- Már ha egyáltalán nem selejtes a mag, vagy eljut odáig, hogy egyáltalán virág legyen belőle. - húzom el a számat, nem tehetek róla, mostanában valahogy ösztönösen ragadom meg a dolgokat a lehető legpesszimistább módon. Helyet foglalok a kanapén, s úgy hallgatom Symara szavait, zavaromról, kétségeimről pedig egyértelmű jelzés gyanánt szólgál az ideges mozdulat, amivel a nyakamban függő lánc medálját piszkálgatom, mint ha az segítene megnyugodni – régebben legalábbis sokszor így éreztem, mostanra valahogy már ez sem az igazi. - Régóta? Változások? Mégis, mifélék? - még ember szemmel is egész fiatalnak számítottam, nem csoda hát, ha teljesen más jelentette számomra azt, hogy régóta, mint mondjuk egy több száz éves farkas esetében. Ami pedig a változásokat illeti... lehet, hogy most már én is őrző voltam, ettől függetlenül azonban így is elég sok dolog volt, amibe nem avattak be, vagy amire nem volt rálátásom a világunkban. - Négy évszázada? - kerekedik el a szemem a számomra szinte felfoghatatlan szám, időtartam hallatán... hisz magamtól talán 30 körülinek tippeltem volna, és azt sem feltétlenül azért, mert olyan idősnek tűnik, inkább az elbeszélései alapján volt olyan érzésem korábban is, hogy idősebb, mint amennyinek az emberek hinnék. - Én? Ez... igaz? - kérdezem teljesen meglepődve, meghatódva... hogy az elmúlt pár év történései ellenére akadt olyan, aki pont, hogy felfigyelt rám, és nem csak a rosszakat látta bennem... az már más történet, hogy ha őrző helyett vérfarkas lettem volna, valószínűleg csak még tovább mélyült volna a szakadék a családommal, arra meg gondolni sem akarok, hogy Symarával mit kezdtek volna ezért. Örömbe vegyülő üröm már maga a gondolat is, mindenesetre érdekes lenne eljátszani a gondolattal, vérfarkasként milyen élet várt volna rám. - Remélem, hogy igazad van, mert mióta Fairbanksbe költöztünk, valahogy egyre kevésbé vagyok képes hinni... - vallottam be végül, gyengeség vagy sem, de talán nem meglepő azok után, hogy majd’ minden döntésemnek csak negatív visszhangja lett, a dorgálásról és a szüleim szemében lévő aggodalmaskodásról nem is beszélve. Csak beletörődve hallgatom, ahogy az üzletről beszél, néha-néha bólintva aprót, hogy értem, amiket mond. Mert úgy tűnik, ez már eldöntetett, nincs olyasmi, ami maradásra bírhatná, nekem pedig más választásom, mint elfogadni a döntését, és kihozni a legjobbat a helyzetből. Vagy legalább nem csődbe vinni az üzletét, ha már bízik bennem annyira, hogy egy ilyen „felnőttes” feladatot bízzon rám, gyerekre. A kérdésére viszont nem felelek, mert bár szeretném tiszta szívemből rávágni, hogy igen, megígérni, hogy így lesz, de ahogy egyre inkább darabokra hullik az életem, vele együtt pedig én is egyre kevésbé ismerek önmagamra, képtelen vagyok olyat ígérni, amit nem tudok biztosan betartani. - Megpróbálom. - feleltem végül, mint arany középút.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Mondanám, hogy meglepődöm azon, hogy így gondolod, de nem. Mostanában a borúság túlzottan is jellemző tényező lett ezen a vidéken. – ez alól én se voltam kivétel sok esetben, de most igyekeztem amennyire csak lehetet legalább nem szavakba önteni, elég csak volt mélyen legbelül azt a nyomasztó érzést érezni sok esetben. – Néha kitör egy vihar, miközben árván küzd benne egy virág, de mégis talpon marad. – tettem még hozzá, közben pedig őt fürkésztem. Reméltem, hogy érteni fogja a hasonlatot, hogy eddig se volt neki egyszerű, de mégis talpon maradt. Így nem volt kétségem afelől, hogy bármi gond aggódna. Lehet néha elfutna, néha megtörik, de mindig talpra fog állni. Én látom benne az erőt, még ha ő nem is tesz is és nem az a fontos, hogy hányszor hullunk a földbe, hanem az, hogy képesek vagyunk-e mindig felállni. Látom azt, ahogyan a nyakláncával játszik, de nem teszem szóvá. Nem hibáztatom érte, hiszen eléggé a nyakába zúdítottam mindent. Könnyedén foglalok helyet és egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy miként is kellene válaszolni a kérdéseire. - Több évtizede élek már. Szerintem lassan deressé is válhatna a hajam, mert annyi idő eltelt. – nevetem el magam, de igazán sose számoltam. Elég csak az, hogy úgy érzem túl régóta. – Volt már olyan, amikor a szíved valamerre vitt volna? Nos, úgy érzem, hogy valahova muszáj elmennem – még ha a szívem még inkább összeroppan, de el kell mennem arra a vidékre, ami magában hordozza a mennyet és a poklot is számomra. – Változások… Hmm, a falkában beállt változásokra gondolok. Néha van olyan, amikor nem tudunk elfogadni valakit vezetőnek. Akár bizonyított, akár nem abban a posztban. – rántom meg a vállaimat alig láthatóan, hiszen lehet nem adtam túl sok esélyt Nessának se, de azért nem új tag volt a falkában, így ismertem már valamennyire. Láttam őt és volt egy véleményem róla. Az pedig pontosan annyira nem érdekelt, hogy mit gondolhatnak egyesek a távozásom miatt, vagy részben annak az okáról, ahogyan talán a Bétánkat se túlzottan érdekli, hogy mit gondolnak róla egyesek. Inkább csak egy tipp volt ez, aztán ki tudja. Ez pedig régen rossz szerintem egy vezetőnél. - 382 éves vagyok pontosan. Ebbe még talán minden torta belerokonna, ha ennyi gyertyát kellene viselnie. – mosolyodom el halványan, ha már a korom is szóba került. Nem hiszem, hogy előtte titkolnom kellene. Legalább így is szokja, hogy nem minden az, aminek látszik és néha a kinézet nem éppen passzol a korhoz. Egy aprót bólintok. – Igen, igaz. Viszont nem akartalak elszakítani a családodtól se, így inkább sose hoztam fel. Úgy éreztem, hogy el fog dőlni, hogy mi lesz belőled. – barátságos mosoly jelent meg az arcomon. Utána pedig még inkább beavattam a dolgokba, ahogyan abba is, hogy miért döntöttem úgy, hogy rá hagynám az üzletet. Reménykedtem abban, hogy igent fog mondani, ha nem, akkor majd eldől, hogy mi lesz, de rövid időre biztosan bezárna a hely. - Köszönöm! – és ha engedte, akkor a karjaimba zártam őt és még egy puszit is nyomtam a fejetetejére, ahogyan akár egy gondoskodó nagynéni is tenné. – Sose leszel egyedül. Ha bármi van, akkor mindig meglelsz és ha a környékre tévednék, akkor talán még a városon kívül találkozhatunk is, ha szeretnéd. – suttogtam neki eme szavakat. Bajba sose keverném, de ez talán nem lehet baj. Majd eldől úgyis, hogy mi lesz, mert még magam sem tudtam, csak azt, hogy hamarosan Kínába fogok menni.
Túlságosan is át tudtam érezni Symara szavait, én is olyan voltam hónapok óta, mint akinek állandó jelleggel virít egy esőfelhő a feje felett, akkor is, ha körülöttem minden csupa vidámság és napsütés – egyszerűen képtelen voltam bármihez is pozitívan állni, holott korábban sosem volt rám jellemző ez a fene nagy rossz kedv és morcosság. És így pedig, hogy idő közben elhívtak őrzőnek, és azt is megtudtam, hogy nem egyedi a helyzetem, akadnak bőven mások is ilyen problémával, még a családomon belül is... - Ha így látod, akkor biztosan. - válaszolok csendesen, hisz ismerem a mesét a karcsú nádszálról, az öreg tölgyről és a viharos szélről, de hogy egy virág hogy élné túl ezt az egészet? Abban magam sem vagyok egészen biztos. Az igazat megvallva, mostanában elég kevés dologgal kapcsolatban érzek bizonyosságot, és az önbizalmam is igencsak megcsappant az ideköltözésünk óta... - Húha, ez aztán tényleg soknak tűnik. - igaz, konkrétumot nem mondott, de el tudom képzelni... igaz, furcsa, mert elég csak a nagyapáimra gondolni, valahogy egyikből sem nézném ki, hogy már nyolcvan felett járnak, pláne, hogy kinézetre inkább tűnnének apám korosztályának. - Hogy volt-e már? Mióta elköltöztünk Franciaországból, szinte állandóan... - sóhajtok kissé letörten, emlékszem, hogy milyen sokáig éreztem magam idegenként New Yorkban, visszasírva a születési országomat, majd miután megszerettem, ideköltöztünk, Alaszkába... Nos, azóta már New Yorkkal is beérném. - Hová mész? Persze, ha nem titok.- teszem hozzá óvatosan, hisz ha olyasmi, ami nem rám tartozik, akkor a legkevésbé sem szeretnék a magánügyeiben turkálni. Csendben bólintok a falkaügyekre, mint továzás okára, holott még bőven nincs ennyi rálátásom arra, hogy milyen is az élet egy falkán belül... vagy mivel járhat egy ilyen vezetőváltás? Bár, ha már így témánál vagyunk, még a mi házunk táján is elég kusza ez az egész, az őrzőket nézve, a különbség talán csak annyi, hogy rövidebb ideig élünk, meg nincs akkora hierarchia-hálózatunk, mint nekik. - Háromszáznyolcvankettő?! - kérdezek vissza elkerekedett szemekkel, teljességgel elképedve, hisz a magam alig húsz évével szinte elképzelhetetlen időtartamnak tűnik már száz év is, nem, hogy majdnem négyszáz! Ám nem csak ezzel sikerül meglepnie, arra sem számítottam, hogy akad bárki, akinek is megfordul a fejében az, hogy a kölykévé tegyen. Tekintve, hogy mennyi fejfájást okoztam a szüleimnek az elmúlt hónapokban, inkább volt velem baj, mintsem öröm. - Furcsa belegondolni, hogy milyen lenne az életem, ha mégis farkas lettem volna, hogy tetszett volna, vagy mennyire bírtam volna... viszont abban biztos vagyok, hogy a családom nem igazán díjazta volna a dolgot. - motyogom csendesen, még ha engem vonzott is volna az ő életük, biztosra veszem, hogy ennyi őrzővel a családomban csak még inkább kakukktojás lennék... Igaz, hogy most nagyapa új felesége is farkas, de tudtommal rajta kívül nincs más. Anya is csak azért nem lett őrző, mert nem mágiaérzékeny. Halovány mosollyal fogadom a puszit és az ölelést, ez utóbbit viszonoztam is, hisz ha úgy nézzük, ez most úgy is valami búcsú-féle lenne, vagy micsoda. Nem akartam, hogy elmenjen, hogy ő is itt hagyjon, de ellenben sokan másokkal, ő legalább nem örökre tűnik el... ugye? Még találkozhatunk később, tarthatjuk a kapcsolatot telefonon, csak... csak nem lesz itt a városban. - Rendben, mindenképp! Ha mást nem, majd kiszökök, az sem érdekel. - ha már Alaszka-körüli útra is megléptem, próbáljanak meg visszatartani attól, hogy találkozzak Symarával! Akár a falka, akár az őrzők, valahogy majd csak megoldjuk. - Van még rá esély, hogy valaha is visszatérj ide? - kérdezem csendesen, és azt is érzékelhette, hogyan is gondolom – nem pusztán röpke látogatásra, hanem a falkához, vissza. Ide, Fairbanksbe.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Nem feleltem már arra semmit se, amit mondott. Én így gondoltam és szerintem nem voltam vele egyedül. Azért őrzőnek se hívnak el mindenkit, de annyira nem is ástam magam bele abba, ami vele történt. Nem volt szokásom csak úgy kutakodni mások után. Meg én is remek példa lennék arra, hogy mennyi mindent nem gondolnak rólam mások és mennyiszer okoztam már különféle módon meglepetést, vagy miként maradtam talpon a legnagyobb viharok közepette is. - Igen, tényleg hosszú idő néha, míg máskor igazán rövidnek és azt kívánod, hogy bárcsak meg tudnád állítani az időt, de sajnos ez nem kívánság műsor. Talán szerencsés vagyok, amiért ennyi évtizedet megélhettem. – feleltem mosolyogva és barátságosan. Néha tényleg így éreztem, míg máskor kicsit talán átoknak is. Sok mindent megéltem már, sokszor tapasztaltam már a veszteség erejét is, ahogyan az elmúlásét is, így meg volt a maga árnyoldala is olykor, de szerencsére ritka volt az, amikor túlzottan hagytam volna, hogy a mocsár elnyeljen. - Sajnálom, de hamarosan te döntesz arról, hogy merre is mész. És ami talán most rossznak tűnik, az végül pont az a hely lesz, ahova a szíved is vinni akar. – én is magam mögött hagytam olyan helyet, amit jobbnak láttam elkerülni, de azóta feledni se tudom és vissza kell mennem oda. Mintha csak egy utolsó búcsút akarnék venni a helytől, hogy aztán megszűnjön a sok ideje magammal hordozott érzések. - Kínába fogok menni, nem örökre, de rövid időre. Utána pedig nem tudom. Talán visszajövök majd erre a vidékre. – tényleg nem tudtam, hogy merre fogok menni utána. Hiúábrándot pedig nem szerettem volna ébreszteni benne azzal, hogy azt mondom itt leszek a közelben utána. Az élet mindig közbeszólhat. Nem féltem attól, hogy tovább adná másnak, na meg most már a falkára se tartozott az, hogy merre is megyek, így remélhetőleg ebből se lesz gond. Sietve bólintok a visszakérdezésére, miközben mosolyom szélesebb lesz. Igazán aranyos, ahogyan megdöbbent. Tudom, sokan még harmincnak se mondanának, nemhogy majdnem négyszáz évesnek. Talán a túl jó genetika, magam sem tudom, de igazán sose voltam olyan, aki csak a külsőségekkel foglalkozott volna, vagy minden idejét arra szánná, hogy órákig készülődik egy-egy találka előtt. A természetes szépséget mindig is előrébbvalónak tartottam és tartani is fogom, mert az igazi értékek a felszín alatt lappanganak. – Mondtam, hogy túl vén vagyok már. – rántottam meg játékosan a vállaimat. - Család sokszor szeret felettünk ítéletet hozni, de az általunk nekünk szánt sors nem mindig az, amiben mi is boldogok lehetünk. Nem fogok hazudni, de nem tudom, hogy miként élted volna meg a farkaslétet, de azt is tudom, hogy az engedélyed nélkül sose tettem volna meg. Talán egy másik életben megtudjuk, hogy mi történt volna ellenkező esetben. – nem akartam a családja ellen se fordítani, de azt is tudom, hogy milyen érzés boldogtalannak lenni, mert mások akarata szerint élünk állandóan. Kicsit talán lehetne magabiztosabb, bár az angolos távozása után nem féltem annyira, hogy ne tudna magáért kiállni. Amikor viszonozza az ölelést, akkor még szorosabban ölelem magamhoz, hiszen tudom, hogy a búcsú nehéz, de nem örökre megyek el. Meg amúgy is a modern technikának köszönhetően sokkal könnyebben is tarthatjuk a kapcsolatot. - Azért légy óvatos, mert nem szeretném, ha miattam bánná a formás kis hátsó feled a találkát. – szólaltam meg játékosan és még egy kacsintást kapott tőlem, miután kicsit kibújtam az ölelésből, hogy láthassam őt. Az újabb kérdésére kicsit még én is lefagytam, majd a messzeségbe bambultam rövid ideig. - Nem tudom Helena, ha igen, akkor az se most lesz. A világ hatalmas, így nem jelenti azt, hogy máshol még nem futhatunk össze, vagy élhetünk egy helyen. Sose leszel egyedül, ezt ígérhetem, még ha nem is látsz mindennap. – teljesen őszintén gondoltam a szavaimat. Bármikor hívhat, ha úgy gondolja szeretne beszélni valakivel. Tudom, nem olyan, mint személyesen, de több talán a semminél is…
Kezdőlap
