Becsuktam magam mögött az ajtót. Éreztem a tagjaimat, mégis jól eső érzés öntött el. Levettem a pulóveremet, és az egyik fogasra akasztottam. Már bőven túl voltunk a hét felénél, és a kezdeti nehézségeket legyűrve egész jól elvoltunk. Igaz, megtapasztaltam azt is, hogy miért mondják Ash természetére, hogy "nehéz elviselni". Nem azért, nem volt vele problémám, örültem, hogy ilyen rátermett, okos, és figyelemre méltó tempóval és elszántsággal állt mindenhez. Csupán csak a változékony természetével volt baj. De ez sem zavart. Engem legalábbis nem hozott ki a sodromból. Nem is tudom, hogy Fairbanks-i tartózkodásom alatt volt-e aki kihozott volna. Az órák remekül mentek, poénkodtunk a magunk módján, mindketten komolyan vettük a feladatainkat. Egyre inkább megkedveltem, s úgy éreztem, Ash személyében egy igen jó barátra leltem. - Persze, van kesztyűm. - mielőtt elindultam volna a szobába, hogy kihozzam a konyha felé vettem az irányt a kávé ügyében. - Kaphatsz kávét. - mondtam mosolyogva. Miközben kereste a bögréjét, s a szokásos hozzávalókat előkeresgélte, addig a kávé főzésével foglalatoskodtam. Miközben pakolászott, s én a tűzhelynél ügyködtem, halkan megjegyzést tett a hét végére. - Igen, sajna tudom. - mondtam őszinte szomorúsággal a hangomban - Gyorsabban eltelt, mint gondoltam. Jól elvoltam Ashleyvel, és tudtam, hogy nem tart örökké, de akkor is. Az, hogy találkoztunk az erdőben, mintha csak tegnap lett volna. - Furcsa fintora ez az isteneknek. - mondtam rápillantva a lányra. - Hamarosan kiderül, köztetek maradok, vagy vehetem a sátorfám. Egy pillanatra elhallgattam, visszanézve a kávéfőzőre. - Meg aztán, sajnálom, hogy a veled való edzések elmaradnak. - mondtam és mikor ismét rá néztem, elmosolyodtam.
*Bőszen pakolgattam s keresgéltem, hogy mi merre található, hát istenem. Nem vagyok egy konyhatündér és nem is áll szándékomban annak lenni és mellesleg pedig nem vagyok otthon, bár még ott sem mindig találok meg mindent azonnal, mondjuk sokszor sokadjára sem. Na de most sikerrel jártam, még mázli, hogy nem nagy a konya. Na de, ahogy a cukrot bele dobtam a bögrébe, már pakoltam is le a konyhaasztalról, hogy ne később kelljen. Erre szükségünk lesz, ha csak nem a kanapéját akarja összevérezni és lássuk be, ez könnyebben takarítható. Csendesen hallgattam a szavait és mindenfelé néztem Én, csak rá ne kelljen. Ó nem, nem bántott vagy valami és nem is haragudtam. Mindössze tudtam, hogy a tekintetem minden kétséget árul. Emberi szokásom, hisz Raven már a farkasom miatt érezhette is. Mely most is, mint mindig szinte körbe lengi, ugrálja a másikat hol játékra, hol pihenésre hívva… mikor milyen kedve van. Kaotikus, szóval meg sem próbáltam kiigazodni azóta sem, hogy mit miért tesz vagy épp mondja be az unalmast. Azonban a megjegyzésére egy röpke pillanatba megakadt a kezem a mozdulatban, ahogy az asztalterítőt hajtogattam össze.* - Nem tudom… ez már nem az én dolgom. * S ha tudnék valamit sem árultam volna el. De nem tudtam és azért mert nem az én dolgom, még nem jelenti azt, hogy nem is érdekel. Szerintem a dolog jobban érdekelt mint magát Ravent. Megesik az ilyesmi. Úgy látszik a kis dögöm tud szeretni is, nem csak acsarkodni állandóan. Emberi mivoltam meg… nos az más tészta, lényegtelen, hogy mit gondol, érez vagy tesz. A lényeg mindig is a farkasomon lesz. Nem rajtam. Bár tény, hogy a véleményem mind két szemszögből megosztottam Darrennel, a bizonytalan emberi és a ragaszkodó farkasomét is. És így valószínűleg kapott egy nagy semmit, hogy döntsön. De a végső próbája Ravennek még hátra van. Azonban mikor az edzések kerülnek szóba, mosolyogva rakom le a székre a terítőt és huppanok fel az asztalra. Ujjaim a copfom köré fonom és egy mozdulattal kihúzom a hajgumit, hogy így, hogy vége… finoman, lágyan keretezze az arcom. Elméletileg lányosabb, gyakorlatilag meg már amúgy is kicsúszott egy-két tincs és újra kell fognom. De egyenlőre a csuklómon kötött ki, ahogy Ravenre néztem.* - Nem feltétlen… nincs fix oktatóm egyik órára sem. Vagyis az érzékeket Jamesszel tanulom és a fakírkodásom Darren végzi, a fegyverhasználatom pedig Olen alkalmanként, máskor egyedül csinálom. Azért mert ők a legalkalmasabbak és a legjobbak. De idősebb farkasok is részt vehetnek az edzéseken, oktatásokon akár saját órarend szerint, akár beugorhatnak másokhoz is. Volt már rá példa… De ha valamelyik órámat szeretnéd, vagy csak beakarsz ugrani nyugodtan megteheted. Én nem fogok ellenkezni… Szóval lényegében csak rajtad múlik. Kevés dolog az, amire maga a Falka kötelez. Mindenki azt csinál amit akar, mindaddig, míg a feladatát jól végzi. *Vontam meg a vállaim. Darren is azt csinál amit akar, de a feladatát is ellátja. Ebből indultam csak ki, hisz magamból most nem tudtam. Tekintve, hogy kölyök vagyok se feladatom, se semmi… *
Nekitámaszkodtam a konyhapultnak, miközben vártam a kávé elkészültét. Összefontam a kezem a mellkasom előtt. Nem nézett a szemembe, és az érzései, melyeket farkasa által érezhettem furcsamód meglepett. Ash mindig a kemény, megingathatatlan énjét mutatta felém, és nem gondoltam volna, hogy kétségei támadnak. Ez is benne van a pakliban, de hiszen tudja. - Tudom, hogy nem tudod. De azért érdekel, te mit gondolsz. - igen, érdekelt. Tényleg érdekelt, mit gondol. Azért sok mindenen voltunk túl az elmúlt napokban, és oké, hogy összebarátkoztunk, meg tanultunk együtt. De érdekelt a véleménye, mit gondol rólam. Alfaként meg kellett tanulnom meghallgatni mások véleményét. És ennek örültem, még akkor is, ha nem vettem mindig figyelembe ezeket. De Ash véleménye érdekelt. Nem azért, mert ez bármiben befolyásolt volna. Az érdekelt, hogy egy barát mit gondol erről. Farkasom nyugodt hullámaival körbe ölelte Ash farkasát, ha játékra csalta, néha be is szállt. Most viszont kedvesen cirógatta a pihenést választva. Miközben néztem, ahogy rendezkedik, a közben fortyogó kávé felé fordulok. - Viszont, bárhogy is legyen, lesz számodra egy kis ajándékom, ha vége lesz a hétnek. - csalafinta mosoly bújik meg a szám sarkában, ahogy felé fordulok, kezembe a kávéfőzővel, majd töltök a bögréjébe, majd nekem is. A tejet is beleöntöm a magaméba. - Nos, ha örülni fogsz nekem, belátogatok néha egy-egy edzésedre szíves örömest. És ha gondolod, kávézni is meghívlak. - mondom neki, miközben a bögréjét felé nyújtom.
*Mutattam, mutattam… mert az vagyok. Legalábbis az oktatásomat és a céljaimat illetően. Na abban nem ismerek kegyelmet, szórakozást, bizonytalanságot és semmi olyan érzelmet ami eltántorítana avagy hátráltatna. De hékás… tizenhat vagyok, oké, hogy nem egy átlagos lány, de attól még érzek. Csak annyi, hogy olyankor háttérbe szorulnak, hisz egy jó harcos, nem érez, csak teszi a dolgát, azt amire tanították. Nem hagyja, hogy ez befolyásolja… s könnyebb olyankor nem érezni, mintsem figyelmen kívül hagyni őket. Ez olyan mint a zene… van bennem valahol egy off gomb, amit olyankor megnyomok és minden más háttérbe szorul, csak a cél lebeg a szemem előtt. Máskor meg nem találkoztunk… van ez így. De idővel talán majd azt az oldalam is megismeri aki érez, képes nevetni, ökörködni és a legnagyobb baromságokba is belemenni mert jó móka. Mint például Darren műhelyét rózsaszínre festeni Ryannel, az éjszaka közepén. Mondjuk, sajnálom, hogy nem kameráztuk be, hogy lássuk az arcát mikor meglátta. Viszont Raven szavaira felkaptam a tekintetem és csak megingattam a fejem.* - Nem tudom. Emberi felem óvatosságra int, hogy nem minden az, aminek látszik. Hogy nem az vagy, akinek mutatod magad. Hogy vigyázzak veled és ne hagyjam, hogy a farkasom ennyire közvetlen, bizalmaskodó legyen. A farkasom meg… nos Ő mástészta. Bár elbuktál, és az most lényegtelen, hogy kinek a hibájából, de mégis felnéz rád, vonzódik hozzád és ezt ne értsd félre. Megnyugtatod és ez által engem is. Bízik benned és bármikor képes lenne rád hagyatkozni. Rád bízni az életét. Feléd szeretettel közelít, míg másokhoz acsarkodva. Pedig aztán nem vagy falkatag… de még velük sem viselkedik így. Nem tudom Raven… megoszlik a véleményem, de összességében én… - haraptam ajkamba egy pillanatra - … szeretném ha köztünk maradnál. Nem tudom miként reagálna a farkasom, ha ez nem így lesz és nem is akarok belegondolni. Majd ráérek akkor mikor kezelni kell. De alkalmas vagy rá és nem azért mert szükséged van arra, hogy tartozz valahova. Egyszerűen érzem, én hiszek benned… Nem egyik pillanatról a másikra, de ismét képes leszel magadhoz engedni minket. Képes leszel hűséggel lenni, csak ki kell vívni. No meg örökké nem maradhatsz magányos, még akkor sem ha elhagyod a várost. Ha maradsz meg végképp nem… előbb vagy utóbb de döntened kell… vagy betörnek. Ez nem a mi módszerünk… * Vontam meg a vállaim. Ez a teljes véleményem, azonban felötlött valami, amit még apu említett, hogy miért is viselkedhet furcsán a farkasom. * - De persze lehet, hogy belém piszkáltál az erdőben mikor megosztottad az emlékeid. Hisz azóta furcsa… ezt én nem tudhatom. Csak a te lelkiismeret háboroghat, ha megtetted… * S bizony ez egy kérdés is volt. Így hogy lent van teljesen a pajzsa nem tudja elrejteni az érzelmeit. Észre veszem akkor is ha nem akarom. De ezt akartam. Tudnom kellett, hogy magától ilyen a farkasom vagy kihasználta a vérvonalát. Én nem éreztem, de persze kitudja… azonban reménykedtem egy számomra pozitív válaszban még úgy is, hogy most biza nem eresztettem a tekintetét. * - Nem szeretem az ajándékokat. * Mosolyodtam el halványan, hisz ez így volt. Valóban nem szerettem, hisz azoknak mindig hátsó szándékuk van. Abból meg nem kérek többet köszönöm, Joshua bőven elégszer bántott és engesztelt ki, mikor még a szerelemnek nevezhető vakká tett. De mostanában mért akar nekem mindenki ilyet adni? Múltkor Sam, most Rav. Katasztrófák a hímek. Arról már nem is beszélve, hogy nem is szokták eltalálni.* - Mért ne örülnék? A te segged is szívesen szétrúgom. Nem vagy kivétel… csak legfeljebb mosolygok közben és nem kívánlak a Pokolba még akkor sem, ha kudarcot vallok. * Vontam meg a vállaim és elvéve a poharam tettem bele tejet és az asztalon ültem továbbra is a lábaim lóbálva.*
Miközben beszélt, ismét neki támaszkodtam a pultnak, s kávémat kortyolgatva hallgattam. Számítottam ezek után a bizonytalanságára. Bár, eléggé érdekesen hangzott. Sokakból váltottam már ki efféle érzéseket, de az már régen volt, és Ashnél nem igazán tudtam, hogy ő is "effajta problémákkal" küzd velem kapcsolatban. Persze, érthető, hogy nem kell a nyakamba ugrania, és mégis... én kedveltem őt, mindenféle hátsó szándék nélkül, s az, hogy megnyugtattam farkasát, s ezáltal őt is, örömmel töltött el. Figyeltem, ahogy az ajkába harap, s szavaira a szemébe néztem. Nem fordítottam el a tekintetem. Viszont egy kissé megrémisztett. Az, hogy ezt a ragaszkodást így éli át. Másokból is váltottam ki ilyesmit, s nem mindig volt jó vége. A legszomorúbb, az Tia esete volt. Nem, Ash nem ilyen. Tia gonosz és akaratos volt, s ez nem egyenlő azzal, amit Ashley mutat felém. Mélyet sóhajtottam, s mosolyogva néztem rá. Ashley egy barát. Ideje Raven, hogy tanulj meg befogadni másokat. Ahogy a lány is tanácsolta. - Köszönöm, hogy így gondolod. És hogy ezt mondtad. Őszintén, jól esik. Nem akartam azonban elmondani neki, hogy bennem ugyanúgy kételyek vannak a Falka tagsággal kapcsolatban. De amiket mondott, örömmel töltöttek el. Nem büszkeséggel, nem gúnnyal... egyszerű, tiszta örömmel. Azonban mikor az erdőben történtekről kérdez-mondott, elcsodálkoztam. Belepiszkálni, ugyan már! Nem tettem semmi olyat, ami befolyásolhatta volna, egyszerűen emlékeket adtam át neki. Nem hazudtam, s pajzsomat nem rántottam fel, hisz nem volt mit takargatnom. Megingattam a fejem. - Nem tettem semmit veled Ash. Egyszerűen az emlékeimet osztottam meg veled. Te kérdeztél akkor, én válaszoltam. S hogy teljes képet kapj, emlékeimet átadtam. De nem vagyok szemét, és nem kutyulok bele a képességemmel az emberek gondolataiba. Nem befolyásolom őket, nem változtatok meg bennük semmit. Nem vagyok ilyen. - szavaim ugyanolyan őszintén szóltak, ahogy éreztem is magam. Hiszen miért tettem volna ilyesmit? Azért, hogy csatlakozhassak? Azért, mert megakartam nyerni a bizalmát? Ugyan már! Végig a szemébe néztem, miközben beszéltem. Nem akartam rosszat neki, sem akkor, sem most, sem soha. Ezek után meg pláne nem. - Tudom, hogy nem szereted. - mosolyogtam, miközben újra belekortyoltam a kávéba - De ezt csak akkor kapod meg, ha Darren döntött felőlem. Hogy semmiképp se értsd félre, hogy ne hidd, hogy lefizetlek. Bármi is lesz az eredmény, szeretném, ha elfogadnád. Nevettem, ahogy a seggem szétrúgására terelődött a szó. - Köszönöm Ash, igazán bátorító vagy. Most már biztosabban foglak meglátogatni. - nevetve kiittam poharamból a kávét. - De ne hidd, hogy olyan szétrúghatod az én formás seggemet. - kacsintok rá nevetve, kezemet a fejére téve simogatom meg fejét, s kezem kedvesen lemegy az arcára, azt is megcirógatva. - Na, hozom a kesztyűket. - azzal bementem a szobába, kutatva a fiókokban a kesztyűk után. - Amúgy ezzel a Sam gyerekkel nem akarsz randizni? Vagy egyáltalán nem az eseted? - kérdezem kikiáltva a szobából - Ő látszatra nagyon oda van érted. Kijöttem a szobából, s vigyorogva tettem mellé a kesztyűket az asztalra, s hirtelen letérdeltem elé. - Esetleg arra vár Signorita, hogy én kérjem meg kecses kacsóit? - nyújtom felé a kezem, eltorzítva, elnyújtva hangomat kérdezem, mindeközben szélesen vigyorgok. Remélem, érzi, hogy csak hülyülök vele, s nem veszi komolyan kérdéseimet.
- Nincs mit megköszönnöd Raven… Mindig az igazat mondom, még akkor is ha az negatív. * Vontam meg a vállaimat egyszerűen. Ha az ellenkezőjét gondoltam volna azt is megmondom ha tetszik, ha nem. Nincs azaz isten akivel szemben hazudnék avagy, ne adj isten befognám a szám. No meg Ő kérdezte, akkor meg már mindegy. De jelenleg amúgy is volt fontosabb, mint ezt tovább fejtegetni. De aztán elmosolyodtam és némiképp megnyugodtam. Még ha ez nem is látszott rajtam, hisz azt azért ne várja már senki, hogy fakírkodás előtt majd itt repesni fogok. De tényleg örültem a válasznak.* - Reménykedtem benne… de így már végképp nem értem a dögöm viselkedését. Még a végén kiderül, hogy a farkasodba zúgott. * Na jó ezt viccnek szántam, és csillogó tekintetem el is árulta. Másrészt, gőzöm sem volt, hogy miként is működik ez Farkaséknál. De akárhogyis, inkább bele ittam a kávémba, hogy haladjunk is. Hidegen nem finom, bár tény, hogy a semminél még mindig jobb. * - Ennyire kiismerhető vagyok avagy használtad a képességed… nem, nem éreztem semmit. Szóval kiismerhető vagyok… Pazar. * Hisz most a gondolataimat mondta vissza a másik. De csak megvontam a vállaim ismételten. Ahogy Apu mondta… nem baj az, ha valaki ismer, addig, míg nem fére. * - De majd meglátjuk… * Hárítottam az ajándékkérdését, de a nevetésére már összevontam a szemöldököm, ahogy a szavaira viszont már el is vigyorodtam.* - Hééé… azért ne hidd, hogy csak úgy hagyom magam és Téged kímélni foglak. * Ingattam meg a fejem, azonban ahogy az arcomra simult a keze, ösztönösen fordítottam bele az arcom egy pillanatra, aztán szerencsére már ment is. Én meg megittam az utolsó korty kávém, és levettem a pólóm, meg a nadrágom. Na nem kell itt félre érteni, nem bugyira meg melltartóra vetkőztem. Felvoltam készülve a mai órára. Szóval volt alatta egy vékony spagetti pántos top, no meg egy rövidnadrág. Szóval azért nem mentem messzire… azért csak-csak nő vagyok és vannak már melleim is, meg ilyenek. De hogy miért nem lecsatolhatóak??? Néha baromira hátráltatnak az edzéseken. De mikor ki kiáltott, csak nagyokat pislogtam amit nem láthatott. De naaa… ez most komoly? De csak sóhajtva visszahuppantam az asztalra és a lábaim lóbáltam.* - Ne legyél barom… Sam senkit sem szeret… még önmagát sem. Hogyan szeresse így bárki más? Különben meg… nem érdekelnek a fiúk. Sokkal jobb dolgom is van, mint moziba járni, nyálasan andalogni… Volt barátom… egyszer bőven elég volt. Majd akkor esetleg szóba jöhet, ha már elértem amit akarok. De akkor sem Sam. Nem az esetem, nem vagyok sem lelki szemetes kuka, sem pedig pátyolgató anyuka. Egy srácot ne tudjak a földbe döngölni, ne menjen az idegeimre. Hanem biztonságban és jól érezzem magam mellette. * Vontam meg a vállaimat. Kiabálva kezdtem, de aztán ahogy kijött lejjebb vettem a hangom. NA de mikor letérdelt felszaladt a szemöldököm. S szavaira alig bírtam visszanyelni a nevetésem.* - Hmm… meggondolandó… de apáimtól kell engedélyt kérnie. De ha nem… hát megszököm én magával. * Sosem magáztam, most mégis… hülyülés. Legalábbis annak szántam. De aztán már csak lábaimat felemelve feküdtem el az asztalon.* - De kezdjünk neki… majd utána lerendezzük Darrent meg Stevent vagy a szökésem. * Kacsintottam a másikra és vártam.*
Tekintetem az övét kereste. Dehogynem Ash... Te is tudod, hogy nagyon sokat köszönhetek neked. Nagyon is sokat. Nevettem a farkasok szerelmi szövetének lehetőségén. - Nem hiszem Ash. Az én vénem is kedveli a te kicsidet. Kevés farkasnak mutatja meg, ha kötődik, vagy kedveli. De szerintem, inkább van köztük barátság, mint effajta másik érzelem. Barátnak mondhatjuk egymást, de ezt talán a farkasok sokkal előbb felfedezik, és kifejezik egymás felé, mint mi, emberek. Mosolyogva hagytam abba a nevetést. - Tudom, hogy nem fogsz kímélni. Azért annyira már ismerlek. Mosolyogva figyeltem, ahogy arcát a tenyerembe fúrta. Jó érzéssel töltött el, hogy valaki kötődik hozzám, s igyekszik megbízni bennem. Igen. Jól esett. Aztán gyorsan a szoba felé vettem az irányt. Válaszára csak vigyorogva jöttem ki. Csinos, "lányosabb" rucikban várt rám. - Nem hiszem, hogy azért ennyire figyelmen kívül hagyod a srácot. - megvontam a vállam - De nem rossz elvárások egy férfival szemben. Miután letérdeltem, s választ kaptam, ismét nevetni támadt kedvem. Felálltam térdeplő helyzetemből, s jobb kezemre felhúztam a kesztyűt. - Atyái, bizonyára örülni fognak eme nemes cselekedete után, kis hölgy. - mondtam kedvesen, széles vigyorral. Kezembe vettem a kést. Kicsit közelebbről megnéztem a pengét. Nyugodt voltam, s reméltem, Ash is az marad. A mosoly nem múlt el, de már nem volt olyan széles, mint az előbb. Hát, vágjunk bele... gondoltam keserűen. Megfogtam a jobb karját, fedetlen kezemmel, felemeltem, s úgy fogtam meg, hogy a tenyere lefelé nézzen. Erősen megfogtam a karját, hogyha fájna, ne rántsa meg semmiképp, de nem szorítottam annyira, hogy fájjon. Nem szóltam semmit, higgadt maradtam, s a pengét a bőre fölé emeltem. Egy gyors mozdulattal alkarján egy vékony vágást ejtettem, de nem olyan mélyet, hogy vér buggyanjon elő. Ügyes mozdulat volt, de tudtam, hogy előbb vagy utóbb mélyebb sebet kell ejtenem rajta. Ez is seb, de kb. olyan, mintha egy papír élével vágtad volna meg magad. Idegesítő, s később eléggé kellemetlen, csípő fájdalmat okoz. De már így is, az ezüst hatására vörösödni kezdett a bőre. Bemelegítésnek nem árt. Elfordítottam kezemben a pengét, s ismét egy gyors, fürge mozdulattal megvágtam a vállát. Szintén vékonyra sikeredett, de a vér lassan előcsordult a résből. A vér szaga megcsapta az orromat, s egy pillanatra világoskékbe villant a szemem, de hamar el is múlt. Régen vadásztam, de ez nem azt jelenti, hogy a lánynak fogok ugrani. Lehunytam a szemem, s tartottam Ash karját továbbra is, s mikor ismét kinyitottam a lányra néztem, most már sötét szemekkel. Nyugodt voltam.
- Raaaaveeen… csak hülyéskedtem… ez a kis dög Darrenen kívül senkit nem szeret. *Jó, Darrennel meg jár a vérvonala is. De annyi baj legyen. Csak a szemeim forgattam meg közben, hogy bizony csak vicc volt, bár annak elég pocsék. De van ilyen. Egy pillanatig sem gondoltam ilyesmire, de jól hangzott és kifogásnak sem egy utolsó.* - Ne játssz kerítőt Rav… ha akart volna Tőlem valamit azt már rég közölte volna. No meg szerintem az a legjobb, ha hallgat. Láttad az órarendem, vagyis a mai napig. Mégis mikor foglalkozzak fiúkkal? A hétvégéim sem lazábban.* Vontam meg a vállaim. De tény ami tény, van jobb dolgom is mint a fiúk. Nem akarok és nem is tudok velük foglalkozni. Minek? Hogy megint megcsaljon, azért mert én nem voltam hajlandó ágyba bújni vele? Ugyan már… nem vagyok akkora marha, azért a saját hibáimból képes vagyok tanulni.* - Jah… bizonyára…. felforgatják az egész bolygót utánam. No meg Darrennek elég a farkasát követnie, elvezeti hozzám. * Vontam meg a vállaim, de hallani lehetett a hangomban, hogy kicsit sem bántam a dolgot. Sőőt… Örültem, hogy így van. Nah de munkára fel, én meg már szeletelésre készen álltam, csak épp nem sütöttek elő. De annyi baj legyen, talán ennyi a mázlim, ami jelzi, hogy ezt is túl fogom élni, amint vége lesz. Csak tartanánk már ott. Az első vékony vágást szint meg sem éreztem. Azért ennél bár többhöz voltam hozzá szokva, de az égető érzés azért most sem maradt el. Nem rángatóztam, nem mocorogtam. Bár lehet, hogy azt kellett volna. Néztem Raven arcát és a belőle áradó érzelmeket. Tudnom kellett, hogy mit vált ki belőle. A vérem szagára azonban megkondult a gyomrom és zöld tekintetem sárgában fénylett. De úgy is maradt. Farkasom a felszínen kavirnyázott keresve egy biztonságos rést, hogy kibújhasson.* - Ne engedd ki és nem vagyok porcelán Raven. Csak csináld, határozottan és gyorsan. Annál hamarabb túl leszünk rajta. S figyelj arra, hogy a hegedő sebeket újra felhasítsd. * Mondtam el, hogy lényegében mit is kell csinálnia. Hangomba némi mély tónus vegyült, szinte már morgás volt. De annyi baj legyen… a farkasom hangja… utáltam az ilyen félig átváltozásokat. De Raven kordában fogja tartani, nem bújhat ki a farkasom. Nagyon remélem, hogy nem fog és a másik képes rá.*
Kérésére bólintottam. Éreztem, hogy ő is megmozdult a vér illatára. Farkasom határozottan fellépett, s most nem tűrve ellentmondást tolta vissza a másik farkasát, hogy még csak véletlenül se ugorhasson ki a másikból. Folytattam a mozdulatot, farkasom addig is ügyel a másikra. Igyekeztem nem törődni a vér szagával. Raven, hajrá... A kést felemelve a combján egy gyors mozdulattal vágtam fel a bőr felületét. Felhasadt a bőr, s ebből már igencsak patakzani kezdett a lány vörös vére. Folytattam, nem törődve a sebbel, újból vágtam. Most a jobb karján ejtettem rövidebb, de sokkal mélyebb vágást, de figyeltem, hogy semmi fő eret, vagy ínt ne találjak el. Ez a seb alkarján, de kívülről, befelé haladt, s vér spriccelt mindkettőnkre. Farkasom továbbra is benn tartva a másikat, halkan morgott bennem, a vér szaga már kezdte őt is ingerelni. Szemem kékbe vált ismét, de nem hagytam felülkerekedni a vadat, folytattam a vágásokat. A combján, lábszárán, tenyerén végig vittem a pengét, néma, gyors, de mély vágást okozó mozdulatokkal. A behegesedő sebeket újra felhasítottam. Rá emeltem világos szemeimet. Hát igen, nem tagadható... Farkasok vagyunk. Nem mosolyogtam, komolyan vettem a feladatot, s ügyeltem rá, hogy semmiképp ne alakuljon át teljesen. A kést a top felé emeltem, majd egy hirtelen mozdulattal a felső anyagát áthasítva mély vágást okoztam a hasán, s végig húztam egészen a csípőjéig. A bordáján x mozdulatokat leírva vágtam a húsba. A vér vörössé festette az ezüst pengét. Farkasom továbbra is erőteljesen nyomta vissza a másikat, nem hagyta, hogy bármiképp felszínre törjön. A vér szaga teljesen átjárta érzékeimet, de a feladatra koncentráltam, s nyugodt maradtam. Most nem veszíthetem el a fejem. Az asztal oldalához léptem, hogy a hátán folytassam a feladatot. Mintha ostort tartottam volna a kezemben, fürge mozdulat sorokkal vágtam szét a top anyagát. A vér az asztalra fröccsent, de folytattam a munkát. Mélyen belevágtam a húsba a pengét, s hagytam, hogy a kezem ösztönösen cselekedjen. A vér a sebekből végigcsorgott a lány hátán, bemocskolva a maradék ruhaszöveteket, ami még fedte a lányt. A lábáról a padlóra csepegett az élet nektárja. Az asztalról már említést sem teszek. Elé léptem, s a hegesedő sebeket újra és újra felvágtam. Farkasom morogva tartotta vissza a másikat. Nem fenyegette, nem félemlítette meg, de tudtára adta, most nem jöhet ki, s vissza is tartotta. Ha a másik meg is próbált volna kitörni, farkasom oda kapott, energiáival visszaszorította, ha kellett erőszakosan, nem engedte, hogy a másik fegyelmezetlen legyen. Nem, ezt most nem lehet. Kezemre folyt a vér, de nem engedve a csábításnak, uralkodtam magamon, s mozdulataimon. Aztán az állát megfogva ép kezemmel felemeltem arcát. A szemébe néztem, majd a kést az arcához emeltem. Tartottam az állát, hisz ilyenkor ösztönösen elrántja a fejét az ember. Arcán végig húztam a pengét, mindkét oldalon, s néztem, ahogy a vér a sebekből kifakadva lecsorog a bőrén. Szemem izzott, de nyugodtságot sugároztam felé, még ha ez egy kissé most nehezemre is esett. Sajnos megfeledkeztem arról, hogy a farkasnak is enni kell. Ahogy rengeteg mindenről megfeledkeztem mostanában. De elemelve tekintetem, s elengedve az állát, tovább csináltam a dolgom. Addig folytattam, míg Ash nem kéri, hogy hagyjam, vagy a beállított kis óra nem szól, hogy vége.
*Éhes voltam… Ó de még milyen. Éreztem ahogy kapar, ahogy szinte belülről kezd el rágcsálni, hogy utat törjön magának, hogy felemésszen, jóllakjon. Nem akartam etetni, de néha muszáj volt. Azonban most csak Raven farkasának köszönhettem, hogy bent maradt. S bár fülét-farkát nem húzta be, de egy helyről morgott és várta, hogy mikor lankad a másik figyelme, hogy kiugorhasson a burokból. Akaratom, kitartásom szép lassan adta meg magát, míg már a büszkeségem sem volt az, mi meggátolt volna benne, hogy kérjem, hogy hagyja abba. Nem, nem igazán érdekelt a dolog, hogy az arcomon folynak végig a könnyeim, hogy ég a bőröm, olyan mintha csak lángok közé vetettem volna magam. Fogaim felsértették a bőrt az ajkaimon és a húsomba martak, újra és újra, míg már nem érezte, csak az államon végig folyó vért, melyet nyeltem is közben. De ahogy már ez sem segített, halkabb nyöszörgések, fokozatosan váltottak állt, elfojtott kiáltásokba. Körbe lengett, szinte betöltötte a házat a vérem, a fájdalmam szaga. De meg nem szólaltam volna, hogy hagyja abba. Érzem, hogy mennyit bír a szervezetem… A bordáimnál már éreztem, hogy elég… de kijjebb kell tolni a határt, minél hamarabb annál jobb. Minél gyorsabban annál hamarabb kerülök a célba. Magam előtt láttam a szüleim és ez némiképp meg acélozott, így mikor az arcomhoz emelte a pengét sem rántottam el a fejem. Mindössze csak összeszorítottam a szemeim. S még pár vágást bírtam… s éreztem, hogy mind a vérveszteség, mind a fájdalom, a tűrés határom megtépázása szinte az ájulás széléig küldött. Farkasom energiái halványan rezonáltak már csak, én magam pedig igyekeztem felfelé úszni a sötétben, abban a sötétségben mely csak egyre jobban magába szippantott. Kezem még alig érezhetően mozdult és Raven karjára siklott… megállj jelezve, csak épp túl későn. A francba… kellett nekem nem kajálnom azért mert megvoltam csúszva…. Ez volt az utolsó gondolatom még mielőtt minden érzékem kialudt körülöttem. *
// Válaszodtól – tehát attól, hogy mit teszel - függően, HA úgy van a következő reagomban jön Apu értem. NJK-ként, az engedélyével én fogom bemesélni.//
A kezemen éreztem kezét, s a vért elmaszatolta a bőrömön. Beleájult a karjaimba, s azonnal eldobtam a kezemből azt az átkozott kést. Hallottam, ahogy koppan a padlón, de én már a kezembe kapva Ash-t, vittem a kanapéhoz. Végigcsöpögött a vére a padlón, a szőnyegen, de ez volt most a legkevesebb. Nem érdekelt. A franc ebbe a lányba, vártam, hogy szóljon! Nem akartam, hogy ismét csalódjon, hogy lássa, képes vagyok erre, de... A francba is! Le kellett volna állnom! Hallgatnom kellett volna a megérzésekre, nem lett volna szabad... A gondolatok végigviharzottak a testemen, de ahhoz képest nem estem pánikba, sőt. Szinte úgy viselkedtem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy ezüst kés vagdalkozás után elájul egy lány, s a kanapémon ápolgatom. Rosszabb vagyok, mint Hannibal. A feje, s a végtagjai alá párnákat helyeztem, hogy vér áramoljon ismét a fejébe, s a légútjait szakszerűen szabadon hagytam, hogy nyugodtan kaphasson levegőt. A már előkészített kötszeres doboz tetejét felpattintva kezdtem el ellátni Ash sebeit. Nem is tudom mikor, de később azt vettem észre, hogy halkan dúdolgatok. Dúdoltam neki. Talán azért, hogy így visszataláljon, vagy mert én így éreztem nyugodtnak magam. Nem tudom. Egy kisebb, vízzel teli lavórt hozva, szivaccsal, gyengéden lemostam róla a vért, tetőtől talpig lecsutakoltam, de óvatosan mozgattam, s sebeire is vigyáztam. Farkasom aggódón, de gyengéden, védelmezőn lengte körbe a lányt. Mire végeztem, a víz a lavórban teljesen vörössé vált. Sebeit szakszerűen elláttam, bekötöztem. A mélyebbek, s lassabban hegesedő sebeire egy hűsítő kenőccsel átitatott gyolcsokat tettem. Talán ennyi idősen azért megtanul az ember ellátni egy sérültet. Friss vizet hoztam, a kisebesedett ajkait benedvesített vattával megtörölgettem. Leültem mellé a kanapéra. Végignéztem rajta. Szinte mindenhol kötések borították, a ruhája cafatokban lógott a testén. Szörnyen éreztem magam a látványától. Farkasom körbeölelte a másikat, s nyalogatni kezdte. Megsimítottam Ash bekötözött arcát. A nyakát s a homlokát hideg vizes kendőkkel megtörölgettem. Nagyon csúnyán megvagdostam, és nem voltam erre büszke. Iszonyatosan fájt. De akkor, amikor mindezt megtettem... olyan, természetesnek hatott. Szemeim még mindig kéken ragyogtak, de a vér szag uralmát a kötszer, s a kenőcsök illata kezdte átvenni. A konyhába sietve, hoztam ki némi kekszet, s az asztalra tettem. Ha felkel, tudjon enni valamit. Én is csupa vér voltam, a kezemen a kesztyű bűzlött a vér szagtól. Letéptem magamról, majd a kandallóba vágtam. Ismét a konyha felé vettem az irányt, majd a még mindig a padlón heverő kést felvettem onnan. Gyors mozdulatokkal letisztítottam, s elcsomagoltam. A tisztább konyhapultra tettem. Kimentem ashleyhez, s most már nem mozdultam el mellőle. A kötszeres dobozt ismét elővéve kivettem egy apró üvegcsét. Az oldalán ez állt: repülősó. Hát, sajna nem egy kellemes dolog, de... Lecsavartam a tetejét, de közben halkan énekeltem neki. Véletlenül sem hagytam abba. Az orra alatt többször elhúztam az üvegcsét, hogy érezze az erős szagot. Farkasként sokkal rosszabb egy ilyen illat, hiszen kifinomultabb az effajta érzék. Reméltem, hogy beválik.
*A sötétség szinte magába szippantott. Röhej, hogy képes vagyok ezt az állapotot elérni. Azt, amibe farkasnak nem szabadna kerülnie. Hisz egy ember ilyen… gyenge. Bár lássuk be, az már meghalt volna, szimplán elvérzik. De most olyan nyugtató volt… annyira élveztem ezt a kietlenséget. Nem volt semmi. Csak a néma feketeség, mely védelmet nyújtott a maga rideg módján, elzárva a zord külvilágtól. Egy idő után már nem is küzdöttem ellene. Csak elmerülve, fürödtem, mosolyogva intettem be a világnak és ezzel önmagamnak. Hisz senki nem kényszerít rá, hogy ezt tegyem. De én mégis… Talán valahol elvesztettem útközben a józan eszem? Nem tudom, de most nem is érdekel… csak ez a sötét és… hmm… valahol zene szól. Nem, valaki énekel. Ezen a ködön keresztül hallgatom és csak még otthonosabbá teszi ezt a bizarr helyet. Nincsenek képek, nincsenek álmok… nincs semmi. Csak a szín tiszta csend, melyben most nincsenek benne az élet zajai. Egyedül Raven dallamai törik meg a csendet. Lassan a felismerés is elért a tudatomhoz, ismertem ezt a számot. Ó de még mennyire. Régi korom – vazz… mintha több ezer éves lennék – egyik altatója. Annak, amikor minden szó és mondat mély fájdalmat okozott, mikor Joshua megcsalt. Mikor csak Steven volt a menedékem, még akkor is, ha senki nem látta rajtam… éjjelente, esténként Ő bújt hozzám vigasztalón és törölte le a könnyeim. Ó de hogynem nem Raven… én és mások is tudják, hogy milyen a másik oldal, milyen mikor nevetés helyett könnyek borítják az arcod, mikor át billenünk a másik oldalra így a rossz oldalra kerülve. De mindig van választás… senki nem győzhet le… csak ha lefekszel. De sosem szabad lefeküdni, ha elesik az ember is fel kell állni. DE ezeket nem mondhatom neki, bármennyire is szeretném. De annyi baj legyen, majd elmondom neki, ha már tudom. Ha már nem lesz ilyen távoli a hangja, mikor kitudom nyitni a szemem és lesz erőm a felszínre úszni ebben a sötétségben… De ne, ne hagyja abba… olyan jó, hogy énekel. Ám a dal, egyszer csak elhall… és már semmisem köt a jelenhez és végleg elmerülök benne. Farkasom energiái már csak halványan pislákolnak. Nincs őt sem Ő, sem én…
Ashleynek már egy bő háromnegyed órája otthon kellett volna lennie. Darren tudta, hogy merre van a kölyke. El is indult, hogy megnézze mi van vele, még úgy is, hogy tudta, nem szereti a Pöttöm ha utána járkálnak. Nem telt bele sok idő és a Síparadicsomon keresztül ért el, a faházakhoz melyek egyikét Raven bérelte jelenleg. Már kint érezte, hogy valami nem stimmel, hisz a vér átható illata szinte szivárgott a házból. Kezét kopogásra emelte, és ha beengedték csak enyhén felvont szemöldökkel nézett a másikra.* - Szia. Ash? * Nem volt ideges, azonban felismerte vére, vérét. Ő szokta végezni a lány önsanyargatásának ezt a részét, de szinte választ sem várva ment be a nappaliba, ahonnan érzékelte a halvány energia foszlányt. Hisz ez már nem volt forrás. Tudta mi történt… Ash nem szólt. Sosem szól. * - Mi a… Tupilekre Raven, Te vagy az idősebb. Tudnod kellett volna, hogy hol az elég! * De nem kiabált, csak a fotelről elvette a plédet és a kis szöszit belecsavarta, mit sem törődve a többivel, vagy azzal, hogy Ravennek szüksége van-e a plédre vagy sem. Farkasa energiái óvón, féltőn, otthonosan ölelték körbe a csöppséget, amely viszont most jóval erősebb volt. De se nem agresszív, se nem indulatos ellenséges meg végképp nem. Aztán minden köszönést mellőzve ölelte fel lányát és vitte haza. *
//Köszöntem a játékot, a mai nap folyamán indítom a rejtélyes hármast és az utolsó játékunk a hétre. //
A lány mellett virrasztva ültem a kanapén. Semmi nem használt, sem a repülősó, sem semmi. Nem aggódtam érte, csupán... csupán nagyon rosszul éreztem magam. Nyugodt voltam, tovább dúdoltam neki. Farkasom óvón körbe ölelte. Hibáztattam magam azért, ami történt. Úgy éreztem magam, mint annak idején... Mint mikor elvesztettem őket. Mint mikor elvesztettem őt. Megsimítottam a homlokát. Reméltem, hogy álmodik. Szépeket. A dalt abbahagytam, mikor megéreztem Darren energiáit, Mielőtt kopogott volna, kitártam előtte az ajtót. Azonnal félre is álltam, csak egy bólintással viszonoztam köszöntését. Láthatta Asht a kanapén, a szanaszét heverő géz és tubus darabokat a padlón, na és persze a vér szaga, amely a helyiséget körbelengte. Megvártam, míg bejön, s farkasom félre is állt Ashtől, hogy a másik óvón körbeölelje. Figyeltem, ahogy a plédbe csavarja lányát, s karjaiba emeli. Szavaira csak lesütöttem a szemem. - Tudom. De mindez mit számított? Igen, meg kellett volna állnom, de Ash akaratának is meg akartam felelni. A francba Raven! Miért nem hallgattál most a fejedre, miért hagyatkoztál egy kislányra? Sose tettél ilyet azelőtt, csak olyannal szemben, aki... aki már nincs itt. Darrent figyeltem. Nyugodt voltam, mégis úgy éreztem, mint aki most szabadult ki a káoszból. Megvártam, míg kivitte a lányt. A nyitott ajtóból figyeltem még egy darabig őket. Aztán lassan becsuktam az ajtót. Végig tekintettem a szobán. Aztán neki álltam rendet tenni, elnyomva magamban a csalódottság, s szomorú düh érzéseit.
Már-már fájdalmas belegondolni, mennyi idő eltelt azóta, hogy szétmentünk Calival. Mégsem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá. Voltak korábban barátnőim, de ilyen érzéseim egyikük felé sem volt. Legtöbbjüket maximum néhány hét után el is felejtettem, túltettem magam rajtuk, de Calin mai napig nem vagyok képes túllépni. Lehet gyerekesen viselkedtem, de jó ideig próbáltam kerülni őt, hátha így könnyebb lesz őt kiverni a fejemből. De nem. Tisztában voltam vele, hogy exek nem lehetnek csak úgy barátok, mint korábban voltak. Így hát végül főként a munkámba feledkeztem, és a régi jókedvű, vicces Ben jó mélyre temetődött bennem. Nem beszéltem sok mindenkivel, a tetoválásokat is csendben készítettem, de persze udvarias voltam, hogyha kérdezett valaki valamiről, akkor ha nem is fejtettem ki, de kapott választ. Erre, és az őrzőknél történő munkámra fókuszáltam legfőképpen, az emberi kapcsolatokat pedig jobbára teljesen megpróbáltam elkerülni. Vagy két-három hónapig ezt sikerült is, utána pedig szépen lassan próbáltam visszanyerni a régi önmagamat. Nem rágódtam annyit a múlton, mint azokban a hónapokban, egyszerűen csak megpróbáltam elfogadni, több, de inkább kevesebb sikerrel. Jó ideig a házamból is kiköltöztem, mivel egyszerűen nem bírtam oda visszamenni. Túl üres volt a ház, és túl sok rossz emléket idézett fel. Számtalan szép is volt köztük, de akárhányszor elsétáltam a házam előtt, hogy most abbahagyom ezt, és bemegyek, nem voltam rá képes, mert ezek szinte sosem jutottak eszembe. Tehát történtek is változások az életemben, miközben mégsem. Karácsony környékén volt a legrosszabb. Emlékszem, a legutóbbi milyen szép volt Calival, hogy mennyire jól elvoltunk. Most pedig konkrétan nem volt kivel eltöltenem ezt az ünnepet. Vagyis volt igazából, csak nem emberi lénnyel. Miután már kicsit elkezdtem újra a régi önmagam lenni, úgy döntöttem, hogy nekem ez a magány egyáltalán nem tesz jót. Végül pedig a menhelyről befogadtam egy kutyát. Nem azért választottam huskyt, mert hogy ez is csak fokozza a fájdalmas emlékeimet, egyszerűen csak láttam, hogy ahogy rám, erre a kutyára is ráfér a szeretet. Biztos voltam benne, hogy sok mindenen keresztül ment már, pedig mindössze csak két éves volt még. Azóta pedig szinte mindenhova vele járok. Ő volt az, aki igazán sokat segített nekem, hogy kilábaljak ebből az egészből. De képtelen voltam továbbra is elfelejteni őt. Így hát jött az elhatározás, hogy beszélni szeretnék Calival, és akár így, akár úgy, de lezárni magamban ezt az egészet. Írtam is neki egy üzenetet, hogy örülnék, ha beszélhetnénk, valamint a helyet is leírtam, meg az időpontot, hogy hol fogom várni. Úgy voltam vele, hogy vagy eljön, vagy nem. Ha úgy dönt végül, hogy inkább kihagyja a lehetőséget, akkor már az is elég válasz lesz. A síparadicsomban az egyik faházat kibéreltem, hogy ott legalább nyugodtan el tudunk beszélgetni. Már persze, ha egyáltalán eljön. Épp raktam a kandallóba a lehasogatott fadarabokat, hogy ha már kint nem is lehet, legalább itt bent legyen meleg. Akár egyedül töltöm az estét, akár nem. Akira épp a fotelban szuszog, és pihen, mikor végül hallom, hogy megérkezik Cali. Ki is nyitom az ajtót. - Szia. Gyere, fáradj beljebb. Aztán pedig félre is állok az útjából, hadd jöhessen be, és az ajtót bezárhassam. - Add csak ide a kabátod, felakasztom. Elképesztően fura újra látni őt, és beszélni vele. És remélhetőleg nem csak egy köszönés erejéig ugrott be, hanem ő is beszélni szeretne. Ha a kabátját engedi, hogy lesegítsem róla, akkor utána már teszem is a fogasra fel. - Foglalj helyet a kanapén, én is megyek mindjárt. Valamit kérsz inni esetleg? Nem valami bő a választék. Van egy kis víz, sör, meg egy kicsit erősebb. Akármit kér, már megyek is a konyhába, hogy hozzak neki. Ha nem kér semmit, akkor is kimegyek a konyhába, és én iszok egy pohárnyi vizet, majd pedig a virággal a hátam mögött megyek vissza. Nem levenni akarom a lábáról, vagy ilyesmi, egyszerűen csak szeretnék kedveskedni neki. És tudom, hogy szereti az orchideát, így vettem is neki egy csokorral. Ha időközben leült, akkor én is helyet foglalok mellette, és odaadom neki a virágokat. - Ez itt a tiéd. Remélem még mindig szereted őket.
Jó pár hónap eltelt és eléggé sok minden történt az elmúlt időszakban. Sok mindenre fényderült, amikkel hirtelen nem tudtam mit kezdeni. Újra találkozni akartam azzal a nővel, aki olyat mutatott a családomról, amit eddig nem tudtam és volt egy olyan érzésem, hogy talán még több újdonsággal is tudna szolgálni. Nem fogom azt mondani, hogy bízok benne, mert attól eléggé messze áll, meg mostanában nem is a bizalomról voltam híres, ahogyan a jókedvemről. Legtöbb esetben mindenkit elkerültem, az edzéseken meg még saját testi épségem se érdekelt. Egyik futás során találtam meg Dustyt is, de azóta se jött érte a gazdája, így könnyedén ragadt nálam a picike buldog. Igazán édes volt, és mostanában néha együtt is futottunk, ha enyhébb volt az idő. Fogalmam sem volt arról, hogy honnan szökhetett meg, vagy miért rakták ki, de én ennek ellenére is nagyon örültem neki. Nem voltam túlzottan még emberbarát hangulatban, hiába közeledett egyre inkább a karácsony, mert ez akkor se változott. Természetesen Linn-nek is próbáltam segíteni, de egyre nehezebben ment az, hogy magamban tartsam az igazságot. Fogalmam sincs arról, hogy ő tudta-e, vagy igen, ahogyan azt se tudom, hogy melyik variációt lett volna könnyebb megemészteni, így szép lassan kicsit talán tőle is távolkerültem az elmúlt időszakban. Egyre inkább kezdtem elérni azt, hogy csak magam legyek és senki más, mintha csak így egyszerűbb lenne az élet, pedig nem volt az. Egyáltalán nem. Karácsonykor se lett jobb a helyzet, hiszen még édesapám hívásaira se reagáltam, mintha csak a föld nyelt volna el, de képtelen lettem volna még több hazugságot elfogadni tőle. Néha eszembe jutott az a túra is, amikor megismertem Jamest, miközben ugyanakkor néha a legváratlanabb pillanatokban eszembe jutott Ben is, de aztán sietve űztem el az ilyen fajta gondolatokat. Azt se értettem – még most se, pedig itt állok az ajtó előtt-, hogy pontosan mit is keresek itt. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem kellene itt lennem. Ez az év utolsó előtti napja, és valahogy úgy éreztem, hogy nem állok erre készen, de végül mégis kopogtam. Örökké se lehet futni, egyszer végérvényesen mindennek véget kell vetni, vagy mi a szösz. Valójában viszont fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz ennek a találkozásnak a vége, ahogyan azt se értettem, hogy minek kellett egy tökre vadidegen helyen találkozni. - Köszi. – csak ennyit mondtam, majd beljebb sétáltam, amikor viszont a kabátomat kérte el, akkor csak megráztam nemlegesen a fejemet. - Jelenleg inkább megtartanám. – feleltem ismételten eléggé kurtán. Talán ez is egy kisebb biztonságérzetett adott ahhoz, ha akarok, akkor bármikor elmehetek. Nem kell keresgélni, se felkapni, ha úgy alakulnának a dolgok. - Egyelőre nem kérek semmit se. – utasítottam vissza az ajánlatát, pedig talán egy kicsit erősebb ital jó lett volna most. Akkor lehet, hogy könnyebb lett volna ez az egész helyzet, mert egyszerre éreztem túlzottan idegennek ezt a szituációt, ugyanakkor a szakításunkkor feltörő pocsék érzések is jelen voltak. Túl sok minden kavargott a fejemben. Helyet pedig addigra se foglaltam, mire visszatért. Inkább csak körbepillantottam a szobában, majd megálltam egy asztal mellett, aminek kicsit neki is dőltem. Amikor a csokrot odaadja, akkor kicsit meglep vele, mert erre nem számítottam és ettől még idegesebb leszek belül, mert kezdem azt érezni, hogy ez nem lesz egyszerű. – Köszönöm ezt is, de igazán nem kellett volna. – alig látható mosoly jelenik csak meg az arcomon, majd kicsit jobban szemügyre veszem a virágokat, a csokrot. Igazán gyönyörű volt, ez tény, de akkor se értettem, hogy miért kell ezt. Nem szenvedtünk már eleget? - Mit szeretnél Ben? Miért hívtál ide? – még ha sejtettem is, akkor is hallanom kellett tőle. Tudni akartam, hogy mit gondol, mit miért tesz pontosan, hiszen hallani, tudni és sejteni nem ugyanaz. Nem kizárt, hogy illett volna kicsit közelebb menni hozzá, vagy helyet foglalni, de egyelőre úgy éreztem, hogy tökéletesen el vagyok ott, ahol vagyok és a kisebb távolság jelenleg inkább jónak tűnt, mintsem bajnak.
Inkább visszafogom a sóhajaimat, mielőtt a végén még félreérti, vagy csak túlreagálja, és idő előtt elmegy. Lezárni szeretném ezt az egészet valamilyen módon, de ez az egyik legrosszabb végkimenetel, hogy egyszer csak feláll, és elsétál. Ha még ennyire sem lenne képes, akkor én sem próbálkoznék tovább, hanem fognám a cuccomat, és én is indulnék más utakra. Csak bólintok arra, mikor azt mondja, nem kér semmit sem, és megindulok a konyha felé. Azt sem tudom, hogy mennyi időt fog ez a beszélgetés elvenni, de ha nagyon belemerülünk, annak a töménynek is lesz még szerepe az egészben. Nem akarok olyan emlékeket felidézni sem benne, sem magamban, ami fájhatna nekünk. De tisztában vagyok azzal, hogy ez is egy oka volt annak, hogy végül szétmentünk. Mindketten hibásak vagyunk ebben, nem fogom egyedül ráhárítani a felelősséget Calira, de teljes mértékben magamra sem vagyok képes átruházni. Próbálom figyelni az arcvonásait, hátha meglátok benne valamit, de nem várhatom el, hogy a karomba omoljon. Nem is várom el. Fogalmam sincs, hogy azóta van-e már egyáltalán valakije, és ilyesmik. Nem követtem őt, sőt, ahogy említettem, próbáltam minél jobban elkerülni. De ezt a beszélgetést mindenképpen meg akartam ejteni. - Tudom. De akartam. Csak ennyit mondok az egészre, ahogy látom, hogy egy kicsit megrándul a szája széle. Nem tudom, hogy ez most mosolygás lenne, vagy valami más, és nem is vagyok olyan típus, aki elkezd kombinálni ilyen apró dolgokból. - Konkrétan ide azért hívtalak, mert nem hiszem, hogy hozzám eljöttél volna. Néha még én is alig vagyok képes belépni azon az ajtón. A másik ok pedig, mert nem akartam kisközönséget. Válaszolok először a második kérdésére, aztán pedig valaminek én is nekidőlök a hátammal. Jelenleg nem tartom jó ötletnek, hogy túl közel legyünk egymáshoz. Most még nem. - Egyszerűen képtelen vagyok kiverni téged a fejemből, Cali. Voltak kapcsolataim korábban, jóval hosszabbak is, de senkit nem szerettem korábban úgy, mint téged. A legtöbbjükön maximum hetek múlva túl tudtam lépni, rajtad még 4, majdnem 5 hónap múltán sem. Szerintem elég csak rám nézned, hogy lásd, mennyire megviselt ez az egész időszak. Hajamat sem vágattam hónapok óta, most sem áll sehogy, szakállam is eléggé hülyén néz ki jelen állapotában. Kicsit elhanyagoltam magamat ilyen szempontból. Miért is ne tettem volna? Nem volt meg az a személy, aki miatt jól akartam kinézni, akinek tetszeni akartam. Korábban, akármennyire sem voltam harcos, edzettem még reggelenként is, hogy formában maradjak, és ne lehessen Calinak sem panasza rám. Most meg egyedül a sport miatt edzek, amit szintén elhanyagoltam. Ott teljesen ott kell lennem, hogy ne legyen semmi különösebb gond, koncentrálnom kell, és jelen állapotomban erre képtelen vagyok. - Tudom… nem, ez nem jó szó rá, sejtem, hogy miért döntöttél úgy, hogy szakítsunk. Volt időm gondolkozni, hogy mit ronthattam el. Mindent megadtam neked, amit csak tudtam. Szerettelek, védtelek, amennyire csak képes voltam. Az egyetlen dolog, amire képtelen voltam, hogy beszélgessek veled arról az esetről. Emiatt mentünk szét, nincs igazam?
Ha egyszer valaki azt mondja, hogy ilyen lesz a helyzet, a hangulat és így fogunk egymásra pillantani, akkor könnyedén nevettem volna ki és mondtam volna azt, hogy mi sose fogunk idejutni… nem hittem volna sose azt, hogy egyszerre ennyire fájhat valakinek a jelenléte, a pillantása, hiszen kár lenne tagadni, hogy annyira egyszerű lett volna idejönnöm és továbbra is ácsingóznom itt. Rohadt nehéz volt, de mégis igyekeztem nem egyből elrohanni, ha már megtettem ezeket a lépéseket, akkor tudni akartam, hogy mi vár rám, ránk itt. Emlékszem, hogy egykoron nem csak a kandalló adta meleg töltötte volna meg melegséggel a szobát, hanem az egymás iránt érzett szenvedély, érzések is, de most… Hirtelen semmiben se voltam már biztos. Pontosan annyira fürkészően néz engem, ahogyan én őt, mintha csak valami bombával tarkított mezőn lépdelnénk és egymás arcának a rezdüléséből akarnánk olvasni, hogy elkerüljük a robbanást, vagy a még nagyobb károkat okozzunk a másiknak, vagy netán magunknak. Vélhetően egyikünk se tudta azt, hogy mennyire jó ötlet volt ezt az egészet megszervezni, jelen lenni, vagy éppen mi lesz ennek a vége, vagy mikor is jön el a vég, ami elkerülhetetlen. Csak a torkomat köszörülöm meg, de nem mondok semmit se, hiszen mégis mit kellene mondanom? Korábban természetesebb volt az, hogy ilyennel lepett meg, de most hirtelen fura volt és szokatlan. Kedves volt tőle a tett, de akkor se tudtam hirtelen mit kezdeni vele. Fura dolog tényleg az élet és az ő remek szellői, amik imádnak mindent megkavarni, hogy az embereket sokszor tanácstalanságba vagy éppen váratlan helyzetekbe sodorja. - Valóban nem mentem volna el oda, nem akarom betenni oda a lábamat. – eléggé határozottan jelentettem ki ezt, de így éreztem. Hinni akartam abban, hogy a sok rosszat, ami történt ott még jóvá lehet tenni, de aztán minden egyszerűen szertefoszlott és néha olyan érzésem volt, ha nem jövünk ide, akkor még minden rendben lenne… de eljöttünk otthonról és itt… fogalmam nincs mi is lenne a legjobb szó. Az utolsó dologra csak bólintottam, de mind a ketten tudtuk, hogy itt is lehetnek kéretlen fültanúk, ha esetleg farkasok is lébecolnak jelenleg errefelé. Kabátom cipzárját lehúzom teljesen, miután a sapkát és a kesztyűmet is magam mellé rakom az asztalra, hiszen a meleg egyre inkább kezd körbeölelni. Végül a karomat könnyedén fonom össze magam előtt. Pillantásomat körülbelül a mondandója felénél kaptam el és inkább a tűzet figyeltem, ami könnyedén és felhőtlenül táncolt, mintha semmi gond lenne. Nem akartam, hogy az íriszeimben lássa a fájdalmat, illetve sírni se akartam előtte. Megfogadtam, hogy többé nem fogok sírni senki előtt se. A külsejét korábban is volt szerencsém megcsodálni és tényleg nem festett túl jól. – Kész csoda, hogy Abie még nem kapott el a csöves kinézeted miatt. – csak ennyit bírtam mondani, mintha a többi részét hirtelen nem hallottam volna, de szerintem így is feltűnhetett neki a gombóc a torkomban, hiszen a hangom eléggé megváltozott a korábbihoz képest. Másrészt meg nem hiszem, hogy meglepte volna ez a megszólásom őt, hiszen mindig is kimondtam azt, amit gondolok. Tényleg kicsit úgy festett, vagy talán jobban is, mint kellene és rossz volt abba belegondolni, hogy részben miattam. Ujjaim az asztalszéle köré fonódtak, amikor tovább folytatta a dolgot. Mondhatni az ujjaim elfehéredtek, ahogyan egyre erősebben kezdtem el szorítani a kezeimmel. A pillantásom pedig ismét rövid időre máshova tévedt, miközben egy keserű nevetés hagyta el az ajkaimat. Haboztam, talán csak másodpercek teltek el, vagy talán perceg, amíg inkább a békésen alvó kutyát figyeltem. Hófehér volt a bundája, gyönyörű volt, fehér mint a tisztaság, a remény színe, vagy éppen akár a tisztalapot is szimbolizálhatta volna, de ez nem volt ennyire egyszerű. - Tényleg azt hiszed, hogy csak amiatt? – kérdeztem meg végül kissé rekedtes hangon, mint aki a sírással küzd. – Sok minden miatt alakultak így a dolgok, talán az volt a kezdőlöket, ami végigkísérte az egészet, aztán jött a téged ért dolog – utaltam itt a vörös holdas dologra. – Majd pedig sorra jött a többi, mint például a tökéletes családom hazugságai. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy többé nem akarok mosolyogni, mert mások ezt akarják. Nem akarom elhitetni a világgal, hogy minden rendben van, hogy olyan erős vagyok, mint amilyennek hisztek… - a könnyeim pedig könnyedén gördültek végül végig orcámon, ha megpróbált volna közeledni, akkor a kezemet felemeltem, hogy ne tegye. Nem akartam jelenleg, hogy közelebb jöjjön. – Csak úgy éreztem, hogy elegem van és nem akarok maszkot vi… - de nem bírtam tovább, a hangom könnyedén csuklott el, majd sietve töröltem le a könnycseppeket az arcomról és még kicsit megráztam a fejemet is, majd mély levegőt vettem és kisimítottam még mindig rövidebb fürtjeimet, mint egykoron voltak. Persze azóta a vége már kapott egy kisebb szőke hatást is, hiszen a változás néha kell…
- Meglepő, vagy sem, a kinézetemről nem teljesen az ő tiszte dönteni. A munkámra pedig nem hat ki túlzottan. Ha nagyon akarnám, még azt is benyöghetném, hogy ebből is látszik, hogy dolgozom, mert még borotválkozni sincs időm. Se haj, se arcszőrzet tekintetében. Nem egyszer volt, hogy bent maradtam az egyetem pincéjében éjszaka, és akár a társalgóban, akár a szobámban, de elaludtam teljes kimerültségemben, merthogy az előtt napokig semmit nem voltam képes pihenni. Hol az ágyamban, hol pedig az asztalon pihentetve a fejemet keltem fel. Viszont látszólag Calinak sem könnyű ez most egy cseppet sem, hisz nem hiszem, hogy csak úgy véletlenül változott meg a hangja így hirtelen. Az én könnycsatornáim már jó ideje kiszáradtak, és nem fogom tagadni, de van bennem egy feles jelenleg, hogy ne eshessek hasonlókba bele, mint amibe Cali. Mert tudom, hogy képes lennék rá. Még így is nehezen megy beszélni, akármennyire is örülök neki, hogy végre nem csak kerülgetjük egymást, mint a forró kását. Kellett idő mindkettőnknek, de jelenleg mégis kettős érzés van bennem, miszerint lehet több is kellett volna, illetve hogy már így is sok volt. Idegesít, hogy nem képes rám nézni. Még alig beszéltem, de máris elfordította rólam a tekintetét. Nem értem, hogy miért nem képes a szemembe nézni. Ő szakított velem, nem én ővele. Mikor elerednek a könnyei, már léptem is volna közelebb, de egy lépést nem tettem, mikor rájöttem, hogy ez nem biztos, hogy a legjobb ötlet. Így inkább visszadőltem a falnak, és karba tettem a kezeimet. Végigsimítok a fejemen, mikor elcsuklik a hangja, és néhány pillanatig nem is igazán tudok mit szólni ehhez az egészhez. - Mindig is az élet jó oldalát próbáltam figyelni. Korábban nem történtek ilyenek velem egyszer sem, mint ami az elmúlt másfél évben. Sosem tudtam a nehéz dolgokról beszélni, mert el akartam őket felejteni, amilyen gyorsan csak lehet. De konkrétan, ami veled történt tavaly, és ami velem ebben az évben… most már tudom, hogy beszélnem kellett volna róla. Veled, akárkivel. Mert mindkettő engem is belülről emésztett fel. Csak már annyira hozzászoktam ehhez az érzéshez, hogy képtelen voltam észrevenni. Mikor kimondtad, hogy vége, az volt a katalizátora az egésznek. Minden egyszerre szakadt rám. A legnagyobb csapás mégis az volt, hogy elhagytál. Azt már egyszerűen… képtelen voltam elviselni. Időközben az én hangomon is érezhette, hogy kicsit megváltozott, és egy könnycsepp is utat tört volna magának, ha nem törlöm le gyorsan. - Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád. És amit most mondtál, hogy maszkot kell viselned... Én úgy szeretlek, és szerettelek mindig is, ahogy és amilyen vagy, előttem pedig nem kell viselned ezt a maszkot, ezen pedig semmi nem tud változtatni. De ezek szerint nem tudtam eléggé kimutatni. Amit mélységesen sajnálni tudok csak. Nem, még most sem lett jobb semmivel, egyre nagyobb gombóc képződött az én torkomban is, ahogy egyre jobban megnyíltam Calinak. Most jövök rá én is, hogy ilyesmi… mármint ilyen mélyre szántó komolyság az érzéseimről… vele még nem beszéltem róluk így. Na de úgy néz ki, az az egy feles nem volt elég mégsem.
- Részben a főnököd, így valamilyen szinten van beleszólása, akár hiszed, akár nem. Nem beszéltél vele, igaz? – pillantottam rá kérdőn, hiszen talán segíthetett volna neki. Ha egykoron nekem nem hagyta, hogy beszéljek vele, nem avatott be túlzottan az érzéseibe, akkor hátha mással megtette. Kár lenne tagadni, hogy valamilyen szinten nem aggódtam érte. Talán ez sose fog igazán eltűnni bármi is történjen és ez a...bizarr kinézete se segített, amivel megajándékozta a környezetében élőket. Bármennyire utáltam azt, hogy a hangom elárult valamennyire, attól még a fejemet idővel felszegtem pontosan úgy, ahogyan egy határozott és megtörhetetlen nő tenné. Pont ez ne menne nekem? Egészen sokáig éltem úgy az elmúlt időszakban, már csak tényleg a jól ismert mosoly hiányzik, aminek szinte mindenki bedőlt. Egyszerűen tényleg nem tudtam, hogy ennyire jó színész voltam abban az időszakban, vagy inkább csak mások voltak túl vakok, hogy tovább lássanak az orruknál. Bár ha már itt tartunk, akkor szerintem kész csoda, hogy még Will se kapott el az elmúlt időszakban nem éppen őrzői viselkedéseim miatt. Néha egy-egy pillantás többet árul el és nem voltam abban biztos, hogy a sajátérzéseim eltitkolása mellett képes lennék-e látni a szemében lappangó érzéseket. Szem a lélek tükre, de vajon tényleg akarok még mélyre látni? Nem eleget szenvedtünk már? Hiába volt az a sok boldog pillanat, hirtelen úgy éreztem, hogy a rosszak sokkal hosszabb ideig tartottak és ez még inkább keserű érzéssel töltött el. Szavak ömleni kezdenek, a rés még tovább repedt, de legalább nem közelít. Fogalmam sincs, hogy miként reagálnék a közelségére. Még az se kizárt, hogy lekevernék neki, vagy éppen ellökném, vagy tényleg ki tudja… Mostanában eléggé szeszélyes voltam, elég csak arra gondolni, hogy miként köszöntöttem a hazug nagyapámat. Mire ismét beszélni kezd, addigra valamennyire sikerül azért összeszednem magam, még ha egy-kettőt szipogok is, de legalább a könnyeimnek megálljt parancsolok. - Néha túlkésőn realizáljuk a valóságot, látjuk meg azt, hogy mit kellett volna tenni. – talán közhelynek fogja gondolni, de a szavai alapján nagyon is igaznak bizonyult ez, amit mondtad, majd ismét picit megráztam a fejemet. – Én is mindig a dolgok jó oldalát próbáltam látni, de attól még nem voltam vak ahhoz Ben, hogy lássam a rosszat és amiért látni mertem, emiatt kizártál, mérföldekre kerültél tőlem! Mintha csak ki akartál volna zárni… - kicsit talán túlzottan is felemeltem a hangomat és picit még a kezemmel is hadonásztam tehetetlenségemben. Pár lépést tettem, idegesen lépdeltem, mintha csak így próbálnék lehiggadni, ami az elmúlt időszakban megint eléggé nehézkesen ment. Higgadtság már annyira nem volt jelen, mint régebben. Hajamba idegesen túrtam, de végül aztán ismét neki dőltem az asztalnak. - Szerettél, sokszor éreztem, de még se láttad azt, hogy nem vagyok jól, vagy ha láttad is, akkor se próbáltad megérteni. Elterelni a gondolatát az embernek, vagy megoldani egy problémát nem ugyanaz. Igyekeztél, de még se láttad akkoriban azt, hogy nem ajándékokra van szükségem, nem arra, hogy együtt csináljunk valamit, egyszerűen arra lett volna szükségem, hogy meghallgass igazán, hogy megnyílj és ne pedig ellökj, amikor már így is volt egy szakadék közöttünk… - harapok egyet alsó ajkamba, ahogyan az újabb könnyek utat akarnának törni. Nem engedem, nem engedhetem, nem akarok ismét sírni. Eleget sírtam már, még akkor is, ha én akartam kiszállni abból a vágányból. Tudtam jól, hogy nem csak az ő hibája volt, de talán érthető, hogy idővel kicsit talán bele is fáradtam abba, hogy megpróbáljak még inkább a felszín alá jutni, mint ahogyan engedte, miközben szép lassan az életem és amiben hittem darabokra kezdett hullani.– Miért most? – kérdeztem meg aztán fürkészően, hiszen sose engedett ennyire be a gondolatai közé. Egyszerűen tudni akartam, hogy mi történt, hogy úgy döntött év utolsó előtti éjszakán mégis megteszi, illetve ennyi hónap után. Időközben valahogy, az egész beszélgetés közben valamikor a kabátom is az asztalra került, mintha csak hirtelen túl meleg lenne, mintha csak a démonaik begyújtottak volna remekül, hogy végre az igazság a felszínre kerüljön.
- Beszélni ugyan beszéltem vele, de nagyon kurtán. Lehet, hogy jobb lett volna, ha elmondom valakinek a bajaimat, de egyszerűen semmi kedvem nem volt ezzel traktálni senkit. Akármennyire is tudom, hogy valószínűleg szívesen segített volt Abigail is. Tudom, hogy ő nem olyan, akit csak a munkám érdekli, és a felmutatott eredmények. - Tudom… És ahogy mondtam, sajnálom is. Bár tisztában vagyok vele, hogy ez halott embernek a csók, körülbelül annyit ér az egész. Mindenesetre szeretném, ha tudná, megbántam azokat, amiket tettem… jobban mondva, amiket nem. Ilyen komoly kapcsolatom még, mint amilyen Calival volt, olyanban még nem volt részem. A hosszabb kapcsolataim is olyanok voltak részben, hogy ivócimborák voltunk, valamint az ágyban sem lehetett egymásra panaszunk. Már az elejétől tudtam, hogy ő viszont más lesz, csak azt nem sikerült észre vennem, hogy ehhez nekem is változni kellett volna. Ami késik, nem múlik, ahogy mondani szokták. Csak attól félek, hogy már tényleg túl késő ehhez. Továbbra is karba tett kézzel állok, és hallgatom, amiket Cali mond. Néhány pillanatra oldalra pillantok. El sem hiszem, hogy ide jutottunk. Ha valaki tavaly ezt mondja nekünk, hogy ez fog történni köztük, valószínűleg az arcába röhögök. Erre tessék. A szövege végére újra ránézek, de nem szólok semmit. Nem vagyok hülye, tudom, hogy igaza van. Nem fogom áltatni magamat, mert azzal semmire nem megyek. Mikor felteszi a kérdését, akkor szemeimmel a padlót keresem, és próbálok valami ésszerű választ találni. El is telik vagy fél perc, mire végül sikerül megszólalnom, és újra ránéznem. - Hogy lásd, képes vagyok megváltozni. Érted mindenképpen. Egyszerűen nem vagyok már teljesen ugyanaz az ember, aki két évvel ezelőtt voltam, mikor megismerkedtünk, és ehhez akármennyire is fáj kimondani, a szakításunk is hozzásegített. Azóta megkomolyodtam, és volt időm mérlegelni a dolgokat. Majd pedig sóhajtok egyet, és ismét végigsimítok a hajamon a kezemmel. - Elvesztettelek, és azóta szinte képtelen vagyok bármit is csinálni. Azóta nem voltam egy versenyen sem, mert képtelen lennék teljes mértékben arra fókuszálni, és a végén még kárt tennék magamban. A részemmé váltál, Cali, te tettél igazán teljessé. Tudom, hogy megvoltak a hibáim már akkor is, de amilyen az elmúlt időszakban voltam, az tényleg csak egy halvány árnya annak, aki mondjuk még ez év márciusában voltam. Mielőtt viszont bármit is válaszolhatna, ellököm magam a faltól, és közelebb sétálok hozzá. Ha nem lök el magától, vagy ilyesmi, akkor az egyik kezéért nyúlok, hogy megfogjam azt. Ha viszont azt látom, hogy már nagyon feszeng, és egyáltalán nem akarja, hogy közelebb menjek, úgy csak megállok előtte. - Szeretném újrakezdeni veled. Képes lennék bármit megtenni azért, hogy újra együtt legyünk. Ha az a kérdés járkálna a fejedben, hogy nem szenvedtünk-e már eleget egymásnak köszönhetően… csak gondolj a szép emlékekre. A találkozásunkra, mikor anélkül jöttél utánam ebbe a városba távol mindenkitől, akit korábban ismertél, egyedül miattam. Boldogok voltunk Cali. Szerettelek, és tudom, hogy te is szerettél engem. Veszek eztán egy mélyebb levegőt, és folytatom. Kicsit nehézkésen tudom csak elkezdeni. - Egy… egyetlen kérdésem van csak, amire szeretném ha őszintén válaszolnál, a szíved mélyéről. Szeretsz még?
Abból amit mondott könnyedén ki lehetett következtetni azt, hogy biztosan nem beszélt ezekről Abigail-el, pedig szerintem könnyedén képes lett volna segíteni neki. Hatalmas szíve van, ahogyan megértő és eléggé idős, még ha a kinézete nem is ezt sugallja, de nem állt szándékomban ezt tovább boncolgatni, hiszen most nem emiatt voltunk itt. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja azt, amit mond, de akkor se tudtam semmit se reagálni rá. Mintha már túl késő lett volna bocsánatot kérni, pedig úgy tartják, hogy azt sose késő. Most viszont hirtelen még se láttam értelmét. Nem éreztem azt, hogy bármi is könnyebbé vált volna ezek után. A helyzet könnyedén volt pocsék és szar úgy ahogyan volt. Egyikünk se volt ez könnyű, de mi mégis képesek voltunk a múltat tovább karcolgatni, mintha csak még több fájdalmat akarnánk okozni saját magunknak, egymásnak. Mintha az összefoltozott sebeket hirtelen valaki most csak úgy feltépte volna, mert nem szépen forrt be. Pontosan észreveszem azt, ahogyan néha félrepillant és bármennyire szánalmas, azért jó volt látni azt, hogy nem csak nekem nehéz a másik pillantását állni, vagy éppen a kimondott „vádakat” állni, és hagyni, hogy ismét több sebből vérezzek, vérezzünk. Egy részem még mindig úgy volt vele, hogy ostobaság volt idejönni, hiszen ha nem szenvedtem eléggé már így is az elmúlt időszakban, akkor most már szerintem tökéletesen megkoronázásra került ez az egész ezzel a beszélgetéssel. Amikor viszont nem mond semmit se, akkor se szólalok meg. Csak türelmesen várok, mielőtt tényleg inkább eltűnnék az éjszakába… talán örökre… Sose akartam azt, hogy miattam változzon meg, de ahogyan mondani szokták az élet mindenkit formált és valahogy minket időközben el is sodort egymás mellől. Néha pedig a legfájdalmasabb pillanatok képesek valódi tükröt állítani elénk, hogy mit is rontottunk el. Keserűen nevetem el magam. - Milyen érdekes, hogy te nem tetted, mert féltél attól, hogy bajod esik. Én viszont megtettem, mert semmi se érdekelt. – biztos voltam, hogy érteni fogja, hogy az edzésekre gondolok. Nem egyszer csináltam kimerülésig, vagy éppen úgy, hogy az se érdekelt mi bajom lesz. Elég volt arra visszagondolni, hogy miként hagytam magára Gloriát is, amikor csak gyógyítani akart a közös harc után rajtam. Néha talán picit megfordult a fejemben az is, hogy ott kellene hagynom az egész őrzőséget, amíg tisztán nem tudok gondolkodni. Nem túlzottan örülök annak, hogy közelebb jön, de még se adom semmi jelét. Mintha részben a kíváncsiság nagyobb lenne. Mintha tudni akarnám, hogy mire készül. Amikor a kezemet megfogja, akkor akaratlanul is összerezzenek, de nem húzom el. Bármennyire nehéz hagyni ezt az egészet, bármennyire is akarnék részben menekülni és távolabb lenni tőle. Szavaink köszönhetően pedig egyre inkább kezd nőni a gombóc a torkomban, hiszen mit ér a sok jó, ha a rossz sokkal erősebben él bennem és képes volt ennyire megmérgezni mindent. Mitől lenne most másabb? Mind a ketten megváltoztunk…de mielőtt még túlzottan az ezernyi gondolatban elveszhetnénk ismét megszólal. Érzem rajta, hogy egyre nehezebb neki is ez, de mégis megteszi. A kérdése… nem reagálok rá, egyből nem. Csak figyelem őt, mintha valahonnan máshonnan akarnám kiolvasni a válaszokat. Talán a légzésem is pár pillanat erejéig fura lesz. A kezem végül óvatosan siklik arcára, kicsit talán meg is remeg, mintha ismerős vonások után kutatnék arcában, a nem éppen bizalomgerjesztő külső mögött. - Mindig is szerettelek Ben és ez sose fog változni… - mondom ki végül kicsit másképpen azt, hogy még mindig fontos számomra, de mielőtt bármit is reagálhatna, azelőtt mind a két kezemet elhúzom és kicsit távolabb sétálok tőle. Megállok a kandallóval szemben - vélhetően neki háttal - és a tűzjátékát figyelem. – De nem tudom azt mondani, hogy folytassuk onnan, ahol egykoron abbahagytuk. Nem menne, tudom, egyszerűen érzem, mert ez ennyire nem könnyű… - kezdtem bele a dologba, majd egy picit nagyobbat nyeltem, viszont mielőtt még bármit is mondhatna ismét megszólalok. – Te is mondtad, hogy megváltoztál, ahogyan én is megváltoztam. Talán mind a ketten túlzottan megváltoztunk. Ezt nem lehet befoltozni, begyógyítani csak úgy, mintha csak egy omladozó házat javítanál ki, mert ez a ház már nem ugyanaz. Egyik alappillére se az, mint ami egykoron volt. – utaltam itt saját magunkra, majd a karomat magam előtt összefontam, mintha így akarnám összetartani magamat. A beszéd pedig egyre nehezebb volt, néha kicsit még a hangom is megremegett. – Tényleg képes vagy bármit megtenni? Még azt is, hogy ellőről felépítsd ezt az egészet? – pillantottam végül rá kérdőn bárhol is állt. Az íriszeimmel megkerestem őt. Mintha az utolsó kérdésemben benne lenne a válasz, hogy van még esély, de ahhoz az kell, hogy mindent teljesen ellőről kezdjünk. Talán pontosan úgy, ahogyan szinte első találkozásunkkor tettük. Újra meg kell ismerni azt, akik most vagyunk, újra meg kell tanulni azt, hogy miként tudjuk a másikat közel engedni és hasonlóak.
Amit Cali elmond, az is csak arra enged következtetni, hogy nem csak engem viselt meg a szakításunk. Egyedül annyi a különbség, hogy másképpen vezettük le. De ez nem is olyan meglepő, hiszen ő nem véletlenül választotta azt, hogy harcos legyen. Persze tisztában vagyok vele, hogy őt nem csak a szétmenésünk viselte meg, hanem még egyéb más dolgok is. Akárhogy is nézzük, az elmúlt fél évben elég sok minden elcsesződött mind a kettőnk életében. Örülök, hogy végül nem utasítja vissza a közelségemet, és engedi, hogy legalább a kezét megfogjam. Láttam ugyan, hogy összerezzen egy pillanatra, de ezen nem lepődtem meg egyáltalán. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet ez most neki is. Én is nehezen találom a megfelelő szavakat, amivel itt tudom tartani, és nem üldözöm el őt. Ezért is volt nem egyszer a mai beszélgetésünk során, hogy néha hosszú másodpercekig nem is tudtam megszólalni, mert próbáltam összeszedni a gondolataimat. Tisztában voltam vele, hogy talán ez az egyetlen és utolsó lehetőségem arra, hogy Calival visszataláljunk egymáshoz, és ehhez mérten próbáltam a beszédemet alakítani. És fájjon akármennyire is az igazság neki, vagy nekem… tudjuk, hogy mi nem olyanok vagyunk, aki a másiknak hazudna. Szinte levegőt visszafojtva várom a válaszát. Én kértem azt, hogy nézzen mélyen a szívébe, és úgy válaszoljon, ezért egyben várom türelmesen és türelmetlen a válaszát. Ha most azt mondaná, hogy nem, már nem szeret… akkor hagynám, hogy elmenjen, nem erőlködnék feleslegesen. Mikor keze rásiklik az arcomra, kicsit rá is hajtom a fejemet, mert nagyon hiányzott már az érintése. Szavai jól esnek, viszont jól tudom, hogy még csak most fog jönni a „de…” Mikor eltávolodik tőlem, akkor pedig már várom is a folytatását a mondandójának. Értem, mire akar kilyukadni, és örülök, hogy egyre jár az agyunk is. Idővel közelebb sétálok hozzá, méghozzá mellé, és hol őt, hol a tüzet nézem. Mikor viszont érzem a pillantását magamon, akkor én is felé fordulok. - Tudom, hogy nem folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk. És ezért is kerestelek meg még ebben az évben. Új, tiszta lappal akartam kezdeni az évet, reményekkel tele, hogy minden rendbe jöhet köztünk. Szóval igen, képes vagyok az elejéről kezdeni, mert ahogy mondtam, szeretlek, és nélküled csak halvány árnyéka vagyok önmagamnak. Habár azt már tényleg nem tudom neki megígérni, hogy ugyanolyan tempóban fogunk haladni, mint mikor először megismerkedtünk. Ahhoz már túlzottan sok emlék köt hozzá, és nem is fog ugyanannyi idő kelleni ahhoz, hogy újra belé szeressek. Főként azért, mivel az érzéseim egy pillanatra sem szűntek meg augusztus óta. Pont ez volt az oka annak, hogy annyit szenvedtem. Sóhajtok egy aprót, majd pedig újra megszólalok. - Na, most már jöhet valami erősebb? Nem hiszem, hogy túlzottan ártana. Eléggé nehéz ez most mind a kettőnknek, és ha valamit megtanultam az évek alatt, hogy az alkohol remekül fel tudja oldani a gondokat. Ha csak átmenetileg is.
Egy szobában, helységben lenni vele egyáltalán nem könnyű. Hiába került le rólam a kabát, hiába került felszínre még több szennyes, akkor is néha még megfordul a fejemben, hogy a legjobb az lenne, ha elmennék és nem hagynám azt többé, hogy a múlt kísértsen, de eddig is próbáltam időről időre eltemetni, de igazán sose jött össze. Nem tudom, hogy mi lesz a vége, vagy meddig fogom elbírni azt, hogy a szavainkkal egyre inkább megtépázzuk az így se túlzottan ép lelkünket, hiszen a testi sebek sokkal hamarabb begyógyulnak, mint a lelkiek. Néha áltatjuk magunkat is, hogy már jól vagyunk, közben pedig nem. Elég csak arra gondolni, hogy mennyi mindennek fordítottam az elmúlt időszakban hátat. Nehéz megállnom azt, hogy ne toljam el a kezét, vagy éppen ne adjam a tudtára, hogy pár lépéssel arrébb tágasabb lenne. A harc egyre inkább dúl mélyen legbelül és hirtelen én se látom egyre inkább annak, hogy mi lesz a vége. Még akkor se, ha úgy érzem, hogy nem minden veszett el és van még remény. Hirtelen a káosz csak növekszik és még a tűzjátéka se képes semmit se csillapítani. Ezernyi érzés kavarog mélyen legbelül. Hallom a közeledő lépteit, de még se fordulok felé. Egyszerűen képtelen vagyok rá. A szavak jönnek maguktól, hiszen kár lenne ámítani magunkat, hogy bármi esély is van arra, hogy ez ott folytatódjon ahol múltkor abbamaradt. Talán egy kisebb fajta bizalom is megrendül akkoriban, hiszen a felszín sose volt igazán megkapargatva, míg végül aztán annyira magával rántott a mélység minket, hogy kimondtam azt, hogy elég volt. Sok mindent elbír az ember, de eljön az a pillanat is, amikor a pohár túlcsordul, akár akarjuk, akár nem. Aztán végül mégis rápillantok. Látni akarom íriszeinek a játékát, amikor válaszol a kérdésemre. Magam sem tudom, hogy pontosan mit akarok hallani, vagy éppen mi lenne jó. Másokon akartam segíteni egykoron, azért ezt a szakot választottam, de most… most már fogalmam sincs, hiszen legtöbb esetben az elmúlt időszakban magamnak se tudtam, nem láttam azt, hogy mi a helyes vagy mi nem, akkor mégis miként tudnék segíteni másoknak? - Úgy gondolod, hogy még létezik olyan, hogy tisztalap számunkra? Tényleg ennyire hiszel benne? – bár csak én is tudnék ennyire hinni benne, de láthatja rajtam, hogy én nem vagyok ennyire elszánt ilyen téren. Túl sok kétely lappang mélyen legbelül, még akkor is, ha továbbra is fontos számomra és mindig is az volt. Még akkor is, ha a különtöltött időben más férfival is összesodort az élet. - Mi van akkor, ha elbukunk, ha még se fog olyan jól menni ez az új kezdet, mint szeretnénk? – szembe kellett ezzel is nézni, hiszen néha a szerelem nem elég ahhoz, hogy valami működjön, valami kis plusz dolog még kell, valami apró szikra, ami túlzottan is megfoghatatlan. - Igen, kérek. – nem fogok sokat inni, de most határozottan úgy éreztem, hogy jól esne. Pár pillanat erejéig ismét a tűzet bámultam, majd az alvó kutyára pillantottam. Annyira békésen aludt, mintha a körülötte zajló csatározásból semmit se érzékelt volna. Amikor megjött az ital, akkor elfogadtam és habozás nélkül húztam le, mintha csak ettől várnék egy kisebb erőt ahhoz, hogy végig tudjam csinálni ezt. - Én… félek… - bukott ki végül belül a legerősebb érzés. Nem tudtam merre kellene indulni, mit kéne mondani és még mindig egy részem menne, menekülne. Túl sok volt mostanában az ismeretlen. Ismerem őt, de még se. Részben egy idegen, hiszen mind a ketten megváltoztunk és mi van akkor, ha a változások nem is férnek meg egymás mellett?
Szerintem elképzelni sem tudja, hogy mekkora kő esett le most a szívemről azzal, hogy még ő is lát esélyt arra, hogy újra tudjuk kezdeni. Én nem akarom, sosem akartam, és sosem fogom ráerőltetni az akaratomat rá, mert tisztelem őt annyira, hogy ne döntsek az élete fölött. A tanácsok adása, és ehhez hasonlók pedig teljesen más tészta. És tényleg hülyeség lenne tagadni, hogy remekül kiegészítettük egymást, és boldogok voltunk. Akármennyire is elevenebben élnek bennünk a rossz dolgok, a jókról sem szabad megfeledkeznünk. Gondolom, hogy Cali is ezért képes adni nekem még egy esélyt, hogy jóvá tegyem a múltban történteket. - Annyi szent és biztos, hogy a nulláról nem tudunk kezdeni. Ahhoz már túlságosan is jól ismerjük egymást, és az érzéseink is túl valósak voltak. Ezt nem lehet elfelejteni. Újra fel kell építenünk egymás felé a bizalmat. Ebben hiszek, hogy erre képesek leszünk. Ha nem hinnék benne, akkor valószínűleg Cali most nem is lenne itt. Egyszer már elvesztettem őt, de többet nem akarom. És nem fogom áltatni magamat, tisztában vagyok vele, hogy egymás felé megrendült a bizalmunk, ez vezetett főként a szakításhoz. De hiszem, hogy bizonyos változások útján képesek leszünk újra visszatalálni egymáshoz, és boldogabbnak lennünk, mint korábban valaha is voltunk. - Akkor elbukunk. Lezárjuk a történetünket, az életünk ezen szakaszára pontot teszünk, akármennyire is fog ez fájni. De erre nem akarok gondolni, hogy megtörténik. Pedig tudom, hogy ez az eshetőség is fent áll. Csak bólintok arra, hogy kér valamit, és már indulok is ki a konyhába, és kiveszek két felespoharat, meg a hűtőből a vodkát. A poharakkal egyik kezemben, vodkával a másikkal megyek vissza, és rakom le a kanapé előtti asztalra. Kiöntöm a poharakba az alkoholt, majd az egyiket odaadom Cali kezébe. Nem vártam el semmiféle tósztot, és látva, hogy ő is lehúzza egyből, én sem teszek másképpen. A poharak visszakerülnek az asztalra, én meg már előre is kiöntöm a következő kört, aztán pedig megfogom Cali kezét, ha engedi, és magammal húzom a kanapéra, hogy leüljön. Füle mögé simítom a haját azt követően, hogy megszólal, és figyelem őt. - Mitől félsz? Hogy nem fog megint működni? Hogy nem lesz jó megpróbálni újra, mert csak tovább fogunk szenvedni? Akármit válaszol rá, a következő megszólalásomon nem változtat. - Én úgy gondolom, hogy ez az egész csak akkor fog működni köztünk, ha őszinték leszünk a másikkal. És nem fojtjuk úgy magunkba a dolgokat, mint legutóbb. Elmondani, mit érzünk, mire vágyunk… ez a legfontosabb.
Kezdőlap
Válaszodtól – tehát attól, hogy mit teszel - függően, HA úgy van a következő reagomban jön Apu értem. NJK-ként, az engedélyével én fogom bemesélni.//
//
