Hátra lép a kocsi felé, és ki veszi a takaróját, amibe előtte bebugyolálta védtelen testét. A béklyó ekkora már szertefoszlott, és ez jól jelzi Chris számára, hogy nem egy fiatal példánnyal van dolga. Azonban a pontos korát még kár lenne beazonosítani, túl kevés az információ. Azonban ezen pár mozdulat arra is tökéletes, hogy aktiválja saját belső szaglását, a Falkaszagot, bár jelenleg még nincs tapasztalata a környező falkák pontos mivoltát illetően, nem árt elkezdeni mielőbb az ismerkedést, főleg mivel maga is nagyon jól tudja, ez az egyed örökre megjegyezte szagmintáját. A takaró ez után a farkas előtt landol a havon, ha gyors az átalakulás nem fog átfagyni, az ideiglenes ruhanemű. -Én nem maga ellen vagyok, de figyelnem kell, s ha bármi furcsát látok, részletesen fel kell mérnem. Tehát melyik Falka tagja? S mi dolga volt abban az épületben? Nincs sok kedvem itt fagyoskodni, s szerintem magának sem fűlik a foga egy Őrző túlontúl hosszú jelenlétéhez. Tehát intézzük el gyorsan, formaság csupán. Diplomatikus azonban a sál továbbra sem kerül le arca elől, a szagokat el lehet fedni, azonban az arc már túl sokat ad, olyan tökéletes maszk nem létezik ami képes a vonásokat és az illat és emlékekben élő beszédhangot is eltorzítani kellőképpen. A farkasok intelligensek, s nem szabad őket lebecsülni, ezt igen jól megtanulta New Yorkban…
Figyelem a mozdulatait, közben a pajzsom biztonságosan a helyére gördül, és mozdíthatatlanul feszül körülöttem. Ahogy kiveszi a takarót, és mozdul a karja, felmordulok. ~ Az ég szerelmére! Ne dobja már le a hóba...~ Elégedetlen morgással legyintek egyet a farkammal. ~ Most majd csorog a hólé a hátamon, kössz szépen. ~ A többit már csak magamban dohogom, miszerint csupasz seggel is jobban járnék lassan. Egy pillanatig még az is felmerül, hogy hagyom a frászba az átalakulást, beszélgessen velem így. De aztán ezt elvetem, mert jobban szeretem, ha emberi gesztusaim vannak egy beszélgetéshez. Nem tart sokáig, a csontjaim megnyúlnak, hajlanak, átalakulnak, én pedig a legkisebb zavar nélkül egyenesedem fel a fickóval szemben, és alaposan kirázom a havat a takaróból, le is ütögetem róla, mielőtt laza mozdulattal a vállamra teríteném. Míg odasétálok a Ford első kerekéhez, jót nevetek a felvezetésen. - Miért is lenne ellenem? Semmit nem tud rólam... Könnyed természetességgel teszem le a seggem a kocsi motorháztetejére, csak arra ügyelek, hogy köztem és az átmelegedett fém között legyen a takaróból. Szemmel láthatóan nekem nincs kifogásom a fagyoskodás, vagy a beszélgetés ellen. - Ó, én imádom a figyelmet, nem kell aggódnia miattam. Laza, színpadias kézmozdulattal jelzem, hogy semmi gond. Ami viszont a kérdésözönt illeti, félmosolyra rándul a szám. - Ez egy rendhagyó kihallgatás? Nem hiszem, hogy joga lenne hozzá... Inkább csináljuk másképp. Valamit valamiért? És hogy biztosítsam róla, komolyan gondolom, teszek neki egy gesztust. - Nem vagyok egyik falka tagja sem. Maga kicsoda?
-Jogot mindig lehet találni, a kérdés inkább mindig az, vajon olyan lénnyel beszélünk-e, aki képes magának efféle lehetőséget, hatalmat, kapcsolati tőkét teremteni… nevezzük bárhogyan is a részletek mindig ugyanoda vezetnek… Azonban hangja jól jelzi, hogy a férfi ajánlata felkeltette érdeklődését, mindig is szeretett a fél szavak világában rejtőzni, a legjobban azt kedvelte, amikor képes volt szavai által bebiztosítani pozíciója legutolsó lépéseit is. -Legyen… Nevezzen Vándorsólyomnak, a legtöbb Farkas így ismer… Szóval akkor csupán átutazóban, vagy hosszú távú célokkal felvértezve Érkezett kicsiny városunkba? A legtöbb kóbor, menekül vagy kitaszított, esetleg szégyent visel. Maga túl büszkének tűnik ehhez… Tehát kétségtelen van célja a városban. Azonban itt jön az igazi kérdés, vajon mindez ütözik a helyi renddel avagy sem? Láthatóan imádja elemezni a pillanat adta támpontokat, így született meg most is a pontosított kérdés. -Ha fázna szóljon, beindítom kicsit a motort… Ajánlja, de talán ez természetes is, egy kóbor farkasban sok potenciál van, nem kell a Falkák kötöttségei által megbéklyózniuk magukat, s az efféle rugalmasságot az Őrzök általában jól honorálják, persze csakis akkor, ha megbízhatóság is társul az egyén jelleméhez… -"Az igazi ellenség sosem szemtől szemben tekint be egy hadvezér életébe..."
- A jog nem elég, azt érvényesíteni is kell valahogy. Vonom meg a vállam. És ha az erőviszonyokat nézzük, akkor bizony még ha lenne joga, akkor is a jóindulatomra lenne bízva ebben a helyzetben válaszok kapcsán. - Kapcsolati tőkére pályázik? A pillantásom érdeklődő, tényleg kíváncsi vagyok, mit akar kihozni ebből a beszélgetésből. Rengeteg farkast ismerek, nem kevés őrzőt, és nagyon sok embert, de mindig szeretem tovább bővíteni a kört. Az ismeretségek valóban hasznosak. A bemutatkozásra biccentek. Szemmel láthatóan nem zavar, hogy könnyen felismerhető, és megjegyezhető vagyok. Ez tulajdonképpen a védjegyem is. - Ez megint több kérdés egyszerre, még ha a felét nem is kérdésként fogalmazta meg. Egy darabig maradok, ha minden jól megy, és még zűrös sem leszek. Hát maga? Szintén idegen, ha jól sejtem... Még egyszer alaposan végigmérem, a felajánlásra pedig csak legyintek. - Nem érdekes, ennyi is megteszi. Bár pontosan érzem, hogy a fagy hol csíp keményen a bőrömbe, azt is nagyon jól tudom, hogy ezt a beszélgetést simán végig tudom csinálni komolyabb gondok nélkül. Ahogy igazán kell, ott melegít a takaró. - Errefelé mindig ilyen szoros megfigyelés alatt vannak a farkasok, vagy csak maga ennyire lelkes? Úgy sejtem, önös érdekből ennyire buzgó, bár meg kell hagyni, hajlamos vagyok a rosszabbat feltételezni a fajtájáról. Végülis közeleg egy háború, aminek én annyira azért nem örülök.
-Mondjuk úgy, szeretek nyitott szemmel járni, ha valami furcsát látok, akkor utána járok. Ami pedig a megfigyelést illeti. Ahogy látom, maga sem helybéli, s abból ítélve, milyen gyorsan oldott maga körül a mágikus béklyó, kétség kívül pár századot már biztosan megélt, s ez jelzi számomra, hogy van esze. Kezét zsebre vágja, ám egyenlőre semmiféle rejtett mágiával nem próbálkozik, nem tudhatja, érzékeny-e a lény, s ebből fakadóan a jelenleg kialakuló semleges bizalmi szférát sem akarja megtörni, egy elhibázott igével. -A Falkák mozgása általában jól kivehető, tudjuk hol, mikor és miért tevékenykednek. Lehet nem ismerünk minden részletet, de ettől függetlenül viszonylag könnyen tudunk reagálni. Azonban a magányos farkasok már sokkal szélesebb látókört igényelnek, főleg az idősebbek. Ők képesek alkalmazkodni, szerény véleményem szerint sok esetben intelligensebbek legtöbb fajtársuknál, s ami talán a legfontosabb, általában két vonalra oszthatók: akik az Őrzők halálát kívánják, valamilyen múltbéli sérelemért, avagy kooperatívak, mivel tisztában vannak azzal, hogy sok esetben a velünk kialakuló – titkos – jó viszony, rengeteg pozitívumot hordozhat, mindkét fél számára. Tekintetével biztos ami biztos végig tekint a fák sűrűjén, hő jeleket keres, ám szerencséjére sehol semmi. Így tekintetét visszavezeti a farkas előtte vöröslő sziluettje felé. -A kérdés csak az, vajon Ön melyik típus, s a tervei milyen kapcsolatot igényelnek, avagy igényelhetnek…
A válaszával távolról sem vagyok elégedett. Erősen kétlem, hogy egy vérfarkas felbukkanásában bármi furcsa lenne, főleg ebben a városban, ahol eddigi tapasztalataim alapján minden második civilre juthatna egy farkas vagy egy őrző... A következtetéseire biccentek, de hogy melyiket is nyugtázom tulajdonképpen, az nem derül ki. Akár arra is bólinthattam, hogy nem vagyok idevalósi, de akár arra is, hogy több száz éves vagyok. A kis rájátszás miatt amúgy is nagy valószínűséggel több évtizeddel félretippeli a koromat. De azt mindenesetre jól méri fel, hogy a türelmem nem feltétlenül terjed ki további támadó, vagy a privát szférámat piszkáló mágiákra. A magányos farkasokkal kapcsolatos fejtegetésében érezni vélek némi hízelgést, ezért a nagy részét hagyom leperegni magamról. - Szerintem kicsit kevés ez a két csoport a farkasokra. Nem gondolja, hogy akad, akit nem igazán érdekelnek az őrzők? Nekem például fikarcnyi érdekem sem fűződik a velük ápolt bármilyen viszonyhoz. Mondhatni tőlük teljesen függetlenül is remekül tudok működni. Most ásítok is egyet, természetesen udvariasan eltakarom a tenyeremmel a számat. - Az én terveim - Önnek nagy valószínűséggel sajnálatos módon - mindössze a terület alfáinak beleegyezését igénylik. Így a kérdés inkább az, mit várna tőlem, és hogyan akarja megfizetni...
Az a kislányos zavar, amit még a benzinkutas dolog miatt éreztem, az autópályán már annyira felidegesít, hogy remegni kezdenek tőle a kezeim, a fejem meg lüktetni, mintha valaki mindig egy-egy vödör forróvizet locsolna rám. Mert az teljesen normális, ha a csajokkal a pult mögött, egymásközt viccet csinálunk a bajainkból, jót röhögünk és továbblépünk. De nem kezdünk idegeneket traktálni balfaszságokkal, és pláne nem vágunk a szavába ha az éppen beszél... ~Marha!Marha!Marha!Hülyepicsa!~ mondom én ezt hangosan is, de most éppen csak gondolok rá. Különben meg nekem most egyáltalán nem ezen kellene rágódnom, hanem valami... valami máson. AC/AD! Az kell ide! Elő is halászom az egyik lemezüket a kesztyűtartóból. A műszerfal európai mérője 225 km/h-t mutat, de nem érzem nagyon cinkesnek áthajolni a kocsin, és matatni nagy sokáig mire meglelem a lemezt, mert bár havas az út, az autópálya, de már egy lélek sincs az utakon. Nagy kárt nem okozok, mert annyira nem remegnek a kezeim, hogy elrántsam a kormányt is. Két percen belül tele torokból üvöltöm a You shook Me All Night Long című számot, és a kormányon dobolom le minden ritmusát miközben már lekanyarodtam a bekötőútra, és mikor leparkolok valamivel a telep előtt, azt hiszem, hogy már jól vagyok. Már ha a "jól" azt jelenti, hogy üres. A fejem is, meg úgy minden. Készen állok, nah. Ennyit erről. Gyengén havazni kezd amint kiszállok a kocsiból. Ezt jó omennek tartom, még akkor is ha sokan "anyázni" kezdenek ha kinéznek az ablakon. A hó elfedi a nyomokat. Nem a lábnyomaimra gondolok, hanem arra, amit majd a fegyverrel fogok hagyni. Valahol a kocsiban van kézfertőtlenítőm, gondolatban lejegyzetelem, hogy ne felejtsem el majd használni is, mert a kezemen maradhatnak még apróbb lőporrészecskék, amiket aztán szétkenhetek mindenhol, a helyszínelős sorozatokból ötletelő rendőrök meg levadásznak nagy lelkesen. Fenéket... A fegyvert éppen csak elsüllyesztem a nadrágom korcában, és letakarom a mellényem aljával mire feltűnik, hogy nem vagyok egyedül. Sőt, legalább még négyen vannak a közelben. Quentin az ötödik. Két méter vastagon húzom fel a falakat magam körül, és azonnal letérek a bekötőútról. Nem, Quentin nem a határidő miatt jött ide. Pontosan tudta, hogy egy centet se fogok fizetni neki. Legalábbis erre enged következtetni, hogy eleve erősítéssel érkezett. De nem tudhatom még biztosan. Megkerülöm a telepet az azt övező erdőn át, aztán ha látom a csapatot, majd én is okosabb leszek. Ha csak egy esélyem is adódik majd lesből lőni a rohadékra, hát nem fogok habozni. Legyen akármilyen alávaló tett a fajtánkban így levadászni valakit. A kocsim szar helyen van az út szélén, de már nincsen időm visszafordulni és betolni az erdőbe. Lehet, hogy eleve csak vaklármára riasztottak az ösztöneim, és akkor ez az óvatosság is gyanúd kelthet. Figyelve a széljárásra is, úgy osonok be a telephelyre, mint egy kibaszott szellem. Egy nagyobb farakás mögül kukucskálok ki a telephely közepén elterülő üres kis térre. Az első amit kiszúrok, az a baszott nagy gép puska a "testőröknél", akik egyébként most még körbeállják Quentint, beszélgetnek. Cssak gondolati síkon ugyan, de a jellegzetes testbeszéd elárulja őket. Kicsit zavarban vagok, amiért én csak egy 22-es félautomatával vagyok. Ezen még túl is tenném magamat, ha legalább a cél tiszta volna... és ha egyedül lennék itt a farakás mögött. Van valami Lara Croft-os fíling abban a mozdulatban ahogy kirántom a nadrágom korcából a fegyvert, és nyílt egyenest Duncan szemei közé tartom. Abban is, ahogy felismerve őt leeresztem a stukkert, de ez alkalommal már nem teszem el. - Nabaszdmeg... - sziszegem rá rohadt hallkan.
Milyen meglepő, igazam lett! Tarának esze ágába se volt visszamenni a városba, helyette kijött a telephez. Véletlenül se tudjon neki segíteni senki, ha balul ütnének ki a dolgok! Ezen túl leszünk, minimum megfejelem! A motoromat jó pár méterre a fakitermelőtől állítottam le, éreztem, hogy bizony nem csak Quentin van itt, hanem még négy jómadár pluszban, és Tara ezek ellen akart menni egymaga, megőrült? Fújtam egyet inkább, a haragnak nem most volt itt az ideje, a lopakodásnak annál inkább. Felhúztam a pajzsom és reméltem, hogy egyikük sem olyan vérvonalú, vagy annyira idős, hogy kiszúrjon... mindenesetre az egyik igen ostoba módon arrébb csámborgott a többiektől, mondván, figyeli az utat, jön-e valaki. Hát nem aranyos! Kár, hogy ezt percekkel korábban kellett volna megtennie, de így legalább csendben leszedhettem: mögé lopakodtam és egy egyszerű, határozott mozdulattal eltörtem a nyakát. Mondtam már, hogy szeretem a munkám? Mármint a főállásomat, nem azt a lötyögést, amit az Orfeumban művelek tulaj címen. És most mehettünk Taráért! Eléggé be volt sózva már, annyi szent, ha ennél egy picit is jobban be lett volna, élből lepuffant, de szerencsémre időben felfogta, hogy mégis kinek a szeme közé célzott. Nem épp kedves és mosolygó arccal adtam tudtára, mennyire örülök, hogy ilyen körülmények között "futottunk össze". - Jah, én is erre gondoltam, amikor erre indultál a benzinkúttól - morogtam fancsali ábrázattal, gúnyos félmosollyal. - Idióta! - fűztem még hozzá egy mérges pillantással karöltve, majd erre jelenleg többet nem is vesztegetve óvatosan kilestem a fedezékünkből. Három kísérő, plusz Quentin. Fedezék elég sok, a helyből adódóan, ahhoz viszont távol voltak egymástól, hogy csak úgy minden gond nélkül el lehessen jutni egyiktől a másikig. És ha egyet kinyírunk a kis csapatból, akkor a többi egyből ugrik. Csodás kilátások. - Bízol bennem? - fordultam a nőstény felé, alig hallhatóan suttogva, s a kezemet nyújtottam felé a neki adott pisztolyért. - Add fel nekik magad, én lövök, aztán pucolunk. Technikailag több esélyem volt egy fejlövésre, mint neki, az viszont az ő kockázata, hogy ezzel vásárra viszi a bőrét, megkockáztatva, hogy élből nekiugranak.
Látom, Duncan nem boldog. Hát ezzel már ketten vagyunk. - Ki akartalak hagyni ebből, te farok! - kiabálni akarok vele, ordítani amilért utánam jött, de most csak dühösen sziszegek. A legszívesebben kiosztanék neki egy tockost, vagy rátaposnék a lábára, de még az is felmerül bennem, hogy leüssem a fegyver markolatával, csak maradjon ki ebből, másfelől meg most lettem szembesítve a hazugságommal... az ilyen senkinek nincs ínyére, és persze, hogy még én vagyok felháborodva elvégre nőből vagyok, vagy mi. Fújtatok egyet halkan... most muszáj leszek túltenni magam az összes gyerekes hülyeségen, ami idáig megfordult a fejemben. Elfordulok tőle, a fegyvert már rég leeresztettem, de most fogást váltok rajta, és átveszem a bal kezembe, mert azzal ügyesebben boldogulok. - Nem erről volt szó. - biccentek a kis társulat felé. - Azt mondta, hogy édeskettesben leszünk. - összegzem nagy körvonalakban a felállást. Azt nem teszem hozzá, hogy nekem kivégzőosztagnak tűnik ez a vidám kis közösség, mert azt Duncan is láthatja, azt meg pláne nem, hogy miattam gyűltek itt össze, mert az is egyértelmű. A lényeg az, hogy eddig eszem ágában se volt besétálni közéjük, most mégis meg kell tennem. Ha megfordul a szél, és ezek kiszagolnak minket, akkor itt döglünk meg Duncannel. Nálam jóval erősebb, edzettebb farkasok társasága ez, érzem. Ráadásul túlerőben vannak... nekünk kettőnknek esélyünk sincs ellenük. - Ha ezt túléljük, szét fogom rúgni a segged! - sziszegem, miközben újra becsúsztatom a fegyvert a nadrágkorcába, és elfedem a mellényemmel. A nadrágomat elsimítom, a sapkát is megigazítom a fejemen. Szóval nekikészülök meg ilyenek. - Először Őt. - súgom oda. - Ha elcseszed, futsz! Világos?! Nem tudja meg senki, hogy te is itt voltál... és ezt arra az eshetőségre mondom, ha netán megérzik rajtam a szagodat, és hülyére vernek... Ha így lesz, akkor a saját bőrödet mented! Egyedül esélyed sincs. Fogadd el. - A filmekben most az jönne, hogy megölellek és elbúgom, hogy szeretlek, de szerintem ugorjunk. Sok sikert! - és már ott se vagyok. Elindulok, hogy megkerüljem a telepet, és a bejárat felől menjek oda, mint aki semmit nem tud semmiről. Egyébként jah, csak ironizáltam Duncannek a filmes klisékkel kapcsolatban, de ezt tökéletesen kiérezhette a hanglejtésemből még így suttogva is. Hogy bízok-e benne... Most fél úton a bejárat felé, azt szeretném gondolni, hogy igen. Úgy értem, hogy nincs is más választásom, nem igaz? Bíznom kell benne, és a képességeiben. Egy perc sem telik el, mire a telephelyet megkerülve, megjelenek a "bejárat" környékén. Az óvatosságot mellőzöm immár, mert minek is az? Elvégre én csak most érkezek egy előre megbeszélt találkozóra... gyanútlanul. Mintúgy pedig magamra erőltetek egy széles mosolyt is, ahogy lassú, látszólag nyugodt lépésekkel közeledek Quentinhez. Amint a hím meglát, hasonló bájvigyoros higgadtsággal indul el felém. A testőrök szorosan mögötte. Ha Duncan ott maradt, ahol hagytam, akkor nem tiszta előtte a cél. Így pedig Quentin egészen közel jön hozzám, és szájon csókol ahogy szokta. Oké, lebuktam. A zsarolóm a fickó, ÉS a szeretőm is. Magányos voltam, nah... de egyikünk részéről se volt komoly a dolog. Már ha számít ez valamit a mindent lemozizó Duncannek. Csak legyen még alkalmam elmagyarázni neki ezt. Nem azért, mert azt hinném: számít neki a magyarázatom egy kicsit, hanem azért mert ha lesz alkalmam elmondani neki, az azt jelenti, hogy mindketten túléltük. Megállítom Quentin derekamra sikló kezekit, különben észre venné a fegyvert is. Abbahagyom a csókot, és hátrálok kettőt, hátha Duncan pozíciót váltott e közben egy olyan helyre ahonnan tökéletesen ránklát. Ha ő nem lőtt még, akkor pofázni kezdek, mert mást még nem nagyon tehetek. A "testőrök" éberen figyelik minden lélegzetvételemet, és a testbeszédük megint arról árulkodik, hogy gondolatban beszélgetnek. - Kik ezek? Arról volt szó, hogy ketten leszünk...- - Hogy ők? Ne foglalkozz velük. - bájvigyor - A negyedik cimborájukkal már biztos találkoztál. Megvárattál. Kiküldtem hát eléd. Hogy? Mi? Én nem tudom, hogy Duncan eltörte valaki nyakát, és hogy ezért én fogok majd szorulni ha kiderül. - Persze. Még dob egy sárgát. Azt mondta, hogy jöjjek előre. - hazudom, mert nincs jobb ötletem. - Menjünk be. Rendezzük az anyagiakat. Aztán ha még belefér... - a szám szélébe harapok sokat sejtetően. Quentin válaszul megint csal vigyorog. Ez alkalommal viszont nem a bájvigyorával. Ez inkább a ragadozó mosolya, mintha azt mondaná játékosan: megvagy. Mintegy végszóra: a szél hirtelen irány vált, és felénk kavarta Duncan illatát is. Az gorillák ráfognak a fegyvereikre, Quentin a halántékomhoz szorítja az övét, nekem meg persze esélyem sincs előrántani az enyémet... Jobbára csak feltartott kezekkel állok ott egy helyben, míg Q kiadja parancsba, hogy az egyikük keresse meg a partneremet, rajtam pedig fogást vált, hogy háttal a mellkasához szorítson, miközben a fegyver csöve majd átüti a koponyámat úgy halánték magasságban, és jobbra-balra nézelődve, szemmel kutatva az idegen veszélyforrást, behátrál velem egy épületbe.
//Szólj ha túlzásba vittem. Zokszó nélkül törlök, vagy átírom, csak tessék szólni //
- Ha nem mondod, sose jövök rá! - morogtam dühösen és legszívesebben lekevertem volna neki egy tarkón vágást, csupa baráti szeretettől indíttatva. A helyzet nem rózsás, épphogy inkább siralmas, és ha valamit még pluszba be is nézünk, akkor temetős-koporsós is lesz, de mi leszünk a gödör-töltelékek. Nem tudom... Százötvennégy évesen még mindig fiatalnak érzem magam a halálhoz, arról nem is beszélve, hogy ha én feldobom a talpam, aligha húzza sokáig Anne. - Én is a tiédet, ne aggódj - mormoltam vissza ugyanolyan morcosan, utána viszont az instrukcióra figyeltem, magyarázás közben pedig a kis csapatot figyeltem. Idősebbek Taránál, ami gáz, mert így nálam is - micsoda logika! -, szóval ha viszonylag ép bőrrel meg akarom úszni, nem bocsátkozhatok közelharcba, pláne nem farkas alakban. Ha odáig jutok, végem. Ilyen egyszerűen. - Jól van, jól van - motyogtam, de ismerhetett... ja, nem, pont nem ismert... Szóval, ha ismert volna, tudja, hogy ezt aztán magyarázhatta. Leköpném magam, ha gyáván odébbállnék, ez sem az én, sem a farkasom egójának nem tenne jót. Itt vagyok, akkor meg már nem végzek fél munkát, vagy mindketten kijutunk egy darabban, vagy... nincs több alternatíva, amennyiben én megmaradok, ő is, ennyi. - Ügyesen! - mondtam én is búcsúzóul, és megeresztettem még egy mosolyt a filmes utalásra. Amennyire csak tudtam, leárnyékoltam a jelenlétem, és feszülten figyeltem a fedezékemből. A szélirány még mindig nekem kedvezett, de ha ez változik, akkor baj lesz. Tara megy, Quentin a testőreivel vág fel, tiszta Hollywood. Aztán leesik, mit esik? Zuhan! az állam.Pár másodpercig csak bámulok, mint egy birka, épp csak nem bégetek, aztán magamhoz tértem. Kikívánkozott egy jóízű "bazdmeg!", de inkább visszanyeltem. Koncentráljunk a feladatra! Q plusz három testőr. Egyszerűbb lett volna egy géppisztoly és szitává lőni őket, mert ahogy láttam, a tűzerejük is nagyobb, mint az enyém. Csessze. Meg! De most már tényleg! Öröm az ürömben, nem tiszta a célpont, szóval szedhettem a sátorfámat keresni jobb helyet. A szelet és a sötétséget kihasználva indultam el nesztelenül lopakodva a telepet körülölelő erdő első fasorai felé. Ha a telepen maradok, esélytelen az egész, máshonnan - vagyis messzebbről - kell kilőnöm őt. Pontosabban őket, amikor a szélirány ellenem fordult és feléjük lendítette a szagom. Erre mondják, hogy pech, méghozzá a nagyobb fajtából. Hallottam az utasítást, s láttam, ahogy Tarát bevitte a házba. Ó, te bolond! A szám sarka torz mosolyra rándult, ahogy a tag megindult a korábbi búvóhelyem felé, ott lehetett a legerősebben érezni a szagom. Húsz-harminc méterre volt tőlem. Csendben elővettem az egyik tőröm - azt hiszem pont azt, amivel pár napja Anne elvágta az ujját -, majd egy pillanattal később már süvítve szelte át a levegőt, hogy a farkas fejébe álljon. A tag úgy csuklott össze, ahogy a nagykönyvben meg van írva, tompa puffanását a két társa is hallotta, akik az épület előtt őrködtek. Az egyik elindult megnézni, hogy mi történt, én pedig lopakodhattam tovább. Az egyetlen probléma az volt, hogy feltűnésmentesen baromi nagy kerülőt kellett tennem. Nem frontálisan vágtam neki, naná, hogy nem! Már így is kettővel több hullánk volt, mint terveztük - amit egyébként Quentin csak magának köszönhetett... jó, egy kis részem nekem is volt ebben -, így nem kívántam további fölösleges öldöklést. Mindjárt átmegyek pacifistába! Csak egy hátsó ablak, vagy nyitva felejtett ajtó kellett nekem, semmi több, amin át csendben, észrevétlenül bejuthattam... Az utóbbinak lőttek, az ajtónál maradt fickó úgy döntött, körülnéz ő is. Hát nem összefutottunk? Egyből pisztoly után kaptam, szartam le a csendességet innentől, ő meg szarta le, hogy jóval nagyobb fegyver van nála, élből átváltozott és a pisztolyt tartó kezemnek ugrott. Lőttem, de nem találtam el, gyorsabb volt nálam, a fölre küldött és marcangolni kezdte a karom. A szabad kezemmel a másik stukkerem után nyúltam volna, csakhogy nem volt sehol. Ja, hogy Tarának adtam! Bassza meg!
A franc se tudja mi az a helység amiben vagyunk. Az első dolog amit feltűnik ezzel kapcsolatban az annyi, hogy vak sötétség van idebent. A másik meg az, hogy én ezt magasról leszarom. Amint becsapódik mögöttünk az ajtó, a farkas pedig újabb fogást váltana rajtam, én erővel feszítem hátamat a mellkasához. Titkon abban bízok, hogy van egy fogas akasztva belülről az ajtóra, amire sikerül felnyársalnom idős, és nagyon erős ellenfelemet... Még mit nem. Széles teste tompa hangon pukkan oda az ajtóhoz, de még annyit se ért a mozdulat, hogy kissé megszédítse Q-t, vagy hogy mellkasáról visszarugózva nyerjek annyi teret magamnak, hogy a fegyveremért nyúljak. De Quentin még csak meg sem lepődött a húzásomon, így miként én ellököm magam tőle, úgy ő is rugózik el az ajtótól. A fegyver egyszer elsül a mozdulat közben ahogy újra megragad, és szégyen vagy nem az: nekem kell egy zsibbadt, páni másodperc mire rájövök, hogy mellélőtt, vélhetően azért, mert ebben a kínos pillanatban mindketten elveszítettük az egyensúlyunkat, és a padlóra pukkantunk. Az emberi felem rácsapott a pánik gombra, hívja a vadállatot, hogy szabadítsa meg, tépje ki a másik szörnyeteg szívét a mellkasából, vágja ki a nyelvét, harapja le az ujjait, és nyomja le a torkán. Saját vérében fulljon meg a rohadék. Nem azért, mert megérdemli, hiszen a mi világunkban nincsen csak fekete vagy fehér. Azért kell pusztulnia, mert én akarom így. Senki nem szórakozhat velünk, nem emelhet ránk kezet, de legfőképpen nem akarhat lelőni, mint egy kutyát. A farkas alakomat elnyomom, de a tompa, hasztalan emberi ösztöneimet és érzékeimet teljesen átadom neki. Csak annyit engedek, hogy kieressze hosszú karmait, agyarai megnyúlva várják az alkalmat, hogy ellenem húsába mélyedjenek. Sírva fogom majd felfalni, mert rossz íze van, de dögöljek meg, akkor is megteszem... Csak előbb még... Quentin sem szarozik az átalakulással. Emberi alakban markol bele a hajamba és veri a fejemet a padlóba. Az orrom betörik. Érzem az égő, zsibbadásszerű fájdalmat ahogy a vér lassacskán megtölti az arcüregemet, az ütközéstől még felreped az egyik szemöldököm és az ajkaim, de a padló "puha" linóleummal fedett, így ennél komolyabb károkat nem szenvedek. Csak nyögök, mert fáj. Az egyik kezemmel elvetélt kísérletet teszek valamiféleképpen feltámaszkodni a padlóról, míg a másikkal Quentim, hajamba markoló kezéért nyúlok. Hosszúra nyúlt karmaimat olyan mélyen vájom bele a csuklójába, amennyire lehetséges. Hallom hogy felszakad a bőre, porcok és ízületek reccsennek el, egy főbb eret is felhasítottam. Quentin vére a tarkómnál itatja át a hajamat, a mellényemet, , a szorítás pedig enyhül az immár fogásra képtelen kéz alatt. A hajam újra leomlik a fejem mellett két oldalt, amitől a legszívesebben elsírnám magam, annyira megkönnyebbültem... A farkas nem hagy örülni a pillanatnyi sikernek. Quentin ugyan nem adja meg nekem azt az örömet, hogy üvölteni halljam őt, de a szörnyetegem tudja, és érzi, hogy most összeszorított fogakkal, visszafojtott lélegzettel ül fel, és markol a sérült kezére kínjában. Ki is használja az alkalmat. A testemet valami lehetetlen ívben tekeri ki a szörnyetegem, a fegyveremért nyúl, majd tétovázás nélkül ereszt két golyót ellenfelem mellkasába. Végül Quentin eszméletlenül borul vissza rám. Most én szorítok fegyvert a halántékhoz ebben a kényelmetlen pozícióban. A farkasom már visszavonulót fújt, mert bízik magában, de én kivárok még egy keveset arra, az esetre, hogy ha meg merne moccanni a rohadék. Nem mozdul. A szíve egyre lassabban ver, a levegőt is nyugodt ritmusban veszi. Nem találtam hát el egyetlen létfontosságú szervét sem... Tökéletes, mert még nem végeztem vele. Amikor idejöttem, csak az számított, hogy megöljem. De ezek után nem lesz gyors halála a rohadéknak. Hosszasan elfogok játszadozni vele, amint szabad a pálya odakint. Hosszú még az éjszaka, és ha ránkvirrad, hát az se baj. Majd hazaviszem a pincébe... Egy farkas fájdalmas vonyítása kúszik be egyre sötétedő tudatomba. ~Duncan~ Nem tudhatom, hogy ő az, vagy valaki más, csak reménykedek az utóbbiban. Úgy rúgom le magamról Quentint, akár egy rongybabát, és ugyanilyen semmibe véve őt hagyom hátra a farkast, hogy megkeressem a partneremet. Odakint azonban, tanácstalanul szimatolok az egyre erősödő szélbe. Találomra nem indulok el, kell egy rohadt nyom, hogy megkereshessem.
//Én "megharcoltam" a magamét. Te jössz Nagyjából 5 perc telt el az óta, hogy bekeveredtem az épületbe. Ha kapok jelet, ugrok *-* //
Lövés dördült odabent, amikor a földre kerültem, a jobb karom pedig tulajdonképpen használhatatlanná vált. Az az érzésem támadt egy pillanatra, hogy most elevenen fognak felfalni, ám már a puszta gondolat is haraggal töltött el: nem leszek vacsora senkinek sem! Elővettem bal kezemmel egy másik tőrt és habozás nélkül a bestia nyakába vágtam, de a mozdulat itt nem maradt abba, a lendületet és a farkasom adta plusz erőt felhasználva hasítottam fel vízszintesen a torkát. Vér ömlött rám, a farkas szenvelgőn szűkölt, a vágásból vér bugyogott. Eleresztett, hátrált tőlem, de nem hagytam, hogy messzire jusson. Felültem, a szemem sárgán villant, a tőrt pedig beledöftem az agyába. Élettelenül terült el, megkönnyebbülni viszont nem volt időm. Indulatos aura csapta meg a hátam. Az utolsó, életben maradt fogdmeg valamiért nem nézte jó szemmel, hogy sorra ölöm a társait, szeme gyűlölettől és vérszomjtól izzott, de a többiekkel ellentétben nem csak erő, hanem ész is szorult belé, önfegyelemmel megfűszerezve. Feltápászkodtam, kezemben a vértől mocskos fegyverrel és kimerülten ziháltam. Jobb karom egy darab, cafatokra szedett hús módjára lógott, pokolian fájt, a kíntól csillagokat láttam, a látásom el-elhomályosult. Eszem ágába se volt Taráért kiáltani, nyüszíteni - ne már, az annyira ciki -, emellett azt se tudhattam, hogy az a lövés tőle származott-e, és ha igen, vajon sikerrel járt? Vagy már halott? A tőr kiesett a kezemből, én pedig térdre rogytam. A másik farkas elindult felém, elővette a pisztolyát, sütött róla, hogy itt és most kinyír. - Te pudvás korcs! - morogta, mikor elém ért, a fegyver csövét a homlokomhoz nyomva. - Megdöglesz! - Hülye buzi... - köptem a szavakat megvetően, holott egyáltalán nem az enyém volt a helyzeti fölény, de amit akartam, elértem, sikerült felhúznom, még jobban, és már nem elégedett volna meg azzal, hogy egyszerűen lelő. Az energiája mindent elárult, már bosszúvágy fűtötte, hogy minél több szenvedést okozzon. Kaptam egy tisztességes ütést a halántékomra, amitől a világ egy pillanatra elsötétült előttem, aztán újabb lövést hallottam. A hang messzire szállt, kár, hogy totál kihalt helyen vagyunk, mert igen, most már nem bántam volna némi segítséget, legyen bármekkora is a büszkeségem. Megéreztem a combomban a fájdalmat. Szóval oda szállt a golyó a pisztolyából! Jó tudni. Erős volt a gyanúm, hogy a töltény bennem maradt. Egyre jobb ez az este... Nagyon remélem, hogy Tara még él, Q meg már nem nagyon, különben ezer százalék, hogy én is itt hagyom a fogam.
//Bocsi, hogy ennyit kellett várni! És némi segítség jól jönne. XD//
A fejem mocskosul lüktet, az arcüregemet feszíti belülről a vér, ami egyre jobban eltelíti, a szemöldökömön felszakadt sebéből a szemembe folyt a vér, és úgy be van dugulva az orrom, hogy csak a számon át tudok lélegezni. Szóval félvakon és szaglásképtelenül próbálom megtalálni Duncant. - Hülye buzi... - hallom, bókol éppen... Én meg örülök neki, mint kutya a farkának, mert ha káromkodni tud, az azt jelenti, hogy még él... és hogy elemében van. Mindenesetre óvatosabb, és a fejfájás miatt darabosabb mozdulatokkal kerülöm meg az épületeket, és megyek a hang irányába. A lövés valamilyen szinten megnyugtató is lehetne, mégis az a baljós feszültség kúszik fel a gerincem mentén, amitől az egész testemen felborsózik a bőr, és ami arra ösztönöz, hogy tegyem vissza az ujjamat a kibaszott ravaszra, mert szükségem lesz arra még... Valahol azért mégis arra számítok, hogy megint Duncan két szeme közé szegezem a fegyvert ha befordulok a sarkon és beérek az épületek mögé, e helyett azonban egy tök idegen tarkóra célzok mikor odaérek, a tömény vérszagot pedig Duncannek tulajdonítom, meg egy pucér hullának amik ott fekszenek. Az idegen pasas újabb lövésre emeli a fegyvert, így én sem agyalok tovább. Két puszit küldök felé a levegőben közvetlenül mögötte állva, a hangos, cuppanásszerű hangok pedig meglepik annyira a hímet, hogy perdüljön 180 fokot a tengelye körül. Amint megteszi, és felém fordul, bármily nemű habozás nélkül eresztek golyót a farkas homlokába. Mire ráborul a két földön fekvőre, már a szíve is megszűnt dobogni, én pedig túltettem magam ezen. Elnézve ezt pucér-félpucér kupacot, szórakozottan (vagy inkább elgyötörten és a hisztéria szélén táncoló idegekkel) megjegyzem magamnak, hogy oké, kicsi a rakás, de melyikük Corvin? Próbálok tippelgetni miközben lebontom a húskupacot, és valahol azért imádkozok, hogy ne a pucér legyen, mert az már halott... Aztán végül meglátom így félvakon, gyér világításban is azt a hímet amelyiket kerestem... - El van a gyerek, ha játszik, háh? - a nevetésem inkább hisztérikus mint vidám, az orrhangot pedig amin beszélek, én egyenesen ki nem állom. - Ezt közel volt baszdmeg... - sóhajtok fel, és erővel fojtom vissza a megkönnyebbült őrületet, ami most a hatalmába kerített, és amitől vagy sírni akarok vagy nevetni, de ezek az ingerek másodpercenként váltogatják egymást, és már önmagukban kikészítenek. Miközben az érzelmeimmel (és érzékeimmel) viaskodok, odébb vonszolom a két hullát Duncantől. - Na mutasd magad. Fel tudsz kelni? - ha nem figyel, vagy nem adja jelét annak hogy képes értelmes kommunikációra is, én benyúlok az elvont látóterébe és csettintek vagy kettőt, hátha azzal bebizonyítom, hogy akad itt még értelmes létforma amihez csatlakoznia kéne. - Föld hívja Corviiiiiiint. - húzom el kicsit azt az "i" betűt a nevében, mert most éppen a röhögőgörcsömmel küszködök. Amúgy tényleg vicc az egész. Öt farkas ellen jöttünk mi ketten... és megcsináltuk!
Meg mertem kockáztatni, hogy még soha nem örültem ennyire Tarának. Igaz, csak tompán érzékeltem a jelenlétét, de aztán hallottam egy újabb lövést, ami már nem nekem szólt, és még egy hullával gyarapodtunk. Mindent summázva: szép az élet! Már csak össze kéne kaparnia, mert férfiasan megvallva elég ramatyul vagyok. Rá se mertem nézni a jobb karomra, mert félő volt, hogy akkor még jobban fájna. Hálás voltam a segítségért, főleg, hogy kihalászott a többi majom alól, közül, máris jobban éreztem magam, de a szökdécseléstől messze voltam. Örültem, hogy élek és önerőből tudok ülni. Tara arca hol elmosódott, hol élesebb lett kicsit, ám mindez a lényegen nem változtatott: mindketten éltünk, a többiek nem. Jók vagyunk! - Megvagyok... - emeltem fel erőtlenül ép kezem, kicsit türelemre intve, hogy hagyjon egy szusszanásnyi időt, mindjárt összeszedem magam. - Közel? - néztem rá kissé kótyagos fejjel, majd a vértől bűzlő holt-kupacra. - Finoman fogalmazol... ej de szép vagy! - tettem hozzá, mikor végre azt is felfogtam, hogy mit látok. Egy ideig egyikünk se lesz címlapsztár, az biztos. Megpróbáltam feltápászkodni, ez félig-meddig sikerült is, de hogy ne dőljek el, segítségre volt szükségem. Pontosan az ilyenek miatt utáltam megsérülni. Intettem Tarának, hogy ha ráér, nyújtson már segítő kezet, gyorsabb volt, mint szóban, egót roncsolón kérlelni. - Tényleg barmok voltak - mondtam a hullákat nézve, miután megkaptam a szükséges támogatást. - Ha több eszük lett volna, esélyünk sincs - ráztam meg a fejem, s próbáltam minél kevésbé terhelni a bal lábam, amibe a golyót kaptam. - Jól vagy? - néztem rá kissé felé fordítva a fejem. Oké, fizikálisan láttam, mi volt a helyzet, úgy egyébként érdekelt. Nem lett volna szerencsés, ha összeroppan vagy kiakad, bár az utólagos stresszt éreztem rajta. Nekem ez inkább egy kicsit felturbózott, de valamilyen szinten átlagos, chicagói nap volt - hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzott -, de akárhonnan is nézzem, bármennyire is legyen erős Tara, nem ebben a közegben mozgott. Bár... azt hiszem mostanában jobban is belesüppedt, mint az egészséges. - Quentin? Nagyon reméltem, hogy az, hogy ő itt volt, annyit tett, hogy az a korcs halott. A magam részéről nem vetettem volna meg némi ellátást és egy leheletnyi pihenést. - Jó lenne menni, a te orrodat is helyre kell tenni, mielőtt ilyen avantgárdosan forr össze. - És én se akarom, hogy a lyuk a lábamon azelőtt begyógyuljon, hogy a lövedéket eltávolítják. Nem örülnék egy golyókereső fúrásnak.
Egy kézzel nyúlok Duncanért, mikor szavak nélkül kéri azt a segítő kezet, és ha nem ellenkezik, akkor átkaroltatom magamat az ép kezével, hogy rám támaszkodjon miközben lassan, de megindulunk vissza az épületek közötti térre. Hogy a hímen, vagy magamon kezdek el rohadt harsányan röhögni, (meg fulladozni, mert közben vissza is akarom fojtani a nevetést), szóval azt nem tudom, de egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni. Hiába látom, hogy cafatokban van Corvin egyik karja, és a bal lábába kapta a lövés, és az se érdekli a röhögőgörcsömet, hogy ettől nekem is mégjobban lüktet és hasogat a fejem, mégis nevetek. Hát én nem vagyok normális. - Nem halt meg. El akartam vinni játszani... Node meggondoltam magam. Ekkor azért némi komolyságot már sikerült magamra erőltetni (végre), és közbe n kiértünk az épület elé is. - Támaszkodj meg itt egy kicsit. Elintézem. Te addig telefonálj haza, hogy 10 percen belül ott vagy, készüljenek fel meg ilyenek. Mit tudom én hogy szoktátok... - Ha még mindig nem ellenkezik, és megkapaszkodik az egyik falban és ablakpárkányban, akkor most elengedem, és visszamegyek az épülethez, ahol Quentint hagytam ki tudja milyen durva sérülésekkel. Most azt tervezem, hogy lövök egyet a fejébe is, hogy biztos ne menjen már sehová, míg vissza nem érek. Habár egyre kevesebb a kedvem még takarítani is. Megvertek, fáradt vagyok, azt hiszem, hogy hisztéria rohamot fogok kapni nemsoká, sérült árut kell hazavinnem, és még takarítsak is? Olyan jó lenne, ha egy csettintéssel eltüntethetnék mindent... Még éppen csak 20 lépésnyire közelítettem meg az épületet, mikor a távolból egy böhöm nagy motor hangja ordít fel, és távolodik egyre inkább. Sejtem már, hogy hiába nézek be az épületbe, a rohadt kóbornak nyoma sem lesz, de mégis megteszem... Quentinnek már csak a vére szaga van odabent, a teste pedig valószínűleg éppen most nyúlta le Duncan motorját. Úgy egy percen át szórom a különbféle szitkokat, átkokat és szentségeléseket magam elé a sötétbe, mire újra elő merem dugni törött, eldeformálódott orromat az épületből. - Ne izgasd fel magad... de az a te motorod hangja volt, igaz?- libbenek vissza mellé (ó, már semmi kedvem nevetni!) és ajánlom újra azt a segítő támaszt. - Meglépett... Visszaszerzem a motorodat, eskü! - most meg mentegetőzök mint egy óvodás. Jesszus! Hát mi jön még?! -De nézd... ha bosszút akarsz állni. mert nem öltem meg amikor alkalmam lett volna rá, akkor gyere, rántsd helyre az orromat.. az most elég fájdalmas volna, ha ez nyugtat.
Tara nevetésére csak felvontam a szemöldököm, aztán rájöttem, hogy ez inkább a feszültség egyfajta levezetése volt. Sokkal jobb, mintha zokogni kezdett volna, azzal nem tudnék mit kezdeni. A síró nők nem erősségem, sose voltam vigasz-bajnok. - Még él? - néztem rá nagy szemekkel, félig döbbenten, félig mérgesen. Basszus, azért jöttünk, hogy kinyírjuk, nem azért, hogy játszunk vele! Lennék kicsit jobb bőrben, mondanám még a magamét, így viszont csak kap egy nem épp elégedett pillantást. Amikor letámasztott a fal mellé, mint egy biciklit, hát mi mást tehettem volna, mint maradtam, ahol hagyott. Jó, kínlódások árán elmásztam volna erre-arra csigamód, de ha már van mankóm, minek hősködjek? Az már megvolt. - Ha kell hozzá segítség csak sikíts, fél éven belül odaérek - mondtam "búcsúzóul", fanyar humorral, és intenzíven a falba kapaszkodva vártam. Közben összehoztam nagy nehezen egy SMS-t Emsnek: "Hamarosan foltozni kéne, bocsesz!" Pár perces masszív semmittevés után Tara előkerült, és egy pillanattal előtte motorzúgás sértette fel az éjszaka csendjét. Ebből, valamint a nő arcából már nem épp kellemes következtetéseket tudtam levonni, de eszembe se volt megkönnyíteni a dolgát, mesélje csak el szépen, hogy mi a szar történt. - Igen - morogtam, ám ebben nem volt ott a farkasom, az legfeljebb a sérülések miatt volt bosszús, én a helyzetre haragudtam. - Mi az, hogy ne izgassam fel magam? Mintha egy 8. hónapban járó kismama lennék... Egyébként meg: szerezzük! - emeltem volna fel a kezem, ha nem támaszkodtam volna. - Az kéne még csak, hogy megint belefuss egy ilyen meglepetésbe egy rohadt motor miatt. Ne hülyéskedj már! Zsémbes voltam? Lássuk csak: Tara megpróbált átverni, Quentin marhára nem egyedül jött a találkozóra, baromira nem úgy alakult ez az egész, ahogy elterveztük, és darált hús lett az egyik karomból, ennek a tetejében, akit ki kellett volna nyiffantani, él - bár nem virul remélem -, és az ÉN motoromon flangál. Jah, zabos vagyok. - Mennyire okoztál a "pasidban" maradandó élményt? - kérdeztem, miközben megint belé karoltam. - Leköteleznél, ha a kocsidhoz navigálnál. Ja, és közben arról is mesélhetnél, hogy mi a tököm volt az a smaci? Igen, afölött azért még mindig nem sikerült teljes mértékben napirendi pontra térnem.
Duncan morgása hallatán én egyelőre még meg tartottam azt az öt lépés távolságot, hogy ne érjen el. Innen volt nekem olyan nagy pofám, hogy egylábbal jöjjön ide és rakja helyre az orromat. Így könnyű ugatni, tudom én, de a fickónak most lopták el a motorját, és van valami abban a kismama dologban is, csak nem az ösztrogén, hanem a tesztoszteron teng túl benne. Amúgy most nem a hisztériám miatt akarok röhögni, hanem azért mert tényleg vicces amilyen pattogósan kioszt. Rá is harapok a mosolyra görbülő számra, mert valahol azért átérzem én az ő veszteségét is, és nem akarom kiröhögni. Mégjobban. - Jólvan, jólvan akkor szerezzük. Már ha nem lincselnek meg ezért otthon téged. Kell fedősztori? Én kóbor vagyok, tarthatom a hátamat helyetted. - helyeselek, bólogatok, persze hazudok is, de közelebb lépek és megint vállalom a vállfa szerepét. És ha már a meglepetéseket emlegeti, ez felvet egy fontos kérdést. Nem mellesleg elterelhetem vele Corvin figyelmét is a magánügyeimről, mert annál most minden fontosabb. - Rosszul gondolom, hogy ez inkább egy falka volt? Mármint annak egy töredéke... - ha megcáfol a hím, ha nem, én akkor is sürgetőbb tempót veszek fel a kocsihoz történő igyekvésben, mert nem akarom megkockáztatni a lehetőséget, hogy igazam van. Quentin azt gondolhatta, hogy túlerőben vagyok, és mivel ő egyedül maradt, jobbnak látta, ha lelécel. Ez világos, de... - Nem látom értelmét annak, hogy elvitte a motorodat... Mert valahogy ide kellett jönniük, nem? Én egy kocsit se láttam sehol, Quentin meg gyalog indult neki az útnak méghozzá lassan a mert mellbe lőttem kétszer is. Na jó, egyszer biztosan.... A lényeg, hogy szerintem idehozták őket. Mert ez csak így kerek, nem? Mármint hogy nem a farkas pofájukban cühölték a ruháikat, hanem sofőrrel jöttek... és ha így volt, akkor már lehet, hogy úton van vissza az erősítéssel... Szóval még mindig a magánéletemről akarsz csevegni? - sandítok rá oldalt, de nem fordítom felé az egész fejemet. Amúgy nem értem én ezt a "számonkérést" se. Hacsak... - Ajjjjjj ne már! - a hangszínem kábé olyan, mintha egy bukás szélén álló kisdiák megkapta volna a kegyelemdöfést is. Kicsit kétségbeesett-kicsit kétkedő- de mocskosul csalódott. - Fapina voltam?!!! Tudtam, baszdmeg! Úúúúúgy tudtam!!! Aki az én koromban nem kel el, az már selejt... Öregem... Áhhh! - csóválom meg a fejemet. Ahhoz képest, hogy nem akartam a magánügyeimről csevegni, elég szépen kiadtam magam, de nekem egyelőre nem tűnik fel a kontraszt, az majd csak később koppan le. - De rohand messze parkolok...
Láttam én, hogy harapja a száját! Basszus, ez nem vicces! De már nem szóltam ezért is, mert lassan tényleg úgy fogok kinézni, mint pattogó pukkancs, akitől elvették a nyalókáját. Így legalább tarthattam még a morcos Testőr imázst, akitől a motorját nyúlták le. - Lószart fedősztori! - horkantam fel méltatlankodva. Azt hiszem, a korábbi "kiütöttek-menjünk-haza-mert-pihi-kell" az a Yamahám hátán elsuttyant a messzeségbe. Egy egészén picit bepörögtem. - Nem te kaptad szét a karom és eresztettél belém golyót, szóval hagyjuk már végleg ezt a dolgot. Ha az a ciki, hogy én segítettem, azt mond, ha meg nem, akkor erről többet hallani sem akarok. Sem arról, hogy kihagysz, okéééé? - kérdeztem és néztem rá, mint egy értetlen gyerekre. Nem kell ennek ekkora fenék. Szóval kifejezetten hálás voltam és örültem, amikor másra terelődött a téma, történetesen a kis csapat ide jutására. Igen, ez nem volt egy utolsó gondolat. - Ha másik falka, akkor sem itteniek, arról tudnánk. Vagy egy átutazó csapat, vagy itt verbuválódtak, de nem lehetnek ennél sokkal többen. Maximum két fő Q-n kívül. Ha túl nagy brancsban nyomták volna, az mindkét falka és az őrzők figyelmét is felkeltette volna. - Vagyis ezek szerint még mindig nem vagyunk célközelben. - Hogy tudtál így beletenyerelni? - néztem rá, bár választ nem vártam, inkább költői kérdés volt. - És igen, most már csak azért is ki fogjuk ezt tárgyalni egy "csajos este" keretein belül, csak később, még plusz pár hullával mögöttünk. Haaj, mint a régi szép időkben, nemde? A felkiáltására meglepetten néztem rá, nem értettem, hogy most mégis mi jöhet még, aztán pár másodperccel később kiderült. Én pedig akármilyen ratyin is néztem ki, éreztem magam, felnevettem. Egyrészt, mert most tényleg ez a legnagyobb traumája? Másrészt mert hát... na... tudtam, amit tudtam. - Ne aggódj, azért smirgli még nem kellett hozzád tudtommal - nevettem, mert szerencsére az arc- és rekeszizmaim jól szuperáltak. - Most viszont el kéne dönteni egy egyszerű dolgot: utána megyünk így leharcoltan, amíg ő is leharcolt, vagy rendbe szedjük magunkat kicsit, esélyt adva arra, hogy talán ő is összekapja magát? Nekem tulajdonképpen mindegy volt, bár így nem sok hasznomat veszi, ez is tény. Bal kézzel még tudtam lőni, aztán nagyjából kifújt. A kocsihoz érve nyekkenve huppantam az anyósülésre, és örültem, hogy velem ellentétben ő négy keréken járt általában mindenhová. Motorozni így kicsit bajos lett volna. - Ja, a takarítást el ne felejtsük! Kicsit bajos lenne, nem tudom, hogy te így teljesen tiszta lappal kezdtél-e, meg igaz, hogy ezek nem emberek voltak, de rosszul alszom, ha ilyen k*rvásan széthagyok mindent. Na, persze nem vártam, hogy most itt kezdjen el összetakarítani, de mindenképp vissza kell jönnünk még időben. Úgy huszonnégy órán belül.
Azért ketten már szépen össze tudtuk rakni a nagy, kerek elméletet egy kisebb falkáról. Egyelőre csak a helyzet esetleges komikuma miatt nem kapom fel a hátamra és kezdek szaladni vele, nehogy meglepjenek itt az erősítéssel... No meg azért se, mert azzal beismerném, hogy be vagyok szarva egy egészen kicsit... Na jó, NAGYON! Igen, ebbe alaposan beletenyereltem. Érzem Duncan szavaiban, hogy voltaképpen nem kérdezett ő, hanem kijelentett valamit amit ki se mondott (nem ismerem a szavajárását, de minimum a "balfasz vagy!" kifejezést tartom most ide és rám illőnek). Szóval amolyan "ez van" tekintettel sandítok rá. Ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. A csajos estéhez viszont már annál inkább: - Hehe! Te mindig ilyen hülye voltál? és én meg ilyen vizuális típus? Mert kajak megjelenik előttem minden amit mondasz... - A csajos estét például parókával képzelem (rajta, mert nekem nem kell), no és persze haj fonogatással. - Asszem bírtalak... Vagy franc se tudja. Én már látom a hangokat! - nevetek fel magamon, és lohad le a vigyorom megint csak egyetlen másodperc alatt. ez viszont nem a stressz vagy a történtek miatt van, hanem inkább a felismeréstől, hogy teljesen más ember voltam. Ez sok mindent megmagyaráz nekem, de Corvin röhögését azért nem... - Azért neked is feltűnt, hogy milyen jót röhögünk egymáson, mih?! Kis béna... - szúrok oda (avagy csak próbálkozom vele) a smirglis dolog után, és lökök egy óvatosat rajta oldal irányba, hogy értse: csak heccelek. Aztán vagy veszi a lapot, vagy nem. Nem ismerem. Az autóhoz közeledve előveszem zsebemből a slusszkulcsot, távirányítóval oldom a központi zárat (és egy úttal a riasztót is), majd odaérve úgy segítem be Corvint a pöttöm WV bogárba, ahogy tudom. Jobbára sehogy, csak nézem ahogy ő küszködik, és vigyázok, hogy ne boruljon, ha borulni akar. - Van GPS jeladó a motoron? Mert a nélkül kizárt, hogy nyomra bukkanjunk most, így éjjel. Amúgy meg... ha Quentinnek van egy kicsi életösztöne, akkor örökre elkorcolt a városból. Tudja, hogy tudunk róla, és a meglepetés előnyére se számíthat többé... de ha mégis megpróbálná, akkor lehet hogy kölcsönkérek még néhány töltényt. És a pisztolyt is megtartanám. - Őszintén szólva: az elhangzottak logikáját csak a pisztollyal meg a lőszerekkel kapcsolatban látom, a többiben nincs., De Corvin igazán lehetne annyira leharcolt, hogy ne akarjon most belekötni ebbe. Is. - Majd ha összeforrtak a sebeid, utána nézünk a motornak meg neki is. A takarítást meg intézem én, relax. Most magaddal foglalkozzál. - utasítom rendre a farkast csak úgy "mamásan", miközben megkerülöm az autót és beülök a volán mögé. Ráadom a gyújtást (pár másodpercet izzítok, mert diesel autó) aztán a motor halkan feldorombol. - Nincs olyan széééép nagy hangja, mint a Yamahánaaaaak. - cukkolom Corvint amolyan éneklős hangon, miközben teszek egy ipszilon fordulót a verdával és a város felé gurulunk egyelőre még csak a bekötőúton. - Te! hallottad már azt a viccet amikor a motoros száguldozik az országúton?... - egyelőre csak szívatom, meg trollkodok a farkassal, de ha érdekli a vicc, akkor végigmondom. - Száguldozik egy motoros az országúton, amikor nekicsapódik a bukósisakjának egy veréb. A veréb elájul, a motoros megsajnálja és hazaviszi. Otthon beteszi egy kalitkába, ad neki egy kis kenyeret, vizet, és elmegy munkába. Kis idő múltán a veréb magához tér és körbepillant: "Atya ég! Rács, kenyér, víz... Csak nem halt meg a motoros?" - én bírom a favicceket, szóval kábé a kormányt verve röhögök.
A mai napom jelentős részét az erődben töltöttem, és már tényleg az egyetlen vágyam volt hazamenni, és elvinni Bellst valahova. Ő erről persze nem tudott, de ma adják azt a színdarabot, amelyre még kölyökkorunkban először elvittem őt. Nem vagyok nagy romantikus alkat, de gondoltam, Ő örülne neki. Mostanában úgyis igyekszem több időt tölteni vele, és hiányzik, amikor nincs mellettem. Fene gondolta, hogy valaha ilyen szentimentális leszek. Pedig azt hittem, a nagy szerelem a kölyköknek való… Mindenesetre sikerült jegyet szereznem, és gondoltam, meglepem vele. Ezt azonban áthúzza az SMS, amit kapok, amikor már indulnék hazafelé. Szám széles, állatias vigyorra húzódik. Martinez… A jegyekre nézek, aztán belerakom őket a zsákomba. Van több mint három óránk a kezdésig. Az alatt lefutom a kötelező köröket, rábírom a nőt, hogy jöjjön el velem, aztán még át is öltözök. Legfeljebb lekéssük a legelső felvonás elejét. Nem baj. Így is úgy ismerem, mint a tenyeremet. Valószínűleg csak elaludtam volna rajta. Káromkodok hát egyet, aztán felülök a motorra, és a megengedett sebesség jócskán többszörösével száguldok a nem túl forgalmas utakon. Az érzékeim és a reflexeim segítenek abban, hogy ne üssek el semmit. Ennél a sebességnél még egy rohadt mókus is kilökhetne a fenébe. Az agyam azonban kavarog, mint egy üst tartalma. Oly sok hónap, oly sok kínszenvedés után… Végre. Végre! Nem tudom, ki lehet az, aki írt, és hajlandó kiadni a saját falkájának vénjét, de nem is érdekel. Az eredmény szentesíti a kurva eszközt, márpedig most nekem eredmények kellenek. Szinte látom magam előtt az öreg meglepett pofáját, amikor térdre lököm a saját lánya előtt. A végső ítéletet meghagyom majd Bellsnek. Neki többet ártott az az utolsó, undorító féreg, mint nekem, mégis én gyűlölöm jobban. Furcsa belegondolni. A hely, ahová érkezem elhagyatott és sötét. Oldalfegyverem azért leakasztom, és úgy indulok el befelé. Nem lehetek eléggé óvatos… Hiába tűnik minden már-már tökéletesnek, a legtöbben azzal szokták elrontani, hogy a célszalagnál már érzik a diadal ízét. Én erre egyszerűen nem vagyok hajlandó. Martinez túl sokat ártott már nekünk az elmúlt másfél évszázadban. Ez itt ér véget. És most.
Felbolydulás van. Mondjuk ez így azért erős túlzás, de mocorogni kezdett mindenki, mert állítólag Ashley eltűnt. Azaz egyértelmű a dolog, mert marhára nem tért vissza sem ő, sem a mentor, így kutatóexpedícióra indultunk, hátha megtaláljuk. Megtaláltuk... a láncát, és a nyomok arra engedtek következtetni, amihez nem kellett kurva nagy Derrick koponya, hogy a kiscsajt elrabolták, és a mentort likvidálták, homokkal lefedve a nyomokat. Baszki, építhetünk jomokvárat is belőle, és játszhatunk Kőmíves Kelement, csak a test hiányzik, de vér az van. Mi baj lehet? Oké, a poénkodást félretettem, mert a főnök enyhén szólva is morcos volt, és kb. úgy nézett ki, hogy ha mellette gyújtok rá, akkor robban. Ezt meg nem kockáztattam meg, egyrészt sajnáltam volna az öngyújtómat,másrészt összekeni a kedvenc pólómat. Azt azért mégsem, pedig stílusosan Casperesben mentem keresni is, hátha belefutunk egy bolhásba. Hát nem, de nem baj, majd összejön az. Valamikor reggel értünk vissza, aztán jött a pihenés, mert ma akció van. Pár napja Windslone képét nézegetem, amit kitűztem a falra, és azon dartsozom. Ha akarnám sem tudnám elvéteni őt, mert a pofája a retinámba égett. Kora délután kedves voltam, küldtem egy SMS-t a fickónak ismeretlen telefonszámról, miszerint Martinezt ismerem, és a kezére adom, ha annyira akarja. Célnak a fatelepet adtam meg, ott nyugodtan megvívhatjuk a harcot, rendesen, ahogyan illik. Ha erre nem jön el, akkor bebuktam csúnyán, de elméletben minden farkas kíváncsi a teremtőjére, akármilyen viszonyban váljanak is el egymástól. Remélhetőleg a tervem működik, és ott lesz, ha mégsem, akkor építek egy szép nagy tábortüzet, és a képét kiszögezem a falra a szállodájuknál. Már készülődök a randira, a fegyvereimet is magamhoz veszem, szépen elhelyezem, a késeket is az alkalomra, lábszárra, és ahova kell, elegánsan kiöltöztem az eseményhez, nehogy itt azt mondják, hogy mekkora bunkó vagyok, nem adom meg a módját. Ha meghalok, akkor meg legalább máris rajtam van a temetési ruhám. Csak ezt tessék értékelni a másik oldalon, bár nyakkendőt nem veszek, azt utálom. Ja, hogy a csuklyás kabát nem illik temetésre? Ki mondta? Az én temetésemen hadd öltözzek már abba, amibe nekem jól esik, nahát. Indulni készülök a találkára, amikor jön egy üzenet. Öcsécském, pont most, pont ilyenkor, hát jó, és olyan rendes csávó vagyok, hogy nem hagyom figyelmen kívül, hanem el is olvasom. Tömör és rövid... velős és epés... lényegretörő és baszki.
"Élve akarom."
-Se puszi, se pá? Ennyi az egész. Élve akarja a főnök. Ezért csináltam tűpárnát a képből? Ezért készültem fel, hogy akkor azt mondja, élve kell? Hm... ez felülír mindent, azaz fegyverek le, kettő marad nálam, de az egyik egy kábítólövedékes cucc, melyet még tegnap készítettem el, de nem erre az alkalomra. Ebből sem lesz bunyó, kár... de ha ezt kell tennem, akkor ezt kell tennem, értem a csíziót. Kedves Atanerkem gyanakszik, ha Ashley nincs meg, akkor egy helyen lehet, lévén nem folyékony halmazállapotú legjobb tudomásom szerint, azaz nem szívódhatott fel csak úgy. Bólintok, de hogy még egy nyamvadt csókkal sem hajigált meg, azért az fáj. Majd jól szóvá is teszem, ha még visszajövök, ez tuti. Viszont most megyek, azaz kilépek a lakásból, és nyakamba veszem a várost. Isának majd üzenek, ha végeztem. Ha nem üzenek, akkor is végeztem, csak nem úgy, ahogy kellett volna, de nem mindegy? Vagy engem szednek össze, vagy ezt a Rayt. Egy test mindenképpen lesz, de azt nem tudom, hány darabban.
Közeledek a fatelephez, de nem őrült módjára, hanem kommandózva a szó legszorosabb értelmében véve, pajzsom fent, kábítófegyver a kezemben. Hogy mennyire vagyok idióta? Nagyon, mert rátapadok a farakásra, és úgy haladok végig, majdhogynem Tom módjára, amikor az oson. Hülyén néz ki? Aha, nagyon, de azért szeretek szórakozni is. Aztán félreteszem a tréfát, amikor megközelítem a fickót annyira, amennyire szükséges. Kilesek a farakás mögül, tudom, hová tart, és azt is, fegyver van nála, ő sem hülye. Darren figyelmeztetett, de mivel még háttal áll, és nem fogok nekiállni csicseregni, az előny talán nálam. Hacsak nem mátrixos a fickó, és egyszerre tud megfordulni, lőni, és kitérni az én lövedékem elől. Végül hirtelen mozdulattal lépek ki, a fegyver már célra tartva, és lövök, kábító lövedékkel, mert nem szórakozom, nem lehet harc, megmondta a főnök, élve kell, és akkor nem sérülhet sem ő, sem én. Kár érte. -Az Atanerk üdvözletét küldi. Hogy hallotta-e, találtam-e, kiderül. Gyorsaságom van, ezt kaptam, de neki mije? Jó vérvonala, Martineztől örökölvén, ezt is tudom. Azt azért nem várom meg, hogy visszalőjön, beugrok a fedezékem mögé, és várok pár másodpercet. Ha puffan, akkor elértem a célomat, ha nem, akkor újabb menet jön, és az azt jelenti, marhára kijöttem a matematikai műveletekből, és nem elefántnak elegendő cuccot pakoltam be, hanem egérnek valót. Az gáz lenne? Vagy vicces? Lazán álldogálok a farakás mögött, legalábbis így látszik, de erről szó sincs, ugrásra készen várok, hogy harcolnom kell kőkeményen, vagy elég volt az egy lövés, és leterítette. Pillanatokon belül kiderül.
Próbálok csendesen haladni, de még így is hallom, ahogy a kövek elcsúsznak a lábam alatt. Fegyverem a kezemben, szemem pedig sebesen cikázik. Orrom eközben folyamatosan szaglássza a levegőt… Nem érzem annak az öreg senkiházinak a szagát. és ez baj. Hiszem, hogy ezer közül is képes lennék felismerni őt, kiszúrni, ha itt van. Már csak azért is, mert olyan zavarba ejtően hasonlít a gyűlölt szag, és Bells hajának illata… De itt nem érzem. Mégis megyek tovább, mert a beígért jutalom, a lehetőség, hogy szemtől szembe állhatok azzal az utolsó kis szardarabbal, megéri a kockázatot. Akkor jövök rá, mekkora hibát vétettem, amikor meghallom a kavics csikordulását a földön. Oldalra vetném magam, de érzem, ahogy a kis fullánk a nyakamba mar. A kurva életbe! Megpördülök, és két lövést adok le a támadó irányába. Őt azonban éppen látom eltűnni egy fedezékben. Én magam is eliszkolok a legközelebbi felé, közben pedig érzem, ahogy hatni kezd a méreg a testemben. Mozdulataim lassulnak, látásom homályosodik, testem nehezebben reagál. Felemelem a pisztolyt, és két újabb lövést engedek el a fedezék irányába, hogy fedezzem a „visszavonulásom”. Menekülni nem tudok, elvágott a motortól. Hogy rohadna meg. – Az Atanerk bekaphatja! – közlöm vele emelt hangon. Közben gyors fejszámolást végzek. Négy golyót lőttem ki, tizenkettő volt a tárban. Akkor maradt még nyolc. Csak ne tűnne ilyen kurva nehéznek a Beretta a kezemben. Valamit ki kell találnom, vagy végem van… Pajzsom leengedem, gondolataim kinyúlnak. Olyan ez most, mintha valami szirupban turkálnék, de még így is be tudom mérni, hol van a másik, amikor visszapattanok a pajzsáról. Elvigyorodok, és előkotrom a legfájdalmasabb, érzelmekkel leginkább teli emléket – azt, amikor rájöttem pár hete, hogy Martinez kijátszotta ellenem, Bells – úgy vágom a pajzsának, mintha ágyúból lőttem volna ki. Felkészülök egy újabb rohamra, de érzem, már nincs erőm hozzá. Mentálisan ez az egy is túlságosan igénybe vett, egy újabb kiütne. Jobb, ha éber maradok. Úgy van némi esélyem túlélni ezt az egészet. Még egy ilyen dózis után meg valószínűleg két napig döglenék olyan mély álomban, mint a kibaszott Csipkerózsika. Jó kilátások…
Nem vagyok hülye, csak szimplán idióta, tehát tudom, hogy fegyvere van, és igen jól tudom, mert lehet, beugrok a fedezékbe, viszont már jön is a válasz. Hallotta, hogy jövök? Igen, tudom, de nem akartam paraszt módon úgy puffantani, hogy teljesen lesből, mert az nem én vagyok. Amit tudok, ő nem gyors, más képessége van, és arra is figyelnem kell. Vicces kedvemben vagyok, de csak azért, mert nem tudom miért, de abban, azaz kilesek, mert látnom kell, mekkorát talált, viszont a mozdulatait hallom, lassul, vagyis van időm még visszaugrani, míg ismét lő. Tehát eltaláltam, de frissítenem kell a készletemet, mert még mindig áll. Remélem, úgy nem, akkor nem vagyok hajlandó hozzá nyúlni. Lebecsülném? Á-á, akkor nem vonultam volna fedezékbe, a főnök megmondta, óvatosan, tehát tudja a tutit. Persze ha megkapom a puszit vagy a pát, azért más lett volna a helyzet. Most viszont nincs szórakozás, nincs móka, mert meló van, és a fene tudja, mit hoz ki belőle a lövedék? Remélem, nem a reggelijét, nincs kedvem analizálni, hogy hány adag sült krumplit nyomott le a torkán. Viszont ha vált, én is kénytelen vagyok, és akkor márpedig harc lesz, nekem pedig muszáj úgy támadnom, hogy ne sebezzem meg nagyon, hiszen egyben kell odavinnem. -Meglepődnél, ha megtenné. Újra töltök, mert újratöltve jó, anélkül meg nem, ha már van rá időm. Hogy mekkora szemét vagyok, te jó ég, beszólok neki, mert be kell. Látnom kellene az arcát, annyira megnézném a válaszom után, de annyira. Csak nehogy rókázzon, nincs nálam kis zacskó. Na de most itt fogok állni és várni, hogy kiüsse egy lövedékem? Nem. Tudom, hogy tényleg fiatalabb és tényleg gyengébb, de ettől nem fogok elszállni, mert okozhat meglepetést, nagyon csúnya meglepetést, és ezt sokan hajlamosak elfelejteni. Lepattan rólam, azaz a pajzsomról, de meg kell hagyni, ügyes húzás volt tőle, ha ép lenne, azért nem lenne gyenge, viszont nem várom meg az újabb lövést, kifelé araszolok. Újabb mentális támadás, cseles fickó, igen cseles, így most a másik irányba mozdulok, hogy megkerülve a farakást, annak fedezékét használva kerülhessek szinte elé, kihasználva a gyorsaságomat. Szó szerint ismét kiugrok a fedezék mögül, velem szemben áll, könnyű célpontnak tűnhetek neki, de zsibbad, így kieresztek még egy tüskét a nyaka felé, és ott sem vagyok. Irány a farakás, mert az jó barátom lett az elmúlt percekben. Meg is simogatom ugrás közben, érezze, mennyire szeretem, és visszakerülök oda, ahonnan indultam. Onnan szemmel tudom tartani, ha esetleg elindulna felém. Na de mit lelek a zsebemben? Még jó, hogy nem nyársaltam fel magam, ott, igen pont ott. Darts nyilakat halászok ki... de miért vágtam zsebre őket? Oké, az is fegyver, még ha nem is lehet játszani most. Na jó, nyilak vissza, ha a tökömbe szúrtam, akkor így jártam, de ha ide keveredik a Ray gyerek, hát nem félek használni azt sem. Az idő nekem dolgozik elméletileg, tehát ismét előhalászom a kis nyilacskákat, mert célozni azt tudok. A méreg hatni fog, és ha esetleg megindul, akkor bizony mégis a nyilakkal állítom meg. Ezt még úgy sem gyakoroltam be éles helyzetben. Maximum mellé szúrok, és akkor ciki van, de egy akkora táblát nem eltalálni? Olyan bullt dobok öcsém, olyat, hogy azt ha lenne zsűri, megemlegetné. Vagy nem, de én igen. Aztán meg ismét azt kockáztatom, hogy a tökömet tűzöm fel, és visszahelyezem őket a zsebembe, inkább maradok a fegyveremnél, újratöltök... mert nem sérthetem meg, komolyabban nem. A neszekre figyelek, már nem tud osonni, ez tiszta sor, de ettől lehet veszélyes, és nem fogok esőtáncot lejteni előtte, mert ki tudja, hogy mikor esik össze? Az is lehet, egy ősbivaly, aki nem hajlandó akkor sem, ha beleeresztek egy patikányi szert sem. Akkor meg változtatnom kell a taktikán, belekalkulálom.
Kezdőlap
//
Nagyjából 5 perc telt el az óta, hogy bekeveredtem az épületbe. Ha kapok jelet, ugrok *-* 
//
És némi segítség jól jönne. XD//
