Hála istennek, olyan szerencsés nőnek mondhatom magam, akinek nem kell különösebben odafigyelnie arra, hogy mit eszik. Tény, hogy a karcsú alakom megőrzésének érdekében rendszeresen látogatom a konditermet, de ettől függetlenül imádok enni is. És mivel a helyzet így áll, nem túl meglepő szerintem, ha azt mondom, hogy főzni is legalább annyira szeretek. Ám ahhoz, hogy ezt megtehessem, a mai estén sajnos kénytelen voltam betérni a bevásárlóközpontba is, ugyanis semmi nem volt otthon, amiből lasagnet készíthettem volna. Az egész napot sikerült végigdolgoznom, és mikor véget ért a munkaidő, már legszívesebben egyből beledőltem volna az ágyamba, de tudtam, hogy nem tehetem meg. Helyette inkább áldottam az eszemet, amiért reggel lusta voltam gyalogolni, és inkább autóval tettem meg, a házam, és a munkahelyem közötti utat. Ugyan alig találtam helyet, és körülbelül háromszor kellett köröznöm a parkolóban, de végül sikerült megállnom, egy hajszállal előzve meg, egy másik autót. Valószínűleg a sofőr a felmenőimet szidta éppen bőszen, de ez volt most a legkisebb gondom. Mivel minél hamarabb szerettem volna letudni a vásárlást, ezért gondosan elkerültem a ruhaüzleteket, és célirányosan a vegyesboltot közelítettem meg. Ügyesen kerülgettem a hömpölygő embertömeget, és még egy kocsit is sikerült szereznem, aminek hála, igencsak büszke voltam magamra. Ezután már nyugodtan sétálhattam ráérősen is, elmerülve a gondolataimban, és az árak, valamint a különböző élelmiszercikkek nézegetésében. Nem mintha olyan érdekes lett volna, de ez valahogy kikapcsolt. A gond csak az volt vele, hogy jóval többet költök ilyenkor rendszerint, mint amit eredetileg terveztem. Sajnos egy-két felesleges dolog valahogy bele szokott kerülni a kosaramba, ez elkerülhetetlen… Éppen valamin nagyon vitatkoztam magammal, mikor figyelmetlenségemből fakadóan, nekitoltam a kocsit egy másiknak. A hangos csattanást követően, ijedten rándultam össze, és hátráltam egy lépést, aggodalmasan nézve magam elé. - Jaj, igazán sajnálom, azt hiszem, hogy elkalandozott a figyelmem… - kicsit oldalra billentettem a fejemet, és a tőlem nem messze álló áldozatomra pillantottam, azon gondolkozva, hogy vajon ő ahhoz a típushoz tartozik-e, amelyik felkapja ezen a vizet, vagy ahhoz, amelyik megértően elmosolyodik, és azt mondja, hogy nincsen semmi probléma. Mertem remélni, hogy az utóbbi az igaz rá, mert egyáltalán nem vágytam most összezördülésre senkivel sem.
Hülyeség volt estére időzíteni az érkezést. Én még mindig abban a tudatban voltam, hogy hazamegyek. Csak hát ez nem így van. A ház az a régi (Méghozzá igen régi), de már nem vár benne senki. Ez sem lenne baj, de az utolsó lakója, az apám, 12 éve meghalt. Alig egy órája beléptem egy mirelitté fagyott, roppant koszos lakásba, amiben nem volt egy morzsa ehető élelmiszer sem. Egy ideig csak álltam ott, álltam, alig tértem magamhoz, aztán megállapítottam, hogy nem ez az a hely, ahol én ma az éjszakát tölteni fogom. Kénytelen leszek szállodába menni. De elébb még megcéloztam a közeli vegyesboltot, hogy vegyek egy-két dolgot holnapra. Nem fogok a hotelben lakni, ha egyszer van egy házam! Micsoda pénzkidobás lenne! De ha ott akarok aludni, akkor egy kissé rendbe kell majd rántani holnap, legalább ez egyik szobát. A parkolóban majdnem koccantam egy másik kocsival, ami az ÉN parkolóhelyemre vágott be szemtelenül. De szerencsére mire eldurranhatott volna az agyam, kettővel odább éppen kiállt valaki, és így volt hová beállnom. Közben jól megnézhettem magamnak az a bigét, aki az előbb rodeózott egyet. A boltba érve először a tisztítószereket kerestem, és azzal raktam tele a kocsit, aztán elcsellengtem az élelmiszerek felé is, és tésztát, rizst, és egyéb tartós dolgokat vettem, meg mindenféle porokat és szószokat. Az én főzőtudományomból ennyire futja. Éppen menni készültem, amikor valaki letarolta a kocsimat, ami rágurult a lábamra, s mivel meg volt pakolva, ezt eléggé megéreztem. Behunyt szemmel, behúzott nyakkal, szisszentem fel, és csak miután elhessegettem a csillagokat a szemem elől láttam meg ... na kit? - Semmi gond, már a parkolóban is én fékeztem időben. Noha mosolyogtam, azért erős túlzással lehetett a hanghordozást a "semmi gond" kitétellel összeegyeztetni, főleg úgy, hogy a szemem is könnybe lábadt. - A kocsikkal nincs túl nagy barátságban ugye? Vagy ez a személyem ellen irányul? Nem úgy tűnik, hogy ismernénk egymást, de hát én 14 éves koromban elköltöztem innen. Ki tudja?
Szerencsére engem csak ritkán szoktak zavarba hozni, ezért ez alkalommal elég váratlanul ért, hogy mégis megtörtént. Csak álltam, és ugyan az előbb már megszólaltam, hirtelen most egy hang sem jött ki a torkomon. Olyan kellemetlen volt ez a helyzet, ráadásul az, hogy láttam rajta, hogy egyáltalán nem tekinthetünk csak el a helyzet felett, még inkább feszültté tett. Első pillanatban még csak azt sem tudtam, hogy miről beszél a férfi. Csak később jutott eszembe, hogy a parkolóban pont egy másik autó előtt álltam be a megüresedett helyre, de arról lövésem sem volt, hogy ő mégis honnan tudja, hogy én voltam az. Ennyire megnézett volna magának, az alatt a rövid idő alatt, míg bementem az épületbe? Másra nem igazán tudtam gondolni, az tény. - Tényleg sajnálom… - próbálkoztam újra, mintha ezzel mindent helyre tehetnék. Azt hiszem, hogy azért érintett olyan rosszul ez az egész, mert máskor oda szoktam figyelni a környezetemre, de ma valahogy szétszórtabb voltam, mint máskor. Bár az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy régen dolgoztam már, és rohangáltam ennyit, mint a mai nap folyamán. Meg sem álltam, pedig az ember azt gondolná, hogy egy olyan munkát végző nő, mint amilyen az én hivatásom is, egész nap csak kuksol az irodájában, és mást sem csinál, csak aktákat olvasgat, meg tologat. - Higgye el, egyikben sem volt semmi szándékosság. Nem is lehetett volna, hiszen, ha nem tévedek, még nem ismerjük egymást – most már sikerült kipréselnem magamból egy mosolyt, amiért igazán büszke lettem. – A kocsikkal pedig nem volt semmi bajom eddig, de most, hogy mondja, lehet egy hatalmas összeesküvés áldozataivá váltunk mind a ketten… - úgy forgattam a szemeimet, mintha komolyan is gondolnám az egészet. Végül is, valamivel muszáj volt oldani a helyzetet, és tovaűzni a zavarodottságomat, így a jól bevált humoromat hívtam segítségül.
Jaj, nem akartam ennyire zavarba hozni! Egészen elszégyellem magam, amikor meglátom az ifjú hölgy reakcióját a szavaimra. Egy-egy ilyen ledorongolás úgy el tudja rontani az ember napját! Én már csak tudom, ez volt anyám egyik kedvenc "fegyvere". Ha magas lóról válaszolt volna nekem, akkor tudnám, hogy egy olyan nemtörődöm, törtető hülep***a, aki átgázol mindenkin. De ha így "irul-pirul", akkor nem szándékosan tette. Szóval megenyhülök, és próbálom feledni a történteket, bár a sajgó lábujjaim miatt ez nem könnyű feladat. - Martin. - pótlom gyorsan a bemutatkozást, bár eléggé felületesen. - Összeesküvés? - némi rémületet színlelek - Gondolja, hogy valami orvosi segédeszköz-forgalmazó Önt szemelte ki forgalomnövelő csodaszerének, csak még nem tud róla? Körbepillantok, mint aki azt várja, hogy valamelyik polc mögül 10 felfegyverzett fűszoknyás busman, vagy fókahorgokat lengető eszkimó ugrik elő. Persze nem ugrik elő semmi ilyesmi, és a biztonsági őr sem les minket, legfeljebb kamerán keresztül. A polcra pillantok, és gyorsan leveszem még azt a cuccot, amiért idáig toltam a kocsit, nehogy a nagy összeesküvéselmélet-gyártásban elfelejtsem megvenni.
- Martin… - elismételem a nevét, kicsit ízlelgetem, majd hirtelen észbe kapva azért még hozzáteszem a saját bemutatkozásomat is. – Én Ana vagyok, és azt hiszem, hogy ezennel kijelenthetjük, most már ismerjük egymást, de még mindig nem volt szándékos a merényletem – egyből fel is oldódok, ahogyan azt kell. Mint mondtam, ritkán jövök zavarba, általában csak akkor fordul elő, ha szétszórt vagyok, és tudom, hogy én hibáztam. Akkor nagyon tudom ám magam szégyellni, én mondom! - Erre az eshetőségre még nem is gondoltam, de most, hogy mondja, valóban erről lehet szó… - elgondolkozva bámulok magam elé, közben a kosaram felett áthajolva, némiképp lehalkított hanggal folytatom a csevegést. - Azért remélem, hogy nem felejtik majd el honorálni a közreműködésemet, ha már így magamra haragítok másokat – a szám szélén mosoly bujkált, de egyelőre még nem teljesedett ki. Egy ideig sikeresen vissza tudom fojtani, ha kell, de most nem hinném, hogy erről volt szó, így amint felegyenesedtem, széles mosolyra húzódtak az ajkaim. - Mondja Martin, az apokalipszisre készül, vagy egy hadsereget lát vendégül ennyi mirelit kajával? – érdeklődtem kíváncsian, amint vethettem néhány futó pillantást, a kosara tartalmára. Nagyon reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak, mert nem ez volt a szándékom. Egyszerűen csak kíváncsi természet vagyok, és szeretem megnézni a környezetemben lévő dolgokat. Még akkor is, ha a mai este eseményei nem éppen erről árulkodtak. Valószínűleg, ha ténylegesen is odafigyeltem volna arra, hogy mi folyik körülöttem, akkor nem jártunk volna így. Szerencsétlen, hihetetlen, hogy kétszer is pont őt sodorta elém a balsors.
Jókedvű mosollyal hallgatom, ahogy Ana veszi a lapot. Szerencsére nem vette nagyon a szívére a dolgot. De azért nehogy már nekem legyen lelkiismeret furdalásom, amiért elütöttek! No! Már megint az az arany szívem ... - Kétségtelen. - helyeslek arra, hogy ismerjük egymást, komolyan bólogatva aztán, és én is közelebb hajolok, hogy meghallgassam a "titkot". - Hát, ha nem vigyáz, még kifizetik két mankóval, aztán jól járhat ... - tódítom tovább - Vagy egy csorba szemüvegkerettel, aztán nézheti! Igen, a kocsim szinte csordultig tele. De a tisztítószerek a következő napokban szerintem mind elfogynak, a kaja meg ... terveim szerint maradok vagy két hétig. Az év végi és eleji könyvelői hajtás lefutott, most eljöhettem szabira könnyedén. - Nemrég érkeztem meg egy házba, amit vagy 10 éve nem fűtöttek. Tökéletes hely a mirelitnek, gondoltam bespájzolok. - vonom meg a vállam flegmán - A hadsereg meg fizesse magának a kaját, ha már itt lebzselnek a város határában! Mindig is eléggé pacifista lelkületű voltam, a háborút csak fantasy-ban szeretem, és rajzolva. Ott bezzeg folyik a vér ...
- Hmm… - elgondolkozva meredtem magam elé néhány másodpercig, mintha csak azon gondolkoznék, amit mondott, aztán természetesen egyből reagáltam is rá. – Azt hiszem, hogy nem igazán tetszene nekem a mankóval járás. Sajnálnám a szép cipőimet, ha nélkülöznöm kellene őket – még mindig vidáman mosolyogtam rá, és emellé még tagadhatatlanul meg is könnyebbültem, mivel inkább elviccelődött velem, ahelyett, hogy nekem ugrott volna, amiért ma már másodjára teszek neki keresztbe úgymond. - A szemüveg pedig nem hiszem, hogy jól állna, és különben is, van nekem sajátom – legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal. Kis ideig lekötötte a figyelmemet, a nem messze tőlünk lévő idős pár, de aztán vissza is tértem a jelenbe, Martin társaságához. Amint elárulta, hogy most érkezett a városba, már mindjárt értelmet is nyert minden, az én kicsi fejemben. Nem volt nekem ismerős, márpedig, mióta itt élek, már szinte az egész várost sikerült megismernem, vagy legalábbis azokat, akik ide járnak vásárolni, mindenképpen be tudom azonosítani, és még köszönök is nekik. Ettől kezdve már őt is ebbe a táborba sorolhatom majd, bár azt még nem tudtam, hogy ennek örülnöm kell-e, vagy sem. Úgy határoztam, hogy az idő majd eldönti. Csengő kacagásomra néhányan felénk fordultak érdeklődő tekinteteikkel, de különösebben nem izgatott a dolog. Megesett, hogy megnéztek engem maguknak, már csak azért is, mert mindig elegáns ruhában mozogtam. Most sem volt ez másként, bár a hajam már nem volt olyan kifogástalan, hiszen a nap végén akaratlanul is zilálttá szokott válni, a hevenyészve elkészített konty. - Való igaz. Szóval nemrég jött… - bólogattam helyeslően, majd folytattam is, már megint, mintha be nem állna a szám. – Tényleg nem tűnt idevalósinak. Azért remélem, hogy nem ott fog aludni ma éjszaka, különben mehetnek majd kiolvasztani magát – a huncut mosoly még most sem tűnt el az arcomról, valahogy mindig is szerettem egy kicsit kötekedni, ha volt hozzá megfelelő partnerem. Ki gondolta volna, hogy a ma esti vásárlás mégsem lesz olyan unalmas, mint szokott?
Egy ilyen olvasztás ellen nem lenne kifogásom, de ezt a poént most nem sütöm el. Amúgy is... mi az hogy nem tűnök idevalósinak? - Nem? Pedig itt születtem. Csak 14 éves koromban költöztünk el. Amúgy szállodába megyek ma éjjelre, és ha nem melegszik át a ház, akkor a következőre is. Szóval, ha jönnek a fiúk a támaszpontról, vagy maguknak főznek tésztát, vagy éhes maradnak. Mondjuk ami a kocsiban van, az egy hadseregnek nem lenne lég, de egy pár szakasznyi jó étkű katona biztos jóllakna vele. - És Ön idevalósi, Ana? Ha igen, lehet, hogy kiderül, egy óvodába jártunk, és én vagyok az az undok srác, aki húzkodta a copfját. Sose lehet tudni ... - felelem egy kacsintással. - Bár ha így lenne, úgyis tagadni fogok mindent. Persze azt se tudom, egyidősek vagyunk-e legalább hozzávetőleg. Lehet, hogy nem, viszont együtt hokiztam a bátyjával, vagy jól elvertem párszor. Ez egy kicsi város, itt a régi lakosok ismerik egymást.
- Komolyan? – kérdeztem leplezetlen meglepettséggel. Jó, egyből rájöttem, hogy ostobaság volt, hiszen nyilván nem viccnek szánta, de azért mégsem számítottam rá. Gyorsan el is mosolyodtam, hogy terelni tudjam a saját buta kérdésem miatt érzett zavaromat. – Tésztát nem túl nehéz főzni, az tény. Talán még nekik is sikerülne… – halkan kuncogtam, hogy ezúttal már ne nézzen felénk mindenki olyan kíváncsi tekintetekkel. A végén még attól lesz hangos a város, hogy én az esti vásárlás alkalmával szedem fel a városba érkező új, illetve régi fiút. Istenem, de kellemetlen lenne… - De azért megnyugtat, hogy nem költözik ki abba a házba. Sajnos itt elég hidegek az éjszakák, szerencsére nálam van elég tűzifa – jelentettem ki nagy büszkén, amiért ilyen előrelátó vagyok. Nem mintha mások nem lennének azok, viszont én egy ideig éltem azért olyan helyen is, ahol erre nem volt szükségem. – Hát, mondhatni idevalósi vagyok. Anyám családja itt élt, de nem itt születtem… gyerekkoromban éltem pár évet Fairbanksben, meg úgy nyolc éve lakom itt újra – magyaráztam könnyeden, mintha ez csak afféle mindennapos téma lenne. Végül is, ő is megosztott velem egy kis apróságot magáról, úgyhogy cserébe én is nyugodt szívvel megtehettem ezt, igaz? - Ha igaz is lenne, amit mond, és tagadná, akkor miből gondolja, hogy ez alkalommal hagynám magam? Nem olyan fából faragtak engem, kedves Martin – játékosan megráztam felé a kezemet, mintha csak meg akarnám győzni arról, hogy tényleg nem érdemes packáznia velem, mert úgyis esélytelen velem szemben. Na, hiszi a piszi! - Egyébként nem hinném, hogy találkoztunk már, csak iskolás koromban kerültem ide – jelentettem ki végül, miközben rákönyököltem a kosaramra, és úgy bámultam fel rá továbbra is. – Most végleg visszaköltözik? – érdeklődtem tovább. Az emberi kíváncsiság van, hogy nem ismer határokat, én pedig nagyon szerettem mindig is tájékozódni arról, hogy kivel állok szemben.
Próbálom megsaccolni, hány éves is lehet Ana. Szerintem valamivel fiatalabb nálam. ha iskoláskén t élt csak itt, akkor valóban nem járhattunk együtt oviba, legfeljebb iskolába, de akkor sem egy évfolyamra. Szóval majd nem biztos, hogy nem húzkodtam meg a haját, s nem próbáltam a szoknyája alá lesni. Ez ... megnyugtató. A gondlatmenetben eljutok odáig, hogy akkor viszont Samantha Higgs-el nem lenne megnyugtató találkoznom, mert vele viszont műveltem ilyesmiket. Mire nem jó egy véletlen baleset! - Még nem tudom, mi lesz. Itt van egy házam, Anchorage-ban munkám. Kettészakadni nem tudok, szóval vagy az egyik, vagy a másik. Kérdés, hogy vevőt, vagy munkát könnyebb találnom itt Fairbanksben. Ha egyiket sem találok, akkor nem tudom, mi a szöszt csináljak. Ahogy elnézem a házat, bérbe adni nem lenne érdemes, ráférne egy alapos renoválás, és amúgy meg nincs is túl jó helyen. - Azt hiszem, egy-két hétig mindenképpen maradnom kell, amíg ezek a dolgok eldőlnek. Értelemszerűen nem akarok addig a hotelben lakni végleg, szóval muszáj életet lehelnem abba a jégszekrénybe.
- Hm… hát, ez bizony nem könnyű döntés – jegyeztem meg mosolyogva. Nekem igazából már kezdett egészen jó kedvem kerekedni, bár azt nem tudnám megmondani, hogy minek volt köszönhető. Talán csak a mai napon, most először sikerült úgy igazán feloldódnom, ugyanis megint előkerült egy olyan ügyem, ami sikeresen felzaklatott, legalább annyira, mint amikor hozzám került néhány hónappal ezelőtt. Egy nőnek sohasem könnyű, ha tragikus gyereksorsokkal találja szemben magát, de azt hiszem, hogy én még egészen jól boldogulok. - Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik? Hátha tudok esetleg valakit, aki munkát kínál éppen – segítőkész vagyok, mint az tudvalevő, úgyhogy én egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy gyakorlatilag felajánlottam a segítségemet. Végül is, lehet, hogy más is megtette volna, csak nem biztos, hogy ugyanolyan jól járna, és nagyok lennének az esélyei a túlélésre. Én már csak tudom, tisztában vagyok azzal, hogy mi folyik ebben a városban, még akkor is, ha az ellenkezőjét tettetem, és nem tűnök másnak, csak egy naiv lakosnak. - Szerintem egy üres, régi házban rengeteg új lehetőség rejlik. Az enyém új építésű, de mindig szívesen kipróbáltam volna, hogy mit tudok kihozni egy lakatlan épületből. Élje ki rajta a kreativitását, és ha szüksége van segítségre, ne habozzon kérni… - és igen, már megint magamat ajánlgattam. Nem tehetek róla, már az előtt kimondom a dolgokat, mielőtt végiggondolnám, hogy miféle következményei lehetnek egy-egy ígéretemnek, vagy felajánlásomnak. Attól, hogy csak segíteni akarok neki, még nincs kizárva, hogy csupán bajba sikerül sodornom, valamint az életét kockáztatni. Egy kicsit talán önző dolog tőlem. Sőt, nem is kicsit!
Egy gondolat kezd motoszkálni a fejemben, és úgy vélem, semmit nem vesztek vele, ha próbálkozom, legfeljebb elutasítanak, de hát azt túl fogom élni. - Nos, ez nagyon kedves, köszönöm. De mielőtt ebbe jobban belemerülnénk ... - megpróbálom a leglefegyverzőbb mosolyomat elővenni közben - ... mi lenne, ha máshol folytatnánk ezt a beszélgetést? Én még nem vacsoráztam, s majdnem biztos, hogy Ön sem. Meghívhatom vacsorára? Ana biztosan fáradt, és azért volt ilyen kissé szeleburdi a parkolóban, és álmatag a boltban. Ha most hazamegy főzni, és aztán még megeszi, az majdnem olyan hosszú, mintha étteremben enne. És mellesleg így egy kellemes beszélgetés is belefér. Rengeteg kérdésem lenne, és ő olyan kedvesnek, és segítőkésznek bizonyul. Hátha tud egy jó ingatlanügynököt, vagy ne adj isten munkát nekem ajánlani, vagy csak eligazít, hogy hogyan kezdjek neki. Ő lenne az első "horgonyom" itt, Fairbanksben, mert mi tagadás apám barátai közül kedveltem párat, de velük nem nagyon tudnék mit kezdeni, ha bármi gyakorlatias dologra lenne szükségem, mind link, bohém alak, s ki tudja hányan élnek még egyáltalán. Bezzeg az a férfi a fényképen. A felvétel legalább harminc éves, még fekete-fehér, de ha az a kis fickó ott mellette az apám, akkor még régebbi. És amikor én 12 éve találkoztam vele pontosan ugyanúgy nézett ki. Nem tudom, hogy csinálja.
Kíváncsian pislogtam a körülbelül velem szemben álló férfira, és bár mosolyom nem tűnt el továbbra sem, azért kíváncsi voltam, hogyan fog végződni az a bizonyos mondat, főleg azok után, hogy olyan ellenállhatatlan arckifejezést próbált magára ölteni. Nem mintha nem ment volna neki, és én, mint nő, nem tudtam olyan könnyedén elsiklani felette, mint ahogyan szerettem, vagy esetleg kellett volna. Végül is, mi baj lehet abból, ha elfogadom a meghívást, és megvacsorázok vele? Szerintem az égvilágon semmi… Gyakorlatilag minden, de nem baj! - Tényleg nem vacsoráztam még, pont azért jöttem, hogy vásároljak a főzéshez. Igazából nagyon szeretek főzni… - vallottam be nevetve, és ezt bizonyítandóan, bele is dobtam a kosaramba egy tasak fűszert, bár a ma esti kajához nem lett volna rá szükségem, de tudtam, hogy fogyóban van a tartóban, hiszen tegnap vettem szemügyre. - Mielőtt elfogadnám a meghívást, szeretném, ha tegeződnénk, rendben? – elsietett, rutinos mozdulattal nyomtam vissza, egy éppen kicsúszni készülő hajtűt, aztán a figyelmem középpontjában már ismét Martin állt. – És köszönöm, szívesen veled vacsorázom. Hová szeretnél menni? – érdeklődtem kíváncsian. Szerintem ez sokat elárul az emberekről, én pedig kíváncsi voltam rá, hogy ki is az, akibe ma már másodszor futottam bele, ezúttal szó szerint is. Szerencsére semmi szándékosságot nem láttam ezekben a dolgokban, ezért is mondtam igent. Ha másként lett volna, egészen biztos, hogy elővigyázatosabban viselkedek, és semmi esetre sem ülök le sehol, egy vadidegen férfival, akkor sem, ha talán tetszik az illető. Egy egészen kicsit...
Nem, nem küldött el a búsba. Persze nem randira hívtam, "csak" vacsorázni. De akkor is ez egy jó jel, és a bendőmet is megtömhetem végre. Már éhes vagyok. - Tegeződni? Rendben. Ezen aztán ne múljon. Viszont a hely egy rázós téma, tekintve, hogy évek óta nem jártam itt, és azóta az összes étterem elköltözhetett, bezárhatott, vagy egyszerűen csak stílust válthatott. De tudom, hol szeretnék enni, ha még megvan. Gyerekkorom legszebb emlékei voltak, amikor elmentünk a folyóra hajókázni, és ilyenkor apám és anyám is mindig békésebbnek tűnt. Talán mert sok ember között a hajón nem akartak veszekedni? Mindegy ez most, hiszen már nem élnek. Viszont télen meg, amikor kérhettem valamit a jó bizonyítványomért, mindig a kikötői étterembe akartam menni, ami az egyik lehorgonyzott hajón üzemel. Szóval ez akkor adott. - Nos, a kikötői étterembe vinnélek, feltéve, hogy még megvan, és megfelelő a színvonala. Évek óta nem jártam a városban, és nem tudom, mi változott, mi nem. Megfelel az a hely neked? Annak idején jó hely volt. Szerettem az ételeit is, de főleg azért mentem oda, mert a gyerekeket néha levitték a gépházba, és körbenézhettek ott, amíg az étere várt a család.
Bíztató mosolyom egy pillanatig sem lankadt, ahogy Martinra néztem. Találkoztam már mindenféle férfival, és egyelőre még nem tudtam, hogy ő melyik típushoz tartozik, viszont azt már kizárhattam, hogy tartana a visszautasítástól, vagy legalábbis félne meglépni, néha kockázatos lépéseket is. Nem tudhatta biztosra, hogy igent mondok, és előfordult, hogy csak bátorításra volt szükség, semmi másra. Én szerencsére olyan talpraesett nőnek tartom magamat, aki mer kockázatot vállalni, annak reményében, hogy nyer is valamit. - Igen, még megvan, és természetesen megfelel. Azt hiszem, hogy én sem választhattam volna jobban – bólogattam helyeslően. Azt már sikerült elkönyvelnem, hogy az ízlésével nincsenek problémák. A városban, az egyik kedvenc helyem volt, már csak azért is, mert nagyon finoman főztek, és mindig igyekeztek frissíteni az étlapot, az pedig csak hab a tortán, hogy a kilátás is gyönyörű, és igazán magával ragadó. Valamiért betegesen vonzódom a vízhez, csak az okára nem jöttem még rá… a hegyekről pedig már ne is beszéljünk. - Nekem már nem kell olyan sok holmit beszereznem, úgyhogy nemsokára mehetünk is, ha gondolod – közben felegyenesedtem eddigi előrehajoló helyzetemből, és mind a két kezem a kosárra siklott, hogy tovább tolhassam, mint ahogyan azt percekkel ezelőtt is tettem. Legalábbis egészen addig a pillanatig mindenképpen, amíg nem siklott rá a kereke Martin lábára. Erről pedig eszembe is jutott valami. - Még mindig fáj a lábad? – kicsit oldalra hajoltam, hogy elnézhessek a kosár mellett, rá az említett testrészre. Nem mintha belelátnék a cipő borítása alá, de próbálkozni még lehet!
Szóval tényleg elmegyünk vacsorázni? Amikor az előbb leparkoltam, még nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Vagyis én mindenképp elmentem volna vacsorázni, de hogy partnerem is lesz, az igazán meglepő fordulat. Ennek eredményeképpen fülig is ér a szám, egészen addig, amíg a lábamról nem érdeklődik. Ekkor megpróbálok olyan pofát vágni, mint aki hősleg tűri a szörnyű szenvedéseket. A dolog nem teljesen alaptalan, mert ha megmozgatom a lábujjaimat a cipőmben, akkor bizony még érzem, nemrég történt valami brutális arrafelé. A cipőn valóban nem látszik semmi, jó minőségű darab, vár sem szivárog belőle, de hát a bőr nem ázik át. - Óh, semmi gond, csak hetek kérdése, hogy helyre jöjjön. De aztán vigyorgok egy jót, nehogy komolyan vegye, és megint a késégbeesés. - Akkor a kijáratnál megvárlak, nekem már megvan minden. Nem akarok itt páros bevásárlókocsi rodeót tartani a polcok között, beszélgethetünk még eleget az étteremben, és így nem történhetnek újabb balesetek. És nem is terelem el a figyelmét a fecsegésemmel arról, hogy mit akar még venni. Szóval intek, és elcsalinkázom a pénztár felé.
Nagyon reméltem, hogy csak viccel, és maradandó károsodást tényleg nem okoztam benne, mert akkor az elkövetkezendő napokban biztos, hogy lelkiismeret-furdalással kell majd szembenéznem, amire jelenleg egyáltalán nem vágytam. Nem mintha máskor olyan jól jönne, de most tényleg nem fért bele az életembe még ez is. Volt elég gondom ahhoz, hogy minden alaposan lefoglalja az én egyébként is folyton csapongó gondolataimat. Ez már csak hab lett volna a tortán. Olyan hab, amit egyetlen porcikám sem kívánt. - Ha gondolod, elvihetlek egy remek orvoshoz, de akár le is fagyaszthatjuk a lábadat, és aztán nem lesz ilyen gondod… - próbáltam én is viccesre venni a figurát, miután rájöttem, hogy ő is csak megtréfálni próbált engem. Jó, nyilván fájt még neki, vagy legalábbis kellemetlen érzés volt, de amint a mellékelt ábra is mutatta, bizonyára túl fogja élni ezt az apró kis balesetet, és egyetlen testrészétől sem kell majd őt megfosztani. - Hallottam már ilyen esetről, lehet, hogy menthetetlen vagy. Ezek a kocsik nagyon veszélyesek ám… - fűztem hozzá, roppant elgondolkodó arckifejezést öltve magamra. Hogyan is lehetett volna más választásom, mint ez? Jobb elviccelni az ilyen eseteket, mint komolyan venni. - Rendben, akkor ott találkozunk. Ígérem, hogy sietek, már nem kell sok holmi – mosolyogtam rá vidáman, és miután magamra hagyott, én is gyorsabb üzemmódba kapcsoltam. Gondolatban próbáltam sorra venni, hogy mi hiányzik még, és miután ezt megtettem, még eltologattam a kocsimat, a következő két sorba. Amint minden benne volt a kosárban, én is a pénztárak felé vettem az irányt, és beálltam egy olyan sorba, ami ugyan hosszú volt, de egyik előttem lévő vásárló sem készült felvásárolni a fél boltot, úgyhogy abban bíztam, hogy gyors leszek. Közben néha-néha felpillantottam, hogy Martin ott van-e már a bejárat mellett, de csak pár perccel később láttam meg őt ténylegesen is. Akkor már majdnem sorra kerültem, ami megnyugtatott, mert sohasem szerettem megváratni senkit. Gyors, precíz mozdulatokkal pakoltam fel a futószalagra, és már az előtt elővettem a pénztárcámat, hogy meghallottam volna a végösszeget. Ezzel is megelőztem a további felesleges másodperceket, amiket azzal töltöttem volna, hogy kotorászok a táskámban. Miután kifizettem a blokkon található összeget, visszapakoltam a kosárba a szatyrokat, és arrébb álltam, hogy újra felöltözhessek, mielőtt még megfáznék odakint. - Na, mehetünk? – kérdeztem Martint, amint odaértem mellé, immár útra készen.
Hát mindennek vége szakad egyszer. Még tegnap este, amikor holdtöltére indultam Raffival, nem gondoltam volna, hogy ma már a holmim megint a terepjáróm hátuljában hever, és éppen bevásárolok, hogy legyen otthon valami, amikor beköltözöm egy üres házba. Hogy mi van a bevásárlókocsiban? Csupa hasznos holmi: vagy húsz doboz konyakmeggyes desszert, egy halom táblás csoki, három doboz fagylalt, kakaópor, cukor, tej ... még egy adag mogyorókrémes bon-bon, Bounty, Mars szelet ... Azt hiszem több csapat óvodás is könnyedén el tudná rontani a gyomrát ennyi édességgel. Bambán ténfergek az édességes soron, már harmadszor járom oda-vissza, és keresem, mit vegyek még. Ja, igen, Twix, és kell még pár üveg Nutella is. Ezek is bekerülnek a kocsiba. Kissé tompa vagyok, mert a szobámban is volt három doboz konyakosmeggy desszert, és ez már az enyészeté lett csomagolás közben némi tömény pia társaságában. Nem vagyok részeg, csak éppen enyhe érzéstelenítőnek éppen elég volt ez így. Főleg a csoki hat. Attól elviselhető most a világ.
Az este hátralevő részét házon kívül töltöttem, isten ments, hogy rájuk nyissak valami kellős közepén! Még jó, hogy az orfeumban viszonylag kényelmesek a heverők, volt narancslé is, szóval jól elvoltam. A bokorban ólálkodó muksót nem tudtam elkapni, eltűnt, mint fing a szélben. Vagyis nem ember volt. A szagát ugyan éreztem, de teljesen ismeretlen volt, sem a hegyi farkasokéra, sem a mieinkre nem emlékeztetett. A gyomrom bukfencet hányt, ahogy eszembe jutott, hogy talán az a falkacsökevény lehetett, amelyiknek az egyik tagja megtámadta Anne-éket. De hála a jó égnek Anne biztonságban volt! Erősen tendáltam afelé, hogy még a mai nap folyamán teszek egy próbát, és beugrok az őrzőkhöz, hátha a kicsi lány megadja az engedélyt, hogy láthassam. Üres kézzel viszont akkor sem mehettem, így bevettem magam az ABC-be, és egyenesen az édesség részleghez indultam. Tudtam, mit szeret a Tökmag, nem kellett nagy mágusnak lenni hozzá Viszont a csokira való koncentrációm már a boltba lépéskor fennakadt. Megéreztem Trisha jelenlétét, és ha hitettem az energiájának, a hangulat igencsak gurnyadozott. Na, akkor fussunk neki a melodramatikus háromszög harmadik elszenvedőjéhez. ~ Hello Trisha! ~ Igen, még mindig gondolati kommunikáció, de amilyen ütemben - hála Mortimernek - nő a nyelvem, szerintem estére már kutya baja se lesz. Legfeljebb érzékeny lesz, azzal meg fél lábon is boldogulok. Futó pillantást vetettem a bevásárlókosarára. ~ Miért érzem úgy, hogy nem azért van nálad ennyi édesség, mert óvodát nyitottál?
Mikor megéreztem Duncant közeledni, megállítottam a kocsit. Az első kérdés az volt, hogy vajon véletlen találkozás, vagy valaki utánam küldte? Hát ha kell valami, majd kiböki. - Hello Dun! Éppen egy újabb tábla csoki van a kezemben, amin egy kisgyerek majszolja a terméket. Ritka torzra sikerült ábrázolás. - Érdekes arca van. Érdekes, hogy ez egy arc... - mutatom Dunnak a képet, aztán beteszem a csoki a kocsiba. - Ovit? Ő, nem ... Pár órája még volt egy csomó gyerekem, bizonyos értelemben te is az voltál. De már nincs, szóval én fogom megenni az összeset. Még három tábla csoki a kocsiba, és vagy egy méter előrahaladás, mire észreveszem, hogy Dun nincs a legjobb bőrben. - Füzérben virágoznak a sebesülések azon a sápadt nyakadon, mint egy eldurvult szado-mazo est egyetlen szerencsétlen túlélőjének. - fordulok feléje, és sóhajtok egyet. Na, jó. Nem mind a nyakán van, illetve nem mind kívül. Kapott a füle is. Meg ki tudja még hol lukas ... - Tudod, Duncan, hallom, visszajöttél. Ha a helyedben lennék, én Alleluját énekelnék, amiért ilyen életem van. Mert leléptél egy szó nélkül, és Castor mégis visszafogad. Aki a lelkét kiteszi, és hajt látástul vakulásig, annak ennél valamivel sanyarúbb sors jár. - mormolom magam elé bámulva. - De persze ez nem a te hibád. - legyintek egyet.
Patrisha keserűsége szinte tapintható volt, és ettől megkopott bennem Castor és Tara nagy egymásra találása. Igaz, hogy nem tetszett, ahogy a béta béta lett, de nem a személyével volt bajom - egyszerűen bizalmatlan vagyok, ő pedig nem volt olyan régóta velünk -, hanem a kinevezés mikéntjével. Ezen viszont már kár rágódni, mert... többé nem béta. Talán ettől, talán mert mostanában empatikusabb hangulatomban voltam, most először láttam meg benne a törékeny, védelemre szoruló nőt. Szomorú látvány volt. Bennem pedig újfent felmerült, hogy tök béna vagyok, ha vigasznyújtásról beszélünk. ~ Sajnálom Trisha. ~ És tényleg így volt. Azt nem, hogy Castorral nincsenek együtt, mert magánügy, viszont az én szememben ez alatt a pár hónap alatt bebizonyította, hogy jó béta. Éppen ezért nem örültem, hogy lemondott. ~ Remélem azért a falkával maradsz... Ja, egy olyan közegben, ahol bármikor láthatja Castort és Tarát, külön-külön, meg együtt is. ~ Hogyan tervezed tovább? ~ kérdeztem, ha már Cas kinevezett emocionális felügyelőnek és kiképzőtisztnek, vagy mi a francnak. Meg egyébként is érdekelt, szóval mindenképp firtattam volna.
A keserűség valóban ott munkál bennem, sok más érzelemmel együtt. Egyenlőre még nem érzem, hogy terhesek lennének, megmaradnak egy jól kezelhető határon belül. Elvagyok. Viszont Duncan feltette a lényegi kérdést. Ezt nem tudtam én sem. - A terveim eléggé képlékenyek, Dun. - felelem, egy nagy sóhajjal, miközben kiérünk az édességes pult végébe. - Szívesen megosztom veled a terveimet, de ez nem a megfelelő hely erre. Hazakísérsz? Leemelek egy karton narancslevet és berakom a kocsiba, mint csak egy kis pillepárna lenne. Úgy rémlik, ezt szereti. És ha már jön, legyen mivel megkínálnom ... már csokin kívül. A neten kerestem azonnal bérelhető ingatlanokat pakolás közben. A tulajt azért némileg meglepte, hogy mennyire szó szerint értem az azonnalt, de megdupláztam a bérleti díjat, és mire leértem a kocsihoz a holmimmal, már ott várt, és a kezembe nyomta a kulcsot. Szóval van hová mennem. Elindulok a pénztár felé. Igazából, ha Dun nem jön, az se baj. Ha jön, az se.
A kérdésre biccentettem, hónom alá csaptam a nagy tábla, Anne-nek szánt csokit és követtem Trishát a pénztárhoz. Fizettünk, aztán, hogy ne tűnjek egy ősbunkónak, segítettem neki kivinni a kocsijához azt a töménytelen édességet, amivel egy seregnyi gyereket is a csokiundorig lehetett volna hajszolni. Egy fickó állt az autónál, s mivel én még csak látásból sem ismertem, kizárásos alapon Trishát várta. Amíg őket ügyeket intéztek, én jó gyerek módjára bepakoltam a csomagtartóba, vagy csak a hátsó ülésre szórtam mindent, ahogy a nőstény akarta. Mint azt a beszélgetésből megtudtam, az ember egy ingatlanos volt, ettől pedig - mostanában cseppet sem ritka vendégként - ráncok tűntek fel a homlokomon. ~ Máris kiköltöztél a hotelből? ~ Jó, értem én, hogy szar a helyzet, de ha mind kitelepszünk onnan, az nem lesz valami nyerő! Egységben az erő, mi meg egyre inkább szétforgácsolódunk... Mondjuk, pont én beszélek, aki Anne miatt elsőként vett külön házat. Kac-kac, Duncan, aki mindenkinek megmondja, de ő homlokegyenest mást tesz. Ide nekem a tapsvihart!
Kezdőlap
