Fel s ala jarkaltam a szobaban, igy ment ez minden olyan napon, ami eltelt azota, hogy Darimmal az O'Connorsban jartunk. Ugy szaladtam el, mint egy duvad, legalabbis lelkiekben mindenkeppen ugy, akkor is, ha meltosagteljes tartassal tavoztam, nem mutatva, hogy mennyire zaklatott fel, amit meglatni veltem a pajzs mogott. Nem vagyok benne biztos - ahogy akkor sem voltam - hogy mi is az, amit tudomasul kellett volna vennem, de nem hagy nyugodni az egesz. A munka jo, az lefoglal, de amikor semmi dolgom, a Lak hirtelen fullasztova valik. Sose volt meg ilyen. De most itt ez az eset Horatioval, tetoejebe Darimmal is, s oszinten megvallom, hogy a voros is ugy szaggatja bensomet, mint egy eszehagyott. Menne, kitorne, szaladna, amerre lat, de tartok tole, hogy olyan helyre vinnek nyurga labai, amerre nem valo. Most nem. Hagyom hat, higy duhongjon, s nem futtatom meg villamlo virgacsait. Aludni probalok, de csak forgolodom orak ota. Energiaimat szemoldokig felhuzott pajzs mogott tarolom, de lassan belefulladok sajat magamba. Ugy dontok, hogy veszek egy forro furdot, hatha a meleg vizben es gozben elalmosodom, s lenyugszik a voros is. Meg mindig nem emesztette meg, hogy elrangattam a him kozelebol. Lelki vivodasaim hidegen hagyjak, de a ketrcet nem viseli jol. A furdobe lepve megengedem magamnak a vizet - kadban azos tipus vagyok, a zuhanyzas csak ugyelet alatt a korhazban kenyerem, vagy ha sietek valahova - es mikorben a forroviz altal elesztett para lassan megtolti a helyiseget, nekiallok, hogy levessem magamrol a ruhaimat (eddig fel se tunt, hogy elfelejtettem levetkozni lefekves elott. Kisse szet vagyok csuszva, azt hiszem). Mar az alsonemum kovetkezne, amikor valami berobban agyamba. Elzarom a vizet, ranyulok egy torulkozore (nem vagyok szegyenlos, de megse rohangasszak mar a Lakban fehernemuben, plane nem oda, amerre keszulok) es mikozben azt derkamra tekerem, mar indulok is a szobambol kifele. Perceken belul Darim ajtaja elott allok, pajszomat a voros belulrol kaparja, a bezartsag indulatossa tette. Ha ajtot nyit, akkor a kovetkezo kep tarulhat a szeme ele: melltartoban, bugyim fele derekra csavart torulkozoben, s egy uveg vodkaval a kezemben allok a kuszoben es ha nem vigyaz, elso dolgom, hogy ajtonyitas utan rakeszulok arra, hogy kopjek. Nem ra, hanem a kuszobre, oldalvast magam melle, de azert na. Viszont amennyire tudja, mikor kell befogja a szam, talan megussza a kuszobe szarazon mielott odaformednek neki, hogy: - Nem tudok aludni miattad. Hoztam piat, ha kell hozza. Beszelj, tovabb!
A hozzászólást Willow Nyxon összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 12, 2015 8:50 pm-kor.
Megkaptam a labdát és vele valami sokkal többet is Horatiótól. Mint egy trófeát, bár nem elnyertem, egyszerűen... elvettem és emiatt szikrányi bűntudat vagy mentegetőzési késztetés sem lappangott bennem. Ne most traktáljam az érzéseimmel. Ha bármilyen módon bántani merem megver. Ahogy az ágyon hevertem a hátamon, egy szál melegítő nadrágban, örömtelenül mosolyogtam meg barátom szavait, mert mindent elmondott és mégsem volt konkrét, ezáltal pedig mindent lefedett, de semmit sem markolt abból, ami valójában bennem volt. Érzések közül egy volt csak biztos és minden sejtése ellenére sem a szerelem volt az. Afelől sem volt kétségem, hogy egymásnak fogunk még menni, pontosabban ő nekem, ha egyszer sikerül megkapnom, amit jelenleg igazán akarok a nőtől. A nőtől és nem a nősténytől, utóbbit meghagyom a farkasomnak, nem az állat képelt fel képletesen szólva. Amikor nem volt a közelemben, amikor az ordas energiái nyugodtak voltak és nem kavarta fel a vörös, ez kavargott benne, ez járt a fejemben. Ám az O'Connorsos este megmutatta, hogy hiába hagynám olyan egyszerűen a farkasomra a nősténnyel való dolgokat, azok mintha kéretlenül átszivárognak abba, amit én akarok. És nem tudom kizárni, mert egyek vagyunk. Erre a záró gondolatra jön a mindebből kizökkentő kopogtatás. Gyanútlanul kelek fel, hogy ajtót nyissak, ugyanakkor érdekel, hogy mi ez a kései látogatás. Első tippem, hogy gáz van és menni kell, a legutóbbi elrohanását figyelembe véve valahogy erősen kételkedtem benne, hogy más miatt felkeresne. Így teljes az értetlen pislogás és csodálkozás, amikor kinyitom az ajtót, ő pedig ott áll félpucéran - jó, én is, de azért a kettő kicsit más -, és nem tudom, hogy ez most mi? A kezében meg pia. Majdnem megszólalok, hogy ha szex kell, ahhoz nekem szükséges ilyen jellegű körítés, állok rendelkezésére, ám a valóság ennél hervasztóbb. S amíg ez átpörög rajtam, látom, hogy köpni készül, de nem mozdultam eléggé időben így a megkésett mozdulatom eredménye, hogy nem a küszöbömre, hanem a tenyerembe köp. - Ez de hiányzott - nézek a köpetre egy fintor kíséretében. Nem vagyok sem finnyás, sem anyámasszony katonája, de a tenyér-csula az tenyér-csula. A saját gatyámba nyilván nem törlöm, így a választásom a törölközőjére esett csípőtájékon, míg másik kezemmel a vodkáért nyúltam röhögve. - Mikor lettem esti mese felelős? - kérdeztem, majd nagyot sóhajtottam és beinvitálva betettem utána az ajtót. - Mégis mit mondjak? A kupak lekerült, miközben én is beljebb sétáltam és körbemutattam, hogy üljön le, ahova tetszik. Én ezen belépő után inkább állva maradtam még, tisztes távolságban. Könnyebb így. Ittam egy nagyobb kortyot, hogy csak úgy marta végig a nyelőcsövem a vodka. A farkasom pedig megy, mert ő sokkal jobban örül a kései látogatónak nálam.
Nem én kértem, hogy nyúlkáljon hozzám, amikor éppen lámát játszom kényszerből. Így amikor beleköpök a tenyerébe, még csak egy kósza bocsánat sem kúszik ki ajkaim közül és el se pirulok. Az ő baja, nem hagyta, hogy a küszöbére teljesedjen mérgem, hát így járt. Meg egyébként is, valahol állatok vagyunk, akkor meg pláne nem probléma egy kis - nagy, ki honnan nézi - gusztustalanság. - Meghiszem azt! - vonogatom vállamat, nem véve komolyan a szívemre azt, hogy belém törli saját nyálamat. Kérdés és tiltakozás nélkül engedem át neki az üveget. Azért hoztam, hogy igyon, mert önző vagyok és válaszokat akarok. Ezért nem rángatom ki a kezéből játékos "hohó, ne olyan hevesen!"-nel. Inkább csak beljebb orientálódok a vackába, s beteszem az ajtót magam után. Mintha csak otthon lennék. Nem zavartatom magam. - Mondjuk akkor, amikor közölted, hogy utálsz. - dobtam magam az ágyára, hogyha szemeim elé kúszott a bútordarab. A fotelokat annyira nem kedvelem, ha van rá lehetőség, akkor inkább kényelembe szeretem helyezni magam. Így vagy kanapét választok, vagy ágyat, vagy matrac is megteszi, ahol csak az van. Nekem is sokáig hiánycikk volt az apartmanomban a rendes fekhely. Lusta voltam venni, ennyi az egész történet. - Folytasd onnan, kérlek, hogy válaszolsz a kérdésemre. Rockyra? Hencseredek közben hasra, ha sikerült befoglaljam az ágyát és még nem zavart le róla. Felkönyökölök, lábaimat behajlítva lóbálom, mintha tényleg csak könnyed esti meséért volnék itt. A vörös lelkesen kocogtatja pajzsomat belülről, de egyelőre nem eresztem. Tartok tőle, hogy túlzott öröme elmosná bennem a sértettséget, ami felütötte a fejét azért. Nem esett jól egy baráttól azt hallani, hogy utál, valljuk be szemét dolog ilyet mondani. Épp ezért nem akarok beleenyhülni a farkasok kedélyes örömvilágába ily könnyedén.
Nem is vártam, hogy elnézést kérjen, inkább csak beengedtem és hagytam, hogy bejárja a lakást, aztán kiválassza a neki tetsző helyet. Azt mondjuk nem gondoltam - én naiv -, hogy élből az ágyra veti magát, ám egy meglepett pislogáson túl nem reagáltam semmit. Jó, de. Valamivel nagyobbat kortyoltam. - Az őszinteség fájdalmas - mondtam és ezúttal rajtam volt a vállvonás sora. - Te akartad, hogy beszéljek - tettem még hozzá, mintegy némileg lepasszolva az okozott sértés felelősségét. Kérte, megkapta, pénztártól való távozás után reklamációit nem fogadunk el, márpedig ő elég látványosan távozott akkor és ott. Elnézem, ahogy hasra fordul és lóbálja a lábait. Nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy mi tetszik a legjobban ebben a képben. Az, hogy az én ágyamon fekszik, hogy ennyire lengén van öltözve, vagy ez a szórakozott láb lóbálás, ami egyszerűen csak bájossá teszi, a korábbi köpő akció ellenére is. Azt már megszoktam tőle. Ezt a teljes pajzsfenntartást viszont nem, amit a farkasom sokkal kevésbé díjaz, mint én, de nem eresztem rá, hogy zúzza össze és rángassa elő a nőstényt a barikád mögül. A múltkor is csak a "baj" lett belőle. A folytatás követelésére és Rocky nevére eltűnődve néztem rá két korty között, majd elmosolyodtam és megráztam a fejem. Nem fog tágítani a téma mellől, én pedig a pia mellől, szóval azt hiszem, meg fogjuk kapni mind a ketten azt, amiért ide jött. Gondolom én, aztán majd elválik. - Igen, rá. Igen, már megint... vagy még mindig, részletkérdés. De ha hirtelen máshoz rohannál, arra lennék - tártam szét karjaim sommásan. Leültem az egyik fotelbe úgy, hogy ráláthassak Willow-ra, miközben masszívan azon voltam, hogy ha nem is rúgok be, de legalább egy zsibbadtabb állapotig eljussak. Talán valahol szégyen, hogy tényleg csak így tudok beszélni magamról, de tényleg nem másképp, legalábbis nem érdemben. - Azt mondtad, hogy nem vagy jó nekem. Miért gondolod így? - kérdeztem én is, mert bennem meg ez maradt elvarratlanul. - Mondd csak, szerinted én mit akarok tőled? - dőltem előre és a térdeimre könyököltem várakozva. Az üveget finoman ingattam a kezemben, most nem ittam csak figyeltem, ugyanis roppantmód érdekelt, hogy mégis mit és mennyit nézett ki belőlem, vagy feltételezett az eddigiek alapján. Mit akarok tőle? Akarok-e egyáltalán valamit? Olyasmit, amire ő azt mondhatná, hogy "nem jó nekem".
Megforgatom a szemeimet és csak azért nem köpök megint, mert a saját törülközőmön se csípőtájon, se másutt nem akarok több köpedelmet. Se a magamét, se másét. - Ne kezdd el te is, mert menten megtéplek! Morgok oda neki, mert arra, amit az őszinteség és a fájdalom ebbe a beszélgetésbe idéz Liliből, momentán nem vagyok kíváncsi. Pedig jogos, igaz, tudom. És sejtésem szerint Darim is tudja. - Igen, én. Ahogy most is. Nincs panasz a hangomban, az előbb se volt, vagyis nem szerettem volna, hogy legyen. Eszerint a reakciója szerint viszont mégis volt, és ez amennyire dühít, annyira nevetésre is késztet. Más következménye nincs, csak annyi, hogy a vörösnek mégis utat engedek, mert zavar, hogy Darim olyan messze ült le tőlem, kell, hogy legalább a farkasa közel legyen. Úgy könnyebb beszélni vele. - Nincs miért. Jegyzem meg meglepettséggel a hangomban. Most komolyan, miről is beszélünk? Nem tudok olyasmiről magyarázkodni, amit magam sem értek. Mondhatnám, hogy nincs közöttünk Rockyval semmi, de Darimmal sincs, így ha ezt kinyilatkoztatnám, annak lenne egy olyan színezete, amin aztán megint lehetne sápítozni, s nem akarok sírt ásni magamnak. Lilinek talán tényleg igaza van és be kéne fogjam a pampulám. De ahogy a nem tudok nem köpni, úgy nem tudok nem beszélni sem. - Rohanjak hozzád? Kérdezek vissza, mert valahol tudni akarom, hogy mégis mivel? Magyarázza el, mert így nem világos semmi. A könnyed láblóbálást nem hagyom abba, de átmegy inkább kompenzálásba a kérdései hallatán. A vöröst megint nem érdeklem, annál inkább nem, amennyire kapaszkodnék a könnyedségébe. Vállat vonok, ez a legegyszerűbb reakcióm. - Mert nem. Veszem elő a leggyerekesebb választ, ami csak létezik. Mégis testhelyzetet váltok, törökülésbe emelkedem az ágyán, a törülközőt, hogy ne zavarjon a helyváltoztatásban hagyom lefejtődni derekamról, mint hagymáról a héjat, s csak ősszegyűrt csomóban teszem ölembe, mintha egy párnát pakolnék törökülésben a lábaimra. - Valamikor azt hittem, hogy tudok erre a kérdésre válaszolni. Amióta visszajöttem azonban csak kérdéseim vannak. Kapsz belőlük egyet, oké? Akarsz tőlem egyáltalán valamit? Barátságot, ellenségeskedést, egyebet.. akármit. A valami elég tág fogalom, s nem értem igazán, minek feszegetjük ezt. Az utolsó kérdést csak akkor kapja meg, ha igenlőleg válaszolt. Addig még csak a levegőbe sem lógatom az "és mégis mit?"-et?
Tekintve, hogy nincs sörénnyi loboncom, kuncogásra késztet, ahogy elképzelem, hogy megpróbál ténylegesen megkopasztani, bár tudom, hogy nem így értette. Nem baj, ez szórakoztatóbb. Az, hogy ennyi kérdés van, már kevésbé, tényleg egyszerűbb lenne, ha csak úgy olvasna bennem és kész, ám ez a képesség nem az övé, neki a gyorsaság jutott. S ha már gyorsaság, a vörös sebesen termett előttem, és a kieresztése lehet, hogy Willow-t is "bezavarja" majd, de engem is. Szép mindekttőnkre nézve, annyi szent. - Hogy a picsába ne lenne miért! - morogtam kifejezetten zsémbesen, tekintetem is komorabb lett valamivel és két nagyobb korty következett. Égetett a vodka, marta a gyomrom, nem mostanában ettem utoljára, a vacsora ki is maradt, mert nem volt étvágyam. - Például - vágtam rá, s legalább ekkora vehemenciával keltem fel ültömből. jelenleg tökéletesen ellentétes volt a nőstényhez való hozzáállásunk a farkasommal. Utoljára ilyet szerintem a kölykünk halálakor produkáltunk. A válaszra megállok és kifejezetten felháborodott képet vágva nézek le törökülésbe rendeződő valójára. Komolyan ennyit kapok, amikor tőlem meg részletesebb mesét vár? - Képzeld, igen - feleltem és most már csak azért is dacosan, mert kezdett bosszantani a tudatlansága, amit nekem köszönhetett ugyan, de akkor is könnyebb volt őt hibáztatni. Egyértelmű. Levágtam az üveget az éjjeli szekrényre és mindkét kezemmel az ágymatracra támaszkodtam, úgy hajoltam hozzá egészen közel, bele az arcába tulajdonképpen. Mégis mit? Olyan vehemensen hajoltam oda, mintha lenne kész, kézzel fogható, vagy legalább jól körülhatárolható fogalmam erről. A látszat ugyebár... - Azt nem mondom meg. - Ez is hasonlóképp felnőttes volt, mint az ő "mert nem"-je. Érett farkasok beszélgetnek, ettől pedig egy pillanatra mosolyoghatnékom támadt, helyette viszont ellöktem magam az ágytól és megborzoltam a hajam némileg tanácstalanul. - Én... nagyon sokáig a második voltam, vagy még hátrébb sorolt - kezdtem, hogy legalább a Rockys részt megértse, hogy tudja, mit tett velem. - Mert nem voltam elég. Kényszerítenem kellett magam, hogy a szemébe tudjak nézni, és nagyon reméltem, hogy ennyi elég lesz neki. Legalább ebből a részből, legalább egyelőre. Ha nem, akkor fogalmam sincs...
Nem tudom mire vélni a vízfelkapását, csak pislogok rá, mint értetlen hal a szatyorban. - Sekélyes dolog féltékenynek lenni valakire, akivel nincs több közöttünk, mint szex, hogyha figyelembe vesszük azt, hogy téged mennyivel jobban szeretlek és mennyivel fontosabb nekem az, hogy barátok vagyunk. Nem voltunk, vagyunk. Így kell fogalmazzak, mert azt a vörös lelkesedése nélkül is érzem, hogy ez az igazság. Nem múlt el ami közöttünk volt, épp csak van valami felhő, amit őzárkózottsága a fejünk fölé eresztett és az áztat minket el folyamatosan. Nem olyan kellemesen, mint a pia tenné. Meglepetten rántom meg nyakamat, ezzel kissé fejileg hátrahőkölve. Nem zavarom vele a vöröst, ő kényelmesen elvan a hím mellett, s tulajdonképpen én sem érzem Darim által fenyegetve magam, de mégsem értem, hogy ez most mi a fene is. - Nem akarom elrontani. Kettőnket. Így nincs például. Hogy kegyetlenség-e az, amit mondok, az nem tűnik fel. Nekem nem az, hiszen nem annak szánom és mivel ő rejti előlem a lelkét, így nem is tudhatom, hogy őt zavarja-e. Furcsa számomra, hogy a vörösre hangolódva ilyan könnyű megnyugodnom és kellemesen éreznem magam még ebben a parázs helyzetben is. Amikor elém keveredik, s belefurakszik a személyes terembe, akkor dacosan húzom ki magam és a képébe vágom a törülközőm, így szabadulva meg mindentől, ami fehérneműbe bújtatott idomaimat takarta eddig a fekete csipkén kívül. Nevetni is akarok mellé, annyira komikus az egész, de mindaz, ami tekintetében örvénylik nem engedi előcsalni belőlem a kacagást. - Akkor tartsd meg magadnak! Suttogtam bele a közelségébe, majd ha nem távolodott, akkor a feszültséget oldandó egy puszit nyomtam az orra hegyére. Fricska volt, amolyan ne morogj már valamin, amin nem kéne pörögj-féle megnyugtatás, de az elkövetkező helyeslő energialöket a vöröstől émelyítette a gyomromat. Nem értem őt. Darimot se. Rohadt jó, mit ne mondjak. Két hülye egy pár, azt is szólhatnám erre most. - Több voltál, mint elég. Jegyzem meg nagyon komolyan, s közben ha nem tartóztat, akkor hátradőlök az ágyán és a plafonját kezdem szemlélni, megpróbálva kinyújtani törökülésbe csavarodott lábaim. - Rocky semmit sem jelent. Mondd, Spence..! Tulajdonképpen milyen kását is kerülgetünk? Az zavar, hogy nem feküdtem le veled soha? ~Vagy valami más?~ teszem fel gondolatban a kérdést, de ezt nem öntöm szavakba. Visszafelülök, hiányzik, hogy elkaphassam a pillantását. Dühös akarok rá lenni, de meg is akarom érteni. Nem olyan bonyolult ez az egész, ha nem teszi azzá. Én úgy gondolom. - Összetörted legalább a vodkás üveget?
- Akkor sekélyes! - vágom oda dacos gyerek módjára, mert igen, jól esik most kaffogni, ám a reakció, a szavai és mindaz, ami a farkasomból árad visszaveti a lendületem. Nem nyugszom le teljesen, mert érzem, hogy mi előtt állok, hogy milyen kapukat készülök, vagy inkább kéne belöknöm, kitárnom, teljesen mindegy. Feszültté tesz, mert ennyire közel ehhez még sosem voltam és fogalmam sincs, mi vár, ha megteszem. Gyáva dolog, de félek ettől. Mondanám, hogy feleslegesen aggódik, hogy nevetséges a félelme, ám pont az én számból ez elég röhejes lenne. Nem akarja elrontani... már megtette. Megtettük, mert kettőn állt ezt is, szemét húzás lett volna tőlem csak őt okolni. Feszít a helyzetben vállalt saját részem, méghozzá belülről, ez az egyik, ami a fizikai közeledésre sarkall. Az arcomba dobott törölközőt egyetlen mozdulattal rántom le a fejemről és hajítom félre. A nevetséges párbeszéd végén kapott puszitól pedig óhatatlanul is megrándul a szám sarka. Pimasz. És pontosan ez az, amit a leginkább kedvelek benne.
[hangulat]
"Több voltál, mint elég." Hátradől, ellököm magam, hallgatok és nem nézek rá, félre fordítom a fejem. Elmúlt az indulat, a hirtelenség, helyét a hirtelen támadt csend vette át, mind szótlanságom, mind energiáim tekintetében. Beszél, kérdez, ám mintha meg se hallanám, sokkal távolabbinak tűnik, mint amilyen messze valójában van, ez pedig zavar. Ez zavar. Az üveg felé pillantok, mintha beszélt volna a vodkáról, s ahogy oda nézek, látom, hogy megrepedt az üveg, szivárgott belőle a pia. Egy darabig csak nézem, majd odalépek, iszok belőle és nesztelenül helyezem vissza. Ugyanilyen halkan vetem le a nadrágot és az alsót, míg ő a plafont bámulja, hogy ezt követően immár farkas alakban ugorjak fel mellé az ágyra és heveredjek le mellette. Több voltam, mint elég. Akkor miért? Miért érzem mégis úgy, hogy alulmaradtam? Hogy valami mégis kevés. ~ Nem értem ~ kezdem még gondolatban is csak halkan, fejemet feje mellett nyugtatva, bundám melege oldalát éri ~, hogy akkor miért féltél attól, hogy baj lesz. Hogy miért nem próbáltad rám hagyni, átpasszolni a döntést. Nagyot szusszantam, fejemet a vállára tettem, ha hagyta. Így sokkal könnyebb volt, ilyen alakban, így feküdni itt, nem analizálva, hogy miért, csak engedni ennek. ~ Szeretném, ha legalább egyszer azt éreznéd, amit én akkor, akármennyire is legyen ez önző vagy kegyetlen. "Több voltál, mint elég." Mintha visszhangzana a fejemben, s amennyire vágytam ezt hallani - nem az, hogy tőle, hanem egyáltalán valakitől -, annyira fájt a megkapása. Letaglózott és azt akartam, hogy tudja, miért. Ismerje az okát a csendnek, a fellobbanásnak, a hirtelen lenyugvásnak, ami szinte megfutamodásnak tűnhetett. Kapsz egy kicsit - belőlem. ~ Semmit sem kell mondanod, oké? ~ mondom még, mielőtt imbolygó gondolataim hálót szőnének köré, az emlékek pedig félénken óvatos hullámokként csapnának át belé. A beharapás oka, hogy nem én kellettem, csak az anyám miatt volt. A testvéreim születése, mindkettő a büszke örökség és örökös egyben. A hiábavaló győzelmek Miroslav fölött, mert az apai- és falkafigyelem akkor is az övé maradt, pusztán születése jogán. "Több voltál, mint elég." Nem éreztem a hazugság szagát, mégis kétség tántorgott bennem részeg módjára. Örökös, elkerülhetetlen, mindig a nyakamban loholó kétség. Nem lehettem több, mint elég, különben ez most nem történt volna meg.
- Az! - értek vele egyet. Nem annyira azért, mert ehhez van kedvem, sokkal inkább azért, mert így tovább tudom fűteni a mérgét és van abban valami perverzül kellemes, ahogy dühöng. Ilyenkor mindig óvatlanabb, nyitva-nyitva hagyja lelkének rejtekét és betekintést nyerhetek abba, hogy mi zajlik le benne. Nem akarok a lelkébe mászni, de valahogy mégis érzem, hogy sikerült. A puszi hát a bocsánatkérésem és a hanyatt dőlés az időadás. Nem akarom, hogy zavartassa magát bármi miatt, de önző mód tudni szeretném az igazat. Így hamarosan felülök, s azt figyelem, hogy mit is csinál. A vörös leül nem messze a hímtől, teret ad neki, mintha kicsit megszeppenne attól, amit megélni vél. Vagy az én hibám, vagy mindannyiunké, de lám, még ő is képes belezavarodni ebbe a két személyből négyféle érzelmi világot okádó helyzetbe. Szóval tartom, kérdezgetem és magyarázok neki, bár nem eresztem bő lére, kivárok mindig, de nem tudok csendben lenni. Zavar, hogy ő képes rá. Felpattannék, hogy ücsörgés helyett fel s alá járkálással oldjam saját, éledő feszültségemet, de az ágyon maradok mégis. Amikor az üveg után nyúl, kinyújtom a kezemet felé, jelezve ezzel finom, kuncogó - milyen képmutatóan ide nem illőnek is tűnik ez a kacaj - hangon, hogy én is kérek, de végül az üveg az asztalra kerül vissza se nem hozzám, én pedig értetlenséggel vegyes kíváncsisággal - némi lenyűgözött és röhejesen zavart mohósággal - figyelem, ahogy vetkőzni kezd. Arra, hogy valami nyaktilót érzek lebegni felettünk csak az szolgál bizonyítékul, hogy nem szúrok közbe semmi epéset, csak figyelem őt. Nem váltok, de nem is maradok az ágy szélén ülve. Ahogy mellém heveredik az ordas, úgy húzódom hozzá közelebb, hogy magzatpózban gömbölyödjek mellé, amilyen közel csak bújni tudok, annyira. Nem félek tőle, nem hiszem azt, hogy alakváltással kéne megóvnom magam. Mauglinak érzem magam az érzelemdzsungelben, de valahol jó ez így. Meghitt. Csak az ne lenne ilyen felkavaró, amit láttat velem. ~ Mindenki a döntésekkel jön. Önző vagyok, mondd ki te is! ~ morgom oda lélekúton, hogy aztán elkushadjak, befogja a szájaló pofám a reám ömlő energiahalom. Azzal, hogy egy okét sem szólok, biztosítom arról, hogy valóban csendben maradok. Figyelek rá, magamba fogadok mindent, amit adni akar és közben szép csendesen, leheletnyi zajt sem ütve hullok apró darabokra.
So forget what you've heard What you think that you know There's a lot about me That's never been told
Hálás vagyok, amiért szótlanságra intett, hiszen nem tudnám, mit is kéne mondanom. Semmi nem tűnik helyénvalónak, semmi nem olyan, mint amilyennek hittem és hirtelen megértek valamicskét abból, amit Horatio érezhetett. Nyilván nem olyan mélységben, de őszintén? Nem is érdekelnek most az ő mélységei. Dariméira vagyok kihegyezve, iszom magamba nagy kortyokban a lelkét, amit reám zúdít, mint valami lavinát, s amennyire hálás vagyok neki ezért, annyira szégyellem is magam. Mert olyan vagyok, amilyen. És mert dühít is egy kicsit ez az egész. Szép lassan kelek fel az ágyról, s menekülök a fehérnemű levételébe, na nem, mintha a váltáskor nem lenne mindegy, hogy rajtam van-e. Az ágy nem sokkal később két farkas egymás mellé gömbölyödött alakjának súlyától terhes, hagyom kibontakozni a vöröst, mert ő érti azt, amit én nem. Neki egyszerű, felőle magától értetődik az, hogy a hím közelségét szereti. A másik nyakára támasztja állát, így ölelve át valamilyen szinten a mozdulattal társát, hogy ne legyen ez sem több, mint pár pillanat azelőtt, hogy hosszan elnyúló lábaira hajtja fejét és pimaszul otthonos kényelembe helyezkedik. Nem kell semmit mondanom. Nem tudok semmit mondani. De talán most jó ez így. Ember-embernek farkasa, s farkas-farkasnak embere. A vörös tudja, hogy mit adhat a másiknak, hát övé a terep. Önként vonulok saját farkasom börtönébe, s míg ő egy jóleső morgással fejezi ki, hogy nem kíván távolodni a hím mellől, én megpróbálom összeszedni gondolataim.
Bosszant, ingerel, dühít és provokál, s annak ellenére, hogy ezt tudom, mégis "hagyom" neki, ahogy a kényelembe helyeződést, az otthonérzést. Amikor nincs a közelemben, tiszta és egyszerű minden, akkor tudom tartani magam az elképzeltekhez, a jelenléte viszont bezavar, összekuszál, hogy aztán feldobjon egy érzelmi hullámvasútra, amire nem akartam jegyet váltani. Egyszer csak lent találom. Nem a legalján, azt biztosan felismerném, kátrányszagú undormány volna, ami az őrületbe hajszol, ez viszont csak arcon csap, jobban elnémít, mint valaha vártam. Nem adom az üveget, annál többet készülök nyújtani - dehogy készülök, nincs ebben semmi készültség, csak jön -, hát vetkőzök. Némi elégedettséget lop belém, ahogy figyel, ám ez jelenleg képtelen elhatalmasodni rajtam, elterelni másfelé, így próbálom eltenni emlékbe, hogy ilyen is volt. Nem érzek félelmet, ha lenne ilyesmi benne, szinte sértésnek venném. Hagyom, mit hagyom, szinte várom, hogy mellém húzódjon, hozzám bújjon, mert habár emberi alakban kevésbé, így félelmetesen nagy igényem van testi közelségre. Tőle, a társaimtól... Mintha a farkas kompenzálni igyekezne mindazt a szociális befelé fordulást, amit emberként zömmel tanúsítok az ál-nyitottságommal. Elmarad a neheztelésem emiatt, csak nagyot sóhajtok, engedve, hogy sebezhető legyen a pillanat és általa én is. Csak egy kicsit, csak most az egyszer. ~ Ha tudnád, mennyire önző vagyok ~ mondom némileg másképp, mint ő, mialatt lelkemben visszhangoznak szavai, egyszerre tépve fel régi sebeket és okozva tökéletes értetlenséget. Fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel, Willow. Orvosság lehetne, mégis méregként hat hirtelen. Közvetetten, de kérem, ő pedig tiltakozás nélkül hagyva ezt hallgat, vár, én pedig lassú csermelyt engedek neki a hömpölygő folyamból, egy kis kortyot, ami mégis rengeteg ad a nagy egészhez. Horatio azt mondta, ne most zúdítsam rá az érzéseimet. Ennek eleget is teszek, hisz hogyan tudhatná, hogyan fejthetne meg, ha azt az utat, ami az érzéseimhez vezet, nem láthatja, nem érzékelheti, mert rejtem előle. Most kapott egy fáklyát, hogy legalább a féltékenység okát, az általa okozott igazi sebeket láthassa, amik valójában régiek elmélyítéséből, felfrissítéséből álltak. Felkelt mellőlem, mire egyből felkaptam a fejem, izmaim ugrásra készen feszültek meg, mert az nem lehet, hogy most is hagyjam csak úgy elsétálni, mint az O'Connorsban. Ezúttal nem. Mozdulataiban azonban nincs menekülési vágy, így ellazulok, várom a vörös érkezését, hogy magától értetődő örömmel fogadjam. Nyakamra hajtja fejét, távolodásakor pofájához dörgölöm sajátomat futó üdvözlésképp, hogy aztán kihasználva a helyzetet férkőzzek közelebb. Lehet kihasználásnak nevezni, de megfizettem az árát, s nem tettem volna, ha sajnálatra, szánakozásra apellálnék. Hinni szeretnék abban, hogy tényleg több vagyok, több lehetek, mint elég. Bármit is jelentsen ez. ~ Szeretném, ha tényleg ismernél. Ha nem lenne kérdésed velem kapcsolatban, de képtelen vagyok csak úgy megadni a válaszokat. ~ Beszélek, mert érzem az alkoholt még, beszélek, mert fogalmam sincs, mikor lesz ilyen legközelebb, lerészegedni pedig mégsem akarok minden egyes nap, hogy aztán elsírjam életem egy-egy szegmensét. Talán nincs jogom így elérni azt, amire vágyok, vagy legalább a közelébe jutni, de nem ismerek más utat, számomra nem létezik másik. Meglehet szólnom kéne róla, ezt a gondolatot viszont hagyom a sötétségbe veszni.
Azóta vagyok úgy vele, ahogy most, amióta először engedtem a közelébe a farkasomat. Annyira felkavaró volt az a lelkesedés, ahogy viszonyult hozzá, hogy szinte nem is tudtam vele mit kezdeni. Haragudtam rá, amiért a hímhez ilyen, Horatio hímjéhez meg egészen más, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Másokat is kedvelt már, nem befolyásolta egyik sem azt, hogy mit gondolok. De Darim esete más volt. Teljesen. Nem volt tisztességes a nyakába varrnom a kapcsolatom tönkremenetelét, de nem tudtam másként állni hozzá. Onnantól, hogy a vörös nyitott felé, egyre ellenségesebb lett Horatioval, s nem volt maradásom. El kellett mennem, pedig egy részem – a vörösebbik részem – maradt volna, de úgy döntöttem, hogy egy háború éppen elég lesz arra, hogy megbosszuljam az ambivalenciáját. És nem volt véletlen az sem, hogy nem engedtem beljebb arimot a barát zónánál. Nem akartam bántani, de nem akartam elveszni se benne. Mert túlságosan külön élt tőlem a vörös amúgy is, s tudatosan kerestem inkább olyanok társaságát, akik neki is és nekem is egyformán voltak kedvelnivalók, vagy közömbösek. Horatio esetéből okulva mindenkit magam mögött igyekeztem hagyni, akivel kapcsolatosan egy kicsit is bizonytalan kötődésem alakult ki, de azt sosem akartam, hogy úgy érezze: nem elég jó nekem. Mert arra, amit hittem magunkról, tökéletesen elég volt. Több, mint elég. Jó barát. Bizalmatlan bizalmas. Nem tudom pontosabban felcímkézni most sem, úgy sem, hogy az energiái átömlenek rajtam és összekuszálják lelkemet. ~ Szeretném tudni. Sóhajtom bele közelségének kellemes, bizsergető melegébe, bundájához bújok, s nem kifejezetten jólesik, hogy kevés kivételével mindenhol meztelen bőrfelülettel érek hozzá. Nem ismerem őt igazán, s erre mindig nagyon szájhúzogatós ráébrednem. Próbálok szemmeresztgetve, látást erőltetve a mélyére nézni érzéseinek, de nem hagy betekintést, csak épp egy kis rést, s ez pedig nem elég. Dühömet táplálja csak és legszívesebben berúgnám azt az ajtót, éppen ezért – vagyis hogy ezt elkerüljem – engedem ki magamból a vöröst, hadd mutassa meg toleránsabb oldalát. A vörös nem vesz semmit se tolakodásnak, se kihasználásnak tőle, sőt, mocskosul élvezi is, s belekárörvend a lelkembe. Tudja, hogy felkavar, tudja, hogy utálom, hogy őt sem értem, pedig őt igazán kellene. Nem akarom viszont elzárni magamat teljesen a börtönébe, főleg azért, mert elmémbe cirógatnak-tépnek Darim szavai. ~ Add meg, ahogy tudod. De add meg, mert ez így nem kezelhető. Ha bármilyen szinten akarsz engem, ha akarod, hogy érezhesd: elég vagy nekem, akkor avass be. Ő.. – értem ezt a vörösre - ..talán érti. Én nem. Ismered A kis herceg történetét? – jut eszembe hirtelen egy kérdés, mely talán nem fog idevágónak tűnni számára, de mégis, nagyon a helyzethez illő. Szelídíteni és szelídülni. Erre lenne szükségünk. De ahhoz előbb tudnom kell, hogy mit akar. Ha csak a testem kell neki, az nem lesz az övé anélkül, hogy fel ne áldoznám hozzá a lelkemet is. Mi lenne elegebb a barátságnál? ~ Játsszunk nyílt lapokkal, ennyi idő után eljött a megfelelő alkalom. ~ szólítom fel finom célzással arra, hogy terítsen. Én biztos nem fogok belesétálni az ingoványba anélkül, hogy látnám hová is léphetek. Az elmúlt napok újra megtanították nekem, hogy jobb, ha tartom a pofám.
Hagytam egybefolyni a farkast és az embert, ebben a formában a kettő egyensúlyba került, kevésbé aggasztott az, ami pár perce még mászkálásra késztetett. Más most érezni a vöröst, más így érezni Willow-t, közben pedig az önzésről beszélni, mintha nem lenne ennek a fogalomnak egy erősen ingoványos és ránk nézve veszélyes szegmense. ~ Akkor ne mondj nemet a vörösnek. Én se tudom biztosan, hogy abból mi lehet, hogy mi vár rá vagy rám, ha nem az ember irányít bennünket, ám ezt látom a legegyszerűbb megoldásnak minden bonyolultsága és kérdésessége mellett is. Mi félünk, titkolunk, hallgatunk, ésszel kezelünk helyzeteket, számukra viszont mindez sokkal tisztább. Vietnam és Rocky óta több év telt el, és én megrekedtem valahol ezek környékén, vissza-visszahúzott a megoldatlanság, a kettő pedig egy ponton összeért bennem. Adni, akarni, elégnek lenni - kiragadott szavak, amikbe beleremegtek energiáim, hogy halk késztetést visszhangozzanak bennem. Egyszer volt valami hasonló, ennek a halvány árnyéka, ám azt első adandó alkalommal elpusztítottuk, mielőtt a kötél vaskos hurkot vethetett volna a nyakunkba. A rákövetkező elől elfutottunk. Willow-nál egyszer indultunk el, akkor is utána, célba érés nélkül és ez összezavart. Egyre lejjebb és lejjebb csúszott a pajzsom, bizonytalanságommal vegyes kíváncsiságom szinte tapinthatóvá vált. A vörös felé fordultunk. Mélyebben vett levegő, erősebben dobbanó szív, óvatos közeledés, másabb, mint korábban az a szeles, bolondos, kölykökre jellemző játékosság. A falkatárs helyett a nőstény került tekintetünk előterébe. ~ Én leszek a rókád? ~ kérdeztem, nem gondolva bele a birtokosjelző távlataiba, mert továbbra is nőstény figyelésével voltam elfoglalva. ~ Te akartad... Teljesen leengedtem a pajzsom, ezt azt hiszem, ismeretségünk óta először tettem meg - legalábbis előtte szinte biztosan -, lecsupaszítva a farkast és magamat is. A benne élő hevességet, megszerzési és megtartási vágyat, ami először a kölykénél lobbant fel, majd a társai védelmében öltött teljesebb formát, hogy aztán a Willow után eredésben korhadjon fel újfent erőteljesebben. Ő utána menne ismét, rohanna a világ végére is, ennyi év után már biztosan érezte. Érezte a hiányát, megsínylette a rajta tespedő másik hím szagát, amikor Rockyval volt, míg engem a testiség féltékenysége tépett. Ott a mélyben halványan pislákolt egy masszívabb birtoklási vágy, az arra való hajlam, az, ami engem fojtogatott, valahányszor hirtelen ledobta a pajzsát és én is épp lentebb engedtem sajátomat. Mindig a hazugságokat, a féligazságokat rejtettem, eleinte a múltamra, majd a jelenemre vonatkozóan. Nem akartam, hogy bárki kifürkéssze a miérteket, amiknek a zöme az ordasomból táplálkozott, tőle eredt. Ebbe a vágyba torkollt bele az emberé, ami a magabiztos birtoklási tudat helyett az önbizalom-hiányosság kifogyhatatlannak tetsző kútjából merített és bosszúra szomjazott. Elégtételre, legyen majd bármennyire is kegyetlen. Megszerezni akart, hogy kínozzon, de nem csak a test kellett, a hús kevés, azt bárki megadhatja, tőle kellett, mindkettőnek, még ha nem is pontosan ugyanazért. - Akarsz még nyílt lapokat? - térdelek fölött négykézláb, ahogy korábban az O'Connorsban, nem emlékezve, mikor keltem fel, álltam fölé és változtam vissza így. Hasonló a póz, mégis teljesen más a két helyzet, ezúttal sokkal feszültebben figyelem, még mindig szabadon hagyva a farkast, megkímélve a pajzs mögé zártság kényszerű élményétől. - Kell még beavatás, Kis Herceg? - Nem érzem tévesnek a "herceg" megszólítást, volt már férfi, de minket nem az a része érdekelt.
Kikérhetném magamnak, hogy én sose mondtam nemet, de olyan nyilvánvaló hazugság lenne, amit még a hotelben is megéreznének, pedig az nem itt van a szomszédban hála istennek. A csend, melybe burkolózom egyszerre dacos és beleegyező is, olyan, mintha kicsit attól tartanék, hogy megtöröm a varázst. Soha nem voltam még ilyen közel egyfajta vágyott igazsághoz, hát hagyom átömleni rajtam, őt, s mindent, ami vele jár, amit a lelke told hozzám. Tudom, hogy nem fogom tudni elereszteni az információkat, sejtem, hogy mind a zsigereimbe ivódik majd, megtöltve csupa métellyel, mely édes is lehet. Jó ez így, hagyom, mert igen: a vörös irányítja azt, hogy mit is teszünk. Most ő van soron. Ahogy megszabadul a pajzsétól, úgy eresztem le teljesen én is a magamét, feltárva előtte minden sosem titkolt valóságomat. csak így tudom befogadni a tőle érkező hullámokat, csak így van esélyem - esélyünk - arra, hogy megkapjuk, amit akarunk. Tényeket, igazságot, eddig ki nem nyilatkoztatott, bizalmas dolgokat. Mélyebben hatol belém ezzel a megérthetetlenséggel és átláthatatlansággal, mint ahogy Rocky tette valaha, s lám, most akkor magára is féltékeny lesz hirtelen? Nem tudom felfogni, hogy mit nem ért azon: nem akartam tönkretenni az emberi test gyarlóságával mindazt, ami a farkasaink között az első szikra pattanásakor kialakult. Féltem, s ez benne hagyta fognyomát, érezheti, hogy még mindig nem gyógyult be az ambivalencia okozta seb lelkemben. És nincs is egyedül. Így, pajzs nélkül nem tudom elrejteni a barna csalódottságát, a szerelembe belecsömörlött, összetört szívemet. Nem kellene, hogy tudja, hiszen Horatiora és rám tartozik, de így, hogy teljesen meztelenül vagyok előtte, mentesen minden sallangtól, amit a pajzs színezett volna közénk: nekem tényleg nincsenek titkaim. Bezzeg ő képes arra, hogy ezen alkalommal se szabaduljon a lényét övező, haragra gerjesztő, s valahol félelmetesnek is mondható, őserővel átitatott kuszaságtól. ~ Vagy én a tiéd. Részletkérdés, nem gondolod? Adok választ a kérdésére, melyben a fejét felütő kivagyiság és fenyegetés előcsalja belőlem a dacosabbik, pimasz énemet. A vörös nem változik, de én hosszú utat teszek meg benne az érzelmi hullámvasúton és őszintén, már le sem akarok szállni róla. Jólesik nem konstans szomorúnak és széttépettnek lenni, mint Horatio mellett azt sikerült. Nem kell többször. Nem akarok az a nő lenni, aki folyton kesereg. Nős. Ennyi, vége volt. És van is. Megszeppennem kellene mindattól, amit érezni vélek, de én inkább beleerősödöm a pillanatba. Valamikor, talán az ő folyamatindításának tükrét játszva én is váltottam, s ahogy fölöttem térdel pőre valójában, úgy fekszem én alatta, cseppet sem zavartatva magam. - Tönkre akarsz tenni? Szeretnéd.. - nyúlok fel kezeimmel, hogy tarkójára siklassam érintésemet és hirtelen mozdulattal rántsam magamra, ha nem vigyáz. Ajkaimmal leheletközel furakszom az övéihez. - ..azt, hogyha nem állnánk meg itt? Kérdem pimaszul, még mindig nem tágítva közeléből, úgy heverve alatta, mint egy robbanni képes bomba, a felperzselt aknamező maga. - Kelljen? - kérdem élesen és ha nem vigyáz, ha nem szegez az ágyhoz saját testsúlyával, akkor lerúgom magamról, s felpattanni igyekszem, hogy vérvonalképességét hívjam elő a vörösnek, s az ágy mellett teremjek állásban, ha tudok. - Kell. De nem így. - húzom fel orromat dacosan, s már mennék, de a vörös akaratát nem sikerült a pajzs mögé dugjam, hát megrángat, mint valami marionettet. Visszaroskadok az ágyra, s ha még mindig a háta van hozzám közelebb, akkor hátulról átölelem, hogy térdelő-felegyenesedésbe duruzsoljam, miközben szavaimmal hátának bőrét cirógatom. - Miért vágyik arra valaki, hogy meggyűlöljék, ha szeretetre lenne érdemes? Róka komám.. - becézem úgy, ahogy ő tette velem az imént. Rajta áll, hogy milyen testhelyzetben éri a kérdés, s a válaszát sem láthatom előre. Sosem éreztem még ennyire erősen, hogy mennék is meg maradnék is. És amennyire tetszik, annyira tép szét a pillanat. Mert tisztességtelen. Mindkettőnk részéről az.
Adom és kapom azt, ami eddig rejtve volt, bár részemről akaratlanul is kusza és érthetetlen szinte minden, míg amit felőle érzek annyira tiszta. Egy pillanatra majdnem visszahőkölök, meghátrálok, mert túl sok, túl nyílt, talán nem is lenne szabad tudnom, talán nem kéne látnia. Mégis ahogy magamból csepegtetem az őt érintő dolgokat, úgy kapok mohón azután, amit ő tár fel, remélve, hogy ha nem is leszek képes megérteni, de legalább elfogadom majd. Elűzni a megtörtséget, boldoggá tenni, megfosztani a megcsömörlöttségtől? Én sose gondolkodtam így, nekem nem volt szerelembéli meghasonlottságom a farkasommal, nem mentem keresztül azokon, amiken ő és fogalmam sem volt, hogy ezt miképp lehetne kezelni. Ám azzal párhuzamosan, hogy ezt engedte látni, mindaz, ami belőlem áradt, erősebb lett, nehezebb, habár ugyanolyan zavaros. Bennem nem éltek konkrétumok, én belül is csapongtam szeszélyesen hol harmóniában a farkasommal, hol ellentétesen azzal, s mindaz, ami bennünket idáig juttatott, a menekülés volt. Mindig és mindenhonnan. Az elfő falkából, a rabságból, Európából, egy lehetséges szerelem elől... A világ végéig rohantam és már nem tudtam, merre futhatnék tovább, csak hagytam, hogy érezze a hajdan valós, most képletes kimerültséget lábaimban. Nincs egyszerűbb, letisztultabb képem, csak ez a zavarosság, ami elmémet is szennyezi és ami az ominózus gyilkosságokra rávett, amik azóta kísértenek időről-időre, de nem megbánásom okán, hanem már vágyom újra elkövetni őket. ~ Nézőpont kérdése inkább ~ felelem félreütve éledező dacosságát, amivel nem képes bosszantani. Nem azzal, soha sem a hevességével vagy a pimaszságával. Nézőpont tekintetében pedig én is újabb perspektívára vágyom, másabb testhelyzetre, bár a megmozdulás nem előre eltervezett, ahogy lassan semmi sem az. Csak hagyom történni, engedem, hogy a farkas kedve szerint jöjjön elő jobban majd húzódjon vissza, mint a tenger apálykor. Forró a tarkóm, ahol hozzá ér, rántása kissé váratlanul ér, a kísértés pedig erősebb, mint valaha, csak a szavai, hanghordozása térít el mindig, mintha vádolna, feddne és követelne egyszerre. Én vagyok kusza? Te sem vagy épp egyszerű. - Tönkre foglak tenni - közöltem tényszerűen, rátarti pöffeszkedés nélkül. - Vagy így, vagy úgy, de az egyikben van lehetőség arra, hogy ne roppanjunk bele. - Csak lehetőség, de biztosra valami jobb reményében sose mertem kijelenteni. Lerúg magáról, meghátrálásom félig megadó és nem is bánom a közénk szökő kis távolságot, egyedül akkor csap fel energiáimban némi méltatlankodás, amikor pajzs esélyét érzem, s ez már arra késztet, hogy csuklója után kapjak. Nem. Még nem. Lecsúsznak ujjaim kezéről, mert érzem a vörös makacsságát, és az mellettem tartja, mint valami szövetséges Willow kínzópadja mellett. Rogyj csak vissza és hagyd, hogy a romlás felé tereljelek, magammal együtt, aztán lesz, ami lesz. Mintha ilyen könnyű lenne. Szinte fáj az ölelés, amit kapok, pedig nem szoros, nem durva, szavaival halvány mosolyt csal arcomra. - Mert a gyűlöletet ismeri, azt már kapta kérve-kéretlen, de a szeretet, ha jött is, hamis volt. Hazug. Megbízhatatlan. - Lefejtettem magamról karjait és felé fordultam némi helyezkedés után. - Miközben a fél karomat adtam volna azért, ha valóság lenne. Nekem már kevés volt a "leheletközel", lehetetlen a "majdnem", ahogy ujjaim elvesztek a barna tincsek között, mert kicsúszott a gyeplő, s míg farkasom energiáival ölelte a nőstényt, én loptam az ízt, ami olyan lett az évek alatt, mint valamiféle tiltott gyümölcs. Most, amíg még nincs pajzs, és az ösztönlény nem hagyja menni egyikünket sem. Akarok tőled Willow, elég sok mindent akarok, a csók pedig, ha engedve volt, kósza előszélként szolgált. Nem kell a barátságod, sajnálom, de nem az kell, ez egyértelművé válhatott számára is.
Ahogy ő mindig menekült, s ennek a lenyomatait viseli magán, úgy én sose hittem, hogy fogom tenni. Nem mentem volna, ha nincs a vörös, ha nem érzem azt, hogy megfojt, ha nem akarok revansot venni rajta azért, mert elkaffogta tőlem azt, akit szerettem. Szeretek. Nem akarok belegondolni, nem akarok fejest ugrani az egészbe, csak hagyni szeretném átömleni magamon a történetet, amit talán sosem fog Darim újra megosztani velünk. És furcsa, de kellemes az, hogy egyszerre érdekel valami engem és a vöröst is. Vérszagra gyűlünk, mint az éji vad, hiszen mindketten ugyanazt a múltbéli igazságot féljük: egyetértésünkből semmi nem születhet, ami jó. Ami élő. Ami nem Margaret.. Elméjébe csintalankodnám, hogy hova tegye a nézőpontjait, de annyira képtelen lenne ebben a szituációban bármit is reagálni, ami nem katatón emésztése az energiaáramlásnak, hogy még bennem sem üti fel hiányfejét a beszédkényszerem. Tenyerem alatt érzem tarkója bőrét, ahogy közelebb rántom, s begörbítem ujjaimat a mozdulat erőkifejtésébe, azt is észlelem, hogy körmeimmel kis félholdakat vájok bőrébe, így karcolva oda az akarom-nemakaromot. - Tégy! Közlöm vele, mintegy engedélyt, de valójában ez nem más, csak dacos nemtörődömség és hitetlenség egyben. Mert nem hiszem el neki, hogy tönkre akarna tenni. Tudna, ebben készséggel biztos vagyok, de valahogy nehezemre esik a vörös lelkendező szemellenzőjén keresztül azt érezni, hogy ebből baj lehet. Kellemesnek érzem a veszélyt, aminek szagát orromban érzem, s amely tüdőmbe ereszkedve ellopja a levegőt tőlem, hogy kénytelen legyek sípoló sóhajjal kifújni azt, amint tovább beszél. - Mondd, mi az! Parancsolom, erélyesebben tolva oda a szavakat annál, mint kellene. Ellököm, hogy aztán megint melléje roskadjak, s erőszakosan vonjam ölelésbe, a megszűnő távolságunkba omlasztva minden felhúzni próbált falamat.
***
Tudom, hogy ez rossz ötlet, mindig tudtam. Ezért is tartottam távol tőle magam. De az elmúlt napok viharában megedződve úgy vagyok vele, hogy nem, most nem érdekel. Tudni akarom, mire gondol, mert talán többé nem lesz lehetőségem rá. A fájdalomtól meg nem félek, megszoknom kell úgyis. Egy szeggel több, vagy kevesebb abban a koporsóban.. nem mindegy már? - Sosem gyűlöltelek. Kérem ki magamnak elképelve, pedig talán nem rólam beszél, nem felőlem sérelmezi. Ám a döbbenetem annyira erős ezen kijelentésének béklyóit viselve magamon, hogy későn veszem észre a mozdulása közben tekintetében éledő tettelőrejelzést. Elhúzódás helyett lehunyom szemeimet, ahogy tincseim közé túr. Hátára simított tenyerekkel, magamat hozzá közel tartva tűrök, s közben nem vagyok hajlandó tudomásul venni azt, hogy a vörös energiái milyen intenzitással kavarognak a hím körül. Hogy mit tesz bele abba, ami az emberi test számára csak játék is lehet.. hogy mennyire adja ki magát, mit választ. Mert választott. Nem ma, nem tegnap. De sem máskor, sem most nem akarom meglátni. Viszont elhúzódni sem kívánok. Ajkai szinte fájdalmas szikrákat pattintanak elő belőlem, a csókba fullasztom minden eddig építgetett távolságtartásomat. Olyan közel simulok hozzá, amennyire csak test a testhez képes, s ha a pillanat hevében nem ébred meg rá, hogy mennyire rossz ötlet is az, amerre haladunk, akkor pár szívdobbanásnyi idő alatt fordulok úgy, hogy immár fekve legyünk az ágyán. Megint. Ahogy matracot érünk, pilláim szinte riadtan vetődnek fel, s bár még mindig kapaszkodom Darimba és az elmúlt másodpercek mérgező mézébe, elszakítom tőle ajkaim, nem lépem át a határt, amit meghágtunk így is. - Egy lépés.. egyszerre csak egy. - súgom enyhe rekedtséggel. Mennem kellene, de nem akarok. Mert kíváncsivá tett, hogy mennyire él benne a tisztelet. Vajon tudunk-e egymás közelségében létezni úgy, hogy nincs köztünk semmi, de hagytuk, hogy tudjuk mitől távolodunk? - Itt akarok maradni éjszakára. - heveredik el a vörös, jelezve ezzel, mennyire komolyan is gondolja azt, amit kimondatott velem. Önuralom. Van-e olyanunk, mondd, Darim? Tiszteljük-e egymást annyira, hogy működjön ez így? Érdekel. Mert ahogy mondtam: sose gyűlöltelek. Ha elég volt az neked, ha nem.
Olyan felelőtlen, könnyelmű, annyira sebezhető tőle, hogy egyszerre szeretném összezúzni, megmutatni, mennyire nem kéne így viselkednie, mert képes vagyok megtenni. Emellett viszont az is ott bujkál, hogy elrejteném ezt az oldalát a világ elől, mert önző módon én akarok lenni az, aki széttépi, más nem teheti, ne tehesse, vagy kitépem a szívét. Sosem gyűlölt? Majd fog, amikor rájövök, hogy szeretem, amikor megtudja, hogy így érzek és mégis, talán tökéletesen képtelen leszek boldoggá tenni. Nem tudok a barátja lenni, próbáltam, próbálok, de egyre nehezebb, amikor olyanokat mondok, amilyeneket Horatiónak a motel nyeszlett kosárpalánkja alatt. Mert idegesít és ingerel, el akarom hajtani a közeléből, ne rá figyeljen és nézzen így, ne tűnjön fel gondolatai között, amikor velem van... Emberi a versengés, ami bennem él, a farkasnak viszont nem vetélytárs, kegyetlen bizonyossággal érzi, engem pedig szétvet, hogy egyik oldalról kepesztenem kéne, míg a másikról pontosan észlelem, mennyivel inkább nyeregben vagyok, mint a barátom. Úgy utállak Willow, hogy ennyire kettéhasított vagy, ezzel pedig engem is a szakadék széle felé vezetsz, én pedig megyek utánad, mert nem tudok mást tenni. Mintha megtenném az utolsó lépést oda, ahonnan nem akarok visszautat, szabadesésbe kezdek és ő velem zuhan, mert nem lök el. Megugrik a szívverésem, s ahogy korábban ő kért bebocsátást, bepillantást a múltba, a felperzselt lelkembe, úgy most én kérem ugyanezt - a szívébe. A kis helyet, apró zugot, nem többet, de messze nem barátként. Energiáim az övé kapaszkodnak, utána nyúlnak, most nincs ezen kívül semmi, csak a vágy, hogy eggyé váljon mindaz, ami még ennyi felé van szedve. Szükségem van rá. Egy elnyomott részem tökéletesen tisztában van ezzel, sokkal jobban, mint amennyire én tudatában vagyok, csak akkor sejtem meg, amikor hagyom, hogy a farkasom így vezessen, neki pedig az első útja hozzá visz. Eldőlünk, s egy szempillantás alatt válok mohóbbá, ám épphogy derekára ér kezem, elszakad tőlem. Valahol örülök, valahol fáj. Halk, frusztrált a morranás, amit hallatok, fejemmel az övéhez furakszom, homlokom homlokát éri. Semmit sem teszek, csak hagyom, hogy felkorhadt vágyam lassan csituljon, hogy ezzel párhuzamosan valahogy őt is közelebbinek érezzem. - Nem lehet - mondom halkan, határozottan, majd elhúzódok tőle. Neki lehet, hogy van kellő önuralma, de nekem... Amint érzem, hogy csak egy kicsit is megvan, hogy leheletnyivel jobban az enyém, mint az övé, kapnék utána, mind többet akarva, mert félek, ha nem teszem, másnapra eltűnik, több alkalmam nem lesz. Talán pont ezzel szalasztom, lököm el, nem tudom. Soha nem akartam egy nőt vagy nőstényt sem megszerezni, fogalmam sincs, hogyan kéne ennek lennie, mi a bevett forgatókönyv, ha van olyan. Virágot nem vagyok hajlandó venni. Felülök és visszaveszek alsót, melegítőt, és habár nem húzom vissza a pajzsom, mégis olyan, mintha magamra öltöttem volna azt is. Egy darabig némán ülök az ágy szélén, háttal neki, s ha ő sem szólal meg, akkor egyedül farkasom súgását hallgatom. Nem akar, nem képes többé pajzs mögé húzódni mellette, zsigerileg tiltakozik és veti el a dolgot. Mintha mind összeesküdtek volna ellenem... - Willow... sajnálom, oké? Tényleg. - Hogy nem maradhat, vagy hogy nekem már nem jutott ennyi önuralom, nem tudom. Mindkettőt, de főleg azt, hogy egyszerre egy lépés. Halk dac éled bennem. Legyen, akkor egyszerre egy, tessék, megvolt mostanra az egy. - Azt hiszem, most jobb, ha mész - tettem hozzá halkan. - Különben elbaszok mindent - néztem hátra kicsit vállam fölött, halvány mosoly árnyékával szám sarkában. Szeretném, ha maradna. Ha az enyém lenne. Ha nem kínozná a más utáni vágyakozás, olyan után, akit nem kaphat meg teljesen. Önző jót akarás ez, amiben nem lehet szétválasztani, meddig nézem az ő javát és hol kezdődnek a személyes igényeim. Jó lenne, ha a kettő egybe mosódna, de ez nem ma, nem itt és most fog megtörténni, ha valaha ugyan bekövetkezik.
Talán bánni fogom, amit mondtam, talán nem leszek boldog egy pillanatig se attól, amit megtettem ezzel a kijelentéssel, de nem érdekel. Elegem volt abból, hogy harcolok, belefáradtam a szétszakadottság érzésébe, abba, hogy a vörös is mást akar, meg én is. Megegyezésre jutottam saját magammal, vele, hát itt vagyunk, s a kezébe adtam a lehetőséget arra, hogy megmutassa: tévedtem-e, amikor megbíztam a saját vörösömben, abban, aki a hím mellett óhajtja állatias, mégis vak bizalommal tölteni az idejét. És egyébként is, fásult vagyok. Tönkrement nélküle is. Nem hiszem, hogy van még lejjebb, bár sejtem, hogy túl sötéten látom most a világomat. A lelkemet csókolom ajkaira, díszcsomagolástól mentesen, nyersen, megcsócsáltan, de a kezébe adom, hadd tegyen vele azt, amit csak akar. Amit tud. Mint valami megunt játékot, úgy dobom oda neki, undorodva a magam részétől kissé, ellökve részem ezen gyenge darabját, "nem kell, vedd el, pfujj!" módra táncoltatva meg energiáim félelemízű szimfóniáit a pillanatban. Úgy érzem, mintha szavai tenyérré válnának, s arcomon pofonként csattanna az elutasítás. Én kezdtem, ezt tudom, de amikor visszanyal a fagyi, azt nehezebben viselem. A vörös versenyt morran a másikkal, az előbbi elszakadásom után ő kapta a megmorgást, most ő adja. - Értem. - koppan ez az egy szó dacosan, s mozdulhatnék, mert talán kiviharzást vár tőlem, de mégis maradok. Felülök az ágyon - az ő ágyán, azon az ágyon, ahol vele akartam aludni ma éjjel, békében maradni, nyugton és elhinni, hogy jár egy szelet boldogság a szétzúzott múlt szilánkjaiban heverve is - és végignézem, ahogy felöltözik, majd én is moccanok, hogy összeszedjem a fehérneműmet és a törülközőm. Utóbbit magam köré tekerem, mellem fölött nyomkodva be az anyagot a rétegekbe, hogy rajtam maradjon, előbbieket pedig egy a kijárat felé útba eső fotelba, kanapéra ejtem. Itt hagynám, kínzásból, de végül mégis mintha elöntene a szégyen és lerogyok az eldobott holmi mellé, ültemben hallgatva tovább a szavakat. - Ne sajnáld, szóltál előre. - vonom meg a vállamat, így rángatva feljebb megereszkedettségéből. A vörös maradna, szinte gúzsba kell kötnöm, hogy eltávolodjon a hímtől. Fordítva érzem a lovon ülésünket és ez amilyen keserű, annyira tudnék nevetni is rajta. - Én is azt hiszem. Jó éjt, Darim! - Lököm el magam a kanapétól, felkapom a fel-nem-vett fehérneműimet a kezembe, s pár pillanattal később a méltatlanul pajzs mögül kivonító vörössel magamban az ajtón kívül termek. Mondhatnám, hogy sosem éreztem magam ilyen nyomorultul még, de az nem lenne igaz. Viszont ennyire megalázva tényleg nem. Hát lám, mégis dobogós este lett. És valahogy ahhoz is fáradt vagyok, hogy bárkire haragos legyek. ~ Köszönöm. ~ engedem még le a pajzsom annyira, hogy finoman cirógató szavaimat - őszinteségére vonatkozón - a hím elméjébe rajzoljam, megsimogatva mára búcsúzóul, ha beereszt. Aztán energiáim és lépteim is távolodásomat jelzik, hogy nem sokkal később magamra zárjam lakrészem ajtaját.
Ami önuralom osztályrészül jutott nekem, azt most vetettem be, mert később lehetne kétszer ennyi is, nem menne. Bármennyire is sértse vagy dühítse ez most és bármennyire legyen nehéz. Ne zúdítsam rá minden érzelmem. Azt hittem, könnyű lesz ezt megtartani, mégis folyton egyre közelebb furakszik és lassan, ha akarnám se tudnám ettől eltartani, pedig tényleg igyekszem. Talán nem kéne és akkor nem vallhatok kudarcot. Felöltözök, leülök, majd érzem, ahogy moccan a matracon, energiái ide-odatáncolna, távolodik, én pedig csak ülök az ágy szélén, mert így a legbiztosabb. Így most a helyes. Mégsem érzem jól magam tőle, sőt, tulajdonképp sehogy sem érzem magam, csak úgy vagyok, ahogy apránként múltba veszik az iménti pillanat is. Hátra nézek rá vállam fölött, amíg még itt van és láthatom, mert úgysem mennék után - most, itt, ebben a városban nem. Mert úgyis látom és érzem minden nap, ez azonban több puszta megszokásnál. Vállvonás, amivel együtt én elkezdtem felhúzni a pajzsom, mintegy sajátságos búcsú gyanánt. Mára ennyi volt, ennyit lehetett, Kis Herceg. Fogalmam sincs, meg tud-e szelídíteni, vagy én őt, hogy mennyire kívánom ezt vagy épp mennyire lökném messzire, de ráléptem erre az útra, holott nem tetszett ingoványossága. Ilyen terepen még nem mozogtam, s ha nem akarok orra bukni, vagy inkább pofára esni, akkor tényleg minden ügyességemre szükségem lesz. - Jó éjt - mondom, amikor átlépi a küszöböt, s igyekszem nem belegondolni, hogy ezt nem csak így mondhatnám neki. Nem csak akkor, amikor épp távozik, de döntöttem, visszavonni pedig nem fogom. - Jó éjt... - súgom az üres lakásba, majd felkelek és a szekrényhez lépek ruhákért. Képtelen voltam idebent maradni, visszafeküdni úgy, hogy még tisztán éreztem az illatát a lakásban, az ágyon. Lehet, hogy hamar elillanna, gyorsabban, mint ahogy kilépett az ajtón, mégsem vagyok képes megvárni, mert utána csak azért érezném, mert érezni akarom. Pajzsom résén át követem energiát, hogy ne lépjek ki korán a folyosóra, csak ezért ér még el az üzenete, mert után konokul elzárkózom teljesen. Ajtajára csak egy pillantást vetek, ahogy elhaladok előtte nesztelen, puha léptekkel, mint egy tolvaj. Az vagyok, meglopom őt és saját magamat is, bármennyire legyen ez különös vagy akár lehetetlen.
Az erdő szélénél járok, amikor megállok és visszafordulok. Kapásból tudom, melyik ablakot kell figyelnem. Nem látok fényt kiszűrődni, s aligha lehet innen eldönteni, hogy azért, mert máshol van, vagy mert alszik. Vagy csak próbál. Sajnálom, Willow. Mindent.
Tekintve, hogy a jövőbeni-jelenlegi nejem utasított, hová is küldjem az esküvői akármiket, amikkel újabban zaklatni kezdtek, és mind emellé nem volt hajlandó még pontosan beavatni abba, hogy miként is vigasztalgatta Darim; ráadásul még az is eszembe jutott, hogy az említett hím milyen nagyon erkölcsi fölényét bizonygatta nekem a minap a templomban; és akkor még ott volt azaz ominózus este, amikor Yvonne illata lengte körbe, egyértelműen hagyva rajta a közös estéjük emlékének szaglenyomatát… nem volt kérdés számomra, hogy maradéktalanul teljesítsem drága asszonykám kérését és pusztán csak egy nagyon kicsi plusszal toldottam meg a rendelés-ajándékot, mondván, ha már lúd, akkor legyen kövér. És persze kicsinyes féltékenységemben, igen jó bosszúnak is tűnt, abban a percben, amikor visszahívtam a dekoros céget és a virágost. Felhívtam az Omegát, hogy kapja össze magát és menjen el a megadott címekre, szedje össze, amit a kezébe adnak és mindent hozzon fel a Lakba. Ahogy megérkezett az egész romantikus hányás-nyáltenger, energiáimmal a hím után kutakodtam, bízva abban, hogy pont most nincs otthon. Úgy tűnik mázlim van. Az ajtaján a zárt minden szívbaj nélkül töröm fel – mindent a kiszállítás érdekében ugye – és szépen egymás után hordom be az első adag lufit, majd a második adagot is, utóbbit szépen elrendezve az ágya környékén. Ezután következik a virágtenger és egy különösen ronda és giccses csokrot pedig úgy helyeztem el, hogyha az eddigi sokk még nem lett volna elég, ez a rusnyaság a képébe figyeljen, ahogy belép az ajtón. Oké, a virágokat én tettem az egészhez, de szerintem totál megérte. Amiée kérésének megfelelően széthintek úgy 300 darab szalvétát is és ezután a jól látható helyen hagyott legnagyobb és legrondább szívrózsa csokor közepére helyezem az üzenetet.
"Igazán jól esett az a múltkori este, valamikor megismételhetnénk! (: " Csók; Mrs Howl
A végét én költöttem rá, de valahogy így érzem teljesnek az egészet. Amint végzek, körbe nézek és mint aki jól végezte dolgát, távozom.
A lakásomban aztán roppant nagy elégedettséggel terülök el az ágyamon és előveszem a telefonomat, hogy megírjam Aiméenek, a kérése szerint jártam el, mindenben. A kis plusz mellék meglepibe nem avatom be, az tőlem ment a hímnek és most valahogy borzasztóan vérzik a szívem, hogy nem vagyunk valami jóban egymással. Akkor az egész poénnak menne el és nem ennek a furcsa és gyerekes bosszúnak, de legalább megnyugtat a tudat, hogy csak félig van benne az én kezem. Csakhogy miközben a telefont nyomogatom, véletlenül megnyitom Willow pár nappal ezelőtti üzenetét. Haragszom rá, ő is rám, ezért eszembe sem jut, hogy életbe vágó lenne, amit akar, ha meg igen, akkor nem smst pötyörészett volna, hanem felhív. A lényeg, hogy az üzenetet nem nyitottam meg, egészen mostanáig… És amit látok… megáll bennem az ütő és mint akit áramütést ért, úgy ülök fel az ágyon. Hitetlenkedésemet a méreg veszi át és bár erős a késztetés, hogy falhoz vágjam a telefonomat, inkább valami – pontosabban valaki – mást óhajtok beleépíteni a tartófalakba. Felrántom a pajzsom és magamban fortyogva várom, hogy a hím hazaérjen. Az időbélyegző egybe vág azzal, amit Odie mondott a vigasztalásáról, így aztán egyetlen pillanatnyi kétségem sincs már afelől, hogy hogyan és miként is történt az a vigasznyújtás. Nem számít mennyit kell várnom, csak akkor vonulok át, amikor már biztosan tudom – hallottam – a másikat hazaérni. Ekkor azonban, mint akit ágyúból lőttek ki, úgy robogok be, és se szó, se beszéd, se kérdés se semmi – remélhetőleg kihasználva a lakásában hagyott meglepi okozta csodálkozást – és egyenesen a képébe mosok négy évszázadnyi erőmet és jelenlegi fortyogó dühömet bele sűrítve az ütésbe -, hacsak nem talált módot arra, hogy kikerülje.
Nem voltam otthon valaki dolgozik is, nem csak szivecskéket szór szerteszét mások lakásában, este értem vissza a Lakba és valami hátamon futkosó rossz érzés ült meg bennem, ahogy felértem a másodikra a lakásom felé tartva. Kifejezetten Horatio szobája előtt sűrűsödött be mindez, de ráfogtam arra, hogy fasírtban vagyunk éppen, ezért nem is foglalkoztam vele annyira. Ez a töméntelen negativitás viszont így is elektromos ütésként cikázott bennem. A meglepetés erejének ott félig lőttek, hogy betörve találtam az ajtómat. Mivel csak itt lakó farkas lehetett így nem estem kétségbe, hogy volt olyan kóbor, aki idáig feljutott, idegen szagot sem éreztem és az eddigiek után amúgy is akadt egy átkozottul jó tippem. De még milyen! Egy ujjal löktem be az ajtót és léptem beljebb, ahogy megcsapott az édes-émelyítő rózsaillat, valamint a lufik jellegzetes szaga. Te jó isten! A középen virító csokorhoz lépve már teljesen biztos voltam abban, hogy ki rendezte mindezt, ahogy abban is, hogy Odie volt annyira mocsok, hogy kétértelműen fogalmazott, amikor rólam beszélt. Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy Willow volt olyan hülye dög az egész tetejében, hogy egy az egyben továbbította az üzenetet, amivel őt akartam betalálni. Döngő léptek, szinte remeg belé az egész emelet. Gyorsak. Épp csak van időm megfordulni, hogy egy pillanatra farkasszemet nézzek a hímmel, már lendíti is az öklét, ám minden igyekezete ellenére sem eszik olyan forrón azt a kását. Elhajolok és azzal együtt, ahogy lehajoltam, már lendültem is előre hogy birkózó fogással elkapjam - vállam a gyomránál, kezem térdhajlatainál - és a földre vigyem. Én se tegnap jöttem a falvédőről és kezdtem hozzászoktatni magam a váratlan, élből agresszióba forduló helyzetekhez, harcos voltam, ahogy ő, nem kevésbé jó, ráadásul... ő jobban benne járt a korban és a hanyatló-ágban, mint én, ideje lenne nyugdíjba vonulnia. Hogy ennek nyomatékot adjak, feltérdelve egy isteneset mostam be neki, ha elhajolt, akkor a padlónak, de úgy, hogy megmaradt az öklöm nyoma. Szemem borostyánsárgán villant, szemfogaim agyarakká nyúltak. Érett ez már köztünk így tényleg nem lepett meg a hirtelensége ellenére sem. Nem fecséreltem pofázásra az időt, ököllel igyekeztem püfölni, s amikor erre ráuntam, már a karmok következtek. Az, hogy mennyire és hol dúltuk, dúljuk fel ezt az egész giccses szart, kurvára nem érdekelt. Dúvad módjára estem neki, mintha soha nem lett volna a barátom, a bajtársam...
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Valami isteni szerencse folytán – annak tudom be – sikerül elhajolnia az öklöm elől és lehajolva rám fog. Cserébe izomból és két kézzel vágom vesetájékon, emelve a nagy intim közelség intimitását. Eldőlünk és alig, hogy a földre érkezünk és most ő lendíti az öklét. Bár megpróbálom elkapni a fejem, úgy, hogy rajtam tehénkedik, kissé nehézkes és szépen be is viszi. Felreped a szám és kiserken a vérem. Több se kell, farkasom kékjébe fordulnak íriszeim, karmaim megnyúlnak és hálából felé marok, remélhetőleg arra biztatva, hogy szálljon már le rólam. Nem érdekel mekkora darabot marok ki belőle, amikor elérem, de bízom abban, hogy jó nagyot. Talpra állok és újra nekilódulok. Immáron az én agyaraim is megnyúltak, farkasom hangján morgok. Kitépem az ezüst láncot a nyakamból és a képébe nyomom, ahogy újra felé ütök és ha sikerül, hát ott is tartom, ameddig tudom, égesse csak a bőrét. Lehet, hogy idősebb vagyok, mint ő, de még közel sem vén és eszemben sincs hagyni magam. Nem vagyok kevésbé agresszív, mint ő, én viszont nagyon is jól tudom, hogy egykor barátok voltunk és azt is, hogy mennyire álszent tuskónak tartom a legutolsó beszélgetésünk után. És nem érdekel, ha fogalma sincs arról, hogy kicsoda is számomra Odette. Dühös vagyok és revanst akarok mindenért. Odetteért, Willowért, Önmagamért, a barátságunkért…
//bocs, hogy kidobtam a másodikat helyetted, de szükségem volt az eredményre a folytatáshoz OO//
Beviszem az ütést, szépet szól, nyoma is marad, szóval meg vagyok vele elégedve, azzal már korántsem, hogy "hálából", azok után, hogy bekopogtatott a veséimnek - bár ne lettek volna otthon -, még a karmait is az oldalamon élezte. Hatásos lehetett az az ima a templomban, mert akkorát tép ki az oldalamból, hogy csodálom: maradt még ott valamim. Még szép, hogy leszállok róla, tudod kinek kell, hogy egyből ki is húzzák esetleg a beleit! A vérem nem folyik, hanem tisztes tócsákat hagyva placcsan ki belőlem, ezt úgy bekaptam, ahogy talán még semmit életemben, bassza meg. Amennyire fáj, annyira dühít, a pofámba kapott ezüstről már nem is beszélve. Szédít. Valami feszít - bentről, a feneketlen mélységből, a tiszta értelem kisiklik az ujjai közül, ahogy az oldalamon tartani is teljesen felesleges az egyik félig átváltozott kezem, mert ettől nem fog elállni a vérzés. Összefolyik, elmosódik, egy pillanat alatt, vehemens lavinaként torlódik fel bennem minden, ahogy az ezüsttől üvöltve szabad kezemmel a torka után nyúlok és elkapom. Elhallgatok, nincs üvöltés, nincs már semmi más előttem, csak a vasmarokkal szorított torok, a fejemben visszhangzó hörgés, miközben minden lángol, pánikban rohangálnak körülöttünk, vad morgást és sikolyokat hord a szél a nehéz füsttel együtt. Tudom, mire kellettem, mivel próbál végleg magához láncolni, mit nem akarok, mert hiába a bizonyosság, nem lehet tőlem és ha világra jön, nem kérek belőle, nem akarom más hasonlóságát kiszagolni rajta, újabb vereséget szenvedni egy huszadrangú senkitől, pusztuljon hát mindkettő akkor is, ha az én vérem. Karmom belé mélyed, nincs semmi ezen és a szorításon túl, nem észlelem, hogy vastagabb a torok, amit most szorongatok mint az, amelyiket évszázadokkal ezelőtt. Páni félelem. Reflex. Élni akarás, szabadulási vágy minden elől, ami üldöz és sose hagyja abba hajszolásomat. Dögöljön meg, múljon el, hagyjon békén!
A torkomból feltörő üvöltés és morgás egyvelege idegen. Nem megszokott, sőt, ő még sose hallhatta, én pedig nem fogom fel, hogy harsan, mint egy tébolyult zeneművet lezárni készülő akkord. Ha látnám. Ha tudnám...
Valaki segítsen... könyörgöm...
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Vérének szaga azonnal betölti a szobát, nem finoman folyik belőle, hanem ömlik karmaim nyomán. A marás és a feltápászkodás után újra nekimegyek, az ezüstömet pedig a képébe tolom minden finomkodás nélkül, hogy aztán a vérszag mellé még az égett húsé is társuljon. Ott tartom rajta, amíg tudom, pontosabban, amíg a nyakam után nem nyúl és rá nem szorít. Első reflexből szabadulni próbálnék, szabad kezem farkasom gyorsaságával markol a csuklójára, de olyan erővel tart, hogy azonnal leesik, ha nagyon ficánkolok, lefejezem saját magam. A dulakodástól megcsúszik a kezem, feljebb nyomva arcában a láncot és egészen a szeméig érek, ott is állok meg. Már nem gondolkozom, nincs rá időm, egyszerűen tudom, hogy vagy megpróbálok tenni valamit, vagy itt a vége. A másodperc tört része alatt jut eszembe Aimée és a közös életünk lehetősége, amit talán sosem fogok megtapasztalni. Bastien, Aiden és Mary, akiket feltétel nélkül szerettem és szeretek ma is. Vajon lesz, aki felneveli a legkisebb fiam? A falka, ami az életem volt és amiért bármikor halnék boldogan… Minden csupán egyetlen pillanat, tán egy szempillantás alatt történik, több idő nem telik el, nem tud eltelni. A szemének már valószínűleg annyi, de fogalmam sincs, hogy ez visszaveti-e bármiben is. Mindenesetre a csuklóját maró kezem hüvelykje mozdul és egyetlen mozdulattal próbálok belé hasítani, de sikertelenül járok. - Barátom… – hörgöm még, aztán Isten kezeibe teszem a saját életemet, ha már a sajátom nem volt érdemes arra, hogy megvédje azt.
Kezdőlap
Nagyon-nagyon nyűű 
//
