - Nem érzi úgy, hogy nagyon rossz helyen jár? – kérdeztem halk, kissé talán érdes hangon. Megköszörültem a torkomat, de még mindig nem mozdultam meg. Csupán a szemem sarkából érzékeltem a közeledő alakot, de nem fordítottam arra a fejemet, hogy meg is tekintsem, felmérve egyúttal az erőviszonyokat is. Én csak lazán bámultam tovább a vizet, és azt mérlegeltem, hogy nem jártam volna-e jobban azzal, ha letegezem. Igazából szívem szerint az jött volna előbb a nyelvemre, de végül arra döntésre jutottam, hogy így még inkább érzékeltethetem vele, hogy mekkora távolságot szeretnék tőle tartani. Sőt, ha már itt tartunk, talán jobb lett volna, ha egyáltalán nincs is itt, és nem kell tőle távol maradnom semmilyen értelemben. - Tudja, sok bőr van a képükön, hogy még azok után idemerészkedik, amit a múltkor műveltek… - csóváltam meg a fejemet rosszallóan, szemeimben ellenséges fény gyúlt ki. Már nem voltam benne teljesen biztos, hogy mindez tényleg annak az ellenszenvnek volt köszönhető, amit irántuk éreztem, vagy valami több, elemi erejű gyűlöletnek az eredményeként jelent meg bennem. Talán nem is akartam én ezt annyira tudni, mert megijesztett volna a tudat, hogy valami vagy valaki átvette az elmém felett az irányítást. Soha nem tagadtam senki előtt sem – főleg nem magam előtt -, hogy szerettem a kezemben tartani a gyeplőt. Mindig azt akartam, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogyan én elképzeltem, ezért is taszított annyira a tudat, hogy valakinek a befolyása alá kerülhetnék. Gondolni sem voltam hajlandó rá… - Miért jött? – orromban közben megannyi aroma vert tanyát, elhomályosítva egy kicsit az érzékelésemet. Most először néztem végre rá arra a férfira, akit ma iderendeltek. Nem fecséreltem rá túl sok időt, csak gyorsan végigszaladt rajta a pillantásom, és ennyivel már le is tudtam az egészet. Én úgy voltam vele, hogy mind a kettőnk érdekét az szolgálná, ha most azonnal eltűnne innen. Egyébként is kezdtem rendellenesen feszültté válni, a pajzsom pedig szépen lassan elkezdett leereszkedni. A problémát az okozta, hogy nem én akartam így, és ez még inkább megrémített, ami nálam úgy jelentkezett, hogy csak idegbetegebbé váltam. Szép estének néztünk elébe, én mondom!
Valami határozottan volt a levegőben, ami kicsit sem tetszett. Valami erőteljesen nem stimmelt. Tudom, hogy Teli Hold van, és hamarosan váltanom kell, engednem a hívásnak, de még a felhők takarják a holdat, még tudom tartani magamat, és el tudom intézni azt, ami miatt jöttem. Vagy legalább is annak nagy részét. Legalább is ebben bízom, de valahogy más most a levegő vagy nem is tudom, mi is pontosan, de nem olyan, mint a legtöbb teliholdas éjjel. Persze volt már, hogy nappal vonultunk el váltani Rose-al, mert a hold már annyira magasan járt napközben is az égen, nem is erről van szó, hanem arról, hogy valami nincs rendjén. Hogy beijedtem volna a feladatomtól? Nem, ilyen nem fordulna velem elő, nem emiatt érzem magamat egyre feszültebbnek. Nem is attól, hogy érzem, van a közelemben egy másik farkas, a másik falkából. Az apuka a gyermekével megfordul és elindulnak arra amerről én jöttem, egy pillanatra rájuk emelem a tekintetemet és beleszívok a cigarettámba, majd kifújom azt, és előre pillantok. Már látom a nőstény farkast, akit korábban megéreztem, de a szaga még nem jutott el hozzám, fene a hátszélbe. Belenézek a nő szemeibe, mikor hozzám intézi a szavait, már elég közel vagyok hozzá, hogy tisztán megértsem a halk szavakat, amiket hozzám intézett, végignézek rajta, de nem, mint férfi, hanem mint bérgyilkos. Ruganyos, kecses test, bizonyára gyors is, de vajon, van olyan gyors, mint én? Pajzsa fenn van, így nem tudom megállapítani melyik vérvonalnak a tagja, de épp úgy ő sem tudja ezt rólam belőni, hisz az enyém is csak annyira van lent, hogy megérezzem, ha más is van a közelemben. - Nem. – Válaszolom meg neki, tömören és velősen. Kicsit sem érzem úgy, hogy tilosban járnék, hiszen ez a dolgom, hogy itt legyek és az ő csinos kis fejét haza vigyem Castornak, akkor miért is lennék éppenséggel rossz helyen? Nem néz rám, és nem is akar belenézni a szemeimbe. Ettől nem bízom el magamat, ugyan olyan nyugodtan közeledem felé, de óvatos vagyok. Figyelek mindent, ami körülöttem van, tudom, hol vannak az emberek a környezetemben, a szerelmes pár még mindig egymás manduláját vizsgálja, az apa a kisgyermekével már elment mellettem. A vízre pillantok, és figyelem, ahogyan az fodrozódik, miközben egyre közeledem a másik farkashoz. Nem itt helyben szándékozom végezni vele. Nem kellenek a szemtanuk, különösen nem a civilek. - Ne keverjen össze a többiekkel. – Közlöm vele hűvösen. Noha a falka tagja vagyok, a robbantáshoz semmi közöm sincsen, és nem is szeretem, ha egy kalap alá vesznek akárkivel. Noha nem ismerem azokat, akik robbantottak, de ettől még… Én a finomabb módszereket szeretem, a kevésbé hangosakat, robbanószerekkel ritkán dolgozom. - Szerintem, Ön is tudja miért is vagyok itt…- Válaszolom meg, hiszen mi másért lehet itt egy olyan valaki, mint én a másik falkából, ha nem azért, mert valakinek a vére lesz ontva rövidesen? Korom, vérvonalam és pozícióm nem tudhatja, ha csak Darren nem mesélt rólam az övéinek. Bár akkor nyilván nem így állna előttem a nő, röpke 8-10 méterre tőlem. Aztán egy pillanatra bennem akadt a levegő. Hiszen a pajzsom magától kezdett leereszkedni, holott én fent tartom, csak résnyire engedtem le, erre egyszer csak azon kapom magam, hogy a pajzsom már sehol sincsen.
- Ugyan miért ne? – kérdeztem tőle hanyagul, lekezelően, miközben büszkén szegtem fel a fejemet és továbbra sem tüntettem ki a figyelmemmel. Nem azért, mert féltem tőle és nem mertem a szemébe nézni. Erről az apróságról egyáltalán szó sem volt. Sokkal inkább azért nem fordítottam felé a fejemet, mert annyira sem méltattam, hogy ennyit megérdemeljen. Azok után, amit tettek, egyikük sem érdemelt tiszteletet, legalábbis az én véleményem szerint nem. Az, hogy esetleg ő nem vállalt részt a robbantásból, számomra most csupán részletkérdés lehetett, vagy még annyi sem. Nem érdemelt ő semmit. Erről teljesen meg voltam győződve, holott azt sem tudtam, hogy kivel állok szemben. Sem a nevét, sem a képességeinek tárházát nem ismertem, de valahogy nem is vágytam rá, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljünk. - Ha netán arra vetemedne, hogy kioltja az életemet, akkor szeretném tájékoztatni, hogy cseppet sem lesz egyszerű dolga – jelentettem ki határozottan. Vele ellentétben én tisztában voltam a saját erőmmel, még ha sokan el is követték azt az aprócska hibát, hogy alábecsültek engem a nemem vagy a termetem miatt. Most mondanám, hogy egyik miatt sem kerültem még hátrányba, ha esetleg harcra került sor. Még egy férfinak is méltó ellenfele tudtam lenni, ha arról volt szó, most pedig olybá tűnt, hogy egy összecsapás elkerülhetetlen lesz számunkra. Emiatt aztán vegyes érzések alakultak ki bennem, melyeket nem tudtam hová tenni. Egyfelől örültem neki, mert régen engedtem már szabadjára az agresszívabb oldalamat, másfelől azonban nem szerettem volna, ha vér szennyezi be a mólót. Kiváltképpen azt nem, ha ez a sajátom. Igazából szívesen bonyolódtam volna egyelőre szócsatába is bemelegítés gyanánt, de erre már nem volt lehetőségem, ugyanis a pajzsom semmivé foszlása elég fejfájást okozott már most is. Egész nap egy kicsit furcsán éreztem magamat, de nem tudtam mire vélni. Valójában még most sem tudtam az okokat, csak azt, hogy ezt akár a saját hasznomra is fordíthatnám, hiszen érzékeltem, hogy ez a dolog nála is megtörtént. Sajnos mindez már csak terv maradhatott nálam, ugyanis mire méltóztattam ráemelni szemeimet, azok már vörösben pompáztak, holott nekem soha nem öltött még ilyen árnyalatot az íriszem. - Mi a franc… - fakadtam ki öntudatlanul, hiszen általában nem vettem a számra csúnya szavakat, csak ha valaki nagyon feldühített. Jelenleg a tehetetlenség volt az, amely ennyire kihozott a sodromból, nem is az idegen férfi jelenléte. Nem értettem, hogy mi folyik körülöttem, nem tudtam elképzelni sem, hogy milyen oknál fogva hasított fájdalom a testemben, de ettől függetlenül mindez megtörtént. Először próbáltam csak visszafogni a belőlem kitörni készülő kiáltást, de végül nem bírtam ki. Elfojtva adtam a világ tudtára, hogy bizony rohadtul szenvedek, miközben a korláthoz léptem. Ujjaim erősen szorították meg, és mire feleszméltem, már erős karmok martak a fába, felhasogatva a sima felületét. Hatalmas erőt kezdtem érezni magamban még az előtt, hogy tudatomat teljesen belepte volna a homály. Aztán se kép, se hang. Már nem érzékeltem, hogy a farkasom utat tört magának börtönéből, és ruhámat, bőrömet, csontjaimat szaggatva küzdötte magát a felszínre. Nem voltam többé intelligensebb, mint a többi állat, nem voltam ura a tetteimnek. Egyszerű vadállat lettem. Egy szörnyeteg, amely bárkit és bármit képes eltenni láb alól, ha neki úgy tetszik. A ruhafoszlányok megtermett testem mellett landoltak a földön, miközben fogaimat csattogtatva néztem az előttem magasodó hímre. Morgó hang tört fel a bestia torkából, amolyan figyelmeztetés, hogy jobb, ha eláll az útjából, különben őt sem fogja kímélni. Többé már nem voltam hatással arra, hogy mit teszek, mert lábaim hirtelen megindultak, miután orromba szökött a közeli emberek szaga. Vérre szomjaztam, mindenáron ízlelni akartam a vörös nedűt, és ebben senki és semmi nem állhatta utamat. Nem törődve azzal, hogy a másik átváltozott-e annak érdekében, hogy feltartóztasson, kitörtem akkori pozíciómból, és egyenesen a civilek felé vetettem megtermett testemet. Szemeimben éhség, gyilkos vágy fénylett, ijesztő összképet adva ezzel a világnak.
Nem kérem újra, hogy ne vegyen a többiekkel egy kalap alá. Az nem az én műfajom. Egyszer szóltam én nem a többiek vagyok, és innentől kezdve nem érdekel, mit gondol, vagy mit is akar tenni. csupán annyiban, hogy ha ellenem jön, akkor végezzek vele, de semmiképpen sem az emberek előtt. Nem tudom kicsoda-micsoda a nő, így azt sem tudom a feje mennyit ér meg Castornak, de úgy is az elvégzett munka a lényeges. Őslakos fej és kész, nem éppen úgy fest a nő, mintha csak egy kölyök lenne, ahhoz túl egyenes a háta és gőgös a tartása. Magasabban van ő, mint egy szimpla falkatag. Ebben is biztos vagyok, de, hogy mennyivel azt nem tudom. Pajzsom éppen, hogy csak le van engedve, hogy érezzem más farkasok jelenlétét is, de annyira már nincs lent, hogy más megtudhassa a korom és a vérvonalam, ugyan így van a velem szemben álló nőstény is, csak annyira van lent a pajzsa, hogy tudja, ha más is jár közelben rajtunk kívül. Még ő beszél, és nem tekint rám, én addig fél szemmel a civileket figyelem. Az emberek békések, andalognak és nézelődnek, nem úgy tűnik, mintha bármelyikük is veszélyt jelentene, még is valahol egy ösztön bennem mozgolódik, hogy baj lesz itt. Valami nem stimmel, nem olyan, mint lennie kellene, és ahogy telnek a percek ez az érzés úgy lesz egyre hatalmasabb bennem. - Reméltem is, hölgyem. Nem szeretem a könnyű prédát! – Pillantok rá, a civilek szemrevételezéséből. Nem incselkedek vele, és nem is nagyzolok. Valóban jobb szeretem, ha meg kell, dolgozzak a munkámért, és minél nagyobb falat ez a nő, annál nagyobb az esélyem arra, hogy rangban is magasabban van, így Castor is jobban penget illetve, elindulhatok a bizalma elnyeréséért előre. Kell a saját vacok, utálom a közös fürdőszobát, és nem is kevesen vagyunk az emeleten, akiknek egy fürdőjük van csak! Csúcsidőben bejutni, kész kínlódás, és néha sorban állás is van. Nem mintha kényes lennék, de már megszoktam, a privát fürdőt, és igénylem is. A szócsatát meghagyom másnak, az nem az én műfajom, így már a nyelvemen van, hogy ha csak erre képes, akkor nyugodtan le is térdelhet, és akkor egy percen belül már itt sem vagyok a fejével egyetemben. De akkor a Hold elől elvonultak a felhők, az eddigi rossz érzés elhatalmasodott rajtam és egy pillanat alatt hullott el a pajzsom. A Hold vörös, ami több mint megdöbbentő. Ilyennek talán még egyszer sem láttam, keresek- kutatok az emlékeimben, de sehol sem rémlik, hogy láttam volna ehhez foghatót. A Hold színe és a pajzsom lehullása között talán van valami összefüggés, de nincs időm arra, hogy ezen gondolkozzak el, úgy igazán. Az események felgyorsulnak. Velem szemben a nő nem tudja magát kontroll alatt tartani, pillanatok telnek el, vagy talán percek, nem tudom, az érzékeim megzavarodtak. A nőstény vált és teljes vérfarkas alakban morog a képembe, szemei vörös fénnyel izzanak. Ilyen tekintettel még nem találkoztam. Az emberek felé veti magát, így két dologra van időm, egy ledobom a dzsekim, és a fegyverem, majd lerúgom a csizmáim is. Egy árnyas helyen hagyom a cuccaim, ahol nincs szem előtt, nem kellene, hogy valaki belém eresszen egy sorozatot, de egy teljes vérfarkas alakban lévő egyed ellen, ennyi töltény nem lesz elég, pláne nem ilyen őrült helyzetben. Különösen, hogy a magam bestiája is ki akar törni, és a másik vérét ontani, így nem habozok tovább, pillanatokkal később, már ott vagyok a másik nyomában, és még éppen elérem, oldalról csapódok belé, mielőtt a mit sem sejtő szerelmespárra vethetné magát. Az oldalába vájom karmaim és a nyaka felé kapok, amint stabilizálom helyzetem, hiszen az előbb vetettem magam az oldalára, hogy ledönthessem őt a lábairól, és belevesszünk a sötétbe. Bundám színe fekete, teljes egészében és még így ebben az alakban is vastag és tömött a bundám. Ami jól jön, hiszen az aki harap jó vastag bundát kell átharapnia.
Űzött az éhség előre, talán annyira, mint még azelőtt soha. Nem voltam tudatában egyetlen mozdulatomnak sem, csupán az ösztönök irányították lépteimet, amikor az emberek felé vetettem magam. Vért akartam ízlelni, húst tépni, csontokat roppantani szét. Akkor és ott semmi nem tűnt csábítóbbnak, mint ezek az ábrándos képek. Vörös szemeim rátapadtak a leendő áldozataimra, és mit sem törődtem azzal, hogy mögöttem a hím is alakot váltott. Egyszerűen nem érdekelt semmi, csak a vérontás lebegett a szemeim előtt. Nem éreztem se fájdalmat, amikor rám vetette magát, sem más, ésszerű gondolat nem ütötte fel fejét az elmémben. Tele voltam energiával és gyilkos kedvvel. A hímnek ugyan sikerült ledöntenie a lábamról, és oldalamon végig is bucskáztam a sötétebb részig, de nem éreztem meg a testembe hasító fájdalmat. Az elmém egyszerűen figyelmen kívül hagyta, és továbbra is csak annyi tudott érdekelni, hogy megszerezzem, amit akarok. Ezért is próbáltam minél előbb lerázni magamról a másik farkast. Morogtam, fogaimmal felé kaptam. Igaz, hogy sűrű bundája elborította a számat, de ez volt most a legkevesebb. Ha már az embereket nem cincálhattam szét kedvemre, megtehettem ezt egy másik farkassal is, aki nem mellékesen maga ajánlkozott fel nekem. Kell ennél több? Ha lehetett volna, a farkas biztosan elmosolyodik, de vicsorgó fogaim nem engedtek teret ilyesfajta apróságoknak. Küzdöttem, tekeregtem jobbra-balra, hogy lerázhassam magamról, és helyjel-közzel talán sikerült is, mert mielőtt belekaphatott volna a nyakamba, rántottam egyet a fejemen. Karmai ugyan nyomot hagytak az oldalamon, és szép lassan kezdett barnás színű bundám vörösessé válni, nem gátolt meg abban, hogy tovább küzdjek. Felé kaptam karmaimmal, talán még az is sikerülhetett egy jól irányzott mozdulatsorral, hogy én is viszonozzam a szívességet, és felsértsem az oldalán a bőrt. Hacsak meg nem akadályozott, akkor valóban így is történt. Hatalmasat taszítottam mind a kettőnkön, küzdöttem a sűrű bundával, hogy végül átvájva rajta fogaimat, húsába marhassak. Lehet bármilyen jó harcos és nagyobb termetű, mint én, azért túlélő típus vagyok, és nem szoktam könnyen adni magam. Alapjáraton sem, most pedig a fájdalom érzése sem kötött meg. Talán esetlenebbekké váltak a mozdulataim, de ez volt minden. Hajtott tovább az éhség, szemeim eszelősen villogtak, fogaimat immár vér színezte be. Ugyan megízlelte belőle valamennyit, de még mindig nem kezdett el enyhülni a szomjam. Vonyítottam, ha éppen belém kapott valahol, de ezt inkább csak automatikus reakciónak mondanám, nem pedig annak, hogy valóban fájdalmat okozott nekem. Próbáltam rácsavarodni, hogy a nyakába kaphassak, hogy szőrt téphessek ki belőle onnan, ahonnan csak lehet. Le akartam harapni a fülét, megsérteni a bőrét ott, ahol csak értem. Más vágyam sem maradt, mint vérrel áztatni a talajt, hogy aztán kedvemre hempereghessek benne, ráadásul az emberek szaga is még mindig csábított. Talán elmenekültek a farkasok láttán, de valakinek maradnia kellett még itt, mert éreztem. Az orromba mart a csábító szag, és nem is kellett több, ha éppen szorított, a bundám árán is kitéptem magam, csak azért, hogy az ártatlanok felé vethessem magam. Akartam, kellett, muszáj volt!
Karmaim pengeként hasítottak bele a bundába és a bőrébe, hogy vörösre fessem az oldalát. Görbítettem kézszerű mancsaimon, hogy még mélyebbre vájhassam belé pengeéles karmaim. Nem itt és nem így akartam megölni, de nincs más választásom. Itt kell megküzdenem vele. Bár tudom jól ennek majd viselhetem a következményeit, hogy az emberek előtt történt a dolog, de valahogy majd megoldom. Most csak az volt a fontos, hogy eltérítsem az emberek irányából. Mellesleg erről majd beszámolok Castornak, hiszen mintha a nő megkattant volna. Az egyik pillanatról a másikra változott vérben fogó szemű bestiává. A nyaka felé kapok, de a fogaim csak a levegőben csattannak össze, hiszen mocorog, fetreng, tekereg, kapálózik alattam, hiába is vagyok valamennyivel nagyobb nála, még is akkora erő feszül benne, hogy nem tudom teljesen a földre szorítani, sikerül kifordulnia, így karmai elérik az oldalam, de én is mozdulok, így ugyan megsebez, de nem eléggé ahhoz, hogy lelassíthasson. Még szerencse, hogy vastag és tömött bundám van, áldom is érte a teremtőmet, hogy ilyet örököltem tőle. Ám ez sem tart örökké, vagyis nem fogja fel mindig a karmokat és a fogakat. Hatalmas taszítást érzek, nem csak ő, de én is elmozdulok, és, hogy ne nyekkenjek, a földön elengedem, de ezzel elvesztettem a fölényemet, és így már könnyebben el tud érni, nem is késlekedik. Hanem nekem támad, amit viszonzok neki. Agyarai a húsomba vájnak, és erre felnyüszítek. De én sem vagyok piskóta, karmaim vájom az oldalába, két oldalt, mintha csak ölelni akarnám, és harapásra tátom hatalmas pofám. Vállába marok, még ő is engem harap és tép. Hallom, ahogy mind a kettőnk húsa szakad, a vérét érzem a nyelvemen, és elönti a pofámat. Gyilkos indulattal, forgolódtunk, morogtam és vicsorogtam két harapás között, ő erős én gyors vagyok. Eltaszítottam magamtól, kitéptem magam a fogai közül, és újra támadtam rávetettem magam, hogy újra ledöntsem a lábairól, és ahol csak érem ott marjam és karmoljam. Hemperegtünk a földön, és fröccsent a vér, szakadt a hús repült a bunda, majd éles fájdalmat éreztem a fejemen, és röviddel később tudomásul kellett vennem letépte a bal fülemet. Ekkor egy pillanatra meginogtam, és ő kitéphette magát a szorításomból, nyüszítettem, a fülem helyén a vér patakzott homályosítva a látásom, megálltam, és megráztam busa fejem, hogy kicsapjam a vért a szememből, majd utána vetettem magamat. Nem érheti el az embereket, semmi esetre sem érheti el őket! Sikerül elkapnom, a hátsó lábát, bele marok a fogaimmal, és visszarántom, nem engedhetem el, nem érheti el az embereket. Satuként szorítom a lábát, és hörgök számból habzó vörös nyál csöpög a földre. Oldalamon is megcsillan a vörös vér, ami összetapasztja a bundámat, ahogyan a nyakamon is, hiszen a fülem helye még vérzik. Szándékomban áll elharapni, eltörni a jobb hátsó lábában a csontot a csánk és a mancs között.
Bestiám nem érzékelte, hogy mennyire sebezte meg a hímet. Csupán a vér szaga kúszott az orromba, ami azt jelezte, hogy a szándék, amely automatikusan jött, mégiscsak sikerült. Nem tudtam, hogy mekkora a seb, őszintén szólva nem is érdekelt, hiszen elmémet még mindig az tartotta fogva, hogy minél több vért ontsak, méghozzá minél hamarabb. Már nem csak azért küzdöttem, hogy életben maradjak, hogy fájdalmat okozzak neki, hanem azért is, hogy kiszabaduljak a teste alól, amely börtönként szolgált most nekem. Az emberek felé akartam magam vetni, és mivel ez volt a helyzet, minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy meg is szerezzem őket magamnak. Kellett a szabadságom, egyszerűen úgy éreztem, hogy muszáj használnom a villogó, éles fogaimat. Testem megfeszül, miként mind a két oldalamat sikerül felsértenie, aztán megremegek és felüvöltök a fájdalomtól, ahogyan eléri a vállamat is. Nem tudatosul bennem magának a fájdalomnak az érzése, minden csupán beidegződött reakció, egy ilyen helyzetben. Csupán a testem reagál, az elmém nem fogja fel, hogy fáj. Nem fogja fel, hogy már hány sebből vérzek, és régen össze kellett volna már csuklanom a földön. Igaz, hogy nem adom fel könnyen, de a mozgásomon azért már látszik, hogy egy kicsit koordinálatlan, mikor végre sikerül letépnem a fülét. Mit sem törődve a csonkkal és a sérült hímmel, oldalra köptem a számból a véres cafatot, és újult erővel lódultam neki, mintha mi sem lenne természetesebb. Még most is látszott, hogy mekkora túlélő típus vagyok, holott az elmém most teljesen máshol volt, hiszen nem voltam más, csupán egy vadállat. Egy vadállat, amelyik vérre szomjazik, életek kioltására, pusztításra… Már éppen vetettem volna magamat ki a rengetegből, amikor hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj, méghozzá szó szerint. Ahogy megragadta a hátsó lábamat, kicsúszott alólam minden, és a fejem tompán puffant le a földre. Kellett egy pillanat, míg összeszedtem magam az ütődést követően, de nem késlekedtem sokat. Mintha nem is éreztem volna, hogy hány sebből vérzek, mennyire kezdtem gyengülni. Ennek ellenére fájdalmasan vonyítottam fel, mivel fogai erősen szorították a lábamat, és nem tudtam sehogyan sem kiszabadítani őket a fogságból. Próbáltam rántani egyet rajta, de nem ment. Próbáltam felé kapni valahogyan, de kicsavarodott helyzetemben sem ment túl jól, úgyhogy végül kénytelen voltam hagyni, hogy ténylegesen is eltörje a lábamat. Akkorát rántottam magamon teljes erőbedobással, hogy félig-meddig én magam voltam a felelős azért, hogy reccsent a csont, és végül a lábam csupán használhatatlanul lógott. Próbáltam ismét kiszabadulni, még több vért ontani, de mivel már valamennyit így is megéreztem a másikéból, ezért némileg csökkenni látszott a vérszomjam, a vérveszteség pedig pluszban gyengített meg. Időnként már homályosan láttam, de ez nem volt meglepő. Ha tudatosan kellett volna harcolnia ellenem, akkor valószínűleg nem lett volna ilyen könnyű dolga, de most más sem lebegett a szemeim előtt, csak lemészárolni a civileket. Ennél fogva pedig abszolút nem érdekelt, hogy esetleg védekezzek, vagy támadjak. Még mindig, ennyi és ilyen sérülések mellett is küzdöttem. El akartam vonszolni magam, tőle minél távolabb, de lábaim már meg-megcsuklottak, körülöttem pedig minden vérben úszott. Az övében és az enyémben egyaránt. Igyekeztem még támadni felé, karmaimmal végigkaristolni az oldalát, talán sikerült is, nem tudom és nem is érdekelt, csak az, hogy kiontsam még több vérét. Hogy nyelvemen érezzem az éltetű nedűt, melyet a szíve oly hevesen pumpált most az ereibe.
Martam és haraptam, néha felvonyított, de volt, amire nem is reagált, érthetetlen, hogy feláll és küzd velem, mikor leszorítom a földre. Karmaim mélyen szántották fel az oldalát, a húsába téptem, a bordáin csikorogtak a karmaim és ő még mindig küzdött, úgy üvöltött mintha csak megszokásból csinálná, mintha inkább csak bosszantanám, és nem fájdalmat okoznék neki. Érthetetlen… Mi a fene van ezzel a nősténnyel?! Ennyire nem hagyhatja hidegen a fájdalom, a karmaim és agyaraim tépése és marása. Én érzem, ahogy végigszántanak karmai az oldalamon, ahogy megakadnak a bordáimban, és csattan a karom a csonton, kínoz a fájdalom, és érzem a saját hangomban, hogy nekem igen is fáj, de az övében ez nincs benne. Nem lehetek nála ennyivel gyengébb, hogy lehet az, hogy ő nem így reagál. Ilyen nincs! Ó, ha tudnám, hogy nem azért ilyen, mert sárba tipor, hanem mert olyan erő bolondítja, amivel eddig még nem találkoztam, de erről halovány sejtésem sincsen. A fülem letépte, és valahol ott is maradt az avarban, egy véres kis cafatként, helyéből a vér pedig dől és vörösre színezi ében bundámat, de nem érdekel, nem engedhetem a másik bestiát az emberek közé, nem hagyhatom, hogy öljön, és felfedjen bennünket a bámész civilek előtt, így is vannak pára akik a hangok irányába tekingetnek, és próbálják meglátni, mik is estek egymásnak. valahol a tudatuk mélyén sejtik, mik ölhetik egymást, de nem mondják ki. Sikerült elkapnom a lábát, és a döldre rántanom a dögöt, szorítok, harapok, akár a satu nem eresztem, hiába is rúg pofán és sérti fel a képemet karmos lába, lecövekelek és nem engedem, egyszer -egyszer utána kapok, hogy ne kapadozzon irányomba. nem mintha attól tartanék kikapja a szemem, hiszen visszanő, bár nem kellene hátráltatnia még ennek is, bőven elég, hogy bal fülemre kissé süket vagyok, és amúgy is a fájdalom gyűlt oda a vérrel együtt. A csontját ketten együttes erővel törjük el, ő fordul az egyik irányba, és a másikba feszítem őt, hogy ne téphesse ki magát a harapásomból, a csont pedig rövidesen roppanva enged. Vendettát esküszöm a fülem miatt, és még jobban rászorítok a lábra, az izomba, húsba, és ínba vájom bele agyaraim, és mint a veszett kutya tépni kezdem, rázom a fejem, hogy eltéphessem az inakat és izmokat, amik még egyben tartják a végtagot. Karmaim, a földbe vájnak, mind a négy, hiszen ki kell, magam támasszam, hogy ne ránthasson el, és így ne szabadulhasson a szorításomból. Nagyobb vagyok nála valamivel, de benne olyan erő feszül, ami igen keservesen megdolgoztat. Nőstény még így nem sebzett meg, mind a két oldalamból patakzik a vér, a pofámon is ott vannak keresztben a karmolásának nyomai, hogy a fülem ne is emlegessem, ami valahol mögöttünk maradt. Morgok és hörgök, miközben tépni próbálom a lábat, hogy ezzel is hátráltathassam, és ne tudom az emberek közé vágódni, és vérengzeni. Nem a felebaráti, vagy az emberszeretetem vezérel, csak csupán nem akarom, hogy felfedjen minket a nyomorultak előtt. Nyakát kellene inkább támadnom, átharapni a torkát, és a fejét letépni, de a lába már úgy is a számban van a csontja törött, már csak a szövetek tartják egyben, így még is csak maradok és előbb mozgás képtelenné próbálom őt tenni, ha csak nem sikerül valahogyan leszednie magáról. Érzem, hogy fáradok, hiába is dübörög az adrenalin a véremben, egyszerűen érzem, hogy a vérveszteség és a harc, az az erő amit be kell vele szemben vetnem kezdenek kimeríteni, valahogy gyorsan kellene pontot tennem az ügy végére.
Farkasom nem bírt kiszabadulni az éles fogak szorító rabságából, bármennyire is küzdött érte. Még képes volt arra is, hogy eltörje a saját lábát, mivel a menekülés lehetősége merült fel. De nem sikerült. A hím nem engedett, én pedig ott vergődtem, a farkasomba zárva, csak éppen a tudatom nélkül. Továbbra is csak a vérre tudtam gondolni és arra, hogy még több húst tépjek, még több éltető nedűt ízleljek, méghozzá bármi áron. Már szó szerint is használhatatlanná vált a lábam? Kit érdekel? Csak annyit akartam, hogy fogaimat ismét belevájhassam a hímbe. Ugyan éreztem, hogy a vérszomj némiképp csillapodott mostanra, hiszen eléggé sikerült megsebeznem őt is, de még mindig nem múlt el teljesen. Egyszerűen nem hagyott nyugodni valami hatalmas felsőbb hatalom, és ez teljesen kiborított… kiborított volna, ha felfognám mindazt, ami történik. De csak a barnás szőrű farkas rázta meg magát, hátsó lába már hasznavehetetlenné vált, élettelenül lógott a levegőben, összetörten. Lassan kezd a vérengző szörnyeteg tudata is elhomályosulni, ahogyan a vérveszteség hat az állatra. Nem érzékelem, nem érzékelek semmit a külvilágból, valahol mintha csapdába estem volna. Minden sötét, és nem tudom, hogy mit merrefelé találok. Csak a farkas az, ami még küzd az életéért, küzd azért, hogy megölhessen másokat. Vagy talán már azért sem, csak ki akar szabadulni mindenáron a fogak börtönéből, amelyek olyan erővel tartják fogva, hogy mozdulni sem tud. Hátravágódok teljes testemmel, és próbálom még jobban rúgni a hímet, hogy végre eleresszen. Már úgysem lett volna elég erő bennem ahhoz, hogy elmenjek és megtámadjak valami ártatlant. Elég vér folyt már ma itt ahhoz, hogy kedvemre belehempereghessek, hogy élvezzem ahogyan összetapasztja bundámat, és lássam a szemében a fájdalmat. Neki fájt! Én nem érzékeltem ebből semmit. Sőt, az egész harcból sem, inkább csak hátráltató tényező volt a másik farkas, semmi több. Potenciális veszélyforrás meg aztán végképp nem. Csak egy akadály, amit le kellett győzni, csak éppen ezt nehezebbnek bizonyult kivitelezni, mint azt bármikor sejtettem volna. Nos, ez van! Egyre kevésbé voltam képes helyt állni. Még próbálkoztam szabad lábammal felsérteni a pofáját még jobban, de nem tudtam, hogy mennyire fog sikerülni. Látásom homályosult, vér csorgott bele félig-meddig, ettől függetlenül talán sikerült belekapnom a sebbe, ami a füle helyén keletkezett. Talán újra elkezdett vérezni, talán nem. Az erő és az a cseppnyi értelem, ami még talán valahol mélyen lakozott bennem, most lassacskán elkezdett távozni. Kimerültem, túl sok vért veszítettem, és immár a lábam sem volt alkalmas arra, hogy ráállhassak. Rendben, bicegni azt tudtam volna, ha nagyon akarok, de ez kevés lett volna ahhoz, hogy bárkinek is elvegyem az életét. Túlságosan kifárasztott a harc, ami itt folyt a kikötő mellett, és egyébként sem érdekeltek már az emberek annyira. Immár a szabadságom vált fontossá és az, hogy életben maradjak. Igen, a túlélőösztön életbe lépett, még pont időben ahhoz, hogy ne kockáztassak ennél is többet. Nem volt már miért. Nem is tudtam volna hogyan, hacsak meg nem ölöm magam közben. Próbáltam minél távolabb evickélni a hímtől, szinte már vonszolva magam a földön, ahogyan karmaim a vörösre festett talajba kapaszkodtak, de nem sok sikerrel. Ha még mindig annyira szorította a lábamat, akkor ez amúgy is esélytelen volt, de a próbálkozást talán még megért, hátha közben én is okoztam neki valami csoda folytán még egy kicsi sérülést.
Hiába tört el a saját lábát és vergődött megállás nélkül, én akkor sem eresztettem. Állkapcsom satuként zárult a lábára, és lapultam a földre, megvetettem a lábam, és minden erőmmel azon voltam, hogy egy helyben tartsam, azt az átkozott dögöt. Küzdött velem, forgolódott és beleadott mindnet, hogy leszedjen magáról, nem egyszer kerültem ki a mancsának csapását. Igazság szerint le akartam tépni a lábát, revansért a fülem miatt. De ha a fejét tépem, le az sokkal jobban mutatna, és még is csak inkább egy fejjel és nem egy lábbal kellene haza állítanom és bemutatnom Castornak. A nőben van erő és nem is kevés, ez szinte biztos, hiszen hogyan máshogy lett volna képes így megsebeznie engem? Végig marta mind a két oldalamat, az egyik oldalon a bordáim is kilátszanak a sűrű bunda közül, így nem kis sebet ejtett rajtam. Bár ez nem tragédia, fáj és vérzik, de nem fog hátráltatni, ahogy a fülem sem, vagyis inkább a bal oldalinak a hiánya, jelenleg nem hallok rá tisztán, sőt nagyjából sem, a vér kezd elállni, de a fájdalom még lüktet ott ahol korábban a fülem a fejemhez kapcsolódott. Visszanő, ezzel nincsen semmi gondom, emberi formámban még a hajam is takarja, szóval nem egy nagy tragédia, inkább csak az, hogy az ellenségem tépte le és azt meg kell torolni. Ez így van rendjén. Vonaglása és kapálózása egyre lanyhul az általam visszatartott bestiának, így én is szusszanok egy keveset és egy nagy sóhaj szakad ki belőlem, én is fáradok, mert nem könnyű ám megtartani és ilyen erővel harapni egy másik bestiát. Ám nem fogom elereszteni, még véletlenül sem, előbb tépem le a lábát, és utána a fejét, és ha kell akkor miszlikbe tépem és úgy viszem el az alfámnak ajándékba. Kissé lankad a figyelmem, a vérveszteség miatt, és mert tudni akartam merre vannak a civilek, közben ez a dög is megállt, és mintha csak erre várt volna, felém kapott. Rántottam a fejem, de a lába miatt nem tudtam eléggé elhúzni, így belemart a sebbe ami a fülem helyén volt, fájdalmas ordítást hallatva eresztettem el a végtagot a ki a számban volt, és húzódtam félre, a seb a fülem csonkjától a szememig húzódik, és dől belőle a vér. szép kis sebhely ékesíti majd az arcomat, és ez mélyebb, mint az, ami a pofám szeli át. Morogva hagytam elevickélni magamtól, és inkább magammal foglalkoztam, kis híján elérte a szememet. Ha nem eresztem el, akkor a bal szemem marta volna ki a rohadt szuka! Ezt még keményem meg fogom rajta torolni, és szinte biztos, hogy apró cafatokban egy zsákban szolgálom fel majd Castornak ezt a nőszemélyt, napokig csíkos és sebes lesz majd a képem. Ezek a sebek túl feltűnőek lesznek, így emberek közelébe se nagyon mehetek, mert rém feltűnő lesz, ha rövidebb idő alatt eltűnik, mint egy embernél kellene.
Annyira fogytán volt az erőm, hogy egyszerűen képtelen voltam már összeszedett viselkedni, és a mozdulataim is koordinálatlanokká váltak. Más vágyam sem maradt, minthogy kiszabaduljak a fogak börtönéből. Igaz, hogy cseppnyi tudatosság sem volt bennem, ennek ellenére a túlélési ösztönöm mégis azt diktálta, hogy törjek ki ebből a jelenlegi helyzetből, azután pedig majd lesz, ami lesz. Azt is csupán egy utolsó próbálkozásnak szántam, amikor a lábammal felé kaptam. Igazából nem volt előre eltervezett mozdulatsor, tekintve, hogy jelenlegi állapotomban nem tudtam olyanokat csinálni, hogy összefüggő gondolkodás vagy tervezés. Egyszerűen csak hajtott valami belülről, hogy menjek el innen, ameddig még tudok. Elég vér folyt már itt ma este, nagyrészt talán pont az enyém, de a fájdalom még mindig nem homályosított el teljesen, csupán a vérveszteség miatt romlott meg a látásom is, és gyengültek el a tagjaim. Amikor valami csoda folytán mégis telibe találta a támadásom, végre kiszabadíthattam magatehetetlenül lógó végtagomat. Először automatikusan megpróbáltam rátámaszkodni, de hiába. Már nem volt benne erő sem csont, ami megtarthatott volna. Az inak is el-elszakadtak a lábamban, így három lábon ugrálva tudtam csupán arrébb mászni, sőt, inkább kúszva a földön, mintha az életemért küzdenék. Sőt, nem is mintha, hanem pontosan azért küzdöttem. Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy minél messzebb kerüljek a hímtől, aki most éppen a fején végigszántó sebet fájlalta. Annyi volt a szerencsém csupán, hogy valahogy jó helyen találtam el, és akkor fájdalmat generáltam ezzel benne, hogy eleresztett. Talán ez volt az utolsó esélyem arra, hogy túlélhessem ezt az éjszakát. Másként itt végezném, ha még néhány percet el kellett volna töltenem a társaságában. Igyekeztem minél gyorsabban a fák között eltűnni, idő közben pedig a tudatom is kitisztult. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történt. Nem emlékeztem semmire. Nem tudtam, hogyan változhattam át, és a belém hasító, mindent elborító fájdalom sem segített sokat. Éreztem a hatalmas sebeket, de látásom immár tényleg homályossá is vált, noha emberi tudatom visszatért a farkasomba. Semmit nem értettem, és teljesen kétségbeestem, hogy esetleg ártottam valakinek addig, amíg öntudatlanul vergődtem, bestiámnak adva az irányítást. Tudtam, hogy milyen vérszomjas tud lenni, eleget éltem már összezárva vele, ezért is aggódtam, hogy talán nem csak a saját vérem borít be. És hová tűnt a férfi a kikötőből? Véletlenül nekimentem egy fának, de tájékozódni még félig-meddig tudtam, ahogyan próbáltam messzebb és messzebb kerülni mind a kikötőtől, mind pedig attól, aki ezt művelte velem. Mert azt biztosra vettem, hogy nem saját magamat szaggattam szét, és mivel arról jöttem, az is gyanús volt, hogy a másik falka hímjének köszönhettem mindent. Az adrenalin volt csupán az, ami még képes volt tovább hajtani. Annyira szerencsére még visszatért a tájékozódó képességem, hogy tudjam, az erdőn átvágva hogyan juthatok el a mi falkánk területére. Csak ennyire volt szükségem, meg arra, hogy legyen olyan szerencsém és pont most járjon arra valaki, aki majd elvisz valamelyik orvoshoz. Csak addig kellett kibírnom. Újabb és újabb métert tettem meg, miközben ezt mantráztam magamban megállás nélkül.
Meg nem tudnám mondani, miért nem Fairbanks repülőterére érkeztem. Talán csak feltámadt bennem a kalandozás vágya, ezért egy távolabbi reptéren szálltam le, ahol aztán jegyet vettem az egyik folyami hajóra, és már utaztam is. Az elmúlt két napot a hajón töltöttem, és az epres müzliszeletekből álló tartalékaim csúnyán megcsappantak útközben. Három napot töltöttem el ezen a lélekvesztőn, és az utolsón telefonáltam Odette-nek, hogy jöhetne mondjuk elém a hajókikötőbe is, és nem, nem úszva érkezem. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy leússzak egy ilyen távolságot. Bár egy olyan ötven évvel ezelőtt lazán belevetettem volna magam a dologba. Sőt, ha valaki ad érte egy müzliszeletet, szerintem ma is megpróbálnám. Aztán kiderülne, mi maradt abból a fiatal erőből. Most csak a mellettem elsuhanó házakat nézem, és vigyorgok magamban. Hát, végül csak megérkeztem az Újvilágnak erre a szegletére is. Nem tudom, terveztem-e valaha is, hogy átruccanok ide, de Európát már annyira ismerem, hogy jól esik egy kis változatosság. És nem is lehetne jobb helyen kezdeni egy kontinens megismerését, mint itt, északon, igaz? Amúgy is hallottam arról, mi folyik errefelé… Nos, a háborúból kimaradnék, de attól még a környék rejthet izgalmakat, igaz? Bár itt lehetnének a többiek is, hogy együtt ismerjük meg őket. A hajó kiköt, én pedig a bőröndömmel a kezemben szállok le róla. Nem viselek valami flancos öltözéket, nem is kell. Csak nézem a hajóról leszállók tömegét, és ahogy haladnak a kijárat felé, szemem egyre inkább azt a bizonyos szőke üstököt keresi. Túl sok volt már az a fél év, amióta otthagyott Finnországban. A bőröndben van valami a számára, de majd odaadom, ha nem vagyunk ilyen nyilvános helyen.
Épp a szokásos telefonos lelkisegélyünket nyomtuk egymásnak kedvenc mentoromnak, amikor egyszer csak közölte, hogy ide jön Fairbanksbe. De még volt bőr a képén olyan lazán előadni, mint ha egy olyan mindennapi eseményről lenne szó, mint például, hogy a sarki kisboltban épp akciós a csirkefarhát. Mondjuk amilyet sikítottam a telefonba örömömben, szegénynek biztos lett némi halláskárosodása, pedig néha már így is kétszer kell neki elmondani dolgokat. Nem baj, azért még így is szeretem. A telefonbeszélgetés után első dolgom volt olyan jó 10 cm-es, vörös betűkkel bevésni a naptárba a nevét, meg vagy 38-szor bekarikázni a napot a naptárban, hogy még csak véletlenül se felejtsem el a dolgot. Aztán már pateroltam is Samet a legközelebb közértbe egy fél km-es listával, hogy miket kell majd vennie, amíg én a mocsárban csigára vadászok. Vodka, abszint, rum, sör, bor, likőrök, vagy amit talál, meg vagy 3 doboz epres müzli-szelet. Erre? Nem visszajön, hogy mivel kiskorú, nem vehet alkoholt, müzli-szelet helyett meg csak epres müzlit kapott? De hozott hozzá tejet. De jó… Remélem, ezt is szereti a nagyöreg, mert hogy én nem fogok hónapokig ezen a hörcsöglecsón élni, az is biztos. A tej meg… hát, mást nem csinálok Sammie-nek kakaót. Vagy ideszoktatunk pár kóbor macskát. Úgy is kell majd élő célpontot keríteni a későbbi gyakorlásához. Na de ennyit az előkészületekről, térjünk csak vissza a nagy napra. Már a hajó érkezése előtt vagy egy órával ott voltam. Na nem mint ha alapból így terveztem volna, csupán útba ejtettem egy boltot, ha már a kölyökre ennyit se lehet rábízni, most meg rágom a kefét, hogy vajon mikor fújják meg a kispolskiból a rakományt. Nem a meglepi müzli-szeletet. A piát… Így aztán csak ott kuksolok a csomagtartón gubbasztva, egészen addig, amíg fel nem hangzik a hajó közeledtét jelző kürt. Erre aztán úgy pattanok fel, mint aki tűbe ült, aztán vártam, hogy meginduljon a tömeg. Akkor aztán hol lábujjhegyre állva, hol ugrálva integettem, hátha Benji előbb felismeri kedvenc kis szöszi tanítványát, mint én őt ebben a nagy tömegben. Lehet, hogy bejött a múltkori heccelés és tényleg beszerzett egy járókeretet? Mert akkor azt hiszem, várhatok még egy darabig, mire a tömeg után idecsoszog húzentrógeres kis kockás nadrágjában, svájci sapkával, szájában pipával.
Pár percig nézelődök, amikor is meglátom a lábujjhegyem egyensúlyozó, egykori mentoráltamat. El is vigyorodok, de mint a tejbetök, majd eltűnök az egyik mellékutcában, és magamra borítom Eska köpönyegét, hogy elrejtse az energiáimat és a szagomat. A fejemet is lehajtom, így legfeljebb a lépteim zaja árulhatja el, hogy közeledek, más nem, ha a nő nem fordul épp hátra. Bár így szembe kell mennem a tömeggel, de szerencsére emberi fizikumom még mindig épp elég erős, hogy az ilyesmit könnyűszerrel kezelje. Ha egy kalapot is leemelnék valaki fejéről, teljes lenne a kép, de az itteni időjárás zavaróan éberré teszi az embereket. A nagy sikoltozás meg túlságosan is feltűnő lenne. Aztán, amikor a nő mögé érek, egészen a füléhez hajolok, miközben beszívom az ismerős illatot. Fél éve nem éreztem már, és hogy őszinte legyek, hiányzott. Egy olyan vénségnek, mint jómagam, fontos az otthon, meg az epres müzli-szelet. De az utóbbi kiemelkedően. Na jó, meg a régi barátok, meg a délutáni tea, meg a fene ebbe a listába. Ennyire azért még nem vagyok öreg. – Menyasszonyrablás! – suttogom a nő fülébe, aztán átfonom a derekát, és figyelmeztetés nélkül emelem és ha erre felsikít, még fel is kacagok jóízűen. Másoknak tűnhet, hogy egy régi szerelmespár, esetleg egy házaspár talál éppen újra egymásra, ami tökéletes álca nekem, hiszen én csak szórakozok éppen. Aztán kétszer meg is pördülök vele, hadd szédüljön el kicsit a kedves mentoráltam, ha már a hallójárataimat volt szíves rongálni telefonon keresztül. A két forduló után aztán leteszem, és csibészes vigyorral a képemen nézek rá. – Jó téged újra látni, Aimée – mondom, és esküszöm, minden egyes szavam szívből jön. Hiányzott már ez a kis harcipipi, még akkor is, ha szemtől szembe nem nagyon vallanám meg ezt. Főleg nem ezekkel a szavakkal. A fejem még szeretném megtartani. Aztán egyből az anyanyelvünkre váltok, én a magam régies dialektusára. Hangomban persze semmi neheztelés, ahogy energiáimban sem, hiszen miután letettem, Eska páncélja eltűnik rólam. A farkasom boldogan üdvözli a másikét. – Mit csinálsz ilyen régóta egy helyben? Azt hittem, bejártad a fél országot mostanra.
Csak várok, és várok, a tömeg meg egyre ritkásabbá válik, mégse látom sehol Benjit. Miaza… Csak nem rossz hajóra szállt fel? Ennyi idősen kinézném belőle, bár lehet nem járna rosszul, ha Fairbanks helyett Kaliforniában kötne ki. Pálmafák, kókusz-koktél, tengerpart, napfény… Banyek, megyek utána! Amikor hátulról, közvetlenül a fülem mellett hallom meg a hangját, egyből széles mosolyra húzódik a szám, s már fordulnék is hátra, ha nem kapna el. Így csak jóízűen nevetek, miközben megpördülünk, akkor se hagyva abba, amikor már ismét két lábamon állok a földön. -Mi az, már ennyitől elfáradtál? Öregszel. Amúgy meg el kell keserítselek, de még mindig nem adtam rá a fejem, hogy férjhez menjek. –vontam vállat, amikor pedig meghallom, hogy örül, hogy újra lát, egyből a nyakába ugrok, hogy átöleljem. -Te is hiányoztál nekem. Azt hittem, már odafagytál Kemibe. ~Meg a fene a vérvonalképességedbe, hogy még mindig bedőlök ennek a trükködnek…~ Ahogy a páncélja tovatűnt, az én farkasom is egyből felkapta a fejét, hogy köszöntse rég nem látott tanítóját. Némi fülcsócsálás, képen nyalás, oldalba bökdösés, meg a többi. Csak a szokásos… -Ó, mikor mit! Hol drága bátyámat boldogítom, hol a környék vadállományát ritkítom… Pár kocsmatúra, nagy kirándulások a környéken, meg ilyesmik. Bár most, hogy Théót valami elintézhetetlen ügy elszólította a városból, a lovarda is az én nyakamra maradt. –váltok át én is franciára, úgy is ritkán van alkalmam használni. Ebben az elcseszett városban mindenki csak angolul hajlandó beszélni, más nyelven megszólalsz, csoda, hogy nem lőnek le… -És mesélj, sikerült végleg ott hagyni a falkát? Mit szóltak hozzá, hogy te is ott akartad hagyni őket? Jut eszembe, hogy vannak a többiek? Meg itt merre fogsz lakni? Sikerült már valami házat keríteni? –hadartam a kérdéseimet egymás után, ahogy már megszokhatta tőlem.
Kezdőlap
//
Köszöntem a játékot fiúkák. 
//
//
