A lehető legjobb helyen nyúvadt ki a gumi. Egy benzinkút mellett. Talán ezért sem estem pánikba. A kerékcsere nem idegen tőlem. A régi kocsimmal is eljátszottam már párszor. Mondjuk tény, hogy pasis melónak tartom, de a szükség nagy úr. Nem vagyok elveszett. Majd csak akkor megyek be a benzinkút épületébe segítséget kérni, ha minden kötél szakad és muszáj. Addig meg nem érdekel, hogy a benzinkutas srácok vigyorogva figyelnek az ablak mögül. Alig várják, hogy elszúrjak valamit. Még a városba sem érnék vissza, és már fent lennék a youtube-on. Idő közben felbukkant a kávézó épülete mögül a fickó. Épp a pótkereket gurgattam a kocsi mellé. - Aha, az volt a terv. - somolyodtam el az orrom alatt arra, hogy szerinte már elporoztam. – Csakhogy az égiek beleköptek a levesembe. Fura egy fazon. Azt nem tudhatom mi jár a fejében, ahogy azt sem, hogy szerinte egy ribanc vagyok, de úgy érzem, gúnyolódik és valami perverz örömét leli a kialakult helyzetben. Különben nem dicsérte volna meg a kocsimat. - Valóban az. – helyeseltem, és rá emeltem a pillantásom. Önkéntelenül is elvigyorodtam, miközben felegyenesedtem. – És jól is gurul. Már ha nem történik efféle „baleset”. – céloztam a kilapult gumira. A fickó lát egy fiatal pipit kereket cserélni. Na és? Nem zavar a közönség. Csak lazán. Odafordultam az anyósülés felé, hogy kinyissam az ajtót. A nyakamból leakasztottam az oldaltáskám és bedobtam az ülésre, majd levettem a kabátom, és azt is oda menesztettem. A hosszú, pufi kabát csak akadályozna a mozgásban, és szerelés közben úgyis kimelegedem. Ezzel becsuktam Tűzbogár ajtaját. Mielőtt elővettem az emelőt, fekete pulóverem ujjait felgyűrtem a karomon. Az emelőt a kocsi alá helyeztem, közelebb a kérdéses kerékhez, és ügyködni kezdtem.
A csaj mosolyogva szembesít azzal, hogy mi történt. Megnézem a verdát, mert tényleg szép. Nem vagyok valami kocsimániás, de ez cool. A színe a formája és szépen, rendben, ápoltan is van tartva. Még bólintok is egyet, hogy ez igen. A csaj viszont valamit gyanít és ez nem tetszik. Kellemetlenül érzi magát, talán azért, amiért a nők nem szoktak autót szerelni. Lassan megy, elrontják és ki vannak röhögve. Talán erre számít. Én ugyan nem röhögöm ki. Sőt olyan segítőkész leszek, hogy nem is gondolná! Már hozzákezd, de közbeszólok, ahogy "támasztékot" nézem. - Elnézést, de a kő nem igazán jó megoldás. Még kigurul, aztán kész a baj! Nálam van rendes ék. Megengedi, hogy felajánljam? Még nem állok elő azzal, hogy ki is cserélem a kereket. Húzni kell az időt. Az előző tervemet keresztülhúzta azzal, hogy a kabátot bedobta a kocsiba. Meg kell tudni, hogy a csomagtérből be tudok-e mászni. Szerintem nem, de megnézem majd. A bérelt kocsiban tényleg van ék meg minden, ami szokott kelleni. Direkt így kértem, nehogy lerobbanjak valahol, aztán se kép, se hang. Nem akartam segítséget kérni, inkább legyen nálam minden, ami kell, hogy magam megoldjam a problémákat. Ha egy bérelt autóval akadna ilyen. Utána pedig követelném a panaszkönyvet, kártérítést, stb. Most jól is jön ez az ék. Remélem, legalábbis elfogadja és a további segítséget is. Ha nem, akkor sem áll meg az élet, kitalálok mást.
A lovagias felajánlás hallatán a markáns fickóra pillantottam a vállam fölött. Számítottam rá. Egyetlen valamirevaló férfi sem nézné végig tétlenül, ahogy egy „bajba jutott” nő maga küzd a szereléssel. Egy bájos, de mindenféle félreértelmezhető hátsószándéktól mentes mosolyt címeztem neki. - Köszönöm, kedves öntől. – mondtam. A kocsi kereke még nem került a levegőbe, úgyhogy az emelőt békén is hagytam. Erre hangos zenebonálásba kezdett a mobilom bent a kocsiban. Tudtam, hogy apám keres. Stílusosan Madonna – Papa don’t preach-ének rock változata volt beállítva csengőhangnak. Behajoltam az utastérbe, hogy az anyósülésen heverő tatyómból elővadásszam a ketyerét. Felvettem, a táskát meg visszalöktem a kabátomra. - Szia apu! – szóltam bele, immár a szabad ég alatt. - Nia, kicsim, merre jársz? Észre sem vettem reggel, hogy elmentél. – búgta apám a vonal másik végén. Mintha lett volna egy csipetnyi szemrehányó mellékzöngéje a baritonjának. - Csak kocsikázom egyet a város szélén Anchorage felé. Kellemes, kiránduló idő van. - Arra gondoltam, hogy kivételesen együtt ebédelhetnénk, ha visszaérsz. Mit szólsz? – tért rá azonnal a hívás apropójára. - Rendben. – apám hallhatta a hangomon, hogy szélesen elvigyorodok a közös ebéd ötletén. Hát tény, hogy alig látjuk egymást. Őt leköti az üzleti élet, engem meg a bűnözők és a gyilkos medvék. - Mééég… be kell ugranom a rendőrségre, - vetettem egy sunyi, lapos pillantást a tönkrement kerékre. Ezzel is kalkulálnom kell. - de sietek vissza, ahogy tudok. Mindeközben megkerültem a kocsit, és lehajoltam, hogy szabad kezemmel elvegyem a köveket a kerekek alól, míg a segítőkész úriember visszatér a gyári ékekkel. - Minden rendben? – kapcsoltak be a kifinomult atyai szenzorok. ilyenkor látom a lelki szemeim előtt, ahogy apám ezerrel radaroz. - Persze! – vágtam rá nyomban. Amióta rám támadtak, folyton gyanakszik, és a széltől is óvna, pedig nem kell. Tudok vigyázni magamra. - Jól van, kincsem, akkor várlak itthon. - engedett fel a gyanakvás mélyen zengő hangjában. Túl könnyen ment. Tuti érzi, hogy valamibe megint beleütöttem az orrom. Majd csak megszokja egyszer, hogy ilyen a lánya. - Okidoki. Szeretlek! – duruzsoltam mosolyogva, s ezzel bontottam a vonalat. A telefont a farzsebembe csúsztattam. Ha az ismeretlen férfi visszajött, megvártam, míg az ékeket a helyükre illeszti, és pozicionáltam magam ismét az emelőnél. - Kösz még egyszer, Mr… - szóltam át Tűzbogár fölött. Kérdőn pillantottam a férfire, hisz nem tudtam a nevét. Remélhetőleg megmondja.
Elfogadja a segítséget. Nem gyanakszik, nem fél, csak megereszt egy kedves mosolyt. Én pedig bólintok és folytatom: - Rendben, egy kis türelmét kérem! Elő kell halásznom. El is indulok a kocsim felé gyorsan, de nem hihetetlenül gyorsan. Egyszerűn csak szaporázom a lépteimet, mintha nagyon sietnék, hogy segíthessek szegény hölgyön. Közben hallok egy csengőhangot. Madonna, jó régi a szám. Tompán szól, bentről a kocsiból. És már nyílik is a kocsiajtó. A nőé, ez az! Most kell ügyesnek lennem. Odamegyek a kocsimhoz, kinyitom az anyósülés felőli oldalon és lehajolok úgy, ahogy kell, hogy turkáljak az ajtó belső falán lévő kis zsebben. Közben a vérvonali örökségem csúcsát, a láthatatlanságot öltöm magamra. Remek, nem látszom. Most pedig futás! A farkassebességemmel elrohanok a kocsiig, ha sikerül, akkor nagyon halkan, szinte észrevétlenül. Mikor a nő már a túloldalon van és bíbelődik a kövekkel, akkor behajolok az utastérbe és egy papírzsepivel lehúzom kabát cipzárját. Kikapom a szatyrot. Még marad idő, mert ő cseveg az apjával. Nem túl hangosan, de én hallom. A táskából egy másik szatyrot szedek ki és beletömöm a kabátzsebbe. Aztán cipzár vissza és usgyi a kocsimhoz megint farkastempóban. Megint lehajolok és a zsákmányt, a terhelő erejű bizonyítékot beszuszakolom az ülés alá, az ásványvizes üvegek közé. Most válok ismét láthatóvá és tök nyugodtan szedem ki az ékeket. Zárom a kocsit, majd indulok a Chevrolet felé. Két sárga fémék, ezek valóban jobbak, mint a kövek. Persze azokkal sem szokott gond lenni, de így szakszerűbb - és persze ez volt az alibi. Ahogy közeledek, megint sietős léptekkel, mutatom a nőnek az eszközöket. Beillesztem őket a kerekek alá pontosan, úgy, hogy véletlenül se tudjon elgurulni a jószág. A nő már beállt az emelőhöz és köszönetet mondott, tudakolva a nevemet. Megmondom, nem titok. Zsaru, úgyis ki tudja deríteni, ha nagyon akarja. Akkor pedig jobb, ha azt látja, amit mondtam. Vizsgálom és egy kicsit zavartnak érzem a telefon miatt, de nem kérdezek rá. Én csak a nagylelkű segítőt játszom most, nem pszichiátert. Felegyenesedek és csípőre teszem a kezemet. - Ó, semmiség. Stephen Chesterton vagyok. A cserét megoldja vagy segítsek, Ms...?
A parkolóban nem láttam gyanús személyeket, akiktől feltétlen tartanom kellett volna, hogy kirabolnak. Az a néhány utazó, aki jött és ment a kávézóból, a benzinkút épületéből, vagy a parkolóban mocorgott, ők elég messze voltak a kocsimtól. Ha meglódultak volna felém, hogy kikapják a cuccom az anyósülésről, biztos kiszúrom őket időben, és el is kapom. De nem volt senki a közelemben. Fel sem merült bennem, hogy láthatatlan misztiklények randalíroznak errefelé, és miattuk kéne zárnom a kocsit. Úgyhogy az egész Houdini-hadműveletből semmit nem vettem észre, míg odaát hajlongtam és a kövekkel bíbelődtem. Az egész tartott vagy fél percig. Én teljesen abban a jóleső hitben ringatóztam, hogy a bizonyíték a kabátzsebemben lapul. Az anyósülés felőli ajtót csak akkor csaptam be, mikor visszasétáltam az emelőhöz. Na, igen. Alkalom szüli a tolvajt. Lehetnék sokkal óvatosabb is, ha már a rendőrségen dolgozom. - Nia Jensen. – feleltem. – Lekötelezne Mr. Chesterton, ha segítene. A férfikezek mindig ügyesebbek ilyen téren. – vallottam be töredelmesen. Félő, ha egymagam cserélem le azt a kereket, az ebédmeghívásból vacsora lesz. Úgy fest, az égiek mégiscsak kedvelnek. Lehet, hogy váratlan kihívások elé állítanak, de ugyanabban a pillanatban felkínálják a megoldást is. Szóval kifejezetten örültem Stephen segítőkészségének. Ha nekiveselkedett a kerékcserének, én is hasznossá akartam tenni magam. Ő a férfi, a szaki, úgyhogy érdeklődve és tettre készen vártam az utasításait.
Nia Jensen. Ezt a nevet megjegyzem és majd le is fogom csekkoltatni, hogy ki ő pontosan és mit szaglászik erre. A kérésére mosolyogva bólintok, majd hozzákezdek a művelethez. Közben érzem, hogy valóban örül a segítségnek. Lehet, hogy maga is megcsinálta volna de az is előfordulhat, hogy csak ki akarta provokálni a segítséget a látványos kétségbeeséssel. Pontosabban pillanatnyi tanácstalansággal, mert azért nem esett annyira kétségbe. Erős nőnek tűnik és így nem is csaoda, ha rendőrnek ment. Látom, hogy nem csak megvárná, amíg végzek, hanem ő is tenné, amit tud. Akkor instruáljuk: - A kézifék akkor be van húzva, ugye? A dísztárcsát, aztán a kereket le kell kapni, ehhez van kulcsa? Ha elő van és látom a csomagtérben, akkor ki is szolgálom magam. Ha neki kell előszednie, akkor megváro, de utána rögvest letekerem a cuccost. Autózok már egy ideje és kereket is cseréltem párszor. Nem vagyok autószerelő, de amit érdemes tudni egy magányos vezetőnek, aki nem akar autómentőt hívni, azt tudom. Ha minden jól megy, akkor a dísztárcsa után lecsavarozom a kereket is. És kezdhetjük az emelést. Elkezdem nézni a kocsi oldalát a küszöbnél. Elsőre nem látom a jelzést, mert ez azért nem annyira szabvány. - Háromszög formájú vájatoknak kell lennie. Ha oda akasztja az emelőt, akkor nem lesz baja a kocsinak. Tényleg szép járgány egyébként. Hány kilométer van benne? - kérdezem, miközben vizslatom a Chevrolet küszöbtáját. Beszéljen addig, hátha kikotyog valami hasznosat. Aztán ismerkedhet az emelővel. Az az érzésem, még nem érintkeztek sokat és nekem kell megmutatnom, hogy emel és hogy enged.
Ha már kedvesen felajánlották a segítséget, nyilván elfogadom. Annyira nem vagyok büszke, sem makacs, hogy visszautasítsam. Segítséggel előbb végzek, és mielőbb berongyolhatok a genetikushoz a terhelő bizonyítékkal. Gőzöm nem volt arról, hogy a fickó már rég rászolgált arra a célkitűzésre, hogy lecsekkoljam, ki is ő valójában. Egy átlagos férfinak tűnt. Ilyen alapon mindenkire gyanakodhatnék ezen a bolygón. - Be van húzva. – bólintottam a kézifékes kérdésre. A kerékkulcsot és a csavarhúzót már előzőleg odakészítettem kézhez, ne a felemelt kocsiból kelljen előkaparni. Ez az emelő, amit gyárilag adtak a kocsihoz, úgysem a legmasszívabb darab. De jelenleg megteszi. Nem futkosok másikért. Stephen rutinos, hozzáértő kézmozdulatokkal távolította el a dísztárcsát. Meglátszik, hogy férfi. Neki azért a génjeibe van kódolva az ilyesmi. Guggolászva keresem meg a vájatot, amit Stephen említett, majd az emelőt odapasszintottam. - Két éves a kicsike. Eddig 26 ezer kilométert tettem bele. – magyaráztam közben. Azt hiszem, szinte üvölt, hogy nem illegális gyorsulásokból vagy autós üldözésből élek, és úgy vigyázok Tűzbogárra, mint a szemem fényére. Amit szeret az ember, azt nagy becsben is tartja. - Tűzbogárral ez az első kerékcserém. A régi kocsimmal szerencsére mindig akkor történtek effélék, amikor volt velem valaki. – vigyorogni kezdtem, ahogy eszembe jutott egy régi defektes emlék. – De képzelheti, két lány sem jobb, mint egy. Azért csak összehoztuk valahogy. Hogy ne csak a szám járjon, a kezem is, dolgozni kezdtem az emelővel. Már el is felejtettem, hogy ide azért kell erő és izommunka, de a rendszeres capoeira edzéseknek hála jó kondiban vagyok. Egy ilyen kerékcserés megmozdulás nem strapál le úgy, mint egy antiizom seprűnyél barbie-t. De azért bakker, mégiscsak van súlya ennek a kocsinak is. Nem baj, kell a gyakorlás. Tűzbogár jobb hátsója elemelkedett a talajtól. Én pedig örültem, mint majom a farkának. Éreztem, hogy kimelegedtem.
Egyszerű dolgom van. Nagyon figyelmes volt, mindent előkészített. Ha nem is ért az ilyesmihez, alapos és legalább mindent kipakol. Nekem csak válogatnom kell a kulcsok közül. Hamar le is kerül a tárcsa, aztán a kerék is. Ránézek az emelőre, azzal sincs semmi baj. Szerintem legalábbis, de én nem vagyok szakember. A kocsi alá azért nem állnék, az biztos. Közben beszélgetünk is és azt mondja, egész új a járgány. Vezetett vele, de két év alatt nem túl sok az a 26ezer. Talán az ilyen utazások, mint a mai, rendkívüliek. Már ezt is tudom. Szóval inkább a városban marad. És kötődik a kocsihoz érzelmileg, méghozzá annyira erősen, hogy nevet is adott neki. Hmmm. Mikor a gyerekek elnevezik a mackót, az még oké. Aztán mikor a nők a melleiket meg a kocsit is elnevezik... Hát utoljára ez Herbie kalandjaiban tetszett, de ott is csak azért, mert megértettem, hogy egy ilyen ócska marketingfogással le lehet nyomni az emberek torkán bármilyen badarságot. Egy kicsi kocsi, aminek külön élete, személyisége van, hogyne. A vérfarkasokban meg nem hisznek. De ez jó nekünk. Éljenek csak a Disney-meséken, addig se rajtunk csámcsognak. Felelek is neki valamit, mert úgy illik. És kinevetem azzal, hogy elnevezi a kocsiját, de nem túl harsányan. Ezt is így szokták. - Tűzbogár? Hehe. De akkor szerencsés! Mikor én először jártam így, kicseréltem a kereket, de megint lerobbant. A harmadik eset után derült ki, hogy az abronccsal volt a gond. Igen, erre emlékszem. Kezdő autós voltam és fene gondolta, hogy nem a gumival van a baj. A harmadik után lett gyanús és megnézettem egy szervizben, aztán kiderült a baj. Egy ideje már csak bérelt kocsikkal járok. A látszatot is könnyebb fenntartani, kevés az adminisztráció és nem is kell nekem mindig kocsi. Most kijöttem ide, de azért olyan nagyon messzire nem szoktam elmenni. Nia tudja, hol van a vájat és bepasszintja az eszközt. Saját maga küzd az emelővel. Tudja, hogy kell, nem bajlódik úgy, mint a kezdők, hogy pont a másik irányba csinálja. Érzem, hogy fáradt, megterheli a dolog, de azért bírja. Van hozzá ereje és úgy tűnik, ezt meg is akarja mutatni. Különben hozzám fordulna. Ha tudná, milyen könnyen elbánnék én egy emelővel! Nem is hagy időt, hogy megkérdezzem, segíthetek-e ebben is? Mindegy, a kocsi fel van emelve és le van ékelve, most jön a fő műsorszám. - Akkor ezt levesszük... - kommentálom és közben a kezem is jár, nem csak a szám. Lekerül a kipukkant gumi és meg is nézem, van-e benne szög vagy valami. Az sincs kizárva, hogy még szagmintát is kapok valami nagyon jellegzetesből és kiderítem, merre jött a csaj, de most már ez nem olyan lényeges. Még lehet vele baj, de a bizonyíték nálam van. Ha meglátom a szöget, rámutatok, hogy bizony ez volt a bűnös. Aztán a pótkerék jön, de ehhez szerintem feljebb kell emelni a kocsit. Egy lapos gumi leszereléséhez elég egy kisebb emelés, de egy rendes kerékhez nagyobb hely kell. És most jön a lovagias Rocky: - Még kell rajta emelni, hogy a pótkerék odaférjen. Megengedi? Nem hiszem, hogy nagyon ellenkezne. Szóval ha engedi, akkor kezdem a pumpálást és feltolom a kocsit olyan magasra, hogy a kereket kényelmesen fel tudjam szerelni. Közben pedig kap pár jó szót, csak úgy, befektetésképpen. - Sokan nem hurcolnak pótkereket, mert csak foglalja a helyet. Aztán mikor kell, akkor akadnak ki. Maga nagyon előrelátó, jól csinálja. Pedig nem is utazik sokat, ahogy elmondja.
Gondoltam, hogy kinevet, amiért elkereszteltem a kocsimnak. A férfiak attól érzik magukat macsónak, ha elnyomják a bennük élő gyereket. Pedig aztán az erősebbik nem képviselőinek is vannak olyan dolgai, amiket mi nők tartunk zizzentnek. A kurta heherészés hallatán csak mosolyogva csóváltam meg a fejem. Ha tudná, hogy néhanapján még meg is szoktam ölelgetni Tűzbogarat… Ez a kocsi épp csak nem beszél. Ugyanolyan atomokból áll, mint mi emberek. Létezik, akárcsak mi. Nekem ennyi elég. Mosolyogva, majd vigyorogva hallgattam az abroncsos sztorit, aztán elmeséltem a saját kalandom. - A barátnőmmel egyik este buliba igyekeztünk. Jól félrekalauzoltak minket, és kikötöttünk a raktárnegyedben. Erre defektet kaptunk. Persze sehol nem volt egy árva lélek. Mikor megláttuk a kereket, úgy döntöttünk, hogy ehhez előbb inni kell. Ami italt magunkkal vittünk volna a buliba, azt ott helyben elkortyolgattuk bemelegítés gyanánt. Képzelheti. Hajnalig ott röhögtünk a kerék körül, de nem cseréltük ki. Szép emlék. Igen csak jól éreztük magunkat a barátnőmmel. Stephen megmutatta a szöget. A kis mocsok! Mármint a szög. - Persze. Csak tessék.– álltam félre az emelőtől, hogy Stephent odaengedjem. Milyen figyelmes, gondoltam. Megvannak a határaim, amikkel tisztában vagyok. Ám ha valamit meg tudok csinálni, szívesen meg is csinálom, de ez volt az a pont, ahol a férfié, az izomerőé volt a főszerep, és én nyugodtan lehettem a nő. Stephen nagyon jól csinálta. A szerelést és a kezdeti gyanakvásom elaltatását is. Rövid nevetést hallattam az előrelátásom ecsetelésekor. - Murphy törvényeivel már megfizettem párszor a tanulópénzt. Tudom, csak egyszer hagyjam el a várost, tuti történik valami. És tessék! – kacarásztam. A férfi jól sejtette. Tűzbogár a városi élethez szokott. - Átutazóban van, vagy itt él Fairbanks-ben? – nem zsaruként érdeklődtem, csak úgy. Naná, hogy nem zsaruként! Nincs se fegyverem, se jelvényem. Én csak egy ártalmatlan fantomkép-rajzoló vagyok.
Belegázoltam a lelkébe egy kicsit azzal, hogy kiröhögtem. Tűzbogár. Ez a nevetés már majdnem szívből jött. Inkább közönnyel reagálok, nem érdekel, ki minek hívja a tárgyait. Ha véleményezni kéne, akkor viszont megvetéssel tenném és ahhoz passzol a kiröhögés is. Szóval ja, majdnem szívből jött. Az alkoholizálós sztori viszont nagyon furcsa egy rendőrtől. Tudom, hogy azok is isznak, sőt komoly mennyiségeket tudnak elpusztítani, de ez milyen történet? Két buta liba elmegy bulizni, de azt se tudják, merre. Lerobban a kocsi, megoldás: igyuk halálra magunkat. A rend őre, a jog védelmezője, az igazság bajnoka. Egyedi problémakezelési módszerrel, le a kalappal, kis hölgy! Ezt viszont faarccal hallgatom végig, rá se nézek. Csinálom itt a dolgomat, mintha meg se hallottam volna a történetet. Hallható, hogy büszke a tettére, nagyon viccesnek találja, sőt hősiesnek. Meg merte tenni, hogy nem cserélte ki a kereket, hanem ivósbulit csinált az esetből. A legszebb az lenne, ha hajnalban kicseréltették volna valakivel és ittasan vezettek volna haza, az egyenes útból szinusz-görbét csinálva. Gyönyörű befejezés volna... Nem hat meg úgy, ahogy szándékozta és ezt kifejezésre is hozom a nulla reakcióval. Egy szót sem szólok, de majd később visszatérek rá. Mielőtt nyomom az emelőt, leveszem a kabátomat és a kocsi elejére rakom. Meg se fog kottyanni ez a kis izommunka, de úgy kell tennem. Az izmaimat nagyon feszítem és egy kicsit hergelem is magam, hogy tényleg úgy tűnjön, mintha erős megterhelést jelentene ez. Nem viszem túlzásba. Csak annyira játszom el, amennyire egy ilyen testalkatú embertől ez elvárható. Elég izmos vagyok, úgyhogy csak egy csöppnyi erőlködést kell mutatni. Mikor Nia emlegeti Murphy-t, akkor egy kis nevetést én is elengedek. Az a mérnök jól megmondta, mikor nem sikerült a kísérlet. Biztos nem hitte volna, hogy világraszóló mondás, viccesen emlegetett, fizikai alaptörvényhez hasonlóan idézett mondás lesz az elejtett mondatából, mely szerint "Ami elromolhat, az el is romlik." Csak kimondott egy egyszerű tényt és az emberek ráharaptak. Persze miután bekerült egy elismert pszichológiai tanulmányba. Imádom az ilyen történeteket. Aztán válaszolok, de közben, mikor már elég magasan áll a gépszekér, kezdem felszerelni a pótkereket. - Nem, itt lakom a városban. Itt...szóval még nem vagyunk Fairbanks-ben, úgyhogy inkább ott. Szállodás vagyok. És Ön mivel foglalkozik, mikor nem lerobbant kocsikban bulizik éppen? - kérdezem egy kaján mosollyal és viccesnek szánt hangsúllyal. Most mutatom meg, hogy igazából hallottam, amit mondott és sejtetem, hogy véleményem is van. Lehet, hogy sértő lesz. Szeretek ilyenekkel játszani. Mészárolni nem annyira szabad vagy legalábbis úgy, hogy lebukjunk, úgy nem. A szavakkal ejtett szúrások és harapások viszont nem tiltottak.
Mario Puzo is megmondta a Keresztapában: „Minden embernek joga van életében egy nagy őrültséghez.” Egynél többön vagyok túl. Én sem voltam különb anno a kortársaimnál, és most sem vagyok. Stephen hallgatott. Felé sandítottam. Még a kávézó mögött magának való fickónak könyveltem el. Az járt az eszemben, hogy ő már el is felejthette milyen fiatalnak lenni. És akkor még halvány gőzöm sem volt arról, hogy ő pár évszázada matuzsálemi korba lépett. Ha ezt tudom, biztosan nekiállok cikizéssel kóstolgatni a „vénembert”. Csak egy kicsit. Ő talán sértésnek szánta a szavait, de én nem vettem annak. Nem könnyű élcelődéssel és csipkelődéssel megbántani, effélékre nem vagyok érzékeny. Ha olyanok a beszólások, azokat eleresztem a fülem mellett. Olvastam egyszer egy történetet, nagyon megtetszett. A lényege az, hogyan hárítsuk sikeresen a negatív „ajándékokat”. A történet valahogy így szólt: „Buddha egy alkalommal együtt utazott egy emberrel, aki próbára akarta őt tenni, s különböző becsmérlő, sértő, ócsárló és keserű válaszokat adott Buddha megjegyzéseire. Három napon át, minden áldott nap, amikor Buddha megszólalt, utastársa bolondnak nevezte őt, arrogáns módon viccet csinált mindenből, amit mondott. A harmadik nap végére már nem bírta, és megkérdezte: - Hogyan lehetséges az, hogy mindig ilyen szeretettel és kedvesen tudsz hozzám viszonyulni, mikor három napja csak sértegetlek és bántalak? Minden alkalommal, amikor megsértelek, szeretettel válaszolsz. Hogyan csinálod? Buddha maga is kérdéssel válaszolt: - Ha valakinek ajándékot szeretnél adni, de az nem fogadja el, akkor kié az ajándék?” Buddha értett valamit, én meg igyekszem a fenti filozófiához tartani magam. Aki kárt akar tenni a lelkivilágomban, és komolyan el akarja rontani a kedvem a napommal együtt, annak túl kell járnia az eszemen és el kell lopnia a kabátzsebemben rejtegetett bilétát. Ez a minimum. Szavakkal nem megy nálam semmire. Nem sejthettem, hogy Stephen ezt már letudta, és amit mellettem művel, az mind csak a színjáték része. - Saját szállodája van? Jól hangzik. - mosolyogtam rá, aztán röpke, halk nevetést hallattam. Értem én a kocsis-buli megjegyzést. – Akkor épp fantomképeket rajzolok a rendőrségen. – rántottam meg kissé a vállam. Nah, ja. Az izgalmas akciókból így mindig kimaradok.
- Ja? Nem, nem. Nem saját hotelt üzemeltetek, csak tanácsadó vagyok az egyiknél. Elnézést, hogy nem fogalmaztam pontosan. A telefonos is lehet műszerész, aki készüléket javít vagy csiripelő hangú kisasszony, aki a vonal másik végén ül. Szóval így értettem a szállodást - magyarázok neki könnyed mosollyal ránézve, aztán visszafordulva a kerékhez. Egész hosszan, bő lére eresztve mondtam ezt el. Na ja, ha azt akarom, hogy többet beszéljen, akkor nekem se távirati stílusban kell kommunikálnom. Szerintem egész jól haladunk. Nyílik, fokozatosan nyílik, mint a zárlatos fotocellás ajtó, jó lassan. Most biztos valami besavanyodott, merev fickónak gondol, aki a kamaszkorát már régen maga mögött hagyta. És ha tudná, mennyire igaza van és milyen régen volt az a régen! Azért még mozgat valami az életben, nem lettem életunt. Egyáltalán nem. Csak az embereket untam meg, nem az életet. A túlélési ösztön buzog bennem, csaknem kibuggyan. Ezért is vagyok itt ma és loptam el a bizonyítékot. Meg a társalgás sem öncélú. Információt akarok, hogy mennyit tudnak a zsaruk. Az az érzésem, hogy rejteget még valamit, ami csak a fejében van. A munkája viszont sehogy sem illik ide. Ezek nem járnak terepre, hanem ülnek, hallgatnak, olvasnak és ami a tudomásukra jut a szemtanúktól, informátoroktól, azt lerajzolják. Legalábbis gondolom, ezt csinálják és biztos nem utaznak ki a helyszínre, hogy a fűben keresgéljenek. Igazat mond, a teste elárulja, hogy nem hazudik. Nem egy szokványos szakma, azt hiszem, még soha nem találkoztam ilyen fantomképrajzolóval személyesen. Valami fogalmam van róla, hogy mit csinálnak, de főként regényekből, filmekből, műsorokból és lehet, hogy a valóság egész más. Sikerült találnia egy olyan dolgot, ami érdekes lehet számomra. Pontosabban csak elárulnia egy ilyesmit. Szerintem erre mindenki rákérdezne, én sem teszek mást. Egy pillanatra megáll a kezem a munkában és ránézek csodálkozva. - Igazán? Ez nagyon izgalmas lehet! Aztán visszafordulok és csinálom tovább. Már fent van a kerék, most kell odacsavarozni. Nem nézek újra rá, de folytatom, érdeklődő hangsúllyal. - Én csak filmen láttam ilyet, de nagyon nehéznek tűnik ez a szakma. Megijedt emberek szavai alapján lerajzolni valakit... Ezt külön lehet tanulni? Vagy Ön eredetileg képzőművész?
- De még mennyire, hogy az! – helyeslek élénken. Rám van írva, hogy imádom a munkám, különben nem csinálnám. Mindig zajlik a rendőrségen az élet, és ezt nagyon szeretem benne. – Nem szoktam unatkozni. Bűnügyi fantomkép-rajzolóként jó közel vagyok a tűzhelyhez, és csak arról nem tudok, amiről nem akarok. – csacsogtam élénken. Érzem, hogy hűvös van kabát nélkül. De nem akarom kinyitni a kocsi ajtaját, nehogy az egész verdát Stephenre szakajtsam. Inkább nem kísértem a sorsot. Amíg felkerül a pótkerék, addig kibírom. A férfi egészen érdeklődő, nekem nem gyanús. Mások is szoktak faggatózni a hivatásomról, ha szóba kerül. - Persze, tanulható, mint minden más. De hiszi vagy sem, én sosem tanultam, és képzőművészetire sem jártam. Ez egy istenadta képesség, amivel tudtam mit kezdeni. – kissé elmerengtem, közben az ajkaimon halovány mosoly játszott. - Nem csak a kézügyességről szól. Számomra jóval összetettebb. Az a jó, ha az alany meg van ijedve. Vagyis… - azon törtem a fejem, hogyan magyarázzam el anélkül, hogy Stephen elzavarna a zárt osztályra. - …ha láthatóak az érzései, a legapróbb rezdülései, reakciói, amiket az adott helyzet és a tettes vált ki belőle. Nem csak a körözött személy arca érdekel, hanem a szemtanú is, az eset környezetével együtt. Mindenben van egy kis extra információ. Ezt leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy beleilleszkedem a szemtanú helyébe. Így egy mélyebb, tudatalatti szinten kapcsolatba kerülök a tettessel. Ezzel az "átérző” módszerrel sokkal tisztább képet kapok róla, mintha csak a szemtanú foszlányos emlékei alapján skiccelném fel a kinézetét. Stephennek ez csak spirituális maszlagként hangozhat, és talán még annál is röhejesebbnek tartja, hogy Tűzbogárnak hívom a kocsimat, de olyan labdát dobott fel, amit nem tudok kihagyni. Elhallgattam, és csak figyeltem, ahogy a csavarok a helyükre kerülnek.
Az érzékeim mutatják, hogy szívügye ez a terület, szívesen beszél róla. És mintha fázna kicsit, de nem megy a kabáért. Nem lenne baj akkor sem, amíg nem turkálna a zsebben. Nem hiszem, hogy súlyra észrevenné a különbséget. A bilétával se lett sokkal nehezebb. A másik szatyor meg amúgy is zörögne benne, nem tűnne fel neki. Amit mond, az némiképp rám is igaz. Nagyon sok mindenről tudok és én is közel vagyok a tűzhöz, de azért nem érzem olyan rettenetesen nagy tehernek. Ellenben ő mintha nehezen viselné a titkokat. Szerintem ha itt kibeleznék valakit előtte, elájulna vagy bepánikolna. Hacsak nem sokkal erősebb, mint gondolom. Nagyjából mindegy is. Egyelőre nem fog sok vizet zavarni, úgy látom. Szóval önképző. Mint én voltam a korábbi szakmáimban. Az idegenforgalmat viszont kitanultam. A kerék már majdnem kész. Közben nagyon érdekes dolgokat hallok. Nem kell túlmisztifikálni az ilyesmit, csak jó beleérzőkészségnek hívják és szerintem ez az igazi istenadta képesség. A metafizikai vizsgálgatások persze ezen is túlmutatnak, de neki nem kell ilyenről tudnia. Egészen értetlenül nézek rá, mikor befejezi, aztán ennyit szólok: - Igen, nagyon érdekes. Mintha fogalmam nem lenne az egészről és nem is érdekelne nagyon, sőt kissé zavarna a bő lére eresztett beszámoló. Pedig van, ami érdekel belőle. Például az, hogy ez a nő tényleg észrevesz minden rezdülést, megjegyzi és a sok kis jelből összerak valamit a fejében. Ha pedig a zsaruk alkalmazzák, akkor biztos jól is csinálja. Tévedhet, de többnyire biztosan helyesen ítéli meg a dolgokat. A biléta ellopását nem tudja majd megmagyarázni, de tuti, hogy rám fog gyanakodni. Sok időt töltöttem vele és én láttam akkor, mikor megtalálta a "kincset". Lehet, hogy bentről valaki kinézett, de az nem olyan maradandó élmény, mint valaki, akivel váltott pár szót is. Ebből még lehet baj. Talán érdemes lenne eltüntetnem a nőt. Nem itt és most, de még azelőtt, hogy leadhatná a drótot. Bár gondoljuk végig, mit is tenne? Kizárt, hogy küldték, magától jött, ez tuti. A profiljába nem illik bele a terepszemle. Szerintem ezért le is szidják, ha beszámol. Ha nincs meg a bizonyíték, akkor viszont talán meg se említi. Elég fura sztori lenne: elmentem, megtaláltam, zárt zsebből ellopták, pedig esküszöm, ott volt! Nem, ennél értelmesebb és szerintem nem is adná elő így. De lehet, hogy szaglászna utánam. Ha megteszi, akkor kell lépnem. Ha csak otthon gyanakszik meg aggódik, azzal még nem árt. Egyelőre így látom. De a jövő hozhat mást. Lehet, hogy mindjárt elhagyja a száját egy mondat, ami után már nem hagyhatom, hogy megérje a holnapot. A szereléssel viszont kész vagyok. Megpördítem még a kereket és teljesen rendben van. Most már nem kérdezem meg, visszaengedhetem-e a kocsit. Megyek az emelőhöz és leeresztem, amíg minden kerék az aszfaltra kerül. Megtörlöm kezemet a nadrágomba, aztán a homlokomat a kezemmel. Felveszem a kabátomat és mielőtt visszamennék a kocsimhoz, elbúcsúzom: - Megvolnánk. Akkor jó utat, Nia!
Minden ember más. Mindenkinek máshogyan kell elmagyaráznom miként működik ez a képesség. Viszont Stephenről nem tudom mit gondoljak. Egyszer magának való, utána kedves és segítőkész, még érdeklődik is egy sort, aztán megint bezárkózik, mint akit nem érdekel a másik ember. Komolyan olyan kiszámíthatatlan, mintha percenként kapnák el a menopauza hangulatingadozásai. Minden esetre nagy játékos lehet az életben. A kerék végül a helyére került és Tűzbogár teljes egészében talajt ért. Míg Stephen megtörölte a kezét, én kivettem a kabátom a kocsiból és magamra kaptam. Éreztem, ahogy a jobb oldali zsebemet kitölti az összehajtogatott szatyor, és hallottam, ahogy sajátosan zizeg. - Nagyon szépen köszönöm a segítséget, Mr. Chesterton. – duruzsoltam mosolyogva. Valóban hálás voltam neki. Úgy tűnik, időben haza fogok érni és végre, jó hosszú idő óta apámmal ebédelhetek. Kezet nyújtottam Stephen felé, hogy illően elbúcsúzzam tőle. A bemutatkozást már úgyis letudtuk. - Minden jót Önnek is. Ha elfogadta a gesztust, és kezet szorítottunk, visszarámolok a csomagtartóba. Gondolom ő addig magához veszi az ékeket. Visszaléptem az anyósüléshez, hogy onnan a vállamra kapjam a táskám. Tűzbogarat most bezártam, és elrobogtam még a mosdóba. Mire indulásra és tettre készen visszaértem a kocsimhoz, addigra talán már Stephen tovább is állt a benzinkúttól.
A vizsgálgatásommal érzem, hogy rendesen összezavartam. Felemásak az érzései velem szemben. Ez lehet jó is, meg rossz is, de nem igazán ezt kellett volna elérnem. Elkapott a játékos kedv és szórakoztam vele. Ha ezzel magamra tereltem a gyanút, azért csakis én vagyok a bűnös és nem más. Mindenesetre lovagiasságot mutattam és ettől a végkicsengés mindenképpen pozitív. A nőknél sokat számít az ilyesmi. De Nia nem egy átlagos nő. Sokkal érzékenyebb, finomabb, ami a megfigyeléseit illeti. Szóval vegyülni fog oda valami, amit nem tud megmagyarázni... Mindegy, most már ezt megcsináltam így, ahogy csináltam. Tanulok az esetből és igyekszem jobban koncentrálni a feladatra. Azt hiszem, még mindig kevesebb bajt okozok így, mint egy vérengző fenevad, aminek magam is a nyomában vagyok. Na igen, eddig nem sokat értem el. Megtudtam, hogy a zsaruk nem hivatalosan nyomoznak, ami jó jel. Ezek szerint a szabályos eljárás kereteibe nem fért bele ez a benzinkutas eset. A csaj meg nem viszi előrébb az ügyet, mert eltüntettem a nyomot. Köztem és az idegen között pedig semmiféle kapcsolatot nem találhat, mivel én sem tudom, ki az illető. Azt meg nem nyomozhatja le, hogy farkas vagyok. Meg kéne figyelnie ehhez, amit előbb-utóbb észrevennék és gondoskodnék róla, hogy ne legyen eredmény. A megköszönésre csak biccentek és kap egy kézfogást is. Érzem, hogy nem csak udvariassági formulát mutat be, hanem tényleg sokat jelentett neki a segítség. Az ékekkel beülök a kocsimba, ami egy nagy zöld Dodge, semmi luxussal, de tisztán és ápoltan. A helyükre teszem őket a kesztyűtartó alá. Meggyőződöm róla, hogy a szatyrot nem látni. Nem hinném, hogy Nia idejönne, de nem szeretnék véletlenül lebukni egy ilyen bénázással. Majd lesz még óvintézkedés, csak nem most. Hallom a lépteit, hogy távolodnak. Utánanézek és látom, hogy a mosdó felé megy. Oda majdnem mentem én is, de végül elvetettem az ötletet. Nem a szükség szólított volna, hanem az egyik terv része lett volna, mint búvóhely. Ha Nia magánhagyta volna a kabátot, akkor vetettem volna be a közönséges farkasalakomat, amiben nem félembernek, hanem állatnak látszom és eljátszottam volna, hogy az erdőből jövök és oda rohanok vissza. Valójában a mosdóban vetkőztem volna le előtte és láthatatlanul oda is tértem volna vissza, hogy utána simán kisétáljak vissza a kocsimhoz. Az átváltozás ennyi év után már gyorsan megy, de a szétszakadó ruha problémáját még senki nem oldotta meg... Végül tudtán kívül rendezte el nekem a helyzetet a nő sokkal egyszerűbben. Már el is mehetnék, de kéne még tudni ezt-azt a helyről. A tulajtól is szerezhetnék infókat. Vagy Niától, mert ő mindent tud, de nagyon gyanús lenne, ha elkezdeném kérdezgetni tőle, hogy miért is jött ide. És mikor meg akarná mutatni a bizonyítékot, az lenne a legfurább helyzet. Bár...meg lehet magyarázni. Most már volt azóta pár helyen. Az autó egyik oldalán, másik oldalán, mögötte, odabent. Még azt is rá lehet fogni, hogy valahogy kicsúszott a szatyorból és a cipzár nem volt rendesen felhúzva, aztán potty bele a kagylóba. A csatornázási műveket már csak nem riasztja... De ha mégis képes rá és nem találják meg, az is teljesen reális. Bilétát keresni a szennyvízvezetékben majdnem olyan, mint tű után kutatni a szénakazalban. Megvan, mit teszek. Most jön a következő óvintézkedés. Amíg bent van és nem lát, addig lehajolok és a szatyorból kiveszem a bilétát. Ezt is alacsonyan teszem, hogy ne lássa senki, mi van a kezemben. Berakom az egyik szendvicsbe, ami nálam van. Az uborka és a sült hús között lesz. A szatyor meg azt hiszem, nem egy különleges valami. Kiszórom a koszt, ami benne van, ide a kocsiba. A tasit meg begyűröm az ülés hajlatába úgy, hogy egyáltalán ne lehessen látni. Bérelt kocsi, valaki begyűrte oda és ott felejtette. Tökéletes. Úgysem látja meg, de azért kitaláltam egy magyarázatot. Elkezdek pötyögni a gps-en és közben látom, hogy most ér ki a nő a retyóról. Nagyon gondterhelt fejet vágok, mintha nagyon nem találnám az utat. Itt a várostól délre van egy hotel, a Fountainhead. Az alibim szerint odamegyek és kiveszem egy napra, hogy megnézzem, milyen. Ez nem ipari kémkedés, nem az igazgatóhoz török be a következő évi tervekért. Csak kíváncsi vagyok rá, mint utas, hogy hogy szolgáltatnak. Akár el is tudnék tévedni, ha nagyon nem figyelek. A gps-t nagyjából tudom kezelni, mert foglalkoztam vele, de emlékszem, hogy elsőre pokoli nehéz volt. És most is utálom. A jó öreg kihajtható autóstérkép még mindig jobb. Nyomogatom, keresem, hogy melyik lesz a helyes út. Nem olyan nehéz elrontani, hogy mikor már majdnem megvan, minden visszaálljon alaphelyzetbe és kezdhessem elölről. Nem a mi generációnknak való az ilyesmi. De épp ez a lényeg. Ha Nia észrevesz, akkor talán megesik rajtam a szíve és segíteni akar. Úgy sejtem, informatikából jobb, mint én. Megmutattam, hogy tudok kereket cserélni, de egy képernyőn nézni és keresni a világot egész más. A műszaki véna sem univerzális, az emelő és a gps ég és föld. Közben pedig beszélhetünk arról, ki merre megy és miért. Így végülis kihúzhatom belőle, amit még akarok. Akkor most szerencsétlenkedek a gps-szel és reménykedek, hogy beszól az ablakon segíteni.
A mosdóból kiérve egyenesen Tűzbogár felé indultam. Azt hittem, mire végzek, addigra Stephen már az utakat rója. De tévedtem. Még ott találtam. Zöld Dodge-jában ücsörgött a parkoló másik oldalán. Ahogy keresztülhaladtam a parkolón, láttam az arcát. Vonásai árulkodóak voltak. Egészen tanácstalannak tűnt, mint aki azon agyal, mi tévő legyen. Már-már elkeseredettnek gondoltam. Jééé! egy ilyen erős és megtermett ember tud ilyen ábrázatot vágni? Azok után, amit értem tett, az a legkevesebb, ha megkérdezem, minden rendben van-e. Hátha olyasmi problémája akadt, amiben talán én is tudok segíteni. Irányt változtattam, és a Chevy helyett Stephen felé sétáltam. Teljesen gyanútlanul. Láthatta, ahogy egyenesen felé közeledem. Arcomon bájos mosoly ült. Mikor odaértem a kocsija mellé, ha nem volt lehúzva az ablaka, finoman megkocogtattam az üveget, de ha le volt engedve, akkor szélesre görbülő ajkakkal beköszöntem. Kezdtem mókásnak találni, hogy folyton összeakadunk valamiféle apropóból. - Helló megint, Mr. Chesterton. Csak nincs valami gond? - kérdeztem rá kertelés nélkül. Nehéz lett volna nem észrevenni azt a kálváriát, amit a mimikája produkált. Reméltem, hogy nem érti félre, tényleg csak a vegytiszta jó szándék vezérelt oda hozzá. Eszembe nem jutna kikezdeni vele, az apám lehetne. Meg aztán, nekem ő túl zárkózott és változékony, mint az időjárás.
Bűvölöm ezt a nyavalyát és hallom a közeledő lépteket. Éreztem a zavartságot. Ez nem jó, nem akarom még jobban összezavarni. Biztos nem érti, mi a fenét csinálok itt még mindig. De láthatja. Vacakolok a gps-szel. Mikor már láthatom is, akkor sem nézek fel, csak böködöm a szerkezetet, mint aki nagyon koncentrál. Az üveg le volt húzva, úgyhogy beszólhatott rögtön. Mikor már nagyon közel volt, akkor néztem oda. Ekkor már mintha kifejezetten vidámnak éreztem volna. Igen, vicces, mikor az öregek próbálkoznak a modern technikával. Ránézek kissé meglepetten, mintha nem számítottam volna arra, hogy megint találkozunk. Nem is kellett volna számítanom erre - ha nem én provokáltam volna ki. Így szólok: - Üdv, Nia! Csak keresek valamit a gps-en. Ezzel vissza is nézek és csinálok valami bénázást. Mondjuk túl nagyot húzok a kezemmel, ez jó lesz. Már egy másik államot mutat a térkép, tökéletes. Sóhajtok és próbálom visszaterelni az eredeti állapotra, de elrontom. Elkezdem megint bepötyögni a szálloda nevét úgy, hogy Nia is lássa. Egy ujjal, lassan, mint akinek már nagyon elege van. F, o, u, n, t, a, i, n, h, e, a, d, H, o, t, e, l. Kiadja és most nyomok meg valamit, ami miatt kicsit gondolkozik a gép. Hátradőlök és közben a nőhöz beszélek aggodalmaskodó, de egy picit már könnyedebb módon: - Fuhh, talán most. Hiába, ez nem Fairbanks. Az otthoni térképen olyan egyszerűnek látszott... Maga nem erre megy, ugye?
Ahogy ott állok a Dodge mellett, megmozdult bennem egy érzés, egy gondolat, majdnem, mint egy halk vészcsengő. Most mi van? Kerülgetjük egymást? Ez az egész helyzet egyszerre volt furcsa és vicces. Azt már régen megtanultam, hogy ezekre a belső szikrákra érdemes nagyon odafigyelnem, mert jól súgnak. Méghogy egy pasi, aki nem ért a GPS-hez. Cö-cö. Akár azt is feltételezhetném, hogy fel akar szedni, csak még adja itt nekem a technológiaellenes ludditát. Stephennek annyira teátrális volt a hozzá nem értése, meg az arcjátéka, hogy majdnem kibukott belőlem; nagyon béna próbálkozás, ha így akarja megszerezni a telefonszámom. De hallgattam. Egyrészt mert nem akartam beégni, másrészt mert nem vetettem el azt a lehetőséget sem, hogy a „tata” tényleg nem tudja kezelni a GPS-t. Minden esetre nem az volt az első gondolatom, hogy a technológia kifog az öregen. Okos fickónak tűnt. De még mindig a parkolóban dekkolt. Én meg okos lány vagyok. Sanszos, hogy rám várt. Tisztában vagyok a nőies adottságaimmal, és mint tudjuk, vén kecske is megnyalná a sót. A módszere alattomos. Irányítani akar, érzem. A szenzoraim pokoli kifinomultak, elvégre bűnözőket kerítek kézre nap, mint nap. Jól ismerem az embereket. A pasikat meg pláne. Az egészséges gyanakvás még sosem ártott. Érdeklődve figyeltem a műsort. Kis híján kibuggyant belőlem a nevetés. Az ajkaimat össze is szorítottam, és ugyanebben a minutumban lehajtottam a fejem kissé, majd visszanéztem a GPS kijelzőjére. Onnan aztán Stephen arcára sandítottam. Tisztán láttam mit pötyögött be úticélnak. Fountanhead Hotel. A kérdésre megráztam a fejem. - Nem, nem arra megyek. – válaszoltam kedvesen, mindenféle gunyoros mellékzönge nélkül. – Segítsek beállítani? – tudakoltam. - Úgyis jövök eggyel. Türelmesen megvártam a ketyere következő lépését, hogyan reagál Stephen ügyetlen ujjainak utasítására.
Ühüm. Hülye. Túl átlátszóan csinálom. Most már tényleg felvonultatok mindent, amit egy amatőr színjátszó társulat legszerencsétlenebb tagja tud. Már furcsállja a dolgot, átlát a szitán. Érzem. És ugyan miért csinálnám ezt? Hogy felszedjem. Csinos csaj, biztos minden nap megtörténik vele. Minden nap...naponta többször is. Tuti, hogy a zsaruk imádják. Érzem, a feszültséget, de ez valami örömteli feszültség. Nevetne. Nem akar kiröhögni. Ja, elvégre segítettem neki kereket cserélni. Most az az egyenes út, hogy már tök jól megy a gps és végre kiadta, amit akartam, de ha már "véletlenül" idecsábítottam, akkor dumcsizzunk. Tipikus csajozós módszer, a bénábbik fajtából. Beleférne, hogy az én koromban már csak ilyenekhez lehet folyamodni. Nia már eddig is érzett sok mindent, de erre nem vevő. Nem is bánom, mert azt hiszem, csak akadályozna. Később eszmélne rá mindenre és az még veszélyesebb. Nagyon okosan felelt. Csak arra, amit kérdeztem, de nem árulta el, valójában hova is megy. Ránézek és bólogatok, mintha tényleg nem érdekelne, hova megy. A gps ekkor villan egyet és már látom is a hotelt jelölő pontot. A szövegelés nincs beállítva, nem szeretek egyoldalú kommunikációt folytatni egy ilyen masinával. Írja ki, én elolvasom, az elég. Meg tudom jegyezni. Vagy ha nem értem, akkor kinagyítom, piszkálom, de előbb-utóbb megvan az infó és az már nem esik ki a fejemből. Csak zavar, hogy ez olyan valami, amit nem tudok az orrommal kiszagolni. - Végre! Már nem kell, köszönöm. Csak kérette magát, de aztán rájött, mi kell neki - mondom egy sejtelmes mondattal és egy félmosollyal. Igen, most a csajozós vonalon megyek tovább. Kicsit tartok tőle, hogy nem fog jól állni, legalábbis Nia előtt nem. Ha most nyíltan kiröhög, akkor legalább egy gátat leromboltam. Bár szerintem ennek már semmi értelme, de legalább oszlassuk el a gyanút és emlékezzen rám, mint egy kiéhezett negyvenesre. Ritka okos nő. Meg kell hagyni, ritka okos. Én meg öregszem és alaposan át kell gondolni minden mozzanatot, amit ma elrontottam...
Stephenre úgy tekintek, mint férfira, nem mint bűnözőre. Nem tudhatom, hogy kizsebelt. De a próbálkozása veszett átlátszó, bármi is a célja ezzel az egésszel. A motivációit nem ismerhetem. Egyelőre. Ám a hanglejtése, a szóhasználata, az arcizmainak a játéka, a szemmozgása, a komplett viselkedési mintái sok mindent elárulnak. Változékonysága arra enged következtetni, hogy játszik, mint a macska az egérrel, vagy mint a pók, amelyik arra vár, hogy a légy belerepüljön a hálójába. Stephen szeme sem áll jól. A pillantása sunyi és éles. A fickóban van valami… hümm… ragadozó jelleg. Igen, ez az. Ragadozó. Kinézem belőle, hogy baromi nagy nőcsábász. Hozzáteszem, egyértelműen nem a humorával hódít. Nem sajnálom az időt arra, hogy segítsek neki. Szívesen viszonzom a kedvességét, de a tisztes távolságot megtartom, mint nő. Aha… Most meg úgy beszél a hirtelen megtáltosodott GPS-ről, mintha személyiséggel rendelkező élőlény lenne. Nem is olyan rég még ez a férfi röhögött ki azért, mert nevet adtam a verdámnak. Értem én, hogy pánikszerűen próbálja menteni a menthetőt. „Rájött mi kell neki.” Ennél a pontnál azt hittem hanyatt esek. Vigyorogva csóváltam meg a fejem. Ez az a tipikus „Lebuktál öregem.” vigyor volt. Az őszintébb fajtából. Rövid nevetést hallattam mellé. Nem bírtam elfojtani. Stephen annyira amatőr volt, hogy azt már tanítani kéne. Kezdett egy nagydarab, béna tinire emlékeztetni, aki az első nőjét próbálja becserkészni. Tudtam, hogy tudja min vihogok. - Hát… nincs mit. Adjon neki nevet, hátha attól szófogadóbb lesz. Nem terveztem a fickó kocsija mellett ácsingózni, nem akartam semmit tőle. Biztosra vettem, hogy oda fog találni a hotelhoz. Ideje volt elpályázni. - Akkor én megyek is. – néztem mosolyogva a szemébe. – Viszlát, Mr. Chesterton. Ha mást nem akar, magára hagyom, és visszasétálok Tűzbogárhoz.
Egyre inkább érzem a gyanakvást, hogy sejti, valami olyanra készülök, ami neki nem lesz jó. Egy kicsit tart tőlem, de kíváncsi is. A kétértelmű mondatot úgy csavarja ki, mintha csak a gps-re gondolnék. Pedig tudom, hogy értette. Lehetetlen, hogy pont ő, egy ilyen értelmes nő ne értse a célzást. Elengedi a füle mellett nagyvonalúan és visszafordítja a fegyveremet. Brilliáns. Tényleg. Leiskolázott, amíg én szórakoztam. Kiröhög és csóválja a fejét. Legszívesebben én is ezt tenném most. Majd vezetés közben lesz időm gondolkodni. Például azon, mit kezdjek ezzel a nővel. Itt most nem ölhetem meg, akármennyire is szeretném. Ha az egész benzinkutat felrobbantanám és elmenekülnék, akkor is maradna utánam nyom. De már tudok róla pár dolgot, ami elég ahhoz, hogy hamarosan megtaláljam. Először Tűzbogarat iktatnám ki. Aztán azt, aki a legfontosabb neki az életben. Úgy érzem, ez nem az apja, akivel az előbb beszélt. És utána jöhet a nyaktörés vagy hasonló finomság. Kicsit személyessé vált már ez az ügy és lehet, hogy inkább aludni kéne rá egyet. A helyzetet egy kedves mosollyal oldom meg. Nem intek, csak elköszönök: - Akkor még egyszer jó utat! Viszlát! Visszafordulok a kormány felé és azonnal indítok is. Irány a Fountainhead. Tényleg oda fogok menni, bár ezt Nia talán nem tudja meg. Hacsak nem kezd utánam nyomozni. Erre pedig nagy esély van. Hülye, hülye... Öregkoromra tényleg összekeverem a munkát a szórakozással? Vagy csak azért, mert egy csinos nő állt előttem? Nem akarnám bevallani, mert kételyeim vannak azzal, hogy mik sülnek ki az ilyenekből, de lehet, hogy ez is benne volt. Akkor most számoljuk a fehér csíkokat az út közepén, figyeljünk, de közben gondoljuk át a folytatást...
Becsületes, rendes lány vagyok. Stephent nem akartam hitegetni, és nem adtam alá a lovat incselkedő válaszreakciókkal. Mértéktartó viselkedésemből rájött, hogy jelenleg nem vagyok vevő a flörtre. Szerencsére nem próbálkozott többet. Naná, hogy értettem a kétértelmű beszólást a GPS-szel. Egy olyan nő, aki belement volna Stephen játszadozásába, csábos szempilla rezegetés közepette kérdezett volna vissza: „Igeeen? És mi kell neki?” Egyenes út egy hotelszobába. Wááá! Előbb köpök fel és állok alá, minthogy így viselkedjek. Elbúcsúztam, és eljöttem a Dodge mellől. Beültem Tűzbogárba, az ajtaját becsuktam. A biztonságiövet még nem csatoltam be. Stephen ez alatt indított és elhajtott a parkolóból. Egy kis idegesítő, nyugtalan hang egyre ott duruzsolt a fejemben, hogy nézzek bele a zsebembe indulás előtt, még egyszer, utoljára. Hogy a hang elhallgasson, engedtem ennek a sürgető belső késztetésnek. Zipzár le, szatyor ki. Összevontam a szemöldököm, ahogy tudatosult bennem, hogy ez nem ugyanaz a szatyor. Kapkodva bagyuláltam szét. Üres volt. Se biléta, se a papírzsepi, amivel beletettem. Ne! Ne! Neee!!! Vér szökött az arcomba, elöntött a forróság. Egy pillanat alatt rohant át rajtam az érzelmek egész skálája. Riadalom, kétségbeesés, düh. Nagyon nagy düh. Hirtelen lefolyású dolog volt, ahogy a gondolataim meglódultak. A bizonyíték eltűnt, és Stephen volt az egyetlen, akivel érintkeztem azóta, hogy beszéltem a tulajjal és tankoltam. Szemtanúja volt a „kincskeresésnek”, és annak, ahogy megtalálom. Ezeknek a körülményeknek az ismeretében a fickó a mímelt dolgaival, a kiszámíthatatlanságával határozottan gyanússá vált. Rohadtul pipa voltam. Átvert és meglopott. Nem tudom mikor és hogyan tette, nem láttam, de 100000%, hogy ő volt, és rá fogok jönni hogyan csinálta. Minden esetre nem fogok látványosan fel-alá rohangálni a parkolóban, meg a mosdóban, hogy végignézzem azokat a helyeket ahol a délelőtt folyamán megfordultam. Felesleges idő- és energiafecsérlés lenne. Nagyon jól tudom merre jártam és mit csináltam. A kabátzsebemhez nem nyúltam azóta, hogy a kávézó mögött beletettem a bilétát. A zipzárja sem csúszott le. Az sem magyarázat, hogy elkeveredett a szatyrok közt, mert direkt üres zsebbe rejtettem. Tudom! Emlékszem! Nem vagyok hülye. Újabb kérdések merültek fel. Stephen miért tette? Biztos nem viccből. Takarít a gyilkos után? Mi indoka lenne? Talán tettestárs? Vagy úgy… Az is megeshet, hogy összedolgoznak. De nem Stephen a keresett személy. A gyilkos – a moteltulaj leírása alapján - egy huszonéves, sovány arcú fiatal srác. Feltehetőleg rövid barna hajjal. Stephen sokkal nagyobb darab ember, az arca erős, markáns és idősebb. Sok a hiányzó láncszem. Csak találgatok. De Stephen meglovasított egy tárgyi bizonyítékot. Ez a rendőrséget is érdekelni fogja, nem csak engem. A fickó szintet lépett. Bűnözővé avanzsált a szememben. Ha képes volt lopni, vajon mire képes még? Az egész helyzet, és az ügy, aminek az okán szaglásztam, új fénytörésbe került. Stephen eltüntette a bizonyítékot, és ez csak még inkább alátámasztja, hogy belenyúltam valami fontosba. Stephennek ez a biléta valamiért szívügye. Az agyam lázasan zakatolt. Menetrendszerűen érkezett egy új ötlet, ami megnyugtatott. Nincs minden veszve. Eltűnt a biléta. Na és? Van még a bizonyítékból. Mr. Parker rajta ül. Jól jönne az erősítés. Egy jelvény. Azonnal értesítenem kell Huston hadnagyot. Neki van hatalma elkobozni a tulajtól Sparky nyakörvét. Nincs mese. Mr. Parkernek meg kell válnia tőle, nem tarthat vissza egy terhelő bizonyítékot. Mély lélegzetet vettem és hosszan kifújtam. A kezembe kaptam a mobilom, hogy hívjam a hadnagyot. Csak egy gombnyomás. A száma gyorshívón van. Míg kicsengett, volt pár másodpercem átgondolni mit is mondjak neki. - Helló, hadnagy, itt Nia. – szóltam bele a telefonba, amint a vonal másik végén felvették. Köszönni sem maradt ideje, úgy hadartam. – Itt vagyok a kinti benzinkútnál Anchorage felé. jó lenne, ha mielőbb ide tudna jönni. Nem zavarnám, ha nem lenne sürgős. - Oké, lassíts. – sóhajtott beletörődve, mint aki tudja, hogy a saját szakállamra alakítok nyomozósdit. Ismer. Azt is tudja, hogy szórakozásból nem riasztanám, csak vészhelyzet lehet.– Mi történt? - Azt hiszem találtam egy nyomot, egy nyakörvet, ami úgy fest, kapcsolódik a brutális gyilkosságokhoz. Hallottam, ahogy Huston hadnagy mély lélegzetet vesz. Leesett neki a tantusz. Az infó, hogy honnan hívom, és a nyakörv említése elég volt, azonnal képbe került. – Parkerék kutyája... – morrant aztán kelletlenül. Talán még a szemöldökét is megvakarta hüvelykjével. - Nia… - Hadnagy! – pirítottam rá a főnökre, nem poénnak szántam ezt a hívást. – Tudom, tudom! Csúnyán leszid, ha mégsincs igazam és potyára kirángatom ide. Mindent elmondok, ha ideért. Hosszú lenne telefonban. Siessen! Túl precíz és hatékony embere vagyok ahhoz, hogy kétkedjen a képességeimben, a megérzéseimben. Nem teketóriázott. - Rendben. Fél órán belül ott vagyok. Maradj nyugton, és ne csinálj semmit, hallod, Nia? - Értettem. - Helyes. – dörmögte. Nem hitt nekem, hogy kibírom nyugiban, míg kiér a helyszínre. A vonalat ezzel mindketten bontottuk. Huston hadnagy ahogy ígérte, fél órával később behajtott mellém a parkolóba. Kiugrottam a volán mögül, és nagy elánnal mesélni kezdtem neki. Töviről hegyire mindent. Onnan kezdtem, hogy Sparky a legelső áldozat, és szerintem nem is medve volt a tettes, hanem a gyilkos. A kávézó mögé is elcimbáltam magammal, oda, ahol ez az egész cirkusz kezdődött, aztán beszámoltam a kerékcseréről is. Stephen csak ekkor foszthatott ki. Huston hadnagy nem szakított félbe, türelmesen végighallgatott. Néha-néha borúsan hümmintett egyet. Nem nevetett ki, és nem szidott le. Inkább elővette a térképét, és széthajtogatta a kocsija motorháztetején. Tollal bejelöltük rajta Sparkyt és a két másik áldozatot. Közben ecseteltem neki az elméletem a gyilkos városlátogatásáról. Sparkyval a képletben, így már határozott sávban mozgott Fairbanks-en keresztül. Huston hadnagy nem teketóriázott. Lefoglalta a nyakörvet, és a parkoló biztonsági kamerájának a napi termését is elkérte. Vacsorára értem haza. Apám egy szenvtelen mosollyal fogadta a magyarázatot, miszerint közvetve szemtanú vagyok egy gyilkossági ügyben.
Pray to your God, open your heart Whatever you do, don't be afraid of the dark Cover your eyes, the devil's inside
Aleesha
A legszebb születésnapodat hozom el neked, Mira. Megmondom őszintén, hogy még mindig végtelen távolba nyúlik véget nem érőnek ígérkező fáradtságom, és éppen ezért mihamarabb meg akarok szabadulni attól, amitől csak lehet. Belefásultam az igazodásba, hol itt, hol ott öltök gúnyát magamra tetőtől talpig, és csak nagyon ritka alkalmakkor vetkezem le teljesen otthon, a négy fal és egy gyermek társaságában. Ha kérdez, talán válaszolok - így teltek nyűgömtől és hangulatváltozásaimtól imbolyogva a napok, a hetek, harapható lehetett talán a légben, hogy máshol járok, valahol a jövőben, ami után meguntam már áhítozni, hát elhatároztam, most és azonnal fogom megragadni. Ettől függetlenül valamiféle belső hang, talán a mocsári zümmögése súgja alávaló mód, hogy kényelmes ez így nekünk, hogy Mira jó, úgy jó, hogy a miénk. Hogy elüldözöm-e ezt a gondolatot? Nem. De nem telt még el annyi idő, hogy bízhassak. Hogy hihessek. Bármit is tett, igyekeztem megkímélni a fájdalomtól vagy éppen állapota romlásától, mert szükségem van az erejére, a szépségére és az épségére, büszke akarok lenni rá újfent, ahogyan voltam aznap, amikor Dominic szaga megmérgezte az otthonunkat. Az Első Holdja alkalmával kénytelen voltam féken tartani, nem eresztettem, nem kíméltem, a négy fal közt vergődtünk minketten, s magam is csak akkor űztem már tejfogas vadat, amikor őt elnyomta a ragadozó lázadásának minden hamvába holt fáradalma. Nem kapott húst. Megóvtam tőle, ezt feleltem, ha kérdezte miért, hiszen olyan hevesen tiltakozott még a marha ellen is. Vérszomja engem fog majd igazolni, de ne szaladjunk ennyire előre. Még túl korai. Még az én csontom is marta egész nap a ma esti égbolt liláját fényező égitest kikerekedésének utolsó néhány mozdulata, éppen ezért úgy határoztam, hogy egészen korán, már este hét óra tájt autóba ültetem, kiszabadítom végre a falak közül és elviszem oda, ahova az apróság léténél fogva mindennél inkább tartozni óhajt.
Laura
A legszebb születésnapodat hozom el neked, Laura. Azt mondtam neki, hogy még fel kell készülnie. És még csak nem is hazudtam, általában sosem szoktam parancsolatot szegni, csak úgy lavírozok a szavakkal, hogy félrevezessem a hallgatóságomat. Minden pap ezt teszi, ebben nem vagyok kivételes. Értsd meg Laura, neki még nehezebb, hiszen vak, hogy is hihetné el, hogy mi történik vele... Csak a fejemet csóváltam mély együttérzéssel, bízva abban, hogy a lány megértő lesz majd testvére harcával szemben. Talán ő is félt, talán még örült is annak, hogy csúszik a találkozás, valljuk be, mindhárman épp elég időt kaptunk ahhoz, hogy megtervezzük a ma éjszakát. A kérdés persze az, hogy kinek a nevét húzzák majd ki az égi tombolán, hogy ki lesz az, aki szépre rajzolt terveiből majd valóságot építhet. Amikor a parókián kellett lennem, úgy megtalálhatott. Ha tudtam, hogy érkezik, igyekeztem ott tölteni az estéket, a megszokott módon kenyérrel és vízzel vendégelve meg őt, bármivel, ami iránt vágyát betűivel kifejezte. Aztán két nappal ezelőtt Majoros Csilla Mira üzent velem, igazán nem szeretne túl nagy nyilvánosságot keríteni az esetleges érzelmi kitöréseknek, a város apró, éppen ezért az a kevés lakos is gyakorlatilag egyetlen helyen nyüzsög. A város szélén, két-három percnyi autóútra ismer egy benzinkutat, sőt, azt is hozzátette, hogy nagyon szereti az ottani kávét, úgyhogy ha csak alkalma akad rá, szeret ott időzni. Rendben van, szoktam hazudni is. Adtam pénzt Laurának taxira, ha szüksége volt rá, ha nem, hát megeskettem, hogy vigyáz magára út közben. A testvérét majd én kísérem, hiszen egyedül nehezen boldogulna.
Az Este
A benzinkút mellett parkoltam, sosem lehet elég biztos a farkas, ha emberek közé viszi apró utódját. Miután behúztam a kéziféket, letekertem az ablakot magam mellett, saját magamra is féket kötve próbáltam érzékelni Laura jelenlétét. Akár megérkezett már, akár nem, letekertem az ablakot a saját oldalamon és cigarettára gyújtottam. Mintha csak nyugtatólag hathatna az idegeimre, placebo, talán elhiszem, talán nem. - Remélem, hogy kezdesz hozzászokni a meglepetéseimhez. Jegyzem meg füsttől telített torokkal, a dobozt pedig Mira elé tartom, s ha nem veszi el, az ölébe ejtem a gyújtómmal együtt, hogy a felszabadult kezemet a combján pihentethessem, míg a másikban a cigarettával játszom az ujjaim közt. Egy csipetnyi izgatottság akad még bennem, de nem magamat féltem, Mira aggaszt, hiszen mi lesz, ha túl hamar adja át magát a hívó szónak ma este? Éppen ezért vagyok finom és óvatos, hogy még véletlenül se ingereljem fel, hiszen micsoda játékmester lennék, ha a saját előadásomat tenném tönkre?
Kezdőlap
//
