Ahogy ő mindig menekült, s ennek a lenyomatait viseli magán, úgy én sose hittem, hogy fogom tenni. Nem mentem volna, ha nincs a vörös, ha nem érzem azt, hogy megfojt, ha nem akarok revansot venni rajta azért, mert elkaffogta tőlem azt, akit szerettem. Szeretek. Nem akarok belegondolni, nem akarok fejest ugrani az egészbe, csak hagyni szeretném átömleni magamon a történetet, amit talán sosem fog Darim újra megosztani velünk. És furcsa, de kellemes az, hogy egyszerre érdekel valami engem és a vöröst is. Vérszagra gyűlünk, mint az éji vad, hiszen mindketten ugyanazt a múltbéli igazságot féljük: egyetértésünkből semmi nem születhet, ami jó. Ami élő. Ami nem Margaret.. Elméjébe csintalankodnám, hogy hova tegye a nézőpontjait, de annyira képtelen lenne ebben a szituációban bármit is reagálni, ami nem katatón emésztése az energiaáramlásnak, hogy még bennem sem üti fel hiányfejét a beszédkényszerem. Tenyerem alatt érzem tarkója bőrét, ahogy közelebb rántom, s begörbítem ujjaimat a mozdulat erőkifejtésébe, azt is észlelem, hogy körmeimmel kis félholdakat vájok bőrébe, így karcolva oda az akarom-nemakaromot. - Tégy! Közlöm vele, mintegy engedélyt, de valójában ez nem más, csak dacos nemtörődömség és hitetlenség egyben. Mert nem hiszem el neki, hogy tönkre akarna tenni. Tudna, ebben készséggel biztos vagyok, de valahogy nehezemre esik a vörös lelkendező szemellenzőjén keresztül azt érezni, hogy ebből baj lehet. Kellemesnek érzem a veszélyt, aminek szagát orromban érzem, s amely tüdőmbe ereszkedve ellopja a levegőt tőlem, hogy kénytelen legyek sípoló sóhajjal kifújni azt, amint tovább beszél. - Mondd, mi az! Parancsolom, erélyesebben tolva oda a szavakat annál, mint kellene. Ellököm, hogy aztán megint melléje roskadjak, s erőszakosan vonjam ölelésbe, a megszűnő távolságunkba omlasztva minden felhúzni próbált falamat.
***
Tudom, hogy ez rossz ötlet, mindig tudtam. Ezért is tartottam távol tőle magam. De az elmúlt napok viharában megedződve úgy vagyok vele, hogy nem, most nem érdekel. Tudni akarom, mire gondol, mert talán többé nem lesz lehetőségem rá. A fájdalomtól meg nem félek, megszoknom kell úgyis. Egy szeggel több, vagy kevesebb abban a koporsóban.. nem mindegy már? - Sosem gyűlöltelek. Kérem ki magamnak elképelve, pedig talán nem rólam beszél, nem felőlem sérelmezi. Ám a döbbenetem annyira erős ezen kijelentésének béklyóit viselve magamon, hogy későn veszem észre a mozdulása közben tekintetében éledő tettelőrejelzést. Elhúzódás helyett lehunyom szemeimet, ahogy tincseim közé túr. Hátára simított tenyerekkel, magamat hozzá közel tartva tűrök, s közben nem vagyok hajlandó tudomásul venni azt, hogy a vörös energiái milyen intenzitással kavarognak a hím körül. Hogy mit tesz bele abba, ami az emberi test számára csak játék is lehet.. hogy mennyire adja ki magát, mit választ. Mert választott. Nem ma, nem tegnap. De sem máskor, sem most nem akarom meglátni. Viszont elhúzódni sem kívánok. Ajkai szinte fájdalmas szikrákat pattintanak elő belőlem, a csókba fullasztom minden eddig építgetett távolságtartásomat. Olyan közel simulok hozzá, amennyire csak test a testhez képes, s ha a pillanat hevében nem ébred meg rá, hogy mennyire rossz ötlet is az, amerre haladunk, akkor pár szívdobbanásnyi idő alatt fordulok úgy, hogy immár fekve legyünk az ágyán. Megint. Ahogy matracot érünk, pilláim szinte riadtan vetődnek fel, s bár még mindig kapaszkodom Darimba és az elmúlt másodpercek mérgező mézébe, elszakítom tőle ajkaim, nem lépem át a határt, amit meghágtunk így is. - Egy lépés.. egyszerre csak egy. - súgom enyhe rekedtséggel. Mennem kellene, de nem akarok. Mert kíváncsivá tett, hogy mennyire él benne a tisztelet. Vajon tudunk-e egymás közelségében létezni úgy, hogy nincs köztünk semmi, de hagytuk, hogy tudjuk mitől távolodunk? - Itt akarok maradni éjszakára. - heveredik el a vörös, jelezve ezzel, mennyire komolyan is gondolja azt, amit kimondatott velem. Önuralom. Van-e olyanunk, mondd, Darim? Tiszteljük-e egymást annyira, hogy működjön ez így? Érdekel. Mert ahogy mondtam: sose gyűlöltelek. Ha elég volt az neked, ha nem.
Olyan felelőtlen, könnyelmű, annyira sebezhető tőle, hogy egyszerre szeretném összezúzni, megmutatni, mennyire nem kéne így viselkednie, mert képes vagyok megtenni. Emellett viszont az is ott bujkál, hogy elrejteném ezt az oldalát a világ elől, mert önző módon én akarok lenni az, aki széttépi, más nem teheti, ne tehesse, vagy kitépem a szívét. Sosem gyűlölt? Majd fog, amikor rájövök, hogy szeretem, amikor megtudja, hogy így érzek és mégis, talán tökéletesen képtelen leszek boldoggá tenni. Nem tudok a barátja lenni, próbáltam, próbálok, de egyre nehezebb, amikor olyanokat mondok, amilyeneket Horatiónak a motel nyeszlett kosárpalánkja alatt. Mert idegesít és ingerel, el akarom hajtani a közeléből, ne rá figyeljen és nézzen így, ne tűnjön fel gondolatai között, amikor velem van... Emberi a versengés, ami bennem él, a farkasnak viszont nem vetélytárs, kegyetlen bizonyossággal érzi, engem pedig szétvet, hogy egyik oldalról kepesztenem kéne, míg a másikról pontosan észlelem, mennyivel inkább nyeregben vagyok, mint a barátom. Úgy utállak Willow, hogy ennyire kettéhasított vagy, ezzel pedig engem is a szakadék széle felé vezetsz, én pedig megyek utánad, mert nem tudok mást tenni. Mintha megtenném az utolsó lépést oda, ahonnan nem akarok visszautat, szabadesésbe kezdek és ő velem zuhan, mert nem lök el. Megugrik a szívverésem, s ahogy korábban ő kért bebocsátást, bepillantást a múltba, a felperzselt lelkembe, úgy most én kérem ugyanezt - a szívébe. A kis helyet, apró zugot, nem többet, de messze nem barátként. Energiáim az övé kapaszkodnak, utána nyúlnak, most nincs ezen kívül semmi, csak a vágy, hogy eggyé váljon mindaz, ami még ennyi felé van szedve. Szükségem van rá. Egy elnyomott részem tökéletesen tisztában van ezzel, sokkal jobban, mint amennyire én tudatában vagyok, csak akkor sejtem meg, amikor hagyom, hogy a farkasom így vezessen, neki pedig az első útja hozzá visz. Eldőlünk, s egy szempillantás alatt válok mohóbbá, ám épphogy derekára ér kezem, elszakad tőlem. Valahol örülök, valahol fáj. Halk, frusztrált a morranás, amit hallatok, fejemmel az övéhez furakszom, homlokom homlokát éri. Semmit sem teszek, csak hagyom, hogy felkorhadt vágyam lassan csituljon, hogy ezzel párhuzamosan valahogy őt is közelebbinek érezzem. - Nem lehet - mondom halkan, határozottan, majd elhúzódok tőle. Neki lehet, hogy van kellő önuralma, de nekem... Amint érzem, hogy csak egy kicsit is megvan, hogy leheletnyivel jobban az enyém, mint az övé, kapnék utána, mind többet akarva, mert félek, ha nem teszem, másnapra eltűnik, több alkalmam nem lesz. Talán pont ezzel szalasztom, lököm el, nem tudom. Soha nem akartam egy nőt vagy nőstényt sem megszerezni, fogalmam sincs, hogyan kéne ennek lennie, mi a bevett forgatókönyv, ha van olyan. Virágot nem vagyok hajlandó venni. Felülök és visszaveszek alsót, melegítőt, és habár nem húzom vissza a pajzsom, mégis olyan, mintha magamra öltöttem volna azt is. Egy darabig némán ülök az ágy szélén, háttal neki, s ha ő sem szólal meg, akkor egyedül farkasom súgását hallgatom. Nem akar, nem képes többé pajzs mögé húzódni mellette, zsigerileg tiltakozik és veti el a dolgot. Mintha mind összeesküdtek volna ellenem... - Willow... sajnálom, oké? Tényleg. - Hogy nem maradhat, vagy hogy nekem már nem jutott ennyi önuralom, nem tudom. Mindkettőt, de főleg azt, hogy egyszerre egy lépés. Halk dac éled bennem. Legyen, akkor egyszerre egy, tessék, megvolt mostanra az egy. - Azt hiszem, most jobb, ha mész - tettem hozzá halkan. - Különben elbaszok mindent - néztem hátra kicsit vállam fölött, halvány mosoly árnyékával szám sarkában. Szeretném, ha maradna. Ha az enyém lenne. Ha nem kínozná a más utáni vágyakozás, olyan után, akit nem kaphat meg teljesen. Önző jót akarás ez, amiben nem lehet szétválasztani, meddig nézem az ő javát és hol kezdődnek a személyes igényeim. Jó lenne, ha a kettő egybe mosódna, de ez nem ma, nem itt és most fog megtörténni, ha valaha ugyan bekövetkezik.
Talán bánni fogom, amit mondtam, talán nem leszek boldog egy pillanatig se attól, amit megtettem ezzel a kijelentéssel, de nem érdekel. Elegem volt abból, hogy harcolok, belefáradtam a szétszakadottság érzésébe, abba, hogy a vörös is mást akar, meg én is. Megegyezésre jutottam saját magammal, vele, hát itt vagyunk, s a kezébe adtam a lehetőséget arra, hogy megmutassa: tévedtem-e, amikor megbíztam a saját vörösömben, abban, aki a hím mellett óhajtja állatias, mégis vak bizalommal tölteni az idejét. És egyébként is, fásult vagyok. Tönkrement nélküle is. Nem hiszem, hogy van még lejjebb, bár sejtem, hogy túl sötéten látom most a világomat. A lelkemet csókolom ajkaira, díszcsomagolástól mentesen, nyersen, megcsócsáltan, de a kezébe adom, hadd tegyen vele azt, amit csak akar. Amit tud. Mint valami megunt játékot, úgy dobom oda neki, undorodva a magam részétől kissé, ellökve részem ezen gyenge darabját, "nem kell, vedd el, pfujj!" módra táncoltatva meg energiáim félelemízű szimfóniáit a pillanatban. Úgy érzem, mintha szavai tenyérré válnának, s arcomon pofonként csattanna az elutasítás. Én kezdtem, ezt tudom, de amikor visszanyal a fagyi, azt nehezebben viselem. A vörös versenyt morran a másikkal, az előbbi elszakadásom után ő kapta a megmorgást, most ő adja. - Értem. - koppan ez az egy szó dacosan, s mozdulhatnék, mert talán kiviharzást vár tőlem, de mégis maradok. Felülök az ágyon - az ő ágyán, azon az ágyon, ahol vele akartam aludni ma éjjel, békében maradni, nyugton és elhinni, hogy jár egy szelet boldogság a szétzúzott múlt szilánkjaiban heverve is - és végignézem, ahogy felöltözik, majd én is moccanok, hogy összeszedjem a fehérneműmet és a törülközőm. Utóbbit magam köré tekerem, mellem fölött nyomkodva be az anyagot a rétegekbe, hogy rajtam maradjon, előbbieket pedig egy a kijárat felé útba eső fotelba, kanapéra ejtem. Itt hagynám, kínzásból, de végül mégis mintha elöntene a szégyen és lerogyok az eldobott holmi mellé, ültemben hallgatva tovább a szavakat. - Ne sajnáld, szóltál előre. - vonom meg a vállamat, így rángatva feljebb megereszkedettségéből. A vörös maradna, szinte gúzsba kell kötnöm, hogy eltávolodjon a hímtől. Fordítva érzem a lovon ülésünket és ez amilyen keserű, annyira tudnék nevetni is rajta. - Én is azt hiszem. Jó éjt, Darim! - Lököm el magam a kanapétól, felkapom a fel-nem-vett fehérneműimet a kezembe, s pár pillanattal később a méltatlanul pajzs mögül kivonító vörössel magamban az ajtón kívül termek. Mondhatnám, hogy sosem éreztem magam ilyen nyomorultul még, de az nem lenne igaz. Viszont ennyire megalázva tényleg nem. Hát lám, mégis dobogós este lett. És valahogy ahhoz is fáradt vagyok, hogy bárkire haragos legyek. ~ Köszönöm. ~ engedem még le a pajzsom annyira, hogy finoman cirógató szavaimat - őszinteségére vonatkozón - a hím elméjébe rajzoljam, megsimogatva mára búcsúzóul, ha beereszt. Aztán energiáim és lépteim is távolodásomat jelzik, hogy nem sokkal később magamra zárjam lakrészem ajtaját.
Ami önuralom osztályrészül jutott nekem, azt most vetettem be, mert később lehetne kétszer ennyi is, nem menne. Bármennyire is sértse vagy dühítse ez most és bármennyire legyen nehéz. Ne zúdítsam rá minden érzelmem. Azt hittem, könnyű lesz ezt megtartani, mégis folyton egyre közelebb furakszik és lassan, ha akarnám se tudnám ettől eltartani, pedig tényleg igyekszem. Talán nem kéne és akkor nem vallhatok kudarcot. Felöltözök, leülök, majd érzem, ahogy moccan a matracon, energiái ide-odatáncolna, távolodik, én pedig csak ülök az ágy szélén, mert így a legbiztosabb. Így most a helyes. Mégsem érzem jól magam tőle, sőt, tulajdonképp sehogy sem érzem magam, csak úgy vagyok, ahogy apránként múltba veszik az iménti pillanat is. Hátra nézek rá vállam fölött, amíg még itt van és láthatom, mert úgysem mennék után - most, itt, ebben a városban nem. Mert úgyis látom és érzem minden nap, ez azonban több puszta megszokásnál. Vállvonás, amivel együtt én elkezdtem felhúzni a pajzsom, mintegy sajátságos búcsú gyanánt. Mára ennyi volt, ennyit lehetett, Kis Herceg. Fogalmam sincs, meg tud-e szelídíteni, vagy én őt, hogy mennyire kívánom ezt vagy épp mennyire lökném messzire, de ráléptem erre az útra, holott nem tetszett ingoványossága. Ilyen terepen még nem mozogtam, s ha nem akarok orra bukni, vagy inkább pofára esni, akkor tényleg minden ügyességemre szükségem lesz. - Jó éjt - mondom, amikor átlépi a küszöböt, s igyekszem nem belegondolni, hogy ezt nem csak így mondhatnám neki. Nem csak akkor, amikor épp távozik, de döntöttem, visszavonni pedig nem fogom. - Jó éjt... - súgom az üres lakásba, majd felkelek és a szekrényhez lépek ruhákért. Képtelen voltam idebent maradni, visszafeküdni úgy, hogy még tisztán éreztem az illatát a lakásban, az ágyon. Lehet, hogy hamar elillanna, gyorsabban, mint ahogy kilépett az ajtón, mégsem vagyok képes megvárni, mert utána csak azért érezném, mert érezni akarom. Pajzsom résén át követem energiát, hogy ne lépjek ki korán a folyosóra, csak ezért ér még el az üzenete, mert után konokul elzárkózom teljesen. Ajtajára csak egy pillantást vetek, ahogy elhaladok előtte nesztelen, puha léptekkel, mint egy tolvaj. Az vagyok, meglopom őt és saját magamat is, bármennyire legyen ez különös vagy akár lehetetlen.
Az erdő szélénél járok, amikor megállok és visszafordulok. Kapásból tudom, melyik ablakot kell figyelnem. Nem látok fényt kiszűrődni, s aligha lehet innen eldönteni, hogy azért, mert máshol van, vagy mert alszik. Vagy csak próbál. Sajnálom, Willow. Mindent.
Tekintve, hogy a jövőbeni-jelenlegi nejem utasított, hová is küldjem az esküvői akármiket, amikkel újabban zaklatni kezdtek, és mind emellé nem volt hajlandó még pontosan beavatni abba, hogy miként is vigasztalgatta Darim; ráadásul még az is eszembe jutott, hogy az említett hím milyen nagyon erkölcsi fölényét bizonygatta nekem a minap a templomban; és akkor még ott volt azaz ominózus este, amikor Yvonne illata lengte körbe, egyértelműen hagyva rajta a közös estéjük emlékének szaglenyomatát… nem volt kérdés számomra, hogy maradéktalanul teljesítsem drága asszonykám kérését és pusztán csak egy nagyon kicsi plusszal toldottam meg a rendelés-ajándékot, mondván, ha már lúd, akkor legyen kövér. És persze kicsinyes féltékenységemben, igen jó bosszúnak is tűnt, abban a percben, amikor visszahívtam a dekoros céget és a virágost. Felhívtam az Omegát, hogy kapja össze magát és menjen el a megadott címekre, szedje össze, amit a kezébe adnak és mindent hozzon fel a Lakba. Ahogy megérkezett az egész romantikus hányás-nyáltenger, energiáimmal a hím után kutakodtam, bízva abban, hogy pont most nincs otthon. Úgy tűnik mázlim van. Az ajtaján a zárt minden szívbaj nélkül töröm fel – mindent a kiszállítás érdekében ugye – és szépen egymás után hordom be az első adag lufit, majd a második adagot is, utóbbit szépen elrendezve az ágya környékén. Ezután következik a virágtenger és egy különösen ronda és giccses csokrot pedig úgy helyeztem el, hogyha az eddigi sokk még nem lett volna elég, ez a rusnyaság a képébe figyeljen, ahogy belép az ajtón. Oké, a virágokat én tettem az egészhez, de szerintem totál megérte. Amiée kérésének megfelelően széthintek úgy 300 darab szalvétát is és ezután a jól látható helyen hagyott legnagyobb és legrondább szívrózsa csokor közepére helyezem az üzenetet.
"Igazán jól esett az a múltkori este, valamikor megismételhetnénk! (: " Csók; Mrs Howl
A végét én költöttem rá, de valahogy így érzem teljesnek az egészet. Amint végzek, körbe nézek és mint aki jól végezte dolgát, távozom.
A lakásomban aztán roppant nagy elégedettséggel terülök el az ágyamon és előveszem a telefonomat, hogy megírjam Aiméenek, a kérése szerint jártam el, mindenben. A kis plusz mellék meglepibe nem avatom be, az tőlem ment a hímnek és most valahogy borzasztóan vérzik a szívem, hogy nem vagyunk valami jóban egymással. Akkor az egész poénnak menne el és nem ennek a furcsa és gyerekes bosszúnak, de legalább megnyugtat a tudat, hogy csak félig van benne az én kezem. Csakhogy miközben a telefont nyomogatom, véletlenül megnyitom Willow pár nappal ezelőtti üzenetét. Haragszom rá, ő is rám, ezért eszembe sem jut, hogy életbe vágó lenne, amit akar, ha meg igen, akkor nem smst pötyörészett volna, hanem felhív. A lényeg, hogy az üzenetet nem nyitottam meg, egészen mostanáig… És amit látok… megáll bennem az ütő és mint akit áramütést ért, úgy ülök fel az ágyon. Hitetlenkedésemet a méreg veszi át és bár erős a késztetés, hogy falhoz vágjam a telefonomat, inkább valami – pontosabban valaki – mást óhajtok beleépíteni a tartófalakba. Felrántom a pajzsom és magamban fortyogva várom, hogy a hím hazaérjen. Az időbélyegző egybe vág azzal, amit Odie mondott a vigasztalásáról, így aztán egyetlen pillanatnyi kétségem sincs már afelől, hogy hogyan és miként is történt az a vigasznyújtás. Nem számít mennyit kell várnom, csak akkor vonulok át, amikor már biztosan tudom – hallottam – a másikat hazaérni. Ekkor azonban, mint akit ágyúból lőttek ki, úgy robogok be, és se szó, se beszéd, se kérdés se semmi – remélhetőleg kihasználva a lakásában hagyott meglepi okozta csodálkozást – és egyenesen a képébe mosok négy évszázadnyi erőmet és jelenlegi fortyogó dühömet bele sűrítve az ütésbe -, hacsak nem talált módot arra, hogy kikerülje.
Nem voltam otthon valaki dolgozik is, nem csak szivecskéket szór szerteszét mások lakásában, este értem vissza a Lakba és valami hátamon futkosó rossz érzés ült meg bennem, ahogy felértem a másodikra a lakásom felé tartva. Kifejezetten Horatio szobája előtt sűrűsödött be mindez, de ráfogtam arra, hogy fasírtban vagyunk éppen, ezért nem is foglalkoztam vele annyira. Ez a töméntelen negativitás viszont így is elektromos ütésként cikázott bennem. A meglepetés erejének ott félig lőttek, hogy betörve találtam az ajtómat. Mivel csak itt lakó farkas lehetett így nem estem kétségbe, hogy volt olyan kóbor, aki idáig feljutott, idegen szagot sem éreztem és az eddigiek után amúgy is akadt egy átkozottul jó tippem. De még milyen! Egy ujjal löktem be az ajtót és léptem beljebb, ahogy megcsapott az édes-émelyítő rózsaillat, valamint a lufik jellegzetes szaga. Te jó isten! A középen virító csokorhoz lépve már teljesen biztos voltam abban, hogy ki rendezte mindezt, ahogy abban is, hogy Odie volt annyira mocsok, hogy kétértelműen fogalmazott, amikor rólam beszélt. Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy Willow volt olyan hülye dög az egész tetejében, hogy egy az egyben továbbította az üzenetet, amivel őt akartam betalálni. Döngő léptek, szinte remeg belé az egész emelet. Gyorsak. Épp csak van időm megfordulni, hogy egy pillanatra farkasszemet nézzek a hímmel, már lendíti is az öklét, ám minden igyekezete ellenére sem eszik olyan forrón azt a kását. Elhajolok és azzal együtt, ahogy lehajoltam, már lendültem is előre hogy birkózó fogással elkapjam - vállam a gyomránál, kezem térdhajlatainál - és a földre vigyem. Én se tegnap jöttem a falvédőről és kezdtem hozzászoktatni magam a váratlan, élből agresszióba forduló helyzetekhez, harcos voltam, ahogy ő, nem kevésbé jó, ráadásul... ő jobban benne járt a korban és a hanyatló-ágban, mint én, ideje lenne nyugdíjba vonulnia. Hogy ennek nyomatékot adjak, feltérdelve egy isteneset mostam be neki, ha elhajolt, akkor a padlónak, de úgy, hogy megmaradt az öklöm nyoma. Szemem borostyánsárgán villant, szemfogaim agyarakká nyúltak. Érett ez már köztünk így tényleg nem lepett meg a hirtelensége ellenére sem. Nem fecséreltem pofázásra az időt, ököllel igyekeztem püfölni, s amikor erre ráuntam, már a karmok következtek. Az, hogy mennyire és hol dúltuk, dúljuk fel ezt az egész giccses szart, kurvára nem érdekelt. Dúvad módjára estem neki, mintha soha nem lett volna a barátom, a bajtársam...
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Valami isteni szerencse folytán – annak tudom be – sikerül elhajolnia az öklöm elől és lehajolva rám fog. Cserébe izomból és két kézzel vágom vesetájékon, emelve a nagy intim közelség intimitását. Eldőlünk és alig, hogy a földre érkezünk és most ő lendíti az öklét. Bár megpróbálom elkapni a fejem, úgy, hogy rajtam tehénkedik, kissé nehézkes és szépen be is viszi. Felreped a szám és kiserken a vérem. Több se kell, farkasom kékjébe fordulnak íriszeim, karmaim megnyúlnak és hálából felé marok, remélhetőleg arra biztatva, hogy szálljon már le rólam. Nem érdekel mekkora darabot marok ki belőle, amikor elérem, de bízom abban, hogy jó nagyot. Talpra állok és újra nekilódulok. Immáron az én agyaraim is megnyúltak, farkasom hangján morgok. Kitépem az ezüst láncot a nyakamból és a képébe nyomom, ahogy újra felé ütök és ha sikerül, hát ott is tartom, ameddig tudom, égesse csak a bőrét. Lehet, hogy idősebb vagyok, mint ő, de még közel sem vén és eszemben sincs hagyni magam. Nem vagyok kevésbé agresszív, mint ő, én viszont nagyon is jól tudom, hogy egykor barátok voltunk és azt is, hogy mennyire álszent tuskónak tartom a legutolsó beszélgetésünk után. És nem érdekel, ha fogalma sincs arról, hogy kicsoda is számomra Odette. Dühös vagyok és revanst akarok mindenért. Odetteért, Willowért, Önmagamért, a barátságunkért…
//bocs, hogy kidobtam a másodikat helyetted, de szükségem volt az eredményre a folytatáshoz OO//
Beviszem az ütést, szépet szól, nyoma is marad, szóval meg vagyok vele elégedve, azzal már korántsem, hogy "hálából", azok után, hogy bekopogtatott a veséimnek - bár ne lettek volna otthon -, még a karmait is az oldalamon élezte. Hatásos lehetett az az ima a templomban, mert akkorát tép ki az oldalamból, hogy csodálom: maradt még ott valamim. Még szép, hogy leszállok róla, tudod kinek kell, hogy egyből ki is húzzák esetleg a beleit! A vérem nem folyik, hanem tisztes tócsákat hagyva placcsan ki belőlem, ezt úgy bekaptam, ahogy talán még semmit életemben, bassza meg. Amennyire fáj, annyira dühít, a pofámba kapott ezüstről már nem is beszélve. Szédít. Valami feszít - bentről, a feneketlen mélységből, a tiszta értelem kisiklik az ujjai közül, ahogy az oldalamon tartani is teljesen felesleges az egyik félig átváltozott kezem, mert ettől nem fog elállni a vérzés. Összefolyik, elmosódik, egy pillanat alatt, vehemens lavinaként torlódik fel bennem minden, ahogy az ezüsttől üvöltve szabad kezemmel a torka után nyúlok és elkapom. Elhallgatok, nincs üvöltés, nincs már semmi más előttem, csak a vasmarokkal szorított torok, a fejemben visszhangzó hörgés, miközben minden lángol, pánikban rohangálnak körülöttünk, vad morgást és sikolyokat hord a szél a nehéz füsttel együtt. Tudom, mire kellettem, mivel próbál végleg magához láncolni, mit nem akarok, mert hiába a bizonyosság, nem lehet tőlem és ha világra jön, nem kérek belőle, nem akarom más hasonlóságát kiszagolni rajta, újabb vereséget szenvedni egy huszadrangú senkitől, pusztuljon hát mindkettő akkor is, ha az én vérem. Karmom belé mélyed, nincs semmi ezen és a szorításon túl, nem észlelem, hogy vastagabb a torok, amit most szorongatok mint az, amelyiket évszázadokkal ezelőtt. Páni félelem. Reflex. Élni akarás, szabadulási vágy minden elől, ami üldöz és sose hagyja abba hajszolásomat. Dögöljön meg, múljon el, hagyjon békén!
A torkomból feltörő üvöltés és morgás egyvelege idegen. Nem megszokott, sőt, ő még sose hallhatta, én pedig nem fogom fel, hogy harsan, mint egy tébolyult zeneművet lezárni készülő akkord. Ha látnám. Ha tudnám...
Valaki segítsen... könyörgöm...
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Vérének szaga azonnal betölti a szobát, nem finoman folyik belőle, hanem ömlik karmaim nyomán. A marás és a feltápászkodás után újra nekimegyek, az ezüstömet pedig a képébe tolom minden finomkodás nélkül, hogy aztán a vérszag mellé még az égett húsé is társuljon. Ott tartom rajta, amíg tudom, pontosabban, amíg a nyakam után nem nyúl és rá nem szorít. Első reflexből szabadulni próbálnék, szabad kezem farkasom gyorsaságával markol a csuklójára, de olyan erővel tart, hogy azonnal leesik, ha nagyon ficánkolok, lefejezem saját magam. A dulakodástól megcsúszik a kezem, feljebb nyomva arcában a láncot és egészen a szeméig érek, ott is állok meg. Már nem gondolkozom, nincs rá időm, egyszerűen tudom, hogy vagy megpróbálok tenni valamit, vagy itt a vége. A másodperc tört része alatt jut eszembe Aimée és a közös életünk lehetősége, amit talán sosem fogok megtapasztalni. Bastien, Aiden és Mary, akiket feltétel nélkül szerettem és szeretek ma is. Vajon lesz, aki felneveli a legkisebb fiam? A falka, ami az életem volt és amiért bármikor halnék boldogan… Minden csupán egyetlen pillanat, tán egy szempillantás alatt történik, több idő nem telik el, nem tud eltelni. A szemének már valószínűleg annyi, de fogalmam sincs, hogy ez visszaveti-e bármiben is. Mindenesetre a csuklóját maró kezem hüvelykje mozdul és egyetlen mozdulattal próbálok belé hasítani, de sikertelenül járok. - Barátom… – hörgöm még, aztán Isten kezeibe teszem a saját életemet, ha már a sajátom nem volt érdemes arra, hogy megvédje azt.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Dulakodás. Természetes, hogy egyből felkelti az érdeklődésemet és a figyelmemet, mert olykor előfordul ilyen a Lakban, így nem lenne túl meglepő, ha valaki ismét egymásnak esett volna. Tarkként kötelességem a falkatagok védelme, így ha mást nem is tehetek, hát legalább megnézem magamnak, kik nem bírtak ezúttal magukkal és mennyire súlyos a helyzet. Nem mindig van szükség beavatkozásra, de előfordult már példa ilyesmire és inkább félek, minthogy aztán megijedjek és szívjam a saját vérem, miért nem szedtem gyorsabban a lábam. Követem hát a hangokat, sietős léptekkel, amik az első fülembe kúszó ordításokat követően válnak még gyorsabbá, amikor pedig megérzem Darim energiáit, már szinte rohanok. Valami nincs rendben. Valami kurvára nincsen rendben, mert ilyet a hím felől eddig sosem éreztem. A vér fémes szaga már a folyosón megcsap és egy pillanatra elönt a páni félelem. Erőteljes vér szag és a Darim felől érkező energiák.. Ó, Tupilek, kérlek add, hogy időben odaérjek! Tudtam jól, hogy semmi jóra nem számíthatok és ezúttal nem Tarkként kell jelen lennem, hanem mint Darim barátjaként. Mert itt nem az fog használni, hogy képes leszek-e erővel a földhöz szegezni, hanem az, hogy visszarántsam a földre. Minden gondolatom és rossz előérzetem abban a pillanatban válik valóra, ahogyan belépek az ajtón. A csicsás virágtengerrel és lufi haddal nem foglalkozom, mert nincsen időm olyan apróságokra, hogy ilyen szaron fennakadjak. A hímek párosa mögött állok meg, ledobva a pajzsom és Darimra szabadítva a nőstényemet. Hűvös, higgadt energiáim fonják körbe a hímet, nem fojtogatóan, éppen csak annyira, hogy érezze, nagyon rossz irányba halad most. - Darim, most azonnal hagyd abba - csendül ellentmondást nem tűrően a hangom és a biztonság kedvéért gondolatban is elküldöm neki a szavakat az elhangzottak után, hátha túl sűrű az elméjére ereszkedett köd, hogy meghalljon. - Nem kell ezt csinálnod - folytatom még, közelebb lépve hozzá, de nem érek hozzá, csupán tudatom vele, hogy itt vagyok, hogy nincsen egyedül, bármi is történt ezúttal. - Kérlek - semmiféle harag, vagy szigor nem volt a szavaimban, barát szólt a baráthoz. Nem engedtem, hogy a bennem munkálkodó félsz kiüljön sem a szavaimba, sem az energiáimba, határozottan voltam jelen, támaszként. Ekkor már egyetlen karnyújtásnyira voltam a hímtől, megfeszült izmokkal lesve a reakcióját, mert ha a szavak nem bizonyulnak elégnek, egyetlen, a tarkójára mért erős ütéssel próbáltam hatni rá, úgy, hogy az eszméletét is elveszítse egy időre, de rettentően bíztam benne, hogy nem kell erőszakhoz folyamodnom, hogy a szavak elegek lesznek. Kérlek, Darim…
Valami félig vakká tesz, nem látok, éget és fáj, de ami a mancsom közé került, azt nem eresztem, mert ha hagyom elszaladni, megszökni a fattyammal, soha többé nem lesz nyugtom... Füst, sűrűbb és töményebb, puskapor is vegyül belé fojtó nehézséggel kaparja a torkom, hogy szinte köhögnöm kell tőle. Vér és halál mindenütt: az én vérem, az ő haláluk, messze semmibe enyészett büntetek és csillapíthatatlan harag, amik tovább kísértenek minden ismerősségben, fel-felbugyogva. Nem érzem a falkát, mert nincs, azt, hogy valójában kinek a halálát készülök elhozni, csak azt tudom, hogy ha én nem teszem meg, akkor ő hozza el számomra. Karmaim a bőrébe vájnak a szorítás fokozódó erejétől, a késztetéstől, hogy véletlen se hagyjam kicsúszni és ha próbálkozna, hát azon nyomban tehessem, amit az összekuszált, pánikba hajszolt ösztön diktált. Körbezárt, ami kiszakított a jelenből, messzire sodort az otthontól, elmosott minden derűt. A dzsungel páradús levegője volt, nehéz, alig lélegezhető, mégsem ettől ziháltam, hanem az igyekezettől, amivel a másik torkát markoltam. Az öcsémét, aki vérfarkastól fogant és elvett mindent, ami engem illetett volna. Ő is attól van, vagy a fia? Nem számít, itt a kapocs, még ha elsőre téves megítélésű is, csak az létezik, amibe kapaszkodhatok. Azt kell szétzúznom, megfojtanom, hogy eggyel kevesebb legyen, ami belém hasít és megtépázva köp vissza a valóságba megint. Próbál szabadulni, érzem feszengését, mozgását, ahogy azt is, miképp lüktet egyre kétségbeesetten szorításomban. Nyughass már! Beljebb csúsznak karmaim, a légcsövet ölelik, de nem tépem, az a halál nem kívánt, úgy nem tudok végezni vele, hiszem, hogy így van. Hallanom kell az utolsó lélegzet kilehelését, ahogy a lélek elhagyja és elernyed a karomban, magatehetetlenül, ahogy újszülöttként lehetett. Barátom. Megfeszülök. Valami nincs jól, az oldalamat tépázó fájdalom pedig kezd visszakúszni a tudatomba. Nem, nem jó, annak nem kéne ott lenni, egyik alkalommal sem sérültem meg ott, most mégis szinte össze akar rántani a fizikai fájdalom. Hűsít. Nem illik ide, fullasztó, forró és fojtó minden, nem könnyű és hűsítő... Zavar. Mint a rádió recsegése olyan, vagy pont hogy én vagyok az a recsegés, bennem van és sose fog elmúlni, mert nem lehet megjavítani. Darim, most azonnal hagyd abba. Miért, ha erősebb vagyok, Apám? MIÉRT?! Mert ő vér a véredből, bennem pedig csak a fenevadad mása lakik? Üvöltenék, morognék, most már tépnék. De ő sose hívott a nevemen. Egyszer sem ejtette ki a száján. Nem kell ezt csinálnod. - Nem? - motyogom suttogásnál is halkabban, szinte szám se mozdul, szorításom viszont bizonytalanabbá válik. Nyugodt, ismerős, de bennem frissesség lakik, olyan, amilyen csak a hófödte csúcsok közt létezik, de azok olyan messze vannak, ő viszont közeli. Érzem a borostát. Érdes, több napos. Mindig viseli, de most úgy hiszem, azért, mert nyúzott és fáradt. Én is az vagyok. Nélküle kölyökképű lenne, cukkoltam már kölyökképűt, mert idősebb nálam, mégis egy sihedernek tűnik még mellettem is. Őt? Kérlek. Mögöttem áll és én nem féltem a hátam. Nem fog bántani. Vállaim megereszkednek, tudatomba pedig lassan bekúszik a borosta tulajdonosának elszíneződött arca. A kék szem, ami ember és farkas sajátja is, összeszűkül, mintha kínlódna. Lejjebb siklik a tekintetem, meleg csorog végig emberi ujjaimon. Vér. Az enyém a padlón, egyre nagyobb tócsává állva össze, az övé a kezemen folyva végig, harmóniában a vöröslő rózsákkal, amik majdnem temetésre gyűltek ide nagy csinnadrattával. Elsápadok, elkapom a kezem, sehogy sem tudnám már ezt úgy megtenni, hogy ne okozzak vele fájdalmat, sérülést, de... de él. Energiáim pánikba esve járják körbe a hímet, míg meg nem bizonyosodok róla, hogy valóban él, ezzel párhuzamosan pedig páni félelemben hátráltam el tőle. Ha Joanának ütköztem, riadtan rezzentem össze, mint aki érthetetlen rémálomból ébredt és még mindig látja annak lidérces kreálmányait. Vérben tocsogok, sokat vesztettem, egyik szemem már nincs is, csak merő, lüktető fájdalom az egész. Segítség kéne. Neki és nekem is, én mégis hátrálok, a tönkretett záró ajtó felé, verejtékben úszó arccal, mintha nem is én lennék a szörnyeteg, hanem ők. Ujjaim Horatio vérétől ragacsosak, az hagy nyomot az ajtókeretben, ahogy megkapaszkodok. Nem tudok megszólalni, zihálva szedem a levegőt és a sérüléseim pokoli fájdalma ellenére is alakot váltok, hogy űzött vad módjára rohanjak. El innen. El a közelükből. Ijedten kalapál a szívem, az se megváltás, hogy kijutok a lakból, véres nyomok hadát hagyva magam után, csak el akartam tűnni, mielőtt megint ártok nekik. Reszkettem, a gyomrom öklömnyi volt és hiába szerettem volna messzire rohanni, nem bírtam sokáig. Fogalmam sincs, meddig jutottam, amikor eszméletemet vesztve estem össze.
//Azon túl, hogy szeretlek titeket, nem tudok mást mondani. <333333 //
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Felkészülök az elkerülhetetlenre. Arra, hogy hamarosan már csak emlék leszek ezen a földön, hogy hátrahagyok mindent és mindenkit, ami és aki az életemet jelenti. De nem félelemből vagy gyávaságból, hanem, mert szégyellném, ha meghátrálnék. Több, mint négy évszázada élek, talán Isten ennyit osztott nekem és nem félek, mert hiszem, hogy ami ezután vár rám, az semmivel sem lesz rosszabb, mint amit már eddig megéltem. Csupán azon aggódom egy pillanatig, hogy legyen, aki gondoskodjon Bastienről. Olyan fiatal még. És, hogy az ő farkasát ne vegyék el. A falka majd vigyáz rá, most már hozzájuk tartozik ő is…
Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Várom az utolsó lehelet eljövetelét, látni vélem a halál angyalának gyönyörű megjelenését, hogy egyetlen csókkal vegye el lelkem és vigyen magával valahová, ahol nem köt már meg semmi. Ahol elmúlik minden bánat, félelem, csalódás. Leana az, tudom, érzem. A kör lassan körbeért, vele kezdődött minden és úgy tűnik vele is ér véget. Már nem fáj, már nem haragszom, már nem vagyok dühös. Hamarosan én is Szabad leszek. Igazán szabad…
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Joana… itt van, érzem, hallom. Beszél és ahogy enyhül a nyakamon a szorítás, úgy halványul Leana arca és alakja. Utána kiáltanék, hogy ne siessen, de valami nem enged megszólalni és az nem a másik farkas karmainak ölelése a torkomon.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig.
Dobban a szívem, egyre gyorsabban, egyre hevesebben. A farkas, a test élni akar, nekem még feladatom van. A falka, kölykök, házasság… élet. A Teremtőm lassan semmivé foszlik és újra látom a szobát, a hímet, a tekintetét, a zavarodottságát, a barátomat. Elereszt, elhátrál. Megtántorodok, megkapaszkodok egy székben vagy szekrényben. Ne, nem mehetsz el. Ne most, ne így… Kirobban a farkasa és én ezzel együtt mozdulok, nem gondolkozom, csak a lábam visz. Amennyire az előbb még a túlvilágra készültem, most épp annyira érzem magam elevennek és élőnek. És pontosan ennyire akarom őt megmenteni is. Nekünk még dolgunk van. ~ Küldj utánunk orvost! ~ kérésem Joana gondolatai között csendülnek és már nem ment meg semmi attól, hogy bundásom kitörjön belőlem. Vérem nyakának szürke szőrét áztatja, de nem érdekel. A másik sérülése nagyobb, ő nem éli túl, így nem. Energiáim már nem arról tanúskodnak, hogy támadni akarok. Nem akarok. Visszahozni akarom. Megmenteni akarom. Nem lesz nehéz minket követni, a vérszag elvezeti őket hozzánk. Futok, szaladok, ahogy a lábaim bírják. Energiáim már nem ellenségesek, nem azért kergetem, hogy bevégezzük, amit elkezdtünk. Ez már rég nem arról szól… Lefékezek összeeső teste mellett és visszaváltok. Megmondanám neki, hogy ostoba barom és, hogy mennyire sokat jelent számomra a barátságunk. Ennek azonban nem most van itt az ideje. Felnyalábolom és elindulok vele vissza, a Lak felé. Azt pedig már csak remélni merem, hogy a segítség már úton van…
Amen.
//én is ugyanezt tudom csak mondani //
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Hiába bólintok, úgysem látja, mégis megteszem. Nem kell ezt csinálnod, mert ez nem te vagy. Legalábbis nem az a Darim, akit én ismerek és inkább gyűlöljön engem, amiért beleavatkoztam a dolgába, minthogy aztán élete végig éljen azzal a tudattal, hogy olyat csinált, amit nem kellett volna. Erre valók a barátok, nem igaz? Valami elmondhatatlan megkönnyebbülés áradt szét bennem, amikor láttam lazulni az ujjait. Akkora kő esett le a szívemről, hogy szerintem az egész Lak lazán belerengett volna, ha az ilyesminek kívül is lenne hangja, mert bennem iszonyatosan visszhangzott. Ez az érzés növekedett bennem, amikor végleg elengedte Horatiot és egészen addig nem is csappant meg, amíg nem ütközött nekem. Láttam, ahogyan összerezzen, érzem az energiáit, látom az arcát.. Fáj így látni. A Tark létnek van egy ilyen hátulütője, sokszor szerzünk sérülést, de az, amikor társ a társnak, barát a barátnak árt ilyen szinten, mindig sokkal borzasztóbb látvány. Szerettem volna átölelni és biztosítani arról, hogy most már minden rendben lesz, de fogalmam sem volt, ígérhetek-e neki ilyet, mert nem tudtam, tényleg minden rendbe jön-e. A probléma pontos okával nem voltam tisztában, de eléggé súlyos lehetett, ha idáig fajultak a dolgok, ennek fényében pedig pláne nem bocsátkozhattam ilyen naiv és ostoba kijelentésekbe. Így hát csak álltam ott, félrelépve az útjából, nem szólva többet, csak energiáim voltak, mik továbbra is körbefonták, ugyanolyan lágyan, mint az előbb. Szeretnék utánarohanni, amikor alakot vált és kirohan, mégsem vagyok képes megmozdulni. Nem tarthatom itt erővel, tudom, milyen az, amikor egyszerűen menni kell. Ilyenkor talán jobb, ha senki nem áll az útjába, én nem venném túl jó néven fordított esetben. Horatio azonban mozdul, mégsem tartom vissza. Ez az ő meccsük, ezt nekik kell lerendezni és habár beleszóltam, többet nem kívántam belefolyni az ügybe. Nem azért, mert nem érdekelt volna, egész egyszerűen ezt nekik kell megoldaniuk. Nekem nem volt már más dolgom, mint gyógyítóért rohanni, Horatio szavai sem kellettek hozzá, tudtam jól, hogy mi a feladatom.
Az első utamba akadó Gyógyítót csíptem el, még viszonylag újnak számított a köreinkbe, de nem ez számított. Darimnak szüksége van rá, segítség kell neki, amúgy sem hiszem, hogy túl messzire juthatott volna. Annyit kértem Maeve-től, hogy hozza a cuccait, amilyen gyorsan csak tudja, aztán kövessen. Nem volt nehéz a hímek nyomára bukkanni, Darim vére pettyezte az utat és mutatta nekünk a megfelelő irányt. Szerettem volna arról puffogni a fiatal nősténynek, hogy milyen buta dolog is a fene nagy büszkeség, mert lám, most is mi lett belőle. De a hímeknek mindig az erejüket kell fitogtatni, egymás torkának is képesek nekiesni, hogy aztán odáig fajuljon a dolog, ameddig most. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha két perccel később érkezem, vagy akár csak pár másodperccel. A szavak azonban benn maradnak, nincs most helye ilyesminek, mert hiába szerettem volna azt hinni, hogy mindössze "csak" ennyiről van szó, teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy jóval több húzódik meg a háttérben. És ez volt, ami igazán aggasztott. Mégis mi tudta ennyire megviselni a mi erős, bátor, nagy hímjeinket, hogy egymás torkának ugorjanak? Rohantam, húzva magam után a fiatal Gyógyítót is, megtehettem volna, hogy csak utánuk küldöm, de tudni akartam, mi történt Darimmal, látni akartam, ahogyan Mae rendbe teszi, egyszerűen kellett a tudat, hogy meg fog gyógyulni. Arról nem is beszélve, hogy továbbra is ott munkált bennem; meg fogom védeni a fiúkat, ha megint történik valami, meg fogom őket védeni saját maguktól is, ha úgy adódik.
// <333333 //
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Nemrég értem vissza munkából, hiszen néha nekem is muszáj pihennem. Duncan üzenetét is megkaptam, de azóta se jártam arra, hogy összeszedjem a kocsimat. Jobb egy kis időnek eltelnie, legalább kisebb az esélye annak, hogy leharapom a fejét szavakkal azért, amit tett, vagyis inkább azért, ahol tette azt. Nem volt különösebb tervem mára, mint kicsit elmerülni egy-két orvosi szaklapban és könyvben. Néha kell kicsit képezni is magunkat és szeretek haladni a korral, más orvosok véleményét olvasni, még ha utána nem is értek velük egyet. De volt már olyan, amikor Londonban is egy ilyen cikknek volt köszönhető, hogy egy beteg életét megmentettük. Annak köszönhetően kértünk fel egy másik orvost a beavatkozáshoz és szerencsére sikerrel is járt. Az ember holtáig tanul, főleg egy orvos, mert a világ állandóan változik, de eszembe se jutott volna, hogy ilyen „fogadtatásom” lesz. Alig értem be Farkaslakba Joanna máris elkapott. Egy pillanatra nem értettem, hogy mi történhetett, de láttam a lány szemeiben, hogy komoly dologról lehet szó, illetve a látott vértócsák is már értelmet nyertek. Habozás nélkül rohantam a szobámba, ahol ledobtam a táskámat, hogy utána a szükséges dolgokat összekapva elinduljak a nőstény kíséretében. Szerettem volna rákérdezni arra, hogy mi történt és miért esett egymásnak a két fél, de jobbnak láttam inkább csendben maradni. Bár az is meglepő volt, hogy engem hívott, hiszen vannak nálam idősebb és biztosan jobban kedvelt farkasok is. Talán tényleg nagy a baj és én voltam az első gyógyító, aki vele szembe jött. Sietve haladtunk a vérrel szegélyezet úton, miközben többször is rápillantottam a nőstényre, arra, aki a segítségemet kérte. Valószínűleg ő állíthatta meg őket, mert a vérnyomokból ítélve biztosan nem csak baráti erőfitogtatásról lehetett szó. Láttam rajta, hogy aggódik és sok minden kavarog benne, de nem akartam semmit se erőltetni. Elmondja, ha szeretné. Én másokat mindig szívesen meghallgatok, az már más tészta, hogy nem szívesen avatok be akárkit a múltamba, vagy a gondolataim szövevényes hálójába. A lépteink egyre gyorsabbak lettek, ha nem húzott volna magával, akkor is sietve kapkodtam volna a lábaimat, de valahogy jól esett, hogy nem egyedül vagyok. Amint elértünk Darimhoz,- vagyis, ha jól tudom, akkor így hívják a hímet-, leroskadtam mellé a földre és habozás nélkül elkezdtem rendbe beszedni. Sokkolhatott volna a ramaty állapota, de felesleges lett volna ezen kiakadni. Korábbi falkámban is láttam már csúnya sérüléseket, segédkeztem jó pár ellátásában, ha pedig a mesterem nem volt ott, akkor én láttam el a sebeiket. Mindent megtettem, hogy hamar felépüljön a férfi, s amíg nem végeztem, addig szinte meg is feledkeztem a nőstényről. Ilyenkor csak a beteg élete számít számomra, legyen szó falkatagról, emberről vagy őrzőről. A beteg az beteg… Amikor pedig végeztem, akkor megnyugtattam a nőstényt, hogy minden rendben lesz, de kell egy kis idő a felépüléséhez. Ezek után pedig nem volt más hátra, mint valami nyugisabb és biztonságosabb helyre vinni őt, ahol nyugodtan lábadozhat.
Aggódtam a hímért, nem is kicsit, az az igazság. És nem csak azért, mert csúnyán megsérült tegnap, hanem azért is, mert fogalmam sem volt az okokról. Komolyan megrémisztett, amit láttam és amit éreztem felőle, mert nem emlékszem olyanra, hogy lett volna példa máskor is ilyenre. És vajon mi a fészkes fene történhetett, hogy ennyire kiborult a bili és ilyen reakciót váltott ki belőle? Ráadásul Horatio irányába, mert ha egy kóbor felé, akkor azt mondom oké és nem parázok ennyire, na de így! Falkatag, Tark, barát ellen.. fel nem tudom fogni. Horatio-t is szerettem volna meginterjúvoltatni, vagy legalább meglátogatni, hogy mi történt vele, de annyira bezárkózott a szobájába, hogy nem akartam zavarni. Idővel jobb lesz, könnyebb lesz, bíztam benne. Az orvosi felé vettem az irányt, csakhogy nem találtam ott a hímet, a legnagyobb meglepetésemre. Hogy a fenébe tudott felkelni az ágyából? Istenem, már megint az a fránya nagy becsület, mi? A fenébe már, hogy nem bírsz nyugton megülni a fenekeden... Magamban fortyogtam, holott teljes mértékben megértettem, nekem is rettentő nehezen ment, pontosan emiatt nem bírtam haragudni a hímre (annyira). Egy hatalmas sóhaj után változtattam az útirányomon és mentem a lakása felé. Egyik kezemben ott volt a csodálatos lufikból egyetlen darab, muszáj volt megtartanom, a másikban pedig egy kis csomagot tartottam, elfért a tenyeremben. Mert azért mégiscsak illik vinni valamit, ha az ember lánya beteglátogatóba megy, nem igaz? - Szia! - köszöntöttem mosolyogva, amikor beléptem az ajtón és megláttam a hímet - Hoztam némi ajándékot, érezd azért a törődést - kunkorodott feljebb szám sarka. - Ez a tiéd, mégiscsak poénosabb ebben mászkálni, mint napszemüvegben - dobtam felé a kis tasakot, amiben egy olyan menő szemfedő lapult, amit a kalózok is szoktak hordani. Csakhogy ez speckó volt, mert kicsit felturbóztam, varrtam rá egy csini kis mintát, remélem értékelni fogja. - És itt van ez a szép lufi, egyet muszáj volt megtartanom. Ja, igen, kitakaríttattam az éjszaka, remélem nem bánod. A lufival meg azt gondoltam, hogy szívesen rárajzolom neked Horatio fejét, aztán kidurranthatod, vagy kidobhatod egy darts nyíllal a szemét, mégiscsak humánusabb megoldás az ilyesmi a düh levezetésére - cseverésztem vidáman, bár a végén nyilván érezhette ő is, miért mondtam azt, amit. Nem tudtam, mi váltotta ki a tegnap történteket, de dühös voltam rájuk, mind a kettejükre, amiért ennyire elveszítették a fejüket. Valamiféle magyarázatot vártam, ám ennél nyíltabban nem fogom a tudtára adni, ebből is érteni fogja. - Na és mit mondott Maeve? Mennyi idő, mire rendbe jössz? - érdeklődtem tovább, miközben ledobtam magam mellé - már ha épp heverészett valamerre, ha pedig állt, hát akkor az ajtófélfának támaszkodva álltam meg én magam is.
Gyáva dolog, de kerültem mindenkit. Inkább választottam a lakásom magányát és az önkéntes remete életet, főleg, amíg a történtek képei kísértettek. Bár ez alapján életem hátralevő részét idebent tölthetem. Többször megmostam az arcom hideg vízzel, céltalanul mászkáltam, Fairbanksbe érkezésem óta először pedig komolyan fontolgattam a falka elhagyását. Ez a késztetés csak felerősödött, amikor lepillantottam jobbomra, amivel Horatio nyakát szorongattam. A következő pillanatban már lyuk tátongott a hozzám legközelebb eső falon, öklöm nyomán. Túl... közel volt... Fájt még az oldalam, egyáltalán nem voltam jól, sem fizikai, sem szellemi értelemben, ám leszartam, egyfajta vezeklés is volt ez, így nem vettem arról tudomást, hányszor kényszerültem megállásra és arra, hogy valamiben megkapaszkodjak. El kéne felejtenem, törlést kérnem, ám az azzal járna, hogy meg is kéne mutatnom, amitől szabadulni akarok, ez viszont cseppet sem akaródzott. Mégis mindezek után, ha tovább hallgatok, az már lehet, hogy az egyik társam életébe fog kerülni, akkor is a vak szerencsén meg Joana józanságán múlt az egész helyzet. Alighogy ez átfutott rajtam, pajzsom résén át megéreztem a közelgő nőstényt, miközben épp a kanapé mögött álltam és annak a támlájába kapaszkodtam. Elhúztam a szám, mert őt aztán végképp nem lett volna pofám elzavarni, így hát hagytam, hogy otthon érezze magát és nyugodtan jöjjön-menjen, amerre tetszett. - Szia - köszöntem a reméltnél fáradtabb hangon, majd elkaptam a felém dobott kis csomagot. Azért annyira nem voltam elanyátlanodva, hogy elejtsem, vagy hagyjam elszállni magam mellett. - Hát ez kurva menő - nevettem fel röviden, meglátva a szemkötőt, hogy aztán annak rendje és módja szerint fel is tegyem. - Rettentő szexi lehetek. Hirtelen támadt könnyedségem és jókedvem a lufi említésével viszont elillant. Éreztem az illatát, amikor visszabotorkáltam a gyengélkedőről, a csicsa hiánya is feltűnt, erőm azonban nem volt ezzel huzamosabban foglalkozni, csak örültem, hogy legalább a tárgyi emlékek eltűntek. Ha már a vérszag szinte menthetetlenül beitta magát, legalábbis az én fejembe. Mindennek hála messze nem tudtam olyan humorosra venni már a figurát, mint ahogy Jo beszélt, s éreztem, hogy neki se megy annyira egyszerűen. Humánusabb megoldás... Nálam olyan nem szokott lenni, inkább mindent vagy semmit alapú megmozdulásokat tettem, semmint arany középutasakat. - Négy hónap. Február végére nyerem vissza teljesen a látásomat és leszek felépültnek nyilvánítható, ha addig nem szedek össze még valamit - húztam el a szám, mert az ilyesmi ugye mindig benne van a pakliban, főleg a mi szakmánkban - akár az emberi foglalkozásomat, akár a falkában betöltött szerepemet néztük. - Köszönöm, Joana - böktem ki kelletlenül, a stílus viszont nem neki szólt, hanem annak a helyzetnek, amiben szükségünk volt rá. - Ha te nem jössz és nem vagy észnél, megölöm... Se indulat, se harag, csak nagy adag szégyen és megbánás. - Arra gondoltam, hogy kiköltözök. Szerettem itt lakni, velük együtt élni, de ezek után hogyan tehetném? Nem száz éves kis suhanc vagyok, akit a falka zöme képes egyetlen jól irányzott pofonnal rendre-csendre inteni, arra pedig semmi garancia nincs, hogy ilyesmi ne fordulhatna elő még a jövőben. Undorító, de féltem.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Határozottan - szélesedett még inkább a mosolyom, amikor láttam, hogy egyből felteszi. Reméltem is, hogy nem vágja a sarokba, azért nem volt olyan könnyű felvarrni ám azt a mintát rá! Vártható volt, hogy a lufi említésével egyből visszatornázom az életkedvét a béka segge alá, de jelen pillanatban nem nagyon tudtam ezzel foglalkozni, elmondom, amiért jöttem, majd aztán összekaparjuk a darabkáit. Reagálni viszont nem reagált rá semmivel, hát egyelőre én sem erőltettem a dolgot, majd úgyis mondja, ha úgy érzi. - Négy hónap az bizony nem kevés - húztam el a számat. - De hidd el, pikk-pakk eltelik majd, én már csak tudom - kunkorodott feljebb szám széle. Nekem Őrző segítséggel volt négy hónap, borzalmas négy hónap volt, de itt vagyok, felépülten és minden rendben velem. Persze ismerve őt lehet hosszabb idő lesz az, ha összeszed még valamit, de felesleges annyira előre rohanni. - Hát, ezúttal tényleg van mit - hervadt le a mosoly a képemről, kelletlen volt az én megjegyzésem is, de amúgy sem arról voltam híres, hogy szépítenék a dolgokon. - Egyébként szívesen - fűztem még hozzá némiképp lágyabb arcvonásokkal, nem vagyok azért olyan szívtelen szuka. - Nem fogom szépíteni a dolgokat, Darim, mindketten elcsesztétek. Te is, Horatio is. Fogalmam sincsen, mi válthatta ezt ki belőletek, elképzelni sem tudom, hogy valami képes volt ilyen állapotba lökni mindkettőtöket - hát még ha tudnám, egek! - De gondolom ezt nem kell ecsetelnem, nyilván tisztában vagy ezzel magad is - legalábbis nagyon remélem, mert menten kitépem a hajam, ha képes olyat mondani. Nem akartam benne még nagyobb szégyent ébreszteni, hiszen éreztem felőle eleget, de akkor sem tudtam szó nélkül elsuhanni a történtek mellett. Haragudtam rájuk, mind a kettőjükre. - Csak gondoltad, vagy már konkrét elhatározás a dolog? - érdeklődtem, hiszen nem mindegy, hol áll a kiköltözési fázisban, feleslegesen pedig nem fogom tépni a szám, úgyhogy a többit és az erről való véleményemet is majd akkor, ha megadta a választ.
Naná, hogy én menjek. Dohognom kár, én voltam aki felajánlotta, hogy házhoz megy, mint valami rossz ribanc pincsi. Persze a vörös fel van dobva, energiái vidám magaslatokat vernek, ami szerintem maximálisan tiszteletlenség tekintve a depresszív helyzetet. Sebaj, töltekezem belőle, jobb ez, mintha kaffogna, annak elhárítására aligha lenne erőm. Megyek, mert szeretnék. Ez a büdös nagy igazság, amit egészen a küszöbéig nem rejtek véka alá, ott viszont inkább magamba gyömöszölöm, pajzs mögé. Mert fáradt vagyok, nem kicsit, hanem nagyon és nem kell, hogy megérezze rajtam. Viszont ha a fáradtságomat rejtem a pajzs mögött, akkor minden mást is. Egyrészről baj, másrészről nem az. Kopogásra emelem ökölbe szorított ujjaimat, s csak akkor nyitok be, ha jelét kapom annak, hogy szabad a bejárás. Ennyire előzékeny általában nem vagyok, de a távol töltött idő mindig ilyen hatással van rám, idegenné válok a saját otthonomban. És ez szívás, de elmúlik majd, tisztában vagyok vele, van benne tapasztalatom. Ha nem is sok, de épp elég. - Hát szia. Mosolygok rá a küszöbről, majd beteszem magam után az ajtót, elszöszölve szinte rituálészerűen a mozdulattal. - Mi a helyzet dögrovásfalván? Veszem elő az orvos-demégsemaz oldalamat közelebb lépkedés közben. Nem vagyok zavarban. Szeretek itt. Jó, hogy jöttem. De akkor is.. olyan nem találom a helyem érzés kerülget azért.
Persze, hogy ő jöjjön, ha már olyan kis buta, hogy felajánlja, nem fogom lebeszélni, nyilvánvaló. Már csak azért is, mert amiket locsogtam ki neki... ennyit megérek azok után, nem? Főleg, hogy tényleg volt szörpöm meg sütim is, előbbit már nem tudom, hol szereztem, utóbbit Joana legutóbbi "jótékonysági" sütéséről csórtam. Pofátlanság vagy sem, én bizony befoglaltam az egész tálca süteményt, amit készített - szigorúan csak mielőbbi gyógyulásom érdekében! Némi félszt éreztem minden esetre a látogatás kapcsán, mert túl sok mindent ígértem, és a gyávaság netovábbja lett volna elfutnom ez elől. Meg már nem is akartam igazán. A kopogtatásra kikurjantottam, hogy jöjjön csak. - Szia - mosolyodtam el és erre csak akkor jöttem rá, amikor már vagy fél perce úgy maradtam. Örültem, hogy ezzel együtt legalább a megkönnyebbülés nem ült ki vonásaimra olyan nyilvánvalóan, bőven elég volt, hogy megereszkedtem vállaim, mintha nagy adag feszültség távozott volna belőlem. Hála a jó égnek, hogy nem volt itt. Hogy nem keveredett bele és nem sérült meg, vagy még rosszabb. - Jó újra itthon látni. - Ez nem feltétlen volt válasz a kérdésére, de azt se feltétlen fogtam fel első hallásra. - Tudod, a minap olvastam egy orvosi szakfolyóiratban, hogy fizikai sérülésből lábadozóknak megfelelő étkezésre, sok pihenésre és nagyjából ennyi ölelésre van szüksége - közöltem, mint egy mellékes információt, miközben pillantásom a mennyezetre tévedt egy kósza másodperc erejéig. - Szeretném, ha utóbbit nagy tudású, jó Gyógyító végezné el rajtam, tudod, nem akarom megkockáztatni, hogy meghúzódjon valamim... Gyere ide és ölelj meg, mert én túl szerencsétlen vagyok ahhoz, hogy elmoccanjak a dohányzóasztal mellől és megtegyem, pedig basszus... Nem olyan szép, nem olyan jó. Sok bosszúságot és (fej)fájdalmat fogok még neki okozni, efelől sajna kétségem se volt. Mégse bírtam vakon elsétálni mellette, ha akartam volna se sikerül, mert a tarka farkas még azon a résen át is megérezte a nőstényt. Minden alkalommal felszegte a fejét, amikor a közelben volt, élénken, szinte követelőzve, mintha vádolna nehézfejűségemért. Holott tudtam én, láttam, éreztem. Ezért volt olyan nehéz és ijesztő, mégis vágyott.
Szerencsétlen idióták gyülekezete vagyunk. Nem csak mi ketten, hanem ez az egész Falka úgy nagy általánosságban, s lassan kezd az az érzésem lenni, hogy minden vérfarkasra ráaggatható ez a címke. De persze ne általánosítsak, ne gondoljak rosszakat. Nem is teszem, inkább a pillanatban élek, azt ragadom meg és a mosolyt, amivel köszöntöttem őt. - Jó újra itthon lenni. Jegyzem és közben magamba nyelem a bárcsak el ne mentem volna-t. Tudom, hogy el kellett, hogy így volt helyes, Ryllis miatt, a gyógyítóságom miatt, de mégis.. az egésznek van egy ocsmány, gyáva menekülő színezete és nem szeretem így érezni magam.
xoxo
Elkerekednek szemeim attól, amit hallok tőle. Dacosan kéne felszegjem fejem, közölni vele, hogy ne is álmodjon róla, mi vagyok én? ám eszemben sincs ilyesmit cselekedni. Nem azért, mert ne lenne önálló véleményem, ne lennének önálló ötleteim azt illetőn mit szeretnék cselekedni. Hanem azért, mert kimondja, amire vágyom, hát automatikusan indulnak meg lábaim, hogy nem sokkal később már karjai alá nyúlva simuljanak tenyereim hátára, homlokom pedig vállgödrébe. - Nem hoztam kaját. Duruzsolom a pillanatba, s bár el kéne engednem, mégsem vagyok képes hajlandó odébb lépni tőle. Csak felemelem fejem és megengedem magamnak azt a luxust, hogy orromat az övének érintsem, egészen közelről kapcsolódva pillantásába, ajkaira lehelve a nem tudom mit mondjak-ot ekképp. - Elmondod? Ölöm meg a pillanatot a kérdéssel valószínűleg, de nem érdekel. Ígért valamit, hát tartsuk be addig, amíg amúgy sincs sehol a jó kedv. Talán egyszerűbb lesz úgy. És talán nem akarom majd ennyire megkóstolni ajkait. Mert mindent nem fogok én kezdeményezni. Nő vagyok. Nagybetűs. Hadd ne hagyjam eltiporni már..
Lusta vagyok, megírtam, de ez nem jelenti, hogy hálátlan is. Ahogy lép, megindul felém, mintha súlyok görögnének le rólam, magamban még szélesebb a mosoly, mert pontosan úgy ölelt, ahogy szerettem volna, anélkül, hogy egy elejtett megjegyzéssel is utaltam volna rá. Köré fontam karjaimat, lejjebb hajtottam fejem, arcom a hajába fúrtam - és leengedtem a pajzsom. Furcsa érzés volt, mert szinte sose tettem így, ezért majdhogynem újként hatott, hogy ennyivel tisztábban, pontosabban éreztem a többieket a környéken, a közelben és Willow-t. - Fáradtnak tűnsz - mondtam halkan. Képzelem, mennyire kimerülhetett, ha a bekómáltak mellett nem mert aludni. Sokan kidőltek, kevesen maradtak, akik vigyázhattak rájuk, nekik se volt kisebb felelősség a vállukon, mint nekünk idefent. - Mondtam, hogy van teasüti - nevettem röviden, majd húzódtam el annyira, hogy a szemembe tudjon nézni, ölelésem viszont nem lett lazább. Csak egy kicsit lettek élénkebbek energiáim, csak egy kicsit kellett volna közelebb hajolnom, csak egy kicsit kellett volna szorosabbra fonnom az ölelést, befejezni minden elképzelt mozdulatot... Finoman nehezebbé vált légzésemet viszont megakasztja egyetlen szavával, mire nem vagyok rest fancsali pofával a mennyezet felé fordítani az arcom. - Orvost hívtam, nem gyilkost! - nyögtem kissé elkínzottan, majd eleresztettem és megvakartam a tarkóm. Azon tűnődtem, honnan, hogyan kezdjem, ezen tanakodva mászkáltam a nappaliban, miközben ő ha akart, nyugodtan helyet foglalhatott, nekem nem ment volna. Igazság szerint féltem, hogy talán elijesztem. Nem gyenge nő, tudtam jól, ezért sikerült tökéletesen észrevétlenül belehabarodnom az évek alatt. Mégis a magamban hordott bizonytalanságok ilyenkor a sokszorosára nőtt szörnyetegekké váltak. - A nevelőapám harapott be, így mutatta ki anyám és a protektorátus felé, hogy a szövetség él a farkasok és az őrzők közt, elfogadta anyámat és vele a társait. Nem igazán kedvelt - elhúztam a szám -, de ez kölcsönös volt. Aztán anyám ikreket adott neki: egy fiút és egy lányt. Előbbit beharapta, utóbbit őrzőnek nevelték. - Megálltam, mind a mesélésben, mind a mászkálásban és Willow felé fordultam, mint amikor a farkas méregeti a felé nyújtott kezet, azon morfondírozva, hogy vajon a kéz ütni vagy simítani fog végül? - Mindkettő előrébb való lett nálam, jobbnak lett kikiáltva, hiába győztem le annyiszor az öcsémet, akkor is ő maradt a sztár, mert apánk ezt mondta. Eleinte nem értettem, aztán dühös lettem és azért, hogy bizonyítsam, igenis elég erős, elismerésreméltó vagyok, teremtettem. - Életemben először és talán utoljára. Azóta meg se fordult a fejemben, mert minek? - Apám pokoli dühös volt, kértem, hogy hagyja meg nekem a Kölyköm - hangom távoli lett -, ő mást ajánlott. Elismer, felemel, igazán a fia lehetek, ha megölöm, akit teremtettem. Én hajlottam rá, mert mindennél jobban vágytam rá, hogy végre lehessek valaki. A farkas viszont másképp döntött - megtagadtuk az alkut és elszöktünk. - Nem láttam ugyan a Kölyköm kivégzését, de biztosra vettem a halálát. Túlságosan gyűlölt ahhoz Teremtőm, hogy élni hagyja. - Őrzőkbe szaladtam, ők segítettek elintézni az üldözőimet, cserébe... én váltam az edzéseik boxzsákjává, kísérleti patkányává. - Micsoda diadalmenet! - Miroslavnak hívták az öcsémet, Mirosławának az őrző nőt, aki gyereket várt tőlem. Addigra már kétszáz éve volt, hogy egyik csapdából a másikba estem, bárhol éltem, rab voltam. Azt hittem, sikerült beletörődnöm, elfogadnom, hogy ahogyan ő, úgy később majd a gyerek láncol le, köt azokhoz az őrzőkhöz, akik talán azt se fogják neki elárulni, ki az igazi apja, mert szégyen lenne. Mégis szerettem azt a nőt. Mégis büszke voltam arra, hogy fiam lesz. - Megdörzsöltem az arcom. Nem tudom, mikor beszéltem utoljára ennyit, ráadásul egyhuzamban, ráadásul saját magamról és őszintén. Mintha áttörtek volna bennem egy gátat, csak ömlöttek a szavak. - Egyszer egy csapat farkas támadt ránk, nem voltak falka, csak épp együtt kóboroltak. A támadás váratlan volt, fejetlenség tört ki, én ebből Mirosławát kerestem, de nem azért, hogy mentsem, hogy védjem. Akkor már túl volt a hetedik hónapon. Lángolt az egész tábor - még ma is érzem annak a füstnek a maró szagát - üvöltözött és sikított mindenki - álmaimban kísértenek -, én pedig amint megtaláltam őt... rávetettem magam és fojtogatni kezdtem. Karmos volt a kezem, de nem változtam át, hogy átharapjam a torkát. Nem ezt adtam neki. Szabadulni akartam attól, aki ostorozott, ha olyan volt, hogy aztán arra kérjen, keféljem meg, majd a fülembe súgja, hogy szeret és reggel kezdődött minden előröl. Beleszerettem, mert tudtam, hogy úgyse lesz soha az enyém. Mindezért megfojtottam. Nem akartam tovább, szabadulni akartam és ez volt a legbiztosabb módja: hogy éreztem, már nem lüktet a nyakán az ér. Lenéztem két kezemre - egyik sem remegett. Ugyanilyen rezzenéstelenül tartottam hónapokkal korábban Horatio torkát, mert az bántott, az esett nekem, az akart ártani, akit megszerettem, akinek mertem a hátamat mutatni. Áruld ezt el és megöllek. Vagy legalábbis... megpróbállak, mert jön a füst szag, felcsapnak az akkori lángok és nem látok más kiutat.
- Mert az is vagyok. Sóhajtom pajzspucér aurájába, ha tehetném tökéletesen beléje olvadnék, s nem szabadulna tőlem soha sem. Jó ez így, karjai között kicsit olyan, mintha az elvesztegetett otthonomba tértem volna tékozlón haza. Pedig nem lelem a helyem. - Ugye nem linzer? Azt nem szeretem. Veszem elő a pimasz, szemtelen és hálátlan vendég oldalamat. Mosolyom bár nem teljesen őszinte és lelkes, azért még valódi, szóval a kacsintás is elkél mellé, felemelve fejem enyhe kifacsartságában a mozdulatnak pillantva fel Darimra. - Egy barátod jött, s nem a hóhérod. Szúrok még mélyebbet, nem csak belé, magamba is. Mondanék mást, hogy ki az az én ebben a képletben, de valahogy semmi nem tűnt hiábavalónak, s ez volt az, amit a pillanat heve - jege - előcsalt belőlem. Elenged és én sikoltanék. Nem teszem, csak dacosan szálfaegyenessé teszem tartásomat, nem moccanok messzebb, csak azért sem mászom ki a személyes teréből, hadd menjen ő, ha annyira akar. Zsebembe csúsztatott kezekkel zárkózom be picit, de a pajzsom marad lent, nem változik rajta semmi, ugyanolyan nyitott vagyok rá, mint eddig. Mesél. Az életéről szól, olyan dolgokat, melyek egy részét - talán? - az évek során hallhattam már. Nem ennyire összeszedetten, nem is mindigb józanul, így nem tudom, hogy mi igaz és mi nem, de mindegy is. Megtisztelő valahol, hogy most először vállalja fel ennyire magát előttem. Észre sem veszem, ahogy megremegnek ajkaim. Nem akarok szólni, eszemben sincs, de mégis rágcsálnom kell a szám szegélyét, mialatt a kölykéről beszél. Nem ítélkezhetem a családja felett, de teszem, viszont megtisztelem azzal, hogy magamban. Mindannyiunknak van múltja, mind tettünk dolgokat. Nem hiszem, hogy ez változtatna bármit a jelenen. De kölykökről hallani mindig is érzékenyen érintett és úgy is fog, ebben biztos vagyok. Hosszan hallgatok, akkor is, amikor már nem beszél. Nem lépek hozzá közelebb, de kezeimet kiveszem zsebemből kibontom így a testbeszédemet is. Ahogy az előbb neki, most nekem van szükségem arra, hogy mozogjak valamennyit, de nem nagyon tudom merre is kellene haladjak. Hajamba túrok, copfba fogom a tincseket, de nincs nálam hajgumi, így csak leeresztem azokat megint. Arcomból próbálom kidörzsölni a zavart, hogy aztán amikor megszólalok, akkor komoly legyen a hangom, megfellebbezhetetlenül szilárd. - Nem félek tőled, Spence. Szólítom azon a nevén, melyet én jobban szeretek annál, mint amennyire ő kedveli, s mégis ez a szeretetnyelvem egyik része felé. Valamiért inkább a magaménak érzem így, hiszen rajtam - tudtommal - kívül senki más nem szólítja így. - Állatok vagyunk, nem tudtál ezzel újat mondani. Mégsem tartok attól, hogy megfojtanál, ha úgy hozza a sors.Ha pedig mégis? Akkor úgy kellett lennie. Nem akarok csak azért távol maradni tőled, mert lehet, hogy megijedsz és a menekülés helyett a gyilkosságot választod. Nem félek tőled. Sok mindentől rettegek, de tőled nem. Érzed ezt? Érzed őt? Nem mondom, hogy miért nem hiszek ebben a nagy elborulásában. Nem tudok okokat felsorakoztatni, s naiv sem vagyok, tényleg előfordulhat, hogy balul sülnek el a dolgok. De a vörös állatias ragaszkodása éppen annyira eleven bennem, mint amennyire őszinték szavaim. A párja. És ez sokkal többet jelent bárminél. - Gyere ide! Tárom tétovaságnak minden nyoma nélkül szét karjaim, ezúttal én kérve-utasítva arra, hogy lépjen hozzám közelebb, s ha megteszi, akkor arcának zárójelévé varázsolom tenyereimet, így fogva közre őt, s kényszerítem arra, hogy a szemeimbe nézzen. - Vannak olyan dolgok, amiket nem érthetünk meg egymásban. Célzok mindarra, amit elmesélt, az azzal kapcsolatos motivációira, s arra is, ami örökre ott fog lebegni Horatio kapcsán bennem, az életem fölött. A nem-szerelem, amit senki sem ért. - Mindazonáltal én tudom mit akarok. Te vajon tudod-e, hogy mire vágysz? Tagadunk tovább, vagy hagyjuk, hogy megtörténjen? Így is széttépjük egymást.. Vállat vonok, mintha minden mindegy lenne, pedig nem az. - Valaki másnak a nevét viselem a lapockámon, mementójául mindennek, ami a múltamat jelenti. Sosem fog onnan eltűnni, ugyanakkor te sem fogsz eltűnni belőlem soha. Szeretlek. Ezt tudom nyújtani. Te döntöd el, hogy elég-e, hogy erősebb-e annál, amitől félsz.
Kezdőlap
Nagyon-nagyon nyűű 
//
