Felvonom a szemöldökömet. Próbálom feldolgozni, amit mondott, s nem röhögni képen. - Nem néztél gyakran televíziót, ugye? Főleg Karácsony tájékán. Célzok ezzel a Home Alone egy bizonyos részére, amiben a szennyes lelkű angyalokat emlegetik. Ott sem éppen bukott, szárnyas csodák, bár nem is vörös hajú nőstények. Mindegy, ettől még a visszakérdezésem adta magát, hát meg is tettem. De nem ám csak ennyivel reagálok rá. - Ugye nem hiszed el komolyan, hogy léteznek angyalok? Elképedés üli meg tekintetemet. Ha erre most az lesz a válasza, hogy de, akkor vagy leborulok a székről a röhögéstől, vagy rögvest mentőt hívok hozzá. - Akkor maradjunk annyiban, hogy nem beszélünk róla, s akkor minden máris rendben van. Adok választ ekképp, tulajdonképpen közölve vele, hogy igaza volt, van valahol kutya elföldelve, de nem óhajtom tudatni vele. Nem a személye ellen szól – jó, az ellen is, lévén egy magányosról beszélünk – hanem úgy egyáltalán. Nem vagyok az a jellem, aki megosztja bárkivel, fűvel-fával búját, haragját. - Egyébként jólesik. Teszek még ennyit hozzá, kis mosollyal puhítva szavaimon. Az utazásra figyelek, s mindenre, amit ezzel kapcsolatban mond. Az, hogy jólesett erre is vonatkozik. Eszemben sincs elmenni vele, de azért kedves tőle, hogy gondolt rám. - Ilyet nem játszunk, Claude! Ciccegek rosszallón. Tekintetemben vidámság csillan, mindamellett nekem is komolyak a szavaim. Nem teszem a nyakamat a guillotine alá, nagyobb dologért sem, nem hogy egy utazás. - Lepj meg! Kacsintok rá. Híres vásár vagy nem híres, engem nem mozgat meg különösebben. Soha az életben eszembe nem jutott volna elmenni. Viszont az, hogy hozna valamit meglepett annyira, hogy ne csapjam le valami undoksággal. Ez is valami. - Mik vannak ott?
//Szerk.: A színházas játék előtt vagyunk ic időben//
- Nincs tévém. És nem is nézném, ha lenne sem. Nem vagyok ellene a tévének, de a mozit jobban szeretem. A sorozatokat meg nem is ismerem. Inkább vagyok a műhelyben és dolgozok. A kérdésre komolyan és hosszan nézek rá. - Nem, nem hiszem. Tudom. – egyértelműen nem hazudok. – A szellemek világának ők is lakói, csak máshol másképpen nevezik őket. Az a lényegén nem változtat. Ha fennakad rajta, ha nem, elmondtam. Kérdezett és én válaszoltam. Azonban fenemód elégedett mosollyal tekintek rá a csésze mögül, mielőtt kortyolnék belőle. - Rendben. – nem vonok vállat, de legszívesebben megtenném. Tény, hogy közöm hozzá semmi. Arra, hogy jólesik neki, egy kedves, meleg mosoly a válaszom, derűvel fűszerezve. - Te lehet, hogy nem, Leah Amalia, de attól én még igen! – vonom fel félmosollyal az egyik szemöldököm. A meglepésre összevonom a szemöldöm, játékos szúróssággal nézek rá. - Vigyázz, mert szavadon foglak. A kérdésre leteszem a csészét a kezemből, felvont vállal szétnyitom a kezem egy rövid időre. - Azt mondtad, hogy lepjelek meg. Akkor ne légy kíváncsi. Egy edzés valamikor? – hirtelen témaváltás az egyik megszokott kedvencem. Kíváncsi vagyok, hogy reagál és miként.
- Mert? Vonom fel kérdőn szemöldökömet. Nem értem én ezt a nagy televíziófóbiát, bár meg kell valljam, én sem lógok állandóan a képernyő előtt. de haladni kell a korral, s különben is. Ez olyan, mintha más elektromos eszközt sem használna. Ha már itt tartunk, erre is rá kell kérdezzek. Pontosabban nem kell, de szeretnék, szóval miközben érdeklődéssel billentem oldalra fejemet – hajam nem szabadul el, mert lófarokba fogtam, feszesbe, mint mindig, hogyha ilyen frizurát készítek – úgy tekintek rá, miközben kérdezek. - Eszerint számítógéped sincs? Esetleg mobiltelefon vagy más elektromosság-fóbia? Nem, mintha a moziból nem következne az, hogy nincs baja az ilyesmivel. Ha már megfogalmazódott a kérdés, akkor fel is tettem, nincs ebben semmi visszaszívnivaló. - Aha, hát hogyne. Hagyom ennyiben. Nem röhögtem ki, s ez nagy teljesítmény tőlem, ha azt vesszük, hogy a szellemekben hiszek, de azért az angyalok erős túlzással tekinthetők a szellemvilág lakóinak a szememben. Vagy ha mégis, hát férfi létemre – hiába vagyok nő, Ettore bácsi nevelése bennem van, és hajlamos vagyok magamra is férfiként gondolni bizonyos kontextusokban - tuti nem beszélnék ilyesmiről. Röhejes. De nem tudatom vele, s ez piros pont nekem. Abszolút siker. - Akkor jó játékot. Kacsintok rá. Részemről ezzel lezártnak tekintem a kérdéskört. Elmosolyodom. - Miért ne foghatnál? Azt mondtam, hogy lepj meg. Szerintem ez nem meríti ki azt a merészséget, amit még vissza kellene szívnom. Elrabolni nem fog, az Innbe gondolom nem jön égetni, meg amúgy is jelentettem ismeretségünket, szóval semmi nincsen abban, hogyha meglepne valami vásárfiával. Akármi is lenne az, a helyén tudnám kezelni. És honorálnám. Kérdés az, hogy mégis milyen természetű reakcióval. - Edzés? Felvonom szemöldökömet. - Milyen természetű? Nem játszom a hülyét, feltettem csak egy teljesen logikus kérdést. Amíg választ nem kapok, nem bólintok rá semmire sem. Nem szeretem, hogy nem falkatag, ezt bevallom magamnak azért.
- Neked miért van? – kérdezem egyből vissza, mert ennek nagyjából ugyanolyan értelme van. A következő kérdésre ránézek, majd a farzsebemből előveszem a mobilt, és neten rákeresek a műhely oldalára, ahol még rendelést is lehet leadni, majd felé fordítom a képernyőt. - Attól, hogy nincs tévém, még nem vagyok ősember. Még a névjegykártyán is ott van az oldal, mint elérhetőség. Mosolyogva vonom fel a szemöldököm. - Idáig hallom a röhögésed, csak nyugodtan. – sóhajtok egyet, de közben derűs marad a mosolyom. - Nem hittérítő vagyok, ha nem hiszel és nem hiszed, akkor nem. – vonok vállat. - Azt teszem. – kacsintok rá én is vissza. Felemelem a kezem, mintha megadnám magam, majd inkább az államra könyöklök, s csintalan tekintettel nézek rá. - Én kérek elnézést. – furcsának tarthatják mások, ha nem értik meg teljesen. Én sem értem, de én még magamat is alig értem. A visszakérdezésre, hogy milyen edzés, döbbenten meredek rá. - Nem lepedőakribatikára gondoltam. Bár fehérnek fehér lesz, amire lépünk… - jegyzem meg sejtelmesen. - Kint, a szabadban, fegyveres vagy pusztakezes? A kávé majdnem kihűlne, de nem hagyom. Már csak negyede van, az egy kortyra bőven elég.
Nem tehetek róla, el kell nevessem magam. Amúgy nem szokásom a csengő kacarászás, meghagyom az ilyesmit azoknak a nőstényeknek, akik ettől érzik kiteljesedettnek magukat, ám azért velem is el tud fordulni, hogy néha átesem a ló túlpartjára, s előjön belőlem az ősöreg idők homályába veszett, lehetett volna gyermek. Nem volt ugyanis igazi gyerekkorom, de nekem így megfelelt. - Pedig biztosan nagyon csinos lennél talpig ágyékkötőben és bunkósbottal a kezedben, ahogy mamutok után rohangálsz. Játszom el a gondolattal ekképp. Persze azért odapillantok arra a képernyőre, jó ezt tudni, sose lehetek biztos abban, hogy nem jön jól. Mindig, minden jó valamire. - Ma csupa olyan dolgot fogsz felsorolni, ami nem vagy? Beszállhatok én is? Villan masszív szemtelenséggel tekintetem. - Nem vagy táncos, nem vagy transzfesztita, nem vagy jóképű.. hopp. Kapom tettetve szám elé a kezem, mint aki megbánta, amit mondott. Nem bántam meg, főleg azért nem, mert hazudtam és ezt érezni fogja. A jóképűség egy megállapítás, ami „nem vagy” nélkül igaz rá szerintem, de ez nem jelenti azt, hogy bármilyen szinten is dobogna érte, vagy akár másért is a szívem. Elégszer emlékeztetnek álmaim arra, hogy nekem van párom. Egy életre Massimo. ÉS tökéletesen megfelel ez így. Megforgatom a szememet. - Mert úgy nézek én ki, mint aki erre gondolt? Szerinted minden nőnek csak ez juthat eszébe rólad? Elhúzom a számat. Nem baj az, ha egy pasinak van egoja, de ne a farkára legyen. Próbálkozni szabad velem, maximum egy bárd alá kerül a szerszám, s a végén eladom Mrs. Kensingtonnak, a kedvenc vevőmnek, mint újfajta különlegességet. - Pusztakezes, fegyveres, mint kard vagy lőfegyver, esetleg egy kis vadászat? Sok lehetőség van és egyikben sincs benne a lepedő. Az sem zavar, hogy sikerült belekotyogjak abba, amit ő mond, hiszen ugyanezeket emlegette az előbb. Megvonom a vállamat, rábökök amolyan válassz te módon. S közben mintegy mellékesen újabb téma után nyúlok. - Találkoztál mással is közülünk. Dűlőre jutottatok a maradásod feltételeit illetőn? Mintha nem tudnám. Illetve nem, nem is tudom pontosan, hiszen a jelentéseink egyirányú utcák, más jelentéseiről nem kapunk tájékoztatást. De se süket, se hülye nem vagyok. Beszélnek ezt-azt. És engem ez érdekel.
- Azt mégnézném, hogy ér egy ágyékkötő a talpamig… - jegyzem meg somolyogva. – A hallgatás beleegyezés. – értem a tévére. Két ősember. A mobilt visszarakom a zsebembe, tovább játszom a kávéval. A kérdésre félig felvonom a szemöldököm, de megvárom a válaszát, mert sejtem, hogy lesz. És lám… - Köszönöm az őszinte bókot. – az egyes szám kifejezetten jelzi, melyikre is gondoltam. A tetszést érzékelem, másfajta érzelmet nem. Számomra már a jóképűség is furcsa. Nem foglalkozom ezzel, hacsak annyiban nem, hogy még most is a régi arcom néz vissza rám a tükörből. - Mivel ilyen ajánlásra a lányok úgy gondolják, hogy a pasik erre gondolnak. – vonok vállat. – Éljen az általánosítás és előítélet. – kacsintok rá. - Bingó! – csapom össze a kezem. Hogy mi bingó, a (hó)fehér vagy az edzés, az már más kérdés. - A vadászatot kihagyom kösz, enni nem közönség előtt szoktam.. a többi jöhet sorrendben, és… egyszerre csak egy. – vagyis jön a pusztakezes, ami rizikós tőlem. Nem, mintha a kard ne lenne az. Mai napig űzöm mindkettőt, mert továbbra is az életem része. - Ha rajta lennék a most wanted listáján, arról te tudnál az elsők között. – teszem fel az alkarom az asztalra. – És nem ülnél itt előttem ilyen nyugalommal, ha más lenne a döntés. – derűs kék szempárral nézek rá. Az nem zavar, hogy náluk terjednek a hírek. Terjedjenek, az mutatja, hogy jó a falkán belüli összhang. Nem érdekem, hogy az, ami egyben van és jó, azt szétzúzzam. - Az időpontot és a helyszínt rád bízom. – iszom ki az utolsó kortyot, majd felállok. – Élveztem a társaságodat, remélem, lesz még rá alkalmam. Megigazítom a kabátom. Tudom, hogy tudja a telefonszámom, biztosan el fog érni. - Szép napot a továbbiakban. – egy rövid mosoly és távozóra fogom.
- Nézd el nekem, hogy ágyékkötők tekintetében nem vagyok kiművelve. Felőlem akár a talpadig is érhetne. Megvonom a vállamat vidoran. Cseppet sem vagyok szégyenlős, elbeszélgetek én holmi alulöltözöttségről, nincs ebben semmi. Pláne azért nem, mert durván hozzátartozik a meztelenség az átváltozásokhoz. Pont annyira különleges is, mint egy átváltozás így a 300 felé közeledve. - Nem akartam bókolni neked. Jelentem ki igen határozottan. Nem elutasítón, de tényszerűen, melyből következtethet arra, hogy amit mondtam, azok száraz tények és nem mások. Most is, az előbb is. - A libák. Teszek kiegészítést a „lányok” után. Nem mondom, hogy nincs igaza, mert sajnos tényleg ilyen korcs a női társadalom, nem véletlen hát, hogy magamra mindig inkább úgy gondoltam, ahogy Ettore bácsi. Nem nőként, nem lányként. Legyen ez bármilyen furcsa is. Megforgatom a szememet. - Milyen szemérmes itt valaki. Hogy mire értem? Az evésre, a vadászatra vagy a közönségre, esetleg még mindig a lepedőkre? Teljesen lényegtelen, elég, hogyha én tudom. - Nem erre vonatkozott a kérdésem, de a te dolgod, hogy válaszolsz-e rendesen. Aprót rántok vállamon. Végül is majdnem lényegtelen, hogy elfogadott-e itt, mint magányos, vagy sem. Majdnem az. Ám a majd és a nem között félúton megállok és inkább nem forszírozom még csak magamban sem a dolgokat. Ami lényegtelen, azon nem kell agyalni, mert a végén lényegessé válik. - Megüzenem. Mosolygok rá csintalanul. Nem fogok itt dönteni, nem vagyok hamari, összecsapott. Hagyom, hogy cihelődjön, nem pattanok fel én is. Van még az italomból, s különben sem hajt sehová a tatár. - Úgyszint, Claude. Neked is! Intek utána kecses kézmozdulattal, majd maradok magamnak addig, míg el nem fogy, amire meghívott. Aztán én is elindulok a kötelességem után.
- Mit tudom én! - csattanok fel, aztán megvakargatom a fejem - Secretly We Are Gay, azt hiszem. egy pillanatra megmerevedek, fájdalmas képet vágva tátom el a számat, ahogy a pillanat megnyúlik köztem és Jason között, barna szem ütközik frontálisan egy másik pár barna szemmel aztán... Felsóhajtok, és mély, nemtörődöm kussban tépem fel a bejárati ajtót, és azon filózom, hogy tényleg motorral kellene-e mennünk, mert akkor megint kapaszkodni fog, mögém ül, és egy erősebb fékezésnél kiüti a heréivel az alsó csigolyáimat. - Változott a terv, kocsival megyünk! Visszalépek a házba, hogy magamhoz vegyem az autó kulcsait, aztán távirányítóval kinyitom a garázsajtót, hogy Jason be tudjon szállni, amíg bezárom a házat.
Ahogy indítok, azonnal megszólal a zene is, pontosan ott, ahol a legutóbbi alkalommal abbahagyta a lejátszást. Vicces, ez a zene Jason fiatal korából való, mégis olyan nevetségesnek tűnik elhinni, hogy valaha hallgatott ilyesmit vagy hogy egyáltalán ismeri a Rock You Like A Hurricane-t. Nem kérdezem meg, hogy zavarja-e, vagy ilyesmi. Én kocsim. Én zeném, és nem véletlenül mondtam, hogy ne akarjon a szobámba jönni, mert lehet, hogy ott is találna olyasmiket, amik nem nyernék el a tetszését. Lovashintóval meg nem tudok szolgálni, ez van. Hangerővel annál inkább, amire még a saját énekhangommal is ráerősítek. Valahogy ki kell vernem a fejemből azt a rohadt A-betűt. Az egyik pirosnál áthajolok az oldalára, hogy ellenőrizzem, van-e stukker a kesztyűtartómban, aztán elégedetten csapom vissza. Megnyugtat a tudat, még akkor is, ha nem vettem pisztolytáskát. A Bentley felé elhajtunk a Hotel mellett is, bár nem teszem szóvá, hogy hamarosan itt lesz jelenése. Jobb, ha nem tud előre ilyesmiket.
- Szeretnéd, hogy fogjam a kezedet? - pillantok rá a Bentley bejárata előtt, és halálos komolysággal nyújtom felé a praclimat, csak hogy elhiggye, megtenném, ha nagyon szeretné. - Há! Felejtsd el... A megfelelő pillanatban röhögve, játékosan rántom el előle, hogy aztán a farzsebembe töröljem az érintésének még a kósza gondolatát is. Egyből lever a víz, ahogy az áruházba érünk. A pajzsomat totál bezárom, mert nem érdekel a tömeg nyűgje, egyébként is meghalok attól a parfümfelhőtől és izzadtság- meg kajaszagtól, ami az egész épületet ellepi. Nem, nem vagyok klausztrofóbiás, meg semmi, de azt hiszem, hogy az emberiség nem véletlenül találta fel az eBayt. - Elmondom, hogy csináljuk. - olyan gyors és széles léptekkel iramodok meg, mintha egy titkos üldöző elől készülnék menekülni, és a lelki szemeim előtt már látom is az óriás árcédulákat, ahogy rám vetik magukat - Bemegyünk a Levi's-be bőrért, aztán átmegyünk a deszkás boltba valami használhatóért, de nem vagyok hajlandó kettőnél több ruhaboltban picsáskodni, mertööö... - ha már így említi a picsáskodást, két szőke jobb felé, mit csináljak, mágnesként vonzzák a tekintetem, ahogy elhaladnak mellettünk, és lehetőségem van felmérni, mit hordanak a seggük helyén, és a jobb oldali formássága egészen könnyfakasztó lehetne, ha éppen nem lennék egy gyerekkel. Jézusom. - Mertööö, szóval nem, és kész. Na, tessék, itt vagyunk, ez remek lesz. Megragadom a vállánál, és a Levi's üvegajtaján keresztül irányítva kurjantok egy szép napot, és könnyed bájjal rátámaszkodom a tömör fa pultra, hogy előadjam, hogy a gyereket öltöztetni kell. Meg persze etetni, de ennyire ne menjünk bele a kiábrándító részletekbe. - Minden reményem magában van, kedves... - vigyorodom el, mire a fekete hajú lány bemutatkozik - Bernadette. - ismétlem meg, ízlelgetve a szót, aztán felsóhajtok kissé gondterhelten - Szeretném, ha a srác úgy nézne ki, hogy akár maga is elmenjen vele meginni egy kávét. Persze csak miután velem végzett. - mindketten nevetünk, aztán némi susmussal később már kezelésbe is veszi Jasont, én pedig a próbafülkék melletti luxus, világosbarna bőrkanapéra huppanok, a lábaimat feldobom a karfára, hogy több percnyi ujjal dobolás után elkurjantsam magam. - Ugye nem most rázod ki, he? Mi a francot csinálsz odabent ennyi ideig?
Jason kinyitotta a száját, hogy szóra nyissa, közben mutatóujját is kissé megemelte, de aztán inkább grimasszal az arcán legyintett egyet és megrázta a fejét. Nem értette ettől a ruhától miért lenne titokban meleg, de nyilván ez csak amolyan Henrys hülyeség volt, amivel nem kell foglalkozni. - Hát, ennek igazán örülök – mormolta nem létező bajsza alatt, közben azért egy kicsit tényleg megkönnyebbült. Ha elvágódtak volna a motorral és feltűnően gyorsan begyógyulnak a sebei, az felettébb gyanús lenne. Homlokát bő vízzel megmosta, mielőtt elkezdte volna a felmosást, és nem is igazán látszott csak egy kicsike vágás a szemöldöke felett nem sokkal. A vérzés meg már jó ideje elállt. Talán nem fog nagyon feltűnni neki, hogy napok múlva már hűlt helye sem lesz.
Kényelmesen elhelyezkedett az anyósülésen, és igyekezett egy szóval sem megemlíteni, hogy a kocsi belsejére esetleg ráférne egy kis takarítás. A biztonsági övet bekapcsolta, nehogy valami túlbuzgó rendőr leállítsa őket, mert akkor Henry nyilván zabos lenne, bár amilyen nagy ez a város lehet, hogy erre nem kerülne sor, hiszen ismerik a kollegái valószínűleg a kocsiját. Hacsak nem valaki otthagyta neki egyik este ajándékba. Hallgatta a zenét, közben kifelé bámult az ablakon. Mennyivel kellemesebb úgy autókázni, hogy nincs hátrabilincselve a keze ezüsttel, és nem egy rendőrautó hátuljában kell gubbasztania. Kósza pillantást vetett a hím felé, amikor az elkezdett duettet előadni a lejátszóval. Vigyor ült ki a képére, de inkább vissza is fordult az ablak felé. Még a végén azt hiszi, kiröhögi az énektudását. Megdörzsölgette csuklóit, majd mindkét karjáról felhúzta a pulcsit, és megnézegette az ezüst okozta sebeket. Örömére szolgált, hogy még mindig látványosan sérült. Érdemes volt ezek szerint feszegetnie a csuklóját. Arcára viszont enyhe grimasz ültetett, majd visszahajtotta a pulcsi ujját, amikor Henry elkezdett a kesztyűtartóban kotorászni. Nem igazán lepődött meg a pisztoly láttán, de azért hátrahőkölt és kiegyenesedett. Merev képpel nézett Henryre, mint akit épp most fenyítette be. Persze tudta, ha le akarná lőni nem itt, tenné meg, de Jason olyan szerencsétlen, hogy még akár ezt is feltételezhetné.
Nem igazán szeretett soha vásárolni, mert elég unalmasnak tartotta, viszont a lopás sokkal mókásabb, de nem fog másokat megkárosítani akkor, amikor nem létszükség. Mélyen beszívta a friss levegőt, ahogy kiszállt a kocsiból és csöndesen lépkedett Henry mellett. Szagok kavalkádja fogadta, amit szívesen fogadott. Henry kérdésére élesen nézett rá, mint aki szerint épp megbolondulni készül, de a keze automatikusan mozdult a hím tenyere felé, mivel kitudja, mit akar átadni feltűnésmentesen számára. Lehet megérzett valamit, ami miatt egy kést vagy tőrt akar ingujjából elővarázsolni, amikor kezük közelebb ér. Persze saját maga nem fogott épp semmi veszélyt és hamar ki is derült, hogy Henry nem akart semmit átadni neki. - Nem fogtam volna meg– jelentette ki dacosan, miközben zsebre vágta kezeit. – Csak ösztönösen nyúltam utána, jó? – nézett szerencsétlen szemrehányással. Az áruházba érve rengeteg inger érte, amit igyekezett különválogatni és feldolgozni. Próbált minden egyes részletet megjegyezni, amit látott, és közben farkasok után kutakodott óvatosan. Meglepte, hogy Henry bezárta magát, de nem igazán törődött vele. Biztos nyomasztják az emberek, amit meg tudott érteni, bár számára ez már igazán rég jelentett problémát. Jason teljesen egyetértett Henryvel a gyors bevásárlással kapcsolatban, valamint követte a hím tekintetét is, amikor az néhány nőre fixálni kezdett. - Ilyenkor simán le tudnának lőni amúgy – jegyezte meg komoly képpel enyhén korholó jelleggel. Persze nem hitte, hogy éles helyzetben is képes lenne női seggeket bámulni, hiszen az életét valószínűleg jobban félti, meg egy pláza talán nem az a hely, ahol maximális figyelmet kellene fenntartania. - Be tudok menni magamtól is – közölte halkan, mialatt Henry a vállánál fogva beirányította a bolt ajtaján. Kicsit frusztráló volt neki a gyerekként kezelés, hiszen most nem farkasokkal kell találkoznia, hanem sima emberekkel, bár lehet, Henry csak ki akarja magát menteni viselkedésével az olyan vádak alól, hogy egy kiskorút szedett volna föl. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy könyörögni fog az eladónőnek, hogy hívja a 911-et vagy, az ujjaival jelzi, de aztán hanyagolta a dolgot. Egy ilyen akcióért a hím marhára berágna, ami a csatlakozását a falkához esetleg megnehezíteni. Még az is lehet, hogy a házból is kidobná, mielőtt Patricket jobban megismerné, ezt pedig nem szerette volna megkockáztatni, ha már egyszer ilyen jól alakultak a dolgok. Az eladónő valóban kezelésbe vette és valamiért szinte elsőre eltalálta a méreteit, nyilván szakavatott a témában már. A próbafülkében unottan próbálgatta a cuccokat, majd megrázta a fejét és halk sóhajt eresztett meg, amikor meghallotta Henry kiáltását. - Ah… még két perc – szólt ki duzzogó hangon. Nem kellett hozzá Henry, hogy eldöntse jól állnak-e rajta a göncök. Miközben öltözködött igyekezett fejét rákvörös színűre változtatni, ami sikerült is neki. A tükörben megcsodálta az eredményt, majd lehajtott fejjel kilépett, miközben tarkóját vakargatta. Egész feje vörösbe váltott, majd odalépett Henryhez. – Ezek jók lesznek – közölte kurtán, majd kicsit közelebb hajolt hozzá és egészen halkra fogta hangját – Nem lehetne, hogy kevésbé égetsz be? Csak egy kicsit? – nézett rá kérlelően, bár nem hitte, hogy lesz valami hatása és valójában saját magát sem érdekelte, de talán Jasont igen. - Akkor… most megyünk enni? - kérdezte normális hangerővel, amikor felegyenesedett. Igazán jó lett volna, ha nem kéne a másik boltba is betévedni.
Végre már mozgósíthattam egy-két embert, régi kapcsolatot, hogy álljanak rá az ügyemre. Meglepő, hogy eddig nem is gondoltam rá, csak a múltkori találkánknál Yvonne-nal. De jobb később, mint soha, nemde? A találkozást követő napon főként azzal foglalkoztam, hogy telefonálgattam ide-oda, és próbáltam mindent elintézni egy csapásra. Már csak napok kérdése… Remélhetőleg, és megkapom, amit akarok. Aztán pedig, ha megvan, már csak nem szabad elveszteni a nyomát, és amint felkészültem, mehetek is lerendezni az ügyünket. Amint felkészültem… de hát mikor is lesz az. Valószínűleg ő is ugyanúgy tudja, én hol vagyok most, valószínűleg most is épp a seggemben van az egyik fejvadásza, várva, mikor kezdhet már bele a mókába. Igazából kicsit én is várom már, hogy mi lesz még belőle. Rég mozgattam már meg az izmaimat ilyen módon. A katonaságnál meg emberek közt nem igazán volt sok kihívás. Nem volt kedvem semmi főzőcskézéshez, vagy kaja rendeléséhez. Viszont rég ettem már egy jó hamburgert, vagy valamit, így hát a célom magától értetődő volt. Mentem is a Bentley Mallba, olyan délután három körül, célom pedig tényleg az volt, hogy végre kajáljak valami igazán egészségtelent. De ha egyszer ízlik, nem tehet ellene az ember. Amint elég közel értem a kiszolgáló pulthoz, egy ismerős illatot éreztem meg. És ez nem a kaja volt. Remek. De legalább lesz társaságom. Egy olyan fél percig nézelődök, mi van választékban, aztán végül csak kiszemelek egy valamiféle hamburgert. Ez is van néhány réteges. Biztos finom lehet. Ha nem, úgy is megeszem. Nem ezért fizetem ki. Végül, miután meg is kaptam a rendelésem, már indulok is megfele a nőstény felé. Kérdezés nélkül huppanok le elé, vagy mellé, ahol van hely. - Kit látnak szemeim. A Tövisek Hercegnője. - Mondom vigyorogva Sarah-nak, aztán végül rendesen is elhelyezkedem az ülőalkalmatosságomon.
Nem vagyok túl nagy híve a plázázásnak és az órákig tartó shoppingolásnak, de van, amikor a szükség nagy úr és habár nem vagyok úrinő, azért nekem is vannak elvárásaim. Nyilván nem a legdrágább üzleteket jártam végig, de azért adtam a minőségre, így például a turkálót jó messziről elkerültem. Már csak elvből sem fogom mások levetett gönceit hordani. Igyekeztem minél rövidebb idő alatt elintézni a dolgot, de sajnos a próbafülkék fogságában gyorsabban szalad az idő, mint azt az ember gondolná. Főleg, ha esetleg az elsőre kiválasztott méret mégsem jó. Bár hála égnek azért ebből nem volt probléma, de így is eltelt vagy másfél óra, mire azt mertem mondani, hogy oké, kész vagyok. Mindössze három zacskóval caplattam a bevásárlóközpont folyosóin, nem is igazán nézelődve, hiszen amiért jöttem, azt megszereztem és mivel nem tartoztam a plázacicák körébe, nem is nagyon érdekeltek a csillogó, teletömött kirakatok. Viszont ha már itt voltam, akkor a kajálást is szerettem volna egyazon lendülettel letudni, otthon már ne kelljen főzőcskézéssel vacakolni, hiszen hamarosan a melóidő is elérkezik. Amúgy is szerettem a gyorskaják posvány kínálatát, egy magunkfajtának lényegében szinte mindegy volt, mit töm magába, ártani nem árthatott és mondjon bárki bármit, szerintem akadt köztük olyan, ami még ízre is jó volt. Úgyhogy kiálltam a sort, hogy aztán a magam hamburgerével és sült krumplijával telepedjek le az egyik vadászott asztalhoz. Magam mellé pakoltam a másik székre a zacskókat, ledobtam a kabátom, aztán letelepedtem, ám alig rágtam meg az első falatot, társaságom akadt. Nem szúrtam ki előbb, a pajzsom ilyen helyeken teljesen fel szoktam húzni, ráadásul elég sok itt az ember, a szagokról nem is beszélve, hogy az övé se tűnjön fel. Meg őszintén.. jelen pillanatban a hátam közepére se kívántam volna, ami azt illeti. - Nahát! Még a végén elhiszem, hogy tényleg tudsz bókolni! - nem zavartatva magam pillantottam rá, hogy aztán figyelmem ismét az ebédemé legyen. Pimasz kis mosoly ült a szám szegletében, csak úgy, mint mindig, a szavaim is hasonlóan csengtek. Nem sértett a"becenév", tisztában voltam a stílusommal, ehhez mérten született a válaszom is. - Egyébként pedig persze, nyugodtan foglalj helyet - mintegy mellékesen megjegyezve.. Nem zavart, én is vagyok olyan pofátlan, hogy bárkivel bejátsszak egy ilyet, de ha már lehetőségem van rá, hát kihasználom, hogy ezúttal én szólhatok be az illendőség hiánya miatt.
Nem épp amiatt másztam most be ide, mert társaságra vágytam, mi több, legszívesebben csak nyugodtan akartam volna kajálni egyet, de az élet olyan váratlan helyzetekkel tud kedvezni, amiket kár lenne kihagyni. Most is nyugodtan leülhettem volna máshova, vagy akár tovább megyek a bevásárlóközponton, mikor megláttam a nőstényt, de ki tudja, mikor adódik legközelebb ilyen alkalom, mikor nem töri be az arcomat egy baseballütővel. Vagy buzogánnyal. Biztos tudna kitalálni módokat arra, hogy miként is mérheti fel az arcom tűrőképességét. Na meg hülye lennék kihagyni egyetlen találkát is régi ismerősökkel. Az hamar eldőlt már, hogy kábé ugyanúgy viszonyulunk egymáshoz, de arra vagyok kíváncsi, hogy a lányával, Yvonne-nal való kapcsolatom ezt mennyire befolyásolja. Nem hinném, hogy túlzottan, talán csak annyiban, hogy nem akarja az arcomat átrendezni állandóan, mikor meglát. Már nem élünk abban a falkában, amiben egykor, ahol erre nyugodtan volt lehetősége, és én tudtam rá válaszolni. Arra a baseballütős esetre is reagálhattam volna, de felesleges lett volna. Akkor neki volt igaza, miszerint én törtem be hozzájuk. - Tudok ám! - Mondom neki mosolyogva, aztán én is belekezdek a kajámba. Kétlem, hogy egyszerűen csak annyi lenne a mostani találka, hogy csendben kajálgatunk egymás mellett. De azért éhes is vagyok, szóval miért ne? - Köszönöm az engedélyed, most már sokkal nyugodtabban maradok. - Megszoktam már tőle ezt a csípős stílust. Azt nem tagadom, hogy egyébként már nagyrészt el is felejtkeztem róla. Ezért is ültem le, hogy kicsit emlékeztessem magamat, milyen is valakivel ilyen viszonyban lenni, mint amiben mi vagyunk Sarah-val. Én nem utálom őt, közel sem, viszont jó az agyára menni, és szerintem ez visszafele is így van. - Na és mi újság van? Tettél valami fogadalmat az új év alkalmából? - Szerintem nagy baromság ilyeneket tenni, de hát fel kell dobni egy témát valahogyan. Ez jutott most eszembe.
Tisztában vagyok vele, hogy idősebb nálam, illetve gyorsabb is, ám az ügyesség az én oldalamon áll, arról nem is beszélve, hogy a korkülönbség sem túl nagy kettőnk között, szóval szinte majdnem kiegyenlített lenne a küzdelem kettőnk között, ha úgy alakulna a jövőnk. Mindenesetre nem ez a fő ok, amiért képes vagyok genyózni vele, vagy éppen baseball ütővel az arcának esni. Egyszerűen ilyen a természetem és habár már a múltban történtek miatt egy cseppet sem orrolok rá, van, amit nem lehet kitörölni, legfeljebb csak megkopik. Ennek köszönhető, hogy nem küldtem el egyből a fenébe, amikor leült az asztalomhoz, vagy éppen nem hagytam én itt. - Egy alkalom kevés, hogy ezt én is ilyen magabiztosan legyek képes kijelenteni - válaszolok őszintén, ám mindenféle mosolytól mentesen. Talán majd eljön az ideje, hogy vigyorogjak, de egyelőre még nem döntöttem el, hogy örüljek a társaságának, vagy éppen bosszankodjak amiatt, mert nem hajtottam el egyből az elején. Majd kiderül, merrefelé billen a mérleg. - Nagyszerű. Esetleg a krumplimból nem kérsz? Vagy egy falást a szendvicsemből? - kúszik feljebb szemöldököm, nyilván elég a képemre néznie, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan a dolgot. Apró mosoly bujkál szám szegletében, a pimaszabbik fajtából, mintegy jelezve, mégse vegye olyan természetesnek ezt a közösen ebédelést, mert én tuti elsétáltam volna mellette, ha fordítva alakul a helyzet. - Nem sok újság van és ha lenne sem kifejezetten veled csevegnék róla - pofátlanul őszinte vagyok, de szerintem ez nem lesz újdonság a számára. - Ami pedig a fogadalmakat illeti... Az is fogadalomnak számít, hogy hány pasit szeretnék még az év során fejbe verni az ütőmmel? - leheletnyit kunkorodott feljebb szám széle. Én és a fogadalmak két külön világba tartoznak, legalábbis ami az újévi marhaságokat illeti. Mert megfogadni megszoktam olykor dolgokat, de közel sem olyan szintűt, hogy nem eszek csokit, vagy minden nap jófej leszek legalább egy emberrel. Hagyjuk már, mindjárt hányok az ilyenektől. - De ha már így érdeklődsz utána, te talán tettél?
- Egy alkalom? Vénségedre kezd megromlani a memóriád is? Hát nem emlékszel, milyen jókat szórakoztunk mi még Franciaországban? - Vágom neki oda vigyorogva. Akkoriban is illettem egy-két jelzővel őt, ez szent igaz, bár… nem volt a francia az anyanyelvem, így könnyen meglehet, hogy azok nem voltak olyannyira elmések. Sőt, néha elég valószínű, hogy borzalmasak voltak. Ellenben az angol anyanyelvem, ebben jóval nagyobb a szókincsem, jóval könnyebben tudok megjegyzéseket tenni bizonyos dolgokra. - Hm… És én még azt hittem, hogy komolyan gondolod… - Amúgy sem vettem tőle egy darabot sem, hisz ismerem már őt eléggé, hogy mennyire vad tud lenni esetenként. Bár azt nem tudom, hogy vajon ennyi ember előtt is műsort rendezne, vagy legalábbis megpróbálna-e, de nem akarom kideríteni. Most csak beszélgetni jöttünk ide. Mint két jó „barát.” Hú, hogy ezekben a mondatokban mennyi szarkazmus és irónia van… - Az is annak számít. Na és mennyit, rajtam kívül? - Érdeklődöm még mindig vigyorogva. Élvezem a helyzetet, nagyon is. Bár az esetek többségében inkább magamban mosolygok, mintsem a felszínen. Viszont most nem bírom kontrollálni magam. Nem tagadom, marhára hiányzott már valaki olyan, akivel ennyire ki nem állhattuk egymást korábban. A mostani szituációnk nem tudom, mi, de kétlem, hogy ennyi idő után is tartaná még a haragot. - Megfogadtam, hogy nem fogadok meg semmit. Elmés, mi? - Kacagok egyet elfojtottan. Nem nevezném magam egy Humor Heroldnak, ez is elég borzasztó volt, de hát nem is kell ezt most olyan halál komolyan venni. - Na de mesélj. Hogy ismerted meg Yvonne-t? - Kérdezem tőle már úgy, hogy a vigyor is letörlődött az arcomról, és tényleg kíváncsian. Még nem teljesen tudom ezt az egészet, mi több, szinte semmit nem tudok róla, így hát meglehet, hogy kicsit kíváncsi vagyok. Na meg normális, emberi társalgásra is vágyhatok egyszer egy olyan nősténnyel, aki amúgy néha annyira elviselhetetlen tud lenni, hogy legszívesebben rászorulnának kezeim arra a szép kis nyakára, és fojtogatni támadna kedvem.
- Hm, szerintem nem az én memóriámmal vannak a gondok - szaladt feljebb a szemöldököm, ahogyan ránéztem, szám széle feljebb kunkorodott kissé. - Vagy csak az idő megszépítette nálad a múltat? - kérdeztem rá, hogy biztosan értse, mire is gondolok pontosan, ennyiből pedig már rá kell jönnie, hogy nem igazán nevezném jó szórakozásnak mindazt, amit még Franciaországban műveltünk. - Azt hiszem tényleg megszépítette az idő az emlékeidet - tértem vissza az ebédemet egy sóhajtást követően. Nyilván nem gondolhatta, hogy komolyan kérdeztem az előbbieket, hiszen azért annyira csak emlékszik rám, hogy tudja, nagyjából milyen vagyok. Egyszerűen csak lecsaptam a labdát, rájátszva kicsit a dologra, véleményem szerint ebben semmi rossz nincsen. - Nehogy azt hidd, hogy el fogom árulni - grimaszolva ráztam meg gyorsan a fejemet. Nyilván nem volt semmilyen fogadalmam, de ha lett volna sem avattam volna be. Nem azért, mert még mindig tartanám a haragot, hiszen azok az idők már rég elmúltak, egyszerűen csak nem bízom benne és amúgy sem vagyok egy cseverészős fajta. Vele legalábbis tuti nem. - Jah, határozottan - unott hangon érkezik a válaszom, mert azért ennél többre számítottam volna tőle, ha nem is egy poénosabb válaszra, de.. ne már, Dorian! Komolyan csak ennyire futotta tőled? Csalódást okozol… - Jártam a nagy és csúnya és gonosz világot, amikor egymásba futottunk. Ő olyan kis szegény és gyenge és gyámoltalan volt, hogy még az én kőszívem is megdobbanni látszott, így hát megkönyörültem rajta és a szárnyaim alá vettem - játszottam a hangszínemmel, először ellenséges volt, aztán szomorkás, a végén pedig még elragadóan pillogtam is párat. Lényegében ez volt a történet, persze eléggé kisarkítottan, de ennél nyilvánvalóbban a tudtára sem tudnám adni, hogy nem kívánkozom ennél jobban beleavatni a részletekbe. Remélhetőleg veszi majd a lapot és nem faggatózik tovább, mert az én türelmem is véges. - Mik a terveid? - az itt maradással, a falkával, a lányommal. Szabadon választhat, melyikre szeretne először válaszolni, már eltelt egy kis idő azóta, hogy találkoztunk, nyilván jobban látja már a helyzetet, mint akkor. Ráadásul már Lucasszal is összefutott, hiszen megkaptam a feladatot a Bétánktól, hogy tartsam a hímen a szemem. Szóval.. remélem lesz olyan kegyes és mind a három opciót megválaszolja majd nekem, mert ezúttal sem szeretném többet jártatni a szám a kelleténél.
- Nos… ahogy mondani szokták, ha hagyjuk érni, a whisky is finomabb lesz. – Meg minek kellene a múlt kellemetlen dolgait felemlegetni állandóan? Jó ez így, ha inkább csak a jó oldalát nézzük a dolgoknak. És összességében egyáltalán nem volt szenvedés számomra az a jó néhány év, amit ott a falkában eltöltöttem. Voltak nehéz időszakok? Persze, hogy voltak, de mikor nincsenek? - Most miért? Csak tudni akarom, mennyi bajtársam lesz. - Bár még azt is ki tudom nézni Sarah-ból, hogy ha olyan napja van, csak fogja az ütőjét, kisétál az utcára, és aki nem szimpi neki, fejbe vágja vele. Francba, még én nekem is megfordulnak hasonlók a fejemben, mikor már elegem van mindenből. Mondjuk én azzal szoktam levezetni a felgyülemlett feszültséget, hogy elmegyek futni. Az erdőig emberként, utána meg farkasként. Az legalább rendesen le tud nyugtatni, kiszellőzteti a fejemet, és a farkasom is szabadon futkározhat. Ez tiszta nyereség számunkra. - Wow! Remek színésznő lenne belőled, ugye tudod? - Értem én arra, hogy hányszor váltott stílust az elmúlt két mondatában. Persze azt kétlem, hogy a mondandójáról hazudna, egyedül csak dióhéjban összefoglalta. Én is szoktam olyat, pláne azokkal, akik nem a szívem csücskei. És azzal meg nagyon is tisztában vagyok, hogy ő ki nem állhat engem. Legalábbis régen így volt. Ma meg lehet már csak megszokás. Kérdésére feljebb szökik a szemöldököm. Hú, ez nagy témakört jelent most, mert elég sok mindenre gondolhat. Végül belekezdek. - Az elsődleges tervem az, hogy minél több időt tudjak eltölteni Yvonne-nal. Örülök, hogy ő is megbékélt a gondolattal, hogy itt vagyok a városban. - Mondom el röviden a lányával kapcsolatos dolgokat, de aztán folytatom. - A falkával? Nos, nem tudom, mit mondhatott neked a Béta, de idővel csatlakozni fogok. De előtte még van elintéznivalóm. Addig pedig próbálok valami kellemesnek mondható viszonyt ápolni veletek. - Fizetni tudok, galibákat nem szoktam okozni. Megleszünk mi szerintem.
- Áháá, így már érthető - bólintottam, bár elég volt a képemre néznie, hogy egyértelmű legyen, ezzel annyival nem értek egyet. Szó sem volt arról, hogy még haragudnék a múltban történtek miatt és még mindig bosszúsan gondolnék rá. Egyszerűen csak van, ami nem változik és habár már nem gyűlölöm őt annyira, mint régen, még mindig nem sikerült magát belopni a szívembe. Bár tekintve, hogy eddig nem sokaknak sikerült, talán nem is olyan meglepő, főleg, hogy ő még hátrébbról is indult. - Ne akard tudni - kunkorodott feljebb szám egyik sarka, mert kissé azért irritált, hogy hiába mondtam, hogy nem árulom el, még tudni akarja. Nem szeretné, hanem akarja. Velem szemben senki ne akarjon semmit se, kivéve ha arról a bizonyos dologról van szó, de ez Doriannal még csak álmaimban sem fordulna meg, úgyhogy lapozhatunk. - Köszönöm - biccentettem aprót, mégis eltúlzott mozdulattal, ha már a színészkedésnél tartunk, akkor megadom a módját. - Te pedig csapnivaló hallgatóság vagy, mert akármennyire is rájátszva, de tulajdonképpen elmondtam, hogyan ismerkedtünk meg Yvonne-al, nem túl gyakran beszélek erről, erre tessék, nem is arra reagálsz, hanem az előadásmódomra. Csak gratulálni tudok - nem voltak gúnyosak a szavaim, teljesen nyugodtan és csevegő hangszínen beszéltem, mégis volt valami sajátosság benne, ami miatt gúny nélkül is hasonló hatásúak voltak a szavaim. Mivel nem vagyok egy hatalmas szószátyár, nem túl gyakran beszélek senkinek sem a múltamról, neki megtettem, mégis idiótán reagált rá és akkor még csodálkoznak az emberek, hogy nem túl gyakran nyílok meg másoknak. Inkább arról kérdezem, mik a tervei, az Yvonne-al kapcsolatosakat hallva azonban akaratlanul is kuncoghatnékom támad. - Milyen bájos! - döntöm oldalra kissé a fejem, megfelelő arcot vágva a szavaimhoz. - Több időt akarsz tölteni a lányommal, oké. De mégis miért? Mit akarsz tőle? Csak tengni, lengni mellette, behozni az elmaradást és az elvesztegetett időt, meg ehhez hasonló nyálas baromságok, vagy akarsz is tőle valamit? - komollyá válik az arckifejezésem és a szavaim sem díszíti semmi maszlag és cukormáz. Egyszerűen tudni akarom és mivel az én lányomról van szó, azt hiszem jogosan is. - Bölcs gondolatok - kommentálom az elhangzottakat két falat között. Mármint ami a kellemes viszonyt illeti a falkával. - És mi ez az elintéznivaló? - kíváncsiskodom, aztán vagy válaszol, vagy nem.
Kíváncsi vagyok, vajon a Béta ráállított-e valakit rám, hogy figyeljen. Elég csak azt figyelembe venni, hogy mennyi régi ismertségem van a városban, akik tudnak rólam jót is, rosszat is szólni. Egy valamit viszont szerintem mindnyájan el tudnak rólam mondani. Hogy nem olyan vagyok, aki kompromittálni akarja a falkát. De az is igaz, hogy a legutóbbi személy, akivel találkoztam az itteniek közül, az Yvonne volt, azelőtt meg a doki. És sok víz lefolyt már azóta, én is változtam, így senki nem lehet benne biztos, hogy a jó, vagy rossz irányba. Még néha én sem. - Félre ne érts, remek kis történet volt, de nem tudtam elhaladni az előadásmódod mellett. - Elhiszem én neki, amit mond. És azt is megértem, miért csak dióhéjban foglalta nekem össze a dolgokat. Nem vagyok a szíve csücske, még lehet az is kínfájdalom neki, hogy belerondítottam a kajálásába azzal, hogy beszélgetésbe elegyedtem vele. Maximum megkérdezem a bővített változatot az említett nősténytől. Ha ő sem mondja el, akkor meg így jártam. Felhúzom a szemöldökömet, mikor újfent kérdőre von. Nem hiszem, hogy ezt feltétlenül vele kellene megbeszélnem. De annyi szerencsém van, hogy igazából én sem tudom még pontosan, mit akarok tőle. Az biztos, hogy nem akarom ismét elveszteni, mert igenis fontos részét képezte az életemnek régebben, remélhetőleg ezek után is. Az én ajtóm előtte nyitva fog állni, és reménykedem abban, hogy az övé is így lesz a jövőben. - Fogalmam sincs még nekem sem. De nem fogok olyat tenni, amivel ártok neki, erről biztosíthatlak. - Ebben legalább teljesen biztos vagyok. - Lucas már kihallgatott. Nem mondta talán el? - Húzom feljebb az egyik szemöldököm kérdőn. Úgy gondoltam, hogy a falka tagjai legalább valamilyen szinten tisztában vannak a kóborok helyzetével. Vagy szimplán csak ennyire nem érdekelte Saraht, most pedig csak jópofizni akar?
- Látod? - sóhajtottam lemondóan - Megint csak ezt hangoztatod - vontam végül meg a vállam kissé, mert baromira nem érdekelt tulajdonképpen, hogy mit gondol arról, hogyan ismertem meg Yvonne-t. De elég szomorú, ha az elhangzottakból sokkal inkább megragadta a figyelmét az előadásmódon, mint az elhangzott szavaim jelentése és értelme, de én ugyan nem fogom ismételgetni magam, egyik esetben sem. Látom, érzem a csodálkozását, de mivel a lányomról van szó, így nem hiszem, hogy ne lenne jogom megtudni, mit is akar tőle, véleményem szerint cseppet sem meglepő, vagy éppen csodálkozásra méltó, hogy ezen irányú terveiről érdeklődöm. - Nocsak, az emlékeimben egy elég határozott személyként szerepelsz, az évek lefaragtak ebből valamit? - ezúttal az én szemöldököm szaladt kissé magasabbra. Nem volt semmi gúny a szavaimban, egyszerűen csak fura volt, hogy nem tudja, mit szeretne, nem így ismertem meg. Ennek az okaira pedig egyelőre nem akartam gondolni, sem jobban boncolgatni, miért nincsen mindezzel tisztában. - Nagyon is ajánlom, mert szerintem nem kell részleteznem, hogy ellenkező esetben mi történne - ő az idősebb, tudom jól, de nem sokat ver rám korban, ráadásul én sem vagyok egy satnya liba. Annyira pedig ismer, hogy tudja, ami az enyém, azért tűzön, vízen keresztülmegyek. Ha megbántja Yvonne-t, én sem fogok magamért jót állni, bármennyire is legyen már felnőtt nő a lányom. - A józan eszed merre hagytad? - csodálkoztam újfent. - Szerinted kérdezném, ha úgy volna? - csóváltam meg a fejem, mert sajnos, vagy nem sajnos, de ez volt az a pillanat, amikor nem volt több kedvem a beszélgetéshez. Én úgy vélem már így is éppen elég türelemmel viseltettem az irányába és igazán jó kislány voltam vele. Az utolsó falat hamburgerem is eltüntettem, úgyhogy a tálcám az asztal mellett lévő tálcagyűjtőbe csúsztattam, aztán felkaptam a motyómat. - Ha nem haragszol, bár ha haragszol, akkor is, de távozóra fogom, ennyi egyelőre elég volt belőled - a szókimondóságom ezúttal sem lehet újdonság számára és igazság szerint szerintem neki is elég volt ennyi belőlem. Kezdetnek nem rossz, legalábbis én így vélekedem. Ha nem tartott vissza, akkor bizony megindultam, hogy nem sokkal később már a bazári forgatagban tűnjek el.
// Hacsak nem írsz olyat, amire reagálnom kellene, akkor ez volna a záróm, köszöntem szépen a játékot! //
Szavaira csak egy amolyan nézés jár válaszol, hogy „hogy hiszi a piszi, aki elhiszi”. Mert tény, hogy sokszor saját magunk vagyunk a legnagyobb rémálmunk, de szerintem simán helyet kapnak 99%-ban mások is benne. Én inkább nem részletezem, hogy ki vagy éppen kik jelennek meg a rémálmaimban. - Látom még mindig a hivatásod a legfontosabb. Gondolom sokan hálások neked azért, mert segítettnél nekik. S ott csak a szigorú követelmények szerint gyógyítasz, vagy még mindig mondhatjuk rád azt, hogy kuruzsló vagy? – kérdezem tőle barátságosan, hiszen sose lehet tudni, hogy mennyire veti be az általa felfedezett szereket a betegein. Lehet, hogy ő az elmúlt 30 év alatt őrült doktor lett belőle, még ha ez most nem is látszik. Megtanultam már azt, hogy az emberek változnak, hiszen saját magamon is látom a változást. Bár nem látnám, legalábbis néha ezt kívánom. A tetteimet néha a szerek képviselik, néha ádázcsata útján vagyok csak képes lenyelni őket, de nem élhetek mindig úgy, hogy képtelen vagyok elviselni az emberek érintését egyet leszámítva. Fura dolog az élet, hogy bármennyire is azt mutattam, hogy nem jó David közelében lenni, pontosan az ellenkezője volt igaz, vagyis részben. Az ő érintése nem fájt, nem égetett, sokkal inkább a múlt sebeinek, ami az utunkat ötvözte annak a fájdalma élt bennem, pedig azé, ami korábban történt velem. - Szeretnéd hallani, ahogyan énekelek, s fáj a fogad a sajtomra, vagy esetleg teljesen másra fened a fogaidat? – kérdezem tőle játékosan és mosolyogva. Ohh, nem lett belőlem az a fajta holló, akitől könnyedén ki lehet csalni valamit. Sokkal inkább én csaltam ki másokból a pénzüket, vagy éppen loptam el az órájukat. - Ezt jó hallani, hogy még nem szállt el a kísérletező kedved. Sose gondoltál arra, hogy feltalálj valamit és utána publikáld? – érthető volt a kérdésem, hiszen a farkasok sokkal nagyobb tudással rendelkeztek általában, mint az egyszerű emberek, így biztos sokat tudna tenni az orvoslásterén is ő. Persze, másrészt meg nem túlzottan szabad a rivaldafénybe se kerülni, mert örökké mi se maradhatunk egy helyben és előtte is még ott az élet. - Miért érzem azt, hogy két különböző személyről van szó? – mondhatjuk azt is, hogy ez egy női megérzés, hiszen nekem fel se tűnne, ha esetleg füllentene valamiről. Én csak egy kölyök vagyok hozzá képest, de nem is baj. Talán így még van esélyem arra is, hogy leszokjak a drogról, ha száz éve szedném, akkor már kételkednék benne, de csak 30 évről beszélünk és még az se biztos, hogy le akarom tenni. Most legalábbis még nem. Kell, hogy túléljem a napokat, s azt a fájdalmat, amit David közelsége okoz, s az emlékek, azon emlékek, amikor a családomat elveszítettem… - Miért esetleg azt remélted, hogy mesebéli hercegnőkről és hercegekről fog szólni? – kérdezem tőle játékosan, de ügyeltem arra, hogy mások ezt se hallják, ahogyan a korábbit se. Lehet halkan is beszélni, s én pontosan ezt tettem. ~ Örülök annak, hogy még mindig falkatag vagy, legalább egy ismerős segíthet nekem. Nem kell később, essünk túl rajta, hiszen neked jelentened kell, én meg szeretném, ha a fejem a helyén maradna. ~ Nem szeretnék bajt keverni, nem is azért vagyok itt. De azt még magam sem tudom, hogy akarnék-e csatlakozni. Nem akarok bajt hozni senki fejére és pontosan tudom, ha túl sok drogot adok be magamnak, akkor veszélyes vagyok, s ezt nem hiszem, hogy a falka jó szemmel nézné, de majd eldől. ~ Gondolom nélküled túl egyhangú és üres lenne a falkaélet. ~ pillantok rá mosolyogva. - De szívesen, amúgy is farkaséhes vagyok. – pillantok rá jókedvűen, majd elindulok mellette, hiszen ő jobban tudja, hogy hova kell mennünk. Én annyira nem ismerem a várost, mivel az elmúlt 30 évben azért sok minden megváltozott. Lassan haladunk, majd a kérdést hallva, a szavait hallva csak nyelek egy nagyot és bólintok, de előbb megvárom, hogy szerezzünk valami kaját. Lassan belekortyolok az innivalómba, majd egy-két szőke tincset a fülem mögé tűrök. - Sok mindent köszönhetek neki, ezért is fáj annyira, hogy újra itt vagyok. Az ő érintése volt az egyetlen, amit valaha azóta képes voltam igazán elviselni, s talán még mindig így van, de mégis egy része a szívemnek gyűlöli őt, azért amit tett, amiért visszaélt a bizalmammal és megfosztott mindentől, amit neki adtam… - csuklik el a hangom. - ~A fiam megölt valakit, amikor távol voltam, s mire hazaértem az üzleti útról, addigra Londonba küldte a nővéréhez. ~ Jeremy tudja jól, hogy van egy lányom is, s nem csak egy fiam. – Nos, egy-két nap telt el, mire kiderült számomra az igazság. Hatalmas veszekedés lett belőle, a fiam szóba se állt utána velem, mert azt hitte az én kezem is benne van a dologba. Nem beszéltem vele, ő küzdött, de nem túlzottan, mármint David. S a végén válás lett belőle, én pedig nem bírtam tovább itt maradni. – mondhatjuk azt is, hogy gyáva voltam, de menekülni akartam. – Most meg a sors fintoraként ő talált rám, s a házában leltem menedékre. Tudod, néha csak az ujjaimat a nyaka köré tekerném, vagy csak bemosnék neki egyet. Az elmúlt 30 év érzését kitölteném rajta, de még se tudom bántani… Hiába utálom, vetem meg őt, valami fura dolog még köt hozzá… Egyszerűen csak…- de nem találom meg a felelő szót, így csak sóhajtok egyet. – S mi a te történeted? – kérdezek inkább rá a gyűrűs dologra, miközben próbálok lehiggadni, s a kezemben kicsit megnyomorgatott hamburgert inkább valami ehető formátumba varázsolni.
Tawny imádja eldobni az agyát és helyett durva cuccokat nyomni a koponyájába, de nem hülye. Szerencsére nem fejtegeti a témát, meghagyja kis mellébeszélésnek. Szeretem benne, hogy nem lovagol felesleges apróságokon. Láttam már drogosokat, akik egy sárgarépán összevesztek és késelésig jutottak. Meg számos egyéb esetet, nekem túl sok újat nem lehet mutatni ilyen téren. Most egész normális a nőstény. - Szeretek jó orvos lenni és a jó orvos sose áll meg az ismert tényeknél. Mindig jön újabb tünetegyüttes és ilyenkor alkalmazkodni kell. A patikában pedig nem árulnak mindent... Lehet halkan is beszélni, meg nem is titok, hogy én alkotó gyógyító vagyok. Nem kamudoki, aki mondvacsinált hatásokkal hitegeti a betegeit jó pénzért. Ritka, amikor öklömet a számmal harapdálva várom az eredményt. Általában tudom, mi lesz, mert próbáltam, magamon. És mindent csak hivatalosan, lepapírozva, mert ezt a részt komolyan veszem. Láttunk már ostoba pereket és nem hiányzik egy olyan... - Hát nem is tudom, rég hallottalak énekelni és az egész máshogy szólt... Mosolygok rá kacéran, mert nem rémlik, hogy így beszélt volna. Félt, tartott tőlem, mindenkitől és ez csak akkor kezdett változni, mikor bepasizott. A srác nagyon jó hatással volt rá. De most megint egyedül van, csak már erősebben, magabiztosabban. Nem tudom, mennyire örüljek ennek. - Nobel-díjra nem vágyom. Amúgy a szabadalmi hivatalban nem cseng ismeretlenül a nevem. Már emberként is jegyeztettem be szereket és azóta is. Ha felcsapnánk a nagy könyvet, mutogathatnám, mik fűződnek a nevemhez. Nem olyan nagyon sok, hisz egy ideje csak mellékes a hírnévhez vezető bejegyeztetés, de azért akad. Kisebb dolgok, kenőcsök, fertőtlenítők, módszerek, stb. Nagy show-t, egész világra kiterjedőt viszont nem akarok. Nekünk az nem tesz jót, mikor el akarunk tűnni... - Azért, mert néha beragad a nyelvem a kémcsőfogóba és hülyén mondom el a lényeget. Figyelj, csak! Túlbizonyítom, de nem baj. A telefonomhoz nyúlok, felcsapom és a kezdőképet mutatom, a nyelvét nyújtogató Maeve-t. - Ő a menyasszonyom. Ezután belemegyek a galériába, várakozó vigyorral böngészve. Nem is figyelek az útra, valami kis eldobott üdítősdoboz zöreje jelzi, hogy ráléptem. Most be vagyok sózva, ahogy egy friss jegyesnek kell. Igazából csak félek a lebukástól. Nagyot bukhatok. Nem azon, hogy Mae-vel kamuzunk. Hanem hogy Lili a másik és ha megtudja, nekem kell egy jó erős kötél meg egy vascső... Nem tenném ezt, persze, de parás a téma. - Ő pedig a szívem egyetlen királynője! - mutatok egy másik képet Mae-ről, ahogy kabátban áll egy gyönyörű tájkép közepén, mosolyogva a fotósra, aki természetesen én voltam. Mindent a látszatért. Nem mondhatja, hogy nem veszem komolyan a mesét! - Hát... Legalább a fantáziád élénk maradt, remélem. Szerek nélkül is tud olyanokat mondani, hogy csak nézek. Nekem is vannak agyament ötleteim, bevillanó képek, fények a múlt pincéjéből, mikor néha elkapja a kiéget villanykörtét a futóáram. Meg egyáltalán, fordítva van bekötve az agyam, ha már az elektromosságnál tartunk. ~De én jobban szeretném később.~ Makacskodom, mert itt fejben lehetne és most ez kényelmetlen. A szavaival egyetértek és szerintem látni is rajtam, mennyire örülök neki. Nem úgy sikerült az élete, ahogy szerette volna, de még van remény. Én mindig azt táplálom, mert muszáj lépni. Lehet szomorkodni, megélni a fájdalmat, annak nagyon is megvan a helye, de utána fel kell állni a bánatos fotelből és indulni. Amint látom, ezt Taw is megtette, nem omlott össze. - Egyébként nem, de igaz, hogy a színesek között is nagyon színes vagyok. Egy jót derülök ezen, kuncogok. Nem unalmas a mi Falkánk. Még csak nem is én vagyok a legextrémebb arc benne. Örülök, hogy a nőstényt el tudom innen csábítani egy édeskettesre. Van mit megbeszélnünk, bőven és nem csak a kötelesség hajt. A busz felé viszem és a legjobb hely, ami most eszembe jut, az a pláza. Ott is egy rakás ember lesz, mint itt, most nagyon tetszik a nyüzsgés és elveszhetünk a sokaságban. Egyszerűen felhőt alkot ott a sok energia, a hangok összeállnak képpé és bunkert építenek nekünk. Hagyom, hadd nézegesse ezt az óriás komplexumot, ami azóta épült, hogy ő lelépett. Nem is olyan régen. Rendelek egy sajtburgert sült krumplival, ketchuppal és hozzá diétás kólát. Csak úgy, mert annak az ízére vágyom. Hagyom Tawny-t fizetni, nem játszom most lovagot. Nem is igényli szerintem és én se akarok teljesen elvarázsoltnak tűnni. Az egyik oszlopnál találunk helyet, egy borzasztóan hangos hattagú családnál, akik még zenét is bömböltetnek a telefonon, hiába szól az áruházban is a muzsika. Tökéletes! Csendben hallgatom, csak a majszolásom hallatszik, az is diszkrét, de hát a mi fülünk mindent meghall. Az energiáira is figyelek, a pajzsomat mellközépig húzom és az érzéseit pásztázom. A Bestiám...kedveli az övét és odamegy szaglászni. Amikor elcsuklik a hangja, épp a krumpliért nyúlok, de inkább a nőstény kezét fogom meg. Finoman, de erőt adó nyugtatással. Jézusom... A fiú, akinek életet adott, gyilkos lett. Nem úgy hangzik, mintha ezt farkasként tette volna. - Magadat hibáztatod? Nem prédikálok neki, hogy ne tegye. Csak szeretném, ha ki tudná mondani, amit gondol. Mindkét gyereket elpaterolták mellőle és úk azt hiszik, az anyjuk dobta el őket. Basszus, az az Őrző miért így intézte? Lehet, hogy oka volt rá, nem hibáztatom, amíg keveset tudok, de a gyerekek megszívták. Ez tuti. - És melyik buszra szálltál fel? Londonba mentél, megbeszélni a dolgokat? Remélem, sikerült. Megnyugvást nem hozott. Egy összetört szívet látok magam előtt üdítőt kortyolgatva. El tudja mondani, szóval már hegesedik, de még mindig csúnya az a seb. Nagy veszekedés. Virginia-val tudtunk olyat, ha rájött a bolondóra. Pedig okos nő, én meg türelmes és jókedélyű vagyok, de akadtak pillanatok, amik ezt lehajították a szemétledobón. És vívtuk a csatánkat, küzdöttünk a szemétdombunk csúcsáért. Szegény Tawny. Őt kirántották a mélységből, aztán visszadobták oda. Na, ez a gáz! - Ő is itt van? Nem láttam azóta. Miért jöttek vissza mindketten? Annyira ambivalens ezeket hallani. Egy házban az ellenséggel. A harag még mindig ott nézeget a kandallóból, kisebb vagy nagyobb lángokkal csábítva, hogy mindent tűzbe borítson. És a ragaszkodás, a hűség drága kincse is kitűnik a szavakból. Tawny nem felejtette el, amit tett érte a férje. És nyilván azt se, amit én. Egy óriási élmény, ami beragadt, megkarcolta a falat és nem tűnik el. - Ez új dolog. Pár hónapja érkezett hozzánk egy új doktornő. Gyerekorvos és...egy nagy gyerek. Mint én is! Jót nevetek, félre is nyelem a sült krumplit és öklömbe köhécselve küzdök. Ájulásszerűt pislogok, ahogy kólával próbálom csillapítani, de az csak jobban mar. - Huh! Majdnem meghaltam! Újabb nevetés, olyan igazi őrült tudósos, aki csak kiröhögi az elmúlást, mint természetes jelenséget. - Szóval sokat beszélgettünk, hülyéskedtünk együtt és valahogy...kialakult a kémiai kötés. Az ellentétek vonzzák egymást, főleg akkor, ha a hasonlóság is sok vagy lényeges dolgokban ugyanúgy funkcionálunk. Hirtelen elhatározás volt, egy bolond nap végén, illetve közepén. Majdnem lecsuktak aznap, de végülis lánykérés lett. Meg még mi minden? Az a nap megérne egy novellát. Vagy egy tanulmányt, hogy mi zajlott le a szervezetünkben és a fejünkben, mikor félmeztelen mikulás voltam vagy alkalmi ruhák között tangóztunk. - Egyébként pedig ez egy remek hely. Tudod, milyen vagyok és itt ezzel sose volt gond. Elfogadtak, megtartottak, sokan még szeretnek is. Tényleg, te most hogy állsz az anyaggal? Nem tudom, milyen választ szeretnék kapni. Minket már nem csinál ki, de a közvetlen ismerősök között is van olyan, aki kiirtott egy családot, mert bekapkodta a piruláimat. Veszélyes, de érdekes terület. És igazából pulzál bennem a vágy, hogy újra megéljük, amit régen. Vele akkora felszabadulás volt mindig, leugrani a Himalájáról és felszállni a Holdig!
- Akkor szerencsések a betegeid, mert legjobb kezekbe kerülnek. A legtöbb orvos mára már felszínes lett és a pénzen kívül nem érdekli őket semmit se. – jegyzem meg könnyedén. Lehet, hogy nem nekem kellett mennem orvoshoz, de nem egyszer láttam azt, hogy miként akarják átverni az embert, vagy kisemmizni máshol. Én pedig ezt sose hagyhattam. Nem vagyok nagy barátságkötő, de ha valakivel együtt dolgoztam, akkor ő valamilyen szinten az lett és nekünk kötelező volt orvosi papírokat vinnünk, így elkerülhetetlen volt az, hogy ne találkozzunk a hülyébbik fajtával is. - Az idők változnak, ahogyan a világ és mi is. Nem élhetünk örökké a démonaink árnyékban. Egy idő után nekik kell a mi árnyékunkban élni. – mondom könnyedén a dolgot, hiszen kár lenne tagadni, hogy nem maradtak meg, mert még mindig velem élnek. De ennek ellenére megtanultam velük élni és megtanultam uralni is a félelmeimet, színlelni és átvenni az irányítást, hogy ne egy hulla mellett ébredjek reggel, mert már volt ilyenre is példa. Akkor azért eléggé nagy szarban voltam, de szerencsére akadt segítségem és nem derült ki a dolog, vagyis az, hogy közöm lett volna hozzá. Állattámadásnak titulálták, ahol a fickó túl sokat ivott és rossz helyre tévedt. - Hmm, akkor biztosan még vaskosabb lehet a zsebed, mint legutóbb. – jegyzem meg a dolgot, de engem csöppet se érdekel, viszont tudom jól, hogy milyen a legtöbb nő manapság. Ha valakinek vaskos a zsebe, akkor máris ráreppennek és még az se számít, hogy nem boldogok az illetővel. Gyűlöltem az ilyen undorító személyeket. Nem kizárt, hogy csak a múltam miatt gondoltam már így a dolgokat, mert láttam és éreztem azt, hogy milyen az, amikor semmi örömödet nem leleled a másikban, amikor nem akarsz valamit, de mégis meg kell tenned. Kíváncsian pillantok rá, majd jól megfigyelem a lánynak fiatal és bájos vonásait. Fogalmam sincs arról, hogy mennyi idős lehet, de szerintem nem tapossa még ő se a százat. Bár ez csak tényleg tipp és biztos vagyok abban is, hogy nagyon fiatalon haraphatták be. Mosolya őszintének tűnik, ahogyan a szemében is megpillantok valami olyan csillogást, ami régebben az én szememben is fellelhető volt. - Igazán szerencsés vagy. Gyönyörű lány, s ahogy látom olyan bolondos, mint te. Meg a szemei is csillognak. Tényleg kedvel téged. – jegyzem meg könnyedén, hiszen fogalmam sincs arról, hogy ez az egész csak egy kamu és esetleg olyat mondhatok, ami esetleg bármire gyanút adhat. Én csak azt mondtam, amit láttam a képen, s a lánynak a szemében, akiről készült a kép. – Vigyázz rá, hiszen eléggé törékenyek az ilyen dolgok. – ez inkább jó tanács és semmi több se. Örülök annak, hogy legalább ő megtalálta a boldogságot. Ráfért és megérdemelte. - Az mindig is élénk volt, vagy talán elfelejtetted? – kérdezem kuncogva, hiszen mindegy volt, hogy van-e bennem szer vagy nem, de mindig is eléggé élénk volt és szerettem őrültségeket beszélni, feldobni mások napját vele, vagy éppen az őrületbe kergetni. ~ Rendben van. ~ hagyom rá a dolgot, hiszen nem akarok semmit se erőltetni. Lehet, hogy egykoron itt éltem és a falkatagja voltam, de most csak egy idegen vagyok és biztosan sok minden megváltozott azóta. Így majd eljön az ideje mindennek. Nem kell semmit se sietetni. - De legalább nem vagy besavanyodott, mint ők, akik mindent csak a szabályok szerint tesznek. Elhiszem, hogy fontosak a szabályok, de azért élvezni is kell az életet. Lehet tanítanod kellene őket erre. – jegyzem meg mosolyogva, hiszen tényleg úgy gondoltam, hogy sokan megtanulhatnák tőle, hogy miként lehet valaki bolondos és boldog farkas egyszerre, ugyanakkor felelősségteljes is. Nem hiszem, hogy sok olyan farkas van, mint ő erre felé. De nem is baj. Néha nem kell több ugyanolyan személy egy helyen, mert annál egyedibb tud lenni az illető. Nem zavar, hogy én fizetek. Nem is engedném, hogy ő tegye meg. Én hívtam el kajálni, így én is fogom állni. Követem őt egy üres asztalig, ahol helyet foglalok és egy-két falat után folytatom a mesét, vagyis a történetet, amire kíváncsi volt. Amikor megérinti a kezemet, akkor akaratlanul is összerezdülök, de még se rántom el. De egy apró részét megérezheti, hogy ennyi idő után se gyógyult be minden seb és nem tűnt el az összes démonom. Nem emelem rá a szemeimet, nem menne, ahhoz túlzottan fájnak a múlt emlékei, de hálás vagyok neki azért, amiért ezt a gesztust megtette. - Igen, ha itthon lettem volna és nem utazom el, akkor talán nem történik meg… - jegyzem meg végül alig hallhatóan, miközben végül újra felemelem a fejemet. Melyik anya ne hibáztatná magát? Szerintem mindegyik saját magát okolná… Mi ilyenek vagyunk.. Örökké védeni akarjuk őket, de én elbuktam olyan módon, amilyen módon nem lett volna szabad. - Igen, odamentem. Több hónapig próbálkoztam. A lányom beszélt velem, de a fiam nem akart, aztán egyszer elég szépen elküldött, így magam mögött hagytam mindent és hagytam, hogy a mocsár elnyeljen. – rántom meg a vállaimat és egy falatot bekapok a krumpliból. Fogalmam sincs arról, hogy mit szólna akkor, ha tudná, hogy milyen életet éltem utána. Nem hiszem, hogy büszke lenne rám, de talán nem ítélne el teljesen, vagyis remélem. - Elméletileg nem régóta tért vissza, vagyis azt hiszem. S a sors fintora volt, hogy pontosan megint ő talált rám a hóban, miközben elájultam… - jegyzem meg egy kisebb morgás közepette, hiszen anno is ő talált rám, miközben majdnem megfagytam az utcán, amikor elszöktem otthonról drogosan és valahogyan idekeveredtem. Nem értettem a sors tréfáját, vagyis nem tudtam díjazni, de ez van. Gyűlöltem, de egy apró része a lelkemnek és a szívemnek még mindig szerette Axel-t, David-et. - Akkor jól egymásra találtatok. Egymást rántjátok a sok hülyeségbe? – kérdem tőle játékosan, majd már készen állnék arra, hogy hátba veregessem, amikor is sikerül nem megfulladnia. - Eléggé ostoba halál lett volna. – jegyzem meg egy kisebb szemforgatás közepette. - Jesszusom, majdnem lecsuktak? Mit tettél? Közszemérmet sértettél? Akkor ti tényleg nem unatkoztok, s gondolom a falka feje meg főhet miattatok, amikor bajba keveredtek. Semmit se változtál. – rázom meg a fejemet és kortyolok egyet az italomból. – De akkor legalább megtaláltad azt a személyt, aki képes ilyennek téged elfogadni és még benne is van a bolondozásban. Csak ez számít. – pillantok rá őszinte boldogsággal, majd a következő kérdésére egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Nem számítottam arra, hogy erre ilyen nyíltan rákérdez, majd egy aprót az ajkamba haraptam és haboztam. - Mondjuk azt, hogy ilyen alakban is elértem azt, amit előtte sikerült. – jegyzem meg alig hallhatóan, reménykedek abban, hogy érti a dolgot. Mármint azt, hogy arra utalok, hogy újra függővé váltam, csak most már a farkassal együtt és így még veszélyesebbe az egész. – De talán az életmódomat tekintve annyira nem is meglepő. – sütöm le egy pillanatra a fejemet és hagyom, hogy a szőke tincseim is elrejtsenek a kíváncsi szempár elől, miközben a krumplival szórakozom, mint egy kisgyerek.
Kezdőlap
//
//
