Hallgatóknak, intézményi dolgozóknak ingyenes! Mindenki másnak fizetni kell a belépésért, ha kölcsönöz, akkor a darabszámtól függően további költségek kerülnek felszámolásra. A díjban az internet használat is benne van, ám a használat korlátozott: csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok letiltva! Ha valaki mégis sikeresen ilyen oldalt tölt be, eltiltást kap a gépektől. Árak (külsősöknek): - Olvasójegy: 2.50 $ / alkalom. Havi bérlet: 10 $ - Kölcsönzés: 1 db könyv: +1.50 $ ; 2 db könyv: 2.00 $ ; 3 db könyv: 3.50 $ ; e felett egységesen 5.00 $ - Maximálisan kölcsönözhető könyvek száma: 8 darab - Kölcsönzés időtartama: 3 hét. Hosszabbítás: hetente 2.00 $
A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:22 pm-kor.
Szerző
Üzenet
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Egyáltalán nem érdekelt már az, hogy az őrzők mit és miképp derítettek, vagy deríthetnek ki még rólam. Hagytam, hogy az emlékeim mindkettőnket elnyeljenek. Átjárjanak. Megrágjanak. Aztán annak rendje és módja szerint kiköpjenek. Gyűlöltem újraélni, és emiatt szinte boldog voltam, hogy a fogságom évei ködbe vesztek, hiába a vele jött bizonytalanság. Lezártam a mesét befejezés nélkül. Szégyen volt, ami után jött, méghozzá hosszú éveken át. Az ilyesmit pedig elég egyszer átélni. Miközben magamat tartottam egyben, láttam, hogyan kapaszkodott Dimitris, torzult el az arca és vált másnapos sápadtból hamuszürkévé az arca. Aztán minden átmenet nélkül lefordult a székből, mire felpattantam, megijedve, hogy valami maradandó kárt okoztam az elméjében - nagyon régen osztottam meg bárkivel bármit ilyen módon. Ezek után megkönnyebbülés volt, hogy csak hányt. Halvány elmosolyodtam rekedt szavain, majd segítettem neki felkelni. Ha már miattam került ma ilyen állapotba - kezdve a korai ébresztővel -, ez volt a legkevesebb. A hányás kesernyés szaga orrfacsaró volt. - Egyetértünk - bólintottam határozottan. Ha nem ő, hát én mondtam volna, hogy befejeztük ezzel. Szellemet "idézett", másnaposan korán kelt, most pedig kapott egy ilyen emlékfröccsöt, ami az előzmények nélkül sem lett volna kellemes. A segítségét - és talán a barátságát - szerettem volna, nem pedig zombit csinálni belőle két találkozás után. Gyanítottam, hogy a protektorátus sem repesett volna az örömtől. - Gyere, segítek - vetettem át egyik karját a vállamon, amikor nagy elhatározással, de kevés erővel nekiindult. - Értékelem az elhivatottságod és a segítőkészséged, de tudod mondhatsz nemet is. Esküszöm, hogy nem szívódok fel pár napon belül - mormoltam az orrom alatt. Elkísértem, amíg szabad volt, utána a fal gondjaira bíztam. Egy darabig tarkóvakarva néztem utána, majd megráztam a fejem. Őrült egy mágus. De azt hiszem, kedvelem - a felfedezéstől pedig mosolyra szaladt a szám, még úgy is, hogy neki esélyesen pár óráig még biztosan nem fog.
//Köszönöm én is a másnapos áldozatvállalásokat! És talán egyszer sikerül úgy találkozni, hogy egyikünk sincs rottyon. XD //
Fogalmam sincs, mennyire jó ötlet az, amire készülök. Még ha nehezen is, de elfogadtam a döntését, és hagytam, hogy megtalálhassa saját magát. Sajnáltam, hogy így határozott, hiszen végre kezdett úgy tűnni, mintha minden kész lenne rendbe jönni, ő mégis kihátrált ebből. Nem firtattam a döntését, nem kezdtem el kutakodni, hogy vajon mi állhat a háttérben, csupán biztosítottam arról, hogy az én ajtóm mindig nyitva fog állni számára, és akármikor úgy döntene, hogy találkozni akar velem, akkor tudja, hol talál, és az elérhetőségeim sem ismeretlenek számára. Ennek ellenére… semmi. A legnagyobb meglepetésként az ért ebben a helyzetben, hogy egyáltalán nem keresett az évek alatt, pedig tudom, hogy Fairbanksben van. Eleinte nem foglalkoztam vele. Az elmúlt időszakban viszont derült égből villámcsapásként jött egy gondolat, miszerint mi van, ha szándékosan kerül engem? Akármikor a falkával volt dolgom, akármikor falkaközeli területen jártam, képtelen vagyok elhinni, hogy ennyiszer elkerültük volna egymást. Ki voltam békülve mindennel, de ha igaz a sejtésem, és célzottan kerül, annak már szeretném tudni az indokát. Zaklatni mégsem akartam. Félő, hogy ha arra adtam volna a fejemet, akkor ahelyett, hogy bármi kiderítésre kerülne, csak rontanék a helyzeten. Ezt pedig nem akarom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem hiányzik Chloe. Nem vagyok már fiatal, nemsokára a századik születésnapomat ünneplem, és bevallom… valamilyen szinten jól esne magam mellé egy állandó partner. Erre azután jöttem rá, miután arra a rövid időre együtt laktunk, és úgy tűnt, minden a helyére áll. Ehelyett… A könyvtárba érve, és őt meglátva magamat is meglepve habozásni kezdtem. Meg akartam közelíteni, de tartottam is attól, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. Nem vagyunk már ugyanazok az emberek, mint pár évvel ezelőtt, és félő kíváncsisággal tekintek afelé, ez vajon mit fog jelenteni az interakciónkra. De ha már eddig eljöttem, és elhatároztam magam eziránt, nem most fogok visszakozni. Valami véletlenszerű könyvet a kezembe veszek, és úgy indulok meg az asztal felé, ahol már legalább egy huszonöt-harminc perce ül egymagában. A vele szemben lévő szék háttámlájára helyezem a kezemet. - Ugye szabad ez a hely? - kérdezem kedvesen, ahogy kintebb húzom a széket, le viszont még nem ülök rá. Ha a tekintete találkozik az enyémmel, akkor kedvesen, lágyan mosolyogva köszöntöm. - Szia, Taw - tudom, nem Chloénak hívom, de mivel nem csak magunk vagyunk, így már emiatt sem fogom a régi, általam ismert és szeretett nevén szólítani. Meg egyébként is, ki tudja, hogy annak a névnek a hallata vajon milyen élményeket és emlékeket idézne fel benne.
Sok minden történt az elmúlt évek alatt, volt amire büszke voltam, volt amire egyáltalán nem. De örültem annak, hogy főként egyedül tettem meg idáig az utat. Nem volt egyszerű szembe néznem a múltammal, az ott elkövetett hibákkal. Egyikre se voltam büszke és akadt jócskán olyan is, amit legszívesebben olyan mélyre ástam volna, mintha soha nem is léteztek volna. Kár, hogy az életben nincs egy radír, amivel kitörölhetnénk az ilyen pillanatokat az életünkből, mint a ceruzával ejtett hibákat. Tudtam, hogy volt férjemmel is beszélnem kellene, de a hetekből hónapok, majd évek lettek, én pedig ilyen téren egyáltalán nem lettem bátrabb. Tisztán emlékszem, hogy miként örült annak is, amikor sikerült letennem a szert, amikor úgy tűnt, hogy minden jobb lesz, de aztán én úgy döntöttem, hogy magányra van szükségem. Igazából csak nem akartam még több sebet ejteni rajta, mint amennyivel eddig is „megajándékoztam”. Lehet tiszta voltam, de lelkileg messze nem voltam jól és ez a hangulatingadozásaim, a kirohanásaim is egészen szépen alátámasztották. Soha nem fogom megérteni, hogy miként volt képes annak ellenére is kitartani mellettem. Jól döntöttem-e? Azt hiszem igen. Hiányzik? Igen, de valahol mélyen legbelül féltem attól, hogy még több sebet ejtenék rajta, ha maradok vagy újra felkeresem, így inkább amellett döntöttem, hogy amennyire lehetséges elkerülöm őt. Mostanában egyre több időt töltöttem itt. Volt akit kicsit jobban ismertem, míg másokat csak arcról, de már egészen olyan volt ez a hely, mintha az otthonom lenne. Eleinte regényeket, önsegítőkönyveket olvastam, majd pedig ezt szép lassan felváltotta a tanulás. Szinte már tapintani lehetne itt a csendet, talán pontosan ezért is szerettem inkább lenni, mintsem a lakban ha tanulásról volt szó. A könyvtárosok is már ismertek, hiszen nem egyszer fordult elő az, hogy annyira belemerültem az olvasásba, hogy fel se tűnt mindjárt záróra. Nem meglepő, hogy többségében zárásig maradni szoktam, majd pedig sűrű elnézést kérve távozok, de van egy olyan érzésem, hogy igazán ők se bánják ezt. Nem figyeltem az energiákra, ahogyan az se tűnt fel, hogy valaki figyelne engem, ahhoz túlzottan is érdekes volt a kezemben lévő könyv. Persze, még nem döntöttem el, hogy akkor milyen irányba is szeretnék pontosan továbbtanulni, ezért is adtam be több különféle szakra is a jelentkezésemet. Majd eldöntöm akkor, ha már ott tartok. Apró sóhaj szaladt ki ajkaim között, majd lapoztam, amikor valaki beszélni kezdett hozzám. Fel se néztem, csak automatikusan válaszoltam. – Persze, nyugodtan. – majd amikor eszembe jutott, hogy talán kicsit túlzottan széthagytam az asztalon a könyveimet, akkor sietve raktam le a könyvet, hogy a többit kicsit közelebb húzzam magamhoz. – Bocsánat. – majd csak ezt követően pillantottam fel a férfira, de a szavak könnyedén a torkomra forrtak. Hallottam ahogyan kiejti a mostani nevemet, pedig tudtam jól, hogy a régit sokkal jobban szereti. Őszintén megfordult a fejemben az, hogy újra felveszem azt, vagy inkább keresek valami újat, de elvetettem. A múltat részben lezártam, ez a név pedig segített abban is, hogy emlékezzek és meggyógyuljak. – Szia Axel. – egyértelműen látszik rajtam, hogy nem számítottam rá és hirtelen nem is tudom, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem. Zavaromban egy sötét tincset a fülem mögé simítok. Sietve pillantok körbe, mintha csak arról akarnám meggyőzni magam, hogy máshol már nem volt hely, pedig anélkül is tudtam, hogy ilyenkor nem szokott tele lenni ez a részleg. - Gondolom nem véletlen, hogy itt vagy. – a pillantásom rajta állapodik meg. A hanglejtésemben pedig semmi negatív érzés nem bújik meg, inkább kisebb fajta kíváncsiság.
Kezdőlap
