Azt senki nem mondhatja el rólam, hogy unalmas lenne az életem. Mindig történik valami, legyen az várt, vagy váratlan. Corina feltűnése az utóbbiak közé tartozik. Aztán még az, hogy a lányaim tudomást szereztek egymásról. Még jóval előtte meg a válás Symmel. Élem az életet, annyi fix. Kíváncsi vagyok viszont, hogy mennyire lesz más ezentúl az élet, itt Fairbanksben, most, hogy Corina is hazajött. Sok mostani ismeri, de vannak személyek, akiknek nagyon szívesen bemutatnám, mert sejtem, hogy jól kijönnének. Pláne, mivel Corinával egy bizonyos szintig hasonlítunk is egymásra. Aki engem szeret, annak vele sem lenne semmi problémája. De egyelőre pont jól elvagyunk mi ketten a nősténnyel a házamban. - Még így is túl vagy öltözve. Mondom neki egy mosollyal az arcomon. Bár szerintem többet láttam az elmúlt időszakban csupaszon, mintsem ruhával a testén. Na jó, azért elismerem, ez kicsit túlzás. De akkor is… mielőtt normálisan felöltözhetne, már megint nincs rajta semmi. Az lényegtelen, hogy ő, vagy én miattam. Mindketten kivesszük a részünket belőle, annyi legyen biztos. - Nos, tekintve a vérfarkas fiziológiánkat, ha valakit fiatalon is harapnak be, tegyük fel 16 éves korában, akkor az öregedése, fejlődése ugyanolyan mértékben halad, és miután kifejlődnek a külső tulajdonságai is, akkor kezdődik el az igazán hosszú élet. Az ember pedig nem szokott huszon-, de inkább tizenéves korszakainak vége után nőni sem. De amúgy most, hogy belegondolok, abban a korban, mikor születtem mekkorák voltak az emberek, meg most… Én is egy kisebb csoda vagyok. A kisebb szót nem nyomtam meg, de azért értheti belőle az iróniát. Ő akarta a hosszabb verziót. A rövidebb annyi lett volna, hogy „nem, és nem”. - Érdekli a fenét, hogy mit szólnak. Ha kellesz nekik, szólnak, addig viszont az enyém vagy. Azt egyértelműen tudja, hogy semmi sem kényszer, akkor jön és megy, amikor akar. De örülök neki, hogy itt van, és tényleg ki szeretném élvezni a szabadságunkat, míg nincsenek a falkán belül túlzottan… nos, történések. Amúgy is, ki tudja, mennyi ideig tart ez, és jön valami újabb hülyeség, amivel meg kell birkózni. - De nekem nem rózsa kell, hanem te. Megragadtam a lényeget, mi? - Hahó! Mi sem beszélgettünk valami sokat, mióta beköltöztél ide, nemhogy a lányommal. Na jó, ez is túlzás, de valószínűleg érti a célzást, hogy eléggé mással voltunk elfoglalva. És hagyni akarom a lányomnak is, hogy élje az életét, nem fogom leskatulyázni. Kijött már abból a korból. Na meg Sym is minden bizonnyal figyel rá. Plusz, ő is ismerte Corinát úgy-ahogy, na meg mikor a válást megbeszéltük, ővele is diskuráltunk az említett nőstényről. Szóval attól függetlenül, hogy én nem hívtam a lányom, nem kizárt, hogy Sym beszélt Krisszel, hogy egy ideig ne zavarjon minket. Kérdésén kicsit lefagyok. Egek, ezen is gondolkoznom kellett volna, hogy mit fogok mondani róla. Kell egy kis idő, mire elkezdek beszélni. Előtte azért felállok, és közelebb sétálok hozzá, hogy legalább a közelében ott legyek. - Ő… Nos… oké, nem fogok hazudni, vagy ferdíteni az igazságot. Néhány hónapja meghalt. Nem hittem volna, hogy ezt a szót ilyen nehéz lesz kimondani. - De ne aggódj… Ez csak átmeneti. Szóval fogsz még beszélni a teremtőddel, erről biztosíthatlak. Hogy mikor… azt nem tudom megmondani.
- Hirtelen megérkezett a ruharendőrség is? – kérdezem meg csöppet se komolyan, de tény, hogy az elmúlt napokhoz képest kissé túl voltam öltözve, mert szerintem a napok nagy részében nem viseltem semmit se, ahogyan ő se. De örökké se ragadhatunk az ágyban, vagy bárhol máshol, de igazából végül mindig az ágyban kötöttünk ki, mindegy volt, hogy éppen hol estünk egymásnak. Ideje volt kicsit kimászni és elkezdeni talán visszatérni a hétköznapokba, még ha nem is sok kedvünk volt hozzá. Kíváncsian hallgatom azt, amit mond, mintha csak egy nebuló lennék a tanár óráján, pedig majdnem olyan kort választott, ami különösen fájdalmas számomra, de jobb nem is gondolni arra, hiszen olyat veszítettem el akkortájt, amit egyetlen anyának se kellene átélni, s helyette kaptam egy másik életet. S ennek az életnek köszönhetem azt is, hogy ismerhetem ezt a férfit. Azt, aki olyan boldoggá tesz. - Kisebb mi? Szerintem óriások földjéről származol. – s játékosan kicsit még az orrát is megnyomkodtam, mintha csak azt akarnám megnézni, hogy kemény-e, vagyis ergo hazudott-e vagy nem. Persze az egész csak bolondozás volt, de nem kellett egymást bemutatni ilyen téren se a másiknak. Mind a ketten eléggé gyerekesek tudtunk lenni olykor-olykor. Bár tény, hogy ő talán egy kicsivel jobban, mint én. - Hmm, azt hiszem igazán szerencsés vagyok, amiért nem kell rajtad osztozkodnom senkivel se, ahogyan megtisztelő, hogy én lehetek az a szírén, aki elrabolt a többiektől. – mosolyodtam el, miközben a boldogság és a huncutság továbbra is jelen volt arcom mimikáiban. Majd egy rövid csókot nyomtam az ajkára, hiszen pontosan tudtam azt, hogy ha szeretnék, akkor mehetek arra, amerre szeretnék, de én jelenleg nem akartam sehova se menni. Jó volt kicsit elszigetelve lenni a világ őrültségeitől. S abban nagyon is igaza volt, ha szükség lenne ránk, akkor tudják, hogy merre találnak minket. Az újabb kijelentésén csak elnevetettem magam. - Örülök annak, hogy egy rózsát simán le tudok győzni. – kacsintottam rá bolondozva, de vélhetően is látta azt, hogy a szavai mennyire melengetik a szívemet és mennyire boldoggá tesznek. Amikor meg a lányával kapcsolatos dologra reagál, akkor egy aprót ajkamba harapok és elgondolkozok, majd kisebb pírral az arcomon megrántom a vállaimat. De ez inkább amolyan hoppá tényleg dolog volt, hiszen mi se sokat beszélgettünk, vagy legalábbis nem szavakkal, hiszen a testünk könnyedén mesélt ezernyi szónál is jobban. – Amúgy ez meg részelt kérdés, mert kommunikáltunk, csak nem hagyományos módon. – pillantottam fel rá cukin, mintha csak le akarnám kenyerezni őt még inkább, pedig semmi szükség nem volt rá. Reménykedek abban, hogy ha bármi baj történt volna, akkor ő is kereste volna az apját, de az is lehet, hogy időre volt szüksége, mert azért a testvér dologról én is hallottam. Bár azt is tudom, hogy sokszor nem a vérszerinti kötelék jelenti a testvérséget. Azért remélem, hogy Rydernek könnyű dolga lesz a lányokkal, én inkább csak majd, mint támaszték leszek jelen, mert nem akarok beleszólni ezekbe a dolgokba túlzottan. Ezt nekik kell tudni. Látom a reakcióját, mire sietve törlöm meg a kezemet, s aggódva pillantok Ryderre. Bárcsak ne támadt volna ez a rossz érzésem látva őt. S ahogyan belekezd…. az se éppen reménykedő. Érzem, ahogyan a gyomrom görcsbe rándul. Amikor viszont kimondja azt, hogy meghalt, akkor én fagyok le, s szinte következő dolgokat meg se hallom. - Nem az, nem lehet... - Végül a könnyeim utat törnek. Nem tudom megállítani a könnyeimet, hiszen sokat köszönhetek Nagojutnak és alig tudom elhinni, hogy meghalt. Túl sokat is, s egyszerre volt olyan számomra, mint egy anya és egy nővér. S ha csak Ryder oda nem ért, akkor könnyedén csuklom össze, s kötök ki a földön, miközben a könnyeim záporoznak és a hátam a konyhabútornak támasztom. - Átmeneti? – nem értettem a dolgot, mert ha valahogy vissza is térhet, akkor gondolom az megint sokára lesz, hiszen én már láttam őt több testben is. Ennyi idő alatt azért… Sietve próbáltam meg letörölni a könnyeimet, de nem túlzottan ment. Talán nem kellett volna rákérdeznem, várnom kellett volna még vele, de valahogy nem akartam tovább se firtatni, mert féltem attól, hogy esetleg csak még inkább elkap a sírás. – Remélem igazad lesz. – kerestem meg őt könnyes tekintettel, ha pedig időközben magához ölelt volna Ryder, akkor könnyedén bújtam hozzá, mintha csak egy bújós macska lennék, aki a könnyeivel és a sokkal próbál megküzdeni.
- Ha így is van, elég gyenge munkát végzek. Még bilincsem sincs. Attól viszont egyáltalán nem álltam távol, hogy valami szándékosan félreérthetőt mondjak. Az illetlen megszólalásokból volt már elég az elmúlt időszakban, egy-egy pihenő alatt. Amúgy is szeretek úgy beszélni, hogy félreérthető legyen a mondandóm. Legalább jót tudnak rajta szórakozni az emberek, én nekem pedig ennél több nem is kell. Bár nem kizárt, hogy néha már túlzottan is erőltetem, de ez akkor van, mikor tényleg próbálok mindent megragadni. Vagy ha részeg vagyok, és már nagyon kifogytam. - Én legalább elérem a polc tetejét! Mosolygok vissza Corinára. Hát igen, ha álló helyzetben van, és felemelné a kezét a magasba, még akkor sem érné el a fejemet. A fejem búbját meg pláne. Ehhez meg csak elég hozzáadni még az én karom hosszát, és ott aztán minden eléggé világossá válik. Bár nem tagadom, mikor Fairbanksbe cuccoltunk át, néha szándékosan a polcok tetejére tettem a dolgait, aztán néztem, hogyan próbálkozik vele, hogy leszedje. Vicces látvány volt, kiváltképp, mikor kérte a segítségemet, én meg csak megráztam a fejemet. Akkor már világossá vált számára is, hogy miért van ilyen magasan, amit keresett. - A kommunikáció, amiről beszélsz, olyasfajta, amit bármikor szívesen folytatok veled. De amúgy valamilyen szinten igaza van. Ha most nem is feltétlen a szexről beszélnénk, már akkor is mondhatnánk ezt. Sokaktól hallottam már, hogy a szem a lélek tükre, és ez sincs távol az igazságtól. Viszont nem is ilyen egyszerű, hogyha valakinek a szemébe nézel, meg tudod mondani, hogy orvos, vagy recepciós. Ellenben azzal egyet értek, hogy jól lehet olvasni belőle. Pláne, ha valaki olyan régóta él, mint mi. Nem igazán tudom, hogyan közöljek egy ilyen hírt bárkivel is. Eddig nem volt rá lehetőségem megtapasztalni. És amúgy is úgy vélem, a hülye köntörfalazás felesleges. Mondjuk az sem feltétlen a legjobb, ahogy én csináltam, hogy bele a közepébe, de inkább ez, minthogy még inkább lefárasszam. Mikor elmondom neki a hírt, akkor már át is karolom a derekánál, nehogy összeessen itt nekem. Az látszik, hogy egy pillanatra elgyengül, és ha nem vagyok itt, akkor tényleg a földön köt ki. Próbálnék mondani valami okosat, vagy nyugtatót, de nem igazán sikerül. Ezért inkább csak magamhoz ölelem, és úgy próbálom nyugtatni, miközben hátát simogatom egyik kezemmel. Nyomok egy csókot is még a feje búbjára. - Igazam lesz, ne aggódj efelől. Mondok neki halkan, azon filózva, mennyire avathatom be a dolgokba. El akarnék neki mondani mindent, de Mallory engedélye nélkül nem tehetem. ~ Az Elsők gondoskodnak róla. Remélhetőleg ennyit azért közölhetek vele. De hogy tényleg senki ne hallja, egy lélek sem, így meg sem szólalok, csak telepatikusan üzenem neki.
- Valóban nem lenne? Lehet, hogy csak ügyes bűvész vagy, s úgy teszed az emberre, hogy észre se veszi. – pillantottam fel rá mosolyogva, hiszen sose kellett minket félteni az ilyen fajta évelődésekkel se. A félreérthető fogalmazás mód meg szerintem mind a kettőnkhöz tartozott. Főleg akkor, amikor csak ketten voltunk és senki se hallott minket. Olyankor azért tudott érdekes bárbeszélt kialakulni. De ezek az apró dolgok nagyon is hiányoztak, túlzottan is, s most hogy újra belekóstoltathattam eszem ágában sincs ereszteni, ahhoz túl jó, de örökké nem is maradhatunk a négy fal között. Előbb vagy utóbb tényleg ki kell innen szabadulni és találkoznom kell Kristinnel is. Azt meg még magam sem tudom, hogy egyedül lenne jobb, vagy inkább ha Ryder is velem jönne. Majd talán a helyzet adja magát. - Héé, ez nem szép dolog! – s azzal a lendülettel oldalba is bököm játékosan. Nem akarok én neki fájdalmat okozni, hiszen elég volt egyszer megtennem. Meg amúgy se vagyok olyan, aki abban lelné örömét, ha fájdalmat okozhat másoknak. Nem tagadom volt olyan korszakom, amikor a fájdalom együtt járt velem és a testvéreimmel, de azokat már magunk mögött hagytuk és nem célszerű felbosszantani az alvó oroszlánt. – Remélem, nem tervezel megint mindent a tornyok legfelső fokára pakolni. – utaltam a korábbi húzásaira, mert akkor hamarosan beszerezhetünk egy létrát is. Bár a kistermetnek és a hajlékonyságnak is megvan az előnye. Eléggé könnyedén tudok felmászni akár a pultra is, hogy onnan elérjem azt, ami kell, ha meg összetöröm magam, akkor majd őt eszi a fene és nem engem. Meg ő kap a nyakába egy duzzogit. - Efelől kétségem se volt, de a végén még azt mondod, hogy a házba láncoltalak. – jó ez kicsit furán hangzott, de szerintem pontosan értette a célzást. Az erdő teljesen más dolog lenne, de azért nyilvánosság előtt se tenném meg ezt, mert a végén mások jobban zavarba jönnének, mint mi. Nem éppen voltunk gátlásos teremtések, s amúgy is, ami mostanában zajlott közöttünk jobban tartozott csak ránk, mint sem másokra. Ez valahogy sokkal érzékibb volt szerintem, mint előtte bármikor. Talán a külön töltött évek jót tettek velünk. Könnyedén fonja körém a karját és megtart, hiszen bármennyire is lennék erős, most valahogy képtelen lennék talpon maradni. Túl sok személyt veszítettem már el és őt nem akartam. Arra valahogy nem álltam készen, reménykedtem abban, hogy újra láthatom és beszélhetünk. Érzem a gyengéd érintését, simogatását, ahogyan a pusziját is a fejem búbján, de a könnyeim jelenleg nem akarnak apadni. Felelnék arra, amit mond, de még se tudok, mintha hirtelen a szavak eltűntek volna, aztán pedig könnyedén közül valamit elmémbe, mire meglepetten pillantok fel rá, de csak egy aprót bólintok, hiszen mi mást tehetnék. Talán többet mond, mint amit elárul, de faggatni se fogom. Úgy érzem, hogy okkal mond csak ennyit és nekem most el kell fogadnom ezt. - Azt hiszem ideje elmosni a dolgokat, mielőtt beleszáradnának a dolgok. –felelem sietve, majd lefejtem magamról a kezét, hogy a mosogató előtt teremjek. Ő ismert annyira, hogy tudja, ha valami fáj, vagy időre van szükségem, akkor képes vagyok a legapróbb dolgok mellett leragadni. Lett volna kérdésem, de most még se akartam feltenni, majd idővel, ha ezek a dolgok kicsit ülepedtek.
- Ügyes bűvész… ja, azért vannak fontosabb dolgaim, mint szemfényvesztést tanulni. Habár arra emlékszem, Kris gyerekkorában mennyire imádta a bűvészeket. De hát melyik gyermek ne szeretné, ha láthat egy kis varázslatot? Akkor még mindenki olyan kis naiv, ártatlan. Mondom ezt pont én, akinek elég érdekes egy gyerekkora volt. Meg úgy az azt követő cirka 300 év. - Nos… ha az nyugtat, nem szoktam nagyon előre tervezni. Válaszolok neki egy vállrántással körítve. Jó, persze, hogy jó, ha az embernek vannak tervei, céljai, amik megvalósítására törekszik. Szoktam valamilyen szinten tervezni, de az biztos, hogy jóval kevesebbet, mint mások. Túl sok tényező jöhet szembe, amikkel úgysem lehet minddel számolni. - Viszont ez nem jelenti azt, hogy egyszer a fésűdet nem a polc legtetején fogod megtalálni. Mondjuk nekem az is eléggé imponáló, mikor nem csinál semmit a hajával, és csak úgy kócosan hagyja. Ellenben egyáltalán nem vetem meg azt sem, mikor rendesen ad magára. Nekem mindenképpen gyönyörű lesz, ezt pedig ő is pontosan jól tudja. - Hidd el, nem fogja panasz érni a ház elejét. Tőlem semmiképp. Ahhoz túlzottan is élvezem a helyzetemet. Szerencsére a falak sem papírból vannak, így másokat sem zavar, amit mi itt csinálunk. Nem mintha olyan nagyon hangosak lennénk, de azért mégis. Jó, ha van tere az embernek. Ha kiköltöznénk, akkor pedig úgy hangoskadhatnánk, ahogy akarunk. Akármennyire sem tudom értékelni az olyat, mikor valaki konkrétan már fülsiketítően sikít aközben. Voltak ilyen partnereim sajnos… Valahogy sejtettem, hogyha szóba kerülnek a Vérvonalalapítók, akkor fel fogja kapni a fejét. Természetesen imádom Malloryt, de azért jó belátni azt is, amit én, mikor tudomást szereztem, hogy ő nem csak egy régi barátja Corinának, hanem ő a vérvonalunk alapítója, Nagojut. Féltem tőle, és néhány hónapja kiderült, hogy tényleg nem volt alaptalan. Ha az Idomárok vérvonalának a feje arra képes, hogy egy vérfarkast is ilyesfajta megtorpanásra késztessen, mire lehet képes Sangilak, vagy a munkáltatóm, Manech Tipvigut? Elképzelni sem merem… - Tudod, hol leszek. Simítok még egyszer végig a karján, és nyomok egy puszit az arcára, aztán pedig magára is hagyom, és visszamászok a hálóba, az ágyba, aztán felkapom a telefonomat, és elkezdek rajta játszani. Tipikusan olyan, amire csak kis odafigyelés kell, aztán tudok gondolkozni máson. Én is ilyen vagyok mondjuk, hogy nem szeretem minden érzésemet kifejezni, Corináról pedig tudom, hogy ő speciel így emészti meg a dolgokat. Csendben, nyugodtan, magában. Ha pedig töréshangot hallok, akkor meg úgy is rohanok vissza oda.
- Talán nem is kell tanulnod, hanem rád ragadt az évek alatt. – rántottam meg a vállaimat könnyedén, mert nem gondoltam volna, hogy erre ennyire megváltozhat a reakciója. Pláne, hogy semmi rosszat nem mondtam, inkább csak megdicsértem, hogy igazán ügyes, az meg más kérdés, hogy miben. Mondjuk azt, hogy annyira nem publikus. - Ezt eddig is tudtam rólad, de így nagyobb kaland az élet, nemde? – pillantottam rá mosolyogva és közben azon voltam, hogy kiderítsem vajon mi változhatott meg. Az előbb még poénkodott ő is, most meg… Magam sem tudom, mintha kicsit visszább vett volna és ez annyira nem volt rá jellemző. Főleg akkor nem, ha velem volt, mert előttem nem kellett semmit se takargatnia, lehetett önmaga. - Ha így teszel, akkor majd láthatod azt, hogy a kicsit göndörös haj miként is néz ki fésű nélkül. – feleltem neki ártatlan pillantás keretében. Nem fogok kétségbeesni amiatt, mert nem tudok fésülködni. Amúgy is sokszor csak kiengedve hordtam. Elég hosszú volt ahhoz is, hogy ha nem viseltem felül semmit, akkor a lényeget eltakarja a kíváncsi szempárok elől. Régóta hagytam már azt, hogy a természetes hajam törjön utat magának és szőke tincsekben keretezze ismét az arcomat. - Erre mondják, hogy még szerencse, hogy öreganyádnak szólítottál, vagy valami ilyesmi. – mondom neki mosolyogva, majd közelebb lépek hozzá és kisebb pipiskedés után egy csókkal ajándékozom meg. Szenvedély van benne dögivel, hiszen nagyon is hiányzott és az elmúlt napok alatt se tudtam úgy igazán betelni vele. Azért 20 évet se lehet bepótolni néhány nap alatt, vagy ha igen, akkor azért ott szerintem gondok vannak. Még akkor is, ha számunkra az mondhatni olyan, mintha csak két év telt volna el. Fogalmam sem volt arról, hogy mi zajlik itt pontosan, de attól még pontosan éreztem, hogy mennyire fáj az, hogy jelenleg nincs. Az pedig, hogy elméletileg újra élni fog még számomra is kicsit hihetetlennek hangzott, de jelenleg ez volt az egyetlen esélye annak, hogy anyámmal újra találkozhassak és pontosan ezért képes voltam hinni benne. Muszáj volt valamiben kapaszkodott találnom ezzel kapcsolatban. Még akkor is, ha nem tudtam én se mindent, de Nagojut túl jól ismertem már. Sok mindent köszönhetek neki. - Tudom. – feleltem még mindig kicsit síros hangon, hiszen annyira nem volt könnyű elzárnom a könnycsatornáimat. Az érintése jól esik, ahogyan a puszija is. Halovány mosollyal pillantok rá, s örültem volna, ha még marad, de nem állítom meg. Ő ilyen, mindenki másabb kicsit, még mi is, annak ellenére is, hogy elég sok mindenben hasonlítunk Eltörölgetem a tányérokat, mindent visszapakolok a helyére, letörlöm az asztalt is, mintha csak időt akarnék nyerni, hogy összeszedjem magam. Végül megtörlöm az arcomat, a szemeimet és úgy indulok vissza a háló felé. Könnyedén dőlök neki az ajtófélfának. - Szóval a telefon is már érdekesebb, mint én? Ennyire rákaptál, amíg nem voltam az elmúlt évtizedekben? – elég vének vagyunk ahhoz, hogy annyira könnyedén ne tudjuk kezelni. – Csak nem te is ennek az új őrületnek hódolsz… Mi is a neve? Pokemon Go? – gondolkoztam hangosan, hiszen már sokat hallottam róla és eléggé sokat is olvastam róla, végül könnyedén kaptam fel a törülközőmet, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt, hacsak nem invitált oda maga mellé az ágyba.
- Nem véletlenül élem az életemet így már jó régóta. Bár az sem kizárt, hogy egyeseknek az idegére tudok néha menni ezzel. Mármint konkrétan arra gondolok, mikor kitalálok valami programot csak úgy a semmiből, legyen az valami túra a hegyekbe, egy közös vadászat, vagy kocsmatúra. De, aki már ismer egy ideje, tudja, hogy nálam nyugodtan lehet nemet is mondani. Teljes mértékben elfogadom, és igazából meg is értem. Persze azért annak jobban örülök, ha a hirtelenjében jött ötletem befogadókat talál, és meg is tudjuk valósítani. - Nos, mit ne mondjak… Vannak elég hülye mondások. Válaszolom neki ugyanolyan lágy mosollyal, mikor pedig közelebb hajol hozzám, akkor kezem a tarkójára téved, és úgy viszonzom a csókját. Az olyanokat ki nem állhatom, akik utcán, meg közösségben nyalják-falják egymást, de mi nem is vagyunk olyanok. Úgy vélem, hogy az ilyesmit mindenki tartsa meg magának, hisz nem hinném, hogy sokan kíváncsiak arra, ahogy két vadidegen nyálat cserél egymással. Lehet jobb lett volna, ha ott maradok vele, támaszként, de ilyen hírek után nekem is szokott kelleni egy kis pihenő, hogy összeszedjem magamat, és a gondolataimat, és amennyire hasonlítunk Corinával, úgy véltem, belefér. Ha meg beszélni akar, akkor pedig tényleg tudja, merre lelhet meg. Nem fogom elhagyni a házat, és a lakás sem a legnagyobb, amit ember látott. Bár nem is a legkisebb. - Haladni kell a technológiával, édesem. Mondom neki, miközben szememet nem veszem le a telefonról. Gyorsan befejezem még a pályát, aztán az összes figyelmemet ő kapja. Kérdésére felhúzom a szemöldökömet. - Az mi? Kérdezem őszintén, mert életemben nem hallottam még róla. A Pokémonról természetesen igen, hisz Kris is nézte még azt kölyökként. De annyira azért nem vagyok naprakész az ilyen dolgokban, amikre Corina gondolhat. Játszok néha egy-egy játékkal a telefonomon, igaz, de nem függtem rá egyáltalán. Inkább használom hívásokra, meg ha kell, ébresztőnek. Zenehallgatásra is alkalmas azért, azt is meg kell adjam neki. Figyelem, ahogy felveszi a törülközőt, és már indul is a fürdő felé. Hagyom neki, hadd menjen, én addig előrébb mászok az ágyon, ülő helyzetbe tornázva magamat, és előrehajolva nyomkodom tovább a telefont. Mikor viszont hallom, hogy a csapot elzárja, helyben dobom is le a babzsákfotelra, és úgy várom, hogy visszajöjjön. Amint pedig látom kilépni, és közelebb ér hozzám, kezénél fogva már húzom is magamhoz. Ölembe terelem, és úgy csókolom meg őt, miközben karjaimmal körülölelem őt, nem engedve szabadulni. Na jó, persze csak képletesen.
Tényleg jobb néha spontán élni az életünket, hiszen több lehet a kaland és a váratlan fordulat, mint amikor előre meg van határozva, hogy mit is fogunk csinálni. Az elmúlt napokban se terveztük meg túlzottan, hogy éppen mit is fogunk csinálni. Adta magát a következő lépés, ahogyan a találékonyságunk is eléggé a helyén volt, ha éppen nem az ágyban hódoltunk annak az élvezetnek, amit az elmúlt 2 évtizedben másnak az oldalán élhettünk csak meg. A mondásos megjegyzésén csak elnevetem magam, mert nem is vártam mást. Vének vagyunk, hallottunk már sok fura dolgot, ahogyan ez is eléggé érdekes volt jelenleg. Mosolyogva figyeltem őt, míg végül egy csókkal pecsételtük meg az elmúlt perceket. Nem lógtunk állandóan egymás nyakán se ilyen téren. Ha a városban voltunk, akkor eléggé ritka pillanat volt az, amikor ott adóztunk volna eme remek szokásnak, én pedig ezt mindig is tiszteletben tartottam, hogy ő annyira nem szereti, ha nyilvánosan falja egymást egy pár. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje lehettem már a konyhában, de tény, hogy nem kapkodtam el a dolgokat. Inkább csak szöszmötöltem vele, mintha csak időt szeretnék nyerni. Tudom jól, hogy vele beszélhetek sok mindenről, de valahogyan most erről képtelen lettem volna. Inkább időre volt szükségem, hogy átrágjam magam ezeken az információkon és nem akartam olyat se kérdezni, amire esetleg nem is válaszolhat. A válaszára kicsit feljebb szalad a szemöldököm, de sokkal inkább arra, hogy rám se néz, amikor hozzá beszélek. Ez a kütyü talán tényleg képes az embereket beszippantani. Nekem is volt mobilom, a munkám miatt muszáj volt, de annál többet nem használtam, mint eleve muszáj volt. Nem volt szokásom rajta játszani se, ahogyan zenét is eléggé ritkán hallgattam. Azt hiszem ilyen téren talán tényleg kicsit vén voltam. - Haladni kell a korral, drágám. – feleltem neki egy mosoly keretében, mielőtt még felkaptam volna a törülközőmet. S talán nem volt fair, hogy a saját szavait használtam ellene, de miért ne? A mosoly meg persze ott bujkált az arcomon. A víz segített kicsit megnyugodni, elveszni a gondolataimban és kicsit jobban elfogadni abban, hogy a Teremtőm jelenleg nincs az élők között. Nagyon reménykedtem, hogy Ryder nem téved és tényleg hamarosan esetleg újra élhet. Jó lett volna újra látni őt és a karjaimba zárni, hiszen régóta nem láttam már és mindig is fontos marad számomra. Könnyedén töröltem meg a fürtjeimet, hogy utána egy törölközőt tekerjek magam köré és visszainduljak a hálóba, hogy valami ruhát nézzek magamnak. - Csak nincs több életed már? – kérdeztem tőle játékosan, de mielőtt még túlzottan beszélgetésbe elegyedhettünk volna könnyedén vont magához és hamarosan már az ölében is voltam. A lábaim két oldalt pihentek mellette, vagyis kicsit köré fontam, miközben hagytam, hogy magával ragadjon a csókja, csókunk… Ujjaimmal tarkója vonalán simítottam végig, majd ajkaimmal a nyaka-álla közötti részt is megajándékoztam egy két csókkal, majd mosolyogva pillantottam rá. - Még mindig szeretsz lesből támadni, mi? - kérdeztem játékosan, az ajkai felett suttogva.
Nem vagyok olyan, akit lehetetlen elszakítani a telefonjától. Mi több… Az olyanokat viszont nem értem, akik azt nyomkodva járják az utcákat, aztán még ő nekik áll feljebb, mikor valakivel összeütköznek. Akik pedig csak telefonálnak, azokról nem tudok semmi rosszat mondani. Amúgy ki tudja, amennyire szerette régen Kris ezt a Pokémont, még lehet ismeri is ezt a játékot. Mindegy igazából, olyan sokat nem számít. Játékok terén inkább a konzolomat nyúzom, ami azt illeti, a telefont pedig csak akkor, mikor még az ágyból sem bírok kimászni, hogy elcammogjak a nappaliig. Bár, van itt is TV, a hálóban, szóval nyugodtan be is hozhatnám… De a végén még tényleg ellustulnék. Minden kéznyújtásnyira lenne, majdhogynem konkrétan. A fürdőm a szobából nyílik, a konyha pedig az ajtómtól vagy 5 lépésre van. - Heee! És még van arca a saját szavaimat használni ellenem. Persze ez a felkiáltás nem sértő szándékú volt, amit ki is hallhatott a hangomból. - Ezt még vissza fogod egyszer kapni! Mondom neki mosolyogva, mielőtt eltűnhetett volna a fürdőben. Vagyok olyan szemfüles, hogy ki tudnám forgatni mások szavát, de általában nem élek ezzel a lehetőséggel. Csak akkor, mikor tudom, kapható rá az adott illető. Mondjuk Corina mire nem, ilyen téren? És lehet pont ez is kellene neki, tekintve, miket tudott meg nemrégen. Egy kis humor. Örülök, hogy mosolyt azért sikerült kicsikarnom belőle. - Sajnos nem, nem vagyok macska. Húzom el a számat, de aztán újra megjelenik arcomon az a félmosoly. Viszont a beszélgetésben nagyon tovább már nem jutunk, hisz ismételten kisajátítom magamnak. Ő pedig, amint ölemben az ölemben van, máris kényelembe helyezi magát. Mosolyogva pillantottam le rá, miközben a nyakamat csókolta tovább. - Mondtam már, hogy szeretem a spontán dolgokat? Kérdésre kérdéssel felelni, ez sem olyasmi, amit minden nap csinálnék. De szerintem a jelen helyzetben bőven belefér. Újabb csókot lopok tőle, amit követően alsó ajkát tartom fogva, miközben kezeimmel már keresem is a törülközőjén a pontot, ami lényegében rajta tartja. Amint meglelem, már kezdem is kibontani a csomagot, mindeközben lefoglalva Corinát. Ha más nem, legalább az ajkait.
Lehet, hogy Kristin tanította meg egy-két dologra Rydert ilyen téren, hiszen sok fiatal szeret játszani, s én is játszottam már konzolon, de attól még technikai zseni se vagyok ilyen vénen. Főleg úgy nem, hogy hozzám a természet mindig is közelebb állt, mint a betonfalak, a házak, a ricsajos városok. Persze, lehetne mondani, hogy ennyi évszázad megváltoztatott, ami részben igaz, de a lényünk alapvető „köveit” szerintem semmi se változtathatja meg. Amikor meghallom a felkiáltását, akkor csak játékosan kicsit megmozgatom a csípőmet, mintha csak tovább akarnám cukkolni őt. Majd mosolyogva pillantok hátra és a lehető legcukibb nézésemet vetem be. - De hát én ártatlan vagyok „biztos úr”. – mi se vagyunk százasok az már biztos, de most valahogy nem akartam újra sírni, majd talán idővel könnyebb lesz, de most inkább menekültem a bohóckodásba és a bolondozásba. Arra volt most szükségem, hogy felejteni tudjak valamennyire, vagyis nem is felejteni, hanem inkább kicsit elszakadni attól a sok gondolattól, ami a Teremtőmhöz köthető és ahhoz a hírhez, amit Ryder mondott. Miután pedig visszatérek tovább folytatódik a csipkelődés, de ez inkább bolondozásos volt, mintsem bántó. S mielőtt még a macskás dologra is mondhatnék valami frappánsa könnyedén kap el, majd a lehető legjobb megoldását választja annak, hogy befogja egy nő száját. Könnyedén viszonozom, mielőtt még ajkaimmal egy-két csókot hintenék máshova. - Ahogyan mondani szokták, nem elég csak mondani, de bizonyítani is tudni kell. – a huncutság és a kihívó tekintetet meg se próbáltam leplezni, hiszen mind a ketten sejtettük azt, hogy mi lehet ennek a vége, hiszen egymást hívtuk egy jól ismert, de mégis mindig új érzésekkel és meglepetésekkel teli keringőre. Én pedig ezt egyáltalán nem bántam. Hamarosan pedig ajkaink újra egymásra találtak, amikor pedig alsó ajkamat ejtette fogságba, akkor játékosan döbbenetet, majd pedig nem tetszést színleltem, de szó se volt erről. De ahogyan megtalálja a mindent elrejtő törölköző nyitját úgy szabadul szinte az ajkaim, hogy nyelvünk őrült táncra kelhessen egymással, miközben a vizes anyag a földre került. A következő pillanatban kicsit meglöktem őt, pont annyira, hogy könnyedén dőljünk el az ágyon. Így kerültem fölé, miközben a nedves hajam könnyedén rejtett el minket és akaratlanul is egy apró kuncogás hagyta el az ajkaimat.
- Ártatlan, peersze. Nyújtom el kicsit az utolsó szót, ezzel jelezve, hogy nem hiszem én azt el. Ha más nem, annyi biztos, hogy tudjuk, hogyan szórakozzunk el. Folytathatnánk még tovább is, de inkább hagyom, hadd menjen el fürödni, és kicsit kitisztítsa mind az elméjét, mind önmagát. Elhiszem, hogy jó néhány kérdése van, és kicsit fura is, hogy most kicsit fordultak a dolgok, és az idősebb válaszait csak a fiatal adhatja meg. Vagyis nem csak én tudnám, de szerintem nem akarná meglátogatni egyik Elsőt sem. Elég nekem azt tudnom, hogy Manech kicsoda. Aranyos lenne, hogy néhány személyről, akikről azt hittem, már jól ismerem, szintén kiderülne valami hasonló. Mondjuk még mindig jobb, hogy én mondtam el neki, mi történt a teremtőjével, mintsem, ahogy én tudtam meg. Egek, az de elcseszett volt… Akkor is pont Corináról álmodtam, ki hitte volna, hogy néhány hónap, és tényleg az ölelésembe zárhatom, nem csak álmodozhatok róla. Jobb lenne, ha újra, fizikai formájában itt lenne Mallory, annyi biztos. Lenne hozzánk egy-két szava, amiket csinálunk. Remélem is, hogy nem figyelte az elmúlt napok történéseit… - Nehogy azt mondd, hogy eddig valamit rosszul csináltam ez ügyben. Ha így lenne, akkor valószínűleg el is mondaná. Bár az elmúlt napok tapasztalataiból kiindulva egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki egyetlen percet is megbánt volna. Mi több! - Nem vagy valami jó színésznő. Mondom neki mosolyogva, miután elengedtem az alsó ajkát. Meglehet, hogy nem azzal voltam legfőképpen elfoglalva, hogy az ő tekintetét lessem, sokkal inkább a törülközőt próbáltam lehámozni róla, de ezért jó, hogy periférikus a látásunk. Mikor hátra dönt az ágyon, arcomról le sem tudná vakarni a mosolyt. Kellemesen csiklandozó az érzés, ahogy vizes haja a mellkasomat simogatja. A csók közben egyik kezem máris az egyik mellére téved. Bár ott sem időzik el túl sokat, ahelyett inkább elkezd lefelé haladni. Nem változtatok a helyzeten, így is kellemesen el tudom érni őt odalent, na meg az sem áll távol az igazságtól, hogy rendkívül vadító, mikor ő irányít. Ettől függetlenül nem vagyok rest elkezdeni őt kényeztetni. A többi úgy is adja majd magát.
Egyikünk se volt szent, s nem is vágytam arra, hogy teljesen ártatlanok legyünk. Mind a kettőnknek meg volt a saját múltja, a saját hibái és tetteinek a súlya, amit talán most is hordozunk magukkal, de ennek ellenére azt is tudtunk, hogy miként csináljuk poént anélkül, hogy a múlt árnyait felhozzuk. Elég volt egyetlen egy árny jelenleg, ami a Teremtőm halálával járt. Talán tiszteletlenség, vagy sokan azt hinnék, hogy nincs szívem, amiért ennyire könnyedén tovább sétáltam, de pontosan ez volt a gond, hogy nem sétáltam tovább, mert még mindig nem tudtam feldolgozni. Inkább csak eltemettem és hagytam, hogy most inkább magával ragadjon az élet bolondozása. Talán majd pár óra múlva kiszabadulunk innen, vagy holnap, ha egyedül elmegyek az erdőbe, akkor kicsit kiszellőztetem a fejem és megpróbálok rájönni a dolgokra, s megemészteni ezt az egészet. - Hmm, ha egy kis időt, akkor majd írok egy panaszkönyvet és benyújtom számodra, ha szeretnéd. – hamiskás mosoly egyből megjelent az arcomon, hiszen semmilyenfajta panaszom nem volt ellene. Eléggé találékony volt, s igazán kedvemre való volt az elmúlt napok eseményei is. Még akkor is, ha nem mozdultunk ki a házból. - Most mélyen a lelkembe gázoltál… - szólaltam meg egy apró sóhaj keretében és le is biggyesztettem az ajkaimat, de ez is mind a játék része volt, hiszen ha nem lennék jó színésznő, akkor nem lennék ennyire közel a 450 évhez. Ohh, mennyire vén leszek hamarosan, kész csoda, hogy idáig képes volt elviselni a Föld a hátán. S ahogyan mondani szokták, hogy a zsák megtalálja a foltját, úgy ennyi év alatt én is ismét rátaláltam arra a személyre, aki igazán közel került. Több férfit is szerettem eddig életem során, de csak kettőt teljes szívből és olyan módon, mint senki mást és az egyik pontosan ebben a szobában volt velem. A másik pedig már régóta a nagyharcosokkal volt az örökmezőkön. Kezeimmel a feje mellett pihennek, miközben a lábaim deréktájékon lehetnek neki, a keze könnyedén siklik az egyik mellemre, aminek köszönhetően egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. Az irányítást pedig könnyedén elveszi abban a pillanatban, amikor a keze lejjebb siklik és a legérzékenyebb pontomat találja meg a játékával. Kár lenne tagadni, hogy a testem nem reagál egyből az érintésére, s a lábam köze pedig egyre inkább görcsbe rándul neki köszönhetően. A kezem pedig könnyedén indul el felfedező útra, s hacsak nem kínoz tovább, akkor kapok én esélyt arra, hogy megtegyem vele, miközben a testem ismét elkezdett lángolni hála neki és a csalafinta játékainak.
- Utólagos reklamációt nem fogadok el. Nyújtom rá a nyelvemet. Azért nem semmi, hogy még most is képesek vagyunk ennyit beszélni, habár tudjuk, hogy mi fog következni. Legalábbis eléggé könnyen ki lehet találni, mi lesz itt. Ha nem akarná egyikünk sem, akkor én hagytam volna, hadd öltözzön fel, ő pedig szimplán csak kimászott volna az ölelésemből, és elfordul tőlem. Azzal rendesen a tudtomra adta volna, hogy most nagyon nem. De azért örülök, hogy képes kicsit elfelejteni a világ bajait, és csak magával, meg velem foglalkozni. Azt sem tudom elmondani sajnálatos módon, hogy nem hiányzik nekem is valamilyen szinten Mallory. Örülnék, ha kapnék akár felőle, akár valamelyik testvérétől hírt, hogy van valami fejlemény. Vagy ennyi lett volna csak a feladatom? Átadni az információt, ők pedig intézik a többit? Mármint, minden egyebet? Kétlem igazából. Na meg egyébként is, amiket megtudtam a Vörös Holdakról, hogyan lehetne megállítani, nem hinném, hogy Mallory, amint visszajönne, ne keresne meg. És az pedig elég ritka lesz, hogy én Corina nélkül bárhova is megyek. Persze, ameddig ő sem bánja. - Jaj, egyem a szívedet, fel tudsz még azért belőle épülni? Adom az aggódót. Evidens, hogy nem gondoljuk komolyan a dolgokat, ezt csak az nem értené meg, akinek egyáltalán, és most komolyan mondom, egyáltalán nincs semmi humorérzéke. Tőlünk pedig Corinával a humor egyáltalán nem áll távol. Így éltük az életünket hosszú ideig, míg hippik voltunk, és a maradéka mindkettőnkön rajta maradt. Legalábbis gondolom. Eddig nem láttam, másokkal miként viselkedik, de velem, mintha mi sem változott volna. Sóhaja máris zene füleimnek. Ilyen volt az elmúlt néhány nap is. Egy-két érintés az erogén zónák valamelyikében, és máris tetszésünket adtuk a másiknak. Ez, ellenben az előbbi beszélgetésünkkel, nem színjáték volt, egyszerűen csak ilyen érzéseket tudunk kiváltani egymásból. Az kéne még, hogy az ilyet is meg kelljen játszanunk… Folytatom továbbra is az ingerlését, habár nem áll szándékomban jelen pillanatban átlendíteni őt azon a ponton, így csak addig kényeztetem, míg azt nem érzem rajta, hogy már tényleg nagyon készen áll. Nem valami nehéz elérnem nála ezt, de annyi vigasztalja, hogy ez viszont is érvényben van. Mikor viszont ő kezdene el hasonló ténykedésekbe, akkor a kezemet kihúzom a lába közül, és kezén simítok végig. Ajkaimmal nyakára tévedek, és úgy várom, már-már tűkön ülve, hogy odalent is hozzám érjen.
Amikor kinyújtja a nyelvét, akkor úgy teszek, mintha le akarnám harapni, de persze komolyan sose tennék ilyet. Ahhoz túlzottan is értékes az a testrésze is, még akkor is, ha visszanőne. Nem bolondultam meg annyira, hogy saját magunk alatt vágjam a fát, meg amúgy is az egész csak egy móka, amivel talán mind a ketten felejteni akarunk a ránk telepedő szomorúságot és fájdalmat, amit Nagojut miatt érezhetünk. Bár vélhetően Ryder többet tud, mint amit elmondott eddig, de faggatni továbbra se fogom. Szerintem pontosan tudja ő is, hogy vélhetően időre van szükségem, míg ténylegesen fel tudom dolgozni azt, amit hallottam. S talán kicsit az időt is akarom húzni, meg tényleg könnyedén jött mindig a bolondozás, de tudok igazán komoly is lenni, ha arra van szükség. Játékosan megpöckölöm az orrát, miközben gondolkodást színlelek. – Hmm, azt hiszem igen, de talán egy-két varázskéz, vagy varázs puszi jól jönne. – felelem a lehető legédesebben, de ez még mindig bolondozás volt, hiszen várható volt, hogy hamarosan érezhetem ismét kezének gyengéd, de ugyanakkor igazán perzselő érintéseit, ahogyan ajkait is hamarosan megízlelhetem ismét. Talán nem meglepő még mindig ekkora hatással van rám. Régóta nem hittem már abban, hogy egyszer újra érezhetem ennyire mámorítónak ezen érintéseket, vagy csak valakinek a közelsége ekkora hatással lehet rám. Amikor azon a napon Qaletaqa holtestére bukkantam, akkor úgy éreztem, hogy minden hasonló dolgot elveszítettem és sose fogok ennyire közel engedni már senkit se. Mintha az ő elvesztésével ilyen téren én is meghaltam volna, vagy legalábbis egy részem, de aztán betoppant az életembe Ryder. Eleinte ő is csak kaland volt, olyan, akivel néha jól éreztük magunkat, miközben a kölykömmé vált. Első, de talán nem utolsó, hiszen ki tudja, hogy mit tartogat a jövő. Aztán pedig mire észbe kaphattunk volna, addigra már egy kislányt – a lányát- neveltünk együtt és hirtelen úgy éreztem, hogy amit egykoron elveszítettem… gyermeket, társat, azt abban a pillanatban visszakaptam az élettől és azt hiszem, hogy nem tévedtem, mert olyan hatással volt rám, mint amire szerintem rajta kívül egyetlen egy személy volt képes. Az pedig, hogy nem engedi meg azt, hogy a mámor tengere magával ragadjon, hanem inkább csak egy partra vetett halként függve hagy… Arra egy apró sóhajjal felek eleinte, hiszen a testem szinte éget, megperzselt volna bárkit, mivel eléggé felhevítette, de aztán hirtelen a kényeztetésnek vége szakadt. Mosolyogva pillantottam le rá és kicsit még meg is ingattam a fejemet. - Tudod, nem szép dolog ilyet tenni az idősebbel… - mondtam neki komolyan, de persze nem bírtam ki totálisan komoly lenni, mert hamar megjelent a huncut mosoly. Majd pedig könnyedén vándoroltam egyre lejjebb, hogy a „kedvességét” viszonozni tudjam. Nem voltam rest ajkaim és nyelvem játékával se megajándékozni a férfiasságánál. Eleinte talán kissé talán kínzó lassúsággal, mintha csak még inkább viszonozni szeretném a korábbi tettét, majd pedig nyelvemmel könnyedén játszadoztam ott lett, hogy utána kicsit talán ujjaimat is bevessem… Aztán végül, mielőtt elérné azt a pontot könnyedén hátráljak meg, s kússzak ismét fölé egy ravasz, de eléggé mámoros pillantással nézve rá.
- Azt hiszem, ez olyasvalami, amit tudok biztosítani. És nagyon is szívesen teszem. Mondom a végszót, mielőtt igazán belecsapnánk a lecsóba. A beszélgetésből egyelőre elég volt. Sóhajtását, mikor abbahagyom, tudom, hogy mire véljem, de szerintem végső soron ő sem fogja bánni, hogy nem hagytam őt átlendülni azon a ponton ilyen hamar, hanem csak jól felszítottam a tüzet benne. Sokkal jobb lesz úgy neki is, jelen pillanatban akármennyire sem tűnik úgy. Azt viszont már most érzem, hogy én sem fogom kevesebbel megúszni. Ismeri már a testem rezgéseit rendesen, hogy amúgy is tudja, mikor kell megállnia. És nagyon is kétlem, hogy csak úgy hagyna átlendülni azon a ponton, mindezek után. Megszólalására felhúzom az egyik szemöldökömet, miközben arcomra is félmosoly szökik ismételten. Csak bólintok egyet lehunyt szemmel, hogy megértettem. De nem fogom bánni a döntésemet, egyáltalán nem. Na majd néhány pillanat múlva, mikor én leszek a soros. - Te sem huzavonázol túl sokat… Mondom neki, hisz tényleg nem tököl, már ajkaival halad is lejjebb afelé a pontom felé. Csípőmmel megemelkedem, hadd szedje le rólam az alsóneműt, hogy mégiscsak könnyebb legyen mindkettőnknek azt ezt követőekben. Mikor megérzem leheletét a férfiasságomnál, én is élvezettel fűtve fújom ki a számon a levegőt, jelezve, mennyire jó érzés ez. Nem sokára pedig már bele is vág a közepébe, én pedig csak figyelem a ténykedését. Szép lassan csinálja, úgy ízlelget ajkaival, nyelvével, ahogy én nemrég a kezeimmel. Kezemmel aranyló fürtjeibe túrtam, miközben tekintetemet próbáltam rajta tartani továbbra is. Az idő előrehaladtáva ez egyre kevésbé ment, hisz egyre jobban elvette az eszemet. Hátra is vonom a fejemet, mikor kezével besegít a kényeztetésembe, csípőm is megmozdul. Már kezdtem volna azt hinni, hogy mégiscsak eljuttat arra a pontra, olyan közelre cipelt már, de csak nem. Eleresztem kezemmel, mikor abbamarad a kényeztetés. Figyelem, ahogy újra fölém mászik, és akkor fogom meg a tarkóját ismételten, mikor az arca már az enyém közelében van, és úgy húzom magamhoz. - Elképzelni nem tudod, mennyire akarlak. Suttogom ajkaiba, mielőtt egy csókot lehelnék azokra.
Szavak elillannak és tettek veszik át a helyét. Ahogyan mondani szokták, néha egy-egy pillantás sokkal többről árulkodik, mint ezernyi szó és mi értelme lenne beszédnek, ha a testünk olyan árulkodó, mint a könyvekben a sorok, amikor az ember olvassa azokat. Ezernyi érzésnél is többről árulkodnak, hiszen szerencsére nem lehet mindent szavakba önteni, néha inkább át kell élni és hagyni kell, hogy magával ragadjanak az érzések és kicsit hátunk mögött hagyni a józan észt. Néha jó szállni, mindenféle drog nélkül, ha csak egymás számára mi nem olyanok vagyunk, mint valami drog… Bár ha így van, akkor vélhetően függők lettünk, de én csöppet se bánom, ahhoz ez túl jó. Mosolyogva figyelem a reakcióját, amit a szavaimmal váltok ki belőle, miután partra vetett halként hagyott „vergődni”, hiszen már annyira közel volt az, hogy a mámor milliónyi darabra szakítson szét, s talán tényleg felesleges volt oly korán elmennem fürdeni, hiszen elég hamar újra egymás forró és vágyakkal teli ölelésében kötöttünk ki, mintha csak két tini lennénk, akik nem tudnak egymásról lekattanni, vagy valami olyasmi. De megesik az ilyen, s miért kellene nemet mondani arra, ami oly csábító és mámorító? Amikor meghallom a feleletét, akkor csak játékosan pillantok fel rá és kicsit megrántom a vállaimat, hogy miért is kellett volna nekem lassabbra fognom, majd talán később… pontosan akkor, amikor vélhetően nem lenne fair dolog meglépni, de hát mind a ketten tudunk „piszkosan” játszani, mert túl jól ismerjük a másikat, hogy miként is lehet parazsat tűzzé csiszolni. Az alsója könnyedén tűnik el, hogy utána én ajándékozzam meg őt ajkam és nyelvem játékával. Hallom azt, ahogyan kifújja a levegőt, de a teste is eléggé hamar elárulja azt, hogy mennyire kedvére való az, amit csinálok, pedig még alig értem hozzá. Ahogyan pedig kezdek szép lassan belendülni a játékos kényeztetésbe, úgy érzem meg azt, ahogyan fürtjeimbe túr a kezével. Csöppet se bánom, hiszen még csak most kezdtük el a játékot és nem vagyok rest tovább húzni őt, hogy utána az utolsó pillanatban visszarántsam őt, mielőtt még áteshetne és zuhanhatna a mámorral kecsegtető hullámokba. Játékosan pillantok rá, miközben az íriszeimben tökéletes látszik az általa ébresztett szenvedély és egy kisebb fajta kéj. Hagyom, hogy magához vonjon, hiszen miért ne hagynám? A közelsége csak még inkább megőrjít. - Talán jobban tudom, mint azt hinnéd és hasonl… - kezdenék bele suttogva az ajkai felett vágyakkal átitatott hangsúllyal, de könnyedén fojtja belém a szavakat, amikor csókjával ajándékoz meg. Amely a másodpercek előrehaladtával egyre inkább hevesebbé válok, végül játékosan harapok bele alsó ajkába, majd pedig könnyedén támasztom meg lábaimmal a csípője mellett és kezemmel kicsit mellkasán simítok végig, miközben végül befogadom őt. Egy sóhaj tör elő belém, amikor megérzem magam, ahogyan egyre lejjebb ereszkedtem. Pár pillanat erejéig úgy maradok, míg végül lassan elkezdek mozogni felette, hacsak ő úgy nem dönt, hogy inkább átveszi a staféta botot és most az ő szabályai szerint játszunk, leszünk egymáséi.
Elképesztő, miket képes ez a nő velem művelni. Ezért is örülök, hogy olyan régóta ismerjük már egymást, mert már majdhogynem jobban ismerjük egymás testét, mint a sajátunkat. Na jó, ez nem feltétlen igaz, de arról kétségem sincs, hogy nagyon is tudjuk, mire-hogyan reagál a másik. Legalábbis egymástól. Most jó kiélvezni egymást, minden értelemben, míg ennyire élénk ez a szikra. Bár azt sem hiszem, hogy ez ki fog valaha aludni, hisz korábban is hasonlóak voltunk. Persze valamennyire visszafogtuk magunkat, pláne, miután Kris is megszületett, de ritka volt, hogy a másiknak bármi ellenvetése lett volna egy kis ágytornához. És mindig is lappangott benne abból a szenvedélyből, amit most is érezhetünk. Keverve néha gyengédséggel, máskor vadsággal. Mégis vadállatnak számít valamilyen szinten minden vérfarkas. Élvezettel figyelem ténykedését, és a testem is ennek az élvezetnek köszönhetően moccan meg egyszer-kétszer, miközben ajkaival továbbra sem enged. Elég közel hajszol a véghez, és nem is vártam mást. A szívverésem is rendesen felgyorsult, miután elenged, kell is egy kisebb idő, hogy összeszedjem magamat, és ki tudjak nyögni legalább néhány szót. Alig hallom, amiket mond, annyira másra fókuszálnak az érzékeim. Befejezni viszont nem hagytam, hisz újra közelebb húztam magamhoz, hadd járják táncukat a nyelveink. Csak ne kínozzon tovább, mert azt már tényleg nehezen tűrném el. Mondjuk ez még semmi, mert volt már ennél kegyetlenebb is. Napokig semmi, aztán mikor sor kerülne rá, hirtelen úgy dönt az ingerlése közben, hogy még sincs kedve hozzá… Persze csak játszadozott velem akkor is, hisz egy idő múlva… nos, lesből támadtam, hogy az ő szavaival éljek. Mikor a csók abba marad, és kezeivel mellkasomon támaszkodik meg, akkor már tudom, hogy mi fog következni, és majdhogynem lélegzetvisszafojtva várom a pillanatot. Mikor viszont megérzem benne magam, élesen szívom be a levegőt orromon, majd fújom ki. Még egy csókot mindenképpen adok neki, mielőtt elkezdene mozogni. Kezem mindeközben mellére téved, és ha végül úgy dönt, hogy kicsit eltávolodva tőlem folytatja, akkor pedig csak csipőjén pihennek meg kezeim, és úgy követem annak ringását.
Nem ez volt az első, s nem is az utolsó együtt töltött pillanat. Ahogyan vélhetően lesznek még „kegyetlen” játékaink, fogjuk még egymást kínozni ilyen téren is, hiszen minél jobban várunk egy pillanatot, annál édesebb az, amikor bekövetkezik. Mosolyogva figyeltem őt, míg végül ajkaink egymásra nem találtak. Amikor pedig elkezdtem magam feljebb tornázni, akkor vélhetően sejtette azt, hogy mi is fog következni, vagyis ki tudja, hiszen simán átvehette volna ismét az irányítást. Nem voltam sose olyan, aki nem tud engedni. S mielőtt még testünk ismét összeforrhatott volna, azelőtt még egy csókkal ajándékozott meg. A csók pedig egyre hevesebb lett, de annak is vége szakad, ahogyan egyre feljebb, s részben lejjebb is tornáztam mag. Mámorító volt érezni azt, ahogyan kitölt, s azt a megannyi érzést, ami azokban a pillanatokban járták át a testemet, a gerincem vonalán szétterjedve és bebarangolva az egész lényemet. A melleim kényeztetése és a mozgásunk pedig egyre inkább közelebb sodort ahhoz a ponthoz. Kár lenne tagadni, hogy kéjes és bódult sóhajok nem hagyták el az ajkaimat. Ohh, nem is kevés, a csípőm mozgása pedig egyre gyorsabb lett, míg végül éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni és így is lett. Könnyedén hagytam, hogy az oly jól ismert ősi érzés darabokra „tépjen szét” és a mámor bódító köde telepedjen elmémre. A levegőt is egyre hevesebben vettem, miközben a testem megfeszült és még hangot is adtam annak a mámornak, ami abban a pillanatban járt át. Amikor sikerült kicsit jobban észhez térnem, akkor könnyebb volt koncentrálnom ismét a mozgásra, hogy ő is csobbanhasson egyet a mámor szeszélyes tengerében. S amikor őt is elérte azt a pontot, akkor nem sokkal később vélhetően engem is újra mámorba sodort. De ezt egyáltalán nem bántam. Minden egyes alkalommal annyira intenzív volt, amely oly ritka. Ebben semmi színlelés nem volt, csak őszinte ősi vágyak. Végül pilledve feküdtem mellé, de előtte még egy csókkal ajándékoztam meg őt. Figyeltem a plafont, s azon voltam, hogy minél hamarabb visszanyerjem a normális légzésemet. Ha pedig lehetőségem volt rá, akkor könnyedén bújtam hozzá és úgy vártam arra, hogy a normálállapotomat visszanyerjem.
Ha akartam volna, lehet hagyja, hogy fordítsak a helyzeten. De, túlzottan is jó érzés látni, ahogy rajtam vonaglik, ahogy kisajátít magának. Viszont nem szokott Corina olyan lenni, aki nem engedi a másiknak, hogy ha nagyon akarja, akkor ő tornázhassa felülre magát, és folytassa az egészet. Kivéve, mikor már nagyon elvonási tünetei vannak, vagy csak rájön, hogy most ő és csak ő irányít. Bár az előbbire nálam nem igazán szokott sor kerülni. Mikor pedig mégis, akkor meg szándékosan csináltam. Mondjuk az elmúlt napokban nem volt lelki erőm ahhoz. Sokat kell még bepótolnunk így is. Könnyedén játszadozok mellével, mellbimbójával, miközben ő rajtam mozog. Ha már korábban nem hagytam átlendülni azon a ponton, most úgy érzem, igazán megérdemli a kényeztetést. Habár nem tagadom, nem valami könnyű még erre is figyelni, hisz egyre jobban lök az orgazmus felé. De megoldom. És ő jól érezhetően élvezi is, ha a hangok nem lettek volna egyértelműek. Egyre inkább gyorsít a tempón, míg egy megkönnyebbülést jelző nyögéssel nem tudatosítja bennem, hogy ő már tovább nem bírja. Érzem, ahogy eléri azt a pontot, és az sem zavar túlságosan, hogy azt követően egy kisebb ideig meg sem mozdul. Másik, szabad kezemmel arcán simítok végig, majd álla alá nyúlva nyomok egy csókot az arcára, mosollyal a képemen. Viszont a kis pihenője után bőven kárpótol engem mindenért. Gyorsan fokozza a tempót, ezáltal is hajszolva egyre inkább az élvezet felé. Aztán pedig kezemet a tarkójára teszem, és fejét a vállamhoz nyomom, mikor elér az a pont. Izmaim megfeszülnek, és úgy engedem belé magamat, kellemes forrósággal töltve meg az ölét… újra. Aztán pedig csak lihegek egy ideig, kezemmel pedig Corinát is elengedem, amint az orgazmus végére érek. Csókját viszonzom, már amennyire képes vagyok, és érzem, hogy már fordulna is le rólam, viszont nem hagyom neki. Túl jó ez így, ilyen közel érezni magamhoz. Viszont, ha nagyon ellenkezne, természetesen nem tagadok meg tőle semmit, de mindenesetre a tudtára adom, hogy maradjunk így még, legalább egy kicsit. Miközben próbáltunk kicsit lecsillapodni, váltottunk néhány apró csókot. - Annyira imádlak… még mindig szavak nélkül tudsz hagyni olyan könnyedén. Pedig, ha valaki, én aztán szeretem hallani a saját hangomat, és állandóan jártatni a számat.
Amikor pedig mind a ketten átestünk azon a bizonyos holdponton, akkor pár másodperc erejéig kicsit rádőltem, vagy legalábbis valami olyasmi, de aztán könnyedén bújtam ki az öleléséből annyira, hogy mellé dőlhessek. Hiába volt jó hozzábújni, úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis térre és talán így kicsit jobban visszanyerhetem a normál légzésemet. Izzadtság cseppek borítják a testünket, majd kicsit az oldalamra fordulok és úgy pillantok rá, amikor megszólal. Kíváncsian fürkészem őt, miközben egyre szélesebb mosoly jelenik meg az arcomon. - Nem mondtam volna még? Ez az én különleges erőm. – szólaltam meg játékosan, majd egy csókot nyomtam ajkaira, majd pedig a fejemet mellkasára hajtottam. Hallgattam szívének a ritmusát, miközben próbáltam kikeveredni az általa okozott mámorból. Kár lenne tagadni, hogy nem hullottam darabokra. Hiába vagyok vén, azért vannak olyan dolgok, amik ellen én is védtelen vagyok. Például ellene, főleg ilyenkor, mert könnyedén csavarja el az eszemet. Játékosan szórakoztam a mellkasán az ujjaimmal, miközben a percek egyre inkább teltek, s talán egy kisebb fajta csend is ránk telepedet. - Tudod… - kezdtem bele, majd végül feltornáztam magam, hogy jobban lássam őt. – hihetetlen, hogy ekkora bűverőd van velem szemben és bármennyire is imádom… - s a mosoly továbbra is ott bujkált az arcomon. – azon gondolkoztam, hogy talán itt lenne az ideje kicsit kimozdulni. – fejeztem be a gondolat menetemet. Akár elmehetnénk ebédelni valahova, vagy csak szimplán vadászni mennénk, esetleg túrázni az erdőbe. Régebben ő is eléggé szerette a természetet, ha jól rémlik. Vagy akár majd Kristinhez is beállíthatnánk amolyan meglepetés módjára. - Mert a végén szegény ágy fog már menekülni tőlünk. – tettem hozzá játékosan és bohókásan, hiszen tény, hogy szegénynek mostanában elég sok mindent kellett elviselnie, de vélhetően ez nem volt újdonság számára, hiszen nem olyannak ismertem meg Rydert, aki megvetné a földi örömöket. Én pedig nem voltam itt, így vélhetően megtette mással, ha már Symaraval elváltak, vagy mit is mesélt.
- Mit ne mondjak, ezt már mesteri szintre fejlesztetted. Tudja, mivel kell lekenyerezni, az biztos. Karommal átölelem őt, de arcomat nem fordítom el tőle egy pillanatra sem. Túl sok volt az az idő, ameddig nem láthattam ezt a kedves, mosolygós arcot, azokat a babonázó szemeket, nem beszélve az eredeti hajszínéről. Hiányzott már, és ha csak rá is gondolok, hogy megint csak úgy elmegy… szívem szakadna meg, annyi biztos. Ezért sem próbálok rá gondolni. Figyelem, ahogy feljebb tornázza magát, és amiket mond. Karom a helyén marad, tekintetemet nem veszem le róla, és úgy iszom a szavait. Valamilyen szinten egyetértek azzal, amit mond, de azt nem tagadom, volt már jobb ötlete. Bár lehet még mindig az a kisajátítási vágy jár a fejemben, azért gondolom ezt. - Pedig még megvan a Twister is. Kipróbálhattuk volna ádámkosztümben. Vagy csak te. Jó nézni, milyen hajlékony vagy. Mosolyodok el, és ezzel együtt pedig már teljes testemmel felé fordulok, és combjára helyezem a másik kezemet. - Az ágy miatt meg ne bánkódj. Nem mai darab. Majd veszünk újat. Vízágyat. Kíváncsi vagyok, azon milyen lehet. Nézek fel a plafonra, teljesen elgondolkozva néhány pillanatig rajta, végül a tekintetem újra visszavándorol Corinára. - Na meg így is naponta kell mosnom az ágyneműket, szóval... Vonok vállat. - Mondd csak, mire gondolsz, hova akarsz menni. Meghallgatom a gondolatait, mert én nem hinném, hogy most bármi értelmesre is tudnék gondolni. Bár… Mielőtt válaszol, meg is szólalok. - Akár bemutathatnálak néhány falkatársamnak, akik igazán közel állnak hozzám. Viszont Horatiót ismered, tudtommal. Marad hát az őrült hugicám. Gondolok Joanára, akit minden valószínűséggel nem ismer. Hacsak valami múltban történt dolog miatt nem találkoztak… elég sokat megéltek mindketten már, így ki tudja, keresztezték-e útjaik egymást. Viszont a világ nagy, és elég volt mindig máshol lenniük, hogy könnyen elkerüljék egymást. - És ne aggódj egy cseppet sem… Kristinnel is fogsz találkozni, csak azon gondolkozom, hogyan tárjam majd elé a dolgokat. Mégsem mehetek neki a dolgoknak úgy, hogy „hé, figyelj, hazajött a másik anyukád.”
Kár lenne tagadni, azt, hogy nem voltam boldog, hogy nem éreztem jól magam a karjai között, hiszen ez eléggé nyilvánvaló hazugság lenne. Nagyon is jó érzés volt a karjai között lenni és érezni a közelségét, s hagyni, hogy az időről olykor-olykor totálisan elfeledkezzünk. Nem akartam arra gondolni, hogy egyszer esetleg valamelyikünknek ismét menni kell, hiszen még csak most találtunk ismét egymásra és eléggé szembe tűnő volt az is, hogy nagyon hiányoztunk a másiknak. Boldog voltam a karjai között és a mosoly könnyedén telepedett arcomra, amióta szinte újra találkoztunk. Kezdetekben nem volt minden zökkenőmentes, de szerencsére ott, a folyó partján minden jó mederbe sodródott. - Ohh, micsoda szemtelen valaki. – szólaltam meg játékosan és kicsit még az orrát is megnyomkodtam, mintha csak azt akarnám megnézni, hogy puha-e vagy kemény, vagyis, hogy hazudott vagy nem. Kisgyerekekkel szokták ezt sokszor eljátszani. - Lehet, hogy nem mai darab, de túl kényelmes. Kár lenn máris megválni tőle. Még akkor is, ha harci sérültnek nyilvánítanád ezek után. – a bolondozás könnyebben jött. Sose voltam olyan, aki a fájdalom elől menekülni akarna, de most valahogy részben mégis ezt tettem. Egyszerűen nem akartam azzal szembe nézni, hogy Nagojut meghalt. Túlzottan fájt, talán majd pár órával később, ha egyedül leszek, akkor jobban meg fogom tudni emészteni ezt az egészet. - Ezt úgy mondod, mintha kézzel mosnál. – forgatom meg a szemeimet és kicsit megbökdösöm a mellkasát, oldalát, hogy nem szép dolog ezzel előhozakodni. - Őrült húgica? Még egy olyan, mint te csak női kiadásban? Azt hiszem, hogy mondhatom azt, hogy szegény lak. – egyetlen egy szót se gondoltam komolyan, de nem is én lettem volna, ha nem szívom kicsit a vérét, vagy húzom az agyát ennyire gyerekes módon. – Szívesen megismerem, de előbb mással kellene véleményem szerint találkozni. – tettem végül hozzá komolyan. - Mi lenne, ha hagynánk neki, hogy ő döntse el azt, hogy miként tekint rám? Nem akarom kitúrni Symet, vélhetően őt jobban az édesanyjának tekinti és szerintem már azért is hálás lehetek, ha nem csapja az orrunkra az ajtót. Mi lenne akkor, ha áthívnánk estére? Mégis jobb lenne előbb vele találkozni, mintha ő tudná meg esetleg utoljára. Addigra legalább csinálhatunk valami vacsorát is neki, meg rendbe szedhetjük a lakást és magunkat is. Mit gondolsz? – kérdeztem meg tőle kíváncsian és mosolyogva, majd játékosan az ujjamat végighúztam az ajkán.
- Na, ne nyomkodd az orromat! Anélkül is tudod, mikor hazudok, és mikor nem! Mondom neki mosolyogva, és a kezét is megfogom, amivel az orromat nyomkodja, és a kézfejére puszilok egyet. - Egyébként is tudod jól, hogy nagyon is igazat beszélek. Ismételten csak az elmúlt néhány nap tapasztalataiból. Sok helyet felavattunk a házban, és sokféleképpen. Persze nem egy gumilány Corina, aki olyan lehetetlen dolgokra képes, mint amiket interneten lehet látni, de ettől függetlenül egyáltalán nem lehet semmire panasza… vagy pont, hogy nekem nem. Nézőpont kérdése. - Ha neked megfelel, akkor nekem is. Mosolygok rá, mielőtt ismét odahajolnék az ajkahoz egy csókra. - Nem kézzel mosom, de akkor is jó lenne venni néhány újat. Ki tudja, mikor jön ránk megint egy hasonló, hogy napokig még daruval sem lehetne minket kiemelni innen. Nekem meg van jó, ha két külön ágyneműhuzatom. Na meg egy szóval sem tagadtam, hogy ez egyikünk hibája lenne, és csakis az övé. A bepiszkításukban mindketten ugyanolyan részt vállaltunk. Bár, ahogy most, úgy korábban sem kellett kést tartani egyikünk nyakához sem, hogy az ösztönzés meglegyen. Jó is van ez így. Hiányoztunk már egymásnak, és próbáljuk bepótolni az elvesztegetett időt. Egyáltalán nem érdekel már az, hogy mennyi ideig volt távol, meg hogy mik történtek velem az elmúlt húsz évben. Nem. Most már nem. Most, hogy végre hazajött. - Másrészt pedig ugyan az ágyneműt nem mostam kézzel, de másvalamit/kit igen. Mindezzel együtt pedig végigsimítom a combját a csípője irányába, szépen lassan, majd vissza, hogy ugyanott pihenjen meg. Jól tudja amúgy is, miről beszélek itt. Most pedig már pláne. - Nehéz megmondani, melyikünk az őrültebb, ami azt illeti. Én legalábbis nem tudnám. Ő is elő tud hozakodni olyan dolgokkal, amiknél csak nézek nagyokat. Ó, de az én nevem se legyen Ryder Wood, ha ez nem igaz ugyanúgy rám is. - Sym ugyanannyira az anyja, mint te. Csak más szempontokból. Ha te nem lettél volna, Kristint sem vállaltam volna fel már egyáltalán. És nagyon is sokat segítettél nekem. Aztán jött az élet. - Beszélni akartam vele valamikor már én is egyébként. De akár az is lehetne, hogy mi megyünk át hozzá. Mikor ajkaimon végighúzza ujját, egy pillanatra be is kapom azt, végül hagyom szabadon távozni, arcomon továbbra is egy boldogságot árasztó vigyorral.
Mosolyogva pillantok rá, amikor megszólal, majd ártatlanul pislogok párat, hiszen tényleg tudnám, hogy mikor hazudik, de egyikünk se volt rest sose az ilyen apró bolondos dolgokat meglépni egy-egy beszélgetés, vagy találkozás során. S most én se bírtam kicsit talán gyerekessé válni ezzel a tettemmel. Gyereknek lenni szerintem sose bűn. Sőt, jó dolog, ha egy felnőtt is tud gyerekes lenni, ugyanakkor mellette komoly is, amikor azt kívánja meg a helyzet. S ő is, illetve én is ilyen voltam. A kezemre adott puszival egyszerre lep meg és egyszerre esett is jól. - Igen, eléggé pontosan tudom, hogy igazat beszélsz. – feleltem neki könnyedén, hiszen eléggé nehezen lehetne elfelejteni az elmúlt pár nap eseményeit. Még akkor is, ha sokak szerint biztosan unalmas lehet ennyi napon át egy házban tengődni. Szerintem egyáltalán nem az. Főleg, ha az ember tud kreatív lenni. - Ha gondolod, akkor elmehetünk vásárolni is. Nem ártana szerint egy-két ételt se beszerezni, mert kicsit szegényes ez a konyha. Kell a változatosság, illetve akkor vehetünk ágyneműt is, meg talán egy-két ruha nekem se ártana meg, ha már a fagyos Alaszka vidékein vagyunk, hiszen én se valami nagy bőrönddel jöttem. – egy-két cuccot hoztam csak, amivel egy-két hétig simán el lehetek, gondoltam a többit majd beszerzem itt. Amit pedig hátrahagytam, azt pedig elajándékoztam. Másoknak jól jöhet egy-egy ruha, hiszen bármennyire is csukva akarjuk tartani a szemünket, azért lehet látni, hogy nem mindenki engedhet meg magának mindet. Én pedig mindig is szívesen segítettem másoknak, így alap volt, hogy a ruháimmal is ezt fogom tenni, amiket még simán lehet viselni. Amikor a kezével elindul a combomon egyre feljebb, akkor sietve csúszik a kezem a kezére és megrázom a fejem, hogy most ne is vándoroljon tovább. A szemeimből ezt pontosan kiolvashatja, miközben mosolyogva figyelem őt, majd a kezét is elengedem, hiszen mindig is szerettem elveszni az érintésében, illetve a gyengéd simogatásában. - Ennyire hasonlóak lennétek?– pillantottam rá kíváncsian, hiszen tényleg nem ismertem azt a nőstényt, akiről beszélt és nagyon is érdekelt, hogy ki lehet Ryder húga. - Lehet, hogy te így gondolod, de nem biztos, hogy ő is. Hátat fordítottam nektek, amikor nem kellett volna. Talán az mélyebb nyomott hagyott benne, mint az, amikor veletek voltam, de majd eldől mi lesz. – s ekkor kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy egy apró csókot hintsek az ajkaira, hiszen Ryder pontosan tudja, hogy nem fogok semmit se erőltetni, de azért reménykedek abban, hogy Kristin képes lesz megbocsájtani nekem, ahogyan az édesapja tette. - Akkor menjünk mi, esetleg vihetnénk neki valamit. Mit szeret? Csinálhatnánk meglepetés vacsorát, tudod, amikor a vendégek csak úgy beállítanak kajával, akkor talán nem csapódik az orrunkra az ajtó, vagy van valami ötleted? – kérdezem meg kíváncsian, miközben ujjaimmal bolondozok. Amikor pedig elkapja az ujjamat, mert óvatlan voltam, akkor kicsit elnevetem magam. Majd nyomok egy puszit az arcára és boldogsággal sugárzó arccal nézek le rá.
- Nem nagyon szoktam itthon főzőcskézni, ami azt illeti. Ezért hát, hogy nincs annyi alapanyag itthon. Nem szoktam minden egyes pillanatban a lakásomban tengődni, mikor meg igen, akkor pedig mindig be vagyok tárazva valamivel. De inkább járkálok a városban, és ülök be egy-egy kajáldába. Akár oda, ahol Jo dolgozik. Vagy a közös konyhában ügyködök, ott általában van valami. Egek, az a kecskés eset… örülök, hogy túl nagy felhajtás nem volt utána. Azt sem tudom, igazából kinek van fogalma arról, hogy tényleg volt egy kecske a Lakban, méghozzá a konyhában… - Egyébként teljesen megfelel nekem. Veszünk akkor ágyneműt, valami kajákat, meg neked néhány ruhát. De utóbbit te is megteheted, egyedül. Csak csalódást ne okozz a választott ruhadarabokkal. Rántom meg a szemöldökeimet, és mosolyogva nézek rá. Amúgy is, amennyit eddig láttam a stílusából, semmi különösebb panaszom nem lehet rá. De érti szerintem azt is, miért akarom egyedül elküldeni, hátha beszerez magának valami nem túlzottan kényelmes, de annál dögösebb szerkót. Mondjuk az sem igazán érdekelne, ha nem. Így, vagy úgy, számomra ő ugyanolyan vonzó fog maradni. - Hát, ami az őrültséget illeti, mondhatjuk. Mert mi aztán tudunk Jo-val jó hangulatot teremteni, ha nagyon akarunk. Amennyiben pedig van pia… akkor még könnyebb a dolgunk. - Napok óta nem is beszéltem vele. Eléggé feldúlta, hogy tudomást szerzett a testvéréről, akiről meséltem. De le fog nyugodni, előbb, vagy utóbb. És inkább most kapjon még egy sokkot, mint később. Na meg őt sem úgy ismerem, aki az apja boldogságának útjába állna. Lehet, hogy eleinte neheztelni fog rá, de biztos vagyok benne, ha Kris is meglátja azt, amit én Corinában… akkor nem lesz egyáltalán semmi gond. El fogja fogadni. El kell, hogy fogadja. Nem fogom kötelezni rá, de tényleg nem hiszem azt, hogy a későbbiekben ne lehetnének jóban. Pláne, mert annyi mindent tett értünk még így is Corina. Sok mindent köszönhetünk neki, és ezt a lányomnak is meg kell értenie. - Vagy átmegyünk hozzávalókkal, és ott csináljuk meg a kaját. Ha meg Kris meg is próbálna kizárni, tudja, hogy túl sok esélye nincs. Vagyok annyira makacs, hogy ne hagyjam. Egyik legrosszabb és legjobb tulajdonságom is ez. - De vigyünk valami erőset is. Az tapasztalatokból ítélve oldja a hangulatot.
Kezdőlap
