Fogalmam sincs, hogyan kellene most éreznem magam. Úgy értem: ülök itt, kávézgatok, várok valakire, aki egy másik életben állítólag a barátom volt, gyilkolni készülök; de mindezek mellett nem ugrik feljebb a pulzusom a megszokott értékeknél. Ez normális? Mert ha csak nekem az, akkor komoly gondok vannak. Mármint nem nálam, hanem a világban, mert én most éppen szemetet készülök eltakarítani; így pedig a szó amit keres majd a lakosság, az a "köszönöm". És ezzel szerintem máris megvan mivel igazolhatom magam a későbbiekben, ha netán megint szorulnék az őrzők előtt. Alig öt perce görnyedhetek a kávém fölött, mikor megérzem az idegen farkasenergiákat. A pajzsom nyitva, mert én manapság ilyen őszinte lélek vagyok, szóval azt se bánom, ha mentálisan letaperol, miként minden idegen farkas a másikat. Ez a módi legalább kéznyomokat nem hagy, a másikon meg lila foltokat, ha netán lereagálom. Fairbanks elég vicces város, így hogy lassan már a lakosság egynegyedét vérfarkasok meg őrzők alkotják, szóval első körben teljesen hidegen hagy a másik farkas jelenléte. Egy kicsit még akkor is, amikor mellém érve leszólít. Nem az a "szia cica! Van gazdád?" hangszín... Felnézek rá. - Ha nem Corvin névre hallgatsz, akkor semmi dolgom nincs veled. - mondom száraz hangon, mintegy jelezve felé, hogy talán mégiscsak be kellett volna mutatkoznia, de a fickó már leül velem szemben. - Oké, hát akkor foglalj helyet... - ugyan kicsit megkésve, és kelletlen hangon, de piszkosul vágom az etika kódexet így este tíz magasságában. A további szarkasztikus megjegyzéseimet leöblítem még egy korty kávéval, mert elhangzik az a mondat, ami egyértelművé teszi, hogy a farkas okkal jött ide hozzám. Ő Corvin. Ebben az előbbitől meg a bukósisak miatt vagyok biztos. - Gyors leszek. - ígérem, de csakis rajta áll, hogy mennyire állom a szavam. Gondolatátvitelben folytatom. ~Valaki azt mondta nekem, hogy hozzád forduljak, ha segítség kell. Hát megtettem.~ Az a valaki Jeremy volt, az "egyszer volt" védelmező szellemem, akit úgy egy héttel a memóriatörlés után szakítottak el tőlem. ~Mint vendéglátós, bizonyára te is hallottál már Quentin tevékenységéről a városban...~ Ha vele még nem próbálkozott volna, azt megértem, mert Corvin mögött ott áll egy egész falka. Engem viszont megtalált a nyomorult, nekem pedig nem hagyott más választást... ~Ma éjjel megölöm.~ Előbb nyelje le ezt, aztán előállok a többivel is.
Okééé, mégis be kellett volna mutatkozni. Pf, ez van, szépen újraindították akkor ezek szerint. Egy hangyaszarnyit rosszul is érint, hogy így pikk-pakk megkaptam én is a magam "delet"-jét a memóriájában, de eb csont beforr, én meg nem vagyok lelkizős. A nyelvem hegyén volt, hogy hívjon Duncannek, de ha kiradíroztak, akkor cseszhetem. Lemondóan sóhajtottam, de ez nem neki szólt, hanem ennek a helyzetnek és felállásnak. Ha öt éves lennék, rohannék "Will bácsihoz", és toporzékolva követelném, hogy adja vissza a barátom. Így viszont elkönyvelem, hogy eggyel megint kevesebben lettek. Inkább kértem egy pohár narancslét. - Oké - biccentettem a gyorsaságra, aztán hallgattam, amit gondolatban közölt. Tényleg nem szarozott! ~ Rebesgették a többékiek, képben vagyok, kiről van szó ~ feleltem első körben, aztán Tara előállt a farbával, én pedig halkan füttyentettem. Még jó, hogy Quentin egy kóbor farkas, nem ember, különben megint megütné a bokáját. Ma este öli meg. Kicsit ráncoltam a homlokom, de nem túráztattam fölöslegesen az agyam, inkább kérdeztem. ~ Hogyan tervezed? Gondolom nekem is lesz benne szerepem, ha csak nem öngyilkos merényletre készülsz és a végrendeletedet bíznád rám. Benyögtem volna, hogy a répaültetvényét én kérem, de az neki most semmit se mondott volna, én meg nem sok örömet láttam abban, hogy ilyenekkel szórakoztassam magam. ~ Tudod egyáltalán, hogy hol van? Vagy hol lesz? Nem egy magamutogató fajta. És sajnos nem is száz éves, bár ezzel nyilván ő is tisztában van, ha már találkoztak és pácban van. Ez a bajban levés viszont egyáltalán nem új helyzet, sem az ő, sem az én részemről. Hiába, jobban vonzzuk a bajt mint egy taliga mágnes a vasreszeléket. Ahol meg egyszerre ketten vagyunk... Remélem senki nem dobta ki a Bibliáját!
Narancslé. Hát persze! Jeremy ezt is mondta, csak ez mára már elpárolgott a fejemből. Annyi személyről kellett megtudnom rohadt gyorsan, nagyon sokat, hogy a lényegtelennek tűnő részletek csaknem teljesen felszívódtak. De ez a narancslé dolog még feldereng, mert a szellem úgy mesélt róla, mintha szentségtörést, főbűnt követett volna el a a farkas. A beszámolónak ezen a részén vigyorogtam és most is akarok, de ezt most elrejtem a kávéscsészém mögött. Ez nem az a hely, és nem (számomra sose volt) nosztalgia találkozó. Cserélünk. Ő már abbahagyta a homlokráncolást, hát én folytatom, amint a hogyanokról kezd el érdeklődni. ~Nem keverlek bele. A te neved tiszta marad.~ nem, tényleg nem akarom bemártani, aztán vagy otthagyja a fogait, és akkor már két halálesetért felelek, vagy ő szorulna meg otthon, ha netán el kell számolnia az idejével. No meg néhány esetleges kék folttal, vágással, horzsolással, netán még a szagommal is. Szó se lehet róla. ~A cél az egyetlen lövés a mellkasára. Talán kettő, ha az elsőt elvétem. Úgy kell tűnnie, mintha emberek csinálták volna ki. ~ akaratlanul is előre dőlök az asztalon, mintha hangos szóval beszélnék, indulattal. A tekintetem határozott. Összegezve: dühös vagyok, és mocskosul elszánt. ~ Ha ez összejön, úgy akkora csorba esik a hírnevén, ami remélhetőleg az emlékét is kitörli mindenkiből záros határidőn belül. Hiszen nem is volt akkora nagy arc, ha egy ember is meg tudta ölni, nem igaz? ~ habár ott a kérdés a mondat végén, mégsem megerősítésre várok tőle. Egykor biztos kikértem a véleményét mielőtt meghoztam egy döntést, de most számomra idegen ez a hím. Szóval ezt már eldöntöttem, és most csak felvázoltam neki a "tervet", hogy megválaszoljam a kérdését, de ennyi. Folytatom tovább. ~Ma este jár le a határidő. Hát persze, hogy tudom merre találom meg... Nézd, minden nagyképűség nélkül... jól megy a szekér, 'szal, az az igazság, hogy ki tudnám fizetni, ha úgy akarom. De nem azért vagyok kóbor, hogy alárendeljem magam egy másiknak. Tehát arra kérlek, hogy adj egy fegyvert, meg egy plusz tárat. Mint mondtam, a te neved patyolat tiszta marad és... megfizetem. ~ Ki is állítottam egy aranyos csekket amit még korábban belehajtogattam egy szalvétába, és amit most az asztal lapján csúsztatok felé. Ha a válasza nemleges, akkor sincs minden veszve. Legfeljebb a sajátomat használom, ami legális, bejegyzett darab. Ennek hátránya, hogy később be fognak azonosítani. Amilyen elszánt vagyok, most még ezt is megkockáztatnám.
Megengedtem magamnak egy halk, kurta nevetést a nevem tisztaságánál, s miután ez elhalt se maradt abba a szám sarkának mosolygós rángatózása. ~ Higgy nekem, az enyémen több réteg sár van, még egy már szinte csak koptatná a többit. ~ Ittam, majd egy kicsit még elszórakoztam ezen a befeketítős dolgon. Sose voltam szent életű, nem is leszek. A cserkészkedés nem az én műfajom. ~ Ha nevemért aggódnék, vagy a bőrömet félteném, itt se lennék, úgyhogy erről ugorhatunk. Nem húztam fel magam, csak a tisztánlátás végett közöltem ezt vele. Úgyis a kivitelezésre tértünk, ami sokkal jobban érdekelt, az asztalra könyökölve, figyelmesen hallgattam, és a lehetőségeket latolgattam. Hát, töltényből nem lesz hiány, szóval akár két tárat is beleereszthet, a farkaskodás pedig kizárva. Tetszik! ~ Ha így akarjuk beállítani, semmiféle nyomot nem hagyhatunk ~ üzentem, de ez inkább amolyan "hangos gondolkodás" volt. ~ Kivitelezhető, csak utána alapos takarítást és a részletekre való ügyelést igényel. Az utómunka macerásabb, mint maga az akció. ~ Elgondolkodva simogattam az állam és a szám. A gondolatmenetben a kivitelezés vége akasztott meg és az utolsó mondat. Kifizeti!? A tekintetem rideg lett, és még a farkasom is sértetten húzta fel az orrát. Kimérten visszatoltam a szalvétát, sejtettem, mi van benne. ~ Ne sérts meg! ~ mondtam szárazon, komoran, és tovább nem voltam hajlandó az anyagi részével foglalkozni. ~ Kapsz pisztolyt, de remélem, nem az Upper közelében akarod intézni. És azt is remélem, hogy nem úgy sakkoztál, hogy én majd távol maradok. Hol találkoztok? Ha a szemembe nézett, láthatta, hogy legalább olyan hajthatatlan vagyok, mint ő, makacsságért nekem se kellett a szomszédba menni, sőt, inkább adakozhattam volna a magaméból, akkor is bőséggel marad. ~ Nézd, ez most rámenősségnek tűnhet ~ dőltem hátra egy nagy sóhajjal ~, de nem volt szokásom régebben sem fél-segítséget nyújtani, nem most fogom elkezdeni, akár emlékszel rám, akár nem. Szóval: fedezni foglak, ha többet nem is engedsz. Ebből pedig én nem engedek. Lehet, hogy így újrakezdésnél nem leszünk olyan jóban, mint anno, sőt, ha olyat tesz, akkor még az ellenségemmé is válhat, de most még a barátomnak tartottam, úgyhogy eszerint cselekedtem.
~Ha elég távolról lövök, akkor nem nagy matek elseperni a nyomokat. Volt időm átgondolni... Emlékszel a nemrég feltárt tömeg sírra? Nem ma kezdtem. ~ Ezt tulajdonképpen annak veszi aminek akarja. Akár hencegést is ki lehet forgatni ebből, én még azt se bánom, mert nincs szégyellnivalóm. A módszereken még volna mit csiszolni, dehát hibáiból tanul az ember nem? Én most nagyon szeretném azt hinni, hogy ez megtörtént, különben szarul fog végződni az este. Meglepetten vonom fel az egyik szemöldökömet azon, hogy visszalöki a pénzemet, de mielőtt feltennék egy viccesnek szánt, de udvariatlanra sikeredett kérdést, kapok valamiféle magyarázatot is erre. Talán csak akkor érteném meg azt amiről beszél, ha még emlékeznék rá, és arra, hogy mit jelentett ő nekem. Talán könnyekig meghatódnék rajta, ki tudja. Vagy csak átnyúlnék az asztalon lekeverni neki egy istenes sallert, amiért a szükség óráján nem volt ekkora barátom. De nem emlékezek rá, így viszont nem látom értelmét se szavainak. Csak dacolni tudok, és nemet mondani... ~Francokat jössz te velem... Mivan ha kiszagolja az alfád, hogy egy kóbor szukának segítesz? Én tartom a hátamat, nem gáz, de neked megéri? ~ Gondolok itt a lányára. Ha jól tudom, Duncannek van gyereke. Én nem kockáztatnám meg ezt egy idegenért, ha valaki várna rám otthon. Jó oké, én nem vagyok idegen neki, de ő nekem az, szóval így tűnik reálisnak a dolog visszafelé is. Ki érti ezt már... Mindezek után a farkas helyesbít, és a "személyes" részvételt már csak "fedezésre" enyhíti. Az úgy már más... Nem gondolnám, de megeshet, hogy elcseszek valamit, és akkor tényleg jó lenne egy másik éles szemű fegyveres hátvéd úgy egy mérföldre tőlem. Senki nem tudná meg... - Egy óra múlva a rakparton. Te a túloldalra menj, az talán elég messze lesz - suttogom, és így talán fel se tűnik annyira, hogy hazudok. Rendhagyó módon minden idegszálam tiltakozni kezd a hazugság ellen, de legalább a farkasom vállon bök azért, mert helyes döntést hoztam. A találkozó egyébként a fakitermelő-telephelyen lesz, kevesebb mint fél óra múlva. Van húsz percem odaérni, de amiért a hazudott időpont is elég közel van, szerintem ígyis- úgyis reális a hangom enyhén sürgető színe. - Kövess. - állok fel a falatnyi asztaltól. A szalvétát elteszem, mert a tartalma túl bőkezű borravalót jelentene a kiszolgálónak. Helyette ledobok egy 5 dolcsist, és még így is kurvajól jár. Ha Duncan követ, akkor a parkolóba megyek, ahol reményeim szerint megkapom a beígért fegyvert a plusz 1 tárral.
A tömegsírra csak bólintottam. Hogyne emlékeznék, amiatt volt ez az egész... ha jól tudom. Bár közrejátszhatott más is, de az eredményen nem változtat. Jobbnak láttam nem fűzni hozzá kommentárt, se semmi egyébhez, ami azóta történt, hogy visszajött a kis távolléte után Fairbanksbe - mindez már tényleg nem számított, nem változtatott semmin. Meglepődött, jó elhiszem, "idegenhez" képest eléggé nagylelkű voltam. De ígérem, ha itt valami elcsesződik, ami nekem is durván keresztbe tesz, akkor több ilyen nem fordul elő. Azt hiszem. Franc tudja, zavaróan új ez a felállás. Erre a makacskodásra viszont kezdett olyan ingerem lenni, hogy hangosan megszólaljak és kicsit felemeljem a hangom is. Így viszont csak maradt a rángó izom az állkapcsomon és a morcos pillantások hada. ~ Ha tovább problémázol, szétkenek egy krémest a fejeden - böktem a süteménykínálat felé a fejemmel. Egy darab krémes volt még, szóval véresen komoly a fenyegetésem. ~ Megmondtam, ha ilyen aggályaim lennének, ide se jövök, ha viszont már idetoltam a képem, nincs félmunka! Pont. Remélem sikerült elég nyomatékot adnom a végének és ugorhatunk erről az egészről, mert kezdett bosszantani. Igaz, hogy vagyok háromszázas tank, de már gyerek sem, fel tudom mérni, kinek, mikor és mennyit segítek, segíthetek. Anne pedig... nos, őt nem féltem a falkától, se Castortól. Tudja, hogyan reagálnék, ha vele akarna ártani, vagy büntetni engem - nem épp finoman és nőiesen, még úgy sem, hogy a végén én húznám a rövidebbet. De ilyennel még úgyse kell számolnom, szóval maradjunk a jelenben. Amikor végre kibökött egy helyet és időt, bólintottam. Valami még mindig bűzlött, és gyanakvásom ide, általános bizalmatlanságom oda, nekem, kis naiv léleknek most nem igazán jutott eszembe hogy Tara épp átejthet a palánkon. - Menjünk - biccentettem egyetértően és követtem ki a parkolóba. - Ezüsttöltényes - adtam át neki kint a hideg levegőn az egyik stukkert, és mivel nem tudtam, mire, mennyire emlékszik, vagy mit tud, ezért folytattam. - Mellkasra célozz, az a legnagyobb és legkönnyebben eltalálható felület. Nincs hozzá hangtompítóm, szóval ha nem akarsz nagy zajt, csavard a végét pulcsiba vagy bármilyen vastagabb anyagba. Elővettem a bőrdzsekim belső zsebéből egy tartalék tárat is, egy darabig a kezemben méricskéltem a súlyát, majd visszatettem a zsebembe. - Túl sok ezüst lenne ezzel együtt, kiszagolná. De ha ügyes vagy, pár lövés is elég, ha meg nem, én is ott leszek. Ezt egyfajta megnyugtatásnak is vehette. - Biztos, hogy ne csináljam én? Nem lenéztem, vagy nem tartottam rá képesnek, csak... na, kettőnk közül én mozogtam eben otthonosabban, tömegsír ide vagy oda. Az egy őrjöngő, labilis farkas, nem egy megfontolt gyilkos munkája volt.
Szétken egy krémest a fejemen? Előttem valahogy él a kép, ahogy megteszi a képén egy ehhez hasonloan morcos kifejezéssel. Hangosan röhögök... Olyan jóízűen, igazából. Ez ám a fenyegetés! De amiért eztán már túl ciki volna tovább bámulni egymást (mármint úgy látszólag) némán, részben ezért is szólalok meg már hangosan, ugyanakkor halkan is. Azt hiszem, nem fogott gyanút, de külön ezért nem akarom letapogatni őt, mert franc se tudja, hogy mi a feltűnő, meg mi nem. Elsétálunk egészen az autómig, mert az benzinkút azon része pont a térfigyelő-/biztonsági kamerák látómezején túl esnek. Ott biztonságos illegális fegyvert átadni. Azért kicsit vicces, hogy én ezt annyira természetesnek veszem, mintha szándékosan erre a célra alkották volna meg a biztonsági rendszer egyetlen kicsi vakfoltját. Öregszem, szenilisedek. Van abban valami... nem tudom talán nosztalgikus? ahogy az ordas magyaráz nekem a fegyverről. Nem, a "nosztalgia" erős túlzás, inkább csak amolyan deja vu érzés tör rám. De lehet, hogy ezt is csak úgy beleképzelem, mert ezt akarom hinni. - Feltűnt egyáltalán valakinek, hogy már nem vagyok ott? Neked... vagy bárkinek. - vágok bele valamelyik szavába a nélkül, hogy felfognám hogy én mit beszélek. Mert azt vágom, hogy ő éppen az ezüstről mondott valamit, meg a mennyiségéről, a szaglásról, meg ilyenek. Szóval én sem értem, hogyan passzol ide ez én témafelvetésem. Valószínű, hogy köze van a dologhoz annak az űrnek, ami úgy felsejlik bennem, ha egyedül vagyok. Arra gondoltam, hogy biztosan a falka hiányzik, meg a magam fajta társasága, de eddig még senki nem keresett, és magamat ismerve... hát nem tudnék olyasmire vágyni ami nem viszonozza ezt nekem egy egészen kicsit is. Tehát most, hogy ezt így kimondtam, ráébredek, hogy biztosan nem a falkát jelenti az űr ott valahol bennem; ugyanakkor zavarba ejt, hogy most, percekkel egy sokkal fontosabb esemény előtt én talán sosevolt kérdésre várok egy választ, - Hagyjuk, ez nem tartozik ide... - veszem el a fegyvert, de habár nem értem, hogy miért teszi mégis zsebre a pót tárat, most vagyok olyan zavarban, hogy ne akarjak visszakérdezni rá, csak úgy annyiban hagyni. Oldom a Bogár központi zárát, egy úttal a riasztót is, és már félig bent is vagyok a kocsiban, mikor mégegyszer letisztázom, hogy mi-hogyan-merre lesz a továbbiakban. - Akkor a kikötőben fél óra múlva. - nem esik le, hogy odabent még teljesen mást hazudtam. Ezt is olyan természetesnek veszem, mint a biztonsági kamerák vak foltját. Ha nem fordult még el tőlem, hogy menjen a saját dolgára, akkor egy "mindent köszönök" pillantással nézek rá, miközben izzítom a gyújtást, majd kihajtok a benzinkúttól. Már nincs időm kerülőutat tenni, hogy megálljon az "alibim", tehát nem a város felé kanyarodok fel az országútra, hanem a másik irányba, ami az autópályához vinne, ha nem kanyarodnék le a fakitermelő telephez vezető bekötőútra. //Ha nincs kedved követni, akkor köszönöm szépen a játékot *-* Ha jönnél, akkor szólj és írok egy röpkét a telephez is *-* //
A nevetésére egy szélesebb mosoly lett a válaszom. Legalább a humorérzéke a helyén maradt! Kint a félbeszakításra elnémultam, s ha ez lehetséges volt, még komolyabb, vagy inkább már komorabb ábrázattal fürkésztem az arcát. Elsőre nem tudtam mit mondani, majd vettem egy nagy levegőt, ami lassan kifújtam, és csendesen megszólaltam: - Maradjunk annyiban, hogy vannak még, akik örülnének egy emléktörlésnek, mert úgy könnyebb lenne nekik. - Ez nem szemrehányás volt, és igen, Castorra gondoltam. Ennyire szétcsúszva még nem láttam. Értettem én, hogy Tarának se könnyű, de láttam a másik oldalt is, emellett én se ugráltam örömömben, de nekem mégis egyszerűbb volt. A hagyjukra biccentettem, ezt már tényleg nem volt értelme feszegetni, és ha ezen kattog, akkor marhára nem tud majd az előtte álló feladatra figyelni, ami egyébként se lesz fáklyám menet a... kikötőben? Ácsi, az előbb a rakpartról volt szó és egy óráról. Jó, találkozhatunk előbb is, de... Csak egy apró hunyorítás jelezte, hogy valami sántított, ezt azonban nem tettem szóvá, csak néztem, ahogy beült a kocsijába. Zsebre tett kézzel vártam, hogy induljon, s már meg se lepett, hogy nem a város felé kanyarodott. Nagyot sóhajtottam. És múltkorában még ő cseszett le azért, mert a szemébe hazudtam, szép! Megráztam a fejem, vettem a bukósisakom, motorra ültem és a világítás felkapcsolása nélkül, némileg lemaradva követtem az esztelen nőstényt. Morcos voltam, naná, utáltam, ha megpróbáltak átvágni...
Igazából teljesen meg tudtam őt érteni. A lelkesedéséből, ahogyan a munkájáról beszélt, nem volt nehéz megállapítanom, hogy őszintén szereti. Sőt, mi több, még annak is él. Sok ilyen emberrel vagy farkassal találkoztam már, úgyhogy egyáltalán nem lepődtem meg. Az én esetemben azonban túlzás lett volna azt állítani, hogy csak ez foglalkoztat, semmi más. Nem így volt, hiszen már sok dolgot próbáltam ki hosszú életem során, csak mostanság volt ez, ami lekötött. Már csak azért is, mert mellékesként sokat lehetett vele keresni. Igaz, hogy nem volt legális, de mostanság szinte már semmi nem számított annak, amiből rendesen meg lehetett élni. Egyébként sem mindig én törtem be, habár szerettem a lebukás veszélyéből fakadó izgalmat, de voltak esetek, mikor csak az információimat fizették meg. Mikor még nagyobb városban éltem, megkörnyékeztek párszor profi bűnözők, hogy mondjam el azt, amire kíváncsiak voltak. Ha olyan kedvem volt, akkor vagy megjátszottam a megrettent nőt, akit fenyegetni kellett az infóért, vagy pedig megkértem rendesen a jussomat a zsákmányból. Az üzlet már csak ilyen… - Igen, volt már rá példa – ismertem el, hiszen tényleg sokszor volt alkalmam olyasmiket is látni, amit végül nem bocsátottak a nagyérdemű rendelkezésére. A múzeumban sem volt minden műtárgy kiállítva, amit ott őriztek, a raktárakat telezsúfolták értékesebbnél-értékesebb holmikkal. Sokszor ezek voltak a betörők mennyországának nevezett helyek. Meg tudtam őket érteni, még ha nekem nagyobb kihívást is jelentett az, ha valamit az üvegbúra alól kellett kiügyeskednem valahogyan. Ez azonban már nem tartozott Annabellere, mert amennyit eddig láttam belőle, úgy véltem, hogy elítélne érte. Ez pedig most nem igazán hiányzott, bár megmondani a miértjét nem tudtam volna. - Rendben – biccentettem felé, amikor az ital mellett döntött. Igazából nekem is jól esett volna valami, mert ugyan nem fáztam át, de azért elég hűvös volt, és esőben mindig jobban esett egy kávé, vagy ehhez hasonló finom ital. Gondoltam arra is, hogy akár magamhoz is meghívhatnám, de egyből rá is jöttem, hogy nekem bizony nem tartozott a szokásaim közé, hogy én holmi idegeneket beengedjek csak úgy a személyes terembe. Az én házam, az én váram, ahogyan a mondás is tartja, és éppen elég baj volt az is, hogy az őrző ott lakott tőlem egy köpésre a drága húgocskájával, habár nem is zavartak olyan sok vizet, mint korábban gondoltam volna. Ezért is volt már rá példa, hogy áthívtam őket enni. Azért nem árt jó viszonyt ápolni az albérlőkkel, különösen akkor, ha az egyikük egy informátor. - Nekem is megfelel a benzinkút – egyeztem bele, és küldtem felé egy halovány mosolyt is, immár a kocsim fedezékéből. – Nos, akkor amondó vagyok, hogy induljunk! – vetettem fel, mire ő a motorjához sétált, én pedig beindítottam a kocsit. Imádtam, hogy alig hallatszik a motor hangja, noha nekem kifinomultabb hallásom volt, mint egy embernek. Egy hétköznapi halandó valószínűleg tényleg nem is hallotta volna, hogy beindította-e az autót, vagy sem. Csodáltam ezeket a járműveket, őszintén mondom. Közben sebességbe is tettem, majd amikor már Bells is indulásra kész volt, lassacskán én is megindultam. Ez a tempó nem tartott olyan sokáig, hamarosan felgyorsítottam, gyorsan téve meg egymás után a métereket. Éppen úgy vezettem, ahogyan az életben is szerettem haladni; gyorsan és könnyedén.
Viszonylag gyorsan elértük a benzinkutat, és a bejárathoz közel én le is állítottam az autót. Lehetőleg minél kevesebb időt szerettem volna a szabad ég alatt tölteni, hiszen a fehér blúzom valamelyest már így is elkezdett átnedvesedni. Mondjuk engem különösebben nem érdekelt, de azért nem szándékoztam az éjszakai műszakos dolgozónak szebb perceket okozni. Elég volt, ha ő kiszolgálja az én igényeimet, és ennyi. Még megvártam, hogy Annabelle is lekászálódjon a motorjáról, aztán sietős léptekkel befelé vettem az irányt, ahol nem túl meglepő módon szinte minden asztal üresen állt. Ezt már szeretem! Találomra kiválasztottam egyet, aztán hanyag eleganciával helyet is foglaltam a párnázott ülésen. Direkt ilyen helyre akartam ülni, mert a székek elég kényelmetlennek látszottak, és kétségeim sem voltak afelől, hogy valóban azok is voltak. Szerettem a kényelmet magam körül, szerintem ez abszolút lerítt rólam. Nem csak az otthonom berendezése árulkodott volna erről, hanem a megjelenésem is. - Milyet kérsz? – kérdeztem udvariasan, miután én végignéztem a kínálatot. A magam részéről feketét óhajtottam inni tejjel, és két cukorral. Mikor a pincér feltűnt, én meg is rendeltem, aztán megvártam, amíg a velem szemben ülő nőstény is így tett, csak ezután tértem vissza arra a dologra, ami már indulás előtt is felkeltette a figyelmemet. – Szóval… - kezdtem bele, közben félig-meddig felkönyököltem az asztalra. –… ezek szerint tudod, hogy a hotelben lakik az egyik falka – vontam le a következtetést, valószínűleg helyesen. – De bizonyára te egyiknek sem vagy a tagja – tettem hozzá, mikor eszembe jutott, hogy említette a Fairbanksszel kapcsolatos tájékozatlanságát, ami arra utalt, hogy nemrég érkezhetett ő is.
Nem mondhatni, hogy meglepetést okozott volna a vezetési stílusával, valahogy ilyennek képzeltem. Szerettem találgatni, milyen is a lelke mélyén valaki, általában egész jól ment a dolog, de persze sok olyan eset is akadt, amikor nagyon mellélőttem. A vérfarkasok lényegesen nehezebb falatnak bizonyultak ezen a téren, a legtöbben annyira sokfélék voltak, hogy tulajdonképpen az adott helyzet határozta meg, hogy miként reagálnak valamire, melyik maszkot veszik elő a kis zsákjukból. Nem maradtam le, könnyedén tapadtam rá, és követtem a benzinkútig, Yamahám engedelmesen simult alám, kezes bárányként követve le mozdulataimat. Imádtam ezt a szabadságot, még esőben is. Pillanatok alatt elrepült számomra az idő, míg odaértünk a benzinkúthoz. Meg is álltam a Mustang mellett, hely az volt bőven, későre járt már, nem is vettem észre, hogy már ennyire, úgy tűnik, tényleg belemerültem a motorozásba. Részemről nem fenyegetett az a veszély, hogy bárki figyelmét elvonjam a bőr védőfelszerelésemben, elázott vörös hajzatommal. Az biztos, hogy kettőnk közül csak Camille-on legeltetné a szemét bárki. Nem is bántam, nekem elég volt, ha egy valaki felejtette néha rajtam a tekintetét. A kulcsot magammal vittem, valamit a bukósisakomat is a hónom alá csaptam, úgy vonultam be Cam mögött a kávézóba, majd ültem is le rögtön. A sisakomat az egyik szabad székre raktam, a kulcsot magam elé az asztalra, ha bárki hozzányúl, annak úgyis eltöröm a kezét, a motoromat csak hagyják békén. Kevés cuccomat féltettem, de ezzel kapcsolatban nem ismertem tréfát. - Én egy latte macchiatot kérnék. Köszi! Mosolyogtam rá, majd körbejárattam a tekintetem a helyen, nem volt benne semmi extra, nem voltak olyan igényei, amiknek jelen pillanatban meg kellett volna felelnie. Csupán azt remélte, hogy a kávé az finom lesz, mert mostanra már tényleg egészen megkívánta, szinte ajkai közt érezte az ízét. Úgy tűnik, Camille számára nem volt nehéz belekezdeni valami újabba, figyelmesen pillantottam rá, egészen kíváncsian, mondandója közben lassan bólintottam is. Erre nem volt nehéz rájönni, még indulás előtt szóba került a Hotel, így könnyedén szöget üthetett a fejében. Nem lepődtem meg rajta, hogy nem lépett csak úgy túl az információn. Voltak olyan farkasok, akik lecsaptak minden apróságra, amit esetleg fontosnak érezhettek. Nekem nagyon sokat számított a dolog, bár az kérdéses volt, neki érhetett-e egyáltalán valamit. Mivel nem tudtam, mennyi köze lehet bármelyik falkához is, érzéseim szerint jobb lesz figyelni arra, mit mondok. Nem örülnék, ha az apám már most tudná, hogy a városban vagyok. - Igen, bár még nem jártam ott. Ez alapján talán feltételezni fogja, hogy akkor viszont ismerek közülük valakit, de ettől még nem dőlt össze a világ. Nem tartottam valószínűnek, hogy érdekelné egy lehetséges farkasrománc, úgyhogy ebbe nem akartam mélyebben belemenni. Végül megcsóváltam a fejem, elvégre az utolsó megállapításában nem tévedett. Jelen pillanatban. Csupán idő kérdése volt a dolog. - Nem, nem vagyok, pár hete érkeztem csak a városba. Jó, előtte azért több ízben is elnéztem erre munkaügyben, de nem igazán jártam körbe, hogy megismerjem a környéket. Lassan időszerű lesz bepótolni, ki tudja, talán az életem múlhat azon, hogy tudom-e mikor, hol éri meg irányt váltani. Nekem általában csak ennyi kellett, utána úgy tűntem el szem elől, mintha sosem lettem volna a környéken sem. - Hasonló cipőben jársz esetleg? Kérdeztem vissza, amolyan hátha alapon, talán kapok rá választ, bár akkor sem szoktam nagyon lelombozódni, ha titkolóznak előttem. Nem sokan voltak, akiktől reméltem, hogy nem rejtegetnek előlem semmit. Értelemszerűen egy idegen farkas nem esett ebbe a kategóriába. - Köszönöm! Pillantottam fel hálásan, amikor kihozta a rendelésünket, és már fogtam is a kávém, hogy belekortyoljak. A tejnek köszönhetően maradt egy kisebb csík a szám felett, s mivel tökéletes tudatában voltam – mindig így járok -, le is nyaltam gyorsan, nem zavartatva magam a dolog miatt. - Rosszabbra számítottam. Jelentettem ki kicsit halkabban, hogy még véletlenül se hallhassa a személyzet, tény és való, nem volt a legjobb latte macchiato, amit valaha ittam, de közel sem volt a legrosszabb sem. - Egyébként, milyen itt az élet? Nekem elég fagyosnak és merevnek tűnik elsőre, remélem, tévedek… Egész máshoz szoktam az utóbbi években.
Nyilvánvalóan nem éreztem hatalmas késztetést, hogy mindenképpen beszéltessem valamelyikünket, nehogy kínos csend támadjon. Inkább tényleg csak azért tértem vissza a korábbi témára, mert egyrészt akkor direkt nem reagáltam rá semmit, másrészt pedig tényleg kíváncsi voltam rá, hogy jól gondoltam-e. Persze valószínűleg jól, mert nem voltak problémáim soha a helyes következtetéssel. Szerencsére különös tehetségem volt ahhoz, hogy rájöjjek a dolgok miértjére vagy éppen nyitjára. - Akkor ezek szerint igencsak jól tájékozott vagy – persze ez korántsem volt teljesen biztos, viszont én ezt nem tudhattam száz százalékosan. Attól még, hogy ezt az információt éppen tudta, lehet, hogy semmi mással nem volt tisztában egyébként. Ez egyáltalán nem lett volna meglepő, és igazából ciki sem volt. Ha valaki csak nemrég csöppent bele ebbe a mostani helyzetbe, akkor igazán nem lehetett tőle elvárni, hogy mindent tudjon. Főleg nem úgy, hogy már mondta is, mennyire nem ismeri a környéket, szóval korábban sem járhatott itt. Én sem voltam még minden részlettel tisztában, de ettől függetlenül még voltak ismerőseim mind a két részről. Ez egyfelől jó dolog volt, másfelől pedig megnehezítette a hétköznapjaimat, mikor amúgy sem volt egyszerű semmi. - Én is csupán bő egy hónapja – vallottam be őszintén, miközben kézhez kaptam a kávémat. Az illatát már messziről megéreztem, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy olyan finom lesz. Ittam már itt máskor is, de az évekkel ezelőtt volt, és azóta bármi változás történhetett, nem igaz? – Mondhatni – vontam meg egyszerűen a vállaimat, miközben lábaimat kereszteztem az asztal alatt. – Én nem is szeretnék egyiknek sem a tagja lenni, hogy megvallja az igazat… - ismertem el kissé kelletlenül, de attól még ez volt az igazság, és ezt eddig sem rejtettem véka alá a falkák előtt sem. Legalábbis azokat a tagokat beleszámítva, akikkel már volt alkalmam összefutni itt tartózkodásom óta. - Nem óhajtok ugyanis részt venni ebben a háborúban, ami most zajlik itt, és az én helyzetem egy kicsit nehezebb, mint valószínűleg a tiéd. Bár nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni, hiszen nem tudom, hogy nálad mi a helyzet – közben önkéntelenül is intettem egyet felé, ezzel is jelezve, hogy róla beszélek. Nem mintha egyébként nem lett volna elég nyilvánvaló, de én már csak ilyen körülményes vagyok időnként. Azért abban eléggé kételkedtem, hogy mind a két falkának a tagja lett volna korábban, de hát sohasem lehet tudni. Valószínűleg a többségnek sem ez lenne az első gondolata velem kapcsolatban, igaz? Akaratlanul is megmosolyogtam a mozdulatát, amikor lenyalta a felkenődött habot, de nem kezdtem el magyarázni neki, hogy hol maradt még ott egy kicsi, és hogy picit balra még le kellene törölnie. Még ilyen szinten sem szerettem beleszólni mások dolgába, bár nem egyszer fordult már elő, hogy mindezek ellenére azért mégiscsak megtettem. Van, hogy képtelen vagyok parancsolni magamnak, hiába nem értékeli ezt a célszemély, akit kitüntetek a figyelmem ezen formájával. - Igen, én is – mosolyodtam el barátságosan, miközben újabbat kortyoltam a gőzölgő feketémből. Még számomra is szokatlan volt, hogy ilyen közvetlen vagyok valakivel, akit más esetben csupán félvállról vennék, vagy még arról sem, de azon ritka esetek egyike volt ez, amikor hálával tartoztam valakinek. Ritkán szorultam rá másra, de amikor igen, akkor tudtam, hogy nem felejthetem csak úgy el az adósságomat. Ugyanúgy betartattam azokkal is, akiknek meg én tettem szívességet. Hogyan nézett volna ki, ha elküldöm a fenébe, miután megcsinálta helyettem a kerékcserét? Ez még tőlem is túlzás lett volna, ezt kijelenthetem. - A fagyos az stimmel, de a merevséget én annyira nem érzékeltem. Sőt, nekem időnként még túlzottan barátságosak is az emberek, de ezt betudom annak, hogy nem egy nagyváros, meg én sem vagyok az a nyílt típus – árultam el neki, bár szerintem ezt már sejtette eddig is. Ha nem, akkor most már megtudhatta. - Én már éltem itt egyébként, de most is nehezemre esik megszokni a hidegebb klímát. New York teljesen más volt, én pedig az utóbbi néhány évemet ott töltöttem, előtte meg még délebbre laktam. Jobban szeretem az ottani időjárást – kicsit elhúztam a számat oldalra, de végül felpillantottam rá. – Te merről jöttél? Vagy miért döntöttél pont a világ vége mellett? – kíváncsiskodtam, de azért magamra erőltettem némi udvariasságot is. – Már ha nem sértelek meg a kérdezősködésemmel… - tettem hozzá gyorsan, két kezemet megadóan emelve fel, hogy azután visszaejtsem őket az asztal lapjára és a pohár körül kulcsoljam össze az ujjaimat.
- Azt hiszem, a jól tájékozottság máshol kezdődik. Egyelőre még édes keveset tudok. Persze, ez nekem most éppen elég volt, elvégre, egyelőre nem volt szükségem belsős információkra, tudtam, hová akarok csatlakozni, hogy ki ott az Alfa, valamint Ray hozzájuk tartozása is ismeretes volt előttem. Nélküle biztosan nem venne rá senki, hogy csatlakozzak valahová, elvégre többnyire bajkerülő üzemmódban vagyok. Annyit tudok én is, hogy háború készül, amibe nekem már csak azért is kellett rögtön állást foglalnom, mert a másik oldalon ott van az apám. Még az öreg gondolatától is a hideg futkos a hátamon. Igen sok bajtól kímélt volna meg a sors, ha valahol nagyon máshol van. De mindent nem lehet ugye? Már örülhetek annak is, hogy Ray nem vágta el a torkom, és meghallgatott végül. Számomra nem volt túlságosan fontos az információáramlás, amit kellett, azt általában tudtam, ez elég volt ahhoz, hogy életben maradjak. Általában kis hal voltam mindenhol, nem az a fajta, aki tudja a fontosabb dolgokat, esetleges terjeszkedési terveket, nekem így volt jó. Nem kellett attól tartanom, hogy olyanokban bízom meg, akikben nem kellene, és elejtek olyasmit, amitől hátrányba kerül a falkám. Túlságosan jóhiszemű voltam ahhoz, hogy fontos infókat rám bízzon bárki is. - Nem? Hogyhogy? Amolyan magányos lélek vagy, esetleg többet tudsz róluk, mint a legtöbben? Számomra ez a két lehetőség jöhetett szóba, bár azt sosem gondoltam volna, hogy mindkét falkának a tagja volt. Az viszont nagyon is érdekelt volna, ha tud egy kicsit többet mondani róluk. Nem mintha ez bármit változtathatott volna, én már döntöttem, pontosabban, a körülmények tették meg helyettem, nem igazán van választásom. Nem bírnám ki a hegyiek közt, legyenek akármilyenek is, amikor Martinez közéjük tartozik. Ez számomra létfontosságú jelentőséggel bírt. - Az én helyzetem sem olyan egyszerű, én inkább egyértelműnek mondanám. Nem mindig van választásunk, bár ez néha jól jön. Miért vagy nehéz helyzetben? Kérdeztem rá, érdekelt is, ugyanakkor sejtettem, hogy nem feltétlenül fogom megtudni. Mindenkinek megvoltak a maga kis titkai, én sem akartam volna Rayről vagy az apámról beszélni. Előbbit nem szerettem volna bajba keverni, utóbbi esetében meg jobb, ha minél később tudja meg, hogy itt vagy. Az is lehet, hogy ezt már buktam, de ez legyen csak a holnap problémája. Éreztem, hogy az ábrázatom nem tökéletes, de elázott hajjal igazából teljesen mindegy volt. Egy tejfolt ide vagy oda… majd ha végeztem, letörlöm. Ráérősen kavargattam a kávét, lehet, hogy ma már mégsem megyek sehova, ugyan nem szegte kedvem az idő, de talán egy kiadósabb alvás most jobban esne. Főleg, hogy utána hosszúzni fogok. - Azt hiszem, itt van a kutya elásva. Én általában egy fatörzzsel is megtalálom a közös hangot. Mondjuk, ettől érdekes az élet, unalmas is lenne csupa egyforma emberrel. Úgy tűnik, nem tévedtem Camillet illetően, és nagyon örültem, hogy nekem most a közvetlenebb oldala jutott, így legalább kellemesen alakultak a dolgok, és nem kell feszengenie. - Déli időjárás… ne is emlegesd. Ausztrália… Emelem meg a kacsóm, mintha jelentkeznék, mint egy kisdiák. - Nem igazán ismerős nekem a 0 fok alatti hőmérséklet, meg aztán, ott most ősz van, ez engem némileg összezavar, de biztos megszokom majd ezt is. Nekem aztán mindegy, hogy valahol hideg van, vagy forróság, mindkettő eltér attól, amit én megszoktam az utóbbi évszázadban. Felsóhajtottam a kérdésére, nem nagyon akartam erről beszélni, de azt hiszem, úgy megtehetem, ha nem említek neveket, attól még senki sem kerül bajba. - Hm, na igen, pont a világ másik végéről jöttem… – Kuncogok fel, visszautalva Ausztráliára. Az biztos, hogy nincs a közelben. Ami azt illeti, kicsit hiányzik is, jobban mondva, egyre jobban, de szoktatnom kell magam a gondolathoz, hogy itt maradok.- El kellett simítanom egy nagyon-nagyon régi nézeteltérést, és ide vezettek a nyomok. Most én húztam el a számat, mert nem volt kellemes arra az esetre gondolnom, csak remélhettem, hogy a folytatás sokkalta jobb lesz. - Egyébként, kérdezz csak nyugodtan, csak akkor ne csodálkozz, ha én is kíváncsiskodom. Kacsintottam vidáman, én szívesen beszélgettem majdnem bármiről, noha most épp azt a témát kerülgettük, amit hanyagoltam volna, de egyelőre nem esett nehezemre beszélni, úgyhogy nem próbáltam terelni. Ha lesz valami, amit meg akarok tartani magamnak, majd kerek-perec megmondom. - Te meddig szándékozol itt maradni? Ha jól tudom, nem igazán tűrik meg huzamosabb ideig az itteniek a hozzánk hasonlókat… Azt mondta, nem áll szándékában csatlakozni egyik falkához sem, akkor viszont nem is maradhat itt a végtelenségig. Talán valami személyes ügy miatt keveredett ide ő is, de nem akarok a magánéletében vájkálni. - Persze, ez a háború dolog tényleg aggasztó, én magam nem vagyok egy harcos típus, inkább az a nyugisabb fajta, bár gondolom, ez már feltűnt… Mosolyogtam rá, valóban nyugtalan voltam kicsit a jövőt illetően, de én meg voltam győződve róla, hogy mindig mindenki ott volt, ahol épp a helye van.
- Azt hiszem, hogy is-is – ismertem el őszintén, amely még engem is meglepett. Furcsa, hogy milyen könnyedén lehetett Annabelle-el beszélgetni, pedig nem jellemző rám, hogy bárkivel is ilyen kedélyes legyek. Nos, úgy látszik, hogy Fairbanks még mindig képes tartogatni számomra néhány meglepetést, még ha nem is túl sokat. Túl kicsi volt ez a hely ahhoz, hogy újat tudjon mutatni nekem, leszámítva persze néhány farkast. – De egyébként inkább az utóbbi – tettem még hozzá. Igazából sohasem volt szándékomban letagadni azt, hogy közelről ismertem mind a két falkát. Sem a két fél előtt, sem mások előtt. Nem olyasmi volt ez, amit szégyellni kellett volna. Egyszerűen csak az életem egy-egy részét képezték és kész. - Én nem szeretem, ha nincs választási lehetőségem. Általában úgy alakítom a dolgaimat, hogy legyen – vontam meg a vállaimat könnyedén. Ez igaz volt rám, méghozzá maximálisan. Én valahogy tényleg igyekeztem mindent úgy csinálni, hogy a végén én legyek az, aki meghozza az adott döntést, mert azt elég nehezen viseltem, ha a fejem felett határozott valaki. Többek között ezért sem szerettem annyira falkába tartozni, mert ott az Alfa, vagy más rangban felettem álló könnyedén utasítgathatott, én meg hajlamos voltam az ilyesmit olyan rosszul viselni, hogy egyből visszaszóltam, ha nem úgy beszéltek velem. Ebből aztán jöhetett volna könnyedén konfliktusok sorozata, aminek úgyis az lett volna a végeredménye, hogy tovább állok, kerülve a további összetűzéseket. Az élet már csak ilyen, legalábbis az enyém mindenképpen. - Mivel mind a két falkához tartoztam, így nem kívánok állást foglalni. Mind a két oldalon vannak olyanok, akikkel jó viszonyban voltam korábban és nem akarnék nekik rosszat. Azonban mind a két falka elvárja, hogy válasszak, döntsek, hozzájuk legyek hűséges. Ez érthető is, csak én nem szeretném megtenni – fejtettem ki a véleményemet és a saját helyzetemet. Most így belegondolva nem hazudtam, tényleg nem volt könnyű. Ezért is szerettem volna minél előbb rábukkanni Samre, hogy aztán leléphessek innen, visszahúzódva délebbre. - Én nem bánom, hogy nehéz természetű vagyok, bár sokszor hajlamos vagyok túlzásokba is esni… - ismertem el. Tisztában voltam én a hibáimmal, csak éppen nem sok időt szántam arra, hogy foglalkozzak is velük. Vagy elfogadnak mások olyannak, amilyen vagyok, vagy meg tudom mutatni az ajtón, amin távozni lehet adott esetben. Persze Annabellenek nem hiszem, hogy sűrűn akadtak volna ilyesfajta problémái, mert ahogyan említette is, ő könnyedén kijött bárkivel. Ezt bizonyította az is, hogy velem is most ilyen jól elbeszélgetett. Amúgy sem árt az, ha ismerek egy-két újabb embert, ráadásul ő orvos volt. Mindegy, hogy gyerek vagy sebész, attól még el tudott volna látni szerintem engem is, ha arról van szó. Márpedig nem ártott, ha büszkélkedhetek olyanokkal is, akiknek tudok szólni, ha ellátásra szorulnék valamilyen oknál fogva. Nem vagyok én sem sérthetetlen… - Komolyan? – kérdeztem vissza meglepetten, aztán mellékeltem hozzá egy mosolyt is, hiába osztogattam csak nagyon ritkán és nagyon kivételes személyeknek. Lekötelezett most, és én az ilyesmit sohasem szoktam elfelejteni. – Sosem jártam még Ausztráliában. Igazából Ázsiában sem, ha már itt tartunk – vallottam be őszintén. – Megfordultam már néhány helyen a világban, de inkább Amerikán belül mozogtam – most, hogy így erről beszéltünk, eszembe jutott, hogy valamikor talán majd ellátogathatnék a Földnek arra a részére is, amelyről most olyan nyugodtan beszélgettünk. - Egyébként tényleg meg lehet szokni, nem olyan vészes ez, csak idő kérdése… - biztattam, miközben belekortyoltam az előttem pihenő csészébe. – Úgy látom, hogy akkor ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, akit ide vezetnek a nyomok a régi ügyeket illetően – dünnyögtem magam elé, bár inkább csupán hangosan gondolkodva, semmint neki szánva a szavakat. Ez volt az a dolog, amiről nem sűrűn beszélgettem. Egyedül JJ-nek mondtam el ezt az apróságot magamról, és talán csak azért lehetett az az este is kivétel, mert nagyon szimpatizáltam vele. Az emlék hatására egy kicsit el is mosolyodtam, de talán jobban illene rá az a kifejezés, hogy megrándult a szám sarka. - Azt hiszem, hogy ez így működik. Másként nem is nagyon lehetne ismerkedni, nem igaz? – kérdeztem viszonylag fesztelenül. – Bár előfordulhat, hogy nem fogok válaszolni bizonyos dolgokra. Gondolom már rájöttél arra is, hogy nem nagyon szeretek magamról beszélni – vontam meg a vállaimat, és én ezzel lezártnak is tekintettem a témát a magam részéről. – Nem, tényleg nem nagyon tűrik meg a kóborokat. Én csak addig szeretnék maradni, amíg el nem rendezem a félbehagyott ügyemet. Elég régi már ahhoz, hogy végre lezártnak akarjam tudni – jelentettem ki teljes magabiztossággal, mint akinek eszébe sem jut, hogy esetleg nincs igaza. Máskor sem szokott ilyesmi eszembe jutni, ha már itt tartunk! - Igen, feltűnt – nevettem el magam akaratlanul is. – Én egyszerűen csak nem szeretek ilyenekbe belefolyni, ha nincs hozzá közöm. Nem szeretem, ha belerángatnak olyasmibe, amibe nem kellene. Az viszont rám nem jellemző, hogy ne lennék harcias. Meg tudom védeni magam, ha arról van szó, méghozzá nem is rosszul, de a háborúból akkor is szándékomban áll kimaradni – ingattam a fejemet rosszallóan. – Mikor tervezel csatlakozni a chicagóiakhoz? – kérdeztem meg köntörfalazás nélkül. Azt hiszem, ha mindenképpen döntenem kéne, akkor azt az oldalt választanám, de reménykedtem benne, hogy erre nem lesz szükség. Egyetlen porcikám sem kívánta...
// bocsi, hogy eddig tartott, nagyon szégyellem magam!!! //
Értettem, s egyúttal megértettem, miről beszél, elvégre, a kényszer szülte döntések nem vezethetnek semmi jóra. Noha talán úgy festett, hogy nekem sem lesz választásom, de én ezt nem így könyveltem el magamban, nekem Ray közelében volt a helyem, így nem esett nehezemre arrafelé hajlani, ahol ő van. Sosem helyezkednék vele szembe, egyszerűen nem menne. - Azt hiszem, én nem is tudnék dönteni a helyedben. Tudtam magamról, hogy hajlamos vagyok túlságosan is érzelmesen viselkedni, még ha nagyon mély kötődés nem is alakul ki, egy felszínes pozitív kapcsolat nekem elég ahhoz, hogy ne akarjam kockáztatni. Az viszont teljesen biztos, hogy eszemben sem volt az őslakosokhoz tartozni, mert míg a Betolakodók közt az volt, aki miatt idejöttem, köztük az él, aki miatt a világ végére menekülnék legszívesebben. - Na és ki nem? Engem meg talán túlságosan közvetlennek tartanak, ez sem jó mindig, de én meg ilyen vagyok. Engem sosem zavart, ha ez valakinek nem tetszik. Látszólag hanyagul megvontam a vállam, azért az általában hamar észlelhető volt, hogy ki az, aki nem vevő a közvetlenségemre, és inkább nem is kell erőltetni. Igaz, szerettem feltörni a diók héját, de voltak köztük igencsak makacs darabok is. Nem lehetett mindenkihez könnyen megtalálni a kaput. - Aha! – Felelem, automatikusan mosollyal reagálva az övére, nálam az ilyesmi közel sem volt ritka vendég, sokkal inkább a komolyság volt az, amit mellőztem. - Nekem Ázsiához is volt szerencsém, bár, ahhoz nem fűződnek épp kellemes emlékek. Húztam el a számat egy pillanatra, igazi macska-egér játék volt az Malcolmmal, hú, még mindig fura Rayként gondolni rá. Szóval, mindig meglógtam előle, aztán nyomokat hintettem elé, hogy megtaláljon, remélve, hogy csillapodik a dühe, és képes leszek vele szót érteni. Nos, sajnos nem így történt, de ez már tulajdonképpen teljesen lényegtelen. Az évek múltak, én pedig csak nagy sokára bírtam rávenni magam, hogy besétálok az oroszlán szájába. Azt hiszem, nem sokon múlt, hogy rosszul alakuljanak a dolgok, de már nem bírtam tovább, kockáztatnom kellett. - Szerettem Ausztráliát, eleinte szinte csak egyedül voltam, úgy könnyebb volt feldolgozni az életem addigi történéseit. Erről persze már nem nagyon akartam beszélni, mert óhatatlanul is komorabb lennék tőle, az pedig nem hiányzott, nem szerettem. Elmúlt, s még ha vége nincs is, de jelenleg ezen a fronton csend van, még akkor is, ha vélhetőleg csupán a vihar előtti baljósló némaságról van szó. - Egyáltalán nem. Remélem, te is megtalálod majd a régi ügyedet, vagy legalábbis a választ rá. Bólintottam, bár nem került még pont az ügyem végére, de reméltem, hogy a sors nem gördít ismét valami hülye akadályt elénk, és lehetetleníti el a dolgainkat. Nem kérdeztem rá, valahogy úgy sejtettem, hogy erről nem szívesen beszélne, ha mégis, akkor idővel valószínűleg kibukik majd belőle. Én nem az voltam, aki szeretett mások szennyesében turkálni, vannak dolgok, amikről jobb nem tudni. Jó, könnyen lehet, hogy semmi, Camillera terhelő nincs a történetben, de biztosan nem épp könnyű téma. Az enyém sem egyszerű, és épp úgy nem szívesen ejtenék róla szót, akármennyire is legyek közvetlen teremtés. - Nem probléma, azért, akad olyan dolog is, amiről én sem szeretek beszélni. Kacsintok rá, én is megmaradtam az általánosabb témáknál, ha magamról volt szó, azt még én is tudtam, hogy nem kell fűnek-fának elcsacsogni mindent. - Sok sikert hozzá, remélem, mielőbb sikerül elrendezned. Igazából, az eddigiek alapján nem tett volna jót neki, ha belekényszerül a választásba, éppen ezért teljesen őszintén kívántam neki, hogy zárja le a lezárnivalót, aztán menjen, amerre a szíve húzza. Engem ide húzott, ha elmennék innen, csak távolabb lennék attól, akire vágyom. - A háborúnak én sem örülök, de nincs mit tennem, ha itt ez a helyzet. Persze, még alakulhat úgy, hogy inkább továbbállok. Ez persze csak abban az esetben volt esélyes, ha Ray Alfája teljesen elutasító, én viszont bíztam abban, hogy nem lesz az. Nem mintha olyan fene sokra tartottam volna magam, de úgy véltem, a képesítésemmel azért tudtam volna hasznos lenni bármelyik csoportosulásban, reméltem, ő is így fogja látni. - Nem rajtam múlik. Feleltem rögtön, túllendülve azon a kérdéskörön, hogy ez vajon mitől is lett ennyire egyértelmű, de igazából nem bántam. Végül is, ezzel sem árultam el semmi olyat, amiből hátrányom származhatna. Kötve hiszem, hogy pár kurta nap alatt komoly bajom esne, Ray vélhetőleg hamar a dolgok végére jár, már ha tényleg azt szeretné, hogy itt maradjak. - De egyébként, amint lehet… vagy ők, vagy itt hagyom a várost. Jelentettem ki, ez számomra már akkor egyértelmű volt, mielőtt belebotlottam Raybe. Fogalmam sincs, itt mennyire mentek gyorsan a dolgok, némileg izgultam is a dolog miatt, mert ez most határozottan nem tartozott a mindegy kategóriába.
//Most nekem is lassan ment, úgyhogy innen is bocsi. //
- Hát, lehet, hogy nekem sem fog. Jobban mondva nem akarok, szóval az már lényegtelen, hogy nem is tudnék – vontam meg a vállaimat hanyagul, mint akit az egész nem érdekel. Valójában egyébként nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy mi volna a jó lépés, de ezt nem feltétlenül kellett a velem szemben ülő nőstény orrára kötnöm. Valószínűleg még akkor sem tettem volna, ha jobban ismerem őt, és nem csupán bő félórája tettem szert az új kapcsolatra. Egyszerűen csak nem szerettem magam kiadni sem idegennek, sem barátnak. Egyedül Max tudta, hogy milyen vagyok, de a teremtőm talán még saját magamnál is jobban ismert engem. Ennek sem örültem túlzottan, de tenni nem tudtam ellene, és valahol érthető is volt, hogy miért alakult így az évek során. Túl bölcs volt már akkor is, amikor átváltoztatott. - Én is pontosan így gondolkozok magammal kapcsolatban – mosolyodtam el halványan, arra utalva, hogy engem sem érdekelt, hogy mit gondolnak arról mások, hogy olyan a természetem, amilyen. Engem nem zavart, én jól éreztem magamat így, akárcsak Bells, szóval egyikünknek sem voltak önértékelési problémái, vagy akár önbizalommal kapcsolatos gondjai. Nekem aztán főleg nem, de amennyire meg tudtam állapítani, úgy ő is pontosan tisztában volt azzal, hogy ki ő, milyen ő, és nem utolsó sorban, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik. Szerintem ez elengedhetetlen volt az egészséges önképhez, nem? - Talán, ha majd itt véget ért a dolgom, akkor arra veszem az irányt és felfedezem magamnak a Távol-Keletet, meg Ausztráliát is – motyogtam magam elé, inkább csak magamnak. Fogalmam sem volt most még arról, hogyan fognak alakulni a dolgaim az elkövetkezendő néhány hónapban. Sok függött attól, hogy milyen hamar tudom majd Samet kézre keríteni és megölni őt. Azon is sok múlt, hogy milyen sérüléseim lesznek, hogy mennyire leszek elégedett, és az sem volt utolsó, hogy a két falka között akkor hogyan fognak állni éppen a dolgok. Túl sok olyan tényező volt még, amiről halványlilám nem volt, addig pedig abszolút felesleges volt akár csak tervezni is. Az ember hiába tervez előre, úgysem szokott úgy alakulni, legalábbis rendszerint nem. - Én mindig egyedül vagyok – vetettem közbe csak úgy mellékesen, arról pedig már nem kezdtem el érdeklődni, hogy mit kellett feldolgoznia. Semmi közöm nem volt hozzá, és én ezt tiszteletben is tartottam általában. Ez most pont olyan alkalom volt, amikor nem láttam értelmét a faggatózásnak, hiszen érdekem nem fűződött ahhoz, hogy az információ birtokába jussak. Talán csak azért gondolom ezt, mert fogalmam sem volt arról, hogy kinek a lányával ülök szemben. Ismertem az idős hímet még abból az időből, amikor a falka tagja voltam, de különösebben jó kapcsolatot nem ápoltunk, ettől függetlenül azonban az adósommá válhatott volna, ha elárulom neki Annabellet. Ehhez azonban valószínűleg úgysem lett volna szívem, túl ártatlannak látszott a nő. Bólintottam egyet, amikor azt mondta, hogy ő sem szeret mindenről beszélni. Szerintem az emberek nagy részének volt olyan foltja az életében, amitől legszívesebben megszabadult volna, vagy legalábbis megfelejtkezne róla. Mivel úgy tűnt, hogy ő sem az a mások magánéletében vájkáló típus, ezért én is visszafogtam magam. Maradjunk annyiban, hogy nem esett nehezemre egyáltalán, sőt, valamilyen furcsa oknál fogva még a szimpátiámat is elnyerte. Illetve még jobban, mint eddig, ami nem kis teljesítmény. Úgy látszik, hogy vannak még a világon olyan kedves teremtések, akiknek a kisugárzása még rám is hatással van, pedig én már azt hittem, hogy rég kihaltak a Bellshez hasonló személyek. Mindig tanul valamit az ember! - Azt hiszem, hogy pont rosszkor csöppentél ide, pedig jó kis hely volt ez, még amikor békesség volt – újra elmosolyodtam, mert néhány kedvesebb emlék az eszembe jutott. – Tehát a közeljövőben tervezed a csatlakozást – bólintottam egyet, elraktározva az információt. – Talán nekem sem ártana majd beszélgetnem egy kicsit Castorral, mielőtt ténylegesen is bele lennék rángatva ebbe az egész ostobaságba – ráztam meg elutasítóan a fejemet. – Egyébként szerintem még örülni is fognak annak, ha egyel többen lesznek. Ha kölyök lennél, nem hiszem, hogy szívesen fogadnának, de amennyire meg tudtam állapítani, nem vagy éppen mai te sem – néztem rá őszinte tekintettel, aztán jobb híján belekortyoltam a kávémba, ezzel együtt eltűntetve a poharam alján árválkodó maradékot is. - Figyelj, ha a véleményemet akarod tudni, szerintem jobban járnál, ha azután jönnél vissza, hogy itt lecsengtek a harcok – közöltem kertelés nélkül. – Ha nem akarod tudni, akkor is így gondolom – görbültek felfelé az ajkaim némiképp vidáman. – De természetesen a te dolgot, hogy mit választasz, csak szerintem jobb távolabb maradni a harcvonaltól. Nem lepődnék meg, ha orvos létedre téged is oda küldenének, mint végső tartalékot – dőltem hátra a kényelmes ülésen, le sem véve a szemeimet Annabelleről.
Világ életemben meg voltam győződve arról, hogyha pozitív képet sugárzok magamról, és kedves vagyok mindenkivel – majdnem -, akkor ezt is fogom visszakapni. Most ez bebizonyosodni látszott, immár sokadszor, hisz, ha csak a látszat alapján ítélnék, nem mertem volna kijelenteni, hogy könnyű megtalálni a közös hangot Cammel. Ennek ellenére úgy tűnik, zökkenőmentes a beszélgetésünk, és nem is olyan felszínes, hogy az már fárasztó lenne még nekem is. - Biztosan remek élményekkel leszel gazdagabb. Kacsintottam könnyedén, én magam imádtam Ausztráliát, ha nem húzott volna másfelé a szívem, szerintem ott élem le az egész életem, legyen bármilyen hosszú is. Mondjuk, én nem voltam az a tipikus kalandkereső típus, meg voltam nyugiban a popsimon is. A Távol-Kelet már más tészta, bizonyos, hogy annak is megvan a maga szépsége, de nekem kellemetlen élményeim fűződnek hozzá, így nem tudtam kiélvezni az ott töltött időt, jobban mondva inkább menekülést. Kár is erre gondolnom. Talán egyszer, már ha maradhatok, ráveszem majd Rayt, hogy látogassunk el oda egy kis időre, hátha az új élményekkel feledtetni tudjuk majd a régieket. Igen, azt hiszem, ezt fogom tenni. Így máris sokkal szebb színben tündökölt a világ. Igen, nekem nagyon kevés is elég a boldogsághoz. Arra jobbnak láttam nem mondani semmit, hogy ő mindig egyedül van. Kételkedtem benne, hogy képes lennék palástolni a szavaim mögött megbúvó sajnálatot. Nem, nem tűnt olyannak, akit szánni kellene bármiért is, egyszerűen én a fejem búbjától a lábam ujjáig társasági lény voltam, így nehezen tűrtem a magányt. Jó, Ausztrália más volt, akkor vesztettem el mindent, szenvedtem, nem akartam, hogy ezt bárki lássa, olyan állapotban könnyebb volt egyedül. - Nem meglepő, azt hiszem, ilyen az én szerencsém, de reménykedem benne, hogy lesz ez még jó hely. Szerettem, mikor mások mosolyogtak, sokkal szebbek voltak úgy, mintha kinyílnának, egyszerűen más lett az arcuk. Kevés olyan lélek akadt, akinél sehogyan sem sikerült elérnem ezt. - Igen, amint lehet. Nyilván ez sem volt mellékes, már csak helyzetemből adódóan sem, tekintve az apámat, nekem nem volt épp életbiztosítás a magányos lét, kellett egy falka biztonsága, s nem is volt kérdéses, melyiké. A fejtegetésére a Castorral való beszélgetésre csak bólintottam, valóban nem árthat előbb tájékozódni, kényszerhelyzetben nem mindenki hoz jó döntéseket. - Remélhetőleg valóban örülni fognak, és képes leszek hasznossá válni a szemükben. Nekem ez nem volt mindegy, ha valamit csinálok, azt a lehető legjobban tegyem, egy falka életébe bekerülni lehet, hogy könnyű, de nem feltétlenül egyszerű a felszínen maradni és megállni a helyünket. Én azért voltam annyira maximalista, hogy ne csak védelmet akarjak, hanem hozzátenni is a falkához. Bólintottam közben, elvégre, nem voltam azért mai csirke, bár még olyan idős sem, mint amilyennek a nőstényt gondoltam. A szemöldököm kicsit megemelkedett a tanácsára, nem azért, mert nem akartam volna tudni, érdekelt mások véleménye, még ha nem is hallgattam mindre. Pusztán kellemetlen volt némileg ilyesmit hallani, akkor is, ha történetesen tudatában voltam, mibe mászom bele. Sőt, sokkal inkább, mint ő, már ami a saját helyzetemet illeti, és épp ezért nem mehettem el, többé nem leszek gyáva nyúl. - Bevallom, egy részem örömmel távol maradna ettől az egésztől, de sajnos ez nem ennyire egyszerű, mint ahogy a világon szinte semmi sem. – Mosolyodtam el azért, bár közben megcsóváltam a fejem. - Tény, hogy a harcmező nem az én világom, de ha oda kell majd mennem, hát megyek. – Ezt anélkül nem tudtam volna elmagyarázni neki, hogy meséljek Rayről és apámról, márpedig ez olyan téma volt, amit szívem szerint elkerülnék. Túlságosan sérülékeny lennék általa magányos farkasként, hisz még én is el tudok képzelni olyanokat, akik azzal a lendülettel kapnának el, hogy felcibáljanak a hegyekbe apámhoz szép kis juss reményében. - De azért, azt se mondd nekem, hogy magányosként felér egy életbiztosítással kószálni a frontvonalon… Céloztam arra, hogy feltételezéseim szerint ő sincs biztonságban, még akkor sem, ha nem keverik bele ebbe az egészbe. Ezt persze nyilván ő is tudta, csak épp valami miatt egyelőre Fairbanksben kellett maradnia. Nos, nekem is, pontosabban, valaki miatt, és maradni is fogok, még akkor is, ha ez számomra egyenlő egy halálos ítélettel.
Úgy érzem magam, mint akiből kitéptek egy darabot. A Bestia, az Alfahím marhára elégedetlen. Érzem rajta,mennyire ostobának és gyávának tart, amiért megfutamodtam. Bár azt még én sem tudom, hogy ez valamiféle vihar előtti csend, avagy valamiféle törés a már így is végtelen hosszú életem alkonyához közeledve. Az utóbbi hónapokban már többedjére érzem magam reményvesztettnek, mint a kölyöklétem alatt összesen. Nem arról van szó, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy igen is fontos vagyok a farkasaimnak - a legalábbis a nagy részüknek -, hanem arról, hogy ennek ellenére valóban úgy kell viselkednem, mint egy Apa, amire viszont alkalmatlannak tartom magam. Nem vagyok senki felvigyázója, nem tudok helyes vagy jó irányt mutatni. Magamat és a saját elveimet tudom csupán, ami úgy látszik, csak a nagy ígéretek megtételekor elég arra, hogy ösztönzőleg hasson mindenkire, aki a szolgálatomba áll. Jelenleg egyetlen kapaszkodóm van még abba, hogy farkasok közt létezhet barátság csalódás nélkül, ez pedig egyedül Dante jelenléte. Nem érzem azt, hogy ő bármivel is a terhemre lenne akaratán kívül. Bradley lekölykezett, Balázsnak terhes a nője, Ray-t lazán be lehet hülyíteni. Tylert elvesztettük, Duncan gondolatára már egyből szeretném elbőgni magam. Tara teljességgel felforgatta az életemet, aztán viharként lerombolva bennem mindent, továbbállt. Az öcsémet három évszázad után újra elveszítettem, és akkor már csak mellékes az, hogy a felebarátaim golyót akarnak röpíteni a fejembe. Ja, legalább Todd most békén hagy, de szerintem csak azért, mert Emma itt van a városban. Apropó Emma... hihetetlen, hogy már arra se vagyok képes, hogy kétségek nélkül magamévá tegyek egy nőstényt, mert beriadok, mint valami elsőbálozó picsa. Még szép, hogy le akartam lépni, mielőtt a nyakkendőmnél fogva lógatom fel magam. - Egy kávét, feketén. Meg egy pármai sonkás szendvicset. Dörzsölöm meg a szemeimet, miután leadtam a rendelést a pincérlánynak. Csak tűnjön el a közelemből minél gyorsabban. Addig még tartom magam, amíg várom a rendelést. Előveszem a telefonom, aminek a sötét kijelzőjében látom a saját tükörképem. Valljuk be, mindezek ellenére valahol piszkosul ideges vagyok, hogy mi lesz, ha pont most nem vagyok ott, és mire visszamegyek, a fél falka meghal, csak mert eljöttem... Inkább szórakozottan kezdem forgatni a telefont, mintha csak hívást várnék, és csak akkor hagyom abba, amikor a kávé és a szendvics elém kerül. Fogalmam sincs, hogy miért hoztam be magammal a fekete sporttáskát, amiben a cuccaim vannak. De ott pihen mellettem a puha és hossz box ülésén. Azon tűnődöm, miképpen töltsem el a születésnapomat. Így. Hova menjek és miért... Mit csinálnak vajon a Kóborok a világban?
*Mikor végeztem a Hotelben nem bírtam a hátsómon megmaradni. Újdonság mi? Nem, egyáltalán nem az. Jó kedvem volt és az, hogy főztem csak dobott rajta egyet. Utána egyből az erdőbe indult meg, hogyha már nekem jó akkor a farkasom is megkapja azt, amire szüksége volt. Vadat... Több órán keresztül jártam az erdőt és hagytam, hogy Ő maga válassza ki a megfelelő prédát. Űzze, hogy a fekete-fehér farkas bundáját a menetszél tépkedje, hogy kiélje magát és a szabadságvágyát. Léptei nesztelenek voltak az avaron, mikor ráakadtak egy szarvasra. Nem tudom miért az kellett neki, de ha kellett hát áldásom rá. Pont nem én fogom megvonni Tőle azt, ami járt neki. A félelem szaga szinte bódító hatással volt a nőstényre, mely mintha madzagon rángatták volna vonzotta maga után. Azonban játszani, az étellel játszani nem hagytam, miután becserkészte egyetlen mozdulattal vettem el az életét és adtam vissza az irányítást a farkasnak, hogy kedvére kezdje el kizsigerelni és vacsorázni. Hisz ez idő alatt rám esteledett, amit nem bántam. Szerettem a sötétben lenni. Haza felé mégis megálltam egy kávézónál, ha már úgy is tankolnom kellett akkor egy kávé még belefér. Amúgy sem sietek sehova és nem vár senki. A kietlen és otthontalan falaktól meg minden jobb. Pajzsom félig felhúzva léptem be egy kényelmes magassarkú szandálban és ruhában. Leültem az egyik asztalhoz és rendeltem magamnak egy kávét, cukorral és sok tejszínhabbal. Vidám energiáim ott kavirnyáztak körülöttem, mint ami sosem akarna múlni, eltűnni vagy akár csak csillapodni. Viszont a pontos korom nem volt belőhető, ahogy a vérvonalam sem. Nem szerettem, hisz tapasztalatom szerint ez a vérvonal ismeretlen a többségnek és ez mindig megijeszt mindenkit. Gondolataim messze szálltak, vagyis nem is olyan messze hisz a Holiday felé repkedtek. Hisz, még mindig nem értem utol azt a férfit. Agyaltam, hogy mégis hogyan érhetném el pár percre, de csak gyerekes csínyek jutottak az eszembe. Mint mondjuk, hogy elcseszem szándékosan a rendelését, vagy szervíroztatok fel valami kaját, hogy Ő rendelte és belecsempészem a névjegyem egy szerencsesütibe. Ezek pedig csak még szélesebbre húzták az ajkaim s a mosolyom vigyorrá szélesedett. Egészen addig míg meg nem ütötte a fülem egy ismerős hang... túlságosan is ismerős. Tekintetem ösztönösen kaptam felé, de egy másik vendég kitakarta előlem a férfit és nem láttam. Nah igen, némelyik egyedre igazán ráférne egy kis fogyás. Mondjuk most csak azért bosszantott mert pont engem akadályozott. Látnom kellett... muszáj volt látnom a férfi arcát. De nem, akárhogy dülöngéltem nem sikerült pedig még a széken is hintáztam, amiért a Mama mindig megfedett gyerekként. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felálltam és a pulthoz sétáltam, s mikor a lány rám nézett mosolyogva feleltem, hisz...* - Nem, nem még egy kávét szeretnék. Csak ha nem gond kivinném Én a rendelését annak az úrnak. * Mutattam a "köpcös" mögé és megismételtem a rendelést, melyet tisztán hallottam. Mivel újabb két vendég érkezett így a lány nem tiltakozott, csak annyit mondott, hogy gyorsan, nehogy meglássák és kapjon miatta. Amint elkészült a szendvics és a kávé már perdűltem is meg, hogy a férfinek kivigyem. Sosem esett le a gyűrű az ujjamról ha dolgozni kellett - pláne, mert mai napig csináltam -, és bizonyára nem most fog. Hajam kiengedve volt, de figyeltem arra, hogy még véletlen se kerüljön előre és így az ételhez, amely egyébként a hátam közepéig ért. Vidám energiáimba némi izgatottság és remény is keveredett. Lépteim könnyedek, ahogy halkan kopog a cípőm sarka a csempén és állapodik meg a férfi előtt, elhalva, miközben az asztalon halkan koppan a csésze. Amint a férfi rám emeli a tekintetét, sajátom csak az ismerős-idegen szemekbe mélyednek. S bár a kávé megérkezett, de a szendvics nem ért útba. Lefagytam és csak a kezem remeg meg egy pillanatra ahogy próbálom elűzni Carlo képét, miközben megölelve a szembe tekintve búcsúzott el és kélt útra vagy mikor kislányként vacsorát adtam neki és a szemembe nézve köszönte meg, kritizálta vagy épp dicsérte.* - Mozzarella? - suttogtam száraz torokkal de tekintetem nem szabadult, s megköszörülve a torkom folytattam. - Mármint, pármai sonkás szendvics. * Javítottam ki magam, miközben rájöttem, hogy marhaságot beszélek. Máskor talán lesütöttem volna a tekintetem. De most magamba akartam szívni a látványt, még akkor is ha tudtam, hogy csak az otthonom hiánya az, mely csúfos tréfát űz velem. Pár perc vagy csak pár pillanat volt? Nem tudom, de kezeim mozgásra ösztökéltem magamtól is, illetve ha rám szólt akkor kicsit korábban, de kevésbé sem zavartabban. Azonban csak most esett le, hogy ez az a férfi az újságból és a helyi Alfa, vagyis csak az egyik frontról és közben a főnököm is.* - Bocsánat, csak... Sajnálom Mr. de Luca, kissé elkalandoztam. * Ingattam meg a fejem és néztem rá bocsánat kérő tekintettel és mosollyal egyaránt. De valahogy a lépteim nem akartak távolodni, csak zavartan dobolt a gyűrűs ujjam a tálca lapján. Elakartam menni, de lépteim nem távolodtak, lábaim nem engedelmeskedtek.*
Az idő, az a néhány perc olyan sekélyesen hosszan telik, mint egy több órás autóút a semmi közepén. Mégsem érzem terhesnek, az egyébként domináns türelmetlenségem megpihen valahol a lelki fáradtságom vastag takarója alatt. A körülöttem levő világról nem igazán veszek tudomást. Ez nem éppen farkashoz méltó hozzáállás, hiszen a veszély bárhol lecsaphat. De csapjon. Itt szerintem egyébként se ismer senki, majdnem kívül vagyok már a városon, ha pedig egy hegyi kószálna errefelé, nem valószínű, hogy a jelenlegi állapotomra tekintve jól járna, akkor sem, ha esetleg egy kicsit későn reagálok. Így továbbra is elmélyülten forgatom a telefont,megannyi végig sem gondolt, be nem fejezett kérdéssel és mondattal a fejemben. A csésze koppan előttem, de nem nézek fel. Pincérnő, az a dolga, hogy előre megrendelt kávéscsészéket kopogtasson. És mivel a másodpercek órákká folynak össze előttem, így azzal sem foglalkozom különösebben, hogy gyanúsan sokáig tart neki letenni azt a szendvicset. Ettől függetlenül az őrölt fekete illatán át nőstényfarkas szaga terjeng a közelében. Fura, nem emlékszem, hogy farkasnak adtam volna fel a rendelést... És mire idáig eljutok a gondolataim között, meg is szólal, hogy "mozzarella", mire felkapom a fejem és meglátom a nőt, aki határozottan nem ugyan az, mint akivel percekkel ezelőtt beszéltem. Fürkészve tekintek a barna szemekbe. Olyan érzésem van, hogy a pajzsom ellenére is belém lát. Nem tudom, miért. Talán mert túlságosan kifogytak a lelki tartalékaim és hülyeségeket beszélek. Odabent a fekete Bestia lustán emeli fel a fejét a fekvő helyzetéből, és a levegőbe szimatol. Ő mindig is szerette az új játékszereket, azonban erre most baromira nem vagyok vevő. - Honnan tudja a nevemet? Kérdezem lustán a nőt, miközben egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust. Pompás, az ember eljön otthonról egy kis nyugalomért, erre alig egy órával később idegen nőstények "de Lucázzák" egy Isten háta mögötti kávézóban. Ezek szerint a valódi szabadság tényleg az, ha fejbe lőnek egy ezüstgolyóval. - Gondolom akar valamit, ha elkobozta a rendelésemet. Ahhj... Üljön le... Adom meg magam fáradtan túrva a hajamba, és magam elé húzom a kávémat. Ahhoz, hogy elzavarjam vagy kérdezgessem, esetleg felfedezzek a természetes szépségén túl bármit a nőn, túlságosan kimerült és érdektelen vagyok a világ dolgai felé. És még csak nem is sejtem, hogy perceken belül a saját húgomnak azt kell látnia majd, hogy az egyetlen bátyjából micsoda seggfejt faragtak az évszázadok.
*Zavarom és ostoba megszólalásom ellenére sem tudtam szabadulni a gondolattól. Mintha csak összefacsartak volna bennem, valamit ott mélyen ahogy a kék szemeibe néztem a férfinek. Akár csak akkor mikor az arcát láttam abban a cikkben. Egy felnőtt nő vagyok, mégis ugyan az a gyermek vagyok, mely évszázadokkal ezelőtt, de évtizedeken keresztül reménykedett, hogy a testvére, egyetlen bátyja visszatér. Ez a remény volt bennem, a különbség annyi, hogy most azt éreztem, mintha megtalálnám. Ostobaság mi? De mentségemre szolgáljon, hogy mindig is örök álmodozó voltam még akkor is, mikor mások már kietlennek láttak mindent, én reméltem és biztattam. Akár csak Atyámmal tettem egykoron, hogy le tudja tenni az alkoholt. Ellenben vele, én letudtam tenni a tányért is a férfi elé. De akárhogy akartam nem tudtam menni és mázlimra, mielőtt még teljesen idiótát csináltam volna magamból a férfi kérdezett, mire az egyébként is ott lévő mosolyom kissé megszélesedett.* - Magának dolgozom. * Adtam meg a roppant egyszerű és kézen fekvő választ, ahelyett, hogy belemerültem volna a cikkbe, meg a másik városba ahonnan a falkája származik. Persze a név onnan volt ismerős, amihez a cikk társult de ez már mindegy. A következő szavaira bólintottam és féloldalasan foglaltam helyett, hogy a térdemre fektethessem a tálcát és abba maradjon a monoton dobolás. Bemutatkozni nem mutatkoztam be, nem kérdezte.* - Jelenleg csak a hangja keltette fel a figyelmem. De ami azt illeti igen, már egy ideje. - Azonban nem kerülte el a tekintetem a fáradság, az untsága, hisz tekintetem követte a másik mozdulatait mely kitakarta előlem az arcát és tekintetét is. Mintha ezzel el is vett volna valamit, de továbbra sem emeltem el róla a tekintetem. - - Hééé... ne legyen levert. Nem a Hoteljére fáj a fogam, hogy egy nehéz tárgyalás elé nézzen épp vagy csatlakozási szándékom miatt, hogy ekkora nyüg legyen. Bőven megelégszem a Séf állásommal. * Mosolyodtam el biztatóan, miközben próbáltam megtalálni, hogy miként is tegyem fel a kérdésem az Alfának. Persze azt már nem említettem, hogy kérdés nélkül megtudtam anélkül, hogy félszer találkoztam volna vele. De az mellett döntöttem, hogy nem mint Alfához, hanem csak egy farkashoz szólok.* - Csak egy kérdésem volna Mr. de Luca de képtelenség elérni. Kissé személyes, de felesleges volna körbe járni a témát hatszor. A neve... pontosabban a vezeték neve, felvett név? * Kérdeztem meg minden kertelés nélkül, ha csak a korábbi szavaim miatt nem állt fel, hagyott itt vagy küldött el engem melegebbre. Türelmetlenül vártam a válaszát, de egyenlőre nem kezdtem el magyarázkodni, hogy miért is érdekel ez engem. Nem tudtam, hogy mi lenne a jobb válasz. Az, ha azt mondja, hogy igen és rájövök, hogy semmi az amiért ebben a városban vagyok vagy azt, hogy igen és tovább kéne puhatolóznom, anélkül, hogy megbántsam a hímet és én is rájöjjek arra amiért kérdeztem.*
- Nekem? Kérdezek vissza szinte értetlenkedve, aztán néhány pillanat után csak legyintek és megízlelem a kávét. Ez a baj a nagyvállalatokkal, a főfejes azt sem tudja, kik az alkalmazottai, lazán elmennek mellettük az utcán. Hát, a nő esetében sem mondtam volna meg, hogy bármilyen módon közöm lenne hozzá. Nem igazán méltatom túl sok figyelemre a mosolygását. Szemmel láthatóan valami miatt nagyon elégedett magával, és hogy őszinte legyek, valahol borzasztóan tudnak irritálni az olyan személyiségek, akik ennyire gyerekesen vidámak. Főleg most, amikor még a szokottnál is jobban szúrok és marok meg mindenkit a közelemben. A "nyugtatására" egészen magasra szökkennek a szemöldökeim. Leteszem a telefont az asztalra és letámaszkodom az alkarjaimra, félig meddig felhasalva az asztalra. - Szóval maga az... Suttogom neki egészen szolidan, majd a nyelvemre harapva forgatom a gondolataimat úgy, ahogy a szemeimet is, aztán újra megállapodok a nőn. - a másik de Luca. Parádés... A szememben valamiféle őrült szikra gyúl, ahogy szinte már gunyorosan elnevetem magam. Még a fejemet is megcsóválom közben. Igazából nem csak magam alatt vagyok, de rohadtul szeptikus is. Amikor Benito megérkezett ide, akkor sem gondoltam, hogy a testvéremet ismerem majd meg benne. És attól függetlenül, hogy ez megtörtént, előbb gondolok valami ócska és olcsó tréfára, mint újabb csodára. Csak egy szép nőt látok, aki a nevemmel takarózva akar a közelembe férkőzni. - Nézze kedvesem, nem tudom, hogy honnan tudja, de azt csak nem hiheti, hogy még egyszer el lehet nálam sütni az "egy újabb de Luca jött a városba" témát. Utalok itt arra, hogy azt feltételezem, hogy ez a nő hallott arról, hogy Benito azért keresett fel, mert elraboltam a családnevét, aztán kiderült a rokonság, és minden jó lett. Ez egyszer csodaszámba ment, működött, de ez nem jelenti azt, hogy mostantól ezzel a mesével a közelembe lehet férkőzni. - Inkább mondja meg, mit akar tőlem, aztán hagyjon békén, mert amint látja, elég elcseszett napom van. Hátradőlök az ülésen, és egész egyszerűen, pofátlanul, mint valami leélt kőműves, olyan habitussal harapok bele a szendvicsembe.
*A visszakérdésre csak bólintottam. Megesik, hogy valaki nem is tudja, hogy kiket alkalmaz pláne ha még nem is találkozott vele személyesen. Persze ez nálam nem fér bele, én mindig is tudtam, hogy kik azok akik körbe vesznek, már ha az éttermemről volt szó. De hát, igyekeztem magam azzal áltatni, hogy ez pusztán csak azért van így, mert a másiknak sokkal fontosabb dolgai is vannak, mint az alkalmazottai. Mondjuk egy egész falka, ez már azért elfogadható. De valahogy még így is megjelent a szám szegletében egy elnéző mosoly szerűség, melyet elfojtottam ugyan, de ott volt. Ösztönnek, emberi ösztönnek nevezik sokan, hogyha valakit leverve látok akkor megpróbálok segíteni. Ugyan ide tartozik a nyugtatás is mellyel megpróbálkoztam még ha nem is tetszett a másiknak. Legalábbis a szemöldöke erről árulkodott. Vagy csak meglepte volna? Tekintetében valami életre kél és az oly ismerős-idegen tekintet megváltozik, mintha sosem láttam volna. De ugyan akkor ott van az, ami korábban "magával ragadott" viszont még a szavai felett szemet hunytam volna, addig a gúnyos kacagása volt az, melyre kiegyenesedtem ültömben és barna íriszeim csak mereven meredtek a másikra.* - Nem tudom mit talál ennyire mókásnak benne, valahogy nekem kicsit sincs ínyemre a dolog. * Húztam el a számat. Tessék, kellett nekem ide jönnöm. De mindegy, nincs visszaút és nem most fogok visszatáncolni az biztos. Ahogy nem is fogok itt kakaskodni, hogy bizony nem "a másik" hanem az elsők közül való vagyok. De ha most kiderülne, hogy Isabelle leszármazottja aki visszatért egykori családnevéhez, a gyökereihez. Szörnyen sajnálom, hogy idáig fajult a világ. Gondolataimból a következő mondata rángat ki mire barna íriszeim már inkább meglepettek mintsem hitetlenkedők.* - Újabb de Luca? * Kérdeztem és csak pislogtam nagyokat. Lehet, hogy Carlo vagy Benito hagyta el itt-ott a sarjait a háború alatt, kik az apjuk nevét viselik és vitték tovább? Most először éreztem azt, hogy a sok-sok teória melyet a név és az arc felbukkanása óta gyártottam, szinte egyszerre nehezednek rám. Könyököm az asztalon támasztottam meg, és hosszú, finom ujjaim a hajamba túrtak ahogy homlokom a tenyerembe fektettem. Ahogy megszólal csak visszadőlök és tekintetem a másikra emelem.* - Ezzel nincs egyedül, de csak egy kérdésem van. A neve, felvett név? Nézze, semmi közöm hozzá de tudnom kell. Unom, hogy minden este immotivato (Minden alapot nélkülöző) ábrándokat szövögetek és teóriákat, hogy miért hasonlít annyira Fratellone és Atyám arcára a magáé. Csak ezt szeretném megfejteni, s ezen kívül semmi mást nem akarok magától. * S ami azt illeti mástól sem. Megállok én a saját lábamon is, nem kell pátyolgatni, nincs szükségem védelemre, se semmire. Csak erre az egyre, hogy tudjam. Oké, ez nagyon hülyén hangzik, pláne, hogy mondataimban egy-egy kifejezést olaszul tettem meg ami egyébként nekem fel sem tűnt. Csak a másikat kémlelte a tekintetem és pontot akartam tenni ennek a végére. Ennyi az egész.* - Különben meg, miért kell minden tett mögé hátsó szándékot látni? Saját magukat keserítik meg ezzel. * Kérdeztem meg pár pillanat múlva összevont szemöldökkel. Sosem értettem és bár már annyiszor feltettem ezt a kérdést, de egyetlen egyszer sem kaptam rá értelmes és elfogadható választ. De mindig, mindenki valami rosszat sejt vagy olyan dolgokat képzel ami nincs is. Csoda, hogy nem tudják élvezni az életet?*
Hogy mit találok ennyire mókásnak? Azt, hogy akad olyan farkas kerek e világon, aki a nevembe csimpaszkodva igyekszik a közelembe férkőzni. Beszélgetési alapnak remek, egyébként pedig szánalmas. De ezt nem kötöm az orrára, inkább csak legyintek egyet, jelezve, hogy úgysem értené, inkább haladjunk tovább. A visszakérdezésére azonban megvonom a vállamat. - Igen. Miután összeszedtem az öcsémet, aki pont ugyan így, a nevem miatt akart megölni azért, mert elloptam a "bátyjától". Aztán kiderült, hogy a bátyja én vagyok. De ezt nyilván tudja, hiszen ezért próbálkozott meg ezzel a történettel előállni. Magyarázom tudálékosan a nőnek és figyelem az arcán kavargó érzelmeket. Nem kell ahhoz semmiféle energiákkal és érzelemletapogatásokkal előhozakodni, hogy lássuk a másikon, hogy valami nem igazán van rendben a fejében. Meghökkent? Lehet. Bár azzal jelenleg nem foglalkozom, hogy azért, mert ez valóban újdonság neki, vagy azért, mert "lelepleztem" a trükkjét. Amikor azonban nekiáll a nagymonológnak, itáliai kifejezésekkel és igencsak régi, de nagyon is meghatározó, ismerős megszólításokkal dobálózni, én magam is elkomolyodom. A falat egy pillanatra megáll a számban, ami a kezemben van, azt csigalassúságú, kimért mozdulattal fektetem vissza a tányérra. Aztán az asztal két szélére támaszkodom és feltolom magam álló helyzetbe.
[1680., Venezia]
...Az asztal két szélére támaszkodtam és úgy toltam fel magam álló helyzetbe. Atyánk még mindig nem tért haza, s gyanítom, valamelyik ivó vendégeinek számát gyarapítja, s nemes egyszerűséggel megfeledkezett a családi szokássá vált vacsoraidőről. A ceremóniáról, arról, ami a de Luca családot olyan remekül jellemezte. Így Atyánk hiányában magam foglaltam el az asztalfőt, s fegyelmező dühvel a szememben meredtem rá a nagyobbik húgomra. A tekintetemben benne volt húsz esztendő minden kemény tapasztalása, s egy maroknyi bölcsesség, melyet az élet és anyám halála ültettek el a szívembe. - Nem tűröm meg a vacsoraasztalnál, hogy Atyánkat sértegesd. Fogalmad sincs arról, micsoda teher nyomja a vállát. Én sem örülök, hogy megfeledkezett rólunk, de ezt a kenyeret még mindig ő teszi elénk az asztalra, úgyhogy legyetek érte hálásak és fogjátok vissza a nyelveteket. Néhány mély légzés után nagyot nyeltem, s azt tettem, amit ifjonci hevületemben megtehettem. Sosem vertem a testvéreimet, alkalmanként elcsattant egy-egy nevelő pofon, de ahhoz már valóban messzire kellett menniük. Néhány pillanat gondolkodás és néma csend után ököllel csaptam a tömör és kopott asztalra, a kandalló tüze pedig olyan hevesen ropogott, mint ahogyan Atyámé helyett az én megsértett szívem zakatolt. - Pakold le az asztalt, Dorotea. Ma nincs vacsora. És egészen addig nem is lesz, amíg Izabella bocsánatot nem kér Atyánktól azért, mert a háta mögött becsmérelte. Ha nem tiszteled, a kenyerét se fogadd el. Mondtam neki nagyon komolyan, majd a pamut szalvétámat a földre csapva távoztam ki, az istállóba. Tudtam, hogy Benito mindig szeret kijönni velem a lovakhoz, de most nem vittem magammal. Nem kellett hogy lássa, hogy a bátyja lassan összeomlik, s nem tudja, mit tehetne azért, hogy összefogja és kiemelje a nyomorból a családját.
- Sono Carlo.* Feszülnek meg az arcizmaim, s már azért sincs értetlenség az arcomon, mert roppantul ismerős helyzetben érzem magam. Valami botor indulattól vezérelve leengedem a pajzsom a nőstény előtt, s szinte suttogva, halkan, kerülve a feltűnést váltok olasz nyelvre a beszélgetésben, s nem csak holmi kifejezésekkel dobálózom. - 1661, Velence, augusztus hónapjának negyedik vérvörösben úszó hajnala. A kedvenc lovam Scaltro volt, akit Atyám csak azért lőtt le, mert munka helyett az ő hátán lovagoltam ki aznap. Egy öcsém és két húgom volt, anyámat elvitte a pestis. Szóval nem, nem felvett névvel kakaskodom. Én de Luca vagyok. És maga? Mit akar még tudni rólam és legfőképpen... miért? Nem árultam el igazából semmi olyan információt, amivel bárki visszaélhetett volna. Egyszerre voltam ideges és kíváncsi, egyszerre akartam hirtelen mindent megtudni erről a nőről és elküldeni a francba, amiért a jelenlegi dolgaim mellé még a régi, jól eltemetett családi emlékeket is a felszínre hozza. És még azt is eszembe juttatja, hogy bár él, de valószínűleg soha többé nem láthatom az öcsémet. - Ajánlom, hogy jó oka legyen erre az egészre... Sziszegem még mindig olaszul a fogaim között, s addig nem is vagyok hajlandó leülni, amíg választ nem kapok.
//*=Carlo vagyok, elhagyva a személyes névmást, ez hangsúlyozza, hogy "Carlo vagyok" és nem más (mondjuk Lali)//
Kezdőlap
Fogalmam sincs, hogyan kellene most éreznem magam. Úgy értem: ülök itt, kávézgatok, várok valakire, aki egy másik életben állítólag a barátom volt, gyilkolni készülök; de mindezek mellett nem ugrik feljebb a pulzusom a megszokott értékeknél. Ez normális? Mert ha csak nekem az, akkor komoly gondok vannak. Mármint nem nálam, hanem a világban, mert én most éppen szemetet készülök eltakarítani; így pedig a szó amit keres majd a lakosság, az a "köszönöm". És ezzel szerintem máris megvan mivel igazolhatom magam a későbbiekben, ha netán megint szorulnék az őrzők előtt. 
Ha jönnél, akkor szólj és írok egy röpkét a telephez is *-* //
//
//
