// Santa Claus is here! - BB & Maeve //

// Don't Stop Me Now //

Sose voltam én jóságos, aki csak úgy osztogat és kiáll az emberek szórakoztatására. Én egyedül csak a barátaimmal és a betegeimmel tudtam kedvesen viselkedni. De amúgy elégé egy bosszantó nőszemély tudtam lenni, de akinek nem tetszik, annak mindig adott volt az, hogy elsétáljon.
Az új kolléga pedig eléggé olyan személy volt, akivel lehet hülyeségekről beszélgetni, vagy éppen idióta fogadásokba belevenni. Ez pedig igazán tetszett és ennek köszönhetően még több hülyeségben vettünk részt, így nem csoda, ha belementem abba is, hogy Mikuláskor öltözzünk be Télanyónak és Télapónak is, mert miért ne? Olyan jó kis móka tud lenni, de persze a fogadás még arról is szólt, hogy az nyeri, akivel több fénykép fog készülni.
Nekem se kellett a szomszédba menni a jelmezért, mert alig, hogy betettem a lábamat a ruhakölcsönzőbe hamar magára is hagytam a szomorúan álló télanyó jelmezeket. Nem is én lennék, ha olyan ruhába mennék, helyette találtam egy sokkal inkább testhez álló ruhát . Ez sokkal inkább én voltam, még az se túlzottan érdekelt, hogy nem ezt beszéltük meg, de ettől szép egy fogadás, hogy sose tudhatod, hogy a társ mennyire jelenik meg abban, ami meg volt beszélve. A cipőm sarka hangosan koppant a járdán, majd a csodálkozó szempároknak csak integettem és mosolyogtam, mint egy jó színész. Nem túlzottan érdekelt, hogy megbámulnak az emberek, miközben a piros zsákomat magammal cipeltem, hiszen még is csak abban volt a sok-sok édesség. Alig, hogy befordultam a megfelelő utcára meg is pillantottam őt. Szerencsére pont háttal volt, így nem láthatta a csodálkozó pillantásomat, de ajkaim mosolyra húzodtak, hiszen szemmel láthatóan ő is igazán kitett magáért. Sietve osontam mögé, majd a kezem a szemeire siklott, majd bolondosan egy puszit nyomtam arcára. – Vigyázat, megjött a Krampusz! – nevettem el magamat, majd egyszerűen elengedtem őt, s elé sétáltam, miközben kíváncsian fürkésztem az arcát, hogy vajon mit fog reagálni a kiscselemhez, hogy még se mikulásnak öltöztem. – Látom, azért te is kitettél magadért. – mosolyodtam el, de ekkor megcsapta egy zöldség illata az orromat. – Te…te karalábét hoztál ide? – kérdeztem hitetlenkedve, mert tudtommal gyerekeknek akarunk osztogatni ajándékot, nem pedig megmérgezni őket.

:: Tell me why ::

Tény, hogy jó pár percig elgondolkoztam azon, hogy felvegyem-e vagy ne ezt a ruhát, vagyis inkább azt, hogy eljöjjek-e benne, hiszen eleve nem volt túl hosszú, mert éppen, hogy csak eltakarta a hátsó felem domborulatait, illetve már kezdett is hideg lenni, de persze nem én lettem volna, ha végül nem ebben caflatok végig a városon a megbeszélt helyig. Természetesen magas sarkú cipő dukált hozzá, így a lábaim még nagyobb hangsúlyt kaptak, de talán a ruha rövidsége még inkább.
A különféle pillantások meg nem túlzottan érdekeltek. Mindig is szerettem bolondozni, s meghökkenteni az embereket. S most tökéletesen elértem ezt. Szerintem nem lehet baj a jelmezemmel, akinek meg nem tetszik, az tud máshova is nézni.
Amikor meglátom Balthazar reakcióját, akkor egy kisebb mosoly kúszik arcomra egy apró nevetés kíséretében, majd lerakom a szákomat és pukedlizek – amit tudjuk, hogy krampusz sose tenne, de egy normális ember tuti, hogy ebben az utcára se lépne – de én se egyszerű ember, se teljesen százas se vagyok. Végül sietve sétálok oda hozzá.
- Köszönöm, de azért a te jelmezedért se kell a szomszédba menni. – pillantottam rá jókedvűen. Jó érzés volt kicsit őrültséget csinálni és kiszakadni a hétköznapokból, illetve nem csak a munkával vagy az élet rejtelmeivel foglalkozni. Másrészt meg nem egyszerű nálam bókkal célba érni, de most még is jól esett az elismerő szavak.
A tekintetét magamon érzem és egy pillanatra meg is forgatom a szemeimet, de persze ő ezt nem láthatja, hiszen éppen mást bámul, de ez várható, vagyis nem az, hogy ő is beáll a járókelők bámuló serege közé, viszont tudtam azt, hogy nem fogom megúszni elismerő, fantáziáló vagy éppen leszóló pillantások nélkül a dolgot.
- Miért? Legalább megtanulják a gyerek is, hogy nem minden krampusz csúnya és szőrös. – szólaltam meg egy ártatlan pillantás keretében. – Másrészt felnőttekkel is ér fényképezkedni és biztos remek érzés lehet az, amikor nem csak a gyerkőc van a képen, hanem apuci is. – tettem hozzá angyali hangon. Meg nehogy már ne lehessen bevetni a testi adottságainkat a célunk eléréséhez. Ez nem volt megtiltva, én meg szeretek nyerni, még ha nem is hangoztatom. Örültem ennek a fura és szokatlan ötletnek eleve, meg nem hiszem, hogy másik orvost, vagy falkatársat rá tudtunk volna venni, de nem is baj. Ez legalább a mi kis közös emlékünk lesz és jókat fogunk még rajta nevetni.
Aztán pedig jön a felismerés, hogy milyen kaja is lappang a cuccában. Biztos vagyok abban, hogy ezt nagyon gyerekek nem fogják megenni, legfeljebb bevágódni akarok anyukák. Ennek még az illata is borzasztó. Nem mondom, hogy én sose ettem karalábét, de azért chipsben eléggé durván hangzik. Figyelem a gyerekeket, de amikor elszaladnak, akkor egy kisebb megkönnyebbült sóhaj is elhagyja az ajkaimat, hogy még nem teljesen fordult ki a világ a sarkából.
- Ohh, még szerencse, hogy nem öltem meg a versenyszellemedet és még nem tudom. Majd estére eldől, hogy mire is fogok éhezni. – s egy igazán huncut és hamiskás mosoly kúszik arcomra. Persze az egész csak szórakozás, s csöppet se gondolom komolyan azt, amire esetleg következtetni lehet a szavaim vagy arcom mimikájából. De nem is én lennék, ha nem szórakoznék vele.
Majd az újabb kijelentéseire csak elnevetem magamat, majd hosszabb barna tincseimbe túrok ujjaimmal, miután a csomagomat lerakom a járdára.
- Fogalmam nincs, hogy kié a bolt, de a város egyik boltjában leltem rá. Tény, hogy kicsit mélyebbre kellett ásnom, de szemmel láthatóan megérte. – mosolygom továbbra is, hiszen semmi okom arra, hogy ne mosolyogjak. Bár tény, hogy a virgácsaimat azért kellően simogatja a hűvös szellő. Majd hamarosan én lendülök akcióban.
- Kiszeretne Krampuszok rémével egy fényképet? Esetleg csokit? – kiáltom el magamat, majd cserébe kicsit még illegetem is magamat, ahogyan azt a tévében is szokták. Hamarosan egy kisfiú jön felém, meg egy édesapa is elkíséri. Sietve guggolok le, hogy odaadjam a pöttömnek a csokit és nyomok egy puszit is arcára. – Esetleg fényképet? – sietve bólint, majd apuka is beáll mellénk miután felkapta a gyerekét és anya pedig fényképezik. Amikor pedig elmennek, akkor integetek is nekik, viszont azért látom, hogy anyának annyira nem tetszik a jelmezem, de mindegy is.
- Egy-Null.  – fordultam Balth felé. – Ideje lenne végre bekeményíteni, nem gondolod? – pillantok rá kihívóan.

Egyikünk se olyan volt, aki túlzottan betartaná a szabályokat, ezért is volt vele fogadásokat kötni, hiszen a fogadás lényegét mindig betartottuk, de azért a kivitelezésre mindig volt valami frappáns megoldásunk, ahogyan most is a ruhánkat csöppet se olyan volt, mint amit megbeszéltünk. Szavaira pedig csak ismét bólintottam, hiszen kár lett volna bármit is mondani rá. Részben az, miközben a háziasszonyoknak meg tuti felforr az agyvizük, amiért egy ilyen nővel pózol a férjük és a gyerekük, de az már nem az én dolgom.
- Egyetemista lányokat akarsz megszédíteni a karalábéddal? Szerintem mással nagyobb sikered lenne, mint azzal. – pillantok rá ártatlanul, de ajkaim ördögi mosolyra húzódnak. Nem is én lennék, ha nem tennék ilyesmi megjegyzéseket. Bár nem tudhatom, hogy mással milyen hatással lenne rájuk, mert nem tapasztaltam még.
- Mert különben mi lesz? Esetleg megbüntet Télapó? – kérdeztem játékosan és egy kisebb kuncogás keretében, s hogy tovább szívjam a vérét még játékosan végig is húztam az ujjamat arcának élén, majd ajkain, majd mint aki jól végezte dolgát hátat fordítottam és kicsit távolabb mentem tőle, hogy megtaláljam az első áldozataimat, akik képpel távoznának egy hozzám hasonló krampusz lány miatt. Szerettem játszadozni, de azért én se voltam túl kegyetlen a férfiakkal, de abban mi a móka, ha túl könnyedén megkaphatnak valamit? Semmi, ha akarnak valamit, akkor dolgozzanak megérte… Jó, persze, ez alól már mondhatni lett egy kivétel itt, de igyekszem nem újra ebbe a „hibába” esni.
- Nem mondtad, hogy nem lehet.  – kacsintok reá egy huncut mosoly keretében, majd hamarosan meg is jelenik az első vállalkozó szellemű személy és a kép is pár pillanat múlva elkészül, majd amikor meglátom, hogy ő milyen hadjáratba kezd, akkor hangos nevetésben török ki. Végül játékosan mellé sétálok és megszólalok.
- S fel lehet ülni a Rudolfra, s kipróbálni, vagy azt csak maga számára van? – pillantok fel rá széles mosollyal az arcomon, de persze a szemeimben ott bujkál a játékosság és a huncutság is, majd amikor meghallom a szülő kijelentését, akkor még nagyobb nevetésben török ki. Biztos vagyok abban, hogy már az össze erre járó minket figyel, de hát műsort akartak, akkor meg is kaphatják.
- Hm, akkor ezek szerint holnaptól már mi se mehetünk a kórházba életeket menteni, mert minket fognak ápolni? – persze ez inkább költői kérdés volt, de úgy mondtam, hogy a távolodó nő is meghallja. Nem tehetek róla, de szeretek bolondozni és a világért se hagytam volna ki. Még az se érdekel, ha ismerős lát meg ebben a szerelésben. Legalább egy-két embernek boldogabb napja lehet a látvány miatt, meg amiatt, hogy még az emberek képesek bolondozni és jókedvet csempészni a másik életébe.
- Réme? Inkább Krampuszok szépe, nem? – kérdeztem vissza még mindig kisebb nevetés keretében, majd újra visszabattyogtam a zsákomhoz, hogy adjak neki is lehetőséget a kibontakozásra.
Amikor rám bazsalyog, akkor csak kinyújtom a nyelvemet rá. Nem gondoltam volna, hogy elég csak egy ilyen jelmez és cukkolni őt, s máris kezdi megfosztani a ruháitól magát. Ha még elég profi leszek, akkor talán most én lopom el másnak a ruháját. Ohhh, úgy néz ki, ma is tiszta ördögi vagyok, de biztos jó móka lenne.
Amikor pedig megjelenik egy idősebb néni, akkor kicsit közelebb sétálok én is, hiszen eléggé méreget minket. Majd Balthazar-ra pillantok, hogy vajon mit szeretne a néni, mert azért arra nem gondoltam, hogy ilyen típusú emberek is fognak jönni, de miért ne. Amikor meghallom a kérdését, akkor eléggé komolyan megszólalok.
- Ő a felső testét árulja… - kezdek bele, majd a táskámból előhalászok egy piros rúzst. – Ezzel kirúzsozza magát, majd egy csókot kell lehelnie a mellkasára. Megmeri tenni? Cserébe kaphat egy képet velem és még csokoládét is. – ohh, én ne lennék ravasz. Ha már oly bőszen mutogatja magát – nem mintha engem annyira takarna a ruha-, de akkor is vétek lenne kihagyni ezt a hülyeséget. S a kezemben még mindig ott a rúzs. – Tényleg nem nagy dolog, ennyi az egész. – s azzal kikenem a sajátomat, majd ha nem állít meg a hím, akkor egyszerűen csak ajkaim a mellkasát érintik kicsit hosszasan, hogy maradjon a rúzsfolt, majd amikor vége, akkor rámutatok. – Látja ennyi. Ön lehetne az első, aki ezt bemeri vállalni. – s közben ártatlanul figyelem a falkatársamat. Látom, hogy a néni csak pislog a látottak alapján, de milyen krampusz lennék már, ha nem bírnám rávenni az embereket, hogy tegyenek meg egy ilyet.

- Persze, értem. Csak nem tudtam, hogy azt már karalábénak is szokták hívni.– s hozzá egy angyalokat megszégyenítő pillantás dukál. Ohh, ha másnak a vérét nem is tudom szívni, de az övét minden kérés nélkül megteszem. Ő legalább nem sértődik be, nem duzzog, hanem sokkal inkább csak várja azt a pillanattatot, amikor visszavághat valami frappánssal.
- S ha édesen és cukin dorombolok, akkor is járni fog a dádá? – kérdeztem tőle játékosan, de természetesen a huncut mosoly továbbra is ott bujkált az arcomon, s még egy aprót alsó ajkamba is haraptam és csöppet se leplezve pillantottam végig rajta, mintha a fejben már messze kalandoznék, de szó se volt erről. Egyszerűen csak jó érzés volt az, hogy még mindig képes vagyok bolondítani férfiakat, anélkül, hogy megkapnák azt a bizonyos mézesmadzagot, amit oly sokszor elhúzok az orruk előtt. Nem miatta, hiszen jóképű volt, volt humora és biztos vagyok abban, hogy olyan téren se lenne rossz parti, de igyekeztem inkább óvatos maradni, de a jövő amúgy is rejtélyes, így sose lehet tudni, hogy mit hoz a következő szellő, addig meg marad a bolondozás.
Örültem annak, hogy nem csak az én nevetésem töltötte be a teret, hanem ő is velem együtt nevetett. Vele olyan könnyű volt bolondozni, hiszen csak úgy jöttek az őrültebbnél őrültebb ötletek. Főleg, amikor együttvoltunk!
- Kár, pedig kipróbáltam volna, hogy milyen ezen a szarvason (is) ülni. – válaszolok egy kisebb szomorú pillantás keretében, de persze egyáltalán nem vagyok szomorú, s ez elég hamar kiderül, amikor a nő bántó szavain is elnevetem magamat és inkább visszavágok. Figyelem őket, s nem érdekel, hogy ki hallotta meg. Szerintem egyáltalán nem baj, ha egy orvos is tud bolondos lenni. Sőt, szerintem néha igazán nagy szükségünk van a gyermeteg énünkre.
- Benne vagyok, nálad vagy nálam kezdjük a menetet? – kérdeztem picit talán félreérthetően. Főleg ennyi húzás után, de nem túlzottan érdekelt. Ismert már annyira, hogy tudja, hogy néha direkt fogalmazok kétértelműen.
Szavaira elmosolyodom, s talán pár másodperc erejéig még a pírnak is elég bátorsága lesz ahhoz, hogy felüsse a fejét orcámon, de hamar távozik. Amikor meghúzza a hajamat, akkor tettetett durcás fejet vágok, majd én is támadásba lendülök és játékosan megpróbálom megpöckölni vagy az orrát, vagy a fülét. Tény, hogy az embereket kellene rávennünk arra, hogy velünk fényképezkedjenek, de szerintem egyikünket se túlzottan érdekel ez a verseny. Sokkal inkább a móka miatt mentünk bele.
Figyelem azt, hogy miként arat sikert a felsőjének megválásával, ahogyan a párt is, akik szemmel láthatóan ismerik a kollégámat. Talán valamelyikük a betege is volt. Ezek után biztosan érdekes lesz találkozni majd a betegeinkkel. Főleg, ha valamelyikük meglát. Reménykedtem, hogy a hoki csapat egyik tagja se jár erre felé, hiszen őket gyakran látom most a szezonban és eleve ők már így is szoktak ugratni a fiatalságom és a többi hasonló dolog miatt.
- Vigyázz, még a végén magadra haragítod az összes hímet eme vidéken, mert rájönnek, hogy eme Don Juannal nem lehet versenyezni. – löktem meg játékosan, amikor láttam a férfi reakcióját, de természetesen úgy, hogy ők ne hallhassák, csak a bolondos hím.
- Jobb, ha óvatos leszel, mert a végén a krampusz elvisz téged, Télapó. Akkor lehet csak fényképet készíteni vele, ha megteszi azt, amit én. – vágok gyorsan közbe, majd hamarosan ajkaim már vörös egyik árnyalatában pompáznak és gondolkodás nélkül teszem meg azt, amire szegény idősebb nénit próbálom rávenni. Ajkaim talán kicsit tovább is időznek el, mint szükséges lenne, de ha bárki is kérdezné, akkor persze csak a rúzsra fognám, aztán gyermek ricsaj, egy huncut mosoly a hímnek, majd úgy pördülök meg, mintha mi sem történt volna – mintha nem az utca közepén csókoltam volna meg az egyik hím mellkasát-, de hát nem is történt semmi. Bizonyíték nincs rá, hogy én ilyet tettem...
A gyerekek is magukkal rántanak és talán jobbkor nem is jöhettek volna, hiszen szegény néninél szerintem kezdtem szívrohamot okozni az akciómmal, de nem gondoltam volna azt, hogy ennyire megrémítem vele. Ez csak egy kis Mikulás napi bolondság, semmi több. Átölelem az egyik gyermeket, majd a másik kezemmel meg Balth-ot, s mind a ketten a lehető legidétlenebb fejet vágjuk hozzá, de a gyerekeket se kell ilyen téren félteni.
- S egy kis édesség is, hiszen édesség nélkül mit ér a Mikulás ajándéka? – mosolyodtam el, majd adtam neki egy-egy csomagot a zsákomból, amikor az egyiküktől még egy puszit is bezselek, akkor viszonozom a kedvességet. – Boldog Ünnepeket! – tettem még hozzá, miközben osztogattam az ajándékokat.
- Jesszus, már ilyen korán gondjaid adódnak ott lent, hogy már csak akkor áll, ha kikötöd? – szólalok meg úgy, mint aki tényleg ezen megdöbbent, majd végül persze nevetésben török ki. Csak hát azért Rudolf is pont jó helyen helyezkedik el ezen az öltözeten. Főleg, hogy már a felső is lekerült róla, majd ártatlanul megrántom a vállaimat.
- Mi lenne kolléga, hiszen ismered minden kis piszkos titkomat. – suttogom a fülébe, majd egy picit megpördülők, de nem megyek túl távolra még a pördüléssel se és a mosoly továbbra is ott ül arcomon, majd komolyra fordítom végül a szót. – Igen, egész jól megszoktam. Szeretem ezt a várost. Barátokra? Úgy nézek ki, mint aki oly nagyon barátkozós, egyedül te vagy annyira őrült, hogy képes legyél elviselni, meg a nővérem. Ja, meg előbukkant az igazi apám is. S te találtál barátokat? Esetleg finom falatokat? – kérdezem tőle minden habozás nélkül, majd figyelem, hogy mit művel szegény Rudolffal, s ha kell neki segítség, akkor segítek pórázra kötni, mielőtt még elszabadulna.
- Amúgy te még nem is mondtad, hogy mit kérsz akkor, ha te nyersz. Szóval? – nézek rá kíváncsian, de túl sokáig nem „merülhetünk el” egymástársaságában, hiszen megjelenik egy eléggé fura alak.
Nem mozdulok el Balthazar mellől, hiszen csöppet se tetszik az, ahogyan méreget minket miközben beszél és azért elég fura lenne, ha egy ilyen piszka lány, mint én csak úgy képes lenne a földre dönteni őt, ha esetleg olyat tesz. Nem kell megvédeni, de nem akarom lebuktatni se semennyire magunkat az emberek előtt. – Viszont Boldog Karácsonyt! Csokoládét és egy különleges nassit. Miért? – kérdezek vissza kimérten kicsit és egy pillanatra se eresztem el őt a pillantásommal. Szavaira csak feljebb szökik a szemöldököm, majd megrázom a fejemet. – Akkor rossz helyen kopogtat, mert itt se fog pénzt kapni. A jókedvért tesszük és nem másért. - Majd végül kicsit távolabb lépek és a zsákomat elkezdem kicsit távolabb húzni tőle. Reménykedek abban, hogy hamarosan lelép, mert csöppet se tetszik a viselkedése. Sőt, még a farkasomnak se. Amióta itt vagyunk, azóta most először kapja fel a fejét és figyel…

Egy aprót ajkamba haraptam, s továbbra is úgy figyeltem őt, majd lassan megrántottam a vállaimat ártatlanul, de választ nem kapott rá. Hmm, lehet, hogy tényleg az a célom, de egyre jobb, ha ezzel a nézésemmel ilyen hatást tudok kiváltani nála. Ez még később akár jól is jöhet. Mindig is szerettem játszadozni, s ez igaz volt minden hímhez kapcsolódó viszonyomra. Ritka volt az, amikor bármelyiküket is igazán közel engedtem volna, de nem olyan értelemben. Egyszerűen csak barátnak? Na, jó így végig gondolva a pótanyám párján kívül nem is volt ilyen…
Szavaira csak közelebb lépek hozzá, miközben a hamiskás és a huncut mosoly ötvözete ott bujkált az arcomon. Ujjaimmal lassan simítottam végig arcának élén, s közben egy pillanatra se vettem le róla a pillantásomat. – Nem akarom, hogy fájjon… - kezdtem bele, majd a füléhez hajoltam. – Én azt szeretném, ha jó lenne és mámorító. – fejeztem be a mondatot, mint valami rossz szírén, vagy esetleg fúria. Ez már nézőpont kérdése, majd egyszerűen hátat fordítottam, hogy visszamenjek a zsákomhoz, de még egy pillanatra megfordultam és rákacsintottam. Ohh, nem is én lettem volna, ha ezt nem teszem meg. Fogalmam nincs, hogy meddig fog ez játék maradni, vagy mikor sikerül elkapnia és magával ragadni abba, amiről annyiszor szó volt már. Ami körül táncolunk, de pont ez a szép benne, hogy vajon sikerül-e neki, vagy nem és az egész örökké csak csínyek háborúja lesz és esetlegesen „egymás” kísértése, vagy legalábbis az én kísértésem az irányába.
- Akár még egy lakást is romba döntenél, miközben bebarangolod velem az egészet? – kérdeztem tőle egy féloldalas mosoly keretében, majd egy aprót az ajkamba haraptam. – Meg biztos, hogy egy ilyen csintalan krampusszal elbír a Mikulásbá? – tettem hozzá még szélesebb mosollyal az arcomon és közben figyeltem őt, mint egy kacér nő, aki éppen most bolondozik a hímmel és kíváncsian várja, hogy meddig lesz képes elviselni eme dolgokat.
- Hmm, nekem megfelel, de van benned elég szufla hozzá? – ohh, tényleg lassan már lakatot kellene tennem a csinos kis számra, de mellette ez nem megy. Mindig is imádtuk húzni a másikat és ilyen értelemben is. Én teszek kétes megjegyzést, majd ő tesz és ez így megy tovább, amíg végül el nem süllyed a süllyesztőben a többivel együtt.
Hamarosan lekerül egy felső, majd megjelenik egy beteg, vagyis gondolom az lehet. De az élet megy tovább, ahogyan a bolondozás is. Nem olyan fából faragtak minket, hogy csak úgy elrejtsük a hülyeségeinket, vagy hátat fordítsunk ennek az egész bolondozásnak, mert valaki megláthat. Lásson, nem túlzottan érdekel.
- Miért is fogod rám? Esetleg túl nagy volt a bűverőm és már téged is megrontottalak, átcsábítottalak a sötét oldalra? – kérdezem tőle kuncogva, majd játékosan kinyújtom a nyelvemet is rá.
Szavait csendesen hallgatom és úgy teszek, mint aki tényleg elgondolkozik azon, amit mond. Végül megrántom a vállaimat és ártatlan hangon szólalok meg. – Túl nagy a szíve a Télapónak. Mi van akkor, ha neki nagyon is jó lenne a krampusz fogságában? Akkor is képes lenne a gyermeki szívekre gondolni? – hangom játékosan csendül, ajkaim szegletében ott bujkál a mosoly, a szemeim pedig néha kicsit elkalandoznak. De vakságot sose fogadtam még, így miért is fosztanám meg magamat az ingyen showtól? Nem vesztem meg.
Nem vagyok pláza cica, így nem mindig van nálam egy rakatnyi smink, ahogyan most se volt, csak egy-két alap dolog, hiszen még is csak jelmezbe öltöztünk, amihez dukál a smink is, de még milyen jól tettem, hogy elhoztam. Így legalább ajkaimmal egy ponton bebarangolhattam őt, s így még inkább húzhattam az agyát, miközben egy középkorú nőre meg majdnem szívrohamot hoztam, de az élet már csak szeszélyes, főleg mellettem.
Képek készülnek, jutalmak kiosztásra kerülnek, majd újra magunk maradunk az utca forgatagában.
- Hmm, nem lehet, hogy a tulajdonosától kapta el? – angyali arc, ártatlan pillantás dukál a szavaim mellé.
Látom a kacsintását, mire a mosolyom szélesebb lesz, hiszen szerintem nincs olyan élőlény eme bolygón, aki tényleg képes lenne azt elmondani, hogy minden apró titkomat ismeri. De ez így van jól, legalábbis jelenleg biztosan. Így is túl sok a káosz az életemben. Főleg, amióta ideérkeztem.
- Apuci, nem más mint Ryder. – pillantok rá, majd az ujjam ajkára siklik. – Shh, túl sok a kérdés, s úgyis tudod, hogy nem árulnám el soha, hogy ki a nővérem, vagy legalábbis nem ilyen könnyedén. Ahhoz meg kellene dolgoznod. – mondom neki mosolyogva, majd egy pillanatra ujjam ajkán simít végig, de végül a kezem magam mellé esik. – Fiam? Miért pont a fiam? Miért nem inkább egy rég elfeledett szerető? Esetleg férj? Az sokkal bulisabb. – kerülöm ki inkább a kérdéseket visszakérdezéssel, hiszen nem tudnám magamat elképzelni anyának, de dédmaminak. Nem, az szerintem eléggé messze áll tőlem. Tény, hogy szeretek gyerekekkel foglalkozni, de attól még teljesen más teljesen egyedül felnevelni egy csöppséget. Másrészt meg eléggé kizárt, mert nem hordott szerintem eme bolygó még olyan hímet a hátán, aki képes lenne hosszabb időre mellettem lehorgonyozni. Arról meg fogalmam sem volt, hogy ő halott-e arról, hogy valakivel itt összeszűrtem a levet, de ha igen, akkor is hálás voltam azért, hogy nem hozta szóba. Elég volt arra gondolni, hogy mi is történt azok után, amikor Jackson elszólta magát…
- Biztos nincs olyan, aki fenékbe szeretne harapni téged? – kérdeztem tőle kíváncsian, de mondjuk azon nem csodálkozom, hogy a legtöbben bírják a bolondos és őrült fejét. Nélküle eléggé savanyúszagú lett volna ez a hely. Ezért is örültem annak, hogy megismertem, mert kellően örült volt és végre egy társra találtam ilyen téren.
- S a tálalást hogyan szeretnéd? Rólam, vagy hagyományos módon? – kérdeztem vissza kíváncsian, hiszen nem voltam egy konyhatündér, de azért megmérgezni csak nem fogom. Na, meg azért valamennyire tudok is főzni, de azért a séfektől elég messze vagyok. Max. ha más nincs, akkor beülünk valahova kajálni, de biztosan jó móka lehet főzni – de ha ez megtörténik-, akkor tuti, hogy nála fogom összekenni a konyhát és nem nálam. Másrészt meg szerintem túlértékelik a barátokat. Előbb vagy utóbb mindenki hátba támadja a másikat, így jobb nem is közel engedni őket, legalább, ha ártani akar neked, akkor nem is tépi ki a szívedet a távozásával, vagy éppen a tettével.
~ Pedig olyan jó móka lenne megkergetni, s megtanítani neki, hogy a szemét tartsa a megfelelő helyen. ~ válaszolok neki, majd igyekszem visszafogni magamat. Persze részben komolyan gondoltam, amit mondtam. Másrészt meg egyáltalán nem, de végül pár szó után hagyom, hogy inkább a hím foglalkozzon vele.
- Boldog Karácsonyt! – szólalok meg én is mosollyal az arcomon, de egyáltalán nem volt őszinte, viszont ezt csak én tudhattam, hiszen ennyi évtized után már a legundokabb mosoly is képes volt úgy csillanni, ahogyan egy valódi tenné. Adtam én is neki a csokiból, amikor pedig a fényképhez hívtak, akkor én is odaléptem, de persze azt is elbohóckodtam, ahogyan korábban mindegyiket, de még mielőtt fellélegezhettünk volna egy hivatalos hang csapta meg a fülemet. Sietve pördültem meg és szemügyre vettem a cukipofát.
~ Tiéd a barnaság, enyém a cukipofa, mit szólsz?~ szólaltam meg játékosan Balthazar elméjében, amikor megpillantottam, hogy a rendőr társa is közeledik felénk.
- Biztos úr, biztosan meg tudnánk ezt beszélni, hiszen nem tettünk semmi rosszat se. Csak ajándékokat osztogattunk, már azt is törvény bünteti? – s közben a lehető legbájosabb hangomat, pillantásomat vetettem be, mert látszott rajta, hogy komolyan gondolta a kérdést.
- S ezért még közszeméremsértést is elkövetnek? – s közben jellegzetesen minket figyeltek. Remek lesz, ha még le is csuknak minket rövid időre…
- Csak elszakadt a felsője… - kezdtem bele, mire ő csak felmorrant.
- Magának meggondolom elszakadt a szoknyája… - szökött feljebb a szemöldöke. Komolyan, hogy lehet valaki ennyire savanyú?!  

A szavaira csak egy olyan pillantásra nézek rá, hogy most komolyan a fájdalom szürke ötven árnyalatról szeretne kiselőadást tartani? Elhiszem, hogy ő neki van benne tapasztalata, de én azért kihagynám. Én inkább fájdalmat szeretek okozni, nem pedig elszenvedni a dolgokat. Ha pedig tényleg kiselőadásba fog, akkor tuti, hogy valamit tenni fogok azért, hogy abbahagyja, vagy menjünk olyan helyre, ahol mellette azért élvezhetem is az életet.
- Hmnnm, talán megfelel. – vágom rá egy ártatlan mosoly keretében, hiszen még csak most kezdünk bemelegedni a játékba. Játszadozom vele, néha szavakkal, néha meg tettekkel, vagy éppen ártatlan pillantásokkal figyelem őt. De szemmel láthatóan élvezi, amikor pedig kacsit, akkor alsó ajkamba harapok egy aprót.
- Mikulás bácsi megérdemli, akkor egyszer talán megtudja, de vannak olyan dolgok, amiket inkább meg kell tapasztalni, mint beszélni róla. – huncut mosoly és sokat sejtető pillantás jár mellé, de semmi több.
- Benne vagyok, már csak az a kérdés, hogy milyen módon szeretnéd összemérni velem. – s közben játékosan a felsőtestén szaladgálnak az ujjaim, ahogyan a pók a falon, s mosolyogva nézek fel rá. Biztos vagyok abban, hogy sokan botránkoznak meg a viselkedésünk, míg mások talán azt hiszik, hogy valami forgatásba csöppentek, míg egyesek csak szimplán élvezik az ingyen műsort, ahogyan mi is élvezzük ezt a játékot. Nos, kicsit elkanyarodtunk az eredeti céltól, de ez eléggé várható volt. Sose bírjuk szabályok közé szorítani egy-egy fogadásunkat, ha meg megtesszük, akkor mindig meg is szegjük. Ez inkább a mókáról szólt…
- S talán még hatásos is, főleg, amikor valaki meg is tapasztalhatja a fokozatait. – húzom tovább az agyát, hiszen miért ne tenném? Ez köztünk már megszokott. Elhúzni a mézesmadzagot, majd nem kap semmit se. Bár persze ez nem is annyira a sötét oldal, csak sokak szemében, ezért is éltem azzal a kijelentéssel. De szerintem sokkal viccesebbe és mókásabb ez az oldal, mint a savanyúképűeké. Mi legalább tudjuk élvezni az életet.
- Levest? – nevetem el magamat, majd megrázom kicsit a fejemet. Majd az újabb kijelentésének köszönhetően szélesebb mosolyra húzódik az ajkam és még inkább nevetni kezdek.
- Hiszem, ha látom, vagy inkább tapasztalom ebben az esetben!? –kérdezem tőle egy angyali mosoly és hanggal, de persze a huncutság  továbbra is ott csillog a szemeimben. Ohhh, nem most szalajtottak engem se a kiságyból, s amúgy se kell félteni engem semmilyen téren. Mellette meg pláne nem.
- Mondjuk úgy, hogy egyszer csak benyögte? S bírom-e? Jelenleg szerintem még a Jetit is szívesebben látnám, mint őt. – felelek kicsit durcásan, hiszen csöppet se tetszik az, ahogyan édesanyámról beszél, meg a régi időkről. Ha nem lenne ekkora különbség közte és köztem, akkor tuti megpróbáltam volna neki már rég bemosni, de persze ez képtelenség.
Amikor megérzem a mutatóujját ajkaimon, akkor kíváncsian fürkészem őt, majd egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ezt nem kellene ennyiben hagynom, de inkább csak tűröm és egy apró „hmm” hagyja csak el az ajkaimat.
- Miért nem teszel valamit, hogy hallgassak? – pillantok rá kihívóan és eléggé feltűnően újra végig mérem. Egyre könnyebben megy a vérszívása, de azt már magam sem tudom, hogy képes lenne-e rá, vagy nem.
- Ki tudja, lehet, hogy a rémálmaid voltam egykoron és ezért inkább eltemettél, elfelejtettél. – Majd az ügynökös megjegyzésére elnevetem magamat. S megrázom a fejemet, hogy ezt én se hiszem el, hogy komolyan ezt mondta.
- Nem érzem úgy, hogy szerencsés lenne az, akit kiválasztott. Jelenleg nem, hiszen ismersz. Én és a kötöttségek? Nos, eléggé különálló dolog és rontsak meg még egy személyt, amikor még milliónyian várnak arra, hogy a sajátos ördögi barlangomba tévedjenek? Nem, még élvezni akarom az életet. – mondom neki őszintén, majd megrántom a vállaimat is, hogy ez van. Lehet, hogy ebben benne van a szabadság dolog is, de inkább még sok embert csalogatnék be a bűnbarlangomba, mint ténylegesen egyetlen egy személynek mutatnám meg ezt a fajta életet. Nem, senki életét nem akarom véglegesen tönkre tenni, legfeljebb azokét, akik ártottak nekem.
- Hmm, biztosan csini lehetsz magas sarkúban. Esetleg kölcsön adjam majd ezt a ruhámat? – kuncogom el magamat, de végül inkább elengedem ezt a témát is. Mindennek van határa és nem akarom túlzottan elképzelni női ruhában, ahhoz túlzottan is jól néz ki ruha nélkül, legalábbis amennyit eddig láttam belőle.
Aztán jön is a svédasztalos elszólásom, s annyira nem komolytalan, amit mondok. Sok féleképpen lehet kicsit érdekesebbé tenni a dolgokat, s ez is az egyik módja. Azt pedig, hogy ő mennyire veszi komolyan, az már csak rajta áll. Mondhatni az ő fantáziájára van bízva.
- Van benned elég mersz, hogy maga az ördög lakmározzon rólad? – kérdezem kíváncsian, s közben persze újra ajkaimba harapok. Sose voltam ártatlan, s ki tudja, hogy mihez támad éppen kedvem, ha éppen róla lakmározom…Hmm, miért ne… Biztosan finom lehet… „Oh, persze csak az étel…
~Vigyázz, még a végén a Krampusz ezért megbüntet. S valami tényleg nem stimmel vele, nem tetszik ez az alak.~ válaszolok neki sietve, s közben az ürgét figyelem. Tényleg valami nem oké vele, de nem tudom, hogy mi. Bűzlik, ez tény és egyet is értünk.
~ Vacsinak jó lesz, nem? Balett? Nem inkább valami olyat, amiben az emberek elveszítik a ruháikat? De rendben, legyen a balett, ha ez a szíved vágya. ~  s egy ravasz mosoly keretében pillantok rá. Természetesen egyáltalán nem megy olyan könnyedén, mint képzeltem. Most senkit se hat meg a nézésem, se a természet adta bájaim, illetve még a szavaim se. Mintha Balthazar ellopta volna az összes bűverőmet, vagy inkább én „pazaroltam” volna rá. Ki tudja.
Csendesen figyelem az eseményeket, hiszen most övé a főszerep. Én az előbb már megpróbáltam. Komolyan, még egyszer valamelyik úgy néz rám, akkor bemosok neki egyet. Nem vagyok könnyűvérű nőcske, vagy legalábbis nem ilyen értelemben. Ezt is csak a móka kedvéért vettem fel, s ne a ruhám alapján gondoljanak már másnak. Gyerekeket se rontok meg, hiszen még a fenekem sincs kint, mint a legtöbb tinédzsernek, akik nyáron az utcákat szelik a melegebb helyeken. De csak állok ott, összefonom a  karomat magam előtt, majd amikor meglátom, hogy Balthazar-nak a kezére bilincs kerül, akkor előrébb lépek és lökök egyet a férfin.
- Még is mit képzel? Milyen váddal tartoztatja le? A jókedv miatt Mr. Savanyú? Vagy azért mert saját süteményt árult? Miért kellett volna levédetnie már most? – kérdezem tőle, s még egy apró morgás is előtör. A farkasom is mozgolodik, de vissza fogom őt, hiszen nem lenne jó. Meg se hallom, amit nekem mondanak, csak hátrálok.

~Háromra kezdj el futni hátrafelé, ha csak nem akarsz a sitten eltölteni pár órát és inkább más móka érdekelne.~ mondom Balth-nak, s ha benne van, akkor sietve számolok és amikor elérkezik a három vele együtt futok, a cuccok se érdekelnek, csak rohanok. Rohanás közben ellopom az egyik járókellő kabátját. Majd elkapom a kezét, hogy az egyik  sétáló utcába behúzzam, ahol újabb ember tömegbe botlunk. Sietve húzom magamra a hosszabb kabátot, amit korábban elloptam valakinek a kezéből. Kiengedem a hajamat, összekócolom, a kukába dobom a fejdíszt – ezért tuti megöl a jelmezkölcsönző tulajdonosa-, ha meg esetleg még egy felső a kezembe kerül a nagybevásárlásokból, akkor azt meg a hímre terítem, miután a falhoz „lököm” Balthazart és ajkaim az övét érintik, mintha csak egy csíntalan kis pár lettünk volna, akik nem bírnak magukkal. Amikor pedig kezd elülni a dolog, mert egyszerűen elvesztünk a tömegben, akkor mosolyogva hajolok el tőle. Ujjaimmal letörlöm róla a piros rúzst… - Ne szokj hozzá! – hamiskás mosoly, s ha nem állít meg, akkor lassan elindulok a tömegben előre…

Ha pedig nem volt a válasza, akkor tuti, hogy még kapni fog azért, amiért engem is bilincsbe zártak, amiatt, mert neki mentem az egyik rendőrnek, illetve a ruhám miatt. ~Majd te elintézed mi? Azt hiszem a balettelőadás elmarad~ s közben egy kissé durcásan állom, hogy bilincset tegyenek a kezemre. – Ehhez semmi joguk nem volt. Főleg úgy nem, hogy el se mondták a jogainkat. Ergo a letartoztatás nem érvényes. – szólaltam meg Pukkandúr módjára.

- Igeeeeen, pontosan ilyenre gondoltam. – szólalok meg azonnal, mint aki tényleg ilyenre gondolt, de természetesen a pillantásom azért elárulhatja neki azt, hogy baromira nem erre gondoltam. Bár azt is tudtam, hogy ő ezt pontosan tudja és direkt mondta ezt a dolgot.
- Miért nem itt? Nem szereted a közönséget? Esetleg szégyellős vagy? – kérdeztem tőle mézédes hangon és ártatlan pillantások kíséretében, majd picit megráztam a fejemet. – Bár utóbbit már nem hiszem el, hiszen közszemlére tetted a mellkasodat is, mintha csak King Kong toppant volna be, persze neki kicsit szőrösebb volt, meg nagyobb darab, de amúgy akár lehetsz te a majmok királya. – tettem hozzá néha kicsit úgy csinálva, mint aki elgondolkozik a dolgokon, de a végére azért én is elkuncogtam magamat.
- Attól függ, hogy mihez szeretnél jó úton járni. – s az ujjaim arcának vonalán simítanak végig, miközben mosolyogva figyelem őt. Játszadozom vele, de talán annyira már nem is játék. Ki tudja. A jövő mindig is szeszélyes volt.
- Miért bírja őt mindenki annyira? Minek vallotta be azt, hogy az apám? Ha ennyi ideig felém se bagozott, akkor nem most kellett volna. Amúgy se volt olyan, akivel össze akartam volna bármilyen módon szűrni a levet, így tényleg jobb lett volna, ha hallgat. – szólaltam meg picit fújtatva, mert tényleg jelenleg nem örültem annak, amit megtudtam. Eléggé zavart, ahogyan édesanyámról beszélt. Persze, ha egy nő félrekacsint, akkor mindennek elmondják, de ha egy férfit tette ezt akkoriban vagy most… Nos, akkor azért az másabb volt és nem volt olyan nagy vétek. – A jetivel én is szívesen találkoznék. Egyszer nem keressük meg? – pillantottam rá mosolyogva. Most komolyan, ha farkasok is léteznek ilyen formában, akkor az se kizárt, hogy a jeti is létezik valójában. Biztosa szép kis kaland lenne, ha egyszer megunjuk az itteni életet. – Amúgy még sötét nagyúrnak is jobban örültem volna, mint neki. Ő olyan gonosz és van egyénisége. – rántom meg picit a vállaimat miután csak úgy hozzászúrtam még.
- Ha nincs jobb, amivel szolgálhatsz, akkor talán majd az is megteszi… - huncut mosoly, egy aprót alsó ajkamba harapok, hiszen látom rajta, hogy ajkaimon kicsit elidőzött a pillantása.
- Ha erre vágysz, akkor semmi se lehet akadály, hiszen érted bármit, Balthazar. – mosolyodom el, hiszen tényleg nem akarnám senkinek se a rémálmait valóra váltani, de olykor azért nincs más lehetőségem, így már volt rá példa. De őt kedvelem, így eszembe se jutott olyan, hogy rosszat akarjak neki.
Szavaira csak egy aprót bólintok, de nem mondok semmit se. Az se biztos, hogy ez később változni fog. Vannak olyan farkasok, akik sose ajándékoznak meg senkit se a lényük egy részével és magam sem vagyok abban biztos, hogy valaha képes leszek arra, hogy kölyköm legyen, de jelenleg ezen szerintem nem is kell agyalnom, hiszen még hosszú út áll előttem, mire igazán szóba kerülhet. Addig meg jó lenne még életben is maradni, mert magamat ismerve előszeretettel táncolok mások idegein, még akkor is, ha idősebb farkasokról van szó.
- Ha ezen múlik…- kezdek bele, ajkaim huncut mosolyra húzódnak, a kezem pedig meg fogja a ruhámat, mintha tényleg ki akarnék most, itt, mindenki előtt bújni a ruhámból de szó se volt. Láttam a jókedvet a hím íriszeimben, de mellette még sok más érzést is. Fura látni, hiszen nem titkolta, ami azért elég ritka. Főleg, hiszen ő ismer, hogy imádok játszadozni, de annál nehezebb megkapni. Ő már túl sokszor tapasztalta ezt. De legalább ő is pontosan annyira defektes – ha nem jobban -, mint én. S emiatt igazán jól elütjük mindig az időt. Ohh, minket aztán nem kell félteni…
Amikor pedig megérzem az érintését, akkor egy pillanatra lefagyok. Normál esetben talán most hátrálnék meg, de még se teszem. Csak figyelem őt, s minden apró porcikám életre kell, még a farkasom is kicsit felkapja a fejét.
- Talán csak jól takarom a sötét karikákat. – amikor pedig ujja az ajkamhoz ér, akkor játékosan úgy teszek, mintha el akarnám kapni, de úgy is sejtem, hogy esélyem sincsen rá. De vétek lett volna kihagyni eme játékos mozzanatot. Rövid ideig figyeljük a másikat, s kivételesen nem teszek semmi olyat, ami annyira rám vallana. Nem lököm el, nem fordítok neki hátat, egyszerűen csak állok, majd megjelenik a hatóság, ami egyszerre hozza el a kisebb „tortúrát”, míg talán a megmentést is attól a kisebb kizökkenéstől, amibe keveredtem.
~És én mit is kapok cserébe a pillantásokon kívül, vagy éppen a nyáladzáson kívül?~ kérdezek vissza kíváncsian, hiszen tényleg érdekel, hogy miért is érné meg nekem. ~Cserébe te is táncolsz?~ ohhh, azért megnézném, ahogyan a hím ropja a táncot, de tuti nem bírnám ki nevetés nélkül. S sejtheti, hogy nem csak egyszerű táncra gondolok. Ennyire már ismer.
A hímet bilincsbe verik, a farkasom leül a seggére, mert jobbnak látja ő is, ha ebbe nem avatkozik bele, majd a női ész beindul és rámutatok a buktatokra. Amikor pedig Balthazar megszólal, akkor egy kisebb olyan pillantást kap, hogy inkább hallgasson. Ő már beszélt és látjuk mi lett az eredménye… Farkas szemet nézek a rendőrrel, miközben
~ Számít az, hogy hova, amíg velem lehetsz? ~ s egy hamiskás mosolyt villantok rá, alsó ajkamat picit benyálazom, mintha csak kiszáradt volna, majd pedig hamarosan elkezdek számolni, mintha csak fellövés előtt számolnának vissza, vagy éppen futóverseny előtt. S hamarosan el is jön a futás ideje. Mind a ketten úgy futunk, mintha az életünk múlna rajta, majd időközben egy-két ruhadarabot is elkezdek elcsórni. Még jól jöhetnek, majd visszakapják valahogy. Lerakjuk az egyik padra, vagy ki tudja. Talán egy kabátba még senki se fog belehalni.
~Ohh, hidd el, ennél sokkal jobb vagyok. Fel se tűnne, ha eltűnne rólad az összes ruha~ Nem kell ilyen téren félteni, megvannak a módszereim rá, amik néha működnek, néha nem. A legtöbb férfi figyelmét eléggé egyszerű elvonni, s közben igazából azt tehetsz, amit csak akarsz… A zsaru üvöltését pedig teljesen figyelmen kívül is hagyom. Nem ér meg annyit.
Pár pillanattal később a kabátok ránk kerülnek, a háta a falhoz simul, miközben ajkaink ajkait érintik. Amikor pedig beszáll nyelvvel, akkor a nyelvünk rövid időre őrült táncra kél, még az se érdekel, hogy közelebb húz magához, mert az összebilincselt kezeivel közelebb húz. Mindenki csak azt hihette, hogy két fiatal vagyunk, akik nem igazán bírnak magukkal, s ez részben igaz is volt. Majd pedig amilyen hirtelen lecsaptam rá, olyan hirtelen is szakadok el tőle. Kibújok a karjai alól és egy-két szót intézek hozzá.
- Az úgy túl egyszerű lenne, nem gondolod? – billentem oldalra a fejemet és mosolyogva figyelem őt, miközben a barna tincseimmel a szél táncol. Amikor pedig alig, hogy elpattant a bilincs, s a keze a derekamra siklott, akkor csodálkozva pillantottam rá. – Nem vagy picit túl bátor? – kérdezem tőle játékosan, miközben ujjaim a fedetlen mellkasán játszadoznak.
- Bármikor, de remélhetőleg egyszer talán fordul a kocka ilyen téren…- huncut mosoly, kicsit talán ördögies pillantás keretében. Ohh, úgy érti és arra, amire akarja. Esetleges egy későbbi kalandra, vagy csak arra, hogy végre talán kicsit kezébe vehetné a dolgokat? Hmm, ki tudja…
- Rendben van. – szólalok meg, majd a közeli padon foglalok helyet, amíg ők beszélnek. Nem szólok közbe, még akkor se, amikor rövid időre leteszik a telefont. Tudok én várni, de aztán megunom és csak egyszerűen kikapom Balthazar kezéből a telefont. Biztos voltam abban, hogy nem fogom elnyerni Darim tetszését azzal, amit mondok, de nem is akartam. Egyszerűen csak rövidre akartam zárni a hívást, hogy végre tovább menjünk. Amikor pedig leraktam a telefont, akkor egyszerűen csak visszadobtam a hím kezébe a készüléket. – Ne félj, nem tartom meg és nem fogom elolvasni a sok titkos leveledet. – nyújtom ki rá játékosan a nyelvemet, majd pedig elindulok a ruhabolt felé, hiszen azért nem ártana valami rendesebb göncöt magunkra kapni. Úgy talán annyira nem lennénk feltűnőek.
- Ez megfelel? – kérdeztem tőle kíváncsian, ha igen, akkor egyszerűen csak besétálok az üzletbe. Szerencsére itt van férfiruha is és női is. Így mind a ketten mehetünk a saját utunkra. Jó pár perc telhet el így, amikor pedig figyelnek az emberek, akkor tündéri mosollyal nézek rájuk, de persze az teljesen kimegy a fejemből, hogy a ruhám levételével még lehetnek gondok. Meg tudnám oldani, hogy lehúzom magamnak egy kisebb bűvészmutatvány közepette a cipzárt, de helyette egy jobb ötletem támad. Felkapom a kiválasztott ruhákat és elindulok a hímek próbafülkéje felé.
- Balthazar, kicsim erre vagy? – szólalok meg teljesen ártatlanul, amikor mindenki furán nézeget, hogy mit is keresek eme próbafülkéknél, amikor pedig válaszol, akkor egyszerűen csak rárontok. Még az se érdekel, hogy mennyire van felöltözve, vagy mennyire nincsen.
- Kellene egy kisebb segítség. – s azzal a lendülettel megfordulok és a cipzárra mutatok. Hallom az emberek sustorgását, de csöppet se érdekel. Sőt, ha így folytatják, akkor még kaphatnak egy kisebb műsort is, ha már az előzőnek oly hamar vége szakadt. De előtte még a ruháimat lerakom, felakasztom az övéi mellé, hiszen elég nagy a hely kettőnk számára is...

- Már csak félig van rajtad, akkor már csak a nadrágot kell letolnod és akkor már nem lehet akadálya annak, hogy nyilvánosan csináld. Mondjuk azzal a barnával? – rámutatok egy igazán szép huszonéves csajra, hiszen azt nem mondtam, hogy vele megtenné e. Mondjuk kíváncsi lennék, hogy a csaj mit reagálna, ha Balthazar odaállítana egy száll gatyában. Bár gondolom attól is függ, hogy fecske van-e rajta vagy bokszer. Sietve hessegetem fel az első rémképet, majd úgy teszek, mint aki nem most vetkőztette volna le őt elméletben, gyakorlatban már máskérdés.
Amikor pedig előadja Mr. KingKongot, hangosan elnevetem magamat, a szavaira pedig még inkább. Tuti, hogy egyszer olyan szeréből ivott, amiből nem kellett volna és emiatt ennyire dilis, de ezt mondjuk nem bánom. Legalább a sok befásult csotrogány között akadt egy igazán jó társaságom.
- S melyik lányt is pontosan? – kérdezem tőle ártatlanul, de egy huncut mosoly kíséretében. Aztán hamarosan kicsit kényesebb vizekre evezünk és az apám kerül szóba.
- Egy lehetőséget kapott, azóta meg folyamatosan ajtót kap az orrára, vagy éppen csak elsétálok. Nem látom okát, amiért adnom kellene neki esélyt, de majd meglátom. – adom meg magam egy kisebb sóhaj keretében. Nem akarok erről többet beszélni, így ha bármit mond, akkor csak sóhajtok egyet és megrántom a vállaimat, hogy nem érdekel. Majd eldöntöm, hogy adok-e neki esélyt, vagy nem. Egyszerűen csak nem olyan egyszerű a dolog, amikor 80 év után megtudod, hogy az életet hazugság volt.
- A holnap tökéletesen megfelel, szóval akár indulhatunk hamarosan. – kuncogom el magamat, mert bármennyire is őrültségnek hangzik, képes lennék rá, hogy csak úgy felüljek egy gépre és kiruccanjak. Bár ahhoz előbb engedély is kellene kapnunk, de amennyire őrült tudok lenni… De ha nem most, akkor majd idővel elmegyünk Jeti kereső túrára.
- Ki tudja, lehet, hogy az én ufó járásom a lehető legpusztítóbb. Esetleg szeretnéd egyszer próbára tenni a dolgot, vagy inkább más dolgot tennél próbára? – kérdezem tőle megint félreérthetően, de nem is én lennék, ha nem így tennék. Imádom húzni őt, aztán majd kiderül, hogy egyszer mi lesz ennek a sok húzásnak a vége, ahogyan arra is, hogy melyikünk fog hamarabb lépni valamilyen irányba, vagy örökké ez fog maradni? Nem tudom, de lesz valahogy. Nem szoktam ilyenen túlzottan pörögni.
A válaszára meg csak egy aprót az alsó ajkamba harapok.
- Csak nehogy egyszer megbánd. – pillantok rá egy kisebb nyelvnyújtást követően, amikor azt ecseteli, hogy számíthat a nagyszívemre. Amikor pedig megbök, akkor jobban tette, hogy hátrébb lépett, mert nem biztos, hogy túlzottan jó néven vette volna, ha nyilvánosság előtt a kezem olyan helyre téved ami a férfiakra nézve kényes pont, vagyis inkább érzékeny.
De a móka hamarosan abbamarad, hiszen közbeszól a hatóság. Ohh, komolyan, de miért most? Most kezdett a legjobb lenni a móka. A szavak és az indulatok egymást követik, mintha csak valami őrült tánc lenne és mindenki a maga igazára akarná hajtani a malmot.
~ Annyira jól, hogy képes lennél vele levenni a lábamról? ~ kérdezem tőle egy hamiskás mosoly kíséretében, majd újra a hatóság embereire pillantok ártatlanuk. Persze a szavaim már annyira nem ártatlanok, de próbálom a hímet kimenteni a bilincsből, miközben talán magam alatt is ásom a sírt. De ez már csak ilyen.
~ Amíg engem látsz, addig nincs mitől tartanod, vagy talán még is?  ~ jön a futás, majd pedig ajkaink egymásra találnak és egy pillanatra még én is képes vagyok elveszni a csókunkban, s talán ez az, ami igazán megrémiszt és sietve bújok ki az öleléséből. Nem, velem ilyen nem szokott megtörténni, meg amúgy se vagyok az a típus, aki képes lenne bárkit közel engedni. 80 éve élvezem az életet minden komolyság nélkül.
~ Tőlem is félsz ilyen téren? ~ Pillantok rá kíváncsian, miközben picit hátrálok. Mintha csak valami elől menekülni akarnék, s talán így is van.
- Akkor is érdekesebb, ha esetleg beletörik a bicskád? Vagy csak addig tart az érdekes része, amíg nehéz eset marad? – s a kíváncsiság ott bujkál a szemeimben. – Érdekes vagy unalmas előadás lesz? – szólalok meg pimaszul, mert ha altató következik, akkor inkább ne most mesélje el. A kockás megjegyzésére meg csak feljebb szalad a szemöldököm, majd megrázom a fejemet, hogy erre most biztosan nem fog választ kapni. Inkább egyelőre ráhagyom, hogy mit gondol ilyen téren. Hallgatom azt, hogyan próbálja helyre hozni a korábbi dolgot, majd amikor már kezdem úgy érezni, hogy lassan lánykérésnek is beillene, akkor közbeavatkozom és saját stílusban intézem el. Még az se zavar, hogy ebből bajom lehet.
- S most mi lesz? Esetleg kiporolod a kisördög fenekét, amiért rosszat tett? – kérdezem tőle ártatlanul és a lehető legcukibb nézésemmel. Ohh, ugyan már. Semmi bajom nem lesz ebből, vagyis remélem. Lehet, hogy nem leszek a hím kedvence, de nem is akarok. Ha kell összefoltozom, de amúgy nem túlzottan érdekel.
- Ahh, ne legyél már ennyire karót nyelt. Nem téged fog megenni, hanem engem. Szemmel láthatóan köztetek már csak a lánykérés hiányzott. – sóhajtok egyet lemondóan, amikor ennyire a szívére veszi a dolgot. Komolyan mi a manó ütött belé? Ennyire nem volt gázos a helyzet, s szerintem a telefon másik végében lévő hím se Balth-ot venné elő a viselkedésemért, maximum akkor, ha elhinné azt, hogy a doktorúr valami szert adott be. S eme gondolatra egy ördögi mosoly kúszik arcomra, majd hamarosan dobom is a telefont, mielőtt még inkább felhúzza az orrát.
- Videó? Ugyan már, élőben sokkal jobb űzni az ilyet, mint nézni. – szólalok meg úgy, mintha csak az időjárásról lenne szó, majd hamarosan úton is vagyunk a bolt felé. Remek hátha egy kis vásárlás helyre rázza őt, s újra előjön a megszokott Balthazar és nem pedig ez az aggódó és karót nyelt.
A kijelentésére csak megforgatom a szememet és elindulok vadászatra. Végig járom majdnem az egész női részleget, amikor megpillantok egy igazán helyes kis ruhát, de ha még sokáig az utcán maradunk, akkor tuti befagy a valagam is, így hamarosan egy kötött pulcsi is a kezembe kerül, ami tökéletesen elrejtené az alatta meglapuló ruhát, de persze egy kisebb gond adódik a cipzárral, így hamarosan útra kelek a másik próbafülke felé.
Habozás nélkül sétálok be a hímhez, majd amikor meglátom, hogy éppen merre járt a keze, akkor egy apró kuncogás hagyja el ajkaimat. – Esetleg segítség kell, vagy még elbírsz a kígyó nagyúrral? – kérdezem tőle csöppet se komolyan és kuncogva. Én se vagyok normális, de egyszerűen nem bírtam lakatot tenni a számra. Pedig lehet néha nem ártana. – Vagy zavarok? Jöjjek visszakésőbb? Esetleg keressek másik vállalkozó szellemű egyedet? – teszem hozzá ártatlanul, mielőtt még bármit is mondhatott volna.
- Ohh, macikám mindig annyira édes vagy. – búgom úgy, ahogyan talán egy szerelemes nő tenné, majd sietve fordulok meg, hogy megszabadítson az öltözetemtől. Valószínűleg, ha nem itt lennénk, akkor nem is lett volna egyszerű ennyire megszabadítania tőle. A ruha lejjebb csúszik sietve kapom el, majd az arra haladó férfinak mosolyogva integetek, végül pedig a szabad kezemmel behúzom a függönyt.
- S most miattam rémálmod lesz mackókám? – kérdeztem tetetett szomorúsággal, majd amikor ujjaival a hátamon, a gerincem vonalán simított végig, akkor egy fura bizsergés terjedt szét a testemen, picit még bele is borzongtam. Hamarosan pedig a ruhám a földre hull és mosolyogva fordulok felé egy száll melltartóban és bugyiban, meg persze magas sarkúban. – Szóval máris inkább öltöztetsz, mint vetkőztetsz? – billentem oldalra a fejemet egy hamiskás mosoly kíséretében. A következő tettére pedig hangosan elnevetem magamat és hitetlenkedve rázom meg még a fejemet is. – Te nem vagy normális! – mondom még mindig nevetve és az ördögös jelmezem felé repül, majd a poén kedvéért picit újra elhúzom a függönyt és persze valaki pont akkor sétál arra. Én pedig még nagyobb nevetésben török ki, s hamarosan még a magas sarkúból is kibújok, hogy előhalásszam a ruhákat, amiket szereztem.

- Amelyik éppen kell, hogy legyek. Esetleg zavar? – mosolyodom el ártatlanul, hiszen pontosan tudja, hogy csak poénnak szántam ezt a megnyilvánulásomat, de ha már itt tartunk, akkor lehetek kerítő is vagy éppen madame. Egyikkel se járnék rosszul, hiszen biztosan jól megfizetnének, de ott már elég gondok lehetnek, ha valaki rajtam keresztül akarná megtalálni a szerelmet. Akkor már inkább madame lennék, az már inkább hihető szerintem.
Szavaira csak egy sokat sejtető pillantással reagálok, majd hálát adok az égieknek, hogy nem beszélgetünk tovább az apámról. Eléggé hangulatgyilkos dolog lenne, meg az se kizárt, hogy ekkor intenék be Balthazarnak és sétálnék el. Nem szeretem, ha rám akarnak tukmálni valakit, majd én eldöntöm, hogy apám előtt az ajtók zárva maradnak, vagy éppen kinyílnak, de az tuti, hogy picit elgondolkozok a dolgon. Azért Balth-ot se kell félteni ilyen téren.
- Talán nem is kell. Lehet, hogy kiderül, hogy egy igazi szívtipró és nem is olyan szőrös, mint amilyennek mondják. – kuncogom el magamat, mert az tuti, hogy engem se kell félteni, meg tudom védeni magamat, de az is tény, hogy nem szeretek verekedni. Én inkább más eszközökhöz szoktam folyamodni, így a verekedés meghagyom nekik. Még a végén valahonnét popcornt is szereznék és végig nézném a meccset, de azt még magam sem tudom, hogy kinek drukkolnék. Majd akkor ráérek eldönteni a dolgot.
- Ha elég bátor vagy és vakmerő, akkor megvan rá az esély, hogy egyszer találkozz valamilyen fajta ufókkal, vagy alacsonyan szálló csészeajakkal. – engem se lehetetlenség kihozni a sodromból, s úgy érzem, hogy ő képes lenne tesztelni azt, hogy meddig mehet el, mivel képes felhúzni, hogy utána esetleg kicsit megcsonkítsam a tányérállományát, vagy a porcelán készletét, esetleg a kéncsöveit, vagy ki tudja mit tart otthon. De ha már itt tartunk, akkor előbb egyszer még el kellene jutni a lakásába is… Igen, az se hátrány ehhez, ha csak nem egy boltot akar velem rommá romboltatni.
Csak elmosolyodom, majd újra „megszólalok ” ~ Már alig várom életem.~ utána pedig az események felpörögnek.
~Hmm, talán… Sose lehet tudni…~ szavaim mellé pedig egy ártatlan nézés és mosoly dukál. De közben még inkább megzavarnak minket, mi pedig meglógunk és rövid időre egymás karjaiban kötünk ki, mintha csak normális pár lennénk. Pedig nem vagyunk azok, hiszen külön-külön se vagyunk százasok, akkor együtt meg még inkább nem lennénk azok. Szerintem akkor mindenki azt hinné, hogy a világ kifordult önmagából.
Válaszán csak elnevetem magamat és biztosan most néznek még többen hülyének, hiszen semmit se hallhattak, de én mégis úgy nevetek, mintha az évviccét mesélték volna el.
Kíváncsian hallgatom, amit mond és ajkaim mosolyra húzódnak, egy pillanatra még az alsó ajkamat is benedvesítem, mintha csak a szél kicsípte volna, vagy inkább kiszárította volna. – Nos, akkor egyszer talán megtudjuk azt is, hogy milyen a csúcson, vagyis mi a vélemény róla. – huncut mosoly bujkál ajkaimon.  Lehet, hogy sok mindent kimondok, de általában a lényeget nem. Mindig is megmaradnak a sötét kis titkaim, ahogyan a piszkos fantáziámba se láthat be senki se, csak sejtéseket, utalásokat teszek, amit Balthazar egész jól kezel és frappánsan is vág vissza, ha úgy hozza a lépés.
- S a puszijaid gyógyító hatásúak? – természetesen csak ugratom őt továbbra is, húzom az agyát, hiszen ha nem tenném, akkor tuti meg kellene nézni, hogy lázas vagyok-e vagy valami. De mondhatni minden témát súrolunk és ez nem is olyan nagy gond, inkább majd az lesz érdekes, ha esetleg egyszer olyan helyzetbe kerülünk, akkor milyen határok lesznek, vagy éppen milyen határokat söprünk majd el. De ez még a jövő zenéje, hiszen sose lehet tudni, hogy mit hoz a jövő.
- Akkor még biztosan senki se váltotta ki belőled azt, amit nekem sikerült egy-két mondattal. – vágok ártatlan fejet, majd amikor vállon vereget, akkor egy kisebb mosoly keretében nézek rá, s megrázom a fejemet, hogy ez a legjobb, amit cserébe adni tudsz?
- Szerinted? Egy ördög inkább csak nézi, vagy űzi? – kérdezem tőle ártatlan pislogások keretében, de annál inkább huncutabb mosollyal az arcomon, s egy aprót még alsó ajkamba is harapok. Megint mondhatni sejtetek valamit, de nem adok konkrétválaszt. Egyre jobb vagyok ebben, vagyis azt hiszem.
Nem sokkal később pedig már a boltban vagyunk, eleinte külön utakon, majd pedig hamarosan már az öltözőfülkében vagyunk, vagyis én toppanok be hozzá.
- Ennyi ember előtt szeretnéd, vagy esetleg nézőközönség nélkül? – kérdezem tőle pimaszul, s közelebb lépek, s mint aki tényleg mindjárt furulyázna, de nem úgy, ahogyan valószínűleg ő sejtette. Kíváncsian pillantok fel rá, miközben előtte állok, s kicsit talán még be is játszottam azt, hogy mindjárt letérdelek. Én se vagyok százas, az tuti, de vétek lenne kihagyni azt és csak úgy tenni, mint aki furulyázik. Ha így játszunk, akkor engem nem kell félteni. Szép lassan pedig egyre kevesebb lesz rajtam a ruha. Egy magas sarkú és egy fehérnemű kollekció is képes öltöztetni az embert. Elég csak a sok modellre gondolni, akik ilyen szerelésekben mennek végig a bemutatókon. Azt hiszem én is simán beállhatnék a sorba, vagy netán nem? Mindegy is, hiszen hamarosan a függönyt elhúzom és csak ő, illetve én maradunk.
- Megéri nekem? Eléggé fülledt álmaid vannak? Na, meg jobb az álmodban lenni, mint esetleg a valóságban? – kérdezem tőle ártatlanul, pilláimat megrebegtetve, s közben végig őt figyelem. Újra és újra jól végig mérve őt. De szerintem jogos a kérdésem, hogy melyik lenne jobb számomra az álmaiban szerepelni, vagy esetleg a valóságban megtapasztalni azt, hogy mire is képes, hiszen az álmok néha túloznak…
Aztán pedig jön a vécés megjegyzése, de nem tehetek róla nem bírom egyszerűen a nevetésemet visszafogni, így eléggé hamar elárulom azt, hogy kamu volt az egész, s nem kell megijedni. A ruhám repül, majd landol a földön, az egyik szarvat letöri, de szerencséjére nem látom, hiszen éppen a függönyt tárom kijjebb, amikor meglátom, hogy letérdel. Akkor csodálkozva pillantok rá, hiszen már majdnem belejöttem a rögtönzött fehérnemű bemutatóba, még arra is képes lettem volna, hogy így lejtsek végig a bolton ruha után kutatva. Miért ne? Egyszer élünk. De helyette inkább még ha poénnak is szánta csodálkozva nézek rá, hogy ez még viccnek is rossz, de rendben játszhatjuk így is.
Sietve kapom a kezemet meglepettem az ajkaim, az arcom elé, még kicsit sikítok is „örömömben”.
- Jesszusom, ez most komoly macikám? – kérdezem úgy, ahogyan egy normális nő tenné, majd meghatódottan megszólalok. -  Igen, igen boldogan leszek a feleséged! – majd azzal a lendülettel a nyakába is vetem magamat és csókommal jutalmazom meg őt. Mi se vagyunk normálisak. Kezem arcára siklik, ahogyan talán normális esetben történne, s nem engedem el őt, nyelvünk pedig közben őrült táncot lejt, ha csak el nem tol magától... ~Ezért még megfizetsz, ha kettesben maradunk, drágám…~ mondom neki úgy, hogy senki más ne hallja, majd amikor ajkaink elválnak, akkor kicsit kijjebb ugrok a próba fülkéből, s mint egy dilis és boldog nő úgy kezdek el viselkedni, mintha nem is csak fehérneműben lennék. – Mennyasszony lettem! El se hiszem, hogy megkérte a kezemet! – majd ártatlan mosollyal pillantok rá, miközben talán jó pár telefon felvehette, vagy megörökíthette a „boldog pillanatot.”

- Szóval inkább egy nőstény jetit szeretnél, mint egy hímet? – mosolyodom el, s egy apró kuncogás is elhagyja az ajkaimat, hiszen a lelki szemeim előtt megjelenik, ahogyan a nőstény kergeti őt. Azt még videóra is venném, hogy utána is tudjam húzni őt. S talán egyszer tényleg elmegyünk, de az, hogy külön-külön vagy együtt. Nos, az már más kérdés.
Ártatlanul megrántom a vállaimat, s picit még a kezemet is szétnyitom, hogy ki tudja. Talán csak az égiek tudják azt, hogy mikor mivel lehet kihozni a sodromból, hogy utána elszabaduljon az ufó támadás. Aki meg elszenvedi, az vagy szerencsétlen, vagy szerencsés. Nézőpont kérdése, hogy ki mit élvez.
- S ha azt mondanám, hogy itt és itt. – s azzal a lendülettel az ujjamat játékosan végig húzom az ajkaimon. – fáj, esetleg megperzselt? Mármint akkor hogy is van? Éget vagy gyógyít az ajkad? – s közben őt figyelem tündéri mosollyal az arcomon és angyalokat megszégyenítő pillantással. Nem is én lennék, ha nem próbálnám meg húzni őt, esetleg csak újra hagyni azt, hogy az ajkai érintsék az enyémet? Ki tudja, hiszen egyre érdekesebb terepre tévedünk.
A tetteire csak egy nevetéssel felelek, s hitetlenkedő pillantással, hogy az utca közepén csinál magából hülyét, de talán pont ezt kedvelem benne, hogy sose volt szívbajos. Képes bármikor hülyülni, s bármilyen őrültségbe bele lehet rángatni.
- Tapasztalat mondatja veled, vagy csak a túl élénk fantáziád? – hamiskás mosoly, s közben őt figyelem, s nem is leplezem azt, hogy néha a pillantásom elidőzik rajta. Az se kizárt, hogy néha kicsit már máshol járok, de még se hagyom azt, hogy a képzeletem jelenleg magával ragadjon. Az szerintem senkire nézve se lenne jó.
- Szóval szereted azt, ha közben videóznak? Esetleg vissza is nézed? – kérdezem mosolyogva, s egyre közelebb sétálok hozzá, az ujjaim pedig mellkasán végig szaladnak egyre lejjebb és lejjebb, miközben ártatlanul figyelem őt. Ha csak nem állít meg, akkor nem kizárt, hogy mielőtt a vége lenne az első felvonásnak, azelőtt még esetleg kicsit a kezeim elkalandoznak, hiszen annyira nem örültem meg, hogy tényleg ajkaim tévedjenek arra. Főleg, nem egy ilyen helyen…
- Már csak az a kérdés, hogy miként cukorborsóm… - játszadozom tovább a szavakkal, vagy inkább a becézésekkel. Úgy megyek bele ebbe a fura keringőbe, mintha mindennapos lenne, pedig nem volt az. Néha még a név se érdekelt, ahogyan az enyémet se tudták meg. Ahhoz, hogy élvezd az életet nem volt szükség hasonló dolgokra, még viccből se. De még is hagyom, hogy ez a fura „tánc” engem is beszippantson.
Aztán egy egyszerű kérdés képes arra, hogy megtorpanjak, és talán úgy pillantsak rá, hogy megvesztél? Beteg vagy? Esetleg lázas lettél, hogy ennyire félrebeszélsz? Tudom, hogy nem gondolja komolyan, de még viccből se szokás ilyet mondani és még mellé le is térdel. Érzem, ahogyan egyre többen kezdenek figyelni minket, én pedig belemegyek.
- Még szerencséd, mert apuci biztosan mérges lenne, ha az ő pici lányának a szívét valaki aljas módon összetörné…– ebben csöppet se vagyok biztos, de nem is érdekel, hogy Ry mit csinálna. Ha valaha valaki egyáltalán képes lenne összetörni a szívemet, akkor se hozzá rohannék emiatt. Viszont azért a hasonlat eléggé érdekes, vagyis inkább az új „becenév”, hiszen a só fontos része az életnek.
Rövid idő leforgása alatt ő feláll, s ajkaink egymásra találnak, ahogyan egy szerelmes pár ajkai tennék eme boldog pillanatban. Érzem az ölelését, mire kicsit még inkább hozzá simulok, a karomat a nyaka köré fonom, hogy utána a tarkóján simítsak végig, majd a hajába túrjak. Mintha nem is lenne néző közönségünk, hanem eme varázslatos momentum teljesen magával ragadott volna, s talán a felé intézet gondolataim ellenére is képes voltam egy pillanatra elveszni a csókjában és az ölelésében. Felém intézett szavainak köszönhetően pedig picit belemosolygok még a csókban. Mert hiába az egész színjáték, de kár lenne tagadni, hogy mind a ketten valószínűleg élveztük eme csókot, még ha nem is tartott örökké.
Pár pillanat erejéig zavart, majd a boldog mennyasszony szerepe jön, s még a kamerák se zavarnak, pedig nem sok ruha fedi a testemet, majd pár másodperc alatt megfordulok és ránézek. – Amúgy nem felejtettél el valamit? – pillantok rá ártatlanul, s közben az ujjamra mutatok. Tuti nincs nála gyűrű, de ha elég találékony, akkor a boltban is találhat egyet, ami biztosan jó az ujjamra. Ha már belevágott, akkor csináljuk rendesen. Főleg, ha már vannak oly rendes személyek, hogy megörökítik ezt az egészet, csak Abie meg ne tudja, mert fogalmam nincs, hogy miként magyaráznám ki…
Aztán pedig majdnem még el is esik, de végül sikerül talpon maradnia, vagy legalábbis a hangok alapján. Aztán egyszer csak elkapja a derekamat, magához húz, a kezem is a keze között köt ki, én pedig kérdően pillantok fel rá, mert hirtelen nem értem, hogy mire készül, aztán egyszer csak elkezd vezetni.
Szemeim kikerekednek, majd rövid időn belül nevetésben török ki, amikor elkezd tangózni velem a ruhahalmok között. Most már tuti, hogy lassan kidobnak minket. Ajkamba harapok, hogy a nevetésemet képes legyek visszafojtani, s hagyom, hogy ő vezessen, hiszen mégis csak ő ismeri eme lépéseket. Majd ha esetleg kicsit közelebb kerülök hozzá, akkor ajkaira apró csókot lehelek, vagy talán csak a végén
- Szeretlek, drágám. A világ legszerencsésebb nője vagyok… Mikor jelentjük be a családnak? – kérdezem továbbra is úgy, mintha ez a valóság lenne, majd sietve kapom el a kezét, hogy magammal rántsam, de mielőtt a függönyt újra elhúznám, szenvedélyes csókban részesítem, majd a füléhez hajolok, de akik közel állnak azok is hallhatják. – Itt lenne az ideje menni, nem gondolod? Még a végén lángokba borulok és nem lesz, aki eloltson. – mosolyodom el ártatlanul, majd eltűnök a függöny mögött.

Szavaira csak egy kuncogás hagyja el az ajkaimat, hiszen lelki szemeim előtt látom azt, ahogyan Miss Jetit elveszi. Majd én leszek a pap, vagy akármi, aki összeadja őket, hogy utána egymást boldogítsák örökkön örökké, míg a halál el nem választ. Kíváncsi lennék, hogy melyikük menekülne hamarabb el.
- Hmmm, érdekes gondolat, de ezek szerint én lennék a földre szállt Lucifer? Vagy annyira még bűnös nem lennék? – kérdezem tőle egy huncut mosoly keretében, miközben a játékosság ott csendül minden egyes szavam mögött. Lehet, hogy első pillantásra ártatlannak tűnök, de egyáltalán nem vagyok az. Korábban se voltam, ahogyan most. Egyszer mondjuk eléggé kifordultam önmagamból, de mindenkivel megesik néha, hiszen néha még a föld is kibillen a „sarkából”. Az apró csókba, akarom mondani az újabb perzselését pedig viszonozom, de picit bele is mosolygok, hiszen még a végén túlzottan hozzászokik a jóhoz.
Szavaira csak bólintok, de nem mondok már semmit se, hiszen kár lenne boncolgatni ezt a témát. Miközben őt méregetem megérzem magamon a pillantását, mire picit oldalra döntöm a fejemet és még meg is rázom a buksimat picit rosszallóan, de persze ajkaim szegletében ott bujkál továbbra is a mosoly, ahogyan a szememben a jókedv.
Szavaira pedig nevetésben török ki, de igyekszem elég hamar rendezni a vonásaimat, majd ártatlanul szólalok meg, miközben a nevetésem ellen küzdök. – Nos, akkor azt hiszem, ilyen téren még van mit tanulnod. – s közben jelentőségteljesen végig mérem őt, s mintha még esetleg egy fura lehetőségnek a szellője is életre kelne a szavaim által, de legalább kiderült, hogy doktor úr még se olyan profi a házi videók terén.
Azt mondják, hogy ilyennel nem szabad szórakozni, kivéve persze, ha gyerek vagy és éppen olyat játszol. Most mégis azt tesszük, mintha ennek nem lenne következménye. Ha talán kevésbé zsúfolt helyen történik, akkor nem is lenne, de itt mégis túl sok a kamera, de egyikünket se érdekel. Egyszerűen csak belesétálok ebbe a színdarabba is és tovább lendítem a dolgot, hiszen tudom, hogy normál esetben szerintem ezer évnek kellene eltelnie ahhoz, hogy igen legyen a válaszom ilyenre, de már ott kezdődik a baj, hogy komolyan sose tenné fel senki se. Persze Abie szerint nem így van, de most mindegy is. Egyszerűen csak sodródom a hülyeség és a bolondozás tengerén. S játszom azt, amit az élet éppen rám osztott szerepnek, miközben azzal se törődöm, hogy miként fogunk mi ebből kimászni.
Jön az összeborulás, a jó kívánságok tömkelege az ismeretlenektől, majd jön ajkaink játéka is, amit még én is élvezek és másabb, mint a korábbi férfiaktól lopott csók, de aztán jön a nagy kérdés, hogy merre is van a gyűrű. Kíváncsian figyelem őt, az első reakciójára nem is reagálok, csak mosolyogva figyelem őt, meg persze izgatottan is.
- Azt neked kellene tudnod, nem farkaskám? – pillantok rá szerelemes pillantással, vagy legalábbis olyasmivel.
- Ahhww, életem, annyira szerencsés vagyok. – búgom neki, ahogyan egy szerelmes madárka tenné, majd jöhet is a tánc, hogy még inkább megbotránkoztassunk mindenkit. Nekem tuti eszembe se jutott volna ilyen, de a korábbi dolgok után nem hátrálhatok csak úgy ki belőle, meg nem is tenném.  A fehérnemű is pontosan annyit takar, mint egy bikini, na jó, valamivel kevesebbet, mert picit csipkés az anyaga, de akkor se a világ vége.
- Aww, Bubukám, ha így folytatod, a végén a rózsák megirigylik orcám színét… – utalok arra, hogy hamarosan a szavaival arcomat vörösre fogja lobbantani. – S még a hold köré is lasszót vetnél, s lehúznád, ha azt szeretném? – pillantok fel rá mosolyogva, miközben ujjaim arcának vonalán  
- Én minden nap, ha rólad van szó ordaskám, szívem elrablójának kalózáról. – mosolyodom el tündérien, majd egy kósza barna tincset kiügyeskedek az arcomból. Ha ez kiderül, akkor fogalmam sincs arról, hogy mi lesz. De nem merem majd bevallani Abie-nek. Miért nem gondolkoztam hamarabb?! Mindegy, ezen majd ráérek akkor morfodorozni, mert az se biztos, hogy az üzlet falai közül kikerül eme örömteli hír.
- Helyes válasz bogyókám. – mosolyodom el, majd hamarosan jöhet is az öltözködés. Előkeresem a sok ruha közül a ruhát, amit kiválasztottam magamnak. Kicsit kivágott, de amíg elérünk valahova, addig jó lesz.
~ Igen, csak nehogy a végén túlzottan eltemessen minket ~ hiszen még mindig azon rágódtam, hogy mi lesz akkor, ha a nővérem megtudja. A Teremtőmre már nem is akarok gondolni. Mert, ha megint felhúzom, akkor lassan már Balth-nak lesz elege a kéretlen potyalakótársból. Elég volt múltkor szerintem az a pár hét, amit nála töltöttem. Kész csoda, hogy kibírta a tortúrámat.
- Köszönjük. – csak ennyit mondok, majd tovább bajlódók a ruhámmal, hiszen kicsit túl sok rajta a lyuk és a madzag. Meg kell igazítani, hogy szépen álljon és úgy simuljon a testemhez, ahogy kell. Hogy a kicsi almákat, s a gömbölyded fenekemet is kiemelje, a már egyikből se kaptam túl nagyot, akkor éljünk azzal, ami van. Amikor meghallom Balthazar kérdését, akkor egy kisebb szemforgatás közepette pillantok rá úgy, mint aki mindjárt megöli őt a pillantásával. – Szerinted Bubukám? Úgy nézek ki, mint aki kész van? Idő kell a jó öltözékhez is. – mondom neki mosolyogva, majd visszafordulok a tükör felé, hogy az utolsó dolgokat is a helyére tegyem, majd a hátamra terítem a választott pulcsit, majd a kezembe kapom a többi dolgot és ekkor pillantok újra rá. A szavai hallatára viszont hangosan elnevetem magamat.
- Örülök, hogy "legalább" a jetilányt legyőztem. – kuncogom el magamat, majd kilépés előtt még egy apró puszit kap, hiszen a függöny elhúzva, majd végül a kezébe nyomom az én jelmezemet is.
- Állj be kérlek a sorba, mert valamit elfelejtettem. – majd azzal a lendülettel elszaladok és szerencsére itt van egy-két csizma. Magas sarkú és még térdig is felér. Tökéletes lesz a combközépig érő ruhához, hiszen semmi kedvem megint mezítláb gyalogolni a havas utcákon, majd beállok a sorba.
- Még ez is lesz, meg ez. – lerakom csizmát, majd a pulcsit, végül pedig észbe kapok hogy még van egy dolog. – Ezt a ruhát se felejtse hozzászámolni az életem párjának a vaskos zsebéhez. – mosolyodom el tündéréin, majd játékosan összekócolom a haját is. A ruha leolvasása nem éppen egyszerű, így könnyedén szökkenek fel a pultra, hogy a cetlit levágják, leolvassák, majd pedig már csak úgy kellene fészkelődnöm, hogy a csipogót is eltűntessék belőle. Tutit nem hétköznapi látvány, ahogyan egy nő a kasszánál a pulton fetreng, de már kit érdekel a korábbi alakítás után, hiszen két lehetőség volt. Vagy leveszem addig, vagy ez. A pénztárosok az utóbbit választották, így nehogy már az én hibám legyen.
Ha pedig sikerrel jártunk, akkor felülök, majd játékosan a lábamat Balth köré fonom és közelebb vonom, s fittyet hányok arra, hogy éppen hol is csücsülök és játékosan figyelem őt, talán picit kihívóan is, hogy vajon merre tovább innét.