- Hmm, titkos szekrény, ez jól hangzik! - vigyorodtam el a fejtegetésére, igaz, van valami - na jó, nem kevés - morbid beütése annak, ha tényleg emberi testrészeket áztat formaldehidben a fiókjaiban... Nem hiszem, hogy szeretném látni, vagy bekerülni. Nem mondom, mindenkinek legyen hobbija, meg az is tény, hogy a vérfarkasok elég zakkantak tudnak lenni ilyen téren, de azért mégis... - Nem én voltam! - vágok közbe komolytalanul, nem vallok én semmiről, tűnjön akárhogy is. - Fogjuk rá, meg közrejátszik némi lustaság is. - meg az is, hogy nincs, aki nyaggasson miatta, hogy ugyan borotválkozzak már meg, mert szúrok, vagy hogy nézek ki... Amikor meg visszautal arra, hogy én hány évesnek néztem legutóbb, csak somolygok egy sort. - Már nem is emlékszem pontosan... de valami hasonló korosztályúnak lőttelek be én is elsőre emlékeim szerint. - vallottam be, legyen karácsony, felőlem lehetünk ketten is suliszökevények... apropó, kíváncsi vagyok, ha mondjuk Halloweenkor elvegyülnénk egy csapat gyerek között, hányan szúrnának ki minket? - Fogjuk rá, néha szeretek, bár túl sokat nem szoktam. - időhiány, ugyebár, meg még mindig jobban bejön az aktív kikapcsolódás, mint a passzív, előbb mennék el úszni vagy futni, mint hogy valami új filmsorozatot kezdjek el. - Csak mert abban volt ez a téma, hogy a szó, vagy egy elültetett gondolat ereje milyen hatalmas is tud lenni. - lényegében az egész filmben ezt fejtegették, szóval ha látta, azt hiszem, felesleges is lenne annyira belemenni. - Jajj, ugyan már, biztos találnánk valami más megoldást. Fiatal vagyok még a halálhoz. - vetettem be a kérlelő tekintetet, amúgy sem akarok még meghalni, de ha mégis, nehogy már a saját dokim legyen az elkövető... a saját dokim, aki... gyerekorvos. - Egyszer talán majd... nem túl biztató, bár legalább nem zár ki minden esélyt. Amúgy megértem, én sem szívesen mutogatom mindenkinek. - be is cseszne, pont az a lényege, hogy minél kevesebben tudjanak róla, legalábbis olyanok, akik beavatottak a világunkba... Sokra mennék vele, ha leplezi a mágiámat, de mindenki tudja a tetoválásaim miatt, hogy ja, amúgy igen, én őrző vagyok. - Mondhatjuk azt is. Csiripelték a madarak, a szél suttogta, amelyik szimpatikus. De ezek szerint akkor lehet benne valami. - vontam le a következtetést a reakciójából. - Nem én mondtam. - tártam szét a kezeimet a virágküldős téma kapcsán, és inkább maradok a hallgatni arany technikánál, mert ha tényleg volt köztük valami, akkor jobb, ha inkább nem próbálok meg belefolyni, és találgatni, hogy is lehetett az... - Hmm... mit szólsz egy szívességhez? Nem most, majd, egyszer... valamikor. - dobtam be az ötletet a közösbe, vagy ha nem tetszik neki, akkor ajánljon nyugodtan mást... de ki tudja, mikor van szüksége az embernek segítségre? - Ó, dehogynem! A női táska egy egész univerzumot, ami számtalan dolgot képes elnyelni... - vágtam rá roppant komolyan, mert férfi aggyal tényleg felfoghatatlan, hogyan képesek néha olyan brutálisan sok lomot elrejteni egy egészen apró kis táskába is. - Biztosan. - felelek a kérdésére, mondjuk még sosem masszírozták orvosi vizsgálóasztalon a hátamat. Vagy, eddig egyik dokimat sem sikerült megfűznöm, Gaëlle is olyan távolságtartó volt... Meg hasonló apróságok. - Na, odáig azért nem süllyednék, köszönöm. - kérem ki magamnak, nem is méltatom többre a témát, ellenben ahogy felmerül a kakaó meg a kispárna... - Csak ha memóriahabos. - felelem elszántan, hisz van, amiből nem adok alább, amúgy is az a szívem csücske - Amúgy minek kispárna? Nem terveztem itt aludni... A kakaóból viszont jöhet bármilyen, ha már így felajánlottad. - legalábbis ami nem romlott, azzal kapcsolatban nincsenek nagy igényeim. - Ami azt illeti, már elkezdődtek, szeptember elején. - vallom be, ilyen szempontból pont a legrosszabbkor jött ez a vállficam.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Szavaira csak elmosolyodom, mert a „titkos” dolgok általában jól hangoznak és sokkal csábítottak, mint egy nem tiltott gyümölcs. Ilyen az emberi természet, mindenki így van összerakva, hogy általában az kell, ami nem lehet az övé. De már nem is akarok több szót erre vesztegetni. Meg amúgy is, ez a város se mai csirke, így biztos vagyok abban, hogy a legtöbb házban van valamiféle titkos szekrény, átjáró vagy éppen járat és ez alól szerintem a kórház se lehet kivétel, de ki tudja. Én se vagyok mindentudó, meg ennyire el se merültem a város történetében. - S minden bűnös ezt mondja. – szólalok meg mosolyogva és egy kisebb kuncogás keretében, hiszen mindig ezt mondják, hogy nem ők voltak, aztán kiderül, hogy de ők voltak. – Amúgy meg miért is hinnék az ártatlanságodban a korábban hallottak után? – pillantottam rá kíváncsian, mert tényleg érdekelt az, hogy vajon mivel védené meg magát. Tény, hogy nem voltam biztos abban, hogy ő követte el ezt…. - Legalább kiderült, hogy van közöttünk még egy kölyökképű, aki borostával tesz ellene. Most lebukott Mr. Carter. – szólalok meg tetetett komolysággal, de pár másodperc után elnevetem magamat, hiszen úgy adtam elő az egészet, mintha valami gyanúsított lenne, vagy körözés alatt álló személlyel szoktak beszélni. Arra pedig, hogy már nem emlékszik mikénti s nevezett egyszerűen megrázom a fejemet, mert ezt kicsit nehéz elhinni. De legalább kiderült, hogy Halloweenkor simán mehetnénk mi is cukrot és csokit kéregetni, vagy jobban mondva szerezni. - Hmm, s mi van a sportműsorokkal? – faggatóztam tovább, mert elhiszem, hogy ő sportoló és hamarabb hódolna inkább a sportoknak, mint a tévének, vagy filmekben, de akkor is férfiból van. A legtöbb férfi pedig imádja a sportműsorokat nézni. Egyszerűen csak érdekelt, hogy vajon a saját sportján kívül figyelemmel követ-e másikat, vagy nem. - Igen, meg szerintem elég sok film boncolgatta már ezt, de ennek ellenére se veszik komolyan az emberek azt, hogy egy-egy szóval is akár mekkora kárt tudnak tenni. – hangom komolyan cseng. Pontosan tudom, hogy miről beszélek, hiszen én is sokszor használtam a szavak erejét. A legtöbb farkas idősebb nálam, így nem marad más, mint az ész és a csípős nyelv, na meg néha a tettek ereje. Bár az rám eléggé ritkán jellemző. - Erre mondják azt, hogy cuki kutyanézés? – kérdeztem tőle úgy, mintha csak cukkolni akarnám őt, majd úgy tettem, mint aki elgondolkozik a dolgon. – Nos, talán életben maradhatsz, még nem jött el az időt ahhoz, hogy a gyűjteményem részese legyél. – s egy hamiskás mosoly bujkált az arcomon. - Nem csodálom, hiszen számodra az a jó, ha nem tudják a többiek azt, hogy mi is vagy valójában. Nos, meg kell hagynom remekül csinálod, mert én se jöttem volna rá, ha nem látom. Legalábbis még nem. – nem szégyellem bevallani azt, hogy nem igazán merültem el abban a lehetőségben, hogy ő is őrző. Oké, megfordult a fejemben, de nem igazán lelt eme gondolat termőtalajra, így nem csoda, ha nem is agyaltam ezen tovább. Meg felőlem igazából bárki lehet őrző egészen addig, amíg nem árt nekem. Utána inkább mindegy, hogy mi borja fia, mert jobb ha menekül. - Ohh, persze az aranyos és tündéri madarak. – szólaltam meg úgy, mint aki a lehető legszívesebben most megfojtaná azt a madarat, de majd eljön annak is az ideje. Amikor a másik dologra inkább nem válaszol, akkor csak egy ártatlan mosollyal pillantok rá, mint aki tényleg annyiban hagyja a dolgot és nem érdekel, Még a vállaimat is megrántom picit. De az biztos, hogy ma még egy látogatásom. Az meg, hogy miként fog alakulni, nos az eldől, de tuti, hogy nem jókedvemben fogok becsöngetni a lakásba. - Rendben legyen, de ha túl abszurd dolgot kérsz, akkor jobb, ha tudod, hogy nem fogom teljesíteni. – Én se örültem meg annyira, hogy teljes mértékig igent mondjak egy ilyen dologra. Hiszen ez eléggé tág fogalmat rejtett magában. Én nem mindig örültem a váratlan meglepetéseknek. Jobb előre tudni, hogy mire számíthat az ember olykor, de most mégis elfogadtam a zsákbamacskát. - A női táska szerintem remek önvédelmi eszköz is, meg azért szerintem a női táska nélkül a férfiak se tudnának meglenni, hiszen ha valamire szükség van, akkor abban azért előbb vagy utóbb rá lehet lelni arra a bizonyos dologra. – tény, hogy a legtöbb férfi messzire elkerüli a női táskákat, de ez nem is baj. Jobb addig, amíg nem kezdenek el benne matatni, mert ha megteszik, akkor tényleg káosz lesz ott és tuti, hogy valami eltűnik. - Memóriahabos? Na, még válogat is. – szólalok meg úgy, mint aki kicsit bosszankodik, majd hamarosan a csipogom megszólal. – Van egy rossz hírem, hogy ez egy kórház, nem pedig cukrászda, így automatás van. Más részt meg mehetünk a röntgenre, mert szabad. – mosolygok rá, majd felkapom a kartonját, s elindulok az ajtó felé. – Esetleg matricát nem kérsz azért, amiért ilyen jól viselted eddig a dolgokat? – pillantok hátra egy gonoszkás mosollyal az arcomon, de nem tudtam kihagyni. Főleg úgy nem, hogy másrészt én gyerekorvos is vagyok.
- Minden bűnös ezt mondja... mert az ártatlanok nem? - kérdezek vissza, igaz, hülye lennék bevallani, hogy a bundás kollégának kivételesen semmi köze ehhez az egészhez, és én vagyok a hunyó. Pláne, mert olyan jól le is csapott a magas labdára a dokinő, ezek szerint akkor valamibe mégiscsak sikerült beletrafálnom. - Ó jajj nekem, oda a titkom! - játszottam rá a dologra, ha már ő is ennyire komolyra veszi a figurát, amikor pedig elneveti magát, az én képemen is szélesen terül el a vigyor, magamban pedig hálát adok az égnek, hogy ilyen laza, jó fej dokit fogtam ki, nem valami karót nyelt, doktor énvagyokazagyaúristent, akibe annyi humorérzék sem szorult, mint mackósajtban a brummogás. - Mi lenne velük? Néha muszáj követni a híreket. - vallom be, bár híradót meg meccseket nézni még mindig messze nem ugyanaz, mint sorozatokat meg filmeket, szerintem, de ezen aztán nem fogunk összeveszni - Mellesleg apám is sportriporterként dolgozik, szóval régebben ha akartam, se tudtam volna kimaradni belőlük, azóta meg? Részben megszokás, részben szakmai követelmény. - mint ahogy nekik, orvosoknak sem árt lépést tartani a különböző kutatásokkal és újdonságokkal, úgy nekünk sem árt képben lenni azzal, hogy ki ellen lépünk pályára, vagy épp melyik csapat ellen milyen stratégiát érdemes kidolgoznunk. - Mert nem akarják, kényelmesebb a boldog tudatlanság. - vonok vállat, meg egyébként is, ilyen túlnépesedés mellett nem csoda, hogy annyi taplót hord magán a földön, hogy több országot is röhögve megtöltenének. - Volt már, aki mondta rá... - vigyorodok el a cukkolásán, amikor pedig közli, hogy meghagy még az élők közt, csak diadalittasan bokszolok a levegőbe az ép kezemmel. Ha már olyan roppant komolyak vagyunk, mint az egy gyerekosztályon elvárás... - Köszönöm a dicsérő szavakat, de azért neked sem lehet panaszod ilyen téren. Ha nem az lennék, aki - konkrétabban informátor - Szerintem én sem jöttem vola rá ilyen hamar, kit is kaptam dokimnak. - hisz legyünk őszinték, heti szinten nyálazni a krónikákat meg a vérfarkasokról szóló feljegyzéseket informátor perverzió, ha teszem azt, harcos vagy mágus lettem volna, szerintem eszembe nem jutott volna, hogy Maeve után szaglásszak. - Milyen kár... most tört darabokra a szívem. - játszottam rá megint túlzóan a szerepre, bár sejtettem, hogy nagyon durva dologra úgy sem mondana igen, nem fog pl. csak azért nekimenni egy falkatársának, vagy háborút szítani, mert én a hasamra ütök és azt mondom. - Az biztos, minden női táska valójában átjáró egy másik univerzumba, vagy egy fekete lyukat rejt, ami mindent képes elnyelni... - jöttem az unalomig unszolt világűrrel azonosító bölcsességekkel - Amúgy most komolyan... mégis, hogy a fenébe vagytok képesek annyi mindent belesúvasztani egy olyan csöpp táskába?! Felfoghatatlan.- feleltem hitetlenkedve, amikor pedig visszakérdez a párna kapcsán, csak büszkén bólogatok, ki is húzom mellé magam. - Még szép. Csakis a legjobbat. - vigyorgok vidáman, amikor azonban folytatja, egyből lehetvad a vigyor a képemről... - Halleluja. Inkább cukorkát akkor már a mesefigurás ragtapasz helyett, egy gyerekorvosnál az csak akad, nem? - kérdeztem vissza, miközben visszabújtam a pólóma, hadd ne csorgassa már az összes nővérke meg dokinő a nyálát utánam legyen már minden itt dolgozó számára egyértelmű, hogy informátor vagyok... Ez maradjon a dokival közös kis titkunk, úgyhogy miután visszakerült rám a póló, már csúsztam is le a vizsgálóasztalról, hogy kövessem Maevet, amerre mutatja az utat.
// Akkor ahogy megbeszéltük... mivel úgy is régi játék, és mindketten rég túlvagyunk már rajta, záró lenne. Imádtam, mint mindig, köszönöm! //
Majdnem eltelt egy hónap, mire úgy döntött személyesen meglátogatja a Meave nevű gyógyítót, előtte azonban puhatolódzott felőle, miközben azt is kiderítette, hogy jegyben jár a festett arcú ürgével, aki megpróbálta rituálisan leégetni a lábát valami idióta tűzálló kenőcs védelmének tudatában. Nem sikerült neki, de legalább elég kellemes vihogást váltott ki a környezetéből. Anguta is velük együtt nevetett természetesen, mert más kárán – főleg, ha az illető még keresi is a bajt – mindig egészségesebb a nevetés, mint a sajáton. Nem volt különösebb célja az informálódással csupán kíváncsiságát akarta kielégíteni, mert fura volt, hogy egymás társaságában tartósan hazugságfoszlányok szállingóznak szanaszét, amikor falkatagok, vagy épp ismerőseik körében vannak. Külön-külön viszont szinte alig tapasztalható, valamint ha a házukban csak ketten tartózkodtak, akkor sem érezte a füllentés morzsákat. Rejtély és mivel Anguta eléggé ráharapott a témára, ezért úgy döntött, hogy minél többet kiderít róluk. Az eljegyzési videóra is rábukkant, ami megmosolyogtató volt, ámbátor az érzelemhullámok a digitális adásban nem jönnek át, és a kép minőség sem volt olyan, hogy bármi rejtett dolgot le tudjon olvasni az arcukról. Ráadásul az önjelölt operatőr munkássága sem volt épp százszázalékos. Természetesen a falka számára kötelezően tartott negyven farkasévet mutatta valamint, ha a nőstény képben van, akkor a Jason Fellmore névvel is tisztában lehet. Ha nem, akkor majd bemutatkozik. Először úgy gondolta, hogy a házában keresi fel, de aztán inkább arra jutott, hogy jobb lenne a rendelőjében meglátogatni, elvégre orvosi természetű bántalommal fog hozzá fordulni. Meglehet nem pont a szakterületébe fog vágni, de csak van nála egy kis kötszer meg fertőtlenítő, hogy a sebet elássa annyira, hogy ne kelljen egy héten át az üszkösödéssel kínlódnia, amiért a sebbe nagy mennyiségű szennyeződés jutott. Zavaró tényező ez a rengeteg hó, hogy nincs egy életképes posvány, amibe rendesen belemártózva még hihetőbbé tenne mindent, de be kell érnie azzal, ami van. Sebaj. Végignézett a Memorial Hospital utcáján, majd elindult az épület felé, közben kiszúrt magának egy remek szemetest, ami eléggé bűzlött. Fertőzésforrásnak ez is jó lesz, ha sár nincs. Lehúzta bal kezéről a kesztyűt széjjelnézett, nincs-e a közelben valaki, majd kabátjának kapucniját magára húzva fejét kölyökfarkas méretűre és kinézetűvé alakította, tűhegyesen éles fogakkal, majd nemes egyszerűséggel ráharapott bal kezének kisujjára. Vér spriccelt a szájába, fájdalom hasított elméjébe, de egészen addig harapott és apróbb mozdulatokkal tépett, amíg nem érezte tapogatózó nyelvével úgy, hogy már csak ín és bőr tartja a helyén az ujjat. A csontot könnyedén harapta át. Ahogy ujját kivette a szájából megcsodálta a remekművet és elvigyorodott. Az kisujj, feltartott kézfeje mellé libbent, látszottak rajta az állattámadás félreismerhetetlen jelei, de még kellett egy kis plusz löket, így óvatosan, nehogy az ujj véletlen leszakadjon belemártotta kukába a kezét, amelynek tartalma kidobott szendvics, rothadó félig fagyott gyümölcs és egyéb háztartási hulladék volt. Remek összhatása lett, mintha tényleg egy döglődő jószág szájából került volna elő. Pazar. Oldaltáskájából elővett egy doboz Dr. Peppert, hogy a vér szagát szájából kiöblítse, majd ezután laposüvegből kortyolt egy kis whiskyt, aztán jöhetett a mentolos rágó. Nem volt más hátra, mint bizonytalan léptekkel megindulni a kórház felé. Pontosan tudta mikor találja bent a gyógyítót, így azt az időpontot választotta a látogatásra, és ha semmi sem jött a nősténynek közbe, akkor minden bizonnyal bent lesz. Bízott benne, hogy nem feleslegesen kell elviselnie a fájdalmat. Természetesen nem mutatta meg senkinek a sérülését, hanem zsebre dugott ballal iramodott Maeve irodája felé, közben nyugodt energiáit kétségbeesett zavarodottsággal váltotta fel, arcára pedig az ehhez tartozó érzelmeket vitte, plusz az elfojtott fájdalom keserű mimikáját. Remegő kézzel kopogott be az iroda ajtaján és idegesen nézett jobbra-balra nehogy kiszúrja őt valaki. Amennyiben Maeve ajtót nyitott feszülten megnyalta ajkait, majd megszólalt. – Be… bemehetnék egy percre… segítségre lenne szükségem… azt hiszem – ez mondjuk lerítt róla, hiszen nyomorultabbul, kivert kutyakölykök sem szoktak kinézni. – Van egy kis problémám – húzta elő óvatosan balkezét a kabát zsebéből, miközben nyelt egyet saját fityegő kisujjának látványára.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Fogalmam sem volt arról, hogy meddig mehet ez a színjáték még, de egyelőre jobb ötletem nem volt és szerencsére Balthazar is belement, így jelenleg még Abigailnek nem kellett bevallanom a dolgot. Bár eljegyzés előtt is egészen jól megvoltunk a hímmel, mondhatni vele jöttem ki a legjobban és minden fajta hülyeségre kapható volt, meg más téren se kellett félteni őt, de most ez mindegy is, hiszen eddig levegőt venni nem volt időm. Magam se sejtettem azt, hogy nem csak túlórába fogok esni, hanem még meg is fulladunk a sok munkában. Nem mintha annyira bánnám, hiszen szerettem a munkámat, de már idejét se tudom, hogy mikor töltöttem el ennyi időt a műtőben, s mikor volt ennyire telitett minden itt. Csendesen indult ez a nap is, s már majdnem mehettem volna haza, amikor szóltak, hogy valami tömegkarambol történt és többen megsérültek súlyosan, s műteni is kellett egy-két embert, így egymásnak adtuk szinte a betegeket, a legsúlyosabbakkal pedig elfoglaltuk a műtőket. A kiírt műtéteket pedig halasztottuk, ha lehetőség volt rá, így volt amire több órás késés után be kellett segíteni, mert tovább az előjegyzett műtét se várhatott. Szeretek itt lenni, de ilyenkor mindig nehéz visszafogni a bennem lakozó bestiát, de szerencsére ennyi idő után annyira nem nehéz. Lassan haladtam a folyosókon, amikor a végére értünk a diliháznak, segítettem egy-két beteg megvizsgálásában még, majd pedig jöhetett egy kisebb értekezlet, de még mindig nem volt vége a napnak, hiszen ügyelet miatt is bent kellett maradni, hiszen egy-két ember élete még mindig hajszálon múlott és itt kell lennünk, ha esetleg kitörne megint egyszerre a baj. Mindenkin látszott, hogy eléggé kimerült, de erre tettük fel az életünket és többé nem akartam hátat fordítani arra, amire sok-sok évtizeddel korábban felesküdtem. Egyszer már megtettem. Hátat fordítottam az életek megmentésének, s akkoriban ismertem meg Abigail-t is. Sok mindent köszönhetek neki és úgy ismer, ahogyan talán senki se. Őt a családomnak mondom, ahogyan nagyon kevés embert, farkast vagy éppen őrzőt. Nem szoktam csak úgy osztogatni a bizalmamat. Miután minden papírmunkát elvégeztünk, minden beteg a helyére került és minden értekezleten túl voltunk, akkor egyszerűen csak visszavonultam az irodámba, hogy végre egy kis levegőt is kapjak és kicsit egyedül legyek. Szereztem végre egy kis ételt is, ha már lassan fél napja kaja közelébe se kerültem. Kényelembe helyeztem magamat a kanapén, majd miután végeztem az evéssel ledőltem rá és úgy folytattam az egyik beteg kartonjának a vizsgálatával, amikor is valaki kopogni kezdett az ajtómon. Egy darabig vártam, hogy biztosan csak képzelődtem és máshol kopognak, de aztán újra hallottam és valami fura szagot is éreztem, így leraktam az aktát, majd felálltam és elindultam az ajtó felé. Lassan nyitottam ki és úgy mértem végig még a nálam is kölyökképűbb farkast. Láttam őt a nulláadik napon is, de nem túlzottan szenteltem neki akkoriban nagy figyelmet. Így nem is rejtettem el azt, hogy mi vagyok, de ettől még a pajzsom fel volt húzva, hiszen nem szeretem, ha csak úgy valaki olvass az érzéseimben. - Persze, gyere csak. – s próbáltam eltekinteni minden illattól, ami hirtelen a hatalmába kerített. Láttam rajta, hogy nincs éppen jól, így egyből valamelyik ülés alkalmatosságra mutattam, hogy foglaljon helyet, mielőtt még nekem összeesik vagy valami. – Jesszusom, pici gond? Esetleg medvével viaskodtál, tesztelted, hogy mennyire tudná letépni az ujjadat, vagy esetleg mennyi idő alatt? – kérdeztem tőle kicsit meglepődve, majd közelebb léptem hozzá, hogy szemügyre vegyem a sebet. – Jobb lenne, ha leülnél. – jegyeztem meg, ha korábban nem ült volna még le. – Fertőtleníteni kell és össze kellene varrni. S lehetőség szerint műtőbe kellene vele fáradni, már ha nem irtózol attól a helytől. Mikor keletkezett a seb?– itt is összevarrhatom, de ott sokkal jobb lenne, miközben egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy ablakot nyissak. – Maeve, te pedig? – kérdeztem tőle, hiszen hiába voltam itt hónapok óta még nekem se sikerült mindenki nevét megjegyeznem.
Nem érezte a lány energiáit, de határozottan érezte a szagát, ami végiggördült a folyosón is halványan, valamint bentről koncentráltan érződött. Mellesleg a szívverését is hallotta, ami persze bárkié lehetne, így az nem lett volna teljesen jó támpont. Illattal együtt viszont jó… és mégis mi tarthat neki eddig? Újra kopogott, és közben azon gondolkozott, hogy nem-e vénségére elment a szaglása meg a hallása, és csak képzelődik, de végül odabentről lépések zaja is kiszűrődött. Jól van, csak nem kell még nyugdíjba vonulnia… ja, nyugdíj. Esélyes, hogy a Távol lesz az egyetlen nyugvó hely, amiben részesülhet, és azt sem éppen könnyű lélekkel érheti el. Az ajtó nyílt és Jason igyekezett szerencsétlen lenne, amiben egyébként marha nagy rutinja volt, mert Hernyéknél állandóan gyakorolhatja idiotizmusát. – Köszönöm – nézett hálásan a lányra és beljebb lépdelt, aztán előhalászta balját és a lány orra elé tárta problémájának mibenlétét, miközben az egyik székfélére ült. – Nem… nem – mentegetőzött homlokráncolva. – Egy… hát – sóhajtott kelletlenül, majd enyhén motyogósan folytatta. – Barátkozni akartam egy kóbor kutyával… de ő meg nem igazán és hát… ráharapott kicsit – talán a jelző nem éppen megfelelő, hiszen a kisujj két perce teljesen le volt válva a harmadiktól, és csak bőr és némi ín tartotta miközben lefelé lógott. De legalább már nem vérzett, és az előbukkanó csont amúgy is csodás látványt nyújtott. – Úgy húsz perce… de vissza lehet varrni? – kérdezte reménykedve, bár kétségkívül irracionális gondolat volt, főleg farkasok körében, akik amúgy is visszanövesztik néhány héten belül. Mondjuk Angutának nagyjából három napjába telne. – Vagy csak a csonkot lehet már összevarrni? – az is valami, legalább addig sem fertőződik, aztán a regeneráció szépen lassan magába szippantja a felszívódó zsineget, hogy aztán egy vadonatúj ujjat kapjon. – Amúgy nem irtózok a műtőtől – jelentette ki határozottan, miközben büszkeségében még néhányat bólintott is, és látszott rajta, hogy mennyire el van telve magától, hogy képes elviselni a műtő gondolatát. - Jason, Jason Fellmore. Örvendek – ejtett meg egy bizakodó mosolyt, és látszott rajta, hogy egyre jobb kedvre derült, hogy végre van valaki, aki kedvesen viselkedik nyomorult helyzetében vele. Aztán észrevéve faragatlanságát, kezet is nyújtott, hátza a nőstény elfogadja épp kezének szorító szándékát. – Láttalak az összejövetelen, a jegyesed irtó mókás fazon – közölte csak úgy mellékesen, közben lopva a lány arcát figyelte. Remélte, hogy talán bekúszik egy kis bűntudat, talán egy vőlegénymegcsalós este emléke miatt, vagy egyéb sötét titok miatt, amit lelkében hordoz. Sajnos a pajzsa teljesen fel volt húzva így az érzelmek hullámzását nem érezheti, de nem egyszer kellett már energiákra vakon, hazugságon csípnie valakit. Mae pedig túl fiatal, hogy képes legyen átverni őt… mondjuk Lester még fiatalabb és vele meggyűlt a baja néha. – Mikorra tervezitek az esküvőt? – kérdezte ártatlan képpel. Láthatólag jól esett neki hétköznapi dolgokról beszélgetni, s így elterelni saját figyelmét kezének kínzó fájdalmáról.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Egyáltalán nem számítottam kollégára, s még Bubukára se, ahogyan tudomásom szerint beteg se volt előjegyezve mára. Legalábbis, ha volt, akkor az őrültek háza előtt lemondtam, hiszen főként a sportolok, a helyi hoki csapat orvosa vagyok, a kórházban eltöltött idő inkább csak ráadás és semmi több. Meg lehet, hogy farkas vagyok, de ennek ellenére nekem is szükségem van a pihenésre és az elmúlt nap, órák eléggé leszívtak, hiszen egyetlen egy apró hiba is bárkinek az életébe kerülhetett volna és nem engedhettem meg magamnak azt, hogy valakit megfosszak a szerzettétől azért, mert túl fáradt vagyok. Túl kellett lendülnöm a holdponton. Ajtó lassan nyílt ki és még mielőtt kinyitottam volna kicsit meg is dörzsöltem az arcomat, hogy sikerüljön felébrednem, mert nem kizárt, hogy hamarosan a kanapén aludtam volna el, ha nem zavar meg senki se. Az ajtót sietve csuktam be magunk mögött, majd kérdőn pillantottam a hímre, aki sokak szemében csak egy kisfiú lett volna, de én már jól tudtam, hogy a látszat néha csal. – Kóbor kutyával? – ráztam meg a fejemet és kicsit feljebb szaladt a szemöldököm is. – Hamarabb nézném farkas harapásnak, vagy valamilyen vadállattól származónak, mint kutyáénak. – jegyeztem meg kissé komolyan, hiszen láttam már elég sok fajta sebet az elmúlt 80 év alatt, de ez most mindegy is, meg az körülbelül amúgy is csak 60 év körül lehet amennyit én orvoslással töltöttem el. Nem mondom, hogy legszebb seb volt, amit láttam, de nem is a legrondább. Na, meg ha ettől rosszul lettem volna, akkor érdekes orvos lettem volna. – Igen, vissza lehet és értem. – szólaltam meg barátságosan, mintha csak a hangommal is őt szerettem volna megnyugtatni. Eleve farkas volt a hím, vagyis erre tudtam következtetni, hiszen láttam azon az ünnepségen is, így eleve gyorsabban fog gyógyulni, de attól még össze kell varrni, hogy jól tudjon begyógyulni és ne kelljen új testrészt esetleg növeszteni, mert elveszíti az ujjának egy részét. – A sebet is össze tudom varrni, de nem hiszem, hogy lenne miért aggódnod. Gyorsabban gyógyulsz, mint az átlag. – utaltam arra, hogy tudom nem egyszerű emberhez van szerencsém. Majd végül a szekrényhez léptem és vettem ki kesztyűt, fertőtlenítő szert és még orvosi vattát is, hogy legyen mivel fertőtlenítenem. – Hmm, ahogy látom a seb se túlzottan hatott meg. Ennyire jól viseled a fájdalmat, vagy ennyire szereted a bajt és ez nem az első eset? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd egy pillanatra türelmét kértem, hiszen jobbnak láttam inkább itt ellátni, hiszen legalább kevesebb kérdést kaphatok a kollégáktól és kisebb az esélye, hogy valakinek feltűnik, hogy nem addig jár ide egy beteg, míg illene. Sietve hagytam magára az irodámban, majd pedig elvettem a szükséges dolgokat, a tűt meg amúgy is a saját irodámban tartom, hiszen a saját fajtánknak kicsit másabb dolgokra van szüksége, mint egy egyszerű sebészeti tű. Meghagytam az ápolóknak is, hogy csak akkor keressenek, ha nagyon nagy baj van és nincs senki más se, majd újra visszatértem a beteghez. Felkapcsoltam a kislámpát, amit időközben odavittem, hogy jobban lássam a sebet, majd elkezdtem lassan és óvatosan tisztítani, mert nem akartam még nagyobb kárt okozni neki. - Igen az, mások is ezt mondják. Legalább nem unatkozik az ember mellette sose. Bár egyeseknek szerintem az agyára is megy. – mosolyodtam el, hiszen jól ismertem már Balthazart és mellette tényleg sose unatkoztam egyetlen egy percre se. – Esetleg fájdalomcsillapítót kérsz? – persze többet kell adni, de nem megoldhatatlan dolog. Ennyi idő alatt már egész jól sikerült kitapasztalnom a dolgokat, de nem olyannak tűnt, mint akit nagyon gyötörne a fájdalom. – Előbb még a családdal is kell egyeztetni, meg nekünk is meg kell beszélnünk a dolgokat. Nem sietünk, hiszen attól még, hogy megkérték a kezemet semmi se végleges. – mondtam komolyan, hiszen ez nem volt hazugság, így nem kellett attól aggódnom, hogy esetleg a faggatózás bajba keverhet. – Miért? Esetleg szeretnél eljönni? – pillantottam rá kíváncsian, hogy kicsit eltereljem a beszélgetést magamról. Majd amint végeztem a fertőtlenítéssel felálltam és előszedtem a tűt, s elkezdtem belefűzni a cérnát.
De még mennyire, hogy farkastól származik, a más vadállat teória viszont kevésbé állta meg a helyét, elvégre egy medve csuklóból szedte volna le a kezét, de minimum az ujjat vitte volna, míg egy hódharapás nem lenne ennyire vészes talán. – Passz, nekem kutyának tűnt… olyan németjuhász féle… de nyilván korcs. Aranyos volt, az egyik füle le volt konyulva, míg a másik normálisan állt. Barátságosnak tűnt… eleinte – vonta meg kissé a vállait, miközben elfintorodott. - Mellesleg egyetlen farkas sem venné a bátorságot, hogy ránk támadjon – inkább fülüket-farkukat behúzzák és igyekeznek eliszkolni, vagy alapból barátsággal fordulnak a nem is olyan távoli kétlábú rokonokhoz. - Tényleg? – vidult fel lelkesen, fülig érő vigyorral nézve a nőstényre. – Akkor nem is fog tudni róla senki? Ugye… köt az orvosi titoktartás? Elég blamázs, hogy egy kutyus leharapta az ujjamat – grimaszolt szégyenkezőn – nem szeretném, ha mások tudnának róla. – Ja, hát elég ciki, de bízott benne, hogy Maeve tud és akar is titkot tartani, elvégre valami turpisság már jó ideje gyötri a lelkét anélkül, hogy a jegyesének kitálalt volna. Persze kölcsönös, mert Balthazar is titkol valamit a nőstény elől. Belegondolni is mókás milyen csodás házasság lesz az ilyen kapcsolatból. – Mint az átlag? – nézett a lányra kissé értetlenül. – Nem hiszem, elvégre morf vagyok, nem troll – Sura vérvonalába tartozók gyógyulnak gyorsabban az átlagnál nem a morfok, ellenben, hogy Anguta tényleg gyorsabban regenerálódik azt meg nem tudhatta Maeve, hacsak Lesterrel össze nem futva el nem beszélgettek Jasonról, ami tekintve a nőstény reakcióit teljességgel kizárható. - Már nem annyira fáj, és egyébként sem férfihoz illő egy szép hölgy társaságában picsogni – vigyorodott el szélesen. Ha akarja, veheti ügyetlen bókolási kísérletnek is, sohasem árt, ha az orvost, akin a fáradság jelei szemmel láthatóak, kicsit felvidítják. – Amúgy ilyen még nem történt, de szoktak balesetek érni – vonta meg kissé a vállát. – Fairbanksba jövet például beleestem a Chenába és mindenemet elvitte a víz – nevetett fel könnyedén. – Mondjuk ott szerencsére nem sérültem meg, csak semmim sem maradt utána – nehéz is volt így az első pár nap, de átvészelte komolyabb probléma nélkül. Jason bólintott, amikor Maeve kis türelmet kérve elhagyta a helyiséget, majd ásítva széjjel nézett. Elkezdhetne kutakodni, de semmit sem találna valószínűleg, elvégre a személyes titkokat nem szokták feljegyezni, vagy ha igen, nem egy túlságosan sebezhető irodában szokták tárolni, hogy bárki kedvére megleshesse. Egyébként sem lenne elég ideje mindent megnézni, így kár szaglenyomatot hagyni, hogy merre trappolt, amíg a lány odakint ügyködött. Türelmesen várt, miközben unalmában elkezdte a lelógó ujjat piszkálgatni. Minden egyes szívverésére tompán lüktető fájdalmat érzett, de igazából már nem volt vészes. Még az emberek is képesek az ilyen sérüléseket zokszó nélkül viselni, egy farkas pedig csak jobb kell, hogy legyen fájdalomtűrés terén egy halandónál. Amikor a lány visszatért egy lámpát közelebb helyezett, majd elkezdte tisztogatni a sebet. Na az már tényleg fájt, aminek hatására Jason arca kissé megfeszült, de hangot nem adott ki, csak érezhetően súlyosabbakat lélegzett. A jegyes téma viszont kezdte elterelni a fertőtlenítésről a figyelmét. – Idegesítőnek tartják? – kérdezte miközben ijedt tekintettel figyelte az orvosi beavatkozást. – Nem, nem… igazán nem kell – rázta a fejét a fájdalomcsillapító említésére. Amúgy sem igazán hatna, legalább morfiumot kellene beléfecskendezni, hogy érezze fájdalmának tompulását, amit meg Maeve nem valószínű, hogy adna neki. Hm… semmi sem végleges? Néhány apró szó, és Anguta máris kombinálni kezdett. Balthazar kisemmizésétől kezdve, a láb alól eltevésig egészen az esküvőn való faképnél hagyásig. Lehet, hogy régi sérelmét úgy akarja megtorolni, hogy az esküvőn igen helyett nemet mond, aztán végignézi a másik összeroppanását? Bosszúnak jó, bár Anguta pont ilyen cselszövéssel még nem élt, de határozottan tetszett neki a gondolat. Sajnálta persze, hogy a lánynak fel volt húzva a pajzsa, ami egyébként is gyanús állapot, elvégre a legtöbben hagynak egy kis rést, már csak a telepatikus gondolatok fogadásának lehetősége végett is, de Maeve teljesen bezárt. Könnyedén feltörhetné pajzsának minden egyes szegletét, de egyáltalán nem akart ilyet tenni. Ugyan, abban mi lenne a szórakoztató? – Ah… értem – a probléma az, hogy nem értette, csak találgatott, de persze így illik válaszolni, és nem értetlenkedni, hogy mit is ért az alatt, hogy semmi sem végleges. – Nem, nem… vagyis, hát, ha meghívtok, elmegyek, de nem szeretnék a terhetekre lenni. Nem azért mondtam, csak láttam a videót rólatok… és ott olyan boldognak tűntetek, mintha minél hamarabb meg akarnátok ejteni a dolgot. – Jason nézegetni kezdte jódozott ujjának mindkét felét. Remélhetőleg vissza tudja jól varrni, de ha nem, majd leharapja és hagyja, hogy újra kinőjön.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Kicsit hitetlenkedve hallgattam a meséjét, de nem szóltam közbe, hiszen mi értelme lett volna? Nem voltam ott, hogy megcáfoljam, és ha kicsit több lehetőséget adok az energiáknak akkor se hiszem, hogy feltűnt volna, hogy kamuzik-e, vagy nem. Szóval inkább továbbra is fenntartottam a pajzsomat és nem csak ellene irányult, hanem a legtöbb esetben így viszonyultam a farkasokhoz. Bizalmatlan voltam, ezen nincs mit szépíteni. - A legtöbb kutya ártatlannak tűnik, de eléggé veszélyesek tudnak lenni, ha valaki felhúzza őket. – bár még mindig furcsálltam, hogy egy farkasra mert volna támadni egy kutya, hiszen azért az állatok megérzik azt, hogy nem egyszerű emberek vagyunk és a farkasok inkább a vezérek a kutyákkal szemben, de legyen, ha ő ehhez ragaszkodik. – Nos, szerintem az attól függ, hogy milyen farkasról beszélünk. Mert ha egyik társunkat húztad fel, akkor nem kizárt, hogy szívesen leharapta volna az ujjadat. – teszem hozzá oly könnyedén, mintha az időjárásról beszélgetnénk. Főleg, ha abból indulok ki, hogy Darim és Horatio mit művelt egymással... Nem kell attól tartani, hogy esetleg bárki meghallja, ha fülelne valaki, az szerintem mind a kettőnknek feltűnne, de itt amúgy se divat ez a dolog. Szerintem a múltkori dolog után meg pláne nem próbálná meg senki se kihallgatni azt, ami itt történik. - Ohh, szóval ennyire érdekel mások véleménye? – pillantottam rá kíváncsian, miközben kicsit feljebb is vontam a szemöldökömet. Fura, hogy mennyire képesek egyesek adni mások véleményére, pedig előbb inkább a sajátjukra kellene, aztán másokéra. Legalábbis véleményem szerint. – Nincs mitől tartanod, nem fogom elmondani senkinek se. Az orvosi titoktartás még erre is vonatkozik, még ha nem is készül rólad feljegyzés. – jegyzem meg egy barátságos mosoly keretében. Nem kell nekem szomorú fejeket vágni, ezt az egy dolgot teljesen komolyan veszem az életemben. Sose szegném meg az eskümet, ahogyan nem is viccelek soha, ha a munkámról van szó. Szavaira akár illik, akár nem, de elkuncogom magamat, majd egy szőke tincset tűrök a fülem mögé, hogy ne zavarjon. – Nem így értettem, hanem az átlag alatt az embereket értettem, azokat, akik idejárnak és nem gyógyulnak gyorsabban, mint a normális emberek. – szólalok meg végül, mikor sikerül megtalálnom a hangomat, de legalább még egy dolgot tudok most már, hogy ő morf. Azt nem tudom, hogy ő sejti e, hogy melyik vérvonalat képviselem vagy nem, de nem is igazán érdekelt ez a része. S erről újra eszembe jutott a Rocky és Teremtőmmel való találkozás. Vele is beszélnem kellene, de eddig mindent elkövettem, hogy elkerüljem a hímet, de sokáig már nem lesz rá lehetőségem. - A legtöbb beteget ez nem szokta érdekelni, de… - viszont a mondatot inkább nem fejeztem be. Elharaptam a végét, hiszen nem kell mindent túlmagyarázni. A hím szavaira pedig felkaptam a fejemet és sikerült újra elnevetnem magamat. Pedig nem illik másik szerencsétlenségein nevetni, de most még se bírtam megállni a dolgot. – Sajnálom, nem akartam kinevetni, de ez annyira képtelenség és abszurd dolog. Mármint olyan, mintha valami könyvből vette volna az ötletet. De gondolom azóta sikerült mindent pótolni. – jegyzem meg a végét már barátságosabban, hiszen elején még egy-két nevetést sikerül elejtenem, de tényleg olyan volt, mintha valami eszement könyvből olvasott volna fel, vagy azt alakította volna át a saját történetévé. Persze, tudom jól, hogy vannak igazán peches emberek, de akkor is elég abszurdnak tűnt, hogy egy farkassal ilyen megessen. Rövid időre eltűntem, hiszen én se tartok mindent az irodámban, mert egy ilyen beavatkozást vagy a sürgősségin látunk el, vagy a műtőben. Attól függ, hogy mennyire súlyos, az irodámban inkább csak kontrollra szoktak jönni az emberek, vagy én vonulok vissza pihenni, ha túlórázni kell és kell egy kis szusszanás és egyedüllét. Amint visszaértem neki is álltam a sebet kitisztítani, hiszen jobb biztosra menni, meg a tiszta sebet könnyebb is összevarrni, meg legalább nem lóg ki semmise belőle. Hallottam, hogy súlyosabban lélegzik, talán pontosan ezért is ajánlottam fel a fájdalom csillapítót nem sokkal később, de persze előtte még néhány szó eset Balthazar-ról is. - Ezt talán másoktól kellene megkérdezned, hogy mit gondolnak róla. De ismerve a legtöbb embert nem biztos, hogy mindig díjazzák a humorát. Pedig mellette aztán nem lehet unatkozni. – s ajkaim apró mosolyra húzódtak az utolsó gondolatra, hiszen tényleg igaz volt. Sose unatkoztam mellette és mindig sikerült valami extrém hülyeséget kitalálnunk. Na meg vele jól el lehetett ütni az időt. – Rendben, de ha meggondolnád közben magad nyugodtan szólj. – pillantok rá komolyan, majd amikor meglátom az arckifejezését, akkor megrázom a fejemet. – Nem kell aggódni, nem rajtad fogok gyakorolni. Nem ez az első eset, láttam már hasonló sérülést. – a hangom barátságosan csendül és biztatóan. Amikor pedig az esküvő kerül szóba, akkor megpróbálom rövidre zárni a témát, hiszen kár erről beszélni. Nem hiszem, hogy eljutnánk odáig. S az se érdekel, hogy amiatt, hogy a pajzsom fel van húzva gyanússá válik az egész válaszom. Eddig is fel volt, így kár ezen izgulnom vagy túl gondolnom. - Nem hiszem, hogy a terhünkre lennél, s amúgy se hiszem, hogy ki akarná zárni a falkát egy ilyen ünnepségről. Aki akar szerintem majd eljön, de semmi se lesz kötelező, de ez még messze van, így kár ezen gondolkozni. – pillantok rá komolyan, majd el is kezdem összezavarni az ujját, ha esetleg megpróbálná elrántani, akkor a másik kezemmel megfogom a kezét, hogy megállítsam és még meg is rázom a fejemet, majd egy „aha” szökik ki a torkomon. Az a hülye videó. – Azt szerintem elég sokan látták, s miért is tűnnénk másnak, ha egyszer szeretjük egymást? – pillantottam kérdőn a hímre, s egyáltalán nem tetszett, hogy ennyit kérdezősködik, de legyen. Mondhatok féligazságokat, így annyira nem lesz gyanús a dolog. Majd visszafordultam az ujjához és folytattam tovább a műveletet.
A nőstény arcára a hitetlenség rá volt vésve, amit nem igazán tudott hová tenni, elvégre a kutyák szoktak erre-arra harapdálni, talán nem farkasokat, de nem elképzelhetetlen, hogy ez megtörténjen. Főleg az óvatlanoknál. - Hát, én nem csináltam semmit, csak lehet, hogy… enyhén beszorítva érezte magát a kerítés és a fal találkozásánál – húzta el kissé a száját, majd tanácstalanul vállat vont. – Talán nem kellett volna a morgása ellenére is közelítenem – a morgás amúgy is olyan félreérthető, lehet, hogy csak szeretetre vágyott, és azért morog, mert nem szokott hozzá, hogy az emberek jól bánjanak vele. De ez a kutya nyilván rászolgált, hogy mostohán bántak vele. – Na igen, a magunkfajták néha elég hevesek – engedett meg magának egy halvány és röpke vigyort. Henry kis híján lelőtte első találkozássukkor, de szerencsére beérte azzal, hogy ököllel állon csapta. Régi szép emlékek. - Persze, hogy érdekel. Téged nem? – kérdezett vissza. A falka néha olyan, mint egy osztály, elég egy banális hiba és még hónapok, esetleg évek múlva is felhánytorgatják, vagy nevetnek rajta. Balthazar tüzes lába is egy darabig még toppon lesz az idei hülyeségek címszó alatt, hacsak nem tesz valaki, valami hasonlót, ami elfeledteti a bagázzsal a tűzálló kenőcs selejtességét. – Köszönöm – nézett a lányra hálásan, mert tényleg nem szerette volna, ha ujjal, leginkább kisujjal mutogatnak rá, és cikizik. Henry biztos fogja egy darabig, amennyiben észreveszi, de majd csak elrejti valahogy. - Aha, értem – mosolyodott el, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem zavarja a nő kuncogása. Csillogó szemei inkább arról árulkodhattak, hogy örült, hogy képes volt megnevettetni. – Túl sokat lehetsz emberek közelében, hogy rájuk használod az átlag szót – Anguta sohasem fogalmazott volna így az emberekkel kapcsolatban, legalábbis akkor nem, amikor nem épp halandót alakít. Persze, aki egész napját a kórházban tölti, az nyilván gondolhat az emberekre mint átlag. Anguta számára viszont az átlaggyógyuló minden farkas, aztán jönnek a trollok, akik ezen túlteljesítenek… hah, stréber banda. - Öhm… de? – kérdezett vissza, mert igazán kíváncsivá vált, és mintha Maevenek nehezére esett volna kimondani valamit. Lehet, hogy az orvosi titoktartás jegyében nem akarja beavatni egy zokogó férfi kálváriájába, akinek a nagylábujjára esett egy kalapács és a körmét le kellett választani, mert a súlyos tárgy a húsba szakított néhány körömdarabkát. Ha nem is pont ez, valami kényelmetlen picsogós jelenetre tudott gondolni, amit Mae még az utolsó pillanatban nem kezdett el. Kár, igazán, mert Angutát egy csöppet sem zavarta, ha mások orvosi dolgait kibeszélték volna. Nevetésére már vele együtt nevetgélt habár arca vörös árnyalatba váltott, és ajkait idővel összepréselte, miközben jobbjával vakargatni kezdte tarkóját. Szégyen, nem szégyen, de tényleg elég mókás sztori. A lány nem igazán hitte el, amit mesélt, rá volt írva az arcára, pedig már annyiszor elmondta falkán belül, hogy igazzá is válhatott ennyi erővel. Nem tudta miért reagált így rá, de ráhagyta. Biztos nem látott még kétbalkezes farkast, elvégre elég fiatal, de majd idővel rájön, hogy a farkasok sem tévedhetetlenek és bizony csinálnak marhaságokat. Marhaságok… hm… - Annyira képtelenség és abszurd, mint mondjuk, hogy valaki tűzbe dugja a lábát egy varázskenőcs jótékony hatásában bízva? – ugyan már hülyeségért nem kell messzire menni, elég a jegyesét egy ideig figyelnie, hogy belássa a dolgok néha váratlan fordulatot vesznek. – Amúgy halat akartam fogni, csak megcsúsztam és túl erős volt a sodrás, a tárcám meg valahogy kiesett zsebemből mire partra vergődtem. És, hát abban volt minden cuccom, a ruhát leszámítva, amit hordtam. Iratok, régi fényképek… - elhúzta a száját, majd vállat vont. – De az iratokat pótoltam – derült fel kissé a végére. Nem sokat volt Maeve távol, begyűjtötte a szükséges eszközöket, aztán miután visszatért a szó Balthazarra terelődött, a fókusz pedig a fertőtlenítés folyamatára. Csípet rendesen, de igyekezett nem mutatni a fájdalmát, csupán mélyebbeket lélegzett. – Hát nyilván. Kevesen választanak olyasvalakit párnak, akit unalmasnak találnak – vannak persze ilyen elvetemültek, de a nagytöbbség nem az unalomskála tízes pontozottjáért rajong. – Rendben… szólok – ígérte meg bólogatva, közben jobbjával ideges ritmusba kezdett combján. Persze nyilván nem fog szólni, még ha a középkori kínzásnak is beillő összevarrási folyamat kezdetét veszi, akkor sem. Férfiasan fogja tűrni, hogy minél jobb benyomást keltsen. - Áh, egyáltalán nem izgulok - rázta a fejét és látszott rajta, hogy mennyire rosszul hazudik. Ujjainak dobolása is izgatottságára engedett következtetni, de Jason ezt szinte fel sem fogta jelenleg. Némi idegesség bukkant fel az esküvő kapcsán Maeve tekintetében, arcának rezdülésében, de akár még természetes is lehet, hiszen a nők ki vannak általában bukva emiatt, igaz leginkább az utolsó héten, vagy napokban, de persze mindenkinél van olyan pont jóval korábban is, hogy legszívesebben lefújná az egészet. – Ja, aha, hát ha messze van akkor tényleg kár rajta agyalni – meg lehet, hogy meg sem éri. A Vörös Hold itt lebeg a nyakuk felett, és közben vidáman rötyög Alignak rajtuk. Csodás jövőkép. Jason a szemeit meresztgette a tű láttán, és néma tátogások közepette vette tudomásul, hogy mindjárt belélesz szúrva. Fenébe is, fájni fog, de nem kapta el a kezét, inkább összeszorított a fogait. Egy nyikkanás sem tört fel belőle, igazán hősiesen állta a beavatkozást, miközben a lányt leste aggódó pillantásokkal. Bingó. Vagy nem, de aki túlzottan akar bizonygatni valamit, az bizonyára visszakérdez egy ártatlan megjegyzésre, amit egyébként mosollyal és bólintással le lehet rendezni. A türelmetlenség jelei is látszódtak vonásiban, úgy tűnt nem tetszik neki valami, de leginkább a „szeretjük” szó hangzása és a vele járó arcjáték apró rezdülései vonták magára a figyelmét. Túl régóta figyel másokat, hogy pont neki ne tűnjön fel. Olyasvalakinek, aki máris le tudta volna mintázni Mae teljes valóját, akár a jegyese megtévesztésének szintjéig. Csak, ha Balthazar megkérdezné, hol van a serpenyő lebukna rögtön, de legalábbis a fickó dilisnek nézné, amiért elkezdi a szekrényeket nyitogatni. – Hát persze… – mosolyodott el. – miért is, ha egyszer szeretitek egymást? – Maga volt a puszta ártatlanság, és mivel Mae kezében volt az ujja, így nem szándékozott jelenleg tovább puhatolózni, nehogy még valami kár érje. Jó, hát visszanőne, de nem állt szándékában felmérgelni a lányt az esküvős kérdésekkel, amúgy is úgy érezte jó nyomon van. – Amúgy mióta laksz itt? Mármint Fairbanksban… nem az irodádra gondoltam – intett jobbjával egyet a helyiségre célozva.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Kíváncsian hallgattam továbbra is a mesét, majd lassan bólintottam arra, amit mondott. A vonásaim kisimultak kicsit. – Valóban nem kellett volna közelítened hozzá. Ha morog, akkor nem célszerű, még a farkasokhoz se közelíteni, s ez alól a kutyák se kivételek. – nem egy kutya okozta sérülést láttam már. Néha annyira buták az emberek, mármint tényleg az emberek, s most nem a világunk résztvevőire gondolok. Imádják heccelni szerencsétlen állatokat és utána megcsodálkoznak, hogy nekik támadnak. A legtöbb kutya eleve vadászkutya, főleg ezen a vidéken. A zsebkutyákat meg nem túlzottan szokták kivinni itt sétálni, mert a végén egy-két lépés után szerintem megfagynának. A ténymegállapítására csak bólintottam, majd viszonoztam a mosolyát is, hiszen egyáltalán nem volt rossz társaság. A kérdésére meg újra felemeltem a fejemet és arcát fürkésztem, majd megrántottam eleinte csak a vállaimat. - Túlzottan nem, ha érdekelne, akkor már rég megváltoztam volna. Viszont a természet ilyen természettel és adottsággal áldott meg. Ha nem tetszik valakinek, akkor tudja merre az ajtó. – jegyeztem meg könnyedén. Talán kicsit furán hangzik, vagy ostobán, de tényleg ilyen vagyok. Kevés olyan személy van, akinek a véleménye ténylegesen érdekel, meg amúgy is az olyan személyeknek, akik kimondja azt, amit gondol sosincs könnyű dolga. – Meg eleve, akinek csípős nyelve van és ami a szívén az a száján személyről van szó, azoknak sose könnyű, hiszen az igazságot sokan nehezen viselik el. – tettem hozzá még ártatlanul. Nem ítélek el senkit se, hiszen magam is tudom, hogy nem mindig könnyű velem, de nem is nagyon törekszem azért, hogy túlzottan beolvadjak a falkába. A köszönömre pedig újra ránéztem „Nincs mit ezen semmit köszönni, ez természetes” arckifejezéssel, hiszen nem kell hálálkodni. Láttam már felnőtt férfiakat is úgy sírni, mintha csecsemők lettek volna, miközben a haverjuknak azt mesélték, hogy mennyire hősiesek voltak és nem ejtettek egyetlen egy könnycseppet se. Ritka az, amikor elárulom az igazat, hiszen a hencegés eleve nem az én asztalom és nem tartozik rám. - Kórházban dolgozom, így nem meglepő, hogy sok ember vesz körül. Ritka az, amikor a saját fajtánk ide besétál azért, mert baja esett. Akkor inkább házhoz hívnak minket. – mármint a minket alatt a gyógyítókat értettem, hiszen tényleg nem túlzottan sok farkas szokott is sétálgatni. De nem is bánom, hiszen elméletileg minden betegről korlapot kellene készíteni és néha eléggé nehéz lenne megmagyarázni, hogy a beteg miért gyógyult meg hamarabb, mint kellett volna. Meg az se kizárt, hogy néha közelebb éreztem az embereket magamhoz, mint esetleg a legtöbb falkatársamat, s emiatt is fogalmaztam így. Ki tudja, hiszen sose voltam igazán olyan, aki csak a faj alapján ítélt meg másokat, másrészt meg ritka volt az az eset, amikor elég időt kapott valaki arra, hogy jobban megismerjem. Nem bíztam sose könnyedén meg. A bizalom számomra talán a legértékesebb kincs volt, s Balthazar is pontosan tudja, hogy mennyire titokzatos tudok lenni. Reménykedtem abban, hogy nem fog visszakérdezni, de persze minden farkas pontosan annyira kíváncsi, mint az emberek, vagy talán még inkább. - Semmi, inkább felejtsd el! Néha nem kell semmit se túlbonyolítani. – zártam le a dolgot, mert nem szerettem volna túl sokat se beszélni, hiszen nem lett volna jó, ha valami olyat kotyogok ki, amit nem kellene. Meg amúgy se ismertem úgy igazán a hímet, így arról se volt fogalmam, hogy kinek adná tovább az itt hallottakat, s emiatt még inkább óvatosabb akartam lenni. Jó érzés volt hallani azt, hogy nem vette zokon a nevetést, sőt, még vele is nevetett, de elég hamar feltűnt, hogy ez nem a legjobb ötlet, hiszen biztosan fájdalmai lehetnek, s nem tűnt fakírnak, így inkább a sebbel kellene foglalkozni, mint a hihető vagy éppen eléggé képtelenségnek hangzó történetekkel. – Ha nem ismerném Balthazart, akkor lehet néha kételkednék abban, amit mások mesélnek. De ő ilyen, szeret kísérletezni és bolondozni, de talán pont ez teszi őt különlegessé és egyedivé. – ajkaim pedig automatikusan húzódtak mosolyra, hiszen eszembe jutott az a sok hülyeség, amibe együtt keveredtünk, majd pedig a gyűrű is megcsillant a lámpafényében, s az egyik agymenésünknek pedig ez lett a következménye. S az se mellékes, hogy nem csak hülyeségben számíthattam rá, hanem akkor is, amikor a villámok összecsaptak a fejem felett Rocky és a Teremtőmmel való találkozás után. Fogalmam sem lett volna, hogy nélküle mit csinálok vagy hova megyek azon a napon és az utána levő hetekben. – Sajnálom, biztosan rossz lehet az, hogy elveszítetted a régi fényképeket. – jegyzem meg kicsit barátságosan, hiszen néha egy-egy fényképnek több jelentősége van, mint azt bárki is gondolná, míg máskor egyáltalán nincs, csak belerakják egyesek a tárcájukba. – Még szerencse, hogy téged nem vitt magával. – tettem hozzá még mindig jókedvűen és barátságosan, de szerintem még nálam is vékonyabb volt alkatilag, bár tudom, hogy az alkat igazából nem jelent semmit se farkasként, de azt se tudom, hogy mikor történt ez vele. – Igen, azt hiszem ebben igazad van. – értettem egyet a párválasztásra tett megjegyzésével, de ha őszinte akarok lenni, akkor fogalmam sincs, hiszen soha senkit se szerettem még, nem ismertem a mindent elsöprő szerelmet, se azt, hogy milyen valaki mellett többször ébredni olyan értelemben, hiszen már utóbbit részben megtapasztaltam hála egy itteni hímnek… Ujjainkat a dobolás eléggé jól elárulta azt, hogy azért nem teljesen van jól, vagy fájdalma volt, vagy pedig tényleg nagyon izgult, még ha a szavai mást is mondtak. Néha egy-egy többet árult el, mint egy-egy szó. - Vagy talán egyszer csak azt mondjuk, hogy holnap lesz az esküvő. Tényleg fogalmam nincs erről még, hiszen még egy-két személlyel is beszélni kell erről az egészről. Meg kicsit ideges is vagyok, hiszen nem mindennap megy férjhez az ember. – tettem hozzá a dologhoz, hiszen nem úgy tűnt, mint aki túlzottan elhinné a dolgokat. S szerintem a nőknél eléggé gyakori a pánik, s igaz volt, hogy pánikolok, csak hát nem az esküvő miatt, hanem a nővérem miatt, hogy mi lesz akkor, ha kibukik az igazság. A hím kérdésére csak felpillantottam, majd egyszerűen bólintottam, hiszen miért kellene ezt túl ragozni? Ha szereti egymást két személy, akkor az a normális, ha megkéri a férfi a nő kezét, legalábbis a nagykönyvekben így van megírva a dolog. - Már óegyiptomi képeken és szobrokon is felbukkan, ami egyértelműen jelzi, hogy igen korán kísérőjévé vált a különböző kultúráknak. – utaltam arra, hogy már elég régóta megszokott dolog az esküvő, így nem értem, hogy miért kérdezget ennyire. Majd egyszerűen folytattam tovább a beavatkozást és igyekeztem minél szebben csinálni, bár nálunk nem számított, hiszen semmi nyoma nem fog maradni, de attól még nem adtam volna ki összecsapott munkát a kezeim közül. – Ohh, pedig itt néha több időt töltök el, mint otthon. – pillantottam rá mosolyogva. – Körülbelül nyár óta, te? – kérdeztem vissza, majd jöhetett az utolsó pár öltés. – Kész is. – s hamarosan el is vágtam a cérnát, majd felálltam, hogy szerezzek kötszert, mert azért bekötném neki, mielőtt kedve támadna esetleg poénból csak úgy birizgálni az öltéseket. – Te mivel foglalkozol? – kérdeztem tőle barátságosan, miközben háttal álltam neki és a szekrényben kotorásztam.
- Ja tudom – vont vállat szomorkásan. – De, akkor és ott igazán remek ötletnek tűnt – mosolyodott el halványan. Amúgy is szép kutyának képzelte el, aki vagy ami - mostanában a kutyákkal kapcsolatban fene tudja mi a helyes megfogalmazás – teljesen barátságosan nézett rá, amikor az első lépéseket megtette, utána viszont, ahogy a sarok egyre inkább közeledett a kutyus mogorva lett és aztán morogva kapott is. Igazán sajnálatos eset, mert Jason biztos szeretett volna egy állatot otthonra. De, hát vannak ebek, amiket (akiket) nem lehet megszelídíteni. - Így szóba állva veled nem vagy… problémás – nézett kicsit félszegen a lányra. – Nem tudom kinek ne tetszhetnél… - egy pillanatra elhallgatott, majd némi vöröses árnyalat kezdte arcát pirítani, aztán hebegve zavard idegességgel a hangjában folytatta. – Mármint nem… úgy, hanem na… hát érted. Szóval rendes vagy és nem tudom elképzelni, hogy valaki azt akarná, hogy megváltozz. – Nem ismerte Maeve-t annyira, hogy tudja mi a belső stiklije, amitől szabadulni kellene, de tényleg nem volt vészes, sőt határozottan kedves egyéniség volt. – Csípős nyelv? Akkor most visszafogod magad? – kérdezte érdeklődve, miközben enyhén félrefordította a fejét. – Amúgy az igazság jó dolog, lehet belőle tanulni, meg néha magukba is szállnak az emberek, ha szembesítik őket a problémájukkal. Igaz a vérfarkasok néha egy hangyányit túlreagálják a kritikát – vonta meg a vállát egy hümmögés kíséretében. Mellesleg az igazság elég relatív dolog. Amit valaki annak vél, lehet másvalaki teljesen másnak gondol, és mivel egyetlen személy belsejébe sem lehet belelátni, nem tudni, hogy pontosan mi a motiváció, vagy épp mi a hátráltató tényező, így aki véleményt mond másról, és azt igazságnak gondolja, lehet, hogy teljesen tévúton jár, mert nem ismeri az egész történetet. Ennek ellenére Maeve nem tűnt ilyen téren vészesnek. Még csak le sem hülyézte Jasont, amiért egy kutyát akart morgó állapotában megközelíteni. A lány tekintete magáért beszélt a „köszönöm” szócska után, és bár nem zavarta volna Angutát túlságosan, ha elterjedne a hír, hogy a kisujját egy kutya majdnem teljesen leharapta, de Jason igazán örült, hogy Maeve megőrzi a titkát. - Nyilván nem véletlen – mosolyodott el. Amikor hívni kell egy gyógyítót, akkor már régen rossz, de Jason tudott menni a lábain, és amúgy sem hívta volna ki a rohamosztagot egy leharapott kisujj miatt… vagyis nem teljesen leharapott, mert azért még hozzá volt kapcsolódva némi bőr és ín által a kezéhez, de elég lenne egyetlen erősebb rántás, hogy a helyzet teljesen leszakadt állapot legyen. - Oké – vigyorodott el szélesen. – Már ki is töröltem az elmémből – ha nem akarja elmondani, hát nem, de biztos érdekes lehetett, és bár kíváncsisága elég magas fokon égett, arcán és energiáiban – igaz az energiákat Maeve most úgysem érezhette saját pajzsa miatt – ez nem volt felfedezhető. - Én csak látásból ismerem… egészen az összejövetelig nem is tudtam, hogy gyógyító… meg hogy orvos, vagy… mi fene. Viszont a bolondos jelző illik rá, legalábbis abból, amit ott produkált – vajon egy elszenesedett láb mennyi idő alatt nő ki? Angutának még nem volt szerencséje tűz általi végtagvesztést elszenvedni, és még csak nem is találkozott senkivel, akinek elkokszosodott lábat, vagy kezet kellett volna helyreállítania. Valószínűleg egyszerűbb levágni az olyat, mint abból az állapotból újra használható végtagot varázsolni. Meg lehet nem is járna annyi fájdalommal. - Hát ja – grimaszolt kelletlenül. – Az emlékeimben megvan… de, hát az nem olyan… tudod. Nem lehet kézbe fogni, és… talán le kellene rajzolnom… - tűnődött el homlokráncolva. Ez sem rossz megoldás, elvégre a kézügyessége elég jó, hogy pótolja az elveszett fényképet. Az emlékeiben meg pontosan él, szóval azzal sem lehet gond. - Előbb-utóbb partra vetődtem volna – kuncogott halkan, a beavatkozás fájdalma ellenére is. Sőt talán pont amiatt, mert így a legkönnyebb megfeledkezni a szörnyű kínról, amit az ujjában érez. – Így vagy úgy – holtan vagy élve, de csak nem ragad a folyóban végleg. Persze az is megeshet, hogy a mélyére kerül és halak zabálják fel. Jason próbálta leplezni idegességét és a kínokkal járó reakcióit, de nem túl sok sikerrel járt, Anguta meg teljesen jól szórakozott legbelül, igaz az ujjas móka baromira fájt, ellenben már sokszor színlelt olyasmit, amit el tudott volna kerülni, mint például most, hogy fáj az ujja. Ha szeretette volna az egészet végigvihogja, miközben belül zokog, de Jason jelleméből és fiatal korából adódóan kénytelen volt fájdalmat és idegességet mutatni, csak, hogy ne legyen nagyon feltűnő. - Ismertem olyat, aki ebből sportot űzött – mosolyogni próbált, de csak egy kicsit sikerült, aztán inkább nyelt egyet és ajkait összeszorította, hogy ne adjon ki fájdalmas nyöszörgésre hasonlító hangokat. Amikor enyhült valamicskét a kín, akkor újra megszólalt. – Mármint a házasságból… minden évben elvett valakit – igaz nem most volt, de ez jelenleg csupán részletkérdés. - Igen, a birtoklási vágy egyidős az emberiséggel, sőt még az állatok is választanak párt maguknak, némelyik egy életre, némelyek néhány évre, de igen ez teljesen természetes – azonban az már nem, hogy a szerelem nélküliséget úgy tünteti fel, mintha milyen boldog lenne. Érdekházasság? Meglehet, bár Angutának fogalma sem volt, hogy vajon mi érdeke fűződhetne Maeve-nek ahhoz, hogy elvegye Balthazart. Esetleg zsarolás, megtévesztés, vagyoni jólét megteremtése? Utóbbi eléggé kizárható, elvégre orvosként csak nem kereshet rosszul. Mégis miért akar akkor hozzámenni? Nem szerelemből ez tiszta sor, de persze sok egyéb húzódhat a háttérben, ami indokolttá teheti. - Fárasztó lehet – közölte némi együttérzéssel, miközben, hol az ujjára, hol a lányra vetette tekintetét. – Tavaly március óta – a 2015-ös év meglepetések sorozatát hozta. Az első, hogy végre ki tudott szökni az állatkertből, aztán, hogy sikerült a Fairbanks-i repülőutat lerendeznie, utána pedig, hogy képes volt újra emberi alakot ölteni. Aztán meg Alignak idiótasága folyamatosan… Mozgalmas egy év volt. - Tényleg? – kérdezte csodálkozva. – Az jó – mosolyodott el. A lány felállt Jason pedig tekintetével kísérte a nőstényt, ahogy az megállapodott a szekrény előtt. – Bűvészkedek… az utcán többnyire. Meg tűrhetően faragok is – de persze nincs állandó munkahelye. Az túl sok kötöttséggel járna és azt nem szerette volna bevállalni. Van elég problémája amúgy is, és nem hiányzik pluszban még egy főnökszerű is a nyakába. – Ha gondolod egyszer megnézheted a műsorom. Nem a legprofibb, de azért tűrhető. Már persze, ha van kedved. Meg nem is tudom… mivel tudnám meghálálni az ellátást?
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Ha csak eme szófoszlányt hallanám, akkor hirtelen nem tudnám, hogy kutyáról vagy nőről van szó. Sokak szerint egy nő is veszélyes lehet, sőt, talán még jobban is, mint egy kutya. – szólalok meg kicsit elmélkedve, hiszen könnyedén gondolkozhatna el mindenki azon, ha csak eme részét hallotta volna a beszélgetésnek. Egy kutya is lehet veszélyes, de egy nő is, hiszen nem egyszer hallani azt, hogy mire képesek a pénzért vagy éppen a hatalomért, esetleg a szerelemért. A világ talán kifordult önmagából, vagy talán csak a hatalmi játszmák települtek át másik térképre, a világgal együtt fejlődtek és változtak… - Legközelebb talán próbálkozz meg inkább a menhelyi kutyákkal? – pillantottam rá egy barátságos mosoly keretében, hiszen ott a legtöbb esetben olyan ebeket lehet találni, akik hálásak és hűségesek is lesznek, ha valaki befogadja őket. Én inkább csak néha beszoktam oda tévedni, de sose vittem haza még senkit se. Túl sok időt töltök itt, így nem akarnék kicseszni egyik élőlénnyel se és ők szeretetre éhesek, én pedig nem valószínű, hogy meg tudnám adni számukra. A férfi szavaira sietve kaptam fel a fejemet és pár pillanat erejéig csak pislogtam. Figyeltem őt, s próbáltam megfejteni, a zavara pedig egy apró mosoly csalt arcomra. Nem is értettem, hogy miként mondhatta ezt és közben reménykedtem, hogy az enyémre nem kúszott pír. Egy apró sóhaj szökött ki az ajkaim között, amikor meghallottam a magyarázatát. – Nos, a látszat néha csal és te még nem nagyon ismersz. Látod azt, amit esetleg látatni akarok… - szólalok meg óvatosan, majd megköszörülöm a torkomat. – Néha sokkal több időnek kell eltelnie, hogy megismerd valakinek az igazi valóját, illetve azt se szabad elfelejteni, hogy egy-két ember a munkájában másabb tud lenni, mint amilyen a hétköznapban. – ebben tényleg nem ismertem tréfát és most lehet azt gondolja, hogy magam ellen beszélek, de szó sincs erről. Egyszerűen csak kifejtem a véleményemet arról, hogy nem minden arany, ami fénylik. S szerintem jó páran tudnának mesélni arról, hogy mennyire vagyok én a falka fekete báránya, de talán ez is változni fog. Mostanában azért igyekszem kicsit meghúzni is magamat. Nem akarok több balhét anyámmal, vagyis a Teremtőmmel. Elég volt a múltkori, hiszen még az is eléggé mély nyomott hagyott, de nem csak az, hanem Rocky-ról is kiderült dolog. Magam sem értem, hogy miért fájt, vagy éppen zavart, nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mit éreztem, de azt tudtam, hogy korábban még sose éreztem ilyet. – Nem, egyszerűen csak dolgozom. – feleltem kurtán, hiszen ha olyanra terelődött volna a szó, akkor biztosan kibukott volna a csípős nyelv dolog, de semmi olyan nem történt, így az ártatlan és alapjáraton lévő Mae volt jelen, mint ebben az épületben oly sokszor. – Valóban, de az élőlények 99% nem veszi jó néven, így inkább meg kellene próbálnom picit visszafogni a csípőséget, ami néha jól megy, néha nem. – rántom meg a vállaimat, a farkasos dolgon meg csak elnevetem magamat, hiszen szerintem eléggé enyhén fejezte ki magát. Mindig is úgy gondoltam, hogy a farkasok olyanok, mint a libikóka, mert egyszer eljön az a pillanat, amikor túl sok súly kerül fel az ellenkező oldalra és akkor robbannak, s olyankor jobb messze lenni, vagy nem mi magunknak lenni annak a többnek, ami kibillentette őket a jól megszokott kerékvágásból. Örültem annak, hogy nem rágódott tovább a be nem fejezett mondatom. Biztos vagyok abban, hogy magamtól nem kerestem volna a társaságát. Bár, nem is nagyon szoktam senkiét se, mintha egyszerűen csak tartanék attól, hogy bárkit is közel kell engednem, a biztonságos határ mögé, de ennek ellenére jó érzés volt beszélgetni vele. Néha egyetlen egy pillantás vagy szó is elegendő volt ahhoz, hogy megértsük a másikat, mintha nem most beszélnénk először, de ez talán annyira nem is meglepő, hiszen mind a ketten farkasok vagyunk. - Pedig mind a kettő, még akkor is, ha néha gyerekes, de remekül ért ahhoz, amit csinál. – vallottam be őszintén, hiszen sose kételkedtem az orvostudományában Balthazarnak. Sőt, szerintem az egyik legjobb volt ezen a vidéken, de ez most más kérdés és nem idetartozik. – Egyszer talán még jobban is megismered őt. Sose lehet tudni, hogy mit hoz a holnap. - tettem még hozzá könnyedén. Nem erőltetés, de előbb vagy utóbb itt mindenki találkozik mindenkivel. Lehet csak pár szó erejéig, de szerintem eléggé elkerülhetetlen, hogy ne találkozzunk egymással. - Ohh, ennyire jó rajzoló vagy? – kérdeztem tőle kíváncsian, a többire pedig csak bólintottam, hiszen pontosan tudtam, hogy mire gondol. Én se róttam még annyira régóta a világ kifürkészhetetlen útjait, de számomra is csak az emlékek maradtak meg a családomról és semmi több. A hím szavaira nem kaptam fel a fejemet, s nem is mondtam semmit se. Talán picit megráztam a fejemet. Szerintem senki se törődne bele ennyire higgadtan abba, ha meghal, de ő mégis annyira könnyedén beszél, mintha nem lett volna semmi veszteni valója. Talán tényleg így lenne? Hmm, ki tudja, de nehezen tudom elhinni, hogy egy farkas senki se kötődjön valamilyen okból… - Ohh, tényleg? S miért tett ilyet? – kérdeztem kíváncsian, hiszen sokak szerint a házasság nem csak egy dolog, amit meg kell tenni, hanem azt azért kell megtenni, mert az érezzük helyesnek. De aki ebből sportot űz, nos, annál szerintem tuti nincs valami rendben a fejében, de ezt lehet, hogy pont nem nekem kellene megítélnem. – Meg mindig elvált előtte, vagy hogy? – tettem még hozzá eme kérdést is, mert érdekelt a dolog. Akár mások történeteiből is tanulhatunk valamit… Bár szerintem sose leszek házas, így nagyon elvált se… - Birtoklási vágy szerintem szerelem vagy szeretet nélkül se létezhet, így ez véleményem szerint kicsit bonyolultabb dolog, de még lehet keveset láttam vagy tapasztaltam. – szólaltam meg egy kisebb habozás után, hiszen szerelem tényleg bonyolult dolog. Talán túl bonyolult is és csöppet se könnyű érezni azt, még ha mindenki is erről papol, vagy éppen beszél. Folyhat ez a csapból is, de akkor is annyira nehéz megfogalmazni azt, hogy mit is jelent valójában ez a szó, mit kellene éreznünk. - Annyira nem, szeretek itt lenni és betegekkel foglalkozni, látni a mosolyt az arcukon és segíteni rajtuk. – pillantottam a hímre barátságosan, majd újra az ujját figyeltem, hogy végül az utolsó öltéseket is elvégezzem. – Akkor te jobban ismered ezt várost, mint én. Esetleg jó tanács, vagy tipp? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen sose jöhet rosszul egy jó kis tipp és csak nem verné át, vagy igen? - Igen, nem is volt olyan vészes, nem? – kérdeztem könnyedén, miközben elővettem egy kis kötszert. – Woow, biztosan érdekes lehet az a fajta élet. Semmi kötöttség, csak móka. Miket szoktál faragni? – kérdezem tőle még mindig háttal neki, majd végül meglelem a megfelelőt és visszaindulok hozzá. Újra leülök a székre, s elkezdem bekötni sebet. – Elefántokat is szoktál? – s ekkor picit lejjebb engedem a pajzsomat. Nem túlzottan, csak egy kicsit, hiszen nem észlelem azt, hogy tartanom kellene tőle, de még így se sok mindent fejthet meg. – Szívesen megnézném, majd szólj hol és mikor. Esetleg faraghatnál nekem valami, vagy lenne kedved eljönni a menhelyre? Ma van ott valami nyíltnap és megígértem, hogy besegítek. – igen, odaigyekeztem volna a pihenőm után, ami körülbelül 10 perc múlva véget is ért volna. Nem akartam semmi anyagi dolgot kérni, sokkal inkább maradandó emléket, hiszen az emlékek a fontosak és nem a pénz…
- Hah, de még mennyire – vigyorodott el, aztán hirtelen észbekapott, hogy Maeve is nő, így inkább szelídebbre fogta a mosolygást a képén. – Mármint… hát némelyik elég veszélyes. Múltkorában az egyik leharapta a fülcimpámat egy szaunában – és szexre kényszerítette… borzalmas volt, de hát Jason fiatal és nem tehetett ellene semmit, elvégre a nőstény majd kétszáz éves volt. Igen furán nézett volna ki, ha letaszítja magáról és elviharzik, mellesleg Anguta sem tiltakozott a dolog ellen túlságosan, Jason persze szerencsétlenkedett és próbált ellenállni, de a végeredményt nézve nem sok sikerrel járt. - Mi? Miért próbálkoznék velük? – kérdezte homlokráncolva. Jasonnak fogalma sem volt, hogy a menhely most, hogy jöhetett szóba, hiszen nem mondta, hogy meg akarta tartani a kutyát, csak annyit, hogy barátkozni akart vele. Az meg nem ugyanaz, bár lehet, hogy a csaj kombinált közben. Jasonnak tényleg jól jönne egy kutya, és szeretné is, de Henry és Patrick kitérne a hitéből - már amennyiben van nekik -, ha beállítana egy kutyával hozzájuk. Jason szavaira és zavarodottságára enyhe pír szökött a lány arcára is, nem túl feltűnő, de Angutának egy apró rezdülés az arcon is sok mindent el szokott árulni. - Szóval megjátszod magad? – kérdezte érdeklődve, miközben halvány mosollyal jelezte, hogy ez neki igazából nem probléma. – Ez akkor nem azt jelenti, hogy mégis csak érdekel mások véleménye? – különben nem játszaná meg magát, hanem kimondaná, hogy Jason mekkora egy szerencsétlenség, amiért képes volt félig leharaptatni az ujját egy kutyával. – Ja, tiszta sor, a munkád miatt is megjátszod magad. Érthető, ha nem akarsz konfliktust a munkahelyeden, mert az csak problémákat szülne, idegeskedést, és a feladatok rosszabb minőségű ellátását. – Angutának nem kell magyarázni a megjátszás előnyeit és hasznosságát, és mivel Jason is bűvész, a megtévesztést ő is igazán érti, hiszen az egész szakma erről szól. Átverni a közönséget, akik még fizetnek is ezért. Hazudni meg amúgy is szeretett, és egyszerre több embert megtéveszteni a legkedveltebb szórakozásai között tartotta számon. - Aha… szívesen megtapasztalnám azt a csípős nyelvet – mosolyodott el, aztán észbekapott, hogy mit is mondott és összepréselt ajkakkal hirtelen elkapta a tekintetét a lányról, majd elvörösödő képpel kezdte tanulmányozni az iroda berendezéseit. Remélte zavarát a lány tiszteletben tartja és nem akarja továbbfűzni, de akárhogy lesz, valamit csak ki talál, hogy kibújjon a válaszadás kellemetlen része alól. - Maradjunk inkább a humanoidok 99%-ánál, mert egy macskának bármit mondhatok, az akkor is utálni fog – vigyorgott szélesen. Nem utálta a macskákat… nagyon, de ha lehet elkerülte őket. – De ha igaz, amit mondasz, akkor nem kellene zokon venniük… de ha nem igaz, akkor érthető, hogy zabosak – az igazság pedig túlságosan képlékeny, ráadásul párhuzamosan többféle igazság is létezik, aminek a megfejtése hosszú hónapokba is telhet. Néha persze elég egy hét, hogy az igazság minden oldalát felderítse Anguta, de valamikor egy év is kevés. Helyzetfüggő eléggé. Mint, ahogy most Maeve és Balthazar esete is mutatja, hogy nehéz eset. Fene tudja, hogy mikorra fog kiderülni mit titkolnak egymás elől. Mindenesetre Anguta élvezte a helyzetet, még ha fájdalma miatt legszívesebben el is ordítaná magát… és ha egy kihalt erdőben lenne meg is tenné, de persze nem akarta, hogy Jason amúgy sem felhőtlen híre a falkában tovább romoljon, amiért képtelen egy kis fájdalmat elviselni. Jó, hát a lány titokban tartja, azt látta rajta, hogy komolyan mondja, de a hírek sokszor valami mágikus módon szárnyra kapnak és tovalibbennek. Rejtély… Jason a lány nevetésére szélesen elvigyorodott és halk kuncogást hallatott, amit talán Maeve hangja teljesen el is nyomott. - Nem ismerem az orvosok lelkivilágát, de ha nem lenne jó szakember nyilván nem éreznéd úgy, hogy el akarod venni – bár ki tudja? Lehet, hogy valaki arra bukik, hogy folyamat kioktathassa a másikat szakmai dologban és ezt a legjobban egy házasság keretein belül lehet megvalósítani. Hm… talán ez lehet a kettejük között húzódó hazugság alapja? Nem… Maeve őszintén mondta, hogy Balthazar jó szakember. Tipp kihúzva, nem ez húzódhat a háttérben. – Naja, nem olyan nagy ez a falka, hogy huzamosabb ideig elkerüljük egymást – közölte ő is halál őszintének tűnően, igaz saját maga ebben nem nagyon hitt, mert közeledett az április, ahol fejek fognak porba hullni, és valószínűleg Angutáé is ott fog a többivel együtt rothadni. Remek kilátások. - Meglehetősen – vigyorodott el büszkén. A kézügyesség az olyan dolog, amit sohasem tagadott le, hiszen ahhoz nem kell alapító farkasnak lenni, hogy valaki tehetségesen szülessen, így az ilyen dolgot a lebukás veszélye nélkül hangoztathatta. A lány aprót rázott a fején, az „így vagy úgy” szóhasználatra, és csak találgatni tudott Anguta, hogy vajon mire gondolt, de mivel nem rendelkezett Kaskae gondolatolvasó képességével így hamar félretette a témát. Felesleges rágódni rajta, mit mozgathatott meg a kijelentés a lányban. - Szórakozásból természetesen – közölte magától értetődően, majd az újabb kérdésre is válaszolt a témával kapcsolatban. – Nem, nem vált el, hanem csak otthagyta a feleségét, és egy másik városban kerített egy újat. Új név, új személyiség, tiszta lap, és máris elszédíthetett egy újabb hölgyet, akit aztán idővel megint otthagyhat. - Hát ja, elég bonyolult dolog, de… annyira talán mégsem. Akivel jól érzed magad és szexuálisan is vonzódsz hozzá, abba már szerelmes is vagy gyakorlatilag. Legalábbis ez az alapfok, ami aztán továbbfejlődhet mélygyökerű érzéssé. De gondolom Balthazarral már az első fokon túl vagytok, ha még nem is olyan elmélyült a szerelmetek, mint egy hatvan éve házas nyugdíjas párnak – ha már egyszer ezzel a résszel nem stimmel valami, hát miért ne ossza meg ponyvaregényekből vett szerelmi definícióit a lánnyal? Talán kibukik még több minden is abból a fránya lyukas zsákból. - Az biztosan jó érzés lehet – sóhajtott egyet. – Kár, hogy én képtelen lennék erre, amire te… ez olyan… felelősségteljes és bonyolult szakma. Hamar beleroppannék… és mellesleg a tanulás sem az erősségem – vonta meg a vállát enyhe grimasz kíséretében. – Ne nézz ki huszonegy alattinak whiskyivás közben egy bárban, miközben nincsenek személyi okmányaid… ja és ne legyél eközben kóbor – halvány mosoly kúszott arcára, ami kelletlenségbe csapott át. – Jelenleg csak ennyi tippel tudok szolgálni. Nekem sikerült ezt ideérkezésemkor eljátszani, és egy kellemes éjszakát tölthettem a helyi fogdában. Az ezüstbilincs nyoma talán még mindig megvan… - próbálta pulcsijának szárát kicsit felhúzni, de így egy kézzel nehezebben ment, de végül sikerült. A műtött kezét értelemszerűen nem akarta cseszegetni, nehogy véletlen leszakadjon az ujj vagy valami. A csuklóján halvány fehér vonal jelezte az ezüst okozta seb helyét. Nem volt feltűnő, de azért látszott. - Ja… nem – csak fájdalmas. – Bármit gyakorlatilag. Emlékszel arra a dobra, amit az összejövetelen használtam? Na, azt is saját magam készítettem – büszke is volt magára, és ez a képén is látszott. – Elefántokat? – kérdezett vissza, miközben az ujját bekötötte a lány. Érezte, ahogy a lány pajzsa résnyire nyílik, érzelmeinek hullámai még mindig rejtve maradtak, de legalább a telepatikus kommunikáció már menne, amennyiben szükség lenne rá. – Miért pont elefántok jutottak eszedbe? Amúgy nem tudom… elefántot szerintem még nem faragtam – ó dehogynem faragott elefántokat, de nem az elmúlt negyven évben, hanem jóval korábban, így úgy döntött, hogy őszintén tagadja le az elefántfaragást. Hülye lett volna nem kifaragni egyet, miután életében először pillantotta meg az ormányos jószágokat. Csodálatosak voltak, és olyan groteszkek, hogy legalább egy órán át bámulta őket tátott szájjal, apró fejcsóválások közepette. El sem nagyon akarta hinni, hogy ilyen állat létezik, pedig ott volt az orra előtt. - Ühm… kutyák közé? Hm… - sandított kelletlenül az ujjára, ami már múmia öltözékbe lett tekerve. – Elkísérlek szívesen, csak majd úgy kerülni fogom a kutyákat… nagy ívben – fenének hiányzott, hogy megint megkóstolja egy eb.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Vigyorát látva nekem is egy apró mosoly kúszott az arcomra, majd amikor meghallottam azt, amit mondott, akkor csak pislogtam, majd még félre is nyeltem picit a saját nyálamat. Tudtam, hogy élnek őrült farkasok, de ennyire őrültek? Na, jó ez azért már picit hihetetlen, így inkább nem mondtam semmit se. Nem kételkedtem abban, hogy igaz, amit állít, de tuti csak annyit bírtam volna kinyögni, hogy ki tette? Tuti el akarnám kerülni azt a személyt… - Ott is lehet barátkozni és azt hittem, hogy azért akarsz velük barátkozni, hogy befogadj egyet. – szerintem nem ritka, hogy a magunk fajtának is van valamilyen háziállata, így szerintem annyira nem lehetett téves a felvetésem, de mindenki másabb. Lehet, hogy ő nem akar egy sajátot, csak szeretgetni őket. Akkor meg arra ott van a menhely és biztosan örülnének egy segítőkéznek. - Nem, nem játszom meg magam. – pillantottam rá komolyan, majd egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy miként is magyarázhatnám el neki. – Minden éremnek két oldala van. Az orvoslás a munkám és az életem is részben, így itt általában mindig komoly vagyok és barátságos, az utóbbi igaz amúgy is rám, csak nem bízok meg másokban könnyedén. Míg ha nincs rajtam a fehérköpeny, akkor bolondos, játékos és kicsit talán túlzottan csípős a nyelvem. Inkább csak tudom, hogy hol miként illik viselkedni. – nézek rá komolyan és reménykedek abban, hogy megértette azt, amire gondolok. Sose gondoltam azt, hogy megjátszanám magamat. Egyszerűen csak főként ezek jellemeznek engem és tudom, hogy mikor mit szabad és ennyi. De ez szerintem nem jelenti azt, hogy színjátékban vennék részt. – Ez se igaz, mert ha valaki hülyeséget akar csinálni, akkor ahhoz nem fogok jó arcot vágni. – rántom meg a vállaimat. Képes vagyok itt is neki menni bárkinek, hogy nehogy valakinek baja essen. Nem akarom senki halálát se végignézni. Főleg nem olyanét, akit meg is menthettem volna. A szavaira elmosolyodtam és egy apró kuncogás is elhagyta az ajkaimat, de nem szólaltam meg. Pedig szívesen lecsaptam volna rá, de gondoltam, hogy inkább kedves és aranyos leszek, nem pedig a gonosz kis bestia, aki néha imádja „megkínozni” az áldozatait. - Nem vagyok én se mindentudó, de szerintem nem is gond, ha nem mindenki imád minket. Akkor minden túl unalmas lenne, minden túl egyszerű lenne. A bonyodalom pedig kell az emberek életébe. – legalábbis én így láttam a dolgokat. Legyen szó falkatársakról, házi kedvencekről vagy bármiről. Sose gondoltam azt, hogy mindent csak úgy meg kellene kapnunk, meg mindenki legyen mindenkivel jóban és az egész világot ölelje át a szeretet. Aki ezt kívánta, szerintem az is hazudott. Nem lehet sose világbéke, legfeljebb akkor, ha minden ember ugyanúgy gondolkodna, de az meg annyira… pocsék lenne… Az újabb kijelentésén újra elnevettem magamat, majd megráztam a fejemet. – Nem azért megyek hozzá, mert jó szakember, hanem azért, mert szeretem. – jegyzem meg könnyedén, hiszen arról nem volt szó, hogy milyen értelemben is szeretem Balthazar-t. – Nem vagyok olyan, mint a mai nők 99%, hogy azért megy valakihez hozzá, mert sok a pénze, vagy éppen jól néz ki. Szerintem a boldogság többről szól. – Legalábbis Abigail, a nővérem szerint. Én még sose szerettem senkit se igazán, így fogalmam nincs erről. S remélhetőleg sose fogok, mert nem hiszem, hogy annak jó vége lenne… Nekem meg semmi kedvem őrült libává válni amiatt, mert valaki összetöri a szívemet. Jól elvagyok a szabadság és a kötetlenségek tengerén. – Ha csak valami közbe nem szól… - jegyeztem meg alig hallhatóan, hiszen tudtam jól, hogy hamarosan itt az április és a hallottak alapján nem sok jóra lehet számítani. Fogalmam sincs, hogy mi fog történni idén, de abban nagyon reménykedtem, hogy egyik fontos személyt se fogom elveszíteni… - Hmm, nem szívesen találkoznék ezzel a farkassal. Mármint természetesen egy idő után tovább kell állnunk, de akkor talán nem kellene olyan nőket szédítenie, akiket után minden szó nélkül otthagy. Akkor legalább adjon indokot, hiszen egy nőben mély nyomot hagyhat. – nem magamról beszéltem, hiszen én erre esélyt se adtam, de láttam azt, hogy egy-egy szakítás mit művel az emberekkel. Főleg olyankor, amikor semmi válasz se érkezik az illetőtől. Mintha a föld nyelte volna el. Olyankor még sokáig ott él a remény, viszont ha a legalább van akkora töke az illetőnek, hogy szemtől szemben mondja el, akkor legalább nem reménykedik feleslegesen a nő se. – Ha ráadásul csak eltűnt, még nem is szakított úgy igazán az illetővel, akkor még azt is megmerném kockáztatni, hogy eléggé töketlen személyről lehet szó. – reménykedtem abban, hogy nem bántom meg a szavaimmal és nem is kell egyetérteni velem, de én így gondoltam. - Nem mondták még, hogy túl kíváncsi vagy. S ha ez megnyugtat, akkor biztosan állíthatom, hogy ilyen téren minden rendben van. – mondtam komolyan, hiszen tényleg nem panaszkodhattunk. Ráadásul vele nem is egyszer töltöttem el az estét, vagy éppen a nappalt. Pedig ritka dolog volt az olyan, amikor valakit többször ilyen közel engedek magamhoz. Főleg a történtek után akartam óvatosabb lenni, de valahogyan még se ment, vagyis ment, mert legalább csak egy hímmel keveredtem újra és újra ágyba. - Ez nem hangzik valami jól és sajnálom. – kíváncsian figyeltem a bilincs nyomait és picit még a fejemet is megráztam. Nem gondoltam volna azt, hogy ilyen dolog megtörténhet itt, de hát ez is csak egy olyan város, mint a többi. Vagyis alapjáraton és akkor még hozzájönnek az extrák. - Woow, nem is tudtam, hogy az egyik farkas készítette. Nagyon jól néztek ki és akkor tényleg baromi ügyes vagy. Gondolom sok megrendelésed lehet, vagy ez tényleg csak hobbi? – kérdeztem kíváncsian, mert tényleg nagyon ügyes volt. Nem hiszem, hogy én képes lettem volna. Lehet, hogy mesterien bántam műtét közben a késsel, meg az emberek testével, de azért a faragás szerintem nem ment volna. - Hmm, egyes nemzet szerint az elefánt szerencsét hoz, ha még kicsivel is ábrázolják őket és az ajtó felé néz. S lenne olyan személy, akit szívesen meglepnék vele. – Abie-nek szántam volna ezt az ajándékot, mert neki azt hiszem most nagyobb szüksége van a szerencsére, mint nekem. Én majd valahogyan helyre hozom a korábbi elcseszett dolgot, de még nem tudom, hogy miként. Majd jönni fog, ha jönnie kell. - Inkább akkor hagyjuk. – rázom meg a fejemet. – Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, csak gondoltam talán jót tenne neked is, ha látnád azt, hogy nem mindegyik fenevad és vannak igazán imádnivalóak is közöttük. – mosolyodtam el, majd egy-két dolgot felfirkantottam az egyik lapja megjegyzésként magamnak. – Ha bármi gond lenne, akkor nyugodtan keress majd meg. – s azzal egy újabb cetlire írtam és átadtam a telefonszámomat is neki.
Ha kérdezte volna, éppenséggel elárulta volna, hogy Sofia Salucci tette merénylet áldozatává a fülcimpáját, elvégre ez nem hétpecsétes titok, és valószínűleg a nőstény sem tartotta a száját ezzel kapcsolatban. Vagy ki tudja? Eddig még senkitől sem hallotta vissza a történetet, szóval meglehet, hogy nem újságolta el az ismerőseinek, hogy horogra akadt egy fiatal szerencsétlen farkas. Fura, hogy ő harapta le a cimpáját, aztán még ki volt rajta akadva, hogy Anguta a nyomok eltüntetése végett megette saját fülének darabkáját. Ki érti a nőket? Anguta természetesen csak találgatni tudott, hogy mi megy végbe legbelül, habár képes volt női alakot ölteni, ritkán vetemedett arra, hogy nőt játsszon el, így a megértésük helyén hiányosságokkal küszködik többnyire. - Befogadni? Jó lenne, de Henryék nem igazán szeretik a jószágokat – és mivel a McCarthy rezidencián tölti a mindennapjait nem állt szándékában felbolygatni az életüket egy kutyával, még ha Jason amúgy szeretett is volna egyet otthonra. Talán, ha elköltözik tőlük beszerez egyet. - Aha, értem. Szóval munkán kívül elengeded magad és olyankor kicsúszhatnak olyan szavak is, amik nem túl kedvesek másokra nézve – vagy legalábbis így tudta értelmezni a dolgot, elvégre, ha valakinek csípős a nyelve, akkor az a munkájában sem fog változni, egyszerűen csak tudja mikor kell befognia a száját, hogy ne okozzon konfliktust hivatásának űzése közben. Így felmerül a kérdés, vajon jelenleg mit gondol Jason ügyetlenségéről? Biztos van néhány keresetlen gondolata, de hát mivel Kaskae képességével nem bír, így ezek rejtve maradnak előtte. Igazán kár. – A bizalom sajnos alattomos jószág. Van, hogy olyanokban bízunk, akikben nem kellene, néha meg olyanokban nem, akikben lehetne. A bizalom lehet káros és áldásos is. Nincs arany középút, és a túlzott bizalomhiány ugyanúgy buktatókat hordoz magában – vonta meg a vállait kissé, közben arca halvány grimaszba fordult. – Ahhoz, ha valaki hülyeséget akar csinálni, ritkán állnak jó képpel hozzá. Attól még nem leszel barátságtalan, hogy közlöd a pácienssel, ne dugdossa a tűt a fülébe, ha nem akar hátralévő életében feliratozva filmeket nézni – szélesen vigyorgott, majd még hozzátette. – Ez persze csak egy példa – nézett a lányra komisz képpel. – Ellenben számomra mindegy, hogy mit gondolsz magadról, nekem kedvesnek tűnsz, és ezen álláspontom maximum akkor változna, ha hoznál egy bárdot és lecsapnád az ujjam – ezt remélhetőleg azért nem fogja kivitelezni, mert az bizony kellemetlenül érintené az otthon tartott faragványainak készülését. Főleg, ha sikerülne több ujját is leszelnie. - De még mennyire. Anélkül tényleg dögunalmas lenne. Képzeld el, ha nem harapja le a kutya az ujjam, akkor most magányosan sétálgatnék, hot-dogot majszolva és az életen merengve halálra unnám magam. Így viszont megismerkedhettem veled. Talán még örülök is, hogy a kutya nekem annyira nem örült – szélesen vigyorgott, igazán kedves bókot sütött el, remélte Mae értékelni fogja az igyekezetét. A lánynak szép nevetése volt, tiszta öröm volt hallgatni. Az, hogy ezt Jason szájalása váltotta ki belőle, pedig csak hab volt a tortán. – Tiszta sor – bólintott rá mosolyogva, még akkor is világos, ha nem hiszi el, hogy valóban úgy szeretné, ahogy most kijelentette. – Túlértékelt terület mindkettő. Mármint a pénz és a jó kinézet. Én sem választanék olyan párt magamnak, aki dögös és teli van lóvéval, közben azt sem tudja merre van Kanada. Az ilyen csajok mindig lehangoltak. Elvégre minek van a tévé, meg ma már az internet? Legalább abból megtudhatnának a világról valamit – sóhajtott hitetlenkedve, és kelletlenül megcsóválta a fejét. – Hát igen – úgy tűnik a lány és Anguta egyre gondoltak. - A Vörös Hold nem éppen a legkellemesebb adomány, ami Alaszkát érte. Remélem azért nem fog bekövetkezni a huzamosabb ideig való elkerülés ebből kifolyólag – bár esélyes, hogy Anguta és az alapítók közül páran feldobják a pacskert, de legalább várja őt újra a Távol, ahol békésen eltölthet vagy száz évet, hogy aztán újra kezdődjön a mókuskerék. Vigasztaló tény, hogy a Vörös Holdas halál nem lesz az utolsó, ellenben a feláldozásos halállal, mert az bizony már végleges lesz. - Hát ő egy év után állt tovább, szóval még korántsem jött el az ideje hogy leléceljen – vonta meg a vállát, miközben arcára „ez van” grimaszt varázsolt. – De szerintem pont azt élvezte, hogy csak úgy otthagyhatja őket. A fene se érti néha mit miért tesznek egyesek – na meg nemegyszer a gyerek is úton volt, de ez sem igazán zavarta. Elég léhűtő farkas volt, de persze nem Anguta vérvonala, és igazából ezzel mit kezdhetett volna? Büntesse meg többszöri házasságszédelgés miatt? Nevetséges lenne. – Hát passz, anatómiailag nem elemeztem, de inkább csak egy idióta köcsög volt. Nem azért hagyta őket szó nélkül ott, mert nem merte volna megmondani, hogy vége a házasságuknak, hanem mert ilyenje volt. Talán jól esett neki a tudat, hogy több tucat nő várja haza, vagy rekordot akart dönteni házasságkötés terén. Nem tudom mi vitte ilyen baromságra – rázta meg a fejét értetlenül. Tényleg nem tudta, mivel ahányszor csak rákérdezett mindig eltérő választ kapott, és természetesen mindig hazudott, viszont Anguta nem vette a fáradtságot, hogy kicsikarja belőle az igazságot, elvégre más jellegű információ forrás volt, és nem szerette volna, ha az egyik „füle” megsértődik és nem látja el kellő háttértudással. - Nem, még nem mondták – rázta ártatlan képpel a fejét, mint aki fel sem fogta, hogy ez egy burkolt kérdezés stop is akarhatott lenni. Ellenben sajnos többet nem tudott meg, mert a válasza elég semleges volt. Kár, na mindegy. Valami nem stimmel a kapcsolatukban és idővel úgyis ki fogja deríteni. Hogy miért? Miért ne? - Nem kell sajnálni – vigyorodott el vidáman. – Azóta annál a rendőrnél lakok, aki megbilincselt és bevitt a fogdába. Kiderült, hogy ő is morf… talán találkoztál már vele. Henry McCarthynak hívják. Ő is ott volt az összejövetelen – és bepiálva elaludt a padon. - Áh, ez csak hobbi de… néztek? Én csak egyet csináltam azt, amivel doboltam… ja, te nyilván most azokra gondoltál, amit Darrenék püföltek? Mert azokat nem én csináltam – csak a sajátját szerkesztette ő, ami egy hagyományos inuit dob volt. Gyakorlatilag egy baromi nagy pingpongütőre hasonlított és egy kézben kellett fogni. A másik kézzel meg a keretét kellett püfölni. - Ázsiában sok nép így gondolja. Babona persze, de… szívesen faragok neked párat, ha szeretnéd – csillogó szemekkel a lányra nézett és alig várta, hogy Mae rábólintson. Az elefánt sem bonyolultabb, mint egy hatlábú szarvas farkas, csak kicsit máshogy kell hozzáállni. – Mennyit szeretnél? – toldotta meg még egy gyors kérdéssel a felajánlást. Természetesen nem kérne érte pénzt, elvégre az ujj rendberakásért cserébe ez a legkevesebb, amit megtehet. - Ja, bizonyára. De, tényleg elkísérlek, ha szeretnéd. Ketrecben lesznek úgyis – vonta meg a vállát. – Úgy nem akarhatnak megcsócsálni. – Közben hálás képpel elvette a cetlit, memorizálta a telefonszámot, csak a biztonság kedvéért, hátha útközben elveszíteni a cetlit, aztán nadrágja zsebébe tolta a papírdarabot. – Köszönöm. Remélhetőleg minden rendben lesz vele – nézett a bekötözött ujjára.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Ohh, értem. – fogalmam sem volt arról, hogy esetleg valakivel, vagy éppen valakikkel együtt lakik. Lehet, hogy már sok hónapja voltam itt és részese a falkának, de attól még én se tudtam azt pontosan, hogy ki kivel él, vagy éppen kivel milyen a viszonya. Ennyire azért nem ástam mélyre magam, meg amúgy se volt időm unatkozni. Így érthető, hogy annyira nem merültem el a farkas társaim életében, meg amúgy se volt szokásom másokat megfigyelni. Maximum akkor, ha okom volt rá. - Valami olyasmi, de még se teljesen. Itt is képes vagyok bárkinek kifejteni a véleményemet, de itt talán azért megpróbálom finomabban tálalni, hiszen mégis csak orvos vagyok és nem elüldözni akarom az embereket, hanem sokkal inkább bizalmukat elnyerni. – fejtem ki kicsit a dolgot. Nehéz átadni ezt az egészet, de ha már látott orvosos sorozatott, akkor láthatta azt, hogy az emberek másképpen viselkednek a beteggel, mint esetleg a kollégáival vagy a magánéletben. Ez szerintem nem színjáték, hanem ez az élet rendje. Kár ezt túlzottan fejtegetni. Jason szavai kicsit megleptek és kíváncsian hallgattam azt, amit mondott, majd bólintottam. – Ebben igazad van. Nehéz ilyen téren az élet, de néha bátornak kell lenni és tudni kell kockáztatni. – legalábbis amióta idejöttem eléggé sok mindent megtapasztaltam. Átveréstől kezdve egészen a barátságig és még sok fajta őrültséget is. Nem bántam meg azt, hogy idekeveredtem, csak azt nem tudtam, hogy miként fogom még helyre hozni az elkövetett hibámat. A kijelentésén akaratlanul is elkuncogom magam és megrázom kicsit a fejemet. – Szerencsére ritkán találkozom ilyen emberekkel. Főként vagy a műtőben talál meg az ember, vagy pedig a sportolok mellett, de mivel lassan vége a hoki szezonnak, így a műtő helyett újra a gyerekosztály lesz a második otthonom. – szólalok meg apró mosoly keretében. Így érthető, hogy miért nem történik velem mostanában sok olyan, amit ő felhozott példának. Viszont ő nem tudhatta azt, hogy melyik szakterülten fordulok meg a kórházban. – Nem szokásom ujjakat csapkodni, csak akkor ha szép egyedé és kell a gyűjteményembe. – szólaltam meg röpke gondolkodás után elvetemült és őrült módjára, de végül elnevettem magamat, mert nem voltam olyan, aki ujjakat akarna vagy bármit gyűjtögetni a kamrájában. Szavai meglepnek és egy pillanatra még zavarba is hoz. – Örülök annak, hogy így gondolod. – mosolyodtam el barátságosan. Nem voltam hozzászokva a bókokhoz, így talán kicsit fura volt a reakcióm, de hát nem lehet mindenki mindenben átlagos, vagy olyan, aki mindent már megtapasztalt. - Talán pont az butítja el őket, hiszen a mai fiatalság ritkán használja kutatásra eme dolgokat. Sokkal inkább másra szokták, amik nem mindig vannak rájuk jó hatással. S nem egyszer még miatta itt is kötnek ki. – még a fejemet is megráztam picit bosszúsan. Nem egy őrült videó miatt kellett már küzdenünk fiatalok életéért. Tényleg nem értem őket, hogy miként képesek likekokat és hasonló dolgok miatt az életüket kockáztatni. Mintha a világ egyre inkább valami torz valóságot akarna mutatni. – Reméljük a legjobbakat, ahogyan azt is, hogy nem most látjuk utoljára egymást. – jó társaság volt Jason, s talán voltak itt barátai is. Nem olyannak tűnt, aki bárkinek is ártani akarna, így egyáltalán nem örültem volna annak, ha többé ő sincs köztünk. Valójában senkinek a halálát nem kívántam, de ugyanúgy, akár én is feldobhatom a lábaimat. Előbb vagy utóbb mindenkit elér a vég… Hallottam már hírét a Vörös Holdnak, így érthető, hogy annyira nem voltam nyugodt se ezzel kapcsolatban, se biztos semmiben se. - Talán sose fogjuk megérteni, mindegy is, hiszen ez nem a mi dolgunk és néha nehéz megérteni a fajtánkat. Talán néha túlzottan is nehéz. – eleve ott vannak a remek emberi tulajdonságaink, amiket meg kell toldani az évtizedek alatt tapasztalt dolgokkal, illetve még egy bestiával. Néha még én se tudom, hogy mi visz rá egy-egy őrültségre, amibe Balthazarral keveredem mostanában. Talán a kalandvágy, a kihívás és az, hogy pöröghetek, nem kell ülnöm állandóan valami szobában. De pontosan tudtam azt, hogy amikor megkaptam ezt az ajándékot a Teremtőmtől, akkor én is megváltoztam. Talán jó, talán kicsit rosszabb irányba, de teljesen nem vetkőztem le azt se, aki voltam. Szavaira viszont nem feleltem. Eleve ritkán beszéltem a magán életemről, s arról, ami a felszín alatt lappangott. Nem szerettem mindenkit csak úgy közel engedni, nem vágytam karcolásokra, amiket az emberek vagy éppen a farkasok hagynak maguk után. Talán már így is túl sok embert engedtem az elmúlt hónapokban, még egyet nem kellene. Meg a barátság amúgy se egyik pillanatról a másikra alakul ki. - Ohh, akkor még szerencsés találkozás is volt. Ahogy mondani szokták nincsenek véletlen találkozások, vagyis nem tudom, hogy te hiszel-e ebben, hogy minden okkal történik. – rántottam meg a vállaimat, hiszen én ebben az egy dologban eléggé hittem, hogy mindenki okkal csöppen bele a másik életébe, csak nem mindig lehet elsőre megtalálni az okot. – Nem beszélgettem még vele, de már láttam. Gondolom, akkor ti elég jól kijöttök egymással, ha együtt éltek. – meg se fordult a fejemben, hogy ez kicsit talán félreérthető a mai korban. Talán amiatt se tűnt fel, mert engem sose zavart az, ha valaki a saját neméhez vonzódik. Oké, az én időmben se volt túl divat felvállalni ezt, de valaki úgy találja meg a boldogságot, akkor legyen. - Bocsánat, igen. Hirtelen azokra gondoltam, hiszen azok voltak igazán feltűnőek, meg mindenhol ott voltak. – s egy bocsánatkérő arckifejezés is megjelent az arcomon. – De az is remekül nézett ki, ami nálad volt. – Igen, erre még emlékeztem, hogy nála milyen fajta volt és reménykedtem abban, hogy ezzel már nem lőttem mellé, mert ha igen, akkor az már tényleg ciki lenne. - Ezek szerint akkor te nem hiszel ilyenekben? – kérdeztem tőle kíváncsian, mert lehet, hogy babona, de szerintem néhány babonának van alapja. S véleményem szerint ezek is közéjük tartoznak. – Esetleg négyet kérhetek? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen közben eszembe jutott, hogy nem csak Abie-t lepném meg vele. Végül pedig sietve hozzátettem. – Persze csak akkor, ha nem gond. Amúgy eggyel is beérem. Már azt is előre köszönöm. – nem vagyok én telhetetlen, csak tényleg szerencsétlenségemre voltak még fontos személyek számomra ebben a városban. - Részben igen, míg másrészt nem teljesen. – pillantottam rá barátságosan. – Majd megvédelek a szőrmókokkal szemben. – kuncogtam el a dolgot, hiszen némelyik tényleg olyan, mint egy szőrmók. Meg a legtöbb édes és imádnivaló. – Nincs mit, örülök, hogy tudtam segíteni. – majd pedig mielőtt eltűntem volna szóltam neki, hogy egy-két perc és itt vagyok. Majd pedig sietve vedlettem át hétköznapi szerelésbe és pillanatokon belül meg is jelentem, mert nem engedtem senkinek se, hogy feltartson. – Biztosan jönni szeretnél? Megértem, ha esetleg meggondoltad magad. Ilyenért se fogom lecsapni az ujjadat. – s közben próbáltam visszafojtani a kuncogásomat is. De ha az ember valamit hall és utána még poénokat is lehet belőle gyártani, akkor nehéz nem megtenni…
Hát, egyről beszélnek, de Mae köti az ebet a karóhoz. Ha valaki, más bizalmát el akarja nyerni, az bizony megjátssza magát. Lehet szépíteni, hogy miért, de lényegében ez nem változtat a tényeken. Mindegy, ha Mae ezt nem akarja belátni az a saját problémája. – Nyilvánvaló – válaszolt csak ennyit egy kedvesnek ható mosoly kíséretében. A bizalom témára Mae is rábólintott. – Igen, a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy valakiben meg tudjunk bízni, hiszen mindenki elsősorban a saját érdekeit nézi. Azok, akik a vesztünket akarják, igen jól tudják álcázni magukat – sóhajtott kelletlenül, ahogy tekintete az ujjára tévedt. A kutya legalább őszintén morgott… volna, ha valóban létezett volna olyan eb, amelyik leharapta az ujját. Ilyen persze még nem fordult elő hosszú élete során, de biztosra vette, hogy szerte a nagyvilágban már történt hasonló. - Óh, gyerkekkel is szoktál foglakozni? – kérdezett vissza kíváncsian. – Azok biztos nagyon bajosak tudnak lenni. Főleg, ha fáj valamijük. Sírnak, meg toporzékolnak, és nem mondják, hogy mi a bajuk – viszont rettentő kiszámíthatóak, ami jó, mert könnyen lehet kalkulálni a cselekedeteikkel. Ha látnak egy sáros tócsát, biztosra lehet venni, hogy belelépnek. Szándékosan vagy véletlen, de tuti, hogy képtelenek lesznek elkerülni a tócsa telepatikusan hívogató alattomos szavát, és szépen beledobbantanak, vagy térdelnek. Az ikrei is ilyenek voltak kicsiként. Ma már persze más a helyzet. - Nahát… akkor az enyém már nem is kell? – kérdezte félszeg mosoly kíséretében. Mae arcáról lerítt, hogy csak kamuzott ráadásul az utána következő nevetés is erre engedett következtetni. Jó, hát azért lehet, hogy betörhet hozzá, hogy megnézze nem-e van esetleg néhány rekesznyi ujjgyűjteménye, de ennek a valószínűsége elég csekély. Ha gyűjt is testrészeket, akkor azok nem ujjak, mert a füllentős arctorzulások ott virítottak arcán, amikor kimondta. De mondjuk, gyűjthet karokat, vagy füleket. Hajszálakat is akár, bár az nem tartozik abba a kategóriába, ami Angutát cselekvésre késztetné. Hacsak nem voodoo bábukat készítve teszegeti el láb alól a bosszantó ember ismerőseit. Igen, ebben az esetben a hajszálak is problémásak lehetnének. A bókra a lány felelete zavartan csengett, de Jasont ez nem zavarta, ezért csak mosolygott rá, és néha az ujjára vetette pillantásait, meg a környezetére. A zavarban lévő személyek nem igazán szeretik, ha bámulják őket röpke zavaruk idejében, ezért kegyesebb, ha máshová tekintget, amíg a lány rendezi vonásait. - Azt is lehet egyfajta kutatásként felfogni. A Jackass videók amúgy is népszerűek, bár elég hajmeresztő dolgokat csinálnak, és még a farkasoknak is kétszer meg kell gondolni, hogy be merjenek-e vállalni egy-egy mutatványt. De, hát, aki hülye haljon meg – vonta meg a vállát elkeseredett grimasz kíséretében. - Ámen – bólintott rá kedélyesen mosolyogva. Remélte tényleg nem most látják egymást utoljára. Talán Alignak idén nem olyan kegyetlen tréfát eszel ki, mint tavaly, és akkor van esély rá, hogy sokan megússzák élve. Haha, jó vicc. Alignak és a kegyesség? Marhára nem összeegyeztethető a kettő, de azért reménykedni szabad. - Jaja… - értett egyet látványosan Jason. A farkasok sokszor nem ésszerűen cselekszenek. Mondjuk ez igaz az emberekre is, de legalább ha egy embernek elgurul a gyógyszer, akkor előzetes felkészülés nélkül nem tud tömegeket lemészárolni, míg egy farkas ezt könnyedén meg tudja tenni. - Nem is tudom – ráncolta homlokát töprengése közepette. – Van, ami okkal történik, de van ami csupán a véletlen játéka folytán esik meg. Van, amit nagyobb erők irányítanak, de van, ami csak egyszerűen megtörténik. Hát, legalábbis szerintem – arca elgondolkodó maradt, és nem mosolyodott el, hanem mintha elmerült volna saját gondolatai tengerében egy időre, hogy csak akkor ocsúdjon fel, amikor a lány ismét megszólalt. - Ja, elég jól. Többnyire. Kivéve, amikor valami hülyeséget csinálok, mert akkor meg kapok hideget, meleget. Nyilván most is le fog cseszni az ujjam miatt – sóhajtott kelletlenül és lelki szemei előtt már meg is jelent Henry képe, amint kiselőadást tart arról, hogy Jason milyen szerencsétlen úgy általában. - Köszi – vigyorodott el lelkesen. – Három napig csináltam, bár csak azért, mert a keretet gőzben kellett hajlíthatóvá tenni, és a gőzöléses eljárás meg eltart egy darabig – mondjuk azokat a dobokat is könnyedén meg tudta volna csinálni, amin a falka többi tagja játszott, de mivel azokból volt bőven, így nem kellett újakat összedobni. Vagy ha kellett is, senki sem szólt neki, és lehet, hogy Darren asztalosműhelyében amúgy is meg tudták csinálni azokat. - Abban, hogy az ajtó felé forduló elefántok szerencsét hoznak? – kérdezte hitetlenkedő hangnemben. – Nem, nem hiszek benne – sőt ostobaságnak is tartotta, és ki is mondta volna, de nem akarta megsérteni a lányt, aki nyilván teljes mértékben hisz az ilyen badarságokban. A totemek. Na, azok már érnek valamit, de a faragott elefántok? Ugyan, ne nevettesse már körbe magát senki ilyen sületlenségekkel. Inkább állítson a ház elé egy ősi mintázató sasos totemszobrot és akkor minden gonosz szellem elkerüli a házat, mivel a szárnyaló szellemsas légörvénye elfújja a kellemetlenkedő légszerű alakokat. Legalábbis annakidején a faluban ez volt a hivatalos magyarázat, és Anguta miért is kételkedne egy nála jóval ősibb hiedelem valóságtartalmában? – Négyet? Valakire úgy látom nagyon ráfér a szerencse, de semmi gond tényleg. Szívesen megcsinálom őket – őszinte és derűs képpel válaszolt, hiszen tényleg szívesen kifaragja az elefántokat, még akkor is, ha nem hitt a szerencsehozó tulajdonságukban. - Ahm… hát szóval szabadon is vannak... Nem… nem baj – ingatta meg néhányszor a fejét és látszott rajta, hogy annyira nem örül a hírnek. – Köszi, azért hálás leszek – el is képzelte, ahogy Mae Rambóina-ként tőrrel és gépfegyverrel felszerelve vad csatakiáltás közepette megrohamoz egy Jason körül dühösen kaffogó kutyafalkát és elzavarja őket. Jason pedig hálásan a nyakába ugrik, és valami olyasmit motyog, hogy „én megmentőm”. A gondolat abszurditása mellett elég mókás volt, és szinte vágyta, hogy bekövetkezzen, bár erre az esély eléggé csekély volt. A lány eltűnt néhány pillanatra, hogy átöltözzön, aztán visszatérve újra megkérdezte, hogy jönni akar-e tényleg, mire Jason határozottan bólintott. – Ezt örömmel hallom – vigyorodott el az ujjlecsapásra -, de tényleg szívesen elkísérlek – Mae jól szórakozott az ujjlecsapáson, de Anguta ártatlan mókának vélte csupán. Ha mondjuk úgy röhögött volna, mint a Nyugati Boszorkány az Óz, a csodák csodájában, akkor elgondolkodott volna rajta, hogy tényleg van valamiféle testrészgyűjteménye, de így nagyon valószínűtlennek tűnt. Követte a lányt kifelé, ha megindultak, és Jason magabiztossága csökkenőben volt, ahogy emberek közelébe értek. A kezét is zsebre vágta, hogy ne lássák bekötözött ujját.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Szavaira csak bólintottam, de nem mondtam már semmit se, hiszen tényleg néha pont azok tudják okozni a legnagyobb kárt, akikben megbízunk. Mondjuk Balthazartól továbbra se tartottam, pedig eléggé közel engedtem magamhoz, viszont ennek ellenére nem féltem attól, hogy esetleg egyszer hátba támadna. Ő nem olyan. - Igazából nem. Legalábbis szerintem sokkal könnyebb velük, mint a felnőttekkel. – pillantok rá még mindig mosolyogva. – Nem könnyű esetek, de ők inkább csak nem akarják elmondani azt, ami fáj, de csellel simán megtudhatod, míg a felnőttek imádnak hazudni a dolgokról és emiatt sokkal többször adódik ebből baj. – teszem hozzá minden habozás nélkül. Rendben van, én kiszimatolom a hazugságot, de akkor se kifizetődő a beteggel vitázni a dolgokról, miközben az életét kellene menteni. Nem értem, hogy az emberek miért ilyen makacsok még ilyenkor is. - Sajnálom, de nem. Nem hobbim a testrészek gyűjtése, még ha esetleg annyira őrült doktornőnek is tűnök. – kuncogom el magam, mert annyira szerintem nincs vérmes tekintem. Legfeljebb akkor, ha valaki nagyon felhúz, de olyankor is általában inkább csendesen szövök bosszút, kivéve annál az egy alkalomnál és annak is meglett a következménye, így többször köszönöm, de abból nem kérek. Így érdekes elgondolás volt, hogy miként is jöhetett ez elő témában, hogy esetleg ilyen fajta hobbim lenne. Eléggé hajmeresztő ötlet és nem hiszem, hogy sokáig titokban is lehetne tartani egy ilyen városban azt, ha valaki ilyennel foglalkozna. Nem szokásom zavarba jönni, de most megesett, de nem kerítettem nagy feneket, mert annál rosszabb lett volna. Azért meg hálás voltam, amiért ő meg nem tette szóvá, sőt, inkább máshova pillantott, mint rám. Senki se tudja, hogy mi lesz áprilisban, de reménykedni szabad. - Igen, ők eléggé elvetemültek. Nem is értem, hogy mi a franc ütött beléjük, de szerencsére nem sokan próbálják meg erre felé utánozni őket és remélhetőleg máshol se. Mintha néhány emberből hiányozna a halálfélelem. – inkább csak picit hangosan gondolkodom, miközben részben a szavaira reagálok, mert azok a videók tényleg ütősek. Sok őrültséget csináltam már, de szerinte még én se utánoznám le őket. - Ohh, sajnálom, de akkor ezek szerint ő viseli otthon a nadrágot? – kérdeztem meg tök ártalmatlanul, majd legszívesebben egyből homlokon is csaptam volna magam, amiért megint félreérthetően fogalmaztam. – Mármint nem úgy értettem, hanem inkább csak úgy, hogy ő a dominánsabb? – basszus, ez egyre rosszabb lesz. Lehet inkább csendben kellene maradnom, de még se megy. – Vagyis sokszor ő piszkál téged és annak kell lennie, amit ő akar? – ez tényleg eszeveszettül gázos lett. Rég fordult már elő velem ilyen, de most azért szépen belekavarodtam a saját félreérthető fogalmazásomba. Remek, tényleg zseniális vagyok. Szegény Jason mit gondolhat most rólam. Tuti azt, hogy valami nálam sincs rendben. - Woow, akkor nem lehet egyszerű folyamat. – hallgattam csodálkozva. Néha már úgy érzem az emberi életek mentése egyszerű, de közben meg nem, mert mindig akad valami új kihívás benne, viszont mindig csodálkozva hallgatom mások foglalkozását. Főleg, ha olyanról van szó, amihez egyáltalán nem értek. - Miért nem? – kérdeztem vissza kíváncsian, mert tényleg érdekelt, hogy egyáltalán nem hisz az ilyen fajta babonákban vagy csak ebben nem hisz. Én nem voltam túl babonás, de valami miatt ebben részben hittem. Lehet az is közre játszott, hogy szeretem az elefántokat. Meg amúgy is jól mutatna Abigail lakásában az a dísztárgy. Főleg, ha még kézzel is csinálták. - Inkább csak több embernek adnék, de már egyet is köszönöm, ha megcsinálod. – pillantottam rá hálásan, majd amikor azt mondta, hogy szívesen eljön, akkor sietve tűntem el, hogy végre utcai ruhába visszaöltözzek, majd újra megjelentem. Az ujjlecsapás pedig még mindig picit téma maradt, de szerencsére, vagyis remélhetőleg ő se vette túl komolyan. Végül lassan intettem, hogy menjünk. Bezártam az irodámat mögötte és lassan elindultam kifelé. - Élnek itt rokonaid? Vagy magányos farkas vagy? – kérdeztem tőle kíváncsian, hogy valamivel megszüntessem a beálló csöndet. Lehet a leghülyébb kérdést sikerült megtalálnom, de nem túlzottan érdekelt.
|| Nagyon sajnálom, hogy megint ennyit kellett várnod a reagomra.
- Meglehet – grimaszolt egyet és megvonta hozzá vállait, persze csak óvatosan, hogy ne mozdítsa meg az operált kezét. Igazából csak tippelni tudott, hogy melyikek a fárasztóbb páciensek. Igaza van Maavenek, a gyerekek hülyék, bármire rá lehet őket venni, még arra is, hogy elmondják, hol éreznek fájdalmat. Anguta a lánnyal együtt nevetett, de persze mindketten tudták, hogy nem őrült, és nem is tűnik annak. – Nem, nem gondoltam rólad, hogy őrült lennél – az őrültek nem ilyen kedvesek, hanem vérben forgó szemekkel ecsetelik, hogy megölték a saját bestiájukat, és ráadásul még meg is tudják ezt mutatni. Angutának volt már dolga az őrület számos fajtájával, és ismeri a jeleket, amik arra utalnak, hogy az illető odabent nem teljesen van rendben. - Lehet, hogy csupán adrenalin függők – nézett a lányra kérdő tekintettel. Ő volt az orvos, nyilván hallott már olyan esetről, ahol az illető csak akkor érezte, hogy él, amikor olyan dolgokat művel, amit mások még véletlenül sem tettek volna. – Meg, hát – folytatta – nyilván jól is kerestek vele idővel. Eleinte nyilván nem, de ahogy befutottak valószínűleg szép kis summát rakhattak zsebre. Legalábbis ha már az életüket kockáztatják a hülyeségeikkel, legalább jól keressenek vele – valószínű, hogy súlyos dollárok ütötték markukat egy-egy „hősies” produkció után. Persze néhányan meg is haltak forgatás közben. Nem meglepő módon. - Nem igazán – ráncolta a homlokát elgondolkodva, majd meghallgatta a lány dupla szabadkozását és magában elmosolyodott, Jason arcán pedig továbbra is fenntartotta az enyhén értetlen kifejezést. – Ja, ja – bólintott - dominánsabb, de ő inkább csak szeretné hordani a nadrágot, mert a teremtője keze alatt vagyunk mindketten, és hát van, hogy Patrick – ő a teremtője – helyre rakja, és akkor nem csesz le. Persze aztán később talál okot, hogy rám pirítson, de hát ez már csak így megy nálunk – vigyorodott el könnyedén. Igazából nem bánta, hogy néha Henry leordítja a fejét, vagy csak úgy néz rá, mint egy idiótára szokás és duzzogva beül a tévé elé, ráhagyva a házimunka jelentős részét. Jó gyerek, kicsit még mindig forrófejű, de közel sem annyira, mint régebben, és ez nyilvánvalóan Patrick áldásos tevékenységének köszönhető. Szórakoztató volt végignézni a lány küszködését, hogy ne mondjon olyat, amivel esetleg megbántaná, de úgy érezte a legjobb stratégia, ha Jason észre sem veszi a nőstény szavai mögött nem is annyira megbújt félreértési lehetőségeket. - Hát, nem túl bonyolult, csak érteni kell hozzá, meg persze időigényes – nem lehet az utolsó pillanatban neki állni, mert akkor biztos, hogy nem fog olyanra sikerülni, amilyet elképzelt, de az inuit dobok gyártása terén szó szerint évszázados tapasztalattal rendelkezik, ami azért megkönnyítette az elkészítést. Arra azért törekedett, hogy itt-ott legyen benne némi hiba, nehogy esetleg valakinek feltűnjön, hogy mennyire profin van megszerkesztve. - Miért nem? – kérdezett vissza előbukkanó kuncogás közepette. – Te miért nem hiszel az űrben lebegő spagetti szörnyben? – nézett rá kíváncsian, széles mosollyal a képén. – Azért mert badarság – válaszolta meg a feltett kérdést, amennyiben Maeve nem válaszolt, vagy nem ezt a választ adta. – Én is így vagyok a faragott elefántokkal és a szerencsehozó tulajdonságukkal. Badarságnak tartom a hiedelmet, hiszen semmi sem támasztja alá, hogy ezek tényleg érnének valamit. Ha esetleg az őrzők rá kántálnának valami olyan varázslatot, ami a szellemeket távol tartja… akkor talán hasznosak lennének. De így? Csupán fából készített alakzatok – könnyedén beszélt, mindenféle indulat nélkül, igazából csak tényszerűen közölte, hogy miért nem hisz bennük. – De attól még szívesen kifaragom őket – tette hozzá mosolyogva. - Szeretek faragni – közölte. – Kicsit nehézkesebb lesz így, vagy legalábbis addig, amíg jobban helyre nem jön – pillantott kezére -, de megcsinálom őket. Mind a négyet, csak máshogy fognak kinézni, mert a tömeggyártást annyira nem szeretem – négy teljesen eltérő elfefáni rendel, már alig várta, hogy neki kezdhessen. Talán fog a szellemekhez fohászkodni, hogy szenteljék meg jelenlétükkel az elefántot, hogy tényleg legyen valami haszna is, de nagyon jól tudta, hogy a szellemek nem szeretnek elefántba költözni, hanem a totemek kényelmes összkomfortját részesítik előnyben. Teljes mértékben meg tudta érteni őket. - Nem, senkim sem él itt – rázta a fejét, közben persze hazudni kényszerült, hiszen a testvérei mind ide kényszerültek a szellemek hívószava miatt, de energiáiban csupán őszinteség érződött, ahogy tekintetében és arcán sem látszódtak a hazugság nyomai. – De szerencsére a… falka – kicsit lehalkította a hangját, hogy a közelben lévő emberek ne hallják – tárt karokkal várt, hogy úgy mondjam. Hamar befogadtak – mosoly reppent arcára, pedig az utcán lenni nem igazán szeretett, legalábbis nem úgy, amikor egy falkatársát kísérgeti. Jason pajzsa feljebb került, ahogy kiléptek az épületből, és a benti magabiztossága is lelohadni látszott. Félszeg pillantásokat vetett erre-arra, de azért próbált nem túl elveszettnek tűnni. – Ehm… és azok a kutyák mekkorák? Ugye nem túl nagyok? És mennyit kell menni a menhelyig? – nem mintha más dolga lett volna, így egész nap ráért volna a kutyatáborig sétálni, de azért érdekelte a téma. Fairbanks-i tartózkodása alatt még sohasem járt a menhelyen. Biztos mókásak lesznek a kutyák, amikor megérzik a Jasonból áradó félelmet és ezáltal felingerli őket. De nem… inkább nem fog félni tőlük, döntötte el vidáman a dolgot.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Játékosan egy megkönnyebbült sóhajt engedek meg, mintha egy percre is elhittem volna, hogy annak tart. – Akkor azt hiszem szerencsém van, mert nem kell attól tartanom, hogy valaki csak úgy szaglászna az őrült doktornő után. – jegyzem meg játékosan, hiszen szerintem a városban sokkal több őrült személy járkál, mint én. Én legfeljebb bolondos vagyok és másabb értelemben vagyok őrült. - Igen, sok esetben megesik az is, ami eléggé veszélyes tud lenni, mert néha még azt se észlelik az olyanok, hogy mekkora veszélynek vannak kitéve. – mondom könnyedén, hiszen sajnos néha a fiatalok körében is megesik. Nem is egyszer. Persze menőzni akarnak, aztán meg már veszély nélkül élni se tudnak. – Ez is igaz, bár eléggé fura, hogy az emberek mennyi mindenre képesek a pénzért. – nem tagadom, én se vagyok szegény, hiszen a családunk se volt földönfutó, de sokkal inkább magamnak kerestem meg a pénzt. S orvosnak se azért álltam, mert annyira jól kereső állás, hanem azért, mert másoknak szerettem volna segíteni, ha már egyszer elbuktam ilyen téren a makacsságom miatt. Kezdtem úgy érezni, hogy akaratlanul is már egyre inkább megy az, hogy kissé furán mondjam ki a dolgokat, mármint eléggé félreérhetően, de szerencsére Jason nem vette magára. Így nem kellett amiatt aggódnom, hogy esetleg emiatt megorrol, hiszen már nem először esett meg a közelében az, hogy ilyen módon félreérthető lett a mondandóm. Pedig tényleg semmi bajom a melegekkel, meg nem is nézem annak, de valahogy mégis csak ez jött. – Ohh, értem. Az jó, ha nem mindig olyan és nem mindig minden rajtad csattan. Gondolom, jó társaság lehet, ha még mindig egy fedél alatt éltek. – végre az első olyan mondtat ezzel kapcsolatban, amit nem lehet félreérteni. Lakótársak is egy fedél alatt élnek, ahogyan a testvérek, a párok és a családok is. - Mindenki ezt mondja arról, amihez ért, de másnak szerintem tuti baromi nehéz lenne megcsinálni. – legalábbis én így gondoltam. Nekem is könnyedén ment már az orvoslás, de szerintem sose tudtam volna egy olyan dobot megcsinálni. Még néha mi is találkozunk kihívásokkal, így érthető, hogy más szakmáját se fogom lenézni. Miért tenném? Mindegyiknek megvan a maga szépsége. A spagetti szörnyön könnyedén nevettem el magam és megráztam még picit a fejemet is, hiszen ez eléggé abszurd dolog. De szerintem az elefántos babona annyira nem, de hát nem lehet mindenki ugyanolyan. – Talán igazad van, de valószínűleg nem ok nélkül hisznek benne egyes kultúrákban. – pillantottam rá mosolyogva, hiszen csöppet se zavart az, hogy ő nem hisz ebben és lehet farkasként nekem se kellene, de néha jó valamiben hinni, valami bugyuta dologban is. Kicsit talán még hétköznapibbnak érzem magam akkor. – Rendben, előre is köszönöm. – s még egy aprót bólintottam is mellé. - Ráérsz, előbb gyógyuljon meg az ujjad és majd utána, vagy amikor kedved lesz. Nem baj, ha nem egyformák, legalább mindegyik egyedi lesz. – pillantottam rá barátságosan és mosolyogva. Tényleg nem zavar, ha nem egyformák lesznek, legalább könnyebben eltalálom, hogy melyikeket kinek adnám. - Az a lényeg, hogy a falkában családra leltél és még könnyedén be is fogadtak. Bár eléggé barátságos személynek tűnsz, így eléggé fura lenne, ha nem fogadtak volna el. – mondom ki őszintén azt, amit gondolok. Nem túl gyakran szoktam ezt kimondani, hogy valaki szimpatikusa, de most mégis elszólóm magam, hiszen tényleg jó társaság. - Különféle kutyák vannak, s mindegyik másabb termetű. Nem sokat pár perc. Biztosan jól vagy? – kérdeztem tőle kíváncsian, miközben befordulunk az egyik utcába, majd jobbra kanyarodunk és ott is van. – Ez lenne az, de még mindig megszökhetsz, ha szeretnél. – pillantok rá barátságosan, ha ő is maradás mellett dönt, akkor elindulok befelé és egyenesen az egyik Husky irányába megyek. – Szia Rose! – köszönök az egyik itt dolgozónak, mire ő mosolyogva köszönt vissza, majd pedig meg is állok a kedvencem előtt. – Szia öregfiú! – majd megsimogatom a pofiját a rácson keresztül.
- Ja, hát attól nem kell tartanod – hazudta könnyedén, miközben őszinte mosolyra húzta a száját. Igaz csak részben nem mondott igazat, hiszen nem az őrülete miatt szaglászott utána, hanem a kamumorzsák miatt, ami Balthazarból és belőle áradt. - Hát nem – értett egyet, majd még kiegészítette Meave pénzes mondatát. – Én nem tartom furcsának – rázta a fejét könnyedén. – A farkasok is sok mindent megtesznek a pénzért, a hatalomért, azért, hogy tiszteljék őket. Az embereknél ugyanez van – pénz nélkül csak nyomorognának, és a legtöbben nem szeretnek üres hassal ébredni, vagy éhségtől kopogó szemmel nyugovóra térni egy rozzant viskó, bolhákkal megszállt ágyában. - Ja, hát szórakoztató mi tagadás, amikor felpaprikázott hangulatban ontja magából a hülyeséget, hogy aztán néhány perc múlva duzzogva közölje nem pont úgy gondolta, ahogy mondta – Jason vigyorogva rázta a fejét, közben vidáman nevetgélt. – Tényleg jó fej amúgy, meg hát el lehet vele dumálni sok mindenről. – Henry jó gyerek, igaz, amikor megtudta, hogy valójában nem más, mint Billy a Kölyök, a teremtője meg Pat Garret nem volt olyan jó hangulatban, de végül is tisztázódott, hogy farkassá válása csak segített legyőzni gyilkos mivoltát és nem elősegítette zsiványútra térését. Na persze Pat érdeme az egész, de végül is mára már köztiszteletben álló rendőr lett Henryből, és nem a másik oldalt gyarapítja jelenlétével. - Minden csak elegendő gyakorlás kérdése lényegében… meg nem árt a tehetség sem. Hát, meg az, hogy akármit is csinál valaki, azt szívvel-lélekkel tegye. Gondolom te sem választottad volna az orvoslást, ha nem lelkesednél a dolog iránt – más kérdés persze, hogy mi tölti el örömmel. Nyilván nem a sebek látványa, vagy az, hogy szenvedtetni tud másokat az operációi alatt. Valószínűbb, hogy az életmentés miatt választotta ezt a pályát, és azért van odáig. Szép szakma szó se róla, bár Angutának sohasem volt kedve az ilyesmihez. A nőstényt könnyű megnevettetni úgy tűnik, csak elegendő baromságot kell mondani és akkor máris mosolygáson lehet kapni, hovatovább nevetésen. Lehet, még pár spagettiszörnyes baromságot benyög, csak hogy hallhassa a nevetését. – Igen… ahogy abban sem ok nélkül hittek régen, hogy a föld lapos – többek között Anguta is meg volt róla győződve annakidején, hogy nem lehet más csak valami lapos dolog, elvégre a nap meg a hold is lapos, akkor miért lenne a föld, amin állnak gömbölyű? Igazából lapos és korong alakú… de mindegy, a lényeg, hogy sok marhaságban hiszen az emberek, és még a farkasok is. – Mégis hülyeségnek bizonyult idővel – mosolyodott el kedvesen. Nem akarta a szerencsehozó elefánikat degradálni, de mégsem mehet el egy ilyen nyilvánvaló képtelenség mellett szó nélkül. - Rendicsek. Szerintem lesz olyan, ami a hátsó lábán fog ácsorogni és éppen úgy néz ki, mintha viaskodna valamivel – talán egy szellemmel. Ha már amúgy nem tartja távol a gonosz lelkeket, vagy miket, akkor legalább csináljon úgy az a fáni, mintha tényleg érne valamit. - Sok falka nem szereti a barátságos… meg hát a gyeszora tagokat. Az ittenivel szerencsém volt. Nem egy helyről zavarták már el régebben – kicsit csüggedten lehajtotta a fejét, majd kelletlenül grimaszolt. Persze jobbára csak próbálták elzavarni, mert általában nem ment túl messzire, és ízelítőt kellett néha adnia a hatalmából az alfa előtt, ha azt szeretette volna, hogy zavartalanul folytathassa a szellemek által rábízott feladatok végrehajtását. - Persze… persze – bólogatott, bár nem látszott olyan lelkesek, mint amennyire azt mutatni szerette volna. – A… vér… meg a hús szagra nem fognak… hát – vakargatta meg a tarkóját zavartan – nem akarnak majd… hát, tudod? – félszeg tekintettel figyelte a nőstényt, hátha megnyugtatja, hogy a menhelyes ebek jól vannak tartva és nem akarnak sebesült élőlényeket felfalni. – Nem… nem szökök – homlokát ráncolta és kissé el is sápadt, miközben nyelt egyet a csaholó kutyák látványa miatt. - Szép kutya – feszengett Jason, miközben tartotta a két lépés távolságot a ketrectől és a vérmes fenevadtól, aki láthatóan ügyet sem vetett Jason sebesült kezére. Talán a fertőtlenítő szaga elnyomta a vér illatát, igaz Anguta még érezte, de nyilván jobb a szaglása, mint a legtöbb kutyának. Anguta is biccentett a Roze nevű itt dolgozónak, közben kicsivel közelebb somfordált a bezárt huskyhoz. – Hogy hívják? – kérdezte feszült érdeklődéssel.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Ez tényleg így van. – értetem egyet azzal, hogy a farkasok is sok mindent megtesznek a pénzért. – De ez még nem jelenti azt, hogy normális dolog. Mármint az, hogy másokon áttiporva és kegyetlenségek árán jusson valaki előre. – nem vagyok szent. Sőt, elég sok rosszat tettem már én is. Könnyedén játszottam másokkal, de sose vettem el senki életét se azért, hogy előrébb jussak, vagy nem tettem semmi olyat se, amivel nincstelenné tennék bárkit. - Az a lényeg, hogy így gondolod. Bár, ha nem így lenne, akkor gondolom nem is nagyon élnél te is ott, mert szerintem annyira a falka nem szól bele, hogy kivel kell együtt laknod. – pillantottam rá komolyan, hiszen engem is engedtek beköltözni a lakba, de inkább az, mint egy hotel. Meg így legalább közel van egy gyógyító is. Lehet, hogy ez volt az egyik főszempont nekik. Ki tudja, a lényeg az, hogy nem szabták meg, hogy hol is kell laknom. Nem túlzottan ismertem Henry-t és talán sose fogom, meg az elmondottak alapján nem is tűnik túl szimpatikusnak, de majd eldől, hiszen sose lehet tudni, hogy mit hoz a jövő. Főleg úgy, hogy egy falkában élünk. - Több ok miatt is döntöttem úgy, s sose gondoltam volna azt, hogy valaha ez lesz belőlem, de már nem bánom. – felelek neki könnyedén, de az okot nem túlzottan áll szándékomban elmondani. Eléggé kényes úgy, hogy az öcsém halála kellett ahhoz, hogy jobban érdeklődjek a mentorom „foglalkozása” iránt. Korábban is próbált megtanítani rá, de nem túlzottan vonzott és azóta is egyszer majdnem feladtam, amiatt, mert inkább a törvények győztek, mint az, hogy megmentettem egy életet. Egyedül Abigailnek volt köszönhető az, hogy újra erre az ösvényre léptem és néha még mindig megingok, de ennek jelét nem adom. Sose mutatnám ki. Spagetti szörnyes dolgot meg eléggé nehéz lett volna megállni nevetés nélkül. Szerintem ezen a többség eleve elnevette volna magát. Vagyis olyan, aki nem fapofa, mert sajnos vannak olyanok is. De nem bántam, szerettem nevetni és mosolyogni, még ha nem is sokszor mutattam ki. – Valóban, de néha kellenek feltételezések is, hogy a világ tovább fejlődjön, még ha eleinte tévedésen is alapul. – hangom könnyedén csilingelt, könnyedén jöttek a szavak. Általában sikerült könnyedén beszélnem felszínes, nem engem érintő dolgokról, ha rám terelődött a szó, akkor inkább a pajzsom maximumra hágott és nem túl sok mindent lehetett kiszedni belőlem szép szerivel. Nem vágytam arra, hogy mindenki ismerjen vagy esetleg valaki hátba támadjon az információkkal. - Rendben van, kíváncsian fogom várni őket. – örültem annak, hogy megcsinálja és tényleg érdekelt, hogy milyennek fogja ő elképzelni az elefántokat. Mindenki másképpen ábrázolná őket, vagy másképpen díszítené, de majd idővel megtudom. - Elzavartak? Csak úgy vagy valami történt is? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen néha a legkisebb és a legvékonyabb lehet a legerősebb is. Minden vérvonal másabb és a külső alapján nem lenne szabad ítélni, legalábbis szerintem. Sose lehet tudni, hogy kiben mekkora erő rejlik, vagy éppen tényleg annyi-e, amennyinek mutatja magát. A kérdésén picit elkuncogtam magam, mert aranyos volt, ahogyan aggódott ilyen téren. Kicsit meg is ráztam a fejemet, majd megszólaltam. – Nem vadállatok ők, inkább csak hontalanok. Nem húsra fáj a foguk, hanem inkább szeretetre. – pillantottam rá mosolyogva, majd elindultam, hogy beljebb haladjunk. Farkasok voltunk és ez nem mindig volt túl kedves az új jövevényekre, de elég sok farkas bóklászik erre felé, mármint a városban, így inkább megszoknak és sok esetben inkább hátrálnak még akkor is, ha vicsorognak. – Valóban az, nem is értem, hogy miként tehették ki csak úgy az utcára. Majdnem elütöttem, mert kifutott elém. – vallom be a dolgot, hogy miként is találkoztam vele, majd lassan kinyitom a ketrecet és odahívom magamhoz, mire elkezd futni és kicsit rám ugrik, arcomat pedig megtalálja a nyelvével. Én pedig úgy nevetek, ahogyan egy kisgyerek tenné, aki boldog. – Zeusznak hívják. – szólalok meg, amikor sikerül kicsit lehiggadnia a kutyának, s a fejét a lábamhoz fúrja. – Nem akarod megsimogatni? Nem fog bántani. – pillantottam Jasonra.
- Pedig mindenki ezt csinálja, emberek farkasok egyaránt – grimaszolt kelletlenül, közben sóhajtva megvonta a vállát. A másikon való átgázolás teljesen természetes, az erősebb jogán, igaz Maeve túl fiatal ahhoz, hogy tudja milyen volt a többi kor, neki csak az aránylag kényelmes huszadik, meg a még szuperebb huszonegyedik század jutott. Nem sajnálta miatta persze, mert tényleg jobb a most, mint a régmúlt, legalábbis azokon a helyeken, ahol nem gyerekkatonák vívják a fekete diktátorok háborúit Afrikában. Talán, ha elszabadul innen, és életben is fog maradni, felszámol néhány aranyos kis egyeduralkodót, csak, hogy szokják a bukást. Persze sejtette, hogy hiú álom marad, mert ha néhány évre stabilitást is tudna teremteni idővel újra valamelyik katonai vezető elkezdene a kialakított rendszerrel vitába szállni, végül fegyveresen is kifejezésre juttatná nem tetszését. - Ja, persze – bólintott szórakozottan. – Nyilván nem lenne kötelező ott laknom – más kérdés, hogy nem szívesen költözne ki, elvégre ingyen van minden, és csak némi házimunkát kell elvégezni, de a főbb ok, hogy két leszármazottján is rajta tudja tartani a szemét közben. Igaz Patrick elég idős, hogy ne csináljon hülyeséget, de Henry már párszor bebizonyította, hogy még így százötven felett is simán felül a Bolondvonatra, aztán megállíthatatlanul száguld, a Tasliállomás felé. - Az jó – mosolyodott a lányra kedvesen. – Én is elégedett vagyok azzal, amit csinálok – egy pillanatra elgondolkozott, majd némi fejvakarás után pontosított. – Mármint, úgy értem, hogy én sem változtatnék… mert azért a bűvészkedésben még van hová fejlődnöm – persze először nem erre gondolt, hanem arra, amit a szellemek rátestáltak. Néha nyűgös feladat ide-oda vándorolni, aztán helyretenni az elkanászodott lelkeket, de hát ez már csak ilyen szakma. Anguta sem tenne mást, bár ez a mostani kényszerpihenő kétségkívül kellemes, leszámítva, hogy a végén valószínűleg halál vár rá. Hát, mindennek megvan a hátulütője. - Igen… bár fogalmam sincs, hogy az elefánt feltételezett szerencsehozó ereje miként lendíti előre a világot – vonta meg kissé a vállát, arcát pedig grimaszba rándította. Vannak jó irányba ható feltételezések, mint például egy ókori szerző felfogása, a testben lévő levegőt szállító „erekről”, viszont vannak teljes sötétségbe taszító feltételezések, mint például az egyistenhit túlságosan kényelmes badarsága. - Remélem majd tetszeni fognak – lelkesen csillogó szemekkel figyelte a lányt, közben már ki is találta, hogy milyen formációt fog a négy fáni ölteni. A megvalósítás a keze miatt várat magára, de nem sokáig. Néhány nap és máris belekezdhet százszázalékos hatékonysággal, már amennyiben nem vágja le véletlen az úját. - Én nem csináltam semmit – rázta zavartan a fejét, közben hihetően tanácstalan fejet vágott. – Egyszerűen csak nem kívánatos személynek lettem titulálva, aztán kaptam ultimátumot, hogy maradok és meghalok, vagy elballagok és akkor, talán... ezt ki is hangsúlyozták… szóval… talán nem küldenek rám néhány fajtánkbelit, hogy kiszórakozzák magukat, miközben széttépnek – Jason összepréselte ajkait, majd kuncogva fojtatta. – Ezek után úgy éreztem inkább gyorsan elhúzok, mert nem szeretettem volna széttépődni… mondjuk ki szeret, nemde? – kérdezte nevetve. Láthatólag már nem okozott neki kellemetlenséget erről beszélni, egyrészt mert igaz sem volt, legalábbis az a része, hogy elhúzta a csíkot, másrészt már amúgy is eltelt húsz év azóta. - Véleményem szerint – nézett rá kétkedően. – Ha nem adsz nekik enni, a szeretet vajmi keveset fog számítani, amikor éhezve a legközelebbi macskát veszik célba elfogyasztás céljából – még, hogy szeretetre vágynak. Nem, dehogyis. Húsra és szeretetre. De első a kaja, ez tagadhatatlan. - Lehet, hogy megszökött – vetette fel vidáman. – Biztos az otthon zsarnoki rémuralma ellen fellázadva kereket oldott – egy ideig figyelte a lányt, meg a huskyt, aztán homlokráncolva megkérdezte. – Miért nem fogadtad be magadhoz… vagyis magatokhoz? – ha már úgyis olyan jámbor ez a jószág igazán elférne Balthazar házának udvarában. Csak nehogy rajta kezdje el az elfuserált tűzálló kenőcsének továbbfejlesztett változatát kipróbálni, mert akkor egy lángoló huskyval több lenne a világon. - Áh – mosolyodott el, és közben minduntalan előtérbe került a husky, aki nem is vörösen izzó tűzcsóvaként rohan, hanem fényesen vakító villámként. A célpontja pedig szerencsére Maeve, ezért Jason tett egy óvatos lépést hátra, nehogy a szabad kutya közelében kelljen nagyon lennie. – Simogatni? – feszengett a hím, miközben gondterhelt arcot vágott. Tenyerével megdörgölte az állát, és úgy nézett a játékosnak tűnő kutyára, mintha egy robbanózubbonnyal felszerelt öngyilkos merénylő lenne. – Nem tudom… szerintem innen is nagyon jól látom, hogy milyen barátságos, és nem… szerintem nem. Inkább nem simogatnám meg – nyomatékosítva még egy fél lépést hátrált, nehogy a kutya érdeklődést kezdjen el mutatni iránta. – Mennyi időt szoktál itt tölteni? – burkolt kérdés, hogy mikor húzhatják el a csíkot, de talán így barátságosabban hangzott, mintha azt kérdezte volna, hogy pont most menyi időt szándékozik itt tölteni. Persze nem voltak összekötve, de nem volt kedve csak úgy lelépni.
Kezdőlap
//
