Hallgatóknak, intézményi dolgozóknak ingyenes! Mindenki másnak fizetni kell a belépésért, ha kölcsönöz, akkor a darabszámtól függően további költségek kerülnek felszámolásra. A díjban az internet használat is benne van, ám a használat korlátozott: csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok letiltva! Ha valaki mégis sikeresen ilyen oldalt tölt be, eltiltást kap a gépektől. Árak (külsősöknek): - Olvasójegy: 2.50 $ / alkalom. Havi bérlet: 10 $ - Kölcsönzés: 1 db könyv: +1.50 $ ; 2 db könyv: 2.00 $ ; 3 db könyv: 3.50 $ ; e felett egységesen 5.00 $ - Maximálisan kölcsönözhető könyvek száma: 8 darab - Kölcsönzés időtartama: 3 hét. Hosszabbítás: hetente 2.00 $
A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:22 pm-kor.
- Én se az olimpiáról jöttem, csak szeretek síelni. Túl sokszor nem is próbáltam. Érdekes érzés suhanni a lejtőn, kerülgetni a fákat, az embereket. Van benne valami beindító. Szeptemberben csúszni fogok. Ha még élek. - Igazából nem. Csak érdekel a téli város. Úgy ismerem Alaszkát a tévéből. Vagy legalábbis úgy marad meg a fejekben, mint hideg és havas vidék. A legfőbb motiváció, hogy feltűnés nélkül kószálhassak a Lak körül. Átmehetnék, de az inkognitóm fontos. Fel kell derítenem a várost. Ez még megmozgat. És amúgy a síelés se rossz. Tényleg nem. - Gratulálok! - mondom neki nem túl nagy boldogsággal, de azért mosolyogva. Nem bírok magamból annyira kiszakadni, hogy igazán örüljek egy ilyennek. Nálam sose lesz, ha másnál van, az meg más dolga. Végre tisztázzuk, hogy nem sztárt akarok csinálni belőle, hanem csak forrásként használnám őt, még meg se jelölném. Ő volna "a könyvtár egyik alkalmazottja" és ebből aztán senki nem jöhet rá. - Ó! Az egész más terület. Hogy kerültél a könyvtárba? A virágboltjában nem találkozhattunk és nem is fogunk, mert én nagyon nem vagyok virágos. A családban se tartottak túl sokat és később se szoktam rá. Bud elintézné, ha hoznék cserepes vagy vágott virágot. Tíz percig maradna a helyén a cucc, utána hozhatnám a porszívót és a szemeteszsákot. - Érthető. Azért még elég új technológia ez. Farkasnak se kell lenni, hogy valaki ne szeresse. A mostani fiatalságnak természetes csak, másnak nem igazán. Valamiért egy idős, esztétikumot és magaskultúrát kedvelő nőstényt sejtek a csajban. Egész aranyos és nagyon jó fej. Will nyilván lecsekkolta, mielőtt idetette. - Ez fura dolog. Az egyiptomiak papiruszra írtak és az sincs sehol. De van papír, ami meg hasonlít. Szerintem nyomtatni mindig is fogunk. A mi életünkben csak nem pusztul ki minden. Az ő életében esetleg. A pusztulásnál egy kicsit elememben érzem magam. Az az, amit én várok az élettől. A végét, az elmúlást. Ha ezt várom, nem csalódhatok. - Néha igen. Van e-olvasóm, azon sokkal szebb minden, össze se lehet hasonlítani a monitorról olvasással. Fészkelődöm kicsit, megigazítom a ruhámat és a táskámat, aztán elteszem az olvasójegyet, amit váltottam. Ideje lecsapni arra, amiért jöttem és hagyni a munkaerőt, hadd végezze a dolgát. - Nagyon köszönöm a segítséget és örülök, hogy ilyen jót beszélgettünk! Most megyek a könyvért. Jelentkezni fogok! Ujjaimmal kapálózva integetek neki és még egy mosolyt is megeresztek a végén, pedig azzal spórolni szoktam. Ezzel fordulok és megindulok a polc felé, ahol a műszakis kötetet találom.
- Nincs is nagyon más arca, az év nagy részében havas. – A nyarak sem igazán nyarak, nekem meg pláne, a fekete körrel a nap helyén. Úgy aztán pláne nehéz, folyamatosan sötétségben élni nem mondhatni, hogy nagy élmény. Hiányzik a fény, hiányzik a szikrázó napsütés, akkor is, hogyha nyaranta süt, meg akkor is, amikor a havon megcsillanva vakítja el a látásomat. - Köszönöm! – A gesztust értékelem, az emellett nem kell, hogy zavarjon, hogyha másnak nem szívügye a szerelem, az esküvő, a házasélet. Nekem ez a második esélyem mindkettőre, és farkasként teljesen másként élem meg, nem beszélve arról, hogy nem csak az én szívem párja az övé, hanem a farkasom is őt választotta. Mi külön úgysem működünk, egy szív, egy gondolat vagyunk már több mint két évszázada, azóta, hogy végre elhagytuk az első férjemet, s egyben teremtőmet. - Egy kedves ismerősöm felkért, hogy töltsem be a megüresedett posztot, ismeri a könyvek iránti rajongásomat, no meg, hogy meglehetősen széles körben terjedtek ilyen téren az ismereteim. – Hahh, nekem aztán volt időm olvasgatni az évek folyamán, és meg is tettem rengetegszer. - Igen, én meg már mondhatni kinőttem abból a korból, hogy mindent olyan lazán vegyek, mint a mai tinik. – Mondhatni. Van már majdhogynem háromszáz éve annak, hogy tinédzser voltam, és holt biztos, hogy akkor nem az volt a legnagyobb problémám, hogy nincsen e-bookom, ami kisebb helyet foglal és ráadásul számos könyvet lehet rajta tárolni. - Bízom benne, hogy fogunk nyomtatni még jó hosszú ideig. – A kipusztulásra inkább nem ráagálok, tekintettel arra, hogy sajnálatos módon ez közel sem ilyen egyszerű az esetünkben, mi, vérfarkasok igenis afelé tartunk, hogyha a vérvonalunk fejei nem jutnak megegyezésre. Sok mindent tudok, amit nem kellene, és mindez olykor a tűréshatáromig feszíti a tudatomat. Szeretnék olykor kevésbé naprakész lenni, de tudom, hogy nagy teher, ami rajtam van, és nem dobnám el soha ezt a lehetőséget, bármennyire is zaklasson fel. Kész szerencse, hogy a toll hatására mostanság lehetetlen felzaklatni, a szellemeknek legalábbis nem sikerül, Skyler egyszer elérte, de vele kapcsolatban túlságosan is benne voltam érzelmileg a szituációban. - A monitor egyébként is roncsolja a szemet, arról pláne nem ajánlatos olvasni. – A magam részéről teljesen biztos vagyok benne, hogy sosem lesz ilyen e-olvasóm se, nem szakítok a könyvekkel, a szívemhez nőttek már réges-rég. - Rendben, jó nézelődést és olvasást! Én is örültem, további szép napot! – Köszönök el tőle mosolyogva, aztán vissza is térek a kötelező körökhöz, de biztos, hogy hamarosan megint szóval tart majd valaki egy kis ideig.
A lak másnapos csendbe burkolózott reggel, ami kifejezetten jól esett. Járva-kelve már-már mulattatott, ha megláttam, hogy valaki a nappaliban dőlt ki, más a konyhapultra bukott és úgy hortyogott. Üvegek, konfettik, szerpentinek... azt meg kellett hagyni, hogy tudnak bulizni. A New York-i húszas évekre emlékeztettet, és már-már bántam, hogy nem vettem ki benne igazán a részem. Az éjféli koccintásnál jelen voltam, ami inkább volt pezsgőfürdő, mint igazi koccintás, de ahány ház, annyi szokás. Minden esetre utána inkább visszavonultam. A korai fekvés-kelés eredménye egy "születésnapi" üdvözlet lett, a lehető leganalógabb módon, amitől önkéntelenül elmosolyodtam. A Tetoválómester sorait olvasva árnyalatnyival szélesebb lett a mosolyom. Mondhatni jól esett, hogy megelégedett volna egy recepción hagyott "borítékkal", de meg akartam nézni, hogy más körülmények között milyen lehet vele egy légtérben. Emellett valamiért megfutamodásnak éreztem volna, ha legalább az első adagot nem személyesen adom át. Az előzmények tükrében ez volt a legkevesebb. Plusz még egy apróság. A jelek szerint az Új Év örömére nagylelkű vagy kedves hangulatba kerültem. Taxival mentem dél körül az egyetemre - hála Istennek a vizsgaidőszakért! -, a recepción csak némi útbaigazításért álltam meg, és hogy kérjem, szóljanak Dimitrisnek. A könyvtár tökéletes helynek tűnt találkozni és várakozni egyaránt, így amíg fel nem bukkant, levettem egy Poe novelláskötetet és nekikezdtem Az ellopott levélnek. Rég olvastam őt utoljára, a könyvtár is kellemes volt, így az se tűnt fel, ha Dimitris hosszabban megvárakoztatott.
Az Őrzők élete nem csak játék és mese, de azért tegnap még abban a reményben rúgtam be, hogy a kötelesség legalább az év első napján elkerül, mert mindenki - hozzám hasonlóan - eleget ivott ahhoz, hogy ne csinálják a fesztivált. Azonban az ajtómon történő kitartó ütlegelés (annak hangzott, nem kopogásnak) még idő előtt felébreszt, én pedig úgy kelek fel a kanapéról, mint aki a halálból támad fel. Kócosan, karikás szemekkel, a karfába kapaszkodva szerencsétlenkedem két lábra magam, hogy ajtót nyissak, és a mozgástól (meg úgy az élettől magától is) éles fájdalom hasít a fejembe. Jön a hír, hogy épp randim van, a Donovan nevű farkas meg rám vár a könyvtárban. Milyen Donovan? Úgy két percig állok a szoba közepén a pongyolámban, mint egy péló, mire leesik, hogy: - Jaaaaaaa, AZ a Donovan! Istenek az égben, hát ennek a fiúnak is olyan időérzéke van, mint a focibírónak, aki 98 perc után fújja le a meccset és ítél meg hosszabbítást. Na, mindegy. Belebújok a sötétbarna, szőrös mamuszomba, és még mielőtt felmennék, a konyhában töltök magamnak egy csésze kávét. Magam előtt tartva csoszogok azt az illúziót keltve magamban, hogy a kavéillatot követem, és ha elérem a könyvtárat, végre magamévá tehetem. Donovan nagy örömére végre megérkezem, bár inkább tűnhetek a város leélt hobójának, mintsem a Tetoválómesternek, de remélem, hogy a belső szépségemre fókuszál az ad hoc kis légyottunk ideje alatt. Kissé megszédülve lerogyok az olvasóasztalnál vele szemben lévő székre, és VÉGRE belekortyolok a kávéba. Isteni. - Ne haragudj, hogy nem volt időm sminkelni, meg ilyesmik, nem számítottam... rád. Érezhetően nem pörgök semennyire sem, de azért a barátságosság továbbra is ott van a hangomban. Nem az ő hibája, hogy használhatatlan vagyok, ugyebár. Magamra vetettem, ezt arattam, megérdemlem. - Boldog álszülit, meg BÚÉK is. Mit tehetek érted? Kérdezem és elköhintem magam utána (igen, a szivar is sok volt az éjjel), teljesen megfeledkezve arról, hogy valószínűleg nem villásreggelire jött, hanem törleszteni a tartozását.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
A Morgue utcai kettős gyilkosságnak nagyjából a felénél jártam, amikor Dimitris betámolygott. Ahogy festett, és amilyen aromák áradtak felőle, csoda, hogy csak a második novellámat fogyasztottam. Persze, az is elképzelhető, hogy lassan olvasok. Minden esetre sose gondoltam volna, hogy egy könyvtárban züllöttebb formában látom őt, mint egy kocsmában. Igaz, január elseje van, másnak ez jelent is valamit, nekem már/még nem sokat. Ahogy lezuhant a velem szemben lévő székre, magamra emlékeztetett, csak én kiadós másnaposság nélkül is úgy rogytam le mindenhova, mintha meghalni készülnék. Mondjuk... na mindegy. Letettem a könyvet és vártam, hogy kortyoljon a kávéjából: szüksége volt rá, egyértelműen. A smink hiányát mindketten könnyebben elviseltük. - Ilyen üdvözlőlap után - vettem ki a zsebemből a levelét, és a kötet borítójára tettem -, nem várhattam sokat. Egyébként fogalmam sincs a pontos születési dátumomról, sem a helyről - vontam kissé vállat. Nem számított igazából, sose akartam utána menni, ezt pedig azért árultam el neki, hogy tudja: ebben még véletlenül se akartam félrevezetni. - Nincs kérésem - biztosítottam halvány mosoly kíséretében, ami még őszinte is volt. - Azért jöttem, hogy megköszönjem a reakciódat Hamburgra - kaptam fel a korábban a lábam mellé tett üveg Sangriát, és odatettem a kávéja mellé. Kutyaharapást szőrivel. - És az első havi fizetség megadására. Tekinthetjük az egészet békejobbnak, mondjuk a korábbiakra se tekintettem úgy, mint csatabárdkiásás. Talán a rossz szándék hiányának nyomatékosítása... Igaz, nem ismert. Pontosabban megtudhatott rólam dolgokat, adatokat, helyszíneket és velem egy lapon felbukkanó neveket, de kételkedtem benne, hogy egy halom adat visszaadott volna engem.
Ja, tényleg! Hát azért van randink, mert küldtem neki szerelmeslevelet. Oké. Nagyon lassan, de biztosan kezd összeállni a kép, és viccen kívül már az első korty kávé segített egy kicsit visszatérni az élők világába. - Pedig az egyszerűbb, mint a nem létező Hamburger... izé, Hamburg. Ő vállat von, én meg csak közlöm vele diszkréten, hogy nekünk az a szakmánk, hogy olyan dolgokat tudjunk róluk, amiket ők már rég elfelejtettek vagy sosem gondolták volna, hogy tudunk róla. Bár nagyon nem vagyok a toppon, de azt észreveszem, hogy mennyivel, hát... őőő... kisimultabb (?), mint az első találkozásunkkor volt. Még mosolyog is, és valami fura oknál fogva jól esik ezt látni. Amikor elém teszi a Sangriát, azért megeresztek egyfajta "ez most komoly?" arcot, de azért rámarkolok az üveg testére. Jó hűvös, ez segít egy kicsit még jobban a valóságban maradni, és nem abban a másnapos ködben, ami a testemet bugyolálja körbe. - Miért? Bambulok bele Donovan szemeibe, aztán közben rájövök, hogy egyrészt nem voltam túl konkrét, másrészt magamhoz képest szokatlanul rövid voltam. Így kifejtem. - Mármint... miért kértél, hogy kutassak valami olyan után, ami nem létezik? Rohadt nagy mákod van, hogy velem kerültél össze, mások fele ennyire sem lennének jófejek, ezt remélem, tudod. És köszi. Mármint a Sangriát. És nem, nem vagyok pöcs most sem, egyszerűen csak érdekel a gondolatmenete és ez azóta bennem van, mióta rájöttem, hogy hülyeségeken dolgozom. Újabb életmentő korty a kávéból. - A legutóbbi találkozásunk után azt hittem, hogy soha többet nem akarsz látni, erre itt ülsz a könyvtárban és még sangriát is hoztál. Ellenben a falkatársaid elkerülnének, mint a pestisest és még nekem kellene utánuk futkosnom. Ja, ha már itt tartunk... A kocsmai gesztust megismételve áthajolok az asztal felett, a haja felé nyúlok és ezúttal úgy rántom meg, hogy néhány szál a fogásomban marad - másnapos gondoskodással teszem a hajszálakat az asztalra, biztonságba, ahonnan nem fújjuk le őket. - Bocsi. Ezt most csak azért, mert nem vagyok képes vért levenni, hidd el, ez mindkettőnk érdeke. Majd Februárban...
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
- De legalább annyira lényegtelen - mondtam, mert részemről ez volt az igazság. - Összességében kevés dologra emlékszem az emberi évekből - tettem hozzá, akár érdekelte, akár nem, egyfajta közeledő szándékként -, de ami megvan, az pont elég. Könnyebben csevegtem vele, mint legutóbb. A helyszín maga sokkal kevesebbet - leginkább semennyit sem - vett ki belőlem, ő le volt lassulva, és meg mertem kockáztatni, hogy kicsit jobb napom volt. Legalábbis kevésbé borongós, és ha így alakult, hát éltem vele. A Sangiára adott reakciójától védekezőn felemeltem mindkét kezem. - Mentségemre legyen mondva, nem számoltam azzal, hogy ennyire rosszul leszel. Különben vizet hozok. Vagy inkább kávét. - A másnaposságra gondoltam, a mértéke ért felkészületlenül. Elszoktam mindettől. A szűkszavú "miért" hallatán enyhén oldalra döntöttem a fejem és felvontam a szemöldököm, jelezve, ami neki is leesett: nem egyértelmű a kérdés. Ahogy világossá tette, némileg eltöprengtem. Tudtam a kocsmában is, hogy miért csináltam, amit, de kerestem a szavakat, hogy pontosan azt tudjam átadni, ami akkor és ott bennem megfogalmazódott. A miértet. - Sok éve volt utoljára, hogy ismerkedtem, vagy egyáltalán huzamosabb ideig lakott területen voltam - az elmúlt hetek jószerével huzamosnak számítottak -, és előtte se volt már a legjobb a helyzet, ami a társas interakcióimat illeti - húztam el a számat. - Közvetlennek és őszintének tűntél, ami ha nem is új volt, de... nem tudtam hirtelen mit kezdeni vele. Főleg abban a zsúfolt kocsmában - dörzsöltem meg a tarkómat, mintha az emléktől is kivert volna a víz. Az én hibám volt: minek mentem be? - Ez volt a legegyszerűbb és leggyorsabb módja, hogy meglássam, tényleg az vagy-e, akinek mondod magad, és közben úgy meséljek, hogy nem kell mesélnem. - Mert afelől nem volt kétségem, hogy akkor már egy kicsit utánam nézett. Ha nem is minden részletre kiterjedőleg. - Tudtam, hogy vakvágányra küldelek, azt is, hogy ettől függetlenül idő és energia lesz beleölve. Emiatt nem bújok ki az esszenciaadás alól. - Azt sejthette, hogy ha nem ír levelet, illetve nem olyan hangvételű a levél, amilyen, a recepción hagyom a csomagot. - Több "tréfát" nem tervezek - ígértem, bár nem kellett elhinnie, ha nem akarta. Sok volt elsőre. Száz évvel ezelőtt egy pillanatig se gondoltam volna ezt, de mostanra megkopott és kifakult bennem mindaz, ami annak idején arra sarkallt, hogy éljem, élvezzem az életem, szenvedélyesen, magas lángon. Mindig társaságban. Még a háborúk alatt is. - Ebben az esetben a falkatársaimnál több önreflexió és akarat szorult belém. - Hiba volt akkor olyan vakmerőn bemenni az O'Connorsba, de nem akarom, hogy az legyen. Nem vagyok jól, de jobban akarok lenni. Akkor is, ha mindennap teljesen kifacsar az önmagammal való küzdelem. Most, hogy a lak, a város és a Tetoválómester is másnapos volt, komfortosabban éreztem magam. Holnap már mindenki pörögni fog megint, de ma még az én tempómban csorognak a dolgok. Egyszer pedig talán újra képes leszek felvenni a tempót. Ezúttal egy pillanatra megfeszültem a közeledésre, de nem tértem ki, nem mozdultam, hagytam, hogy vigyen néhány hajszálat, amiket aztán sután elrendezhetett. - Februárban előre szólok, hogy jönnék - húztam el féloldalasan kissé a számat. - Miket fogsz még venni tőlem? - kérdeztem mert beugrott valami, amiben egyelőre roppant bizonytalan voltam, így inkább nem is szaladtam elébe.
A jelenlegi állapotomhoz mérten a lehető legnagyobb figyelemmel hallgatom a válaszát. Aztán lassan bólintok, jelezve, hogy megértettem őt, és a lelkem mélyén elképesztően örülök annak, hogy valamiért ma Ő a beszédesebb. Egyfelől, mert könnyebb számomra jelenleg, másrészt, mert legalább kissé megnyílni látszott, ami teljes siker. - Sajnálom... Csak hát, azt hittem, hogy legalább a mai nap nyugis lesz. Mármint, veled is nyugis, csak a tervek szerint ma a szobámban heverném ki a tegnapot. Halkan nevetem el magam a bajszom alatt. Nem bánom, nem vádaskodom, de örvendek annak, hogy megértő a helyzetemmel kapcsolatban. Aztán kifejti a miértjeit, én közben a jobb tenyerembe támasztom a homlokom, de a látszat ellenére minden szava elér hozzám. Lassan, mint egy kérődző bika, úgy emésztem a gondolatait. - Hát, ki más lennék? - elnevetem magam újra röpkén, de aztán visszatérek mindenhez, amit megosztott velem - Nagyon furcsa módját választottad a barátkeresésnek, ezt tény... De mit ebben - bökök rá a könyvre rakott levelemre - írtam, komolyan gondoltam. Emlékeztetsz a legjobb barátomra, aki farkas volt, és addig sosem tudtam meg, amíg be nem harapott. Különös, értelmetlen utakon edződtünk egymáshoz, ami végül majdnem zsákutcába vezetett. - mesélek lassan, nyugodtan, a lehetőségekhez képest összeszedetten. Nem haragudtam Donovanre, ahogy Alexandrosra sem haragudtam soha. Talán azért, mert egyszerűen elfogadtam a helyzetet vagy azért, mert titkon minden farkas hülye, és ezzel együtt kell élnünk. Sosem tudjuk meg. - Szerintem okkal találtál meg éppen engem a múltkor, bármennyire is hangozzon nyálasan. Apró, forró foltot érzek a vállamon, mintha egy láthatatlan kéz terülne rá, és nem, ez nem a másnaposság, ez Ő, anélkül, hogy beleszólna a jelen történéseibe. És a szavaim Evára emlékeztetnek, még akkor is, ha Ő egészen biztosan másként fogalmazna. Elveszem, ami "jár" az alku szerint, ám nem tulajdonítok neki jelentőséget, mert most épp a hús-vér gazdatesttel kell foglalkoznom. És vele is akarok foglalkozni, nem azzal, hogy az esszenciájával mit fogok kezdeni. Bár hiába közelednék, megint visszakanyarodunk az üzleti részhez, amire csak hanyagul húzom el a számat. - Vért, nyálat. Farkas és emberi alakból is. Az utolsó havi grátisz, ahogy akarod. Most már tudom, hogy csünghetnék rajta, mint valami pióca a vérvonala okán, de valamiért nem lelkesít fel az ajánlat. Valami más nem hagy nyugodni. - Ha ennyire izoláltan éltél az elmúlt időszakban.... miért lettél falkás? Teszem fel a kérdést a csészém mögé bújva. Ez nekem újdonság, valami, amivel roppant keveset találkoztam, annak ellenére, hogy nem kevés kóbort avattam már kvázi falkássá, de olyankor teljesen banális dolgok álltak a háttérben, nem pedig olyasmi, ami eleve hosszabb időre kóborrá kényszerítette volna őket olyan szinten, hogy egy zsúfolt kocsmától is kiboruljanak. - Nem kell válaszolnod, ha nem szeretnél.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Megértően ingattam a fejem. Emlékeztem még rá, milyen igazán elengedni magam, majd a másnapot nyögni, akkor is, ha rég volt. Ő pedig elég jól tartotta magát, bár lehet, volt valami extra adalék abban a kávéban. Válaszoltam, nyitottam és részletesebben, mint arra talán számított. Valahol vicces volt, hogy valójában mióta a városba jöttem, kifejezetten készséges voltam és jószerével mindenre válaszoltam, az egyetlen csalfaságom pont vele szemben volt Hamburg. Mégis mintha mindig túl keveset mondtam volna, újabb és újabb kérdések próbáltak árkot szántani belém, hogy mélyebbre pillantsanak. Értettem, miért, de szeretnem attól nem kellett. Inkább próbáltam rátalálni egy egészséges egyensúlyra. - Örülök, hogy neked ez egyértelmű - mosolyodtam el halványan értetlenségére, ami a kilétét illette. - A barátod említése miatt jöttem személyesen - tettem hozzá, miután elmesélte, miképp tudta meg, hogy vérfarkas az illető. - A levél önmagában is ösztönzött valamiért, de miatta döntöttem úgy, hogy nem csak itt hagyom az esszenciát. Bólintottam a nem-véletlen találkozásra. Hajdan még úgy mondták volna nekem, hogy az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Még ennyi év elteltével is belém akaszkodott a gondolat, de mielőtt jobban elmerülhettem volna benne, Dimitris a hajamért nyúlt, hogy letudjuk a találkozó üzleti részét, de csak mintegy mellékes cselekvést. Nem villant mohó fény a szemében, nem dédelgette a megkaparintott esszenciát, és ez némileg megnyugtatott. A vér-nyál kettőssel is ki tudtam békülni, a grátiszt pedig meglátjuk. Bólintottam, hogy értek mindent. Igazság szerint kíváncsi voltam, hova jutunk a hatodik hónapra, de az még beláthatatlan távolságra volt, így maradtam a jelenben. Érdeklődve hallgattam a kérdését, aminek a végén szusszantam egyet. Ez volt lépten-nyomon, és már majdnem neki is elmondtam, amit eddig mindenkinek, aki kérdezte, de a levegővétel után megakadtam. Nem azért, mert felmentett a feleletadás alól - egyébként is udvariasan elutasítottam volna, ha úgy van -, hanem mert egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a legnyersebb igazságot mondom. Megint próbaképp? Nem. Ha valaha azt bevallom, nem azért fogom tenni, hogy ilyen nevetséges dologra használjam. - Felőrölt a harminc évnyi magány - feleltem egyszerűen, aztán végigmutattam magamon. - Ismerem magam és a problémáimat, Dimitris, azt is tudtam, hogy azzal az életvitellel semmi sem fog változni. Emellett... hiányzott, hogy valahova tartozzak. Falkába, területhez, a területen élőkhöz... Nekem nem a szabadságot jelenti a kóbor lét, sokkal inkább a céltalan magányt. Az elmúlt három évtized kivételével mindig társaságban éltem, olyan természetessé vált, mint a légzés. Ilyen téren eleget fojtogattam magam. - Az O'Connorsos esetnél láthattad, hova jutottam a magányos farkas élettel. Nem folytathatom így. Ezt sokkal egyszerűbb volt kimondani, mint véghezvinni, de elvileg már az is valami, ha a kimondásig eljut valaki. Beszélni pedig a jelek szerint ma tudtam. - A farkas, akiről meséltél... mi lett vele? - kérdeztem puszta kíváncsiságból, és bár nem mondtam, de érezhette, hogy neki sem muszáj válaszolnia. Lehetett kellemetlen vagy túl mélyre vágó a téma.
Bénán rándultak össze a szemöldökeim, amikor azt mondja, hogy a levélben emlegetett barátom ösztönözte arra, hogy eljöjjön. Hát, kabbe Lex, még holtodban is érdekesebb vagy, mint én élőben, de tudom, hogy nem véletlenül ragadtunk egymáshoz. Komolyan hallgatom a válaszát, és közben összefacsarodik a szívem. Harminc év magány, egyedül, üresen, mindenki nélkül... Ez bármilyen büntetővarázslatnál rosszabb sors, amit senkinek sem kívántam, akkor sem, ha nekem volt tisztem megidézni. - Ha farkas lennék, teljesen egyetértenék veled. - reagálok arra, hogy a szabadság inkább börtön, és nem feltétlenül a megváltás maga - Igen, az O'Connor's elég fura este lett, de most sokkal másképp nézel ki, és az energiáid is nyugodtabbak. Ez jó, ennek nagyon örülök. És bocs, ha túlreagáltam a búcsút a múltkor. Megigazítom a pongyolát a mellkasom előtt. Akkor sem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni, egyszerűen lelkiismeretből és protokollból muszáj voltam cselekedni. Most épp úgy fest, hogy ezt elfelejthetjük, vagy legalább is túl tudunk rajra lépni, és a történtek után ez a legjobb kimenetel, amire esély van. Szeretném neki bővebben kifejteni a véleményem a helyzetéről, a csapathoz való tartozás fontosságáról, miegymás, de aztán Róla kérdez, és a szívem tájékán melegebb érzés fog el, a Könyvtár mégis fagyosnak tetszik. - Meghalt. - felelem egyszerűen és hátra dőlök a széken, és néhány pillanatra lehunyom a szemeimet. Mágiaérzékeny farkasként kevesebb erőmbe telik a dolog, de Donovan hamarosan megláthatja általam Alexandros szellemének képét. Mögöttem áll, lelkesen nézve Donovanre. - Leszel szíves nem köcsög lenni! Fordulok hátra kissé, mire a Lex elneveti magát, és nagyon örül magának, hogy szerepelhet. - Téged úgysem tudnálak felülmúlni, szóval... nem mindegy? Tetszik nekem ez a srác... - Az, hogy neked mi tetszik, nem sokat nyom a latba, már bocs. Miért is vagy hajlandó épp itt lenni? Mindketten látjuk az alakját, ám most átsurran az asztalon és Donovan mögé kerül. És vigyorog, mint egy gyerek. - Hát, mert olyan, mint én voltam, csak még él, te tökfej! Jó. Ha Ő ezt mondja, akkor biztos igaza van, és én kiiszom a kávé maradékát, mert a jelenet éppen a tartalék akksimat szívja le, de nagyon durván. - Ez lett vele, nagyon határozott véleménye van mindenről. Teszem hozzá a már üres bögre és az ő kettősük közt váltogatva a tekintetem. Ha Donovan elszalad az élménytől, azt is megértem, de készen állok kezelni a helyzetet, akkor is, ha marad.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
A szemöldökrándulást nem tudtam hova tenni, de az eddigiek alapján úgy ítéltem, ha mondanivalója lenne, azt közölné. Észleltem az együttérzését, amivel egyelőre nem tudtam mit kezdeni. A sajnálatot elutasíthattam, az együttérzés viszont más volt, ha elhessegetem, azzal nem csak a magam tapasztalatát, hanem az ő gondolkodásmódját, a jelleme egy részét is félresöpröm. Ehhez pedig nem volt jogom. - Köszönöm - biccentettem a jobb színre. - Vannak jobb napjaim. És azt hiszem, tényleg segít, hogy társaságban vagyok. - Gondoltam, ismeri a lakot, ha nem is személyesen, de szóbeszéd alapján mindenképp. Ott a zuhany alatt se tudod igazán egyedül érezni magad a sok zsizsegő energiától, ehhez pedig kezdtem hozzászokni. - Úgy reagáltál, ahogy kellett - mondtam határozottan. Egy ismeretlen vérfarkas kiborul, nyilván nem hagyhatott csak úgy elsétálni, mert bár én ismertem az ilyetén önkontrollom, Dimitris még nem. Emiatt bármiféle neheztelést fenntartani ostobaság lett volna a részemről - főleg amikor épp arról próbáltam meggyőzni mindenkit, és leginkább magamat, hogy nem vagyok teljesen veszett ügy. Emiatt is próbálok egy épkézláb beszélgetést fenntartani vele, és teszem fel a következő kérdést, nem tudván, hogy mibe tenyerelek bele épp. Meghalt. A szó a maga egyszerűségében, ráadásul ilyen lágyan ejtve szinte mellkason lökött. Elnézést kérnék, részvétet fejeznék ki, bármit ezek közül, ám nincs rá időm. Először azt hittem, hogy lezártnak tekinti a látogatásomat, azért dől hátra és hunyja le a szemét. Ám amit ezután látok, megnyúlik a képem. Egy fiatal, jóképű férfi jelent meg a széke mögött, kíváncsian méregetve engem. Eddig csak hallottam ilyesmiről, ritkán, és Janek is beszélt róla Versailles után, de az, hogy ilyen formában kaptam bizonyosságot... Jobb kezemmel rászorítottam székem karfájára, a szívem a torkomban dobogott, de nem azért, mert megriadtam. Illetve talán egy kicsit, ezt azonban nem a jelenés idézte elő, nem úgy. A kedves barát, aki meghalt. Aki annyira ragaszkodott hozzá és/vagy viszont, hogy a halála után se volt hajlandó megválni tőle. A gondolat mélyen belül tüskeként mart belém, új kétségeket ébresztve, miközben tudtam, hogy semmi értelmük. Ha ő jönne... mit kezdenék vele? Mi értelme volna megbolygatni a múltat? És ha mindezt tudom, miért érzek tompa sajgást a mellkasomban amiatt, hogy sose keresett? Lenyeltem a torkot kaparó érzést, inkább a kettejük közt meglévő összhangba kapaszkodtam. Megrándult a szám sarka a szellem szimpátiájára. A kezemet pedig végre lefejtettem a szorongatott karfáról. - Örvendek! - biccentettem felé, bár az "örvend" szó szerinti értelmezésben túlzás volt. Megfeszült az állkapcsom, amikor felém indult, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, de csak mögém "lépett". - Nem teljesen értek egyet - ingattam a fejem -, jelenleg holtodban is jobb bőrben vagy nálam. - Ami pedig ennél is szomorúbb: jóval elevenebb, mint én. - Azt hiszem, kedvelem - summáztam Dimitrisre pillantva. - Mióta vagytok együtt? - no homo.
Mindig értékelendő, ha valaki tisztában van a hibáival és a gyengeségeivel, sőt, az meg pláne, ha dolgozik is rajtuk. Ráadásul rám sem zabos, ami külön bónusz, bár rám zabosnak lenni elég nehéz, valljuk be. Még Evának sem sikerült sosem, úgy igazán. - Ez nagyszerű! - ha nem lennék másnapos, normális esetben felkiáltottam volna, de jelen helyzetben csak egy teljesen normális ember normális hangerejével és mosolyával adtam tudtára, hogy örülök a haladásának - Persze biztos vannak mélyrepülések is, meg lesznek is egy darabig, attól se keseredj el. Az élet már csak egy ilyen sport. Ki gondolta volna a múltkor, hogy legközelebb ilyen jót fogunk cseverészni? Egész megkedveltem a fickót, már ennyi alapján is, és még azt sem tartom teljesen elborult gondolatnak, hogy mire elérünk a fél évünk végére, még akár barátok is lehetünk. Ha tudnám, sajnálnám, hogy ennyire ledózerolta Lex halálának híre, de mivel nekem már jó ideje nincs okom különösebben a gyászra, így fel sem tűnik, hogy esetleg ebből bármi kiül az arcára. A meglepettsége annál inkább. Ó, egek! Hogy hány ilyen arcot láttam már, de még mindig olyan jól szórakozom rajta, Donovannél is úgy érzem, mintha az első alkalom lenne. Egyedül amiatt aggódom, hogy esetleg meg kell ismételnünk a múltkori hirtelen elválást, de ezúttal biztos nem rohannék utána. Tudom, hogy nem kell, meg hát - nem is tudnék. De megnyugszom, ahogy Lex porondra lép és a kopogószellemeskedés helyett látszólag leveszi a lábáról Donovant. Na jó, mondjuk Lex kit nem vesz le a lábáról, már nem azért? A kurvapecér. - Ugyan már! - legyint szellemkezével Lex Donovan bókjára - Ha azt hiszed, hogy rossz bőrben vagy, gondolj arra, hogy még mindig meg tudsz inni egy pohár bort. Plusz, nézz rá. Elneveti magát és fejével felém bök, én is kurtán felröhögök, aztán egy pillanatra morcos fejet vágok, míg azon gondolkodom, hogy miért nem tud ma senki leszállni az alkohol-témáról? Most komolyan? - Nem tagadom, hogy igazad van... Amúgy Donovan-Lex, Lex-Donovan. Kezet nem tudtok fogni. Donovan kérdésére egy igencsak hosszas "őőő"-zéssel reagálok, mert nem tudom, hogy mit lehetne vagy kellene a kapcsolatunk elejének tekinteni. Megvakarom a kócos hajszerkezet ölelte fejem búbját. - Hát, hivatalosan 2010-ben házasodtunk össze, ha jól emlékszem... Ugye? - segélykérően pillantok a szellemre, egyébként sem bánnám, ha átvenné a nagy mesélést, mert eléggé le vagyok rokkanva, és ezen nem segít, hogy még az ex-farkas is rajtam élősködik. - Igen, drágám. - kezdi Lex, majd Donovan mellől az asztal széléhez suhan, hogy mindkettőnkhöz kényelmesen tudjon beszélni egyszerre - Igazából '35-ben ismerkedtünk meg, akkor még éltem. Öt évvel később pedig már nem. - abszurd lehet talán Donovan számára, de teljesen könnyedén beszél a saját halálát illetően - Eltelt pár évtized, mire benőtt Dimi feje lágya annyira, hogy feltűnjek neki, onnantól nagyon sok mini-randink volt, aztán 2010 óta köteleződtünk el a jelenlegi szintre. Szóval el kell viselnie, ha akar, ha nem, ha már egyszer miatta haltam meg. - A saját hülyeséged miatt haltál meg... - morogtam, mert ezt már annyiszor megbeszéltük. - Jó, de lényegében miattad. Tudod, beharaptam. - fordult vissza Donovan felé - Csak kiderült, hogy az Őrzők meg maguknak akarták, nekem pedig ez nem tetszett, szóval... Ez lett. Csodás, nyugodtan teregesse csak ki az egész élettörténetemet kérdés nélkül, semmi gond! Mondjuk eddig a pontig igazából a sajátját teregette ki, ahhoz meg nekem nincs közöm, szóval csak azt remélem, hogy nem untatja halálra vagy még mélyebb depresszióba Donovant. Nem ezért van itt, ez csak egy kis... Pajkos intermezzo bimbózó kapcsolatunk hajnalán.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Kelletlen fejmozdulatot tettem a mélyrepülések említésére. Tényleg elkerülhetetlen volt, bár most se voltam valami magasan, de mint mondják: mindig van lejjebb. Annak minden esetre örültem - már amennyire képes voltam rá -, hogy egy keveset meg tudtam mutatni abból, aki vagyok. Akinek ténylegesen tartottam magam. Sokszor lenn, olykor fenn a jelenlegi arány. Ami viszont jószerével elfeledtette velem a depressziónak a puszta létét is egy pillanatra, az a felbukkanó szellem volt, és mindaz, amit bennem felidézett. Jobban megrázott, mint vártam, ebből viszont igyekeztem a lehető legkevesebbet kimutatni. A seb évszázados volt, mégis olyan váratlanul tudott felbukkanni, hogy szinte azonnal felhasadt. Vajon az elvett években volt olyan, hogy nem érintett ennyire érzékenyen, ha valamilyen formában eszembe juttatták? Nem most fogom megtudni. És talán jobb is enélkül. Néztem a könnyed szellemet, hallgattam a csipkelődésüket, mindettől pedig lassan az én képemen is feltűnt valamiféle halvány mosoly. Hagytam, hogy a korábbi feszültség a komor gondolatokkal visszasüppedjen abba az iszapos mocsárba, ami évek óta nem eresztett. Vagy nem voltam hajlandó kimászni belőle, nézőpont kérdése. - Inkább rum - szúrtam közbe él nélkül, majd a "felhívásra" Dimitrisre pillantottam és megrándult a szám sarka. - Köszönöm, ez azt hiszem, jót tett most az önbizalmamnak. - Alig pár szót váltottunk, mégis határozottan kezdtem sajnálni, hogy nem ismertem őt életében. Mi mindent művelhettünk volna az 1900-as évek első felében! - Szerintem anélkül is megleszünk - mondtam a kézfogás hiányára, majd a tekintetemet köztük járatva tettem fel a kapcsolatihosszt firtató kérdésemet. Ha tudták volna, hogy arra vágytam, én végre ott tarthassak, hogy ilyen könnyedén csevegjek a halálom mikéntjéről és körülményeiről... Nem, fogalmam sincs, mit reagáltak volna, és nem is tereltem a beszélgetés fonalát. A házasságuk jobban érdekelt. Apró hunyorgással jeleztem, hogy értékeltem, ahogy a kérdésem velejét megragadva párkapcsolati szinten feleltek. Biztos tudták magukról, de tényleg úgy festettek, mint a régi házasok. Az asztalra könyökölve, államat jobb kezembe támasztva hallgattam a velős történetet. - Kapós menyecske voltál! - dörmögtem Lexről újra Dimitrisre fordítva a tekintetem. - Nézd, legalább lovagiasan megküzdöttél érte - vigasztaltam Lexet, bár ennyi év után aligha volt ilyesmire szüksége. - A nehezen megszerezhetőek pedig úgyis érdekesebbek - vontam vállat. Te jó ég, tényleg kedveltem a szellemet... - Nem akarok indiszkrét lenni, csak kíváncsi vagyok: volt választásod? - kérdeztem újra a Tetoválómestert. A harapás nem olyasminek tűnt az eddigiek alapján, amit önként vállalt volna. A farkastól való megfosztás, majd az őrző-lét más kérdés volt, de mintha ő lett volna a konc ebben a konfliktusban, amin marakodtak.
Micsoda klubhangulat alakult itt, kérem szépen! Mindenki elnevetgél, elszórakozik, pozitív energiák táncolnak a hótüres könyvtárban - szerintem ez a legvidámabb pár perc itt, ami valaha történt. Az örök mélabús is felélénkül a két dinka közt, ez tetszik, szeretem. Már mégsem bánom annyira, hogy olyan vadul lettem felkeltve. - Ha rum, hát rum, a lényeg, hogy hasson, nem? - kérdezi Lex széles vigyorral, széttárva a kezeit - Rá se ránts, ez csak az igazság. Mindig nézőpont kérdése, hogy mennyire áll rosszul a szénád, és hidd el nekem, mindig találsz rosszabbat. Igaza volt. Mi ebben nőttünk fel, ott, az örök napsütés vidékén, ahol azt tanultuk meg, hogy hiába rossz az élet éppen, mindig lehetne rosszabb is, és hálásak voltunk azért, amink volt. Ez Donovannek talán idegen lehet, de egyébként egy borzasztó egészséges hozzáállás, remélem, idővel képes lesz majd eltanulni és ebből erőt meríteni. Aztán Lex előadja a közös történetünket, és nagyon örülök neki, hogy Donovant látszólag tényleg nem untatja halálra. Ahogyan a kis verbális csetepaténk sem, szóval amikor az asztalra könyököl és bókol, elnevetem magam. - Még szép, hogy kapós kis menyecske voltam! Óóó, hát én amennyire én nehezen megszerezhető voltam... Ezek már évek óta tervezgettek, én meg nem tudtam semmiről, szóval hogy a fenébe lettem volna könnyen kapható bármire is? És amiatt volt, amiért te is harcoltál, csak nem Hamburgban. El akartam menni harcolni a hazámért, de ezt egyik fél sem értékelte igazán. - Igen, eredetileg apámat, az Alfát győzködtem, hogy harapja be, de addig vacillált, amíg nem volt más választásom, mint cselekedni. - Lex vállat vont, kezeit karba tette, én pedig csak egy bólintással jeleztem, hogy igen, így történt. Azt sosem kérdeztem meg, hogy az Őrzők miért vártak annyit az elhívásommal. Aztán Donovan kérdez és akkor rajtam a sor, hogy kicsit "depisebb" energiákat kapjak magamra. Hogy más döntést hoztam volna? Nem tudom. Nehéz már az akkori fejemmel gondolkodni. Sőt, a Protektorátus már korábban is beleavatkozott az életembe, de ezt egy emléktörléssel semissé tették nálam, így a mai napig is csak elbeszélések alapján tudom, hogy egyáltalán megtörtént. - Nem volt. - felelem magamhoz képest szárazon, és közben Lex tekintetébe bámulok, de a két szó után visszatérek Donovanhez, Lex meg fürödjön nyugodtan a lelkifurkában - Azt senki sem kérdezte meg, hogy én mit akarok. Ez itt... - bökök Lexre - Sosem avatott be a Teremtője parancsa miatt. A Protektor megtette, de aztán emléktörléssel zavart haza, és azzal a gondolattal, hogy kerüljem el a legjobb barátomat. - nyilván nem tetszett, és ha belegondolok, a mai napig nem tartom fairnek, de - Viszont ha ma visszatekintek, mégis csak Tetoválómester vagyok, nem? Egy globális konfliktus idején, fajaink ősföldjén, szóval... Miért panaszkodjak? Őszintén, hány farkast kérdeznek meg beharapás előtt, hogy mit szeretne? - gyanítom, nagyon keveseket, akiket meg mégis, azoktól elveszik az emléket, h nemet mondanak. Mi Őrzők ugyanígy, csak mi minden esetben kérdezünk. Nálunk nincsenek balesetek. - Téged megkérdeztek? Érdeklődöm vissza finoman, pontosan azt az érzést próbálva visszaadni, amit ő is jelzett felém: ha nem akar válaszolni, nem kell, csupán arra próbálok rávilágítani, hogy a sorsunk felett sokszor nincs hatalmunk, és évtizedek kellenek ahhoz, hogy rájöjjünk: ami egyszer életünk traumája volt, az vezetett oda, ahol most vagyunk, és a most nem is lehetne ennél tökéletesebb és helyénvalóbb.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Régi érzések bizseregtek a bőröm alatt, ahogy velük beszélgettem, és fel se fogtam, hogy mennyivel élénkebb lettem, a pajzsomon ösztönösen lett nagyobb a rés. Mindenféle pajzsomon. Hiányzott már ez, és ahogy ez tudatosult bennem, úgy kaptam utána, mint szomjazó pár deci vízért. - Nekem ez mindig kevés volt - vallottam be Lex szavaira teljesen magától értetődően. - Illetve a másik oldal felől közelítettem meg: mindig lehet jobb, bármilyen mélyen vagy is. - Hirtelen elhallgattam, ahogy rájöttem, ez sokkal optimistább szemléletnek hangzik, mint amit jelenleg képviseltem. Akarj többet, törekedj a jobbra, de tudd becsülni, amit megszereztél, elértél, mert abból építkezhetsz tovább. Ezért lőttem egyre nagyobb vadra, mentem háborúba, merültem el a 20-as években és vonultam újra hadba. Aztán elfújták a lángot, mintha egy gyufa fején táncoló semmi lett volna. Az anekdota, a nevetés... tényleg már csak annyi hiányzott, hogy Dimitris összeszedje magát a Sangriához én pedig kerítsek valahonnan egy üveg rumot, és székkel együtt lök hanyatt a nosztalgia. Bevallom, nem néztem ki belőle, hogy valaha részt akart volna venni bárminemű háborúban, bár a miértjét tökéletesen értettem. És valahol sajnáltam, hogy ezt egyszerűen nem engedték meg neki. Lehet, hogy akkor ma nem ülnénk és beszélgetnénk itt, nem mesélnének ők ketten nekem együtt, egy történetet, ami mindkettejükének tűnt, és könnyedén vették át a szót egymástól, hogy tovább szőjék előttem a múltat. A kérdésem viszont ékként akadt be a fogaskerekek közé egy pillanatra. Ha nem éreztem volna a belőle áradó hangulat változását, az arcáról és a tekintetéből is kiolvastam volna mindent. Igazából önmagában ezzel is adott választ, de türelemmel vártam, hogy többet is megoszt-e velem. - Sajnálom, Dimitris - mondtam halkan. Élénken élt bennem, milyen, amikor kitépik a kezemből az irányítást és szó szerint semmi sem marad utána. Figyelmesen hallgattam, mit tettek vele, mit vettek el tőle, és a végkonklúzióját is. Hátradőltem a székemben és kissé lejjebb csúsztam rajta, úgy fürkésztem az arcát. Őszintén irigyeltem, hogy így láttam - most már? - a helyzetét. Igaz, ha a múlton siránkozik, az sehova se viszi - én már csak tudom. Keserű volt maga az emlék, de nem nyomta maga alá, és ez minden bohósága mellett is erős jellemre vallott. Persze az is lehet, hogy az évtizedes sangriafogyasztás az oka, csak ő nem az örök életet, hanem a lelki békét találta meg vele. Alkoholizmus nélkül, természetesen. A viszont-kérdést szinte vártam, s ahogy megkaptam, rezdülésnyi, féloldalas mosolyra rántottam a számat. - Volt választásom - bólintottam lassan. - A Teremtőm elmondott mindent, előre, én pedig eldönthettem, hogy vele tartok-e, hátrahagyva az otthonom. - Magam elé meredtem, az asztal lapján szinte láttam a lángmarta ház nyomait. Minek maradtam volna? Akár ott, akár ember. - Nem tudom, mit tett volna, ha nemet mondok - húztam fel kissé a vállam -, talán megöl. Sose került szóba, mert sose néztem vissza. - Lexre tekintettem. - Miért nem kérdezted? Vitt magával a kíváncsiság. Minden történet más, minden farkas más, minden indok különböző. Balesettel találkoztam nem eggyel - Isten tudja, lehet, én is elkövettem egyet -, de ez más volt. A szándék, a sürgetés, a kapkodás elegye.
- Haló, hát ugyanarról beszélünk! - ha lehetett volna, Lex a való életben biztos rácsapott volna Donovan vállára, de most csak a szavai maradtak - Csak a te narratívád az elégedetlenségről szól, az enyém meg a megbecsülésről. Engem éppen nem tiport porba ez a párbeszéd, és talán Donovannek egy halottól kell hallania ahhoz, hogy esélye legyen megemészteni a dolgot. Vagy kicsit megbarátkoznia a másik oldal szemléletével. Lehet, ha én mondtam volna ugyanezt, pont nem érdekelné, még annyira sem, hogy elgondolkozzon rajta. Aztán tovább teregetjük életünk és életem útvonalát, és a sajnálata jól esik valahol, de igazából nem érdekel. Akkoriban talán én is sajnáltam volna magam, de ahogy azt el is mondtam, ma már átlátom, hogy mindennek megvolt maga logikus ok-okozati következménye, és hogy jobb helyen nem is lehetnék a mostani jelenemnél. Farkasként már lehet, én is halott lennék a nagy pofám miatt amúgy is. Kérdezek, aztán hallgatok, nagyon is figyelmesen. Neki volt választása. Ritka dolog, megbecsülendő érték, főleg, hogy nekem eddig mennyi dolgom volt a balestekkel, mint mondjuk Mr. Arab Banánnal is, kint, a parkolóban, meg de Luca bosszúkölykével együtt. - Roppant szerencsés vagy, amiért így alakult. Hidd el nekem, már több "abortuszt" éltem meg, mint tudatos teremtést, és az sem móka. Sőt... Na bumm, legfeljebb nem közösködünk a kezdeti bizonytalanság érzésében. De a szívem mélyén mindig örvendek a tudatos teremtésnek, ha másért nem is, akkor azért, mert ezzel nekem is kevesebb dolgom akad. - Ha nemet mondtál volna, valószínűleg kaptál volna egy jó kis emléktörlést. Vagy meghaltál volna helyben, nem tudom, az érezelmi dolgok nem szerepelnek az aktákban. Én itt magyarázok, Ő meg közben Lexet kérdezi, hát jó. Legyen. A kérdésre Ő először rám néz, ezt már sokszor megrágtuk, de harmadik félnek sosem adta ki egyikünk sem, de bíztam benne, hogy marad annál a nem hisztis valóságnál, amit közösen levontunk az akkori helyzetből. A halála után évtizedekkel. - A Teremtőm volt az Alfa. Voltak szabályok... Nem beszélhettem. - kezdett bele kissé keserédesen, legalább is magához képest - Meg volt kötve a kezem, és elvileg Ő harapta volna be a falkába, és akkor lehetett volna az Öcsém. Én pedig nem mondhattam semmit, mert meg volt tiltva. Aztán a háború alatt közölte, hogy el akar menni meghalni, én meg bepánikoltam, a Teremtőm még mindig hezitált, és hát, tettem, amit a legjobbnak éreztem... Fiatal voltam, 89 éves akkoriban. Vállat von, vállat vonok én is. Megtörtént minden úgy, ahogy meg kellett, és mégis visszataláltunk egymáshoz. Szóval legfeljebb a sok mi lett volna ha kérdést gyászolhatnánk, de nem tesszük, ezt mi már megbeszéltük. - Valószínűleg amúgy is borzalmas farkas lett volna belőlem. Így a 110 felé is az a legnagyobb bajom, hogy ne aludjak el, gondolod, hogy nem végeztek volna ki 30 év alatt egy falkában? Felnevetek. Őszintén. Persze az Őrzőségem alatt is megvoltak az ilyesfajta drámáim, de mind legfeljebb büntivel végződött a kivégzés helyett. Szerintem már így is tovább éltem, mint farkasként éltem volna, szóval választás ide vagy oda, ott vagyok éppen, ahol lennem kell.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
- Kapzsi vagyok - emeltem fel már-már bocsánatkérőn a kezem, majd összeráncoltam a szemöldököm. - Vagyis inkább voltam. - Nem kizárt, hogy leszek is még, de az összes igeidőt inkább nem soroltam fel, elég volt a kétharmad. Minden esetre eltettem magamnak, amit Lex mondott, bár egyelőre a saját nézőpontom volt szimpatikus. Lépegettünk tovább leginkább az ő dolgaik terén, én pedig hagytam, hogy némileg átragadjon rám is a könnyedségükből. Nem volt nehéz felelni nekik, ami a múltkor elképzelhetetlennek tűnt, az most egyszerű volt, talán azért is, mert mindez nekem szilárd talaj volt. A Teremtőm, a beharapásom, olyan alapok, amiket nem tarkítottak szakadéknyi repedések. Az "abortusznál" a nyelvem hegyén volt a vallomás, de visszanyeltem inkább egyelőre. Helyette egyetértően bólogattam a szerencsém fölött. - Ki tudja - ingattam a fejem -, Janek kifejezetten kreatív tud lenni. - Volt, akit ezzel tartott sakkban. Ő lett a mumus, aki este előbújhat a gyerek ágya alól, ha apuka nem azt teszi, amit kell. Vagy épp elhitette, hogy a megfelelően hosszú idejű, hűséges szolgálat után beharapja. A fronton is alkuba bocsátotta párszor a harapását, de sose lett testvérem. Sose vettem át tőle ezt a módszert, valószínűleg azért, mert mire a szemtanúja voltam, némileg megcsömörlöttem az ilyen jellegű alkukban, szócsavarásokban, csalásokban. Habár sokat eleve nem gondoltam a beharapásra. És ha már egyébként is témánál voltunk, hát megkérdeztem az illetékest, hogy miért alakult kérdés nélkül ez a szemmel láthatóan vakvágányra futott beharapás. Lex sokkal rövidebb pórázon volt tartva, mint én, és a jelek szerint abban is különbözött a neveltetésünk, hogy míg nálam Janek tudta, hogy ez vezet eredményre, addig Lex esetében az egész katasztrofális kifutású lett. Bár az ő szemszögükből ez ma már valószínűleg másképp festett. Így kellett lennie, hogy most itt lehessenek. - Ahány falka, annyi szokás - vontam én is vállat, nehogy kimaradjak a sorból. - Ha kétszáz körüli bugrisból vezér válhat, egy notorikus elalvó is futhat be szép karriert egy falkában. - Nincs lehetetlen, csak kevés akaraterő. - De való igaz, az átlag falka tényleg így működik, a szájíznek nem megfelelő kölyköket "leselejtezik". - Ahogy sokszor azokat is, akiket csak úgy otthagy a Teremtője és nincs, aki foglalkozzon vele. Kellemetlen érzés kúszott fel a gerincem mentén. - Igazatok van, ennek tényleg így kellett lennie - mondtam végül mindaz alapján, amit meséltek, távolról sem döntőbíróként, sokkal inkább beláttam, hogy valóban ez az út volt a legjobb nekik. - Köszönöm, hogy elmeséltétek. - Nem volt muszáj, ők is tudták, én is tudtam, és még ha lejárt lemez is volt mindez köztük, egy-egy rezdülésből látszott, hogy nem hagyja őket hidegen. Valószínűleg soha nem is fogja. Aztán egyszerűen kibukott belőlem, amit még egyszer se mondtam ki hangosan, ennyire kendőzetlenül. A balesetbeharapás, a Teremtők, az ő történetük... önkéntelenül és kérlelhetetlenül bukott a felszínre az egész. - Lehet, hogy van egy kölyköm. - A tekintetem Dimitrisen állapodott meg. - De nem emlékszem, mert a korábban említett kollégád nem csak adott valamit - emeltem meg jelzésértékűen kesztyűbe rejtett bal kezem -, hanem el is vett. Fogalmam sincs, hogy van-e gyerekem vagy kölyköm, és hiába minden érdektelenség és zsibbadás, ez a gondolat időről időre visszatért.
A kapzsiság említésére Lex egy sosem-érzett tockossal mozdul Donovan felé, ami sosem talál be, de legalább a gesztus megvan. - A kapzsiság engem sem vezetett jóra. Rikkant fel, még mielőtt a későbbiekben kifejti, hogy végső soron ő is a saját kapzsisága miatt lett halott. Annyira akart engem, hogy a végén belehalt. Hogy megérte-e? Tökre nem, nyilván. - Na, hát Janek pont olyan, mint az apja! Lex felé bökök fejjel és arra gondolok, hogy hány évig csűrte-csavarta a döntését, míg végül egy kisebb háború robbant ki miattam azért, mert minkét fél döntésképtelen volt, vagy mert csak fel akartak vágni. Ezt már sosem tudjuk meg. - Javítsatok ki, ha tévedek, de egy bizonyos kor után látszólag minden farkasnak lesz valami hülye tikkje, amivel mindenkit kikergetnek a világból. Na jó, a legtöbb talán tényleg nem veszélyes dolog, inkább csak a mások idegein való táncolást szolgálják, de azt olyan jól, hogy simán felvehetnék őket az orosz nemzeti balettársulathoz. Mindketten felnevetünk, amikor notorikus elalvónak nevez - a világért sem sértett meg vele, van nekem önkritikám, sőt, tudok nevetni magamon, ami szerintem egy nagyon nemes dolog, csak kár, hogy koronát nem kaptam még érte. De még csak egy nyamvadt oklevelet sem. Pedig esküszöm, hogy bekereztetném, és kitenném a szobám falára. Visszavágnék (de persze csak dicséretként), hogy notorikus depressziósként is szép karrier állhat előtte, hiszen még egy falkába is sikerült csatlakoznia, de inkább befogom és inkább kérdezek. Na, és a te falkádnak milyen volt a "szájíze"? - érdeklődöm, és remélem, hogy nem tépek fel vele sebeket, meg semmi ilyesmit, de ha már így témánál vagyunk, meg egymás életéről beszélgetünk, gondoltam, rákérdezek - Olvastam, hogy egy ideig vezettél egy kisebbet. De ha összekeverlek valakivel, bocsi. Mert akár még az is megtörténhet, jelen állapotomat tekintve bármit el tudok képzelni magamról. - Jaj, hát nagyon szívesen, bármikor! Nekem már csak a nosztalgia maradt, nem sok újságot tudok mesélni az érmének erről az oldaláról, úgyhogy... Igaz is, elég hülyén venné ki magát, ha a szellemvilágbéli vakrandijairól sztorizgatna vagy az ottani választások eredményéről. Vagy hogy ki nyerte meg az Égi Superbowlt. Mindezek után a Donovan-csap is kinyílik, aminek jobban örülök, mint amennyire képes vagyok ezt kifejezésre juttatni. Persze komolyan döntöm oldalra a fejem, ahogy hallgatom. Apuka lenne? Nahát. Ez meglepő. Ahogy meglóbálja a kampókesztyűs kezét, felsejlik, hogy az O'Connor's-ban mesélt a tapló kollégával való találkozásról. Ahogy pontot tett utolsó mondata végére, jobb hüvelyk- és mutatóujjam közé csippentem az államat és felhümmentek. - Emléktörlés, ha? - monoton bólogatással harapok az alsó ajkamra, majd beszívom a levegőt a fogaim közt - Na, aaaaaz gáz. Feltételezem, ezt már Ő is tudja. Szóval bravo, Dimitris, amiért ilyen jó és hasznos segítség vagy, igazi Tetoválómesterre vall a megnyilvánulásod. Donovan ettől most biztos jobban érzi magát. Nade. - Ezért jöttél Fairbanksbe? Ide vezetett valami nyom? - érdeklődök, mint Sherlock vallomásfelvétel közben - Sajnos a törlés visszafordítására még nem született varázslat, ez amolyan one-way-ticket a felejtés oltárán, de mivel mágiaérzékeny vagy, talán nincs minden veszve! Egészen fellelkesülök, sőt, annyira, hogy csak most veszem észre, hogy elvágtam a kapcsolatot Lex kivetülése és köztem, szóval csórim a semmivé lett jelenleg, de ha Donovant ez zavarja, akkor csak biztosítom róla, hogy legközelebb majd elköszönök a nevében és biztosan feldobta végtelen életének néhány percét. - Bár a konkrét emléket nem kaphatod vissza, de például sok Őrzőnek sikerült tudatosan megőriznie valamit a törölt eseményekből. Egy hangulatot, egy szagot, egy érzést... Például, az egyik Mágusomat még emberként majdnem széttépte egy nyurga kis kölyök, de a lány az elhívása után nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valaki fontosat veszített el. És képzeld, megtalálta a gyereket, és azóta is boldogan élnek, amíg az egyikük meg nem hal. Elmosolyodom. Nyilván megtalálhatta volna a farkast akkor is, ha tőlünk megkérdezi a nevét, de nem a kiléte volt a fontos, hanem az érzés, hogy kötődik valakihez, és ez még az emléktörlés is után nagyon valós, ám értelmetlen érzéseket hagyott benne. Ez lenne a lényeg, igazából. - Persze gyakorlati módszerekkel is dolgozhatunk az ügyön, de amit az előbb elmondtam, talán segíthet annak a "lehetnek" a konkretizálásában. Neked van ilyen... belső... monyód? Összekulcsolt kezekkel feltámaszkodom az asztalra. Azt meg már nem teszem hozzá, hogy ki az az állat, aki egy apát megfoszt a gyerekének még az emlékétől is, ha csak... - Várj, ugye nem ölnéd meg, ha megtalálnád? Mert ebben az esetben lehet, hogy mégis jobb, ha a lehet-tartományban marad az egész történet.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Lex feddésére egy gesztusára önkéntelenül elvigyorodtam. Vagy legalábbis ez volt jó ideje a legszélesebb mosoly, amit tőlem bárki láthatott. - Nem vagyunk egyformák - hagytam ennyiben, már-már jókedvűen, majd folytattuk a megkezdett mederben a beszélgetést, amiben mindinkább komfortosabban éreztem magam. A farkasok tikkjét illetően is csak bólogatni tudtam. Nem igazán találkoztam én sem olyannal, akinek ne lett volna valami - finoman szólva - hóbortja, ami jó esetben csak önveszélyes volt. Ennek tükrében, egy léha-lusta, folyton elalvó farkas öttele szinte áldásnak tűnt, és értékelte, hogy Dimitris nem vette sértésnek a felvetést. Nem is szántam annak. "A te falkád"... ezúttal én váltam némileg borongósabbá. Nem zárkóztam be, a testtartásom se változott, ugyanolyan hanyagul ültem a székben. Mindannak a felidézése, ami nem a megtagadásom, vagy az ahhoz vezető út volt, ha lehetett, sokkal rosszabbul érintett, mint a száműzésem. - Vezettem - bólintottam nem is igazán őt, sokkal inkább az előttem heverő könyvet nézve merengve. - Bár sokkal inkább úgy mondanám, hogy én voltam az ötletgazda egy baráti társaságban - húztam el halványan a számat. - Kedveltél volna minket, főleg a szesztilalom idején, bár akkor még nem voltunk kifejezetten falka! - A mosolyom szélesebb lett. - A második világháborúban szavaztak nekem bizalmat, kétszáz húsz évesen - horkant fel egy pillanatra. Visszagondolva, főleg a jelenemet szemügyre véve, egészen szürreálisnak tűnt, hogy olyan fiatalon méltóbb voltam, mint most. - A mi szájízünk... eszelős volt - néztem újra Dimitris szemébe, és ezúttal megláthatott egy szikrányit abból, aki valóban voltam, vagy lehetnék újra. Mindig is határozott és konkrét elképzeléseim voltak arról, hogy épp mit szeretnék elérni, megvalósítani, hogy miből lehet hasznot húzni és hogyan lehetne valamit elérni. Ha nem is volt tökéletes egy terv, ők nem hátráltak meg, mert nem létezett lehetetlen, csak körülményesebb út, nehezebben megközelíthető mérföldkő. Nem létezett a világon, ami eltántorítson, legfeljebb ha túl veszélyes volt, más módot kerestem, őket pedig kifejezetten saját célra egyszer se használtam - amit ez megváltozott, elűztek. A bizalmuk lett a jutalmam és segítségük Laurent-nel szemben. - Aztán megcsúsztam és alkalmatlanná váltam - zártam ennyivel rövidre a "sikertörténetem", a lázas csillogás pedig nyomtalanul kihunyt. Úgy tűnt, a labda nálam maradt, mert bár szívesen hallgattam volna... úgy hiszem, bármit, amit ők ketten a közös élményeikről előadnak, a szavak belőlem buktam ki. A sikersztori epilógusa, ha úgy tetszett. Egy gyötrően hosszú epilógus, aminek továbbra sem sikerült a végére érnem. - Áh, nekem fel se tűnt - legyintettem szarkasztikusan az emléktörlést illető reakciójára, ezzel némileg a magam számára is elütve egy kevéske keserűsége. - Más miatt érkeztem - vallotta be -, de ez se hagy nyugodni. - Pontosabban meghalni, ezt viszont már nem tettem ki az asztalra. Dimitris figyelt, érdeklődött, s talán túlságosan is, mivel Lex köddé vált. Nem voltam hajlandó leplezni az efölötti csalódottságomat, tényleg megkedveltem, most azonban legfeljebb bánatosan nézhettem utána pár másodpercig. Tovább semmiképp, mivel a férfi visszaszerezte a figyelmem egy vékony reménysugárral. Egyszerre rémisztett meg és keltett reményt, hogy megtalálhatom, hogy a törlés nem annyira végleges, legalábbis bizonyos értelemben. - Lehetetlen - suttogtam inkább elképedve, semmint tagadólag a fiatalok történetét hallva. Pedig ha valakinek, hát nekem igazán nem eshetett nehezemre elhinni az emlékek hatalmát. A monyó-kérdés görcsbe rántotta a gyomrom, hideg futott végig rajtam. - Van - nyögtem ki. - Valaki... sok vért vesztett. Miattam. Éhes voltam. Legalább egy valakit biztosan bántottam, de hogy megöltem, felfaltam, beharaptam... fogalmam sincs. Emiatt voltam képtelen tőle szabadulni. Elkövettem a magam kegyetlen és szégyenletes tetteit, de mind kiszámított, tudatos döntés volt. Leszámítva, amikor nekiestem Laurent-nek. A megölésre vonatkozó kérdés hallatán elhúztam a számat és méltatlankodó pillantást vetettem Dimitrisre. Ez volt a második alkalom, hogy valaki az ivadékomat tőlem féltette, legyen az vér szerinti vagy beharapott. Ez elég sokat elmondott a városról, az eddig megéltekről, valamint arról, hogy miféle személyes indíttatásból szoktak-tudtak ide kóborok érkezni. - Sem okom, sem célom bántani őt, ha valóban létezik. - Szinte egy az egyben ugyanúgy szögeztem le ezt neki, mint korábban Edennek.
Persze, fel voltam készülve némi mélyrepülésre a falkás kérdésem kapcsán, de ilyen össze-vissza érzelemturmixra nem számítottam. Amikor kissé elborult a lelke, már kezdtem aggódni és kitalálni, hogy kinek a nevét sikítsam szaladásra, de ahogy beszélni kezdett, valami megváltozott. Vagyis nem valami, hanem Donovan maga. Magához viszonyítva úgy vigyorog, mint a tejbetök, büszkeség és boldogság árad belőle, ahogy mesél, és végső soron, ahelyett, hogy mély depresszióba taszítottam volna, egy furcsa, szokatlan, de nagyon is szimpatikus oldala tárulkozott ki előttem. Ahogy Ő mosolygott, úgy mosolyogtam én is, miközben hallgattam a szavait. De amikor az eszelős szót végül kiejti a száján, én már vigyorgok. Talán helyette is. - Szesztilalom! A Szellemekre, ilyenkor mindig örülök, hogy későn hagytam el Európát. Részvétem. Vagyis, nem részvétem? - mosolyodom el cinkosan, hiszen azok alapján amit mesélt, nem hogy szesztilalom, de semmilyen tilalom sem volt érvényben az életében - Ne horkantgass, ami egyszer benned volt, az most is ott van, legfeljebb valami lelki sarokban porosodik. Legyintek, én már csak tudom. Az, hogy jelenleg nem érzi magát egy tökös csávónak, teljesen rendben van, de attól még hiba úgy gondolnia vissza a szép éveire, mintha valaki máshoz tartoznának, és mintha nem pontosan ugyanannak a kockának egy másik oldaláról mesélt volna. Amikor azt mondja, hogy neki fel sem tűnt az emléktörlés, kirobban belőlem valami extatikus röhögés, de olyan, hogy még az asztallapot is megcsapkodom, a végére a könnyeket törlöm a szememből. - Bocsá, izé... ne, ne haragudj, de ez baromi jó volt! Hjaj. Nagy sóhajjal szedem össze saját magam, hogy tovább figyelhessek a mondandójára. Lexnek meg persze közben annyi lett, nem hagytam figyelmen kívül Donovan csalódottságát, de ha már ennyire kedvelte, legközelebb is átjöhet hozzánk "játszani", én majd legfeljebb skiccelek pár rajzot az eseményről, amíg ők elvannak. De most inkább a farkas lehetséges opcióit vázolom fel, hiszen akad belőle egy kevés, és amikor lehetetlennek bélyegzi Naomi és.... C... Con... Conrad sztoriját, én csak bőszen bólogatok. - Hát, pedig nem az. Itt az élő példa, ha kell, még akár őket is összehozom egy teadélutánra, hátha tud Naomi mesélni valamit, ami még többet segíthet. Egy praktikát, akármit. A monyójára kissé dramatikusan felszisszenek, jelezve, hogy a vér... Na, a vér, az aztán nem jó jel. - Semmi baj, megesik, előfordul. - bólogatok végül támogatóan - Nyilván nem volt szép, talán jobb is, ha nem emlékszel. De szerintem a jelenetnek biztosan köze lehet a gyerekhez, aztán persze a többit innentől nekünk kell kitalálnunk. Persze aztán felmerül bennem a kérdés, hogy maga az emléktörlés esetleg azért történt-e, mert épp alapból meg akarta-e ölni a gyereket. De a jelenlegi, emlékek nélküli Donovan nyers és őszinte válaszából arra következtetek, hogy ha akkor az a valaki ilyesmire vetemedett volna, az egy tejesen más farkas, mint akivel éppen a könyvtár téli szünettől csendes polcain osztozom. - Nos, hát... Mindkettőnk érdekében nagyon remélem, hogy nem faltad fel. Sajnos Tetoválómester vagyok és nem szuperhős, szóval ha tudok segíteni, akkor szükségem lesz mindenre, amit el tudsz nekem mesélni. Kezdésképp a helyszínre, ami nem Hamburg... - játékosan feddő tekintet bekapcsol - Nevekre, bárkire, aki akkor az életed része volt. - nagy levegőt veszek, mielőtt folytatom - Nézd, szerintem mindenki megérdemli, hogy tisztában legyen a saját életével. Legyen az bármilyen is. Eleve farkason emléktörlést alkalmazni, fúúú!! - beletúrok a hajamba - Maga a varázslat nem erre való, és emiatt nagyon pipa vagyok arra, aki ezt megtette veled, de mindegy, nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ha elfogadod, lehetek én a dagi kisbuddhád, aki talán szerencsét hoz, ha megsimized a pociját. Ne, ne simizd meg. - tisztázom le gyorsan, mielőtt még rosszra gondolna - Az a lényeg, hogy ennek a végére pontot tegyünk, mert szerintem igazságtalanul vettek el tőled valamit, amit jogod van tudni. Ennyi. Benne vagy? Ahogy rá nézek, bennem talán több a lelkesedés, mint benne, de ki sajnálja. Eva. Eva és a kövessem azt, amit a lelkem súg mantra. Hát, egye kánya, már úgyis rám férne valami hobbi a rajzoláson kívül...
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
- Imádtad volna! - biztosítottam teljes meggyőződéssel. - Ki se lehetett volna rángatni Harlemből. Rumot csempésztünk vízen és szárazföldön, illegális lebujokat működtetünk, teljesen felháborító módon férfiak és nők együtt ittak, szórakoztak, méghozzá azokkal akik az egészet tilalmat megszavazták és "felügyelték". - Fel se tűnt, hogy a spontán sztorizgatás közben előbújt ír akcentusom. - Mindenki dokihoz járt, meg templomba, mert orvosi és vallási célra legálisan lehetett italhoz jutni. A rabbik is ekkor szaporodtak meg, piát igényeltek, aztán eladták azokat, éjjel pedig jazzre ropták. Ha valamikor, hát akkor érdemes volt élni. Persze az olaszok összevérezték az egészet a maffia-játékukkal, ami mondjuk nekünk nem szegte a kedvünket, de a hatóságok a lövöldözés és a gyilkosságok felett már nem hunyhatott úgy szemet, mint az alkoholmámoros éjszakák esetén. Igaz, ehhez a vérhez mi is hozzátettük a magunkét, de a reflektorfényből rájuk több jutott. - Remélem, hogy igazad van - mondtam immár csillapodott lelkesedéssel, akcentus nélkül. Talán valóban úgy van, ahogy Dimitris mondta, legalábbis abból, hogy sikerült megnevettetnem, merészeltem erre következtetni. A humorérzék fontos dolog, és ha legalább ennyit sikerült egy kicsit leporolnom, talán a többit is sikerül idővel letörölgetnem. Éppen ezért sem haragudtam egy pillanatig sem a Tetoválómesterre, legfeljebb elmosolyodtam. Ha már az érkezésem verte fel másnaposságából, legalább legyen jó kedve. Ez mérséklődik, amikor átnyergelünk a lehetséges kölyök-témára, és az emlékeim elvételére, bár különös módon valamennyi megőrződött a korábbi könnyed hangulatból. Nem esett nehezemre felelni a kérdéseire és állni kíváncsi tekintetét, az őszinte érdeklődést. Ennek ellenére némileg tartottam tőle, hogy elítél a vér és az esetleges gyilkosság miatt. Egyikünk sem burokban élt, de sose vehettem biztosra, hogy nem leszek egyből bűnösnek kikiáltva. Emiatt lélegeztem fel, amikor a reakciójában inkább nyugtatgatást, semmit ítélkezést közvetített. - Ez lesz a húzós része - bólintottam. Nem ringattam magam álmokban, ennyire kevés információval nem egyszerű valakit megtalálni. - Főleg, ha nem létezik. Vagy ha nem akarja, hogy megtalálják. Ez is benne volt a pakliban. Ötletem sincs, mennyire lehetett traumatikus egy éhező farkas általi beharapás, kiváltképp, hogy nekem is ezek a villanások és benyomások maradtak meg. Hallgattam az összefoglaló értékelését - Hamburg említésére pillanatnyi mosollyal és amolyan szánom-bánom vállrándítással reagáltam -, a lehetőségeket és a minden elérhető információ szükségességét. Szúrt a gyomrom, a falak közelebb húzódtak, ahogy gondolataim közé befurakodott az a hely. Az emléktörlés feletti bosszúsága, a mutatott empátia segít, hogy tudjam tartani a három lépés távolságot a feltódulni kívánó katyvasztól. Meg a poci-simi. Szaporán pislogtam párat, nem is voltam benne hirtelen biztos, hogy jól hallottam-e, végül csak féloldalasan mosolyogva megráztam a fejem. Azt hiszem, kezdtem megérteni és a helyükön kezelni a furcsaságait. - Benne - bólintottam eltökélten, majd mocorogni kezdtem. - New York várostól észak-nyugatra tartottak fogva. Gyanítom, hogy többen voltak, de csak annak a nevét tudom, aki elvette az emlékeimet: Vivianne DeGarmo. - Megfeszült az állkapcsom. - Többet mond, ha megmutatom - préseltem ki magamból a szavakat. Nem. A legkevésbé sem repestem a gondolattól, de döntöttem, és pár rémálmokkal teli éjszaka nem volt nagy ár. A végére akartam járni. Emellett afelől se volt kétségem, hogy Dimitris már tisztában van a vérvonalammal, így tudhatja, mennyivel pontosabb képet tudok adni így, mint szavakkal.
- Hát ez felháborító! Játékosan játszom rá a meséjére Harlemről, a szesztilalomról, a bujálkodásról és a mindenféle praktikákról, amiket mesélt. Élvezettel és a jelen állapotomhoz mérten legnagyobb lelkesedéssel ittam a szavait, bár az akcentusával megvolt a magam baja. Néhány szó csak kontextusa miatt esett le, ennek köszönhetően értettem meg, hogy mindenki dokihoz járt és nem a dokkhoz, illetőleg hogy nem félni, hanem élni volt érdemes azokban az időkben. - Ó, hát nekem akkoriban csak a saját farkam kergetése jutott osztályrészül, de nem mondom, hogy azért nem volt érdemes élni... Az elején csak felfedeztem, utána meg kordában kellett tartanom, de ebbe most nem igazán mennék bele, de attól még én is kibuliztam magam a saját körülményeimhez viszonyítva. Tudtam, hogy igazam van. Vagyis, tudtam, hogy nagy százalékban igazam lehet. És sokat segített a dolgon, hogy visszakaptam egy szeletet a "műanyag" Donovanből, mert legalább értettem, amit mond. Nem lehetne olyat, hogy a két ént valahogy összegyúrjuk? - Az én oldalamról a nem akarás az nem különösebben érdekes. Nem tudom, mennyit tudsz rólunk, de nem azért létezünk a világban, hogy a farkasok után takarítsunk, már ne vedd magadra. Többet nem mondtam, nem mondhattam és nem is akartam. Csak egy cinkos mosoly húzódott a bajszom alá, ahogy arra gondoltam, hogy adott esetben egy tehetséges informátorral a szárnyaim alatt talán még azt is megtudhattuk róla az évek alatt, hogy melyik pózban szereti a legjobban. Elkalandoztam. A lényeg, hogy vannak forrásaink. Az emberi oldalról is. Szélesen elvigyorodok, amikor jelzi, hogy benne van a buliban, és amikor mocorogni kezd és érzem, hogy mondani készül valamit, csak gyorsan várakozásra intem és feltolom magam a székről. Ami hiba volt, mert hát, újra belesjdult a fejem a hirtelen mozdulatba. Na, de. Elkóválygok az egyik kölcsönzőpultig, és némi turkálás után kerítek egy üres papírlapot és egy tollat, majd miután visszaértem és jegyzetkész pozícióba vágtam magam, jeleztem, hogy jöhet, ami a csövön kifér. New York, észak-nyugat. Vivianne DeGarmo. Felírva. Aztán egy apró változást érzek az erőben, és ha egy filmben szerepelnénk, akkor most olyan bromance-es tekintettel néznék rá. Arra készül, amire gondolom, hogy készül? Talán kissé bólint, vagy elmosolyodik a maga visszafogott módján. Talán nem tesz semmit. Talán csak úgy, ahogy van, rám küldi az emlékcunamit. Minden esetre én mentálisan gondoskodom arról, hogy ezt mindenféle nehézség vagy akadály nélkül megtehesse. Hozathattam volna popcornt.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
- Arról is tudnék mesélni én is - bólogattam nagy sommásan, de megkíméltem a francia évektől. Egyelőre? Természetesen az sem elképzelhetetlen, hogy nem ismerte már így is. Remélhetőleg azért nem minden részletet. Távol állt tőle, hogy túlzottan szemérmetesnek valljam magam, de voltak határok. Azt hiszem. - Nem veszem - legyintettem hanyagul. - Én kifejezetten szeretek magam után takarítani. - Így legalább biztos lehettem a munka minőségében, és nem kellett mások felületes, minden odafigyelés és kreativitás híján lévő módszerei miatt aggódnom. - Nem mintha ilyesmire olyan sűrűn szükség lett volna - tettem hozzá egyfajta megnyugtatásképp, és valójában őszintén. Eleve úgy szoktam intézni - ha csak nem valami személyesebb ügyről volt szó -, hogy közvetve se lehessen hozzám eljutni. Rég volt ilyesmiben utoljára részem. Szinte hiányzott. Követtem a tekintetemmel, amikor papírt-tollat kerített, hogy aztán felírja Vivianne nevét és a helyet. Reményeim voltak, ugyanakkor tartottam tőle, hogy zsákutcába fut az egész, bármennyire legyen segítőkész és információval jól ellátott Dimitris vagy a protektorátus. Ezért akartam mindent megosztani vele, ami akár egy leheletnyi segítséget is jelenthetett. Az a nő bő húsz évet elvett az életemből, én pedig képes voltam tulajdonképpen eldobni az utóbbi harmincat. Ekkora luxust többé nem engedhettem meg magamnak. Adtam Dimitrisnek némi felkészülési időt. Vagy inkább magamnak. Koncentráltam, hogy egyenletesen lélegezzek, hogy a Vadász ne lelkesedjen túlzottan. Adni készültünk, nem elvenni, habár a régi szokások még sok éves elfojtás és absztinencia esetén is rettenetesen könnyen és gyorsan visszatérnek egy függő esetében. Márpedig önbecsapás lett volna tőlem, ha a kapcsolatomat a képességemmel másképp értékelem. Aprót biccentéssel jeleztem, hogy nekikezdek, és ezzel félárbócra eresztettem a pajzsomat. A Vadász felszegte a fejét, energiáim magasabbra csaptak, zsizsegve sisteregtek körülöttem, elevenségük éles ellentétben állt általában kifejezéstelen, halott tekintetemmel. De most nem vadásztunk, még nem. Elégedetlen mordulás halk nesze szökött ki ajkaim közül, összefutott a nyál számban. Adni. Most adni kellett. Energiáim körülfonták Dimitrist, szemem kékje a sárga rumos árnyalatába olvadt, éles és éber volt bennem minden, ahogy alábuktam a saját emlékeimnek. Mintha félretolt dobozok és gyűrött füzetek között keresgéltem volna, hogy rálelve a megfelelőre szinte odalöktem a Tetoválómestrnek.
Elhagyatott épület bedeszkázott ablakai néztek ránk vakon. Régen elegáns kúria lehetett, mára egy letűnt kor csontvázává aszott. Nekünk jelzőoszlop lett. Hatodmagammal álltam a tornác előtt, az írek kivétel nélkül velem jöttek, aggodalmasan pislogtak össze, olykor vetettek rám egy-egy óvatos pillantást. Az aggódásuk - miattam vagy értem - ingerültté tett. Nyújtott léptekkel kerültem meg a házat, hogy a lelakatolt pincelejáróhoz menjek. Hallottam, ahogy utánam jöttek, ám csak tompán. Saját szívverésem zúgott a fülemben, az egyre hevesebb tam-tam satuba fogta a mellkasomat. Figyelmen kívül hagytam. Dacosan téptem le a lakatot, majd fel az ajtót, és indultam meg a pince áporodott, dohos gyomrába. Patkányok vagy egerek neszeztek, mögöttem lépések koppantak, nyugtalanság vibrált a levegőben, amit egy mordulással és energiáim méltatlankodó lobbanásával jutalmaztam. Haragba és dacba próbáltam csomagolni a torkomba kúszó pánikot, megzabolázni a hullámzásba kezdett téglafalakat, az egyre szűkebbnek tetsző folyosót, ami a végtelen semmibe nyúlt. Sokadik alkalommal jártam itt. Most magammal hoztam őket is, hogy még egyszer ne fordulhassak vissza. Régi, alvadt vér tompán fémes szaga vegyült apránként a dohos szagba, minden lépéssel erősebbé vált. Hideg verejték futott le a hátamon a gerincem mentén. Elágazás jött, balra fordultam. A szag a szívverésemmel együtt vált egyre elviselhetetlenebbé. A terem nem volt nagy. Huszonöt négyzetméter maximum, a java ezüstözött ráccsal lezárva, az ajtaja félig nyitva. A cellában molyrágta, penészes matrac, ronggyá nyűtt pokróc és sötétlő foltok mindenütt. Vér és fekália szaga kavarta fel a gyomrom. A falból ezüstláncok lógtak. Karmolásnyomok a kövekkel kirakott padlón, a falakon, a rácsok előtt vérrel írt jelek kígyóztak. Az egyik sarokban pár ujjcsont hevert. Az enyéim.
Felrántottam a pajzsom. Úgy zártam el tőle az emlékeimet és magamat, akár egy csapot. Hányingerem volt - jobb kezemet a számra szorítottam -, remegtem, kivert a hideg verejték, és valószínűleg sápadt is voltam. Jobban, mint egyébként. Felszínesen kapkodtam a levegőt, miközben próbáltam csillapodni, mélyeket szívni az itt porosodó kötetek aromájából, belekapaszkodni Dimitris jelenlétébe. Már másodjára láthatott ilyen állapotban - és eddig mindössze kétszer találkoztunk. Ezúttal viszont legalább valamivel könnyebben csillapodtam. Főleg, mert nem kizárólag az emlék volt rám hatással. Annyira jó lett volna valamit kicsalni a férfiból, megmártózni benne, ellopni lényének egy részét. Reszkettem mindazért, amit régen olyan természetesen űztem, mint a lélegzést. - Jól vagyok - préseltem ki magamból.
Hát, így elnézve Donovan jelenlegi fizimiskáját, és hozzáképzelve azt, aki beesett arc nélküli lehet, meg kell mondanom, hogy: - Na, hát azt elhiszem! Mármint, most tényleg. Ha valaki együtt látna minket teljes pompánkban, nem a jelenlegi állapotunkban, ellent tudnának nekünk állni? Nem, nem hiszem. Ki tudja, talán megtaláltam az új Lexem. Talán túl sokáig is bambulok bele a szemeibe ezen kijelentésem után, de hát egye kánya, másnapos vagyok. Ugye? - Bármilyen alapos munkát is végzel, vannak makacs fúgák, amikkel még te sem tudnál mit kezdeni. Közlöm vele nevetve, és igazából arra gondolok, hogy MINDEN sztorinak vannak olyan szem- és/vagy fültanúi, akikről a bundáspajtások radarja valamiért megfeledkezik. De nem is ez a lényeg, hanem az előttem álló, a rám váró, az engem bekebelezni készülő emlékáradat, így minden még rendelkezésre álló erőmmel és figyelmemmel arra próbálok koncentrálni, hogy ne lagoljon az átvitel, bár ebben egész biztosan az öreg farkaspajti tapasztalata is segítségemre lesz. A könyvtár maszatos örvényként tűnik el, először a Donovan háta mögötti polcok, és a rajtuk sorakozó könyvek, majd a székek, az asztal, és én addig engedem magam süppedni, míg végül semmi sem marad, még az utoljára látott, kék szemek sem.
Close your eyes So many days go by Easy to find what's wrong Harder to find what's right
Nem vagyok egyedül. Itt vannak velem azok, akik éppen fontosak nekem, egy olyan, romokban álló kúria előtt, ahova soha nem tenném be a lábam, de most tudtam, hogy valamiért muszáj. Tudtam, hogy válaszok lapulhatnak az omladozó falak mögött, így hát bajtársaim támogató biztonságával megtettem az első lépést, hogy utána addig menjek, amíg út van a lábaim előtt. Teljesen mindegy volt, mi vár rám menet közben, látni akartam. A szívem verte mozdulataim ritmusát, miközben izmaimba pumpálta a vért, hogy ne adjam fel, hogy szembe nézzek bármivel, ami utam végén vár. Ez a düh tépte fel a pincébe vezető lakatot, és hagyta teljesen figyelmen kívül az intő jeleket - az egerek, patkányok mocskát. Igazságért jöttem, tanúja akartam lenni valaminek, és ezért bármire készen voltam. Szerettem volna megtorpanni, ahogy az alvadt vér az orraim közé lopakodott, de emlékeztettem magam, hogy azért hoztam őket magammal, hogy ne hátráljak meg. Hogy szembenézhessek az Ördöggel, még akkor is, ha most már igazából az árnyéka sincs a falakon. Az emléke annál inkább élő. Mint a végtelen óceán fenekéből lógó lánc a bokám körül, úgy húzott mélyebbre és mélyebbre a szagok, a kín, a gyötrelem által testet öltött, rideg valóság. És amikor az út végére értem, végre kívülről is végig pásztáztam azt, amit egykoron egy egészen más perspektívából láttam csupán. Saját testem darabjai, saját testemből jött egykori származékok bűze, fájdalmam, rabságom bizonyítéka álltak ott előttem kőbe és vérbe vésve, talán véresre kapart körmeim által feljegyezve: itt jártam. Én voltam. Én szenvedtem. Ezüst fénye csillan az ujjpercek irányába...
Donovan túl hirtelen rántott vissza a valóságba - semmi levezetés, semmi függöny. Ha jobban eszemnél lettem volna, talán még kérdőre is vonom, hogy mit titkol ezek után, de csak két dolog érte el a tudatomat. Úgy szorítottam az asztal szélét, mintha csupán az tartott volna vissza attól, hogy végérvényesen az emlék rabja legyek, de ezen nem sok időm volt agyalni, hiszen az emlékből magammal hozott impulzusok még mindig éltek, és párosítva az állapotommal egyetlen dolgot jelenthettek. Azt, hogy reflexből levetettem magam a székből és a fekáliával kevert egyéb testnedvek szagától négykézláb hánytam el magam. És amikor már azt éreztem, hogy a kávé és az epe teljesen kijött belőlem, úgy reszketve, hideg verejtékkel az arcomon, de forró testtel gördültem hanyatt a könyvtár padlóján. Köszi Eva, meg köszi, lelkemre hallgatás. Ő jól van. Remek. Messziről úsznak felém a szavai és néhány nagy sóhajjal később szólalok meg. - Most már én is. Nem aggódom, ezeket a dolgokat biztosan nem kell lejegyzetelnem, hogy soha ne felejtsem el őket. Egy pár perc pihenés kellett ahhoz, hogy egyáltalán fel tudjak kelni és a székre, majd az asztalra támaszkodva a köténykém zsebébe dugjam a korábbi papírost. - Szerintem, egyelőre ennyi elég lesz. - közlöm kissé darabosan, levegőt véve néhány szótag közt - A többit majd máskor. Botorkálva indulok el a kijárat felé, és jelenleg semmi más célom nincs, mint egyben visszajutni az ágyamhoz. Ha esetleg kifelé menet úgy dönt, hogy ad egy vállat, amire támaszkodhatok, azt elfogadom. És csak azért nem érzem magam rosszul miatta, mert eleve kikészülve tartottam neki szellembemutatót (bazmeg Lex), és mert hiába vagyok Tetoválómester, az én erőmnek is megvannak a maga határai. Azt mondják, hogy arról fog szólni az éved, amit január elsején csinálsz. Nos, ha ezek az előrejelzések, akkor lehet, hogy mégis inkább ágyban kellett volna maradnom. Búcsúzásként meglapogatom a farkas vállát, mielőtt a pince felé veszem az irányt. Akárkit is kapok el a szobám felé menet, felküldöm a könyvtárba takarítani, és megígérem, hogy cserébe sokkal tartozom. Aztán az ágyon fekve, még éber gondolataimban vissza-visszatérnek a reggel emlékei, és újra hálát adok a Szellemeknek, amiért nem lettem farkas, és amiért sosem voltam ennyire kiszolgáltatott, mint egyes farkas testvéreink kénytelenek.
//Köszöntem szépen, újabb élmény volt aztán majd haladunk, ahogy a tempód diktálja <3 //
Kezdőlap
//
//
