- Még a végén elégnél, ha több lenne a tűz. – szólalok meg mosolyogva, ártatlan pillantások közepette. Mind a ketten tudjuk, hogy ez csak vicc. Egyikünk se gondolja komolyan azt, amit mondunk ezzel kapcsolatban. Ez csak a szórakozás része, még akkor is, ha nem szabad az ördögöt kísérteni még ilyen értelemben se. A kérdésére és a kijelentésére elnevetem magamat. Ezt ő se gondolhatta komolyan, de végül sikerül megtalálnom a hangomat egy kisebb fejrázás keretében. – Szeretnéd, ha az lennék? Profi ebben? – kérdezek vissza sunyi mosoly keretében. Jesszusom, már csak az kellene, hogy ilyen pályára lépjek. Ennyire azért őrült se vagyok, még ha mások mást is gondolnak. Azért nekem is vannak olyan határaim, amiket nem lépnék át szerintem senki kedvéért se. Aztán pedig ami ezek után következik. Nos, azt talán a legtöbb szappanopera is megirigyelné. Nem sokat gondolkodom a szavaimon, vagy éppen a cselekedeteimen. Sokkal inkább csak sodródom az árral és hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek, vagy éppen ő. Attól függ, hogy miről van szó, de legalább megint bebizonyosodik, hogy a farkasok egész jó színészek, hiszen a legtöbben elhiszik azt, amit látnak. Pedig az egész csak tréfa. - Jaj, Bubukám egy költő veszetett el benned. – szólalok meg tetetett arc pírral az arcomon és úgy pillantok rá, ahogyan egy szerelmes nő tenné, majd hamarosan a függöny és a próbafülke add menedéket a kíváncsi szempárok elől, akik úgy figyelték végig a történéseket, mintha csak valami színdarabot látnának, vagy éppen egy filmnek, sorozatnak a forgatásába sétáltak volna bele. ~Ohh, hogyne…~ jegyzem meg talán picit ironikusan, hiszen egy percig se gondoltam azt, hogy jelenleg bármi is igaz lenne abból a műsorból, amit levágtunk nagyközönség előtt. Egyikünk se normális, s sose lesz az. Szeretjük feszegetni a határokat, talán kicsit meghökkenteni az embereket, a farkasokat is. De amint kitesszük a lábunkat az üzletből, akkor ez az egész tova fog reppenni, ahogyan a szellő elsodorja a faágakat, vagy éppen a havat, ha úgy tartja kedve. - Azt hinné az ember, hogy inkább kicsomagolnál, mint be. – pillantok a tükörből vissza rá egy huncut mosoly keretében, majd az utolsó simításokat is elvégzem a ruhán, majd az újabb kedves szavakra csak megforgatom a szemeimet. - Türelem Bubukám. S lehet, hogy igen, de nem az utcára…- mosolyodom el, majd még egy-két percig húzom az időt, majd végül mosolyogva fordulok meg. – Kész is, esetleg időközben őszhajszál megjelent? – kérdezem tőle kicsit húzva őt, majd hamarosan elindulunk a kassza felé is, hogy hamarosan újra távozhassunk. - Ez most komoly, hogy Jetiné és köztem annyira nehéz választani? Inkább ne válaszolj. – mondom tetetett bosszúsággal, majd követem őt a pénztár felé, de még mielőtt elérnék oda a kezébe adok mindent és elrohanok még cipőt is keresni, hiszen kényelmesebb a csizma, mint ez a cipellő. Szavaira csak elmosolyodom és picit még a csípőmet is meglendítem és úgy megyek, hogy a műsor teljes legyen. Amikor pedig a karja a derekam köré siklik, akkor mosolyogva pillantok rá és hagyom, hogy közelebb vonjon magához, miközben beállunk a sorba. Figyelem az előttünk lévőket, majd kezem arcára siklik, mintha csak le akarnék valamit söpörni arcáról, majd kicsit még hozzá is bújok, már amennyire ez lehetséges. - Remélem ma nem kell bemenned dolgozni, életem. – s a szavaim úgy csendülnek, ahogyan talán egy szerelmes nő szavai csendülnének. Fogalmam nincs, hogy miként viselkedne egy olyan nő, hiszen bár mennyire is fura sose szerettem senki se ilyen értelemben az elmúlt 81 évben, de szemmel láthatóan hűen hozom ezt a fajta nőt is, hiszen a közönség teljesen elhitte, hogy eme eljegyzés valós. Először jön az én produkcióm, majd hamarosan jöhet a frissen kikiáltott vőlegényé. A tettei először csak mosolyt csalnak arcomra, majd pedig egy apró kuncogás szökik ki ajkaimon, amikor majdnem beindul a dominó effektus a fenekének köszönhetően. Mielőtt elhagytuk volna az üzletet szereztem egy nagyobb szatyrot is, hiszen a jelmezünknek még jól jöhet, legalább kisebb az esélye annak, hogy valamelyiket elhagyjuk. A csizmát felhúzom, amint megszabadul csipogótól, majd hamarosan már a karjaiba kap és úgy indulunk kifelé, mielőtt egy újabb összetűzésbe keverednék. Majd alig elhagyja a boltot szinte egyszerre tőrünk ki nevetésben. Megrázom a fejemet, s kicsit még össze is kócolom a haját, majd kicsit arrébb toloncolom őt is, hogy ne közvetlenül az üzlet előtt buktassuk le magunkat. A jelmezeket a szatyorba pakolom, majd felé nyújtom, mintha a férfi kötelessége lenne vinni. A kérdésére pedig megrántom a vállaimat. - Egy ilyen alakítás után szerintem oly mindegy, inkább az a kérdés, hogy hol szeretnél inkább tűzet oltani, esetlegesen romokba dönteni egy ingatlant, akarom mondani tatarozásra beújítani. – pillantok rá ártatlanul, majd lassan elindulok a belváros felé. - Szóval Bubukám hova viszel? – kérdezem tőle kíváncsian és egy aprót alsó ajkamba harapok, s türelmesen várok arra, hogy eldöntse melyik házba is kötünk ki végül.
Először meglepődtem, mikor teljesen elmúltak azok a hatások, amik már… nem is igazán tudom, mióta vannak jelen az életemben. Paradox módon az idegesített a legjobban, hogy nem tudtam ideges lenni. De igazából ezt sem éreztem, mert ugye nem lehetett felhúzni, de benne volt a morzsa az agyamban. Eszem megáll, hogy létezhetnek ilyesféle dolgok, amik ennyire rendellenesek. Bár én még viszonylag jól is jártam ezzel, mert nem fordultam ki önmagamból, mint mondjuk Sym drágámnak kellett sajnálatos módon. Én alapból sem vagyok egy túlzottan ideges fajta, inkább próbálok mindent nyugodtan elrendezni. Nehéz kihozni a sodromból, annyi a lényeg. A napokban mégis sikerült, amit azóta is bánok. És pont Corinával sikerült egymásnak esnünk. Azzal jött haza, hogy valaki kapcsolatba lépett vele, az egyik testvére, és hogy szükségük lenne a segítségére. Elsőre megijedtem, hogy mi történhetett már megint, valami súlyos, vagy mi? De rákérdeztem, hogy mi ez a „nagy probléma.” Mint kiderült, nem is volt olyan nagy dolog, vagyis szerintem nem indokolta meg teljesen, hogy miért akar ennyire menni. Meg tudják ők oldani azt, és ki is fejtettem a véleményemet Corinának erről. Nem igazán tudom, hogy alakult ki ebből végül egy körülbelül fél órás vita. Eleinte még próbáltam lenyugtatni Corinát, de az én nyugodtságom is csak olaj volt a tűzre. Végül pedig csak sikerült engem is kihoznia a sodromból, mikor már vagy egy perce beszélt azon a nyelven, amit tudja, hogy nem értek, csak egy-két szót, amit elcsíptem még régebben, és/vagy ki tudtam következtetni. Csekély volt a szókincsem, nagyon is, szóval tényleg nem értettem most sem semmit abból, amit beszélt. Azért annyit leszűrtem belőle, hogy valószínűleg melegebb éghajlatra küld velük. A végső löketet az adta meg, hogy idegességemben kifiguráztam, és én is elkezdtem külön nyelveken beszélni, amikről tudtam, hogy beszéli is. Néhány törött tányér, egy váza, ennyi volt a kár a lakásomban, amit az elviharzása után fel is takarítottam.
Már több napja nem láttam Corinát, és tudtam, hogy szándékosan kerül. Én pedig úgy voltam vele, hogy inkább ő is nyugodjon le, mert a végén tényleg keresztbe harap. A bűntudat napokig mardosott ugyanakkor, mert szeretem őt, és utálom, ha bárkit is megbántok, szóval úgy gondoltam, itt van végre az ideje, hogy megkeressem. Tudtam, hogy dolgozik ma, és nem is kellett sokat kérdezősködnöm, megmondták, merre találom. Nem rejtettem véka alá a közeledésemet, hadd tudja, hogy jövök. Nem sokkal később pedig oda is érek hozzá, és nekidőlök az egyik közeli falnak. - Sajnálom, Corina, hogy úgy eldurvultak a dolgok még néhány napja. De rettentően hiányzol, és képtelen vagyok eltűrni, hogy ilyen jelenleg a viszonyunk egy nézeteltérés miatt… Bár én addig fel sem emeltem a hangomat, míg el nem kezdtem őt kifigurázni, addig próbáltam a lehető legnyugodtabban elintézni az egészet. Hát nem sikerült. És tényleg sajnálom, hogy így alakultak a dolgok.
Szerintem még sose estünk annyira egymásnak, mint pár napja Ryderrel. Talán túl sok fültanúja se volt, de nem is érdekelt, hiszen a lakban elhangzó dolgok szerintem ritkán maradnak eleve a megfelelő személyek között. Túl sok a farkas és kevés az olyan, aki rosszul hallana. Úgy éreztem, hogy mennem kellene és mielőtt esetleg kimenőt kértem volna, azelőtt még meg akartam kérdezni Rydert, hiszen megfogadtam, hogy többé nem tűnök el szó nélkül és nem akartam kész tények elé se állítani, mert az olyan lett volna, mintha tőrbecsaltam volna. Így inkább nála kezdtem az egészet, amiből valami fura oknál fogva viszont veszekedés lett. Mintha képtelen lett volna megérteni, hogy mire gondolok, vagy csak éppen meglátni a másik oldalt. Szavak idővel pedig még el is mérgesedtek, de ha ez nem lett volna elég, akkor ott volt az is, hogy olyan nyelvre váltottam, amit ma már alig beszélnek páran, de mégis azt tartottam az anyanyelvemnek. Egykoron még a Teremtőm és olyan személy tanított meg rá, aki közel állt a szívemhez és a farkasoméhoz is. Ezt az egy nyelvet sose tanítottam meg Rydernek se, hiszen ezt én is úgy kaptam „ajándékban” és nem is igazán használtam, csak akkor, ha sajátjaim között voltam, de akkor is eléggé ritkán. Most mégis ezen a nyelven vonultattam fel nem éppen kedves dolgokat, viszont a végső kaput az tette be, amikor elkezdett kifigurázni. Akkor tört el egy-két dolog is, majd hangos ajtócsapódás jelezte a távozásomat. Azóta pedig nem reagáltam semmire se és máshol húztam meg magamat… Szükségem volt egy kis időre és „szabadságra”.
A munka kellően lefoglalt és próbáltam kizárni minden gondolatot és érzést azzal kapcsolatban, ami pár napja történt. Utáltam, hogy nincs itt a testvérem, Odile, mert így nem is volt kivel megbeszélnem. Tudtam, hogy okkal mehetett el ő is, de akkor is most éreztem igazán azt, hogy pokolian hiányzik. Ha itt lett volna, akkor biztosan egészen jó búfelejtő bulit csaptunk volna és szinte nevettünk volna az egész helyzet komikumán, de nem volt itt, így nem maradt más, mint a munka és az erdő, a természet hívogatószava. Amikor megéreztem Ryder energiáit, akkor csak az orrom alatt morrantam egyet, de barátságosan pillantottam egy éppen távozó párra, hiszen zárás idő volt és itt volt az ideje, hogy elhagyják a kiállítótermet. Ilyenkor már új látogatókat nem is szoktak beengedni, kivéve ha meg van beszélve, mint Jamievel is megvolt. - Az hiszem, hogy még se a legjobbak a biztonsági őrök, hogy ilyenkor még beengednek valakit. – feleltem eléggé hűvösen, mielőtt még bármit is mondhatott volna. Könnyedén kapcsoltam le a villanyt a terem egyik végében, hogy már csak a műkincsek legyenek megvilágítva, majd tettem felé egy-két lépés, miközben beszélt, de nem hozzá igyekeztem, csak tettem a dolgomat, amit minden egyes zárásnál megteszek, ha itt vagyok. - Tényleg hiányzom, vagy csak az hiányzik, hogy megint kifigurázhass? – kérdeztem meg kissé élesen, miközben megálltam a teremközepén összefont karokkal. Talán lehetnék kedvesebb, de nem akartam. Még akkor se, ha nekem is piszkosul hiányzott és az a békesség is, ami körbevett minket általában. – Van egy rossz hírem, elkéstél azzal, hogy megfigyelhess milyen vagyok munkában és utána komikummá alakíthasd! – böktem még oda, majd pedig elindultam, ismét egy villany kapcsolódott le, majd pedig megálltam a riasztó előtt, ami a teremre nézve lép életbe, ha beütöm a megfelelő számsort.
Nem hittem volna, hogy Corina úgy ki tud hozni a sodromból, mint ahogy néhány napja tette. Mondjuk az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem is szoktunk veszekedni. Általában mindent el tudunk intézni békésebb módon. Fogalmam sincs, hogy a mostani miben volt másabb. Ilyesfajta nézeteltérésünk nem volt még korábban, és remélhetőleg nem is lesz. Az elmúlt napokban nem is igazán voltam képes koncentrálni semmire, mert emésztett a bűntudat. Senkivel nem szeretek rosszban lenni, vele pedig annál is kevésbé. Csak hát úgy véltem, egy kicsit még neki is le kell csillapodnia, és remélhetőleg átgondolni valamennyire a dolgokat, ezért is adtam neki néhány napot. Valamilyen szinten reméltem, hogy ő maga fog visszajönni, hogy megbeszéljük ezt az egészet, de szinte biztos voltam benne, hogy ez nem fog megtörténni. Elég makacs egy nőszemély Corina. Ez az egyik oka annak, hogy szeretem. Hűvössége pedig még egy kisebb tőrdöféssel ér fel. Viszont nem mondom azt, hogy nem volt várható az ilyesfajta viselkedés. Reméltem, hogy nem ez lesz, de úgy néz ki, ő még mindig fel van húzva. - Corina… Kezdenék bele a bocsánatkérésbe, de ezt követően pedig már folytatja is a beszédét. Sóhajtok egyet, és néhány pillanattal később pedig követem őt. Alkarján simítanék végig, hacsak el nem rántja magát tőlem. - Borzasztóan sajnálom, amit mond… amit csináltam. Tudom, hogy nem kellett volna. De megígérem, hogy ilyen nem fog többet előfordulni. Tudod, hogy én nem ilyen vagyok. Fogalmam sincs, hogy mi történt akkor velem… Az őszinte megbánásomat kiérezheti mind a hangomból, mind az energiáimból, valamint ha rám néz. Nem azt akarom, hogy megsajnáljon, szó sincs erről. Azt akarom, hogy megértse, mennyire röstellem ezt az esetet. Nem egyedül én voltam ebben a hibás, hogy idáig fajultak a dolgok, de ezt nem fogom megemlíteni. Nem kell még olaj a tűzre. - Szeretlek, Corina, de nincs jogom megmondani azt, hogy mit tegyél és mikor. Ha még mindig menned kell, akkor menj nyugodtan, nem foglak megállítani…
Sejtettem, hogy miért van itt és bármennyire is azt éreztettem vele, hogy nem érdekel és csöppet se örülök a jelenlétének ez nem teljesen volt igaz. Egyszerűen csak túl vén voltam már ahhoz, hogy ennyire könnyedén átláthasson rajtam és ennyi idő alatt azért remek színésznővé is érik az ember, ha nem bezárva tölti el a mindennapjait. Rám pedig ez csöppet se volt jellemző. Egy részem örült volna, ha 5 perccel korábban ér ide, hiszen akkor még lettek volna rajtunk kívül a teremben. Jelenleg nem éreztem úgy, hogy ez jó ötlet, mert hiába telt el ennyi nap, attól még nem csillapodtam le teljesen. Nem szoktunk veszekedni, és talán emiatt élt bennem erőteljesebben az egész esemény és az, amit tett. - Igen, még a nevemet egészen jól tudod. – feleltem ismét kissé szúrósan, de egy kisebb célzás is volt a hangomban, hogy itt legfőképpen a másik nevemet ismerik, így talán jobb lenne, ha megválogatná a szavait egy kamerákkal teli helyen, ahova bármikor betoppanhat bárki a személyzetből. Takarítás, biztonsági őr vagy csak éppen egy elköszönni valaki, aki már megy haza. Amikor az alkaromon simít végig, akkor mélyen legbelül megmoccan valami, de még se adom jelét. Csak úgy nézek rá, hogy bökje ki mit akar, mintha nem tudnám. Tudom, nem kellene ennyire dühösnek lennem, de még se megy. - Mi történt? – kérdeztem vissza meglepetten, majd sóhajtottam egyet és elléptem tőle. – Nagyon egyszerű, nem értettünk egyet valamiben, aminek az lett a vége, hogy gúnyolódni kezdtél rajtam, mint valami óvodás! Lehet, hogy nem volt szép dolog az anyanyelvemen beszélni, de még mindig jobb volt, mintha minden egyes szót értettél volna. – feleltem nem túl kedvesen, de még mindig teljesen normális hangerővel. Nem állt szándékomban kiabálni itt. Sose vágytam ilyen fajta figyelemre. Mielőtt pedig az újabb szavaira felelhettem volna megjelent az egyik biztonságőr. - Minden rendben van Hugo, nyugodtan nézd meg a többi termet. – feleltem mosolyogva. Habozott, de végül tovább indult, hiszen miért ne hinne nekem? Nem adtam rá okot. Közben pedig a bestiám árulónak állt, hiszen könnyedén sétált oda a hímhez, hogy a fejét a bundájába fúrja. Hát ez így sokkal „könnyebb” lesz. - Miért mennék? Már szóltam nekik, hogy nem megyek és tettem egy ígéretet. Az ígéreteimet pedig sose szoktam megszegni. Ezt neked kéne a legjobban tudnod, Ryder. – pillantottam rá komolyan, miközben egy-két lépésre álltam tőle. Szeretem őt, mindennél jobban és sose akarnék neki fájdalmat okozni, de még se bírtam könnyedén továbbhaladni a történteken… Fájt, hogy képes volt erre. És bármennyire is nem tetszett neki az, hogy azon a nyelven beszéltem, akkor is az indiánoknál tanult dolgok, látásmód miatt lehet részben vele a farkasa is. Talán ha más ajándékoz meg vele, akkor hiába találkozunk nem tettem volna meg...
Nehezen tudom elviselni, ahogy Corina rám néz, és ahogy viselkedik velem. Habár valamilyen szinten megértem, hogy miért csinálja ezt, attól még nem lesz könnyebb. Viszont remélem, hogy innen úgy fogunk elmenni, hogy ezt az egészet megbeszéltük, és nem csak súlyosbítottuk a helyzetet. Ez a néhány nap, mikor nem volt velem, ez is egy örökkévalóságnak tűnt, nem is tudom, hogy bírtam ki azelőtt húsz évig. - Én próbáltam a lehető legnyugodtabban elintézni a beszélgetésünket, de mikor szándékosan beszéltél olyan hosszú ideig azon a nyelven, amit nem értek, akkor valami elpattant, és… ez történt. Amit pedig sajnálok. Nem volt szép tőlem, ezt elismerem. Hátrafordulok, mikor a biztonsági őrhöz kezd el beszélni, és megvárom, míg elsétál, aztán nézek csak vissza Corinára. Valamilyen szinten örülök annak, hogy legalább a farkasaink rendben vannak, és nem haragudnak annyira egymásra, mint amennyire most ő rám. Nekik mondjuk nincs is okuk rá, mert ami néhány napja játszódott le a házunkban, azt csak is magunknak köszönhetjük. Mind a ketten hibásak vagyunk, hogy odáig fajultak a dolgok, ahova, csak hát én képtelen vagyok haragot tartani bárkivel is, nem úgy Corina. - De az meg semmivel sem jobb, hogy ha nem értünk egyet valamiben, akkor utána napokig kerülsz, és utána is ilyen tekinteteket kapok tőled, mint amiket most. Sóhajtok egyet, mielőtt beletúrnék a hajamba. - Nem akartalak megbántani, de tudom, hogy sikerült. Megígérem, hogy nem fog ilyen többé előfordulni, de nagyon szépen kérlek, hogy ne kínozz tovább ezzel a hűvösséggel. Az életemnél is jobban szeretlek, bármit megtennék érted, és nem akarom, hogy ilyen legyen a viszonyunk, mint amilyen most. Remélem képes leszel megbocsátani nekem, de ha még több idő kell neked, akkor csak mondd azt, és elmegyek. Akármennyire is jobban örülnék annak, ha te is jönnél velem. Meg tudnám valamilyen szinten érteni, ha most még inkább időt kérne, és majd miután átgondolta a dolgokat, az után beszélnénk minderről. Ezért is mondtam teljesen komolyan azt, amit. Ha azt kéri, hogy menjek inkább haza, akkor azt fogom tenni. Viszont remélem nem fog erre sor kerülni, hogy egyedül bandukoljak haza, hanem ő is velem fog jönni.
Mivel nem volt felhúzva a pajzsa, így részben éreztem azt, hogy a tetteim, a viselkedésem vagy éppen a szavaim milyen hatással vannak rá. Egy részem nekem is szenvedett, de egészen jól elrejtettem ezt. Nem értettem, hogy miért csinálom ezt, hiszen nem akartam ellökni magamtól; hiába telt el ennyi nap, mert még mindig fájt az, amit tett. Még akkor is, ha egy részem tudta, hogy jogosan tette, hiszen én se voltam éppen szent abban a helyzetben. Az se kizárt, hogy leginkább az rémisztett meg, ha egy kisebb dolgon ennyire képesek voltunk összekapni, akkor vajon mi jöhet még később. - Tényleg nem volt az. Főleg, hogy tudod számomra mit jelent az a nyelv és kultúra… - kezdtem bele, de már befejezni nem tudtam, mert hallottam a közeledő lépteket és hamarosan meg is jelent a váratlan harmadik fél. A lehető legkedvesebb énemet vettem elő, azt, amelyik minden egyes másodpercben jellemezett engem, de most még se igazán volt jelen. Talán még egy perc se telt el, de mire elköszöntem az őrtől, addigra már inkább nem akartam folytatni azt, amit elkezdtem. Sehova se fog vezetni ez a dolog, ha csak ismét felhánytorgatunk olyan dolgokat, amiket nem kellene, mert hülyeség. - Nem tudtam maradni, úgy éreztem, hogy így helyesebb Ryder. Mi sose veszekedtünk, sose kaptunk össze és féltem attól, ha maradok, akkor még inkább elmérgesedhet a helyzet. Azt tettem, amit jónak láttam. – feleltem kisebb habozás után, miközben a vállaimat is alig láthatóan megrántottam. Ez volt az igazság, meg tényleg szükségem volt nekem is egy kis időre, hogy helyre tegyek mindent mélyen legbelül és kieresszem a gőzt. Szavai mélyre hatoltak, még ha arcom meg se rezdült, csendesen hallgattam azt, amit mond és tudtam, hogy minden egyes szó igaz. Akkor is féltem mélyen legbelül kicsit, hiszen egyszer már igazán szerettem, de annak se lett jó vége és most itt volt ő, ez az új helyzet. Hiába több száz év, hiszen minden veszekedés, összekapás lehet másabb, ahogyan minden emberi kapcsolat is kicsit másabb, ha nem is teljesen. – Nem akarok haza menni, még nem… - ejtettem ki a szavakat végül teljesen komolyan, ha pedig megpróbált volna kisétálni a teremből, akkor könnyedén kaptam el a kezét, ahogyan mellettem elhaladt, hiszen még nem fejeztem be a mondandómat. – Hamarosan bezárunk, de utána esetleg elmehetnénk valahova beszélni, vagy sétálni, ha benne vagy. Tudom, hogy makacs tudok lenni olykor, mint az öszvér, de szeretlek és hiányoztál nagyon. Ahogyan utáltam minden egyes távol töltött percet. – feleltem szelídebben és mosoly is megjelent az arcomon. Hazamehetünk, de most még inkább szerettem volna kicsit kiszabadulni és jól érezni magam vele, mint régen. – Persze csak akkor, ha benne vagy. – léptem hozzá egészen közel, miközben felnéztem rá szelíden, szerelmes pillantással.
- Tu… Én is épp belekezdenék a beszédembe, nem a legszebb módon, mert majdnem a szavába vágtam, de ahogy ő hirtelen elhallgat, és tekintetével a közeledő személy irányába tekint, úgy én sem folytatom tovább a mondandómat. Megvárom azt, amíg ezt az egészet lerendezi a személyzeti taggal, és csak az után szólalok meg. - Tudom, nagyon is jól tudom… éppen ezért emészt azóta is a bűntudat, mert ízléstelen volt, amit csináltam akkor… De továbbra is igaz az, hogy nem állt szándékomban őt megbántani. Az álljon tőlem a legtávolabb. Viszont ez a veszekedés olyan szinten elfajult, hogy a legmeglepőbb módon már én is belelovaltam magamat… és így pedig egyre nyilvánvalóbbá is vált, hogy én miért nem szoktam veszekedni senkivel, miért próbálom nyugodtan elintézni ezeket, mert ha belelendülök, akkor aztán mélyre tudok szúrni. Sajnálom, hogy ezt neki is meg kellett tapasztalnia. - Őszintén szólva, nem tudlak hibáztatni. Így is már teljesen elfajult az egész, és valószínűleg csak tetőztük volna a bajt. Ha valamiben, hát ebben egyet érthetünk. Egyikünknek el kellett akkor mennie, mert nem biztos, hogy ilyen szép vége lett volna, ha tovább folytatjuk a vitát. Vitát… már kész háború folytatódott ott a vége felé, miután kifiguráztam őt. Szerencsére hamar véget ért, és nem okoztunk a kelleténél több fájdalmat egymásnak. Csak bólintok egyet arra, hogy még nem akar hazamenni. - Jól van, megértettem. Aztán pedig már hátat is fordulok, és megindulok kifelé. Vagyis indulnék, ha nem ragadta volna meg a kezemet, és késztetett volna megállásra. Csendesen tekintek le rá, ahogy újfent elkezd beszélni. Csak bólintok néhány aprót egyetértően, hogy jól van, akkor menjünk el valahova, vagy szellőztessük ki a fejünket. Talán tényleg az lesz a legjobb. Mikor közelebb lép hozzám, akkor egy kis féloldalas mosoly az arcomra húzódott, majd pedig nyomtam egy csókot a homlokára, és mindeközben pedig magamhoz öleltem őt. Hihetetlen, hogy alig néhány napja nem értem hozzá, de mégis mennyire rettentően hiányzott ez. Végül pedig, miután kiölelkeztük egymást, elengedem őt. - Jól van, akkor legyen így. Tudok itt esetleg valamiben segíteni? Nem hiszem, hogy tudnék, de már csak udvariasságból is megkérdezem. Ha tudok, akkor meg is teszem, amire kér, amennyiben viszont nem, akkor csak mondom neki, hogy az előtérben megvárom őt, és el is indulok arra.
Nem reagálok már arra semmit se, amit mond. A tekintetem viszont továbbra se árulkodik semmiről se. Meg se rezdül, mintha csak hirtelen szoborrá váltam volna én is. Tudtam jól, hogy teljesen őszintén gondolja azt, amit mondott, még se tudom azt mondani, hogy „Tudom” vagy „Nincs semmi baj”. Mintha egy részem továbbra is neheztelne rá, míg a másik felem nem, ahogyan a farkasom se a farkasára. Ahhoz eléggé nagy hibát kellene vétenie, hogy a bundásom ne szeresse azt, aki neki köszönhetően született meg. Némelyik kapocs erős ilyen téren, míg olykor-olykor túl gyenge, de a miénk sokkal inkább az első volt, mintsem az utolsó. - Igen eléggé nagy az esélye, ahogyan az se kizárt, hogy lesz máskor is ilyen. Nem vagy már te se az álom hatása alatt és az, ahogyan most együtt élünk az másabb, mint előtte bármikor. Viszont az se gondolom, hogy normális lenne, ha minden egyes alkalommal valamelyikünk megfutamodna. – feleltem végül egy kisebb habozás után arra, hogy jól tettem, hogy akkor inkább leléptem. Nem futhatunk el a gondok elől, hiszen már így is volt sérülés a kapcsolatunkon annak köszönhetően, hogy egykoron minden szó nélkül eltűntem. Tudom, hogy szólhattam volna, de még se tudtam megtenni akkoriban és 20 évnek kellett eltelnie, mire újból visszajöttem. Pontosan emiatt nem maradhat egyikünkben se tüske, inkább törjön tányér, mintsem ne legyenek megbeszélve dolgok, mert ha rövid időn belül nem is, akkor hosszabb távon még problémát okozhatnak a lenyelt dolgok. Talán szándékosan mondtam úgy, ahogyan. Mintha csak egy részem vissza akart volna vágni azért, amit tett. Még akkor is, ha ő jött most békülni és nem én mentem. Magam sem tudom, hogy mire jó ez, talán csak a reakcióját akartam látni, hogy tényleg képes lenne-e elfogadni a döntésemet, de elmenni már nem engedem, hiszen nem azért nem akarok hazamenni, mint ő gondolja. Hamarosan pedig be is avatom abba, hogy mi fordult meg a fejemben. Amikor meglátom a mosolyát, akkor könnyedén viszonzom és még szélesebben terül szét arcomon, amikor egy puszit nyom a homlokomra. Az öleléséből nem sietek kibújni. Jó érzés most ott elbújni. Túlzottan is hiányzott és megnyugtató elveszni az ismerős és védelmező ölelésben. - Nem hiszem, de azért köszönöm, viszont ne csatangolj el nagyon, mert a végén még lecsuknak. – kuncogtam el magam, majd megfogtam a kezét, hogy a hallba vigyem őt, majd ott hagytam magára, hiszen még riasztózni úgyse kell. Még a takarítás hátra van, így majd megteszik ők. Sietve bújtam bele a kabátomba, majd kaptam fel a táskámat. Már majdnem bezártam az ajtót, amikor eszembe jutott, hogy egy-két papírt még át kell néznem a szállításokkal, így sietve rohantam vissza, hogy utána a táskámba rejtsem a többi kacat mögé, majd lerohantam a lépcsőn hozzá. Az egész maximum egy olyan 5 percet vehetett igénybe, maximum 10 percet, mert még beszélnem kellett azokkal is akik maradtak. - Mehetünk is. Mihez lenne inkább kedved? – közben pedig el is hagytuk az épületet, hogy utána az éjszakai város köszöntsön minket.
Kezdőlap
