- Egyszerűen képtelen vagyok téged utálni. Az azt követő napokban meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen érzéseket tápláljak irántad. Magányra volt szükséged, hogy feldolgozd ezt az egészet. Nem fogok hazudni, nekem is szükségem volt eleinte egy kis egyedüllétre, mert engem is ugyanúgy megviselt. De az az érzés fel sem ütötte fejét bennem, hogy a történtek miatt téged gyűlölnöm kéne. Te voltál már akkor is a legfontosabb ember az életemben, és teljes szívemből szerettelek, ami mai napig nem változott egy szemernyit sem. Hallottam már történeteket arról, hogy egyes párok ezért mentek szét, mert vagy az egyik, vagy a másik fél túl gyenge volt ahhoz, hogy ránézzen a társára. Én nekem ilyen meg sem fordult a fejemben. Tudtam, hogy segítenem kell Calinak, hogy át tudja vészelni azt az egész helyzetet. Mikor a könnycseppjei elerednek, akkor letörlöm az arcáról azokat. - Akkor miért maradunk, Cali? Miért nem megyünk át mondjuk Anchorage-be? Jelenleg sokkal biztonságosabb város, mint Fairbanks, de közben a barátokat sem vesztenénk el teljesen, mert ha nem is egy karnyújtásnyira lennének, de közel. Mind a ketten tudjuk, hogy ez a város milyen veszélyeket rejteget. Mióta ideköltöztünk, szinte csak rossz dolgok történnek velünk. De nem csak velünk. Gondolj csak Alice-re, és hogy az egész életét protézissel kell leélnie. Vetem fel ezt a lehetőséget is. De mielőtt túlzottan elkezdene agyalni rajta, és túlkomplikálni a fejében a dolgokat, gyorsan folytatom. - Persze nem azt mondom, hogy most azonnal induljunk, vagy hogy jövő héten, esetleg a jövő hónapban. Először a kapcsolatunkon kell javítanunk. De utána, ha sikerül, és sikerülnie kell, akár ezzel a lehetőséggel is élhetnénk. Legalább megpróbálhatnánk. Az új, tiszta lapot pedig úgy vélem, megérdemeljük, mindazok után, ami történt.
Elmosolyodom arra, ahogy Cali eltervezi a napot. Az esik a legjobban, hogy továbbra sem menekül, hanem láthatólag próbál javítani a helyzetünkön, és együtt képzeli el a napunkat. - Jól hangzik. Bólintok rá a dologra. Jelenleg jobb ötlet híján egyébként sem tudnék mást ajánlani, de mindenesetre komolyan gondolom azt, amit mondtam. Vele tölteni a napot, kettesben. Ennél többet nem is kívánhatnék. - Félreérted a helyzetet, Cali. Persze, másra sem vágyom, csak arra, hogy minden olyan legyen, mint régen, de ezt főként csak a szívem mondja. Viszont jelenleg az eszemre kell hallgatnom, ami engem is a lassításra ösztönöz. Nem akarok azon elbukni, hogy valamit idő előtt teszek, vagy teszünk meg. Továbbra is hiszek abban, hogy minden rendbe jöhet köztünk, és teljesen amellett állok én is, hogy ezt nem szabad elsietnünk. Egyszerűen képtelen vagyok nélküle élni, erre remek teszt volt az elmúlt öt hónap. És pont ezért vagyok képes megtenni minden tőlem telhetőt azért, hogy ez működjön köztünk. - Akarsz mesélni arról, hogy mi történt veled az elmúlt hónapokban? Vagy nem sok minden a folyamatos edzéseken kívül? Nem erőlködöm, csak ha tényleg el szeretnéd mondani. Nem számonkérés ez, egyszerűen csak kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan élte meg ezt az időszakot. Nem valami könnyen, ennyit szinte biztosra merek venni.
Kicsit szipogok, miközben hallgatom őt, de nem szakítom félbe. Még akkor se, ha nehéz ezt hallani és kicsit talán legszívesebben elfutnék ez a beszélgetés elől. Még akkor is, ha én hoztam fel, de egyszerűen tudom, hogy örökké nem dughatom a fejemet homokba, így talán emiatt is hoztam fel. Mintha csak ezt tartanám a legnagyobb vízválasztónak. Ha ezt meg tudjuk beszélni, akkor szerintem a többivel se lehet baj. Akkor nem kizárt, hogy én is jobban fogok hinni abban, hogy van még esély. - Vagy talán csak azt hittem, hogy arra van szükségem. Sajnálom, hogy annyi pokoli napot okozhattam neked. – mielőtt pedig letörölhetném én a könnyeimet megteszi ő. Nem rántom el a fejemet, hagyom, hogy megtegye, hiszen hirtelen olyan, mintha nem menne a beszéd se. Kicsit hitetlenkedve hallgatom azt, amit mond, hiszen ez ennyire nem egyszerű. Ezt pedig ő is és én is sejtem. Itt nem csak rólunk van szó, ahogyan nem csak a kapcsolatunkról és a többi dologról. Az a város se veszélytelen, hiszen lehet, hogy Alignak még nem tette igazán tiszteletét ott, de attól még kóborok lakják. Tudom, hogy egy-két társunk már van ott, így nem is hiszem, hogy csak úgy át lehetne menni. Gondolom nem túlzottan örülnének túl sok őrzőnek abban a városban. Az egy szabad város és mi se próbálunk túl sokan lenni. - Tudom-tudom, hogy nem most azonnal gondoltad, hiszen így is van mit megoldanunk, de mind a ketten tudjuk, hogy okkal mondtunk egykoron igent és nem tehetünk csak azt, amit szeretnénk. Nem mehetünk oda át csak úgy, mintha csak költözni akarnánk. Ha el akarnánk valaha menni, ahhoz engedély is kellene. Főleg, ha oda és jelenleg azt se tudom, hogy jobb lenne e ott bármi, de erről tényleg ráérünk máskor gondolkodni, vagy akár beszélni illetékessel. Szerintem ez még eléggé messze van és nem csak ezt az egészet kell helyre hozni, de még áprilist is túl kell élni. – pillantok rá kicsit könnyes tekintettel, majd letörlöm a maradék könnyeimet, adok egy puszit az arcára, mintha ezzel is inkább jelenleg inkább azt akarnám kifejezni, hogy talán ideje lenne aludni. Ha pedig benne van, akkor idővel ismét visszavackolom a párna ezen oldalára magam, hogy megpróbáljak aludni.
- Örülök, hogy semmi kivetnivalót nem talál benne Mr. Lavant. – pillantok rá egy játékos mosollyal, miközben a hangom is elárulta, hogy csak játékosnak szántam a szavaimat. Legalább ezt egész gyorsan megbeszéltük, hogy mi legyen a program. A többi pedig alakulni fog úgyis magától. Amikor azt mondja, hogy félreértem a helyzetet, akkor kicsit felvonom a szemöldökömet és lerakom még a kávéspoharat is a kezemből. Nem értem, hogy mit is érthettem félre. - Tudom, hogy a szíved mit súg, ha nem így lenne, akkor nem akartál volna találkozni velem. Pont ezért gondolom azt, hogy nem lehet könnyű és vagyok hálás azért, amiért megértesz, próbálsz javítani a dolgokon. – ha pedig engedte, akkor rövid időre megfogtam a kezét. Sejtettem, hogy ez nagyon nem lehet egyszerű. – Én se akarok semmit se elrontani. – vallottam be a nyilvánvalót, de ha már az őszinteséget és a beszéd, szavak ereje mellett döntöttünk, akkor nem hiszem, hogy gond lenne az, hogy kimondtam ezt is hangosan. Lassan felállok, hogy töltsek magamnak még egy pohárnyi kávét, de amikor meghallom a szavait, akkor egy pillanatra megállok a mozdulatsorban. - Találkoztam az egyik felmenőmmel, aki történetesen farkas. Kiderült Linn-ről, hogy a féltestvérem. Ja, meg hogy a nagyapám itt van és bemostam neki. – mondtam neki kisebb habozás után, majd töltöttem egy kis kávét. – Amúgy nem sok minden… vagyis… - haraptam egy aprót az ajkamba, visszaültem a helyre és kicsit idegesen játszottam a bögrével. – Ezekben a hónapokban egyszer találkoztam valakivel, kicsit… mármint tudod… - mondtam eléggé zavarodottan, hiszen sose gondoltam volna azt, hogy egyszer ilyen helyzetbe keveredek. – mármint nem úgy, semmi komoly nem volt… - vakargattam meg idegesen a tarkómat és legszívesebben szerintem most Kínáig süllyedtem. Jesszusom, nem vagyok normális, de jobbnak láttam nem hazudni, se nem titkolni előle. És most még az se érdekelt, hogy a hajam félig az arcomba lógott. Legalább egy kisebb menedékül szolgált.
Örülök, hogy végre erről is beszélünk. Ugyan már több, mint egy éve történt az egész eset, látszólag még mindig mélyen érint mind a kettőnket ez. Ez hát a következménye annak, hogy nem beszéltük ki. Nem tudom, hogy mi fog lenni, mikor én is beszélek valakivel az áprilisban történtekről, remélhetőleg nem fogok teljesen leblokkolni. Ez is egy üdítő változás lehet a kapcsolatunkban, hogyha megbeszéljük a nehéz dolgokat, akármennyire is fájdalmasak. Lehet, hogy feltépjük a régi sebeket ezzel, de ezt csak egyszer kell megtennünk. Egyszer kell végig rágnunk magunkat az egészen, és utána pedig túl tudunk rajta lépni. Én legalábbis merem remélni, hogy ez fog történni, és többé már Cali sem fogja rágni magát ezen, és idővel képes lesz elfelejteni. Ha nem is elfelejteni, de belenyugodni. - És én is sajnálom, hogy kerülgettem ezt a témát, mint a forró kását. Nem tagadom, önző voltam, és úgy hittem, így lesz a jobb mindkettőnknek, ha nem beszélünk róla, ezáltal könnyebben el tudjuk feledni. Hatalmas tévedésben éltem, és meg is fizettem ennek az árát. Az elmúlt hónapokban viszont megváltoztam, és ha nem is teljesen, de megkomolyodtam, és jobban átlátok egyes dolgokat. - Ne aggódj, Cali… Minden rendbe fog jönni. Mondom neki, miközben végig simítok az arcán, és keresem a tekintetét. Tényleg hiszek benne, hogy idővel minden rendeződni fog, de ehhez mindkettőnk akarása is kell. Az enyém megvan, és amennyire az elmúlt nap mutatja, Calié is. Akármennyire is nehéz most ez még neki. Jól esett Cali puszija az arcomra, és én is kicsit közelebb hajolok nem sokkal ez után, hogy a szájára adhassak egy hasonlót. Aztán pedig még nem távolodok el tőle túlzottan. - Örülök, hogy beszéltünk erről. Remélem, most már jobb valamivel. Egy féloldalas mosollyal pedig el is távolodok végre tőle, és a saját oldalamra mászok vissza. Ha pedig nem ellenkezik, akkor már fordulok is az oldalamra, hogy végre az álmok mezejére léphessek.
- Örömmel hallom ezt. És annak is örülök, hogy végül rávettem magam, beszéljünk át bizonyos dolgokat. Meg, hogy eljöttél, pedig látszólag nem ment egyáltalán könnyen. Mikor megjelent itt, hatalmas kő esett le a szívemről. Tudtam, hogyha nem jön el, akkor az mit jelentene a mi kapcsolatunknak. Hogy vége, és nem tudjuk megjavítani. De mikor kimondta, hogy szeret még mindig, az újabb reményeket adott nekem is, miszerint egyszer majd minden olyan lehet, mint régen volt. Érdeklődéssel hallgatom, hogy mi történt vele az elmúlt időszakban, és nem is vagyok rest közbe szólni. - Lynn a féltestvéred? Apai vagy anyai ágon? És kicsoda a nagyapád? Tényleg érdekelnek ezek a kérdések, de hát a kíváncsiság sosem állt távol tőlem. Legtöbbször próbáltam nem beleütni magam mások dolgába, ha látom, hogy már sok nekik, de ha egyszer már jól ismertem az illetőt, mint akár a nővéremet, akár Calit, akkor képes voltam kikészíteni őket a kérdéseimmel. Legalábbis a múltban így volt. Elmosolyodom, ahogy elkezd össze-vissza hadonálni, és ha akarná sem tudná elrejteni, hogy jelenleg rettentően zavarba jött. Imádom, hogy van valami, ami nem változott. Hátradőlök a széken, arcomon továbbra is egy mosollyal, és megszólalok. - Megmutattad neki az Éden Kertjét, mi? Hangomból is kiveheti azt, hogy csak szórakozok vele, nem titkolt szándékom, hogy még jobban zavarba hozzam ezzel az egésszel. Végül előrehajolok, hogy megfogjam a kezét, és nyugtatólag mosolyogjak rá most már, nem úgy, mint aki heccelni akarja őt. - Nem kell magyarázkodnod, Cali. Nem voltunk együtt akkor, és te pedig csak megpróbáltad élni az életedet. Nem éppen ismerem őt úgy, mint aki már a legelső találkozásnál valakivel… érthető szerintem, mire gondolok. - Na, de ne is várakozzunk túl sokat szerintem. Ha akarsz, még zuhanyozz le előtte nyugodtan, de aztán öltözzünk, és már indulhatunk is. Eléggé sikerült már felébrednem, a gyógyszer is produkálta már a hatását, és Cali is a második pohár kávéját issza már.
Még mindig alig akartam elhinni, hogy tegnap végül sikerült felhoznom azt a témát, ahogyan azt is, hogy nem menekült el előle Ben. Nem volt könnyű beszélni róla, de úgy érzem, hogy kicsivel jobb így, hogy végre kimondtam a dolgokat és nem csak elsiklottunk felette. Mind a kettőnknek megvan a saját keresztje, ami a vállát nyomja, de ez is olyan volt, ami közösen telepedett ránk. Nem lehetett azt mondani, hogy csak az egyikünk cipeli ezt a terhet. Ahogyan annak is örültem, hogy végül mindenki maradt a saját kis térfelén este. Így is eléggé fura volt az, hogy egy ágyban aludtam ismét vele, de valahogy ennél több jelenleg nem ment volna. - Nem, nem ment könnyedén, de igazából még mindig itt lenni se könnyű. – vallottam be két korty között, hiszen ez volt az igazság. Nem hiszem, hogy ezzel sok újat mondtam volna, mert biztosan látszott még mindig rajtam, hogy nem könnyű nekem ez az egész helyzet. Ha habozva is, de végül kicsit elkezdem beavatni a dolgokba, amik történtek velem az elmúlt időszakban. Igaz, nagyját már akkor tudtam, mielőtt kimondtam volna azt, hogy ennyi volt és vége a kapcsolatunknak. Egyszerűen csak túl sok minden szakadt a nyakamba és nem akartam még tovább szenvedni sok féle szempontból se, de mindegy is. Ez már a múlt, azon úgyse lehet változtatni, inkább csak a jelenen, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat. - Igen, és persze, hogy apán lévén. Édesanyám lévén eléggé nehéz lenne… - pillantok rá komolyan, hiszen kb. egykorúak vagyunk, így kivitelezhetetlen is lenne nagyjából. – Axel. Ismered? – fogalmam sem volt, hogy mennyire tartotta mostanában a kapcsolatot a többiekkel, de én nem nagyon. Meg azért múltkor is úgy köszöntöttem a nagypapát, ahogyan nem illik, de megérdemelte. És igazából még mindig nem bánom azt a tettemet. Bárki is bármit mondjon. Attól nem félek, hogy ezzel be akarna mártani bárki előtt is. Hozzá képest eleve eléggé kezdőke vagyok. - Ohh, menj a tudod hova Ben. – forgattam meg a szemimet és kész szerencse volt, hogy nem volt semmi olyan tárgy a közelembe, amit még hozzávághattam volna. Így is eléggé zavarban voltam, és ezzel még inkább nem könnyítette meg a dolgom. – Szerintem az, hogy mit is mutattam meg neki, az csak rám tartozik. – tettem még hozzá egy kisebb torokköszörülés közepette. Ezzel se nem adtam neki igazat, de nem is cáfoltam meg. Tényleg megtartottam magamnak ezt a dolgot. A szavakra könnyedén bólintottam, de nem mondtam semmit se. Megpróbáltam élni az életemet. Hát így is mondhatjuk, bár inkább szerintem mindent elkövettem részben azért, hogy bajom essen. Szóval nem tudom, hogy mennyire is helyes a megállapítása, de inkább nem akartam belekötni abba, amit mondott. - Nem akarod, hogy kicsit megigazítsam a hajadat? Valahol láttam egy ollót is… - pillantottam rá kérdőn, ha nemmel felelt, akkor csak visszasétáltam a szobába a csókot követően, hogy felöltözzek, hiszen kint pokoli hideg lehet már most, na jó, annyira még nem, de azért sose árt melegen öltözni.
- Elhiszem, drágám… de remélhetőleg idővel már csak nevetni fogunk ezen az egészen. Én legalábbis szeretnék ebben hinni, hogy ha nem is egy hét, vagy egy hónap múlva, de bizonyos idő múltán már csak jót fogunk mulatni ezen a néhány napon. Kényelmetlen a szituáció Calinak is, ezt nyilvánvalóan látom, de szerintem az sem véletlen, hogy még mindig itt van. Szeretne itt lenni, szeretné, ha ez működne köztünk, és ezért nem lehetek eléggé hálás neki. Mindkettőnk életének félrecsúszásában közrejátszott a szakításunk, az enyémben elég nagy szerepben, Caliéban pedig ez csak betetőzte az egészet. - Dehogy lenne nehéz. Klasszikus történet. Ikertestvérek, akiket elválasztanak egymástól. Ahogy te is mondtad, nincs sok különbség köztetek. Egy olyan hét, nem? Ha valaki másnál nőtt fel így is, akár meg is változtathatták volna a születési idejét, hogy még véletlen se merüljön fel a gyanú. Na jó, látom kezdek az agyadra menni, inkább befogom. Mosolygom végig az egész beszédemet. Amit elmondtam, mind egy lehetséges kimenetel lehetett volna, hogy miért is az édesanyjuk közös. Bár… akkor mindkét szülőnek annak kéne lenni. Hm, erre sem gondoltam, mikor rákérdeztem, melyik ágról rokona. De legalább most sikerült rájönnöm. Na mindegy. - Az a morcos vén medve? Kérdezek vissza, mikor meghallom Axel nevét. Tudom, kiről beszél szerintem, habár sokat nem igazán tudok róla azon kívül, hogy harcos, meg hogy elég idős. Kinézetre pedig tényleg képes néha a frászt hozni rám. - Cali Rhine Scott. Te kis huncut. Mondom egy kisebb nevetés közepette, mikor inkább megtartja magának, hogy mi történt. Nem tagadom, tényleg érdekel, mi történt, de nem fogok erőlködni. Pláne nem most, hisz lehet tényleg itt hagyna. - Ennyire azért csak nem lett rossz. De majd maximum később. Úgy is sapka lesz a fejemen, legalább látnod sem kell. Végül én is felállok a helyemről, és visszamegyek a szobába, hogy én is felkapjam magámra a ruháimat, és elkészüljek az indulásra. Szerencsére Akirának nem szükséges pórázt viselnie, mert nem igazán szokta elhagyni az oldalamat, ha kint vagyunk. Ha Calinak sincs ellenvetése ezt követően, akkor pedig már indulhatunk. // Nagyon szépen köszöntem a játékot, imádtam! //
Csak egy aprót sóhajtottam és bólintottam a dologra, mert hirtelen nem tudtam mit kellene mondanom. Nem gondoltam azt, hogy valaha ezen fogunk nevetni, de sose lehet tudni. Számomra az a jövő még nagyon messzinek tűnt és ez talán nem volt meglepő. Túl sok minden történt mostanában és úgy éreztem, hogy még nagyon sokára jöhetne el az igazi boldogság ideje. Szeretnék hinni benne annyira, mint amennyire ő tud, de valahogy még nem ment, viszont még mindig itt voltam és azt hiszem, hogy csak ez számított és semmi más. - Mivel édesapánk a közös, így nem hiszem, hogy elválasztottak minket. Van egy olyan érzésem, hogy ő jó ideje tudja. Talán emiatt is hagyta ott apát, amikor rá bíztam őt. Tudja, hogy egykoron engem választott helyette. Egyszerűen csak nem tudom még mit kéne tennem. – rántottam meg kicsit lemondóan a vállaimat, hiszen tényleg nem tudtam, hogy mit kéne tennem, vagy miként kellene tálalnom, puhatolóznom Lynnnél. Remélhetőleg hamarosan rájövök erre is és képes leszek vele is igazán beszélgetni. Nagyon is hiányzott, mind ő, mint a kicsi, akivel betoppant ismét az életembe, viszont eme gondolatra kicsit görcsbe rándult fájóan még a gyomrom is. - Igen, pontosan ő. – feleltem inkább sietve Ben szavaira, hiszen tényleg róla volt szó, de ahogy láttam ő se túlzottan rajongott azért a fickóért. Bennem pedig még vegyes érzések keringtek. Vajon valaha elmondta volna, hogy ki ő? Fogalmam sincs, de az egyik felmenőm szépen gondoskodott arról, hogy még inkább összekuszálja az életemet. - Héé, inkább fogd be! – és azzal a lendülettel a kezembe kerülő konyharuhát hajítom felé, de a nevetésem könnyedén töltötte be a teret. Tudtam jól, hogy ugrat, de valahogy ebben a témában nem akartam még inkább elmerülni. Vannak olyan dolgok, amikről jobb nem beszélni és nem is kideríteni. Az a múlt, ez pedig a jelen. - Fodrásznak ezt ne mond. – cukkoltam őt, majd csak bólintottam arra, amit mondott. Hamarosan pedig jó rétegesen felöltöztem és már indultam is a kutyák irányába, mielőtt még rám sülne ez a sok ruha. Aztán pedig jöhetett a séta és a környezős terület felfedezése. Fogalmam sem volt arról még, hogy a Szilveszter is itt fog-e érni engem, ebben a faházban, de most valahogy nem akartam ezen agyalni. Csak hagyni akartam, hogy az élet ismét elkezdjen magával rántani. Idővel, még ha egy kisebb habozást is követően, de végül Ben felé nyújtottam a kezemet, amit remélhetőleg meg is fogott, hogy úgy folytassuk tovább a reggeli sétát.
|| Én is köszönöm a játékot, szintén nagyon élveztem!
Kezdőlap
//
