Bíztató mosolyom egy pillanatig sem lankadt, ahogy Martinra néztem. Találkoztam már mindenféle férfival, és egyelőre még nem tudtam, hogy ő melyik típushoz tartozik, viszont azt már kizárhattam, hogy tartana a visszautasítástól, vagy legalábbis félne meglépni, néha kockázatos lépéseket is. Nem tudhatta biztosra, hogy igent mondok, és előfordult, hogy csak bátorításra volt szükség, semmi másra. Én szerencsére olyan talpraesett nőnek tartom magamat, aki mer kockázatot vállalni, annak reményében, hogy nyer is valamit. - Igen, még megvan, és természetesen megfelel. Azt hiszem, hogy én sem választhattam volna jobban – bólogattam helyeslően. Azt már sikerült elkönyvelnem, hogy az ízlésével nincsenek problémák. A városban, az egyik kedvenc helyem volt, már csak azért is, mert nagyon finoman főztek, és mindig igyekeztek frissíteni az étlapot, az pedig csak hab a tortán, hogy a kilátás is gyönyörű, és igazán magával ragadó. Valamiért betegesen vonzódom a vízhez, csak az okára nem jöttem még rá… a hegyekről pedig már ne is beszéljünk. - Nekem már nem kell olyan sok holmit beszereznem, úgyhogy nemsokára mehetünk is, ha gondolod – közben felegyenesedtem eddigi előrehajoló helyzetemből, és mind a két kezem a kosárra siklott, hogy tovább tolhassam, mint ahogyan azt percekkel ezelőtt is tettem. Legalábbis egészen addig a pillanatig mindenképpen, amíg nem siklott rá a kereke Martin lábára. Erről pedig eszembe is jutott valami. - Még mindig fáj a lábad? – kicsit oldalra hajoltam, hogy elnézhessek a kosár mellett, rá az említett testrészre. Nem mintha belelátnék a cipő borítása alá, de próbálkozni még lehet!
Szóval tényleg elmegyünk vacsorázni? Amikor az előbb leparkoltam, még nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Vagyis én mindenképp elmentem volna vacsorázni, de hogy partnerem is lesz, az igazán meglepő fordulat. Ennek eredményeképpen fülig is ér a szám, egészen addig, amíg a lábamról nem érdeklődik. Ekkor megpróbálok olyan pofát vágni, mint aki hősleg tűri a szörnyű szenvedéseket. A dolog nem teljesen alaptalan, mert ha megmozgatom a lábujjaimat a cipőmben, akkor bizony még érzem, nemrég történt valami brutális arrafelé. A cipőn valóban nem látszik semmi, jó minőségű darab, vár sem szivárog belőle, de hát a bőr nem ázik át. - Óh, semmi gond, csak hetek kérdése, hogy helyre jöjjön. De aztán vigyorgok egy jót, nehogy komolyan vegye, és megint a késégbeesés. - Akkor a kijáratnál megvárlak, nekem már megvan minden. Nem akarok itt páros bevásárlókocsi rodeót tartani a polcok között, beszélgethetünk még eleget az étteremben, és így nem történhetnek újabb balesetek. És nem is terelem el a figyelmét a fecsegésemmel arról, hogy mit akar még venni. Szóval intek, és elcsalinkázom a pénztár felé.
Nagyon reméltem, hogy csak viccel, és maradandó károsodást tényleg nem okoztam benne, mert akkor az elkövetkezendő napokban biztos, hogy lelkiismeret-furdalással kell majd szembenéznem, amire jelenleg egyáltalán nem vágytam. Nem mintha máskor olyan jól jönne, de most tényleg nem fért bele az életembe még ez is. Volt elég gondom ahhoz, hogy minden alaposan lefoglalja az én egyébként is folyton csapongó gondolataimat. Ez már csak hab lett volna a tortán. Olyan hab, amit egyetlen porcikám sem kívánt. - Ha gondolod, elvihetlek egy remek orvoshoz, de akár le is fagyaszthatjuk a lábadat, és aztán nem lesz ilyen gondod… - próbáltam én is viccesre venni a figurát, miután rájöttem, hogy ő is csak megtréfálni próbált engem. Jó, nyilván fájt még neki, vagy legalábbis kellemetlen érzés volt, de amint a mellékelt ábra is mutatta, bizonyára túl fogja élni ezt az apró kis balesetet, és egyetlen testrészétől sem kell majd őt megfosztani. - Hallottam már ilyen esetről, lehet, hogy menthetetlen vagy. Ezek a kocsik nagyon veszélyesek ám… - fűztem hozzá, roppant elgondolkodó arckifejezést öltve magamra. Hogyan is lehetett volna más választásom, mint ez? Jobb elviccelni az ilyen eseteket, mint komolyan venni. - Rendben, akkor ott találkozunk. Ígérem, hogy sietek, már nem kell sok holmi – mosolyogtam rá vidáman, és miután magamra hagyott, én is gyorsabb üzemmódba kapcsoltam. Gondolatban próbáltam sorra venni, hogy mi hiányzik még, és miután ezt megtettem, még eltologattam a kocsimat, a következő két sorba. Amint minden benne volt a kosárban, én is a pénztárak felé vettem az irányt, és beálltam egy olyan sorba, ami ugyan hosszú volt, de egyik előttem lévő vásárló sem készült felvásárolni a fél boltot, úgyhogy abban bíztam, hogy gyors leszek. Közben néha-néha felpillantottam, hogy Martin ott van-e már a bejárat mellett, de csak pár perccel később láttam meg őt ténylegesen is. Akkor már majdnem sorra kerültem, ami megnyugtatott, mert sohasem szerettem megváratni senkit. Gyors, precíz mozdulatokkal pakoltam fel a futószalagra, és már az előtt elővettem a pénztárcámat, hogy meghallottam volna a végösszeget. Ezzel is megelőztem a további felesleges másodperceket, amiket azzal töltöttem volna, hogy kotorászok a táskámban. Miután kifizettem a blokkon található összeget, visszapakoltam a kosárba a szatyrokat, és arrébb álltam, hogy újra felöltözhessek, mielőtt még megfáznék odakint. - Na, mehetünk? – kérdeztem Martint, amint odaértem mellé, immár útra készen.
Hát mindennek vége szakad egyszer. Még tegnap este, amikor holdtöltére indultam Raffival, nem gondoltam volna, hogy ma már a holmim megint a terepjáróm hátuljában hever, és éppen bevásárolok, hogy legyen otthon valami, amikor beköltözöm egy üres házba. Hogy mi van a bevásárlókocsiban? Csupa hasznos holmi: vagy húsz doboz konyakmeggyes desszert, egy halom táblás csoki, három doboz fagylalt, kakaópor, cukor, tej ... még egy adag mogyorókrémes bon-bon, Bounty, Mars szelet ... Azt hiszem több csapat óvodás is könnyedén el tudná rontani a gyomrát ennyi édességgel. Bambán ténfergek az édességes soron, már harmadszor járom oda-vissza, és keresem, mit vegyek még. Ja, igen, Twix, és kell még pár üveg Nutella is. Ezek is bekerülnek a kocsiba. Kissé tompa vagyok, mert a szobámban is volt három doboz konyakosmeggy desszert, és ez már az enyészeté lett csomagolás közben némi tömény pia társaságában. Nem vagyok részeg, csak éppen enyhe érzéstelenítőnek éppen elég volt ez így. Főleg a csoki hat. Attól elviselhető most a világ.
Az este hátralevő részét házon kívül töltöttem, isten ments, hogy rájuk nyissak valami kellős közepén! Még jó, hogy az orfeumban viszonylag kényelmesek a heverők, volt narancslé is, szóval jól elvoltam. A bokorban ólálkodó muksót nem tudtam elkapni, eltűnt, mint fing a szélben. Vagyis nem ember volt. A szagát ugyan éreztem, de teljesen ismeretlen volt, sem a hegyi farkasokéra, sem a mieinkre nem emlékeztetett. A gyomrom bukfencet hányt, ahogy eszembe jutott, hogy talán az a falkacsökevény lehetett, amelyiknek az egyik tagja megtámadta Anne-éket. De hála a jó égnek Anne biztonságban volt! Erősen tendáltam afelé, hogy még a mai nap folyamán teszek egy próbát, és beugrok az őrzőkhöz, hátha a kicsi lány megadja az engedélyt, hogy láthassam. Üres kézzel viszont akkor sem mehettem, így bevettem magam az ABC-be, és egyenesen az édesség részleghez indultam. Tudtam, mit szeret a Tökmag, nem kellett nagy mágusnak lenni hozzá Viszont a csokira való koncentrációm már a boltba lépéskor fennakadt. Megéreztem Trisha jelenlétét, és ha hitettem az energiájának, a hangulat igencsak gurnyadozott. Na, akkor fussunk neki a melodramatikus háromszög harmadik elszenvedőjéhez. ~ Hello Trisha! ~ Igen, még mindig gondolati kommunikáció, de amilyen ütemben - hála Mortimernek - nő a nyelvem, szerintem estére már kutya baja se lesz. Legfeljebb érzékeny lesz, azzal meg fél lábon is boldogulok. Futó pillantást vetettem a bevásárlókosarára. ~ Miért érzem úgy, hogy nem azért van nálad ennyi édesség, mert óvodát nyitottál?
Mikor megéreztem Duncant közeledni, megállítottam a kocsit. Az első kérdés az volt, hogy vajon véletlen találkozás, vagy valaki utánam küldte? Hát ha kell valami, majd kiböki. - Hello Dun! Éppen egy újabb tábla csoki van a kezemben, amin egy kisgyerek majszolja a terméket. Ritka torzra sikerült ábrázolás. - Érdekes arca van. Érdekes, hogy ez egy arc... - mutatom Dunnak a képet, aztán beteszem a csoki a kocsiba. - Ovit? Ő, nem ... Pár órája még volt egy csomó gyerekem, bizonyos értelemben te is az voltál. De már nincs, szóval én fogom megenni az összeset. Még három tábla csoki a kocsiba, és vagy egy méter előrahaladás, mire észreveszem, hogy Dun nincs a legjobb bőrben. - Füzérben virágoznak a sebesülések azon a sápadt nyakadon, mint egy eldurvult szado-mazo est egyetlen szerencsétlen túlélőjének. - fordulok feléje, és sóhajtok egyet. Na, jó. Nem mind a nyakán van, illetve nem mind kívül. Kapott a füle is. Meg ki tudja még hol lukas ... - Tudod, Duncan, hallom, visszajöttél. Ha a helyedben lennék, én Alleluját énekelnék, amiért ilyen életem van. Mert leléptél egy szó nélkül, és Castor mégis visszafogad. Aki a lelkét kiteszi, és hajt látástul vakulásig, annak ennél valamivel sanyarúbb sors jár. - mormolom magam elé bámulva. - De persze ez nem a te hibád. - legyintek egyet.
Patrisha keserűsége szinte tapintható volt, és ettől megkopott bennem Castor és Tara nagy egymásra találása. Igaz, hogy nem tetszett, ahogy a béta béta lett, de nem a személyével volt bajom - egyszerűen bizalmatlan vagyok, ő pedig nem volt olyan régóta velünk -, hanem a kinevezés mikéntjével. Ezen viszont már kár rágódni, mert... többé nem béta. Talán ettől, talán mert mostanában empatikusabb hangulatomban voltam, most először láttam meg benne a törékeny, védelemre szoruló nőt. Szomorú látvány volt. Bennem pedig újfent felmerült, hogy tök béna vagyok, ha vigasznyújtásról beszélünk. ~ Sajnálom Trisha. ~ És tényleg így volt. Azt nem, hogy Castorral nincsenek együtt, mert magánügy, viszont az én szememben ez alatt a pár hónap alatt bebizonyította, hogy jó béta. Éppen ezért nem örültem, hogy lemondott. ~ Remélem azért a falkával maradsz... Ja, egy olyan közegben, ahol bármikor láthatja Castort és Tarát, külön-külön, meg együtt is. ~ Hogyan tervezed tovább? ~ kérdeztem, ha már Cas kinevezett emocionális felügyelőnek és kiképzőtisztnek, vagy mi a francnak. Meg egyébként is érdekelt, szóval mindenképp firtattam volna.
A keserűség valóban ott munkál bennem, sok más érzelemmel együtt. Egyenlőre még nem érzem, hogy terhesek lennének, megmaradnak egy jól kezelhető határon belül. Elvagyok. Viszont Duncan feltette a lényegi kérdést. Ezt nem tudtam én sem. - A terveim eléggé képlékenyek, Dun. - felelem, egy nagy sóhajjal, miközben kiérünk az édességes pult végébe. - Szívesen megosztom veled a terveimet, de ez nem a megfelelő hely erre. Hazakísérsz? Leemelek egy karton narancslevet és berakom a kocsiba, mint csak egy kis pillepárna lenne. Úgy rémlik, ezt szereti. És ha már jön, legyen mivel megkínálnom ... már csokin kívül. A neten kerestem azonnal bérelhető ingatlanokat pakolás közben. A tulajt azért némileg meglepte, hogy mennyire szó szerint értem az azonnalt, de megdupláztam a bérleti díjat, és mire leértem a kocsihoz a holmimmal, már ott várt, és a kezembe nyomta a kulcsot. Szóval van hová mennem. Elindulok a pénztár felé. Igazából, ha Dun nem jön, az se baj. Ha jön, az se.
A kérdésre biccentettem, hónom alá csaptam a nagy tábla, Anne-nek szánt csokit és követtem Trishát a pénztárhoz. Fizettünk, aztán, hogy ne tűnjek egy ősbunkónak, segítettem neki kivinni a kocsijához azt a töménytelen édességet, amivel egy seregnyi gyereket is a csokiundorig lehetett volna hajszolni. Egy fickó állt az autónál, s mivel én még csak látásból sem ismertem, kizárásos alapon Trishát várta. Amíg őket ügyeket intéztek, én jó gyerek módjára bepakoltam a csomagtartóba, vagy csak a hátsó ülésre szórtam mindent, ahogy a nőstény akarta. Mint azt a beszélgetésből megtudtam, az ember egy ingatlanos volt, ettől pedig - mostanában cseppet sem ritka vendégként - ráncok tűntek fel a homlokomon. ~ Máris kiköltöztél a hotelből? ~ Jó, értem én, hogy szar a helyzet, de ha mind kitelepszünk onnan, az nem lesz valami nyerő! Egységben az erő, mi meg egyre inkább szétforgácsolódunk... Mondjuk, pont én beszélek, aki Anne miatt elsőként vett külön házat. Kac-kac, Duncan, aki mindenkinek megmondja, de ő homlokegyenest mást tesz. Ide nekem a tapsvihart!
Útjára bocsátom az ingatlanost a pénzével, miközben Dun bepakol. - Ki. - feleltem szűkszavúan, és aztán beszálltam a vezetőülésre. Megvártam, míg Dun is beszáll, aztán indítottam. - Még nem tudom, mennyire lesz ez végleges. De a következő négy-öt napban semmiképpen sem szeretném a közelemben érezni az energiáit. - teszem hozzá, már az útra kikanyarodva. Nem mondom ki a nevet, de gondolom nyilvánvaló, hogy kiről is van szó. Még nem tudom, megyek-e maradoke-, vagy mi lesz, de még ha maradok is a falka tagja, és esetleg lesz olyan nap, amikor a hotelben éjszakázom, akkor sem fogom ezt a lakást feladni. Nekem ez kell. Nem is nagyon figyelek az útra, csak megszokásból vezetek, és szinte ösztönösen találok el a megfelelő utcába. Leparkolok, és azért biztos, ami biztos, ellenőrzöm a címet. - Hát... itt volnánk. A ház nem egy főnyeremény, de ez nem érdekel. Előkotrom a kulcsot, és kinyitom az ajtót, belököm, aztán visszamegyek a cuccokért a kocsihoz. Itt már nem csak a most vásárolt tengernyi édességet kell bevinni, hanem az én bőröndjetimet is.
Pont ettől féltem! Idő kell neki, én megértem. Szarul esett, amit Cas tett, ezt is megértem, nekem is fájt volna. De miért??? Legszívesebben a kesztyűtartóba csapkodtam volna a fejem, és ha eddig nem érlelődött volna bennem a gondolat, hogy becuccolok a hotelbe, akkor most erőteljesen bedobta magát. Mert mit látnak a többiek? Az alfa lánya nem a falkával él. A testőr szintúgy. Most az ex-béta is kicuccolt. Szállingóznak el a farkasok, és még ha nem is lát mindenki a dolgok velejébe, attól még ebből gond nélkül leveszik a butábbak is, hogy gáz van! Még csak az hiányzik, hogy tömeges elköltözés kezdődjön. Hm, tömeges? Így se vagyunk valami sokan. A szentségit! Befogtam a szám egyelőre, és csak néztem ki a szélvédőn. Szép kis slamasztika! De legalább ez eddig kívülről nem nagyon látszik, ugye? Nagyon remélem! ~ Kész palota! ~ Ó, igen a cinizmus a legjobb barátom, bemutattam már? Én is kiszálltam a kocsiból, és ha már kéznél voltam, hasznossá tettem magam: segítettem bepakolni. A dobozok és bőröndök kísértetiesen emlékeztettek arra, amikor a városbaköltözés napján, vagy utána nem sokkal meglátogattam Trishát, hogy az orfeumról beszéljünk.Mintha évek teltek volna el azóta.
Hát ez igazán remek. Tisztában van vele, hogy pontosan úgy festhet, mint egy rövidlátó vén nyanya, pedig meg kell vallani, a legkevésbé sem szeretné, ha ez a benyomás akár egy hároméves, anyuka mellett nézelődő kölyöknek is szemet szúrna. Ennek ellenére bizony a jobb karjára oda van akasztva a kézi plasztikkosár (egy emberre fölösleges is kocsikkal szórakozni). Ő maga meg előredőlve fókuszál bele az adott sor tartalmába. Persze, ezt a folyamatot néha megszúrja egy jobbra lépéssel, mert azért mégis haladni kell. Nem tehet róla, már csak ez a megoldás maradt, hogy milliméterről milliméterre böngéssze át a tartalmat, mert nem tudja feldolgozni a hiányt. Tudtával ugyanis még mindig az államokban vannak... vagy a hó miatt nem jutnak el idáig a déli termékek...? Nonszensz. Egy óra alatt tudsz már online szerezni egy kínai gyereket. Házhozszállítással... A normális márkájú vajas kekszből meg hiány van. Arra már nem is mer gondolni, hogy mi lesz a felhozatal, ha továbbra is márkahű kíván lenni, és két sorral arrébb eljut a fogkrémekig... Bizonyára az a tény is tehet a probléma felnagyításáról, hogy eléggé nyomott a hangulata. A jetlag még marhára nem akar szűnni, és azt sem szokta még meg, hogy hókotró jár az ablaka alatt hajnalban. Persze, ezekről a kellemetlen kondíciókról a pózon kívül a külseje nem sokat árul el, mert ma a lazább elegánsra fogta a figurát: sötét textúrájú farmer, vékonyodó orrú bőrcipő, szürke ing, zakó, és fölötte az itt állandósított, fekete szövetkabát. A sál hanyagul a kosárban. Az arcán látszik, hogy némileg meg van vasalva, meg a koncentráció... Amiről meg nem tehet, de anatómiai adottságának hála ez egy kicsit elnyílt szájban valósul meg.
Első munkanapom a kórházban és máris a szakrendelőben kötöttem ki. Örülök, hogy ismerem annyira a szakmai részét az angolnak, hogy sikerült bonyodalom mentesen megoldanom és nem utaltam be senkit indokolatlanul egy amputációra. Bőven volt már igen sok az idő mire kiszabadultam. Rég raktam le ilyen megkönnyebbült sóhajjal a fonendoszkópom. Visszaöltöztem hát civil ruházatomba, ami ma egy fekete, matt tűsarkúból, térdig érő testhezsimuló szoknyából, egy fehér zsabós blúzból és a fekete-szürke pepitamintás szövetkabátból áll. Hideg van igaz és jég is, de nekem ez mondhatni a természetes élőközegem. Koppenhágában tanultam meg igazán tűsarkúban lavírozni tükörjégen, néhány kínos fenékre esés után - nagyközönség előtt. Belépek egy vegyesboltba útban hazafelé. Még annyi mindent nem vettem... Ráadásul ilyenkor leblokkol az angol tudásom is, nem tudom értelmezni a cimkéket az árucikkeken. Fájdalmas sóhajt eresztek el a felhozatal láttán. Lehet én voltam elkényeztetve, de anyám fürdőszoba polcán több piperekellék volt, mint itt az egész boltban. Nem mertem volna álmodni mondjuk a kedvenc Givenchy parfümömről itt, ahhoz más típusú üzlet kellene... De legalább egy megfelelő összetételű tusfürdő... Az 'Ingredients" rész tudom értelmezni, mert jó voltam kémiából, de... Kétségbe fogok esni. Mindegy, jó lesz most ez. Berakom hát a műanyag bevásárlókosaramba dohogva a cikket. Amit még ismerek itt, az a Jack Daniels. Egy üveggel viszek is, holnap nem rendelek. Leöblítem a frusztráltságom. Hihetetlenül bosszantó egy másik időzónára átállítani az agyam. A nassolnivalók felé veszem a kanyart. Na itt teljes a káosz. Majd' kibomlik a laza kontyom olyan döbbenet lesz rajtam úrrá. Ez... a bolt... elképesztő. Normális ételnek nyomát nem láttam eddig, legalábbis lazacot nem ami nekem való lenne, de a chipsek... Félszegen ragadok meg egy szimpatikusnak tűnő Pringles dobozt. "Buffalo wing". Ez az én angol tudásommal dánra visszafordítva. Látványosan elkerekednek a szemeim. A katasztrófát megelőzendő odalibben egy úrhoz - Peter-höz - hatalmas pilláim rebegtetve rá. - Elnézést... Meg tudná mondani, hogy ez milyen... ízű? - a beszédem kissé vontatott és érezni rajta az acélos, rideg és szinte szögletes dán akcentust.
- Mi..? - sikeresen kizökkentik a mozdulatból, amit végső próbálkozásként ejt meg. Szándékában állt ugyanis eltüntetni a fél karját, hogy betúrjon hátra, az első sorban kiállított áruk mellett... hátha Narniába, vagy Take on me videóklippjébe átnyúlva találja meg, amit keres. Azonban nem kell neki egy fél másodperc se, hogy gyorsan korrigáljon, előszedve tökéletes angol-angolságát, meg az üres kezét is. - Bocsánat... igen. - egy pillantás a nőre, összeegyezteti a hallottakat az arccal, mielőtt még az orra elé teszik a megfejtendő talányt. Még szerencse, hogy semmi cifrább. És persze a körülményekre való tekintettel fogalmaz. - Csípős csirkeszárny. - pillant fel, egy újabb üres másodperc amíg mérlegeli, hogy kell-e a kéretlen tanács. Végül eléggé nem-idevalósinak nyilvánítja a nőt, hogy megszólaljon. Hah, az irónia. Még ő okosít. - Jobban jár vele, ha az eredeti formájában veszi, vagy sehogy... inkább sehogy. Itt legalábbis. Nincs a kis szívében végtelen megelégedés egyelőre a vegyesbolt irányában, mily meglepő... rá lehet nyomni a sznob bélyeget kérem, nem lesz ellene kifogása. Viszont azt, hogy a másik időközben megfigyelt kosártartalma is érdekes megközelítése a helyi kultúrának, végképp nem szándékozik semmiképpen jelezni. Csak visszacsusszan az üres, vékonyujjas tenyere a zsebébe, és felhagy a másik alkaron is a nagyis formájú kosártárolással. Jó az tartóka a tenyerében inkább.
Én lepődök meg talán legjobban az ő meglepettségén. Egy pillanatra azt hiszem, hogy visszakézből kíván DVD-t vásárolni. Mert még olyat nem láttam, de precedensről sem hallottam. Azt hiszem megleptem szerencsétlen úriembert, végtelenül bocsánatkérően nézek rá emiatt. - Én kérek elnézést, nem akartam megijeszteni. - továbbra is sajnálkozva nézek. Ha szívinfarktust kapna itt, akkor nekem kellene reanimálnom, ami nem a szívem csücske feladat. De segítőkésszé válik az én problémámmal kapcsolatban. Lehet, hogy most iszonyú ostobának tart, de talán rájött már, hogy nem tudom merre van a felfelé ebben az országban. - Ó... így már értem. - mosolygok rá, ahogy felpillant, majd a mérlegelését látva értetlenül pislogok rá. Úgy érzem magam, mint macska a jégen, összevissza kaparok, hogy talpon maradjak. - Az itteni márkák kilencvenöt százalékáról nem is hallottam még... - sóhajtok fel lemondóan. Nincs esélyem arra, hogy itt KiMs chipseket találjak, bár nem értem az eredeti forma dolgot. A tekintetén is látok némi... rosszallást talán? De csak egy pillanatra mintha átsuhant volna rajta az arcán. De lehet már képzelődöm... - Nos... akkor tudna segíteni nekem választani? - zavarttá válik az eddigi udvarias mosolyom. Még fel is húzom kicsit a jobb vállam, félrebillentve a fejem. Így némileg kislányosabb lesz az ábrázatom, hátha meghatja őt.
Azért nem szívbajt kapott kérem, csak valóban nem a legkellemesebb, ha fészekrabló pózban kapják el az embert egy kérdésre. Egy másodperc alatt rendezte is a szokásos, átlagosan jellegtelen vonásait. Ám a szenvtelen tekintete fölött így két pislogás azért bejátszik, ahogy azt feltételezik, hogy megijedt volna. Hisz a "bocsánat" csak a minden elé odatűzött britesség. Igazi kulturális katymasz keveredett itt össze a nassolnivaló soron egyébként, meg kell hagyni. Inkább csak megrázza a fejét, és valóban a legdiplomatikusabb hangszínét veszi elő, ahogy megszólal. - Nem történt semmi. - szétcsúszós vállfelvonás, igazán sajátos, aztán azonban láthatóan nem fordul vissza a dolgára, hanem kinyitja a fülét, és igyekszik az alapvető érdektelen arckifejezésén valamicskét javítani azzal, hogy a másikon nyugtatja a tekintetét, míg az beszél. - Rendben, de tudja mit, segíthetne maga is... kéz kezet mos. Egyébiránt nekem Walkers vajas kekszet... magának pedig... chipszet keresünk. Valahonnan északról jött? Eddig azért a türelme szélére sodródott, de lám, az élő társaság visszaterelte a normális voltába. Bár kell az akklimatizálódási idő. Máris nem akarja panaszlevéllel illetni a helyi szállítmányozókat, mert az úri kedve olyan vajas kekszet kíván, amiből szinte folyik a matéria. Egyébként már arrébb is lépett némileg, a válaszra is figyelve pillant fel a szemöldöke alól a sorok tartalmának böngészése közben. Nemsokára ugyanis feltűnnek az élhetőbb márkák és ízesítések. - Ezt kinevezném a konzervatív európai szakasznak. Kezdetnek tökéletes. Jegyzi meg kissé az orra alatt, és hátrébb is lép, teret adna a nőnek. Csak semmi cifra buffalo wing.
Az úriember, akivel szembe sodort engem a sors, igazán különös szerzetnek adódik így első blikkre. Nagyon is... brit. Volt egy brit pasim, ő is ilyesmi volt. Olyan kis semmilyen. De legalább adódott annyi öröme, hogy két hétig boldogítottam. Rá is untam igen hamar. De ez a fickó a maga megilletődött pislogásával igen aranyosnak is mondható. Én pedig csak mosolygok itt rá sajnálkozva, a magam csendes dán vidámságával. Különös, hogy Alaszkában két európai a rágcsálnivalók sorában ilyen problémára bukkan. - Igyekeznem kell kicsit... jaj, hogy mondják angolul... óvatosabbnak lennem. - a végére zavart heherészésbe torkollik a beszédem, majdnem összekutyultam magam a kis dán intermezzómmal. Viszont legalább nem néz levegőnek. Ha így lenne, akkor csak állnék itt pislogva-hümmögve. - Rendben, áll az alku. Szerencsére tudom, hogy milyen az a fajta. Bár én otthon csak Royal Dansk-ból halmoztam fel készletet. Igen, dán vagyok. Aprócska mosolyra húzom a szám a kérdésére. Borzasztó lehet az akcentusom, mérföldekről elárulhat engem, hogy nagyon-nagyon messziről keveredtem ide. Belül viszont már nyugtat a tudat, hogy a jenkik is szeretik a dán kekszeket, így azt biztosan találni fogok itt majd. Bár ha nem... nem sok kedvem van emiatt elutazni Anchorage-be. Haladunk közben tovább, szemlélve a sorok tartalmát, amiket megint nem tudok hová tenni... viszont a szerencse rám mosolyog, végre látok olyat amit ismerek! - Hálásan köszönöm. A szervezetem nevében is. - mosolygok egyet újra, majd a polchoz lépve két zacskó balzsamecetes chipset rakok a kosaramba. Ez egy olyan dolog, amit nem lehet elvéteni. Különösen azért sem, mert legalább tudom, hogy ez a márka milyen... - Akkor keressünk önnek vajas kekszet... - pillantok vissza rá, majd elindulok az édes részleg felé, amit futólag már láttam ahogy beléptem a sorok közé. - Egyébként Ann-Róta Amundsen vagyok. - nyújtom is felé a kezem. Ha már belemásztunk a bevásárlás slamasztikájába, tudjam ki a harcostársam.
Türelmes ember ő, nameg kívülről olyannak fest, aki fölötte áll a mindenféle skatulyáknak... (nemigaz), szóval békés, apró mosollyal várja ki az északi hölgy zavarát, és az érdekszövetség elfogadását. Remek, bólint is... még nem is tévedett nagyot az akcentussal, annak ellenére, hogy a világban inkább nyugatra orientálódott a szigetország felől nézve. - Legrosszabb esetben még ott az ebay, ha hazait akar az ember... És nem tesz semmit. Hogy is volt az a kínai kisgyerekekkel? Egy doboz keksz ne legyen már macera. Ahogy a nő másik sorra indul, magában sikerül azért egy mintaszerű facepalmot megejtenie. Pedig azt gondolná, hogy önálló férfiemberként nem sikerül ilyen epikus balsikert produkálnia, de no. Egy néma szusszantás után követi is. És gyanú kezd fogalmazódni a fejében, hogy valamiféle kísérteties gócpont valójában ez az alaszkai Fairbanks: láthatatlan fonalakkal húzogatja ide az embereket a világ minden pontjáról. Ott az ausztrál, most meg ez... ő... Vagy csak jól titkolja a városimázs-osztály, hogy a hely igazából világváros. - Peter Mansfield - fogadja a felé nyújtott kezet. Vékony zongoristaujjak, nameg ahogy bemutatkozik... Mintha a szülei csak erre a névre teremtették volna, trollmódon. Amúgy is susogtatja kicsit az esseket, és a mássalhangzó-torlódás sem segít a vezetéknevén. Mindegy is, megtanult élni vele, ennél jobban csak akkor tudna, ha egyenesen a médiába ment volna dolgozni, de azért az ügyvédek számára is ugyebár a szócséplésből áll az élet egész nagy százaléka. Teher alatt tanulunk meg artikulálni nő a pálma. - Miért éppen Fairbanks? A tekintete a megvásárolható termékeken, épphogy felpillant közben a másikra. Csak azért nem érzi tolakodónak a kérdést, mert, bár nem az időjárást tárgyalja, de tökéletesen a small talk kategóriába esik Róta esetében... elvégre hogy a fenébe is szakadnak ide az emberek ilyen messziről...? A saját sztoriján kívül, persze.
Különös helyszín ez egy szövetség kötésére, de a chips és a keksz nagyobb hatalom ennél. Egy dán és egy brit, kekszet vadásznak Alaszkában, ami az Egyesült Államokhoz tartozik. Ezt nevezem én a nemzetköziség magasfokának! - Vagy az Amazon! Lehet onnan könnyebben be tudjuk majd szerezni mindketten a nekünk szükséges hazai dolgokat. Meglátva, hogy arcon tenyereli magát - valószínűleg a sós-édes szeparálásának ügyében - kuncog egyet, pedig kacagásnak indult a dolog. Igen, az élelmiszervásárlás a világ semelyik tájékán sem való férfiaknak. Meg eleve a vásárlás. Apám és öcsém ezt nagyon sok ízben bebizonyították már nekem. Ez alól kivétel a műszaki cikkek beszerzése, de az is csak azért, mert kerreg és berreg. - Örvendek. Szólíthatom, Peternek? - rázom meg a kezét, érdeklődve nézem rá. Nem tűnik egy erős kezű embernek, de egy nő beszél, akinek ráadásul az égiek is szikére fonódásra találták ki az ujjait? Viszont szerintem illik hozzá a neve. Olyan kis... susogós. Ehhez képest nekem túl kemény hangzású megnevezést osztottak. Legalább ritka errefelé is. Nem hiszem, hogy olyan sok dán lakna erre... - Miért éppen Alaszka? Nos, nem a sorozat miatt, ha filmből választanék otthont, az az Antarktisz lenne. - toldom meg egy vigyorral a gondolatsort, de a válasz a kérdésére ennél azért sokkal sötétebb felhangú. - Nem volt tovább helyem Dániában. Tiszta lapra volt szükségem. Le is sütöm egy pillanatra a tekintetem az emlékképre, ahogy betegem a karjaim között vérzik el, egy ostoba kölyök hibájából. - Hasonló a kérdésem. Egy britet mi szél fújt Fairbanksbe? - mosolygok egyet ahogy elkezdem megközelíteni a kekszeket. Remélem neki könnyebben megy majd kiszúrni a kérdéses terméket, mint nekem...
- Igaz, bár a gyér kínálat és a radikális feminista felhangú név annyira nem dobogtatta meg a szívemet eddig... Természetesen ezt az amazonra érti, és lám, van még itt valamiféle kicsavartan szarkasztikus humor, amit tökéletes pókerarccal tud interpretálni. Nem kíván egyébként reakciót várni, hiszen küldetésük van itt az édes pult előtt. A tekintete már keresi is a célterméket, és közben lustán kereng a gondolat, hogy azért még mindig hihetetlen a női logisztika. Mint mikor az ezer éve keresett sajtreszelőt egy negyedik dimenziós feketelyukból képesek előhúzni... - Ha kényelmes, szólítson csak... Ann? Ann-Ann, még ez hasonlít az egész karcos névből a leginkább azokra, amiket megszokott a pályafutása alatt. Szépen formált á-val, nem elnyúlós e-vel, mint ahogy a helyiek ejtik. Hihetetlen, mennyire nem akarja ezt megváltoztatni, még így se, hogy már egy kisiskolást felneveltek volna azóta, hogy ő idecsapódott az USÁ-ba. És, ha már idecsapódás. A nő alaszkai bizonyítvány-magyarázata után védekező gesztussal emeli fel kicsit a tenyereit. Ami egyébiránt már csak azért is szemléletes, mert ezt a kosárral együtt tudja művelni. Inkább lazán elegáns a gesztus, mint bohóc. Az valahogy nem illene a fizimiskájához. - Mindent értek, a fagypont alatti átlaghőmérséklet az elsődleges szempont... Ami azt illeti, a viccen kívül én is hasonlóan gondolkodtam, csak az éles váltás miatt. Floridából költöztem, munkaügyben, de jóideje élek már az államokban, szóval... Szóval kicsit vonja fel a zakó-kabát alá rejtett vállait. Igazából fölösleges befejezni a mondatot. Nem ismeretlen neki annyira az élet a saját ködös partjain túl, mint új társaságának. Egyébként most épp csak azért mulasztja el a puha kis ismerkedős kérdéseit feltenni, mert bizony elérkezett az igazság pillanata. Már, ami a vajas kekszek fellelhetőségét illeti. Csomagolásra tökéletesen be van állva a figyelme, így nem kell sokáig szemlélődnie, hogy meglelje amit keres... mert megleli. Hát ez remek. Lehajol, minőségellenőriz, hogy aztán kis mosollyal rögtön több csomaggal is ellássa a kosarát. - Egyet majd maga is kap, ha nem szalad el a pénztár után. Nahát, rá lehet gyúrni erre a lovag vonalra, de nem kíván rendszert csinálni belőle. Ez valamennyire elszigetelt eset az idegenből ideszakadt társaság miatt.
- A radikális feminista felhangú név Kindle-je viszont mocsok jó termék! - szalad fel a szemöldököm egy kis vigyorszerűséggel. Különös humora van ennek a fickónak meg kell hagynom. Picikét meglepett lehet az ábrázatom, ahogy végiggondolom, hogy a férfi akivel nassolnivalót vadászok, milyen nyakatekert humorú... Még így agyalás közben is képes vagyok elnavigálni a célba. Nőből vagyok, ha van különleges képességem, az egészen biztos az, hogy a világ összes boltjában könnyedén elnavigálok, valamint a szekrényekben mindent megtalálok. - De ha nem jó, akkor kérem mondja hogy szólítsam! - emelem fel szabadkozva a kezeim. - Valójában Rótának szoktak szólítani. De ha az Ann önnek kényelmesebb, akkor maradhat az. Somolygok egy kicsit. Ritkán sikerül nem skandinávnak megfelelően kiejtenie a nevem, így általában megmaradunk az Ann második kiejtési verziójánál. Az egy aránylag stabil pont... A védekezésére csak kis mosollyal bólintok egyet, hogy minden rendben. Nem kezdett el faggatózni, nem szaggatott sebeket, tehát nincs itt semmi gond! - Nos, igen. A klímaváltozást nem kerestem. Floridából? Akkor kész sokkterápia lehet ez az időjárás önnek. Nevetek fel egy kicsit a gondolatra, hogy Peter a fürdőgatyás életet nagykabátra cserélte. Én nem biztos, hogy megtettem volna... Viszont itt vagyunk a célegyenesben. Peter pedig meg is találja amire vágyott, amit muszáj megmosolyognom. Látom, raktározik, biztos ami biztos. - A vajas keksz roppant jó motiváció, hogy ne rohanjak el. Kuncogok egy kicsit. Jutalék lenne talán? Nem tudom, de ez egy egészen aranyos megmozdulás tőle. Ha egyetértésben vagyunk, elindulok a pénztár felé.
- Viszlát régi papírszag, isten hozott e-tinta? - Valahogy pont az a pergamenillatú, masszív könyvárral bíró illetőnek képzelte volna a másikat, bár az is igaz, hogy e tekintetben ő is kakukktojásnak mondható. Értelemszerűem ide nem vonszolta volna el Miamiból a gyűjteményt és amúgy is digitális létforma, szóval ez egy új időszámítás kezdete lehet... majd, valamikor amikor nem lesz kisebb gondja is nagyobb annál, hogy csak a kötelezően papírformában kellő példányokkal letudja az életet. Egyelőre még dobozból öltözik, meg újra tanulja a sálkötés esztétikus formáit és a réteges öltözködés alapvetéseit, szóval van mivel lefoglalnia magát a hétköznapok egyszerűségében. Igencsak friss még az élmény. Egyébiránt pedig kicsit megrázza a fejét a neves visszakozásra. - A Peter tökéletesen megfelel már évek óta... de akkor meg: Róta. - efelől nem tágít csak az udvariasság miatt se. Igaz, hogy nem olyan tökéletes a kiejtés valóban, mint ahogy a másik tulajdon szájából elhangzott, de ha már van, és van ennyire különleges is, érdemes ezt használni. Már, ha lesz egyáltalán más alkalom a kis közös vegyesbolti küldetésül után, hogy ezzel élhessen. Elvégre nem életreszóló szövetségek köttetnek ezen falak között. Hétköznapian egyszerű az ő helyzetük is. Arra, hogy sokkterápia volna a klímaváltozás, aprón emeli meg hegyes vállait, nem tűnik sokkolódni... úgy általában ritka az a pillanat. Ahogy fent is említve volt, minden gond nélkül alkalmazkodik. - Inkább az ottani helyzet volt... jóindulatúan fogalmazva nehezen viselhető. Az óceáni éghajlat még mindig amire kinevelt az evolúció, az itteni inkább közelebb ál már az ideálishoz. - Végülis a csapadékmennyiség megvan, csak nem eső, hála az egészségesen alacsony hőmérsékletnek. Nembaj, sosem lehet az élet ideális, legközelebb (ha harminc év múlva kezdene szemet szúrni, hogy nem öregszik az ügyvédúr) lehet visszautazik az anyaföldre, ki tudja. Igazából pedig csudálatos ez az angol nyelv, hogy csak a szövegkörnyezetből derül ki, hogy tegez vagy magáz valaki. Ő még határozottan, a keresztév használat ellenére nem szakadt el a magázós formulától. Valahogy úgy érzi, nem ez az a helyzet, vagy nem neki tisztje ezen túllépni. S ugyebár akkor haladnak a pénztár felé, apró mosollyal és bólintásos egyetértéssel adózva a ténynek, hogy a keksz elég motiváció. Elég olcsón megúszta A fogkrémmel most nem is próbálkozik, különben a fél életüket itt tölthetnék. Majd egy drogéria meglátogatása is felkerül a listára hamarosan. - Egyébként szabad tudni, mivel foglalkozik, Róta?
Kezdőlap
