A javaslat adása jól esett. Kellő mértékkel fejezte ki a döntéssel egyet nem értést, és a szimpatizálást. Kedvesen elfogadtam, hogy elgondolkodom rajta, ám azt tudtam, hogy ha nincs falka mögöttem, akkor végem van. Beatrice meg éppen eleget mutatott fel, miért is ne bízzak meg egy személyben, barátban. De az ismeretlen megmentő is ott kavargott a hátsó gondolataim között. Egy volt? Kettő? Több? Mi történt egyáltalán, s miért történt mindez? Voltaképpen ténylegesen már nem volt mit veszítenem, halálomat is vártam, s e kettő olyan mértékben felszabadított, lerázott rólam minden köteléket, hogy élvezni kezdtem a jelent. Nem azért vált értékké, mert nagyon kevés maradt már belőle, s vár a búskomor halál, hanem mert ráébredtem, minden gyönyörű úgy, ahogy van. Még a nagy szarban levésem is gyönyörű, kész szappanoperába illő horror. ~Új műfaj, tessék, már ezért megérte. ~ farkasom revansai néha észveszejtőek. A pult előtt röhögök fel fojtottan, miközben átveszem a kocsikulcsot az autókölcsönzőnél. A vevőszolgálatos furcsán néz, mire az alibinek feltett fülesre mutatok. Mostanában nagyon belelendültünk a farkasommal az egymással való kommunikációba, s egymás meggyőzése helyett egymás megértése lett a cél. Érdekes fejleménye a halálközeli létnek. Nem értem el a gépet, az időjárás miatt korábban indult, s majd csak holnap lesz a következő. Az meg nekem már nagyon nem jó, így a taxiba vágódva a legközelebbi autókölcsönzőbe irányíttattam magam. Nem voltam túl jól, s hiába ajánlotta fel a taxis, elvisz, nem akartam én senkit sem bajba sodorni, ha a volt falkatársaimnak éppen akkor támad kedvük levadászni. Nem tudom, hol vannak az újak, s hogy kaptam-e a nyakamba újabbakat, de erre mérget is vehetek, annyira biztos vagyok benne, hogy igen. Már nem lesz béketárgyalás, nem lesz visszavitel. Eljátszottam a lehetőségem azzal, hogy túléltem, de úgy, hogy nem én győztem le a követőimet. Gyáva, gyenge vagyok, s még áruló is. Szuper hármasság. Többször megálltam útközben, pihenni, nagyon nem éreztem magam jól, de vonatra nem akartam szállni, a repülőgépet is megbántam volna most szerintem. A benzinkútra megkönnyebbülten gurultam be, tankolás után az egyik asztalnál foglaltam helyet, megtámasztva fejem, le nem véve a napszemüveget. Látni rajtam, hogy nem vagyok jól, de semmi gyanúsat sem akartam tenni, hogy felkeltsem a figyelmet.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Még mindig néha nehéz volt megállnom, hogy ne kockáztassam az életem jobban a kelleténél és menjek vissza Fairbanksbe, hiszen hiányzott Ryder és Helena is. Csak reménykedni tudtam abban, hogy minden rendben van velük, hiszen rövid ideje már nem is hallottam róluk. Korán indult ma is a napom, hiszen volt dolgom bőven az új üzletemben, majd pedig indultam is tovább pár órára lévő városba, hiszen találtam még több régiség könyvet. Hiányzott az, hogy ékszereket tervezzek, de könnyedén el tudtam veszni az antikváriumban is, ami egyre szebbé is lett varázsolva. Volt benne egy gyereksarok is, hiszen fontosnak tartottam azt, hogy már a kicsik is megszeressék a könyveket, a történeteket és hagyják, hogy a képzeletük szárnyaljon. Talán az utóbbi dolog nem is annyira meglepő, lévén hogy illuzionisták közé születtem. Egyszerre veszélyes és gyönyörű is egy-egy illúzió; viszont legutóbb is Albert volt az akivel együtt használtam a képességem és egy romos házat egészen gyönyörű pompába öltöztettünk. Mosoly könnyedén jelenik meg az arcomon, ahogyan feldereng előttem, majd az órára pillantok, hiszen már késő délután is van. Kicsit jobban elhúzódott az egész találka, mint gondoltam reggel. Nem baj, majd este vagy holnap reggel beviszem a boltba a szerzeményeket, úgyis szeretem átnézni előtte jómagam is a könyveket még egyszer, meg egyébként is van még dolgon, meg kell rajzolnom még egy-két illusztrációt az egyik gyerekkönyvbe. Ma este se fogok azt hiszem unatkozni, még akkor se, ha egyébként meg egészen magányosan fog telnek az esti órák, viszont ennyire idős fejjel a magányt is tudtam díjazni. Meg a számomra fontos személyek többsége eleve olyan helyen volt, ahova én már nem mehettem. Albert meg lehet már vissza is ment oda, ahonnan jött. Régóta nem hallottam felőle, pedig igazán szimpatikus volt és jó volt megismerni valakit, aki hasonló vérvonalból származott, mint én. Zene kellemes dallammal töltötte be a kocsit, majd egyszer csak jelezte, hogy ideje lenne megállni és pihenni egyet. Igen, tankolni se árt olykor, meg nekem se ártott volna egy kis frissítő, mert kicsit elfáradtam már a vezetésben és az egész napos tárgyalásokban is. Könnyedén álltam be, hogy tankoljak, majd pedig csak jeleztem, hogy arrébb állnék, de utána megyek is fizetni. Szerencsére már nem először jártam itt, így ismertek is valamennyire. Sietve fizettem ki azt, amit tankoltam, majd pedig betértem az éttermi részhez is. Kértem egy kávét és szendvicset is, miközben sietve pillantottam körbe a helységben, de üres asztal már nem is volt, majd kiszúrtam egy nem éppen jó állapotban lévő illetőt, de most még ez se zavart. - Bocsánat, szabad lesz? – kérdeztem meg tőle az üres székre mutatva, amikor elértem az asztalához, majd pedig helyet is foglaltam, ha engedélyt kaptam tőle. Nem tűnt falkatagnak, legalábbis a szaga nem ezt árasztotta, meg ismerős se volt, így ha esetleg Fairbanksből jött, akkor tuti utánam érkezett oda. Mindegy is, hiszen több hely felől is érkezhetett és nem is rám tartozik valójában. - Symara vagyok egyébként és köszönöm! – pillantottam rá barátságosan és még egy mosolyt is kapott tőlem. Ha nem volt felhúzva a pajzsa, akkor nem voltam rest kicsit szimatolgatni, hogy mi a helyzet nála, ahogyan a fekete bundásom is, kíváncsian figyelte a másik farkast.
A térképet nézegetem, kaptam papír alapút, a telefonon most idegtépő kinézegetni bármit is, ráadásul szerettem mindent nagyban látni. Nem tudom, merre az arra, a lehetőséget keresem, hol hallottam még falkáról, s olyanokról, akik be is fogadnak. Ez pedig csakis egy másik állam, így a lehető legrövidebb utat keresem odafelé. Muszáj vagyok ismét megtámasztani a fejem, a szendvics fele fogyott még csak el, a pihenés került előtérbe. Pajzsommal sem foglalkozom, eddig sem tettem, nyitott könyvként, égő villanykörteként villogok mindenki számára, aki tudja fogni az adást. Lassan fordítom a hang irányába a fejem. Nem volt ismerős semmi benne, de sosem lehet tudni. Hogy érdekel-e már, mikor érnek utol? Nem. Menekülök, s ha utolérnek, utolérnek. Ha ez most történt meg, ennyi volt. Azért a maradék erőmmel még meg fogok küzdeni az életemért. - Kérem, csak nyugodtan – hasonszőrű társ, érzékeltem rajta, s egy időre meg is akad rajta a tekintetem. Takaros, bájos. És veszélyes. Az előbbire akarok inkább koncentrálni és arra, hogy tényleg azt lássam, amit kell. Figyelem, ám nem érzékelek felőle semmi támadót. Körbenézek, talán most először teszek ilyet, hogy felismerjem, egyedül van-e. - Kérem, ez természetes – a fáziskésés nem a keresés okán történik, hanem mert elcsodálkozom a közvetlen kedvességén. Jó végre ez a nyitottság, őszinteség. S valahogy a fairbanksi két személy is már most hiányzik. Maini társam, a hímet már csak így fogom nevezni. Jó lett volna vele még egyet utoljára lógatni, sörrel a kezünkben. A szöszi is kedves volt. - Kram – szerencse, hogy a másik oldal felé ültem a falnak, így az épebb pofázmányomat lehet vizslatni legfeljebb, bár az is olyan viseletes, mint az egy éve használt felmosórongy. - Környékbeli, vagy átutazóban? – talán van még remény, hogy tudok majd a környéken mégis olyan falkát, ahová bekuncsoroghatom magam. Kezdem megalázónak érezni a menekülést és a bekérezkedést, habár eddig sem voltak nagy reményeim. Farkasom a kíváncsi figyelésre nagy figyelemmel, kissé izgatottan csukja be pofáját és figyeli a másikat, halványan meglengetve farkát. Ismerkedni szeretne, de olyan távolságot tart, mint ide a Hold. Nem csodálkozom rajta. Ennyit beégni bizalomban szerintem kevesen égnek be, mint amennyit mi mostanában átélünk. És mégis bizakodunk, az optimizmus, ha csökkent is, nagyon jelen van.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Semmi okom nem volt ellenségesnek lennem és egyébként is én szerettem volna helyet találni magamnak. Régóta elmúlt az az idő, amikor egy idegennek félnie kellett volna attól, hogy meglát, hiszen a Teremtőm gyilkosnak nevelt, miként legyek a halálangyala, de aztán fellázadtam és valaki meg is mentett, ennek köszönhetően pedig most itt vagyok. Veszélyes tudok lenni, ha arról van szó, de ok nélkül sose tenném, ahogyan fiatal se vagyok, így nem éppen könnyedén lehet átverni se. Óvatos és megfontolt lettem, ahogyan barátságos is, ha nem lennék az, akkor nem ismerhetnék meg senkit se. Éreztem és láttam is rajta, hogy nem éppen mondhatnám azt rá, hogy jól van. Volt egy olyan sejtésem, hogy farkasok tették ezt vele, de nem az én dolgom volt, ahogyan falkatagnak se tűnt, így nem volt miért aggódnom, meg egyébként se sértettem meg a falka területét, így egy szavúk se lehet. Ügyeltem arra, hogy ne keverjek senkit se bajba, még akkor is, ha nem volt éppen egyszerű betartani minden játékszabályt. Nem kerüli el a figyelmemet az se, hogy miként változik meg az energiája, amikor megérzi, hogy farkas vagyok és nem is éppen mai darab, legalábbis azt sejtheti, hogy idős vagyok, de azt még talán ő se, hogy mennyire, hiszen a kinézet eléggé csalóka tud lenni. Halványan elmosolyodom azon, amikor még körbe is néz, ez pedig a korábbi sejtésemet még inkább megerősíti, hogy farkasokhoz van köze a sérüléseinek. - Ne aggódjon, fogalmam sincs, hogy ki maga, ahogyan nem is küldött senki se, hogy elkapjam Önt. Egyszerűen csak nincs több szabad asztal és láttam maga egyedül ül, így gondoltam szerencsét próbálok. – mosolyodtam el barátságosan, majd megkavargattam a kávémat, hogy utána kisebb fújást követően pár kortyot igyak is belőle. Nem értettem, hogy mitől tarthat ennyire, de ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, hogy valakik a halálát akarják, mégis mi mástól tudna félni egy farkas? Ohh, igaz ott van még Alignak is. Pontosan tudom, hogy milyen érzés a vénséggel farkasszemet nézni és majdnem meg is ölt, így mondhatjuk, hogy nem éppen kedves emlék, ahogyan nem is kedvenc szellemem lesz életem során. - Örvendek a találkozásnak. – nyújtottam volna felé kezet, de inkább jobbnak láttam, ha nem teszem. Ki tudja, hogy mennyire sérült, hiszen a legtöbbet valószínűleg a ruhái takarják. A farkasom tett egy-két lépést a másik irányába, mintha csak még inkább meg akarná ismerni, de jelenleg ezzel nem foglalkoztam. Aife nem fog addig támadni, amíg okot nem adnak rá, de akkor viszont jobb, ha mindenki menekül, mert olyan, mint a pokol kutyája. - Hmm, mindkettő, attól függ, hogy honnan is nézzük. – pillantottam rá ismét. – Ismerem a környéket egészen jól. Hosszabb ideig Fairbanksben éltem, most pedig Anchorage-be tartok, mivel oda sodort az élet. – feleltem könnyedén, hiszen ebben nem volt semmi titok se, hogy mind a két várost remekül ismerem. Most pedig egy kisebb üzlet után tartottam haza. – Ön? Új errefelé? – pillantottam rá kérdőn, majd kicsit megköszörültem a torkomat, miután újból kortyoltam párat óvatosan, mintha csak megégetett volna a forró kávé. - Ne vegye tolakodásnak, de egyedül van? Mármint nem úgy néz ki, mint aki jól van, így pedig veszélyes lehet vezetni vagy egyedül közlekedni. – valóban nem az én dolgom volt, de akaratlanul is felderengett az ennél is borzalmasabb dolgok, ahogyan az első gyilkosságom is. Sietve próbáltam elűzni az emlékképeket is, hiszen az már a múlt és nem olyan vagyok, mint hajdanán, vagyis már nem teljesen és csak ez számít.
Egy pillanatnyi ideig meredten nézek rá, koránt sem a lebukás veszélye miatt. Láthatóan oda a sztoikus nyugalmamnak, az oedig nem jó. Fejemben gyorsan pörögnek végig a gondolatmenetek arról, miként is szégyenülnék meg önmagam előtt, ha elveszteném megszokott jellemvonásom, ami személyiségem, s így viselkedésem alappillére is. Mélyet és lassan sóhajtok, így akarva, téve, hogy visszatérjek önmagamhoz, megszokott sztoikusságomhoz. - Megtisztelő a figyelmessége. Nem félek, azon már túlestem - mosolyodom el halványan, elgondolkozva azon, hogy ezek szerint valóban erősebb az életigenlésünk, mint gondoltam volna, erre utalt az is, hogy mikor megtámadtak, nem birka módjára hagytam magam, hiába voltak jóval erősrbbek, mint én. - Kiváló érzéke van a felismeréséhez - ismerem el. Talán ez a feladata is. Nem kérdezek rá, falkatag-e, legalábbis csak részben érdekel, mikor a hová való kérdésem felteszem. - Ha azért jött volna is, szívesen látott asztaltárs - a mosolyom komoly, ámde kedves. Aminek el kell jönnie, egyszer úgyis elérkezik, én meg túl akarok lenni rajta, s bármennyire nincs esélyem, túl is élni. - Szintén örvendek. Kram - mutatom be magam, kezet nem nyújtok, éppen az a sérült, s a vezetés megviselte. Farkasom érdeklődéssel figyelte, s felállt, izgatottság csillant a szemeiben, s csak egy fél lépést tett a másik irányába, majd megállt, leült, s farkát finoman legyezve lesi a másikat. Tiszteletben tartja az erőt, s nem egy tolakodó fajta. - Erős ott a közösség - bólintok a kimondatlanra, hiszen, ha nem Fairbanksben él, de volt ott, akkor hasonló történhetett vele is. - Fogalmazhatunk úgy is. Újnak új. A déli államokba tartok, erre nincs maradásom, közösségre pedig szükségem lesz - neheztelés nélkül gondolok a fairbanksi falkára, hiszen a megölésemre is joguk lehetett volna, e helyett vették a fáradtságot, s foglalkoztak az ügyemmel. - Nem veszem tolakodásnak. Nejem van - mosolyodom el, érzékelve, újfent önmagam vagyok, sztoikusság terén. - Ő még nálam is nehezebben vezetne autót, a lányomról nem is beszélve. Folytatnám, de érzékelem, hogy valami történik benne, nem tudom, mi. - Köszönöm, hogy ismeretlenül is törődik egészségi állapotommal. Valóban nehéz, de most jobb egyedül - érthető, hiszen, ha utolérnek, akár a kísérőnek is befellegezhet, azt pedig nem akarom. - Mindenkinek vannal sötét foltok a múltjában, amiért elóbb-utóbb fizetnie kell. Még akkor is, ha csak a körülmények áldozata - tekintek a szemeibe kedvesen. - Nem szeretném, ha miattam valakinek baja esne -majd hirtelen váltok témát. - Mióta él Anchorageben? Wisconsini vagyok, de állítólag itt is tudnak vérfagyasztó telek lenni - mindrn mellékzönge nélkül, őszintén kérdezem.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Csak egy aprót bólintok, hogy nem fél, pedig olykor nem árt, ha félünk is, vagy legalábbis egy csipetnyi abból is megtalálható bennünk. Néha legalább az segíthet megőrizni a józanészt a legmeredekebb helyzetekben is. Míg ha valaki túlzottan elbízza magát, akkor lehet bármennyi idős vagy éppen erős, attól még könnyedén hullhat a porba. - Egy idő után az ember egyre jobb lesz és ha valaki nem is rejti el azt, ami mélyen belül lappang, akkor még könnyebb felismerni azt, ami az orrunk előtt van. – hívom fel a figyelmét arra, hogy a pajzsunk használata olykor igazán előnyös lehet. Számomra is leginkább az energiái voltak beszédesek. A következő szavaira pedig meglepetten pislogok párat. - Sokan ezt mondják, amikor pedig a halál felfedi magát, akkor pedig hirtelen előtör belőlük az élni akarás. A bestiák sose hajtanak könnyedén fejet, vagy legalábbis ritka az, amikor igen. – fejtem ki a véleményemet, a bestia alatt meg természetesen nem mást értek, mint a farkasunkat. A farkasok szeretnek túlélni, harcolni az életben maradásért, ahhoz már nagyon nagydolognak kell történnie szerintem, hogy egy farkas meg se próbáljon megküzdeni az életéért. Farkasom kisebb habozás után végül egészen közel sétált a másikéhoz és kíváncsian vette szemügyre közelebbről is, hiszen számára egy idegen farkas volt és semmi hasonlóságot nem fedezett fel benne, így biztos voltam abban is, hogy nem illuzionista ül velem szemben. - Az erő néha tényleg létezik, míg máskor akár lehet látszólagos is, ebben rejlik a legnagyobb titokzatosság, hogy valóban azzal állunk-e szemben. De ezek szerint nem talált otthonra ott, vagy tévednék, hogy azt szeretett volna? – tudtam jól, hogy kóborok már nem járhatnak szabadon csak úgy. Az pedig más kérdés volt, hogy a falka nem fogadta-e be őt, vagy ő nem akart. Bár ha tippelnem kellene és elnézve a jelenlegi állapotát, akkor inkább elsőre tenném a voksom és nem a második variációra - Dél igazán szép hely és lehet nem is annyira fagyosak a szívek, mint ezen a vidéken. – közben pedig lassan megkavargattam a kávémat és egy pillanatra az ablakon át figyeltem az újabb jövevényeket, aki különféle okok miatt megálltak. – Remélem, hogy sikerrel fog járni. – fordítottam felé ismét a pillantásomat, hiszen semmi okok nem lett volna arra, hogy rosszat kívánjak neki. Mind követünk el hibát, így ítélkezni talán a legkisebb jogunk sincs. Könnyedén nevetem el magam azon, amit mondott és még picit a fejemet is megrázom. – Ne féljen, nem állt szándékomban lecsapni Önt a neje kezéről. – tényleg nem. Én egykoron szerettem valakit, ahogyan a farkasaink társak voltak. Úgy, ahogyan minden farkas életében csak egy létezik. Chan ilyen volt számomra, de aztán egyszerűen elillant minden és fájdalom maradt a boldogság helyett. Viszont ez senkire se tartozik és az élet is megy tovább. A halottat már nem lehet visszahozni, ahogyan azt is tudom, hogy sose tudnék senkit se annyira mélyről jövően szeretni, mint őt szerettem egykoron. Szerettem utána is, de az merőben másabb volt. - Igen, néha pont azt hisszük, hogy jobb egyedül, de azt teljesen megértem, hogy őket inkább védeni szeretné, mintsem bajba keverni. A szeretteinkért sokszor hozunk áldozatot. – mondom egy kisebb sóhaj keretében, majd a pillantásommal ismét végig mérem őt. – A múlt elől senki se futhat el, de megküzdhet vele. Fogalmam sincs, hogy mennyi ég a talpa alatt a talaj, de ha gondolja eljöhet velem Anchorage-be, amíg kicsit jobban nem lesz. Biztonságosabb lenne úgy Önnek is az utazás és talán gyorsabban is meg tudná tenni, mint így. – eléggé nagy volt a hangzavar ahhoz, hogy senki se hallja azt, amiről beszélgetünk, meg mindenki el volt foglalva a saját kis dolgával. Sokaknak fura lenne a felajánlásom, de talán így próbáltam meg vezekelni az elmúlt évszázadok alatt is azért, mert egykoron én vettem el mások életét. Sokszor segítettem már másokon és tudtam, hogy az én házamban akár farkasalakban el lehet, úgy gyorsabban is gyógyulna. - Eléggé hidegek tudnak lenni, de régóta élek már ezen a vidéken. Igaz, másik városban éltem hosszú ideje, de már egészen megszoktam a hidegeket. Anchorage-be meg tavaly évvége felé keveredtem. Bár előtte azért még tettem egy kis kitérőt is. – igen, az első utam pontosan arra a helyre vezetett, ahol Chan-nal éltünk és a sírjához. A házat részben helyre hozták és megnyitották látogatók előtt. Mégis olyan volt, mintha a múlt hirtelen életre kelt volna, de most nem hagyhattam ezt. – Nem lesz fura délen, ha inkább a hideg időhöz szokott hozzá? – kíváncsiskodtam picit, hiszen a farkasoknak se könnyű mindig megszokni egy teljesen másabb időjárást, ahogyan az is lehet, hogy nem csak másik állam, hanem talán másik kontinenssel jobban járna. Ritka az, amikor totálisan idegen országokba küldenek kivégzőket valaki után. Ahhoz már eléggé a bögyében kell lenni valakinek.
- Jó dolog a megtévesztés, s egyben hasztalanul elfecsérelt energia is – nem szokásom felhúzni a pajzsom. Egy olyan hóbortnak tartom, amivel én semmire sem megyek, mert jellememből fakadóan nem látom értelmét. Ugyanakkor nem kritizálom annak használatát, a megállapításom is magamra vonatkozott. Idővel lehet, hogy változni fog a véleményem, hiszen az elmúlt héten is néhol száznyolcvan fokot is vett, ám nem hinném, hogy éppen ez fog most megváltozni. Helyzetelőnynek hívják, én meg csak szimplán felesleges dolognak, azt az energiát másra is fordíthatom. Most például a gyógyulásomra. Kedélyes melegséggel mosolyodom el. - Attól, hogy fog valaki az ellenségem, vagy netán a gyilkosom, attól még nem fog a világ összedőlni, hogy az asztalomhoz ül. Megölni egymást, később is ráérünk. Addig pedig falatozunk és beszélgetünk egy jót – fene a nagy sztoikusságomba, néha képes átcsapni ilyenbe, de ha jobban belegondolok, miért is ne? Úgysem itt esnének nekem, addig meg legalább az utolsó vacsora jogán, lehetőségem van elbeszélgetni vele. Öröm csillan farkasom tekintetében, ahogy látja megmozdulni, majd közelebb jönni a másikat, kicsit le is sunyja a fejét, nem megadásként, pusztán tisztelete jeléül és hogy neki aztán esze ágában sincs bántani, ismerkedni annál inkább. Ha úgy veszem, bizonyos tekintetben még kölyök, s ahogy érzékeltem, ebből jó néhány vonás alapvetően benne is fog maradni, közöttük a nyitottság. Sztoikusságommal párosítva, nem csodálom, hogy néha a falra tud mászni tőlem. Csendben tekintek rá, s hallgatok egy ideig, majd halvány mosoly jelenik meg arcomon, a cinkos egyetértés jeleként. Mert lehetett olvasni a sorok között, s erre válaszul adott pillantásom, s mosolyom sokkal beszédesebb bármilyen kimondott szónál. - Zárt ajtóra leltem – bólintok végül. - Kikkel ott találkoztam eddig, kedvesek voltak – s egyben sajnálom, hogy többet talán nem is találkozhatom velük, ha még élek majd egyáltalán. Fairbanksbe többé már nem lesz uticél. - Kedves, hogy ezt mondja. Én is reménykedem benne. A déliek állítólag nyitott lelkűek. A nevetésre rövid időre elmosolyodom. Szép a nevetése, s korántsem önfeledt. A nejem már nem is emlékszik rám jó ideje, s az utóbbi időben voltaképpen magánál sincs. A halál megváltás lenne a számára. Szeretnék vele lenni az utolsó pillanatában, de a sors iróniájaként, éppen úgy távozhatunk majd, mint két, igazi emberi pár: a férj távozik előbb. Válaszolnék, nyitom is a szám, aztán meglepetten becsukom. Végül halkan elnevetem magam, jókora keserűséggel benne, aztán abbahagyom, mert a nevetés az nem megy még. - Furcsa ezt egy magányostól hallani, holott mennyire vártam volna ezt Fairbanksben – felsóhajtok. - Szembenézni sem engednek vele – nem vonok vállat. Tény, s őket is megértem. Komoly felajánlás, sokkal mélyebben az, mint első látásra tűnik. Talán egy magányos, egy kóbor, jobban átérzi a menekülők gondját, hiszen sosincs mögötte tömeg, akikre támaszkodhat, hiába vannak barátai. Gyáva volnék, hogy egy falkába akarok kapaszkodni, szűkölve, hogy életben maradjak? Falkában nevelkedtem, az ismerős közeg, tudok benne mozogni. Egyedül még sosem voltam. Bizonyítani. Elmerengve, s egyben felismerve a dolgokat, nézek ki az ablakon. Mindig küzdenem kellett, mindig bizonyítani, hogy aztán mindig oda tegyenek, ahová nem voltam való. Sokkal lejjebb. Számomra csupán kényelmes illúzió volt, hogy falkában létezhettem, voltaképpen sosem fogadtak be, mindig gyanús voltam a szemükben a szokatlan válaszaimmal, még akkor is, ha folytonosan bizonyítást tettem hűségemről a falkát illetően. Talán lehet, hogy éppen azért indított Fairbanksbe farkasom, hogy ráébredjek, nem egy falkához kell menekülnöm, hogy túléljem? De hiszen, ha a névtelen és arctalan megmentőim nem lettek volna, mostanra már nem léteznék. Egyre több kérdőjel mereng fel bennem, a kávémba meredek. Ismét végigtekintek a velem szemben ülőn. - A meghívást elfogadom. De kérem, ha bármi történik, hagyjon elmenni. Nem szeretném, ha baja esne – nézek rá kérlelőn. - Szeretem a meleget. Nem sokáig – teszem azért még hozzá. – De talán a déliek nyitottsága és befogadó személyiségük kárpótol a hóért – már-már a nyelvem hegyén van a kérdés, hogy tudna-e ajánlani helyet, de inkább lenyelem. Nem akarok a nyakába akaszkodni. - Anchorage milyen hely? – iszok ismét bele a kávéba, s ezúttal meg azon bosszankodom magamban, hogy a jég olvadni kezdett, s már nem olyan hideg, mint amilyennek szeretném. Ezen jót derülök magamban. Sosem az kell, ami van.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Nem felelek semmit se arra, amit mond, hiszen biztos vagyok abban, hogy idővel rá fog jönni, hogy még se olyan haszontalan. Mindig lesznek nálunk idősebbek, akik áttörhetik, de a megtévesztés része a létünknek. Főleg olyankor, ha csata dúl és olyankor előnyünkre válhat az, ha a másik nem tud olvasni bennünk, vagy arra kell értékes másodperceket fecsérelnie, hogy áttörje az általunk felépített láthatatlan falakat. Az energiák túl sokszor beszédesek, főleg olyankor tud veszélyes lenni, ha hazudni próbálnánk egy idősebbnek. - Úgy gondolja, hogy aki a gyilkosa akarna lenni az felfedné magát Ön előtt, leülne magával beszélgetni és enni? – kérdeztem meg kíváncsian, mert igazán érdekes felvetés volt. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy milyen gyilkosnak lenni. Mennyiféleképpen ölhetném meg őt itt és most, úgy hogy talán meg se lehetne többé menteni és mire észbe kaphatnának, addigra nyomom se lenne. És senki se sejtené, hogy egy törékenynek tűnő nő tette, de nincs okom semmi ilyet tenni és többé nem is akarok. Túl sok vért tapadt már így is a kezemhez, amíg a Teremtőm karmai alatt nevelkedtem. Fekete bundás nem torpan meg, hiszen nem tűnik a másik veszedelmesnek. Mondhatni az ő szemében még csak egy kölyök, akinek még sokat kell tanulnia még az életről, a dolgokról és a történésekről. Aki előtt még nyitva áll a világ, most mégis menekülnie kell. Fura dolog az élet, de már ezerszer bebizonyította azt is, hogy a kor csak egy szám és nem mindig azzal jár a bölcsesség se. Látom a mosolyát, de nem viszonozom, hiszen egykoron az volt a falka az otthonom, ott leltem meg azt, amiben nem reménykedtem. A lányomat is újra láthattam, hiszen belőle is farkas lett. A fájó emlék pedig nem múlt el, újra éledt abban a pillanatban, de mégis titok maradt továbbra is. Miként mondhatnám el, hogy gyermek voltam, az apja eltűnt, kiről kiderült, hogy szintén farkassá vált időközben, de ott volt a legfájóbb tény, hogy nem tehettem semmit se. Ha azon az estén nem tűnök el, akkor féltem attól, hogy a nővérem megölné a dühéből, vagy a legrosszabb akarattal tépné ki a kezemből. Azt hittem többé nem láthatom, de láthattam és ezért mindig is hálás leszek a szellemeknek, amiért ezt megengedték. Ezt a titkot senki se ismerheti és a sírba velem együtt fog szállni, hiszen a múltat olykor nem szabad megbolygatni. De az otthon hirtelen idegenné vált számomra és mennem kellett. Emlékek hada vitt magával, és újra úgy éreztem, hogy nem tudok hűséget fogadni az új bétának. Nem tudtam elfogadni a tettét. - Ki tudja, talán még látják egymást. Olykor ők is vándorrá válnak, vagy csak beteszik a lábukat senki földjére is. Így ne mondjon még le arról, hogy nem láthatja őket. – mosolyodom el barátságosan, hiszen mindig is lesznek barátságos és kevésbé azok. Megkérdezném, hogy kikkel hozta őt össze a sors, de megérné fájdítani még inkább a szívem a hátrahagyottakért? Nem, nem hiszem. Figyelem a reakcióit, mintha csak még inkább meg akarnám fejteni őt, de nem mondok semmit se. Csak elraktározom, mintha később akarnék vele mit kezdeni. Felhasználni úgyse akarnám, hiszen nem szokásom. Ahhoz nagyon valakinek maga ellen kellene fordítani, hogy ilyen aljassághoz forduljak, belőle meg nem néztem ki ilyet. Barátságosnak tűnt, akinek a nyakába túl sok gond szakadt. - Tudja, néha várunk valamit, de teljesen mást kapunk az élettől. Az élet örökké tanít minket és néha azt hisszük, hogy tudjuk mi a legjobb számunkra, de valójában nem. – mondom neki komolyan, miközben a poharat fürkészem, majd felpillantok rá egy halovány mosollyal. – Sose a borító alapján ítélje. Minden hasonló találkozás olyan, mint egy ismeretlen könyv, amelyet felcsap éppen valahol. Nem ismeri az előzményeket, se azt, hogy mi lesz a következő oldalakon. Csak annyit ismer, amennyit éppen a könyv mutatni akar. – utaltam itt a farkasokra, hiszen lehet, hogy magányosok közé tartozom jelenleg, viszont nem egyszer éltem már falkában, ahogyan egyszer egy Alfa is elvehette volna az életemet, de nem tette. Helyette inkább más utat mutatott nekem. Az élet kiszámíthatatlan és furcsa. Majdnem 400 éve élek, így túl sok mindent láttam már és túl sok titkot rejteget az én könyvem. Türelmesen várom a válaszát, hiszen nem volt kötelező igent mondania rá. Amikor viszont meghallom, hogy miként döntött és mire kér, akkor könnyedén nevetem el magam. Nem gúnyos a nevetésem, inkább kicsit hitetlenkedő. - Mint mondtam az én bundámat ne féltse, ami olykor törékenynek tűnik, talán csöppet se az. – inkább olyan, mint a pokol egyik kutyája. Aife, a farkasom veszedelmes volt és pontosan tudtam, hogy képes lenne ismét torokra menni, ha valaki ártani próbálna nekünk. – De majd igyekszem szem előtt tartani a kérését. – tettem még hozzá komolyan, hogy utána igyak ismét pár kortyot, miközben lassan végig pillantottam a helységben, de nem tűnt senki se olyannak, akitől tartani a kellene. - Mond valamit, viszont ne vegye tolakodásnak, de csak ez a kontinens érdekli Önt, vagy másabb déli vidék is érdekelné? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen talán az egykori falka, aminek részese voltam, Görögországban. Talán tudnék szólni pár szót az érdekében és rövid időre talán befogadnák, hogy elüljön kicsit körülötte a por. Bár ahhoz talán nekem is többet kellene tudnom, hogy miért is kell menekülnie. - Egészen barátságos hely, az újak talán kicsit több figyelmet kapnak, mint a régiek, de itt szabadok vagyunk. Egy közösség, ha arról lenne szó, de egyébként mindenki a saját maga kovácsa, így jobb nem túlzottan bajt keverni. – legalábbis én ilyennek láttam eddig. Bár az is igaz, hogy semmi komolyabb incidensről nem tudok, ahogyan én se tettem semmi olyat, amivel magamra felhívhatnám túlzottan mások figyelmét. Nem is vágytam rá. – Pontosan mi érdekelné Önt? – tettem fel végül a kérdést, mert volt egy olyan érzésem, hogy van valami olyan dolog, ami érdekli, de nem kérdezett rá. Hívjunk pusztán női megérzésnek, majd pedig a kért süteményből is ettem pár falatot, miközben kíváncsian vártam, hogy mit is fog mondani.
Határozottan bólintok a kérdésre, ami némileg kivehetetlen lesz határozottságban, a szédülés kezd folytonossá válni. - Találkoztam már ilyen esetekkel. Sőt, a legjobb barát esettel is. Nyomozóként nem nehéz – adok magyarázatot erre, hiszen, ha velem történt volna, akkor többszörösen nem élnék már. - Mi a véleménye erről? – nem tudhatom, más-e, vagy azonos, esetleg némileg eltérő, ám, ha rákérdezett, elképzelhető, hogy másképp vélekedik erről. Sem bátorítást, sem elutasítást nem kap farkasom, így tovább próbálkozik. Lassan lép közelebb a másik farkashoz és szimatolgatni kezd a levegőbe, felé, néha halványan megcsóválja a farkát, jelezve, továbbra sem támadni akar. A nem mosoly egyértelművé teszi, hogy nagyon beletenyereltem, az enyém is eltűnik, felemelem picit egyik kezem. - Sajnálom – nem fűzöm tovább, ebben benne van a felismerés, hogy rájöttem, nehezen jött el onnan, mert még kötötte valami oda. Felsóhajtok. - Ó, én nem ebben nem látom az akadályt – mosolyom kissé keserűen szomorú. Ők lehet, hogy idejönnek majd, egyszer, de addigra talán én már nem is létezem. Nézem a kávét, ahogy válaszol. Rá kellett ébrednem akkor, mikor Beatrice ígéretével szembe ment, amit nekem adott, hogy mennyire tudatlan és tapasztalatlan vagyok, s hogy mennyire vak voltam, nem vettem észre, korom sem elég nekik, hogy szavaim eljussanak füleikhez, értelmükhöz. De annyira már voltam számukra idős, hogy elővegyenek, mint bűnbakot, s hogy ne fogadjon be egy másik falka. Most már mindegy, azzal kell dolgoznom, ami van, hátrafelé nézegetéssel nem sokra megyek. - Az sem jobb, ha mások úgy gondolják, cselekedetük helyes számunkra. Hogy jót tesznek velünk. Pedig nem – nincs keserűség a hangomban, inkább mélázás. Ha új falkába kerülök, vajon ugyanígy lesz? Mások döntik el, mi a helyes számomra és mi nem? Kell a falka, szükségem van rá, fiatal vagyok, hogy képes legyek olyan erős farkasokkal szembeszállni, mint akiket a nyakamba eresztenek. - És mégis, minden sor mögött ott lapul egy pár oldallal korábbi sor. Ez együttesen van hatással az olvasóra és az íróra egyaránt. Ezért is értem meg a falka elutasítását. Van történetük, van hátterük, s ettől fogva saját belső törvényük, miként hozzák meg a döntésüket. Én csak olvashatom azon sorokat, írni nem fogok tudni bele. Azt hiszem, ez számomra most a megtapasztalás olyan oldala, amiben nem volt még részem. S igyekszem nem elmerülni benne, megadva magam. Élni akarok, ám egyre több kérdőjel merül fel eddigi életem sorai mellé. - Éppen az imént mondta a könyv és borítóját – mosolyodom el. – Értem szavait. Ettől még félthetem. S köszönöm – tekintek rá. Nem kötelessége mindez, ám, hogy felajánlotta, felvállalt valamit, saját, szabad akaratból. - Nem vettem tolakodásnak – veszek egy nagy levegőt. – Nem, még nem. Vannak, akiket féltek ezen a kontinensen. De ha azzal védem meg őket, hogy innen eltűnök, akkor hajlandó vagyok megtenni ezt a lépést, ha már őket nem vihetem át az országhatáron. Nejem már így is megsinylette az utazást két államon keresztül, s még ha csak rövid ideje is van hátra, nem szenvedéssel akarom számára megtölteni. Ugyanez érvényes a kómában lévő lányomra is. Még reménykedem, hogy ő felébredhet. - Voltaképpen elmondta a kimondatlan kérdéseimet – mosolyodom el. – Az érdekelt, hogy pár napot tudok-e maradni a városban – megsimítom egyre szürkülő arcomat. Most érzékelem csak igazán, mennyire nem való még nekem az utazás. Valószínűleg utol fognak érni, talán mégis menni kéne, míg magamnál vagyok. De a határon úgyis megállítanának, tapasztalatból tudom, hogy a gyanús kinézetre azonnal ugranak, s nem jó megítélést kapnék.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Szóval egy rendőrhöz, vagyis nyomozóhoz van szerencsém. Nos, a gyilkosság megint más dolog szerintem, mint a mi fajtánk viselkedése. – feleltem komolyan, mert egykoron, amikor én is életeket vettem el, akkor nem akartam megismerni őket. Nem akartam esetleg lehetőséget adni annak, hogy a bűntudat magával rántson még inkább. Igaz, egykoron azt hittem, hogy ezért lettem teremtve, de ahogyan teltek-múltak az évek szép lassan az én szemem is felnyílt és többé nem akartam senki életét se elvenni ok nélkül. - Úgy gondolom, hogy az emberi természet, elme kifürkészhetetlen, a magunk fajta pedig még inkább. Egy idő nehezebb megkülönböztetni azt, hogy mi illúzió és mi a valóság. – én meg pláne tudom, hiszen még se ma kezdtem ezt az életet, ahogyan az is igaz, hogy a vérvonalam is egyszerre lehet maga a menny, de akár a pokol is. Amikor a másik farkasa közeledik, akkor egyszerűen helyet foglal Aife és türelmesen várja, hogy a hím is megfigyelhesse őt. Kisebb fajta nyugtalanság mindig is körbe lengte őt, de most még mindig jobb a helyzet, mint amikor az álom jelen volt. Nem egy egyszerű eset, viszont a számára fontosakért bárkinek a torkának ugrana, ahogyan a saját védelmében is. Fekete, sűrű bunda, amely nem éppen bizalomgerjesztő a legtöbbek számára, de ez sose zavart minket. - Ne tegye, nem tudhatta. – hagyom ennyiben, hiszen az emlékek egy-egy tárgytól, vagy egy-egy elejtett szónak köszönhetően is beindulhatnak. Pontosan tudom, hiszen pár hónapja saját magam téptem fel az igazán sose be nem forrt sebeimet. - Valóban, ezért kell saját magunknak meghozni a döntéseinket és a következményeket vállalnunk, de mindig akadnak kivételek, nem gondolja? – pillantottam fel rá kérdőn, hiszen nem kizárt, hogy ő teljesen másképpen látja a dolgokat. Én is tettem már több rosszat is, de mégis itt vagyok. Néha futottam, néha még az Alfával is szembe mentem. Egykoron pedig pont annak az életét vettem el, aki fontos számomra, de legfőképpen az fájt, hogy nem tehettem semmit se, hogy megmentsem a szeretet férfi életét. A pokol fog felemészteni, ha egyszer távozom, ahogyan azt is tudom, hogy Alignak szavaiban volt igazság, amikor szemben állt velem. Még mindig kiráz a hideg, ha arra a napra gondolok. - Pontosan úgy, ahogyan mondja. – hiszen minden sorban lappang egy aprócska múlt, de a teljes igazság sose. Farkasoknál meg pláne nem, hiszen az élet legnagyobb színei véleményem szerint ők. Azt hitethetnek el másokkal, amit szinte csak akarnak, de persze ez se mindig igaz. - Igazán nincs. – engedtem el ennyivel a dolgot, hiszen felesleges lenne túlragozni. Felajánlottam a szállásomat neki rövid időre és akaratlanul is felderengett ennek köszönhetően Chant arca, mosolya és hitetlenkedő pillantása is. Pontosan tudta, hogy milyen vagyok; mindig is segíteni akartam, akin csak tudtam, mintha csak ez valamiféle vezeklés lenne a részemről és így is volt. Ő pedig ezt elfogadta és így szeretet. Valaki koppan, mintha csak lelöktek volna véletlen egy csészét. Egy pillanatra összerezdülök, ahogyan kiránt a múlt árnyaiból és halovány mosoly terül szét arcomon. - Ohh, értem. Ebben az esetben remélem, hogy biztonságban lesznek és nem esik bajuk. Senki se érdemli meg, hogy a szerettein keresztül okozzanak fájdalmat. De azt sose feledje, ami nem öl meg az erősebbé tesz és az élet néha jobban tudja, hogy merre is sodorjon minket, mi magunk. – ez inkább csak egy tanács volt a részemről, mintsem kioktatás. Vénebbtől egy fiatalabbnak, még ha a külső pont ellenkezőleg is mutatta. Sokan azt is nehezen hiszik el, hogy 30 körül járok, de szerencsére akadnak vonzó 30-as és 40-es nők a világban, így pedig könnyedén foghatom arra, hogy a gének tehetnek mindenről. Aztán pedig úgyis jönni fog az újabb személyi és hasonló dolgok. Egy újabb múlt és jelen felépítése, ami egyre nehezebb a mai világban. - Ha meghúzza magát a lakásomban, akkor szerintem nyugodtan. Olyan lesz, mint sokan abban a városban, csak egy átutazó és nem több. – feleltem neki nemes egyszerűséggel, hiszen ez volt az igazság. Másrészt meg tényleg ráférne, hogy jobban legyen, ami vélhetően neki nem megy olyan gyorsan, mint nekem, de ha legalább farkas alakban lehet, akkor még gyorsabban fog menni, mint emberi alakban.
- Ezzel nem tudok ellenkezni – s nem is vágyom rá. Tapasztalatlan vagyok a farkasok világában, hiába élek több évtizede már farkasbőrben. Az emberek világában pedig túl dörzsöltnek számítok, s az feltűnő, még akkor is, ha már őszülő hajam van. - Igen. Voltam – a gyűrhetetlen fajtából, sztoikusságomnak hála. Most azonban kezdem érezni, hogy a gyűrődés az elindult. Mint ahogy jelenleg munkám sincs. - Idő... – sóhajtok fel, majd elmosolyodom. Időm, az éppenséggel nincs. - Igaza lehet – már nem tudom, mit gondoljak. Azt hittem, ismerem a barátaimat, s ők támadtak halálosan hátba, s még a kést sem kellett a kezükbe fogni. S ismeretlenek mentettek meg. Szinte remeg az izgalomtól és izgatottságtól farkasom. Elzárom tőle az emberi test okozta sérüléseket, így jobban tud figyelni a környezetünkre, ebben már megtanultunk együtt dolgozni. Túl akarjuk élni. Annyira merészkedik közel a másikhoz, hogy érezni tudja teljességében az illatát, aztán leül, várva a másik közeledését, s ha ez nem történik meg, akkor lefekszik, s ha a másik farkasra pillant, akkor mindig egyet lendít a farkán. ~ Nyalizós. ~ szeretem ezért, mert bár kölyök, azzal tisztában van, meddig mehet. Ehhez azért hozzájárultak az elmúlt hetek is. A kezem emelem fel kicsit az asztaltól. Nem akartam belegyalogolni semmibe, mostanában mégis megy. Talán most pótolom be az összes elkövetett bakit. Jó sok lehetett, ha így jártam. - Inkább azt mondanám, hogy a mások elvárásainak megfelelésében még nem maradok feltétlen életképes, sőt. Holott egyedül talán még jobban menne – az előbbi felismerés megerősödik bennem. Aztán le is lohad. Falka nélkül esélyem sincs. De most kötelezzek egy falkát arra, hogy összeakassza a bajszát egy másik falkával, érettem? A felismerés megdöbbent. Nincs hova mennem, mert úgysem fogadnának be. A további szavak is ezt erősítik bennem. A rezdülést észreveszem, kíváncsian figyelem, ám szó nélkül hagyom. Igen, neki is van múltja, s van benne menekülés is. Talán. - Én is – meleg mosoly költözik az arcomra. – Ebben már egyre kevésbé vagyok olyan biztos – nézek az üres kávéscsészébe. – És ettől lesz igazán korcsolyaművészet az egész – ah, azért még képes visszalendülni a valódi énem a helyére. - Akármilyen is a hírem, békés természetű vagyok. A megoldásra törekszem. Csendben maradok egy rövid ideig. El nem tudtam volna képzelni, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök, s hogy egy kóbor fog segíteni. Most értettem meg két dolgot igazán: egy falka sem fog befogadni, itt biztosan nem. Nincs miért befogadniuk. A másik, hogy nem szükséges falka ahhoz, hogy összetartson a fajom. Ellentmondás, önellentmondása mindannak, amiben eddig léteztem és kezd egyáltalán nem érthetővé válni a világ. Zavartan keresném a cigis dobozom, de itt sem lehet dohányozni, a mozdulat viszont megnyugtat. Nyitott jellem vagyok, elfogadó, s ha túlélem, képes leszek nem csak elfogadni ezeket a változásokat, hanem fel is használni. Mintha dobozban éltem volna eddig. - Pár nap elég lesz, nem szándékszom bajt okozni – mert hiába fogadom meg, hogy nem lesz baj, ha éppen utolérnek, s menekülnöm kell a házból. - Még sosem voltam olyan városban, ahol nincsen egységes csoport – értem a falkát alatta. – Örültem volna, ha nyugodtabb körülmények között találkozunk, a városra is kíváncsi lettem. Miként működik, s benne a lakóikkal.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Egy aprót bólintottam arra, amit mondott, hiszen nem ismerem régebbről, így nem tudhatom, hogy tényleg annyira tapasztalatlan lenne, vagy inkább csak elkallódott kicsit és hirtelen azt se tudja, hogy mekkora is erő lakozik benne. Szeretnék segíteni, de azt is tudtam, hogy a múltamat nem hozhatom rajta, ahogyan nem is menthetek meg mindenkit… - Ahogyan elnézem magát, legalábbis amennyit látok magából és amennyit az energiái elárulnak azt mondanám, hogy nem magának köszönheti azt, hogy most mi éppen itt kávézunk. – szólaltam meg komolyan, miközben őt fürkésztem. Nem engedtem el a pillantásommal, hiszen nagyon is érdekelt, hogy miként fog reagálni arra, amit mondok. Mielőtt viszont bármit is mondhatott volna megköszörültem a torkomat és újra megszólaltam. – Ebből pedig arra tudok következtetni, hogy van még jó akarója, aki nem akarja, hogy meghaljon. Erre még nem gondolt? Mármint arra, hogy talán mégis akad ideje? – kérdeztem meg kíváncsian, majd tincseimbe tűrtem és egy aprót sóhajtottam. – Talán nem menekülnie kellene, hanem meglelni azt, aki megmentette magát. Nem kizárt, hogy ott tudna véglegesen menedékre lelni… - persze a legtöbb dolog következtetés volt. Az pedig a hangomból is érezhető volt, hogy sok esetben csak következtetek, amit ő vagy meg fog erősíteni, vagy kijavít. Nem voltam olyan, aki mindent elsőre kézpénznek vett, hiszen nem vagyok tévedhetetlen, de próbáltam mindig ilyen esetekben először végigfutatni az összes lehetőséget elmémben és a legépszerűbbet tálalni. Farkasom nem mozdul meg, nem is reagál semmit se arra, ahogyan a másiké közelebb jön. Csak kimértem figyeli, majd megrázza fekete bundáját, mielőtt lefeküdne és várna. Tudja jól, hogy gyorsabban tud ugrani ő, mint hogy a másik halálos sebet megpróbálhasson ejteni rajta, de nem is érzett fenyegetést a részéről. Amikor egészen közel telepedik le a másik, akkor csak félre billenti a fejét és a pofázmánya mosoly szerűséget villant, hiszen tetszik neki, hogy a fiatalabb nem pimasz, de egy kisebb fejrázás közepette mondhatni engedélyt ad neki, hogy közelebb jöjjön. - Tudja, sokan azt mondják, hogy a bosszúszomj örök, de nem az, ahogyan egy közösség se az. Nem mindig szeretik kihívni mások haragját magukra, meg egyébként is, legtöbb esetben páran üldöznek másokat, azok meg nem vágyják az értelmetlen halált. – rántottam meg a vállaimat, hiszen én csak azt mondtam, amit tapasztaltam. Lehet, hogy be fogja őt fogadni valamelyik falka, akkor se biztos, hogy bemerészkednek a gyilkosok a területre. Nem tudom és remélhetőleg nem is fogom, mert annak a korszaknak már vége szakadt. - Mindig is többre becsültem a többet ésszel, mint erővel elvet, hiszen néha egy fiatal is igazán veszélyes tud lenni, ha megvan a hozzávaló esze. – mosolyodtam el barátságosan, majd újra megkavartam az italomat, hogy utána igyak pár kortyot. Most túlzottan is jól eset. - Ritka az ilyen, valóban. – értettem vele egyet, majd újra rövid időre az erdőségre tévedt a pillantásom, amit az ablakon át lehetett látni. – Viszont ne temesse, hiszen az se kizárt, hogy még fogja látni jobb állapotban is. – tettem még hozzá barátságosan, miközben újra megleltem őt a pillantásommal. – Tud vezetni, vagy inkább velem jönne tovább? – tettem fel egy igazán fontos kérdést, mert nem akartam azt se, hogy az állapota miatt valaki balesetet szenvedje, ha újra útra kelünk, hiszen még legalább 3 óra vezetés hátravan.
Nem tudom, mennyire lehetek nyitott, vagy mennyire kéne zárnom. Úgy döntöttem végül is, hogy most már mindegy, s hogy nem az utolsó pillanatban fogom megcáfolni alaptermészetem. Nyomozóként játszadozom a szavakkal, ráhatok, emberként inkább csak a könnyebb és érthetőbb kommunikáció kedvéért teszem ezt, de nem megy hazudni. Annyira fölöslegesnek tartom. Válaszolnék, de egyrészt tekintetével fogva tart, ami figyelmet kelt bennem, próbálva értelmezni a nézést, s máris folytatja, így figyelem. - Jó ideje nem hiszek abban, hogy valamit nem magamnak köszönhetek – mosolygok rá. – Mást hibáztatni a saját helyzetemért, hiábavaló dolog. Észre kellett volna vennem, s lépnek, tennem, hogy ez másképpen alakuljon. Figyelmetlenségemmel okoztam mindazt, amiben most vagyok – de nem vagyok rossz szándékú, s méltatlanul nagy büntetésnek tartom mindazt, ami azóta történt. – A következményei azonban már azoktól is függenek, saját véleményüktől függően, akik benne voltak az eseményben – vonok finoman vállat. Mások téveszméitől függően kapni büntetést, azzal nem értek egyet. Talán. Már nem tudom, mit gondoljak, minden kezd összeomlani, amit eddig építettem. Másodjára. Vajon lesz esélyem megélni egy harmadikat? - Láttam pár dolgot én is. Honnan tudjam, hogy csak azért mentett a rossztól, hogy valami sokkal rosszabbat adjon? Félre ne értsen, még mindig hiszek a jó szándékban. A valami sokkal rosszabb adása egyes elgondolás szerint helyes lehet – de hol vagyok én, erőben, hogy ellene tehessek? Szünetet tartok. – Inkább abban hiszek, amit ön is mondott. Szeretek hinni a jóban – ez lett a vesztem is, de már nem akarom magamból kivenni. Elgondolkodva nézek rá. - Remélem, meg fogom tudni, kinek köszönhetem ezt a haladékot – felelem csendesen. Farkasom szeme csillog, ide-oda jár a másik farkason, látni rajta továbbra is a játékos izgatottságot, farka néha meg-meglendül, de többre nem tenni, menni, végül közelebb kúszik és megböki orrával a másik farkas mancsát, és gyorsan visszahúzódva előbbi távolságba, várakozik, izgatottan. - Mindez idő. Ami nekem... nincs – még ha kaptam is haladékot. Most már ténylegesen nem értek semmit, s ilyenkor azt teszem, amit szoktam: hagyom a káoszt zajlani, elengedem, hogy tisztuljon a kép. Ha most tovább töröm magam, csak rosszabb lesz. De... ez is idő. - Talán ez lehet az egyik ok, hogy a nyomomban vannak – mosolyodok el. – Nemhiába vagyok Megoldó – az egyike a legérthetetlenebb vérvonalnak. Egyesek szerint. Van abban némi igazság, hogy a sztoikusságom folytán nem csavarodtam bele farkasom jellemébe, amely nem személyiségéből, hanem a vérvonalból adódik. Valahogy megnyugtat a nő, a farkasa is. Idősebb, tapasztaltabb, mint én. - Én is remélem – a kérdésre veszek egy mély levegőt. – Ide is szakaszokban vezettem, pihenőkkel. Nem akarok balesetet okozni. Ha nem túl nagy kérés, a kormány mögötti szerepet átengedném Önnek. Biztonságosabb, úgy.... mindenki számára – sokat javult az állapotom az egy nap alatt, másfél, de kezdek kimerülni, mert a felét nem pihenéssel töltöttem. - Megengedi, hogy a vendégem legyen? Meghívhatom? A benzint is állom. Felállok, a pihenő egyszerre tett jót és tette merevvé a testemet. Farkasom még csak oda se figyel rám, teljesen ráfüggött a másik farkasra, le nem venné róla a tekintetét, annyira izgatott. A pultnál otthagyom a kulcsot, a papírokat, ha eltűnik, sem foglalkozom már vele, bízok, ez talán hiba bennem. Kint megint a cigis dobozra tévednek ujjaim, de nem gyújtok rá. Csak a kocsiban szólalok meg, ha van hely az anyósülésen, oda ülök be. - Milyen messze van innen a város? – másfelé tartottam, s a térképen be sem tájoltam a várost, ahová megyünk.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Ritka az, amikor valaki nem mást akar okolni az őt ért rosszért. – szólalok meg komolyan, miközben továbbra is fogva tartom a pillantásommal őt. Kíváncsi vagyok, hogy pontosan mi történhetett, de nem fogom megkérdezni, mert semmi közöm nincs hozzá. – Ez mindig így van, hiszen legtöbb esetben a tetteink nem csak ránk, hanem másokkal is kihatással vannak és néha pont azokra, akikről nem is hinnénk azt, hogy belekeveredhetnek. Vagy olykor csak másképpen reagálnak rá, mint gondolnánk. – pár pillanat erejéig szüntet tartok, majd folytatom tovább a gondolatmenetet. - Mindegy, hogy ki mennyi idős, hiszen mindenki hibázik, nem is egyszer, de csak az számít, hogy utána fel tudunk-e állni, vagyis pontosabban az, hogy fel akarunk-e állni és tanultunk-e a hibánkból. – mosolyodom el barátságosan, hiszen minél többet élünk, annál többet hibázunk és annál többet tanulhatunk is. Mindig is szerettem a világot felfedezni és új embereket megismerni. Nem számítottam arra, hogy ma egy idegennel fogok megismerkedni, de az élet mindig képes meglepni minket. - Szerintem, ha sokkal rosszabbat szeretett volna adni, akkor megtette volna, akkor most nem csevegnénk itt. Ahogyan az se kizárt, hogy látott magában valamit, ami miatt úgy vélte, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy az életével fizessen bármit is tett, vagy éppen látott. – kicsit megköszörülöm a torkomat, majd újra pár pillanat erejéig az ablakon át fürkészem a tájat, a hívogató erdőt, amit szinte körbeölel minket. – Az más kérdés, hogy vajon Ön tényleg készen áll-e arra, hogy megismerje a megmentőjét és éljen az élettel, amit neki köszönhetően tudhat magának. – fordultam ismét felé, hiszen ez már tényleg rajta fog állni. Pontosan tudom, hogy milyen érzés megmentőnek lenni, ahogyan azt is, hogy milyen az, amikor elnyomnak és nincs meg a szabad akaratunk, amikor helyettünk döntenek a tetteink felett. A Teremtőm maga volt az ördög farkasa, míg egykoron megvédtem egy kölyköt és majdnem megöltem máshol az Alfa fiát közben. Az élet tele van meglepetésekkel, kiszámíthatatlan pillanatokkal, de minden egyes apró döntés, tett vagy éppen lépés nagyon is nagy hatással van ránk, még ha mi nem is hiszünk ebben. Farkasom barátságosan figyeli őt, majd amikor a másik visszább kúszik, akkor feláll és tesz a hím felé egy-két lépést. Méregeti, pedig tudja jól, hogy ez a farkas nem az, akit oly régóta nem látott és keres oly régóta. Az a farkas már elveszett, de ahogyan a gazdatest, úgy a vad se tudja feledni azt a hímet. Játékosan végül pedig érinti a kölyök fejét a mancsával, majd egyszerűen leül. Nem mozdul. - Ideje csak annak nincs, aki nem is akarja, hogy legyen. – felelem minden habozás nélkül mondom. Az idő relatív, és egyébként sincs értelme annak, hogy valakinek legyen ideje, aki nem is élne vele. Nála pedig pontosan tudom mi a helyzet, mintha nem is akarna hinni abban, hogy ez még nem a vég, míg másrészt szeretne. Mintha ő maga se tudná mire vágyik, mintha csak valamiféle kettőség élne benne ilyen téren. - Egyáltalán nem gond, ha az lett volna, akkor nem kérdezem meg. – mosolyodom el, hogy utána elfogyasszam a kávém végét is. Azt hiszem ma már nem fogok beugrani a boltomba, de nem is baj. Ráérek később is, egyébként is át kell még néznem azt a pár könyvet, amit ma szereztem. - Igazán kedves, de tényleg nem szükséges. Anélkül is szívesen segítek. – felelem barátságosan, de ha hajthatatlan, akkor azt megengedem, hogy meghívjon, de a benzint nem kell kifizetnie. Végül lassan felállok, hogy ideje lenni menni, hiszen nem két perc alatt leszünk otthon. - Látom Önnek is megvan a káros szenvedélye. Egy kérésem van, hogy a lakásomban és az autómban ne éljen vele, de a kertben vagy a teraszon megteheti. - közben pedig beülök a kormány mögé, míg ő az anyósülésre. – Olyan 3 óra még az út, így nyugodtan pihenjen, ha szeretne. – egyáltalán nem zavarna, ha bealudna. Neki most úgyis pihenésre van szüksége. – Egyébként miért nem a barátait keresi fel? – kérdezem kíváncsian, ha esetleg nem aludt volna be, miközben lassan végül elindulok a megfelelő irányba. Mostanában azt hiszem egyre több a váratlan vendég nála…
Csak felvonom a szemöldököm és elhúzom a szám, mellyel jelzem, hogy igen, és én vagyok olyan szerencsétlen, hogy ezt a végét fogom a dolgoknak, s hogy mennyire nem értek egyet a másik végével. Nem tudok elszakadni a tekintetétől, még napszemüveg mögött is betalált a tekintetembe, s nem bírom levenni róla az enyémet. - Igen, ez így van – sóhajtok egyet, aztán elmosolyodom, viszonozva az övét. Na igen, élni akarás, az meglenne, ha nem lenne olyan katyvasz az egészben és egészből, hogy farkas legyek a talpamon, ha értek valamit egyáltalán, hogy képes legyek kivergődni belőle. - Van a halálnál is rosszabb – jegyzem meg csendesen. A lányom, a nejem. Senkinek sem kívánnám azt az állapotot, amiben ők vannak. – Köszönöm – az észrevétele elért hozzám, s a hasonló gondolatkörök körül kezdett körözni. Felfelé tekint, ahogy a mancs közeledik farkasom felé, farkának rezgése mutatja a boldog izgatottságot és feszültséget egyszerre, majd amikor a mancs hozzáér, habozás nélkül hanyatt fordul és négy lábával az ég felé mutat. Gondolatban tolok neki egy facepalmot, de egyben örülök is, hogy jól érzi magát és még mindig megvan a józan esze. Kicsit. - Azt mondja, ki kéne használnom a második lehetőségem? – kis csend után folytatom. – Éppen azt teszem, de nem tudom merre az arra – sóhajtok ismét. - Ebben a mondásban egy ideje már nem hiszek – akarni akarhatok bármit, ha nem azt hozza elém az élet, amit ő gondol helyesnek. Márpedig néha erősen megkérdőjelezem ezt mostanában. - Igaz – megint bonyolítok magamban, megtörlöm újfent az arcom. - Kérem – huzakodni nem szeretnék rajta, így ahogy alakul az eredmény, bárhogyan, megelégszem vele. Nagyon kedves és segítőkész és nem érzek mögötte rossz szándékot. Kiveszem a kezem a zsebemből, fel is tartom. - Nem, egyáltalán rá sem gyújtok, ha úgy szeretné. Csak egy megszokás, amiről éppen szokok lefelé – vagy szoktam, nem tudom. Az utóbbi napokban dobozszámra szívtam a cigit, addig elég volt napi egy-két szál. - Nem fogok horkolni – a nejem mindig ezzel ugratott, elválik, ha horkolni merek, mert tudta, nem vagyok horkolós. A szeretetének irónikus jele. - Öööö... mert mindegyik a volt falkámban van? – teszem fel kérdő hangsúllyal a válaszom. Hiába jártam-keltem máshová... és mert – Mert éppen a barátaim árultak el... A kabátot azért leveszem, hogy kényelmesebb legyen ülni. - Ha pihenni, vagy cserélni szeretne, ébresszen fel nyugodtan. Farkasom elégedetten kucorodik össze, s az álom hamar elnyom, sokat nem kellett volna ezek szerint bíztatni sem, hogy pihenjek.
Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy bedobom a "költözzünk össze" ötletemet, mert azok után, hogy sikerült megpuhítanom, lássuk be, nem szerettem volna, ha túl sokáig marad egyedül a saját gondolataival. Nem volt a pincsikutyám, akire folytonos felügyeletre szorult volna, de jobbnak láttam minél közelebb tudni magamhoz, mert ha már elkezdtünk valamit, kár lett volna, ha egy ilyen kis hülyeségen csúszik el az egész. Éppen ezért nem is hagytam annyiban és addig győzködtem, hogy neki is jobb, ha egy fedél alatt hajtjuk álomra a fejünket, hogy végül belement. Mivel hozzám hasonlóan ő sem hosszútávra rendezkedett be Anchorage vonzáskörzetében, az én "lakásom" volt az elfogadhatóbb. Bár kíváncsi voltam, mikor lakoltatnak ki, mert már hónapok óta birtokba vettem az elméletileg egy-egy éjszakára, megfáradt túrázóknak fenntartott helyet. Semmi olyasmiről nem volt szó, hogy csak azért költöztettem be magam mellé, mert annyira hiányzott volna egy női test látványa, érintése, sőt, azóta, hogy becuccolt, nem is tekintettem rá úgy, mint az első találkozásunkat követően és még csak jelét sem adtam neki, hogy benne volnék néhány kellemes percben, órában. A közös vadászaton túl egyelőre nem merültem mélyebb szintekre, jó néhány nap eltelt már azóta a bizonyos éjszaka óta, amikor is programot jelentettem be. Vettem magamnak a napokban egy autót, éppen ideje volt már, erdő-biztos kerekeken guruló, masszívabb járművet, azzal indultunk neki az erdőnek, amíg ki nem értünk az aszfaltos útra. Nagyjából fél órányi zötyögést követően kanyarodtam le az egyik benzinkútnál, holott a benzintank még bőven tele volt. Nem is azért jöttünk ide, hanem azért, mert finom kávét főztek a kávézóban és általában olyan alakok fordultak meg errefelé, akik hosszú útjuk közepette szerették volna kicsit kiereszteni a gőzt. Egyszóval; tökéletes terep a nézelődéshez. - Kávét, teát, vagy valami töményebbet innál? - tartottam neki az ajtót, mégiscsak így illik, aztán odabent a széket is kihúztam neki. Sajnos ezek az illemek túl mélyen belém voltak kódolva, hogy figyelmen kívül hagyhassam őket. - Azt hallottam, az omlett nagyon finom itt - ha már az otthoni reggeli elmaradt, ideje bepótolnunk. Én a magam részéről egy teát és egy híres omlettet kértem a kiérkező pincérnőtől, megvárva, amíg Hella is leadja a saját kívánságát és távozik a hölgy. Csak ekkor toltam félre az étlapot, hogy alkarral támaszkodva az asztalra hajoljak kicsit előrébb. - Nézz körbe kérlek és mondd el, hogy mit látsz - a szalvéta tartóval babráltam, tekintetem csak egy pillanatra emeltem a nőstényre. Kíváncsi vagyok, mit vesz észre először egy helyből, az embereket, a bútorokat, a hátteret, akármit. Már idefelé mondtam neki az autóban, hogy számítson rá, elkezdjük az első kis "leckénket".
Egyértelmű volt, hogy nem mondtam egyből igent, amikor azt mondta bútorozzunk össze, mintha lenne bármilyen bútorom is. Nem-nem kéretni akartam magam, hanem azt hiszem időre volt szükségem, kicsit egyedül akartam maradni a gondolataimmal, ő meg vélhetően ezt nem akarta hagyni, vagy tényleg már agyamra mentek a dolgok, hogy ilyet feltételezek. Pár napig viszont bírtam tartani magam, hogy nemet mondok neki, de végül beadtam a derekamat és a pár ruhám kíséretében odaköltöztem, hiszen nem igazán rendezkedtem még be, így sok cuccom nem volt. A medált viszont még mindig elrejtve őriztem, de nem viseltem emberi alakban se. Mintha csak képtelen lennék rá, ahogyan még mindig nem tudtam, hogy ennek az egésznek mi lesz a vége. Egyikünk se kereste a másik társaságát úgy, ahogyan az első alkalomkor tettük, amikor találkoztunk. Együtt vadásztunk, olykor közösen étkeztünk, vagy csak szimplán talán mind a ketten próbáltuk megszokni azt, hogy már nem egyedül élünk, hanem valakivel együtt. Ez semmi olyanról se szólt és talán még egy egyetemi koleszban is nagyobb lett volna az élet, mint itt jelenleg volt talán közöttünk, vagy ebben a menedékházban, de valahogy most még ez se zavart. Sőt, olykor inkább őrültem annak, hogy hallom a saját gondolataimat is, mert nem akartam még egyszer olyan hibába esni, hogy valaki „uralkodjon” felettem és teljesen megmondja azt, hogy mit tehetek és mit nem. Az utazást szinte csendben tettem meg, ha csak nem volt kedve túlzottan beszélgetni. A fejemet az ablaküvegnek döntöttem és úgy figyeltem a tájat, az erdőt, amint szép lassan egyre inkább magunk mögött hagytunk, hogy kiérjünk az útra. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen kis leckére utalhatott, de inkább egy jó nagy adag kávéára vágytam, meg valami ehetőre ételre. Mondanám, hogy meglepett a túlzott illeméve, de nem, vagyis még mindig kicsit képes voltam megilletődni rajta, de már egyre inkább kezdtem megszokni, hogy ő ilyen. Ebből nem tud engedni, még akkor se, ha esetleg tényleg sötétség is lappang mélyen legbelül benne. - Kávé teljesen jó lesz. – mondtam kicsit még mindig álmosan. Tegnap kicsit sokáig csavarogtam az erdőben, de mostanság egyre gyakrabban öltöttem farkas alakot, mintha csak így akarnék elrejtőzni a gondolataim elől, amikor éppen nem ő foglalt le. – Akkor legyen az reggelire, úgyis rég ettem már egyet. – mosolyodtam el, majd kíváncsian pillantottam körbe a benzinkúton, amikor pedig megérkezett a pincér, akkor türelmesen vártam. Ha nem adta le az én rendelésemet se, akkor megtettem én. Továbbra is kitartva a kávé és omlett mellett. A kérdésére felvontam kicsit a szemöldökömet amolyan, hogy ez most komoly? Végül sóhajtottam és ismét körbepillantottam, de nem volt szükség rá, hiszen pont az ablaküveg mellett ültünk, abban pedig sok minden visszatükröződött. – Leghátul jobbra a pasas valami rejteget és igazán izgul. Olykor pedig összenéz a középen ülő férfival. Azt mondanák mások, hogy idegenek, de tuti ismerik egymást és valamire készülnek. – pillantottam végül ismét Isaacra. Ha nem hiszi, akkor nézze meg magának, de a testbeszédük szerintem eléggé beszédes volt. Bár abban reménykedtem, hogy legalább a reggelit nyugiban megehetjük és ha távoztunk, akkor kevernek csak bajt.
- Akkor egy kávét, egy teát és két omlettet kérnénk - mosolyogtam kedvesen a pincérnőre. Ugyanolyan ez, minthogy kinyitottam előtte az ajtót és kihúztam a székét. Beivódott udvariassági szokások, amiket annak ellenére sem tudok kitörölni, hogy amúgy bizonyos esetekben igazi szörnyetegként vagyok képes viselkedni, mit sem törődve mások érzéseivel. Míg a reggelink készül, röpke kis bemelegítő feladatot adok a nősténynek, mit sem törődve a csodálkozásával, vagy a sóhajtásával. Megértem, ha nem tetszik, de ez a feladat, látnia kell, nem csak nézni és amúgy is fontosak lesznek a későbbiekben az itt lévők. - Igen, valóban rejteget valamit, bár kétlem, hogy baljós gondolataidnak lenne bármiféle alapja - közben kiérkezik az italunk, kedvesen mosolyogva köszönöm meg a bögrémet és kortyolok aprót bele, röpke szünetet tartva a mondandóm közepette, mintha tényleg csak az időjárásról cseverésznénk. - Izzad a homloka, ez ide látszik, idegesen igazgatja a nyakkendőjét, de ha jobban megnézed, az ülésen mellette egy szál virág pihen. Valószínűleg nem valami nagy attrakcióra készül, szimplán csak randevúja lesz - újabb korty tea, a bögrét pedig már-már mértani pontossággal teszem vissza oda, ahonnan felemeltem; az asztalon lévő barnás kör, mit előzőleg hagyott, tökéletesen mutatja a helyet. - No de mi lehet az az összenézés? A másik fickó feltehetőleg a haverja, teljesen nyugodtan ül, nem izzad, láthatólag egyáltalán nem izgul. Hopp, most, nézd! Azért mutatja neki a fölfelé fordított hüvelykujját - like jel, vagy mi a fenének hívják manapság -, mert drukkol neki. Benne vannak már a korban, feltehetőleg nehéz randipartner találni, nem árt, ha van felmentő sereg, aki kiszabadít, ha úgy hozza a helyzet - vezettem le a lehető legrövidebben a saját meglátásomat, amire a helyzet gyors felmérése után következtetek. Persze nyilván lehet, hogy téves a meglátásom, előbb-utóbb úgyis befut a hölgy, ha jól mértem fel a helyzetet, vagy kirobban valami akció, ha Hella meglátásai a helyesek. - Ó, köszönjük szépen! - érkezik meg a reggelink és mivel éhes vagyok, nem is vesztegetem további szavakra az időnket. - Jó étvágyat, kedves! - veszem kézbe az evőeszközeimet, hogy nekilássak a reggelinek. Néhány falat után szólalok csak meg ismét. - Mit látsz még? - kíváncsi vagyok, mi az, amit elsőre észrevesz még, hogy az előbbiek után jobban megnézi-e, amit lát, vagy kerek perec közli, hogy ő neki semmi kedve az ilyen hülyeségekhez és inkább hagyjam nyugodtan megreggelizni.
A rendelést meg hagytam neki, már kezdtem megszokni, hogy a régi hagyományokat és illemet még olykor, bizonyos esetben még mindig tartja. Fura lehet a mai világban, ahogyan még olykor farkasként is, de mi is olyanok vagyunk, mint az emberek. A saját kis szokásaink rabjai leszünk örökké, amíg a világ a világ. Nincs ezen mit szépíteni és egyébként is a farkasság ellenére is bírtam volna még aludni. Csendesen hallgatom azt, amit mond, miközben az italomat szorongatom, hiszen addig jó, míg meleg. Utána már nem lesz annyira zamatos, mint most. Bár lenne mit tanulniuk még ilyen téren, de hát mit is vár az ember egy ilyen helyen? Majd iszok egyet „otthon” is. Még mindig alig bírom elhinni, hogy tényleg összeköltöztem ezzel a hímmel. Kicsit kihajolok, hogy jobban lássam az illetőt tőle, majd sóhajtok egy aprót. – Csak nem ismerős érzés? Netán egykoron te is izgultál ennyire egy nő miatt, vagy netán több miatt is? – sandítok rá egy pimasz mosollyal az arcomon, hiszen nehezen tudom elhinni, hogy volt valaha hősszerelmes. Ha pedig volt, akkor biztosan hasonlóan lovagias lehetett, mint másban is az. A bögrém mögül pedig őt fürkésztem és az italomba rejtettem inkább mosolyomat, mielőtt még túlzottan a szívére venné a piszkálgatását. – Szóval most ezért jöttünk ide, hogy megnézzük egy felnőtt miként tud túltenni még egy béna tinédzseren is, aki hirtelen meg se bír szólalni, ha meglátja a kiszemelt nőt? – vonom fel kérdőn és kicsit unottan a szemöldökömet. Egyszerűen nem értem, hogy miért jó ez. – Egyáltalán miféle randi hely ez? Ennél még valami kis kávézó is szebb és jobb lenne, véleményem szerint. – teszem hozzá komolyan, de szerencsére pont érkezik is a kész reggeli. Az illata mesés, mosolyogva pillantok a pincérnőre és egy köszönömöt is elduruzsolok, mielőtt egy-két falatot el is tűntetnék, mert a végén még őt enném meg a hülye gyakorlata miatt. Tényleg ezért keltet fel? Ennél még egy vadat is izgalmasabb elkapni, mint embereket analizálni. – Jó étvágyat neked is! – mondok csak ennyit, mielőtt még megszólalhatna ismét, hogy a szavainak köszönhetően egy szúrósabb pillantást kapjon, majd alább hagyjak én is a reggelivel. Remek, szóval még nem végeztünk. - Egy férfit, aki éppen kísérti a sorsát, mert nem hagyja enni a társát. – kisebb grimaszt is kap a „kedves” szavaim mellé. Megtörlöm a számat, hogy újra kortyollak párat az italomból. – Azt, hogy rájuk férne egy kis képzés, hogy az igazi kávé milyen is. – tudom, hogy nem erre kíváncsi, de akkor is viselje el azt, amit kap, amiért egy ilyen helyre hozott és még korán fel is keltett ezért. Végül egy aprót sóhajtok és megrázom a fejemet is. - Mi értelme ennek? Miért akarod, hogy elemezzen a felhozatalt? – pillantok rá kérdőn, mert tényleg érdekelne, hogy mi ezzel a célja. Lesheti, hogy mikor folytatom a kis játékát addig, amíg nem válaszol a kérdésemre. Eleve a farkasom se viseli túl jól, hogy egy kis fiatalka ugráltat minket itt és űz velünk idióta játékokat.
- Nő miatt, randi előtt? Soha - teljesen biztos vagyok ebben, ugyanis.. nő végett soha nem éreztem ilyesmit. De hát a kérdés a nőkről szólt, éppen ezért hazugság sem savanyítja szavaimat. - Mit értesz több alatt? - érdekelne, mire is gondolt, amikor azt mondta, több miatt izgultam, nem értem, mire gondol, hát kérek szépen egy kis plusz információt, felvilágosítást. - Nem. És ha utánagondolsz, a kérdést sem tetted volna fel. Te választottad azt a párost, én csak pontosítottam az elemzésed. Fogalmam sem volt, hogy kik lesznek itt, amikor ezt a helyet választottam - adtam neki magyarázatot, szám egyik széle aprót rándult feljebb. - Itt szimplán csak elég sokféle ember fordul meg, hogy legyen bőven lehetőséget csemegézni közülük - megyek elébe egy újabb kérdésnek, miért is ezt a helyet választottam. Arról nem is beszélve, hogy teljesen semleges területen van, itt nem zargathat minket a falka és Anchorage is elég messze van. - Ne engem kérdezz, ebben egyet értük. Valószínűleg nem egy városban laknak, aztán ez a hely pont félúton van - dobtam be a saját ötletemet, mert erre tényleg nem tudtam volna pontos választ adni, csupán találgatás mindez. A kiérkező reggelinknek mennyei az illata, a teának nemkülönben, habár az első korty után hamar megállapítom, ócska áruról van szó és közel sem ér annyit, mint amennyit elkérnek érte. Szúrós pillantását látva nem tudom, hogy nevessek, vagy inkább a szemöldököm húzzam feljebb, mégis mire fel a nagy csodálkozása. Nem gondolhatta, hogy öt perc alatt letudjuk a dolgot, ha csak ennyi volna, nem is kellett volna ilyen korán felkelnünk és idejönnünk. Nem akadok fent a dac szülte válaszán, sőt, türelmesen várok, miközben falatozgatok tovább, hogy kapok-e normális választ, vagy ennyivel lerendezte a dolgot. Mindkét eshetőség beszédes, de nem mindegy, melyiket választja. - Hogy rangsorold őket, hogy válassz a felhozatalból - minden bizonnyal mindketten mást értünk a „felhozatal” alatt, lehet pusztán véletlen szóhasználat volt. Én egészen máshogyan tekintek rájuk, mint ő. - Hogy megtanulj ítélni és olvasni a jelekből. Hogy megtanuld, valóban nem minden az, aminek elsőre látszik - példának okáért az ő választott párosa, hiszen egészen mást látott bennük, mint ami a valóság, mint amit én vélek a valóságnak. - Hogy eldöntsd, melyik lenne méltó játékszer, melyiket adnád oda a benned szunnyadó vadállatnak, akivel már a múltkor volt szerencsém találkozni - teljesen nyugodtan szúrom a következő falatot a villámra és reggelizem úgy, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk, holott sokkal, de sokkal komolyabb témáról van most szó.
- Nő miatt? Hmm, ezek szerint férfi miatt már igen? Jobban izgulsz, ha netán férfit akarsz becserkészni? – csillant kíváncsiság az íriszeimben, hiszen más csak annyit mondott volna, hogy nem szokott izgulni randevú előtt, de ő kiemelte a nemet is, ez pedig nem igazán hagyott más lehetőséget következtetések terén. A kérdése felett pontosan úgy siklottam, ahogyan azt „tanítják”, hiszen az sokkal érdekesebb volt, hogy tényleg így van-e, ahogyan sejtetni engedte. - Aha, mert annyira lehetetlen valakit idehívni, ha annyira akarja az ember. – sandítottam rá, majd ki az ablakon át. Figyeltem az érkező autókat, családokat, magányos utazókat. Mintha csak meg akarnám érteni, hogy a tankoláson kívül miért idetérnek be az emberek enni, inni és társai. Ennél még az útmenti éttermek is jobb helyek. – Ha már annyira van mindenről véleményed, ezért gondoltam megkérdezlek erről is. – szavaim mellé pedig egy kisebb grimaszt kapott válaszul. Az étel legalább a helyhez képest jó volt, mondhatni megváltás volt ezen a korai reggelen, és az egész helyzethez képest. Egyszerűen csak egy kis csendre vágytam, arra, hogy nyugodtan megigyam az italomat, elfogyasszam még melegen az ételemet, majd pedig hagyjon mára mindenki békén. Nem volt igazán ínyemre ez a hely, se a feladata. Választ pedig továbbra se kapott, mert roppantmód nem tetszett a farkasomnak se, hogy egy fiatalka akarja megmondani, hogy mit tegyünk. Talán ha megadom amit kér, akkor lehet a farkasom lenne az, aki kimutatná a foga fehérjét, de a legrosszabb az egészben talán az lenne, hogy meg se próbálnám megállítani benne. Amikor úgy említi őket, hogy felhozatal, akkor kicsit feljebb szalad a szemöldököm, hiszen a felhozatalt én akkor használnám, ha terveim lennének valakivel, netán meg akarnám ölni, vagy csak rávenni valamire. Érdeklődve szúrok fel egy újabb falatot a villámra, miközben várom a folytatást. – Szóval erre menne ki a játék? Kit ölnék meg? Nos, talán akkor nem is kell messzire menni, mert itt ül velem szemben. – pillantottam rá egy kisebb hamiskás mosoly keretében, hiszen maximum csak félig volt hazugság a feleletem, lehet tényleg megtenném egyszer, de mielőtt felelhetett volna, azelőtt az ajtó újra nyílt. Kíváncsian pillantottam oda, majd lopva, akár üvegnek köszönhetően, akár másképpen figyeltem az elvonuló családot, majd visszapillantottam a hímre. – Azt a férfit, aki most jött meg. – nem fűztem hozzá magyarázatot, ha elég okos, akkor úgyis látni fogja ő is a jeleket. Azt, hogy a gyerekek miként félnek az apjuktól, a nő miként pillant rájuk aggódva és húzgálja a kabátja ujját, mintha takargatni akarná az alatta lappangó esetleges foltokat? Túlzottan a saját bosszúm miatt választom őt? Nem kizárt, de mégis úgy érzem, ha igaz a gyanúm, akkor örömmel tépném ki a torkát.
- Nem szokásom becserkészni sem férfit, sem nőt - diplomatikus a válaszom, a röpke, művi mosolyom nem különben. - Legalábbis nem úgy, ahogyan arra te gondolsz - pontosítok picit, hiszen szoktam becserkészni férfit és nőt egyaránt, de inkább úgy, mint ragadozó a prédáját, nem úgy, mint szerelmes kiskamasz a legjobb lehetőséget. - Túl sokat nézel ki belőlem, Hella - mosolyodtam el újfent, habár ez már nem volt annyira mesterkélt görbület. Ennyire azért nem vagyok elvetemült és beteges, hogy egy komplett színészi gárdát iderendeljek. Egyszerű emberek ülnek rajtunk kívül a kávézóban, akiknek szintén éppen erre volt dolguk, vagy erre esett a választásuk. - Kérdezni sosem bűn, habár érdemes előtte gondolkodni is kicsit - semmi vádló, vagy kioktató éle nem volt a szavaimnak, tényként közöltem mindezt, ugyanazzal a mosollyal, amiből már kapott ma; semmi öröm, vagy jókedv nem ült a vonásaimon, a jól betanult mosoly volt ez is, egy régi, előkelő generáció maradéka. Ha tudnám, miféle gondolatok pörögnek a fejében, egyből kijavítanám, hogy bizony ő volt, aki először említette felhozatalként az itt jelenlevőket, én csupán az ő szóhasználatát vettem át, de mivel nem tudom, hát kijavítani sincsen lehetőségem. - Mindössze arra megy ki a játék, hogy megtudjuk, mik az első reakcióid. Mit veszel észre először, mit figyelsz meg, mi hívja fel magára a figyelmed, mi az első gondolatod, ha meghallod azt a szót, hogy „felhozatal”. És lám, itt is van a válasz - mutatok felé felfelé fordított tenyérrel, ezzel célozva arra, éppen az előbb mondta ki. Kit ölnék meg? - Senki sem mondta, hogy gyilkosságról volna itt szó, mégis ez volt az első gondolatod - próbálok rávilágítani a nyilvánvalóra. Arra megmár nem reagálok, hogy engem ölne meg, ha annyira akarná, már régen megtette volna és nem ücsörögnénk itt egymással szemben, nem költözött volna be hozzám és nem is bólintott volna rá a szavaimra azon a különös éjszakán. - Szóval önkényes igazságosztó - bólintottam aprót, előhalászva a pénztárcámat a kabátom belső zsebéből és néhány bankót dobtam az asztalra. - Gyere, menjünk - álltam fel az asztaltól és bíztam benne, hogy követni fog. Ha követett, kiléptem a kávézóból és a saját autónkhoz léptem. Ha nem jött utánam, hát megvártam idekint. - Várj meg itt - kértem tőle, hogy aztán visszamenjek a kávézóba, mindenféle magyarázat nélkül hagyva őt hátra. Az ablakon keresztül láthatta, ahogyan a kiválasztott férfihoz lépek és szóba elegyedek vele. - Elnézést, uram. Ha jól láttam, öné az a régi Ford odakint, ugye? - mutattam kifelé, a férfi pedig bólintott, hát folytattam. - Az előbb valaki megpróbálta feltörni, de nem tudom, időben értem-e oda. Talán nem ártana egy pillantást vetnie rá - sietve léptem odébb, ahogyan a megtermett férfi dühösen, káromkodva pattant fel az asztalhoz, levágva a szalvétáját a falapra. Magában morogva indult meg kifelé, én pedig sejtelmes mosollyal a képemen indultam meg utána. ~ A tiéd ~ szökött a két szó a nőstény gondolatai közé. Az ő döntése, mit tesz, mihez kezd a helyzettel. Hagyja kicsúszni az ujjai közül, netán igazságot szolgáltat, vagy megfenyíti az idegent; teljes mértékben rábíztam. Itt a választottja, érdekelne, melyik opciót választja, hajtja-e még a bosszúja, motiválja-e a család „megmentése”. Csak rajta múlik, mihez kezd, én megtettem az első lépést és tálcán kínálom neki a lehetőséget.
- Akkor pontosabban kérdezem, nem veted meg egyik nemet se? – ez volt burkoltam a lényege az egésznek, de ha így nem megy, akkor nem most lett belőlem szendelány, aki ne merne nyíltan is rákérdezni. Nem érdekel, hogy miként szerzi meg őket, de az igen, hogy tényleg így van-e és ha igen, akkor kimondja-e. Ma már jobban elfogadott az ilyen, de még mindig talán nem annyira, mint kellene. Engem pont nem érdekel, hogy ki kivel találja meg olyan értelemben a közöshangot. Az pedig, hogy mennyit is nézek ki belőle nem érdekel, így nemes egyszerűen megrántom a vállaimat. Inkább nézzek ki belőle többet, mint lebecsüljem és utána meg pont ennek köszönhetően esik bajom. Én is jobb szeretem, ha engem lenéznek és utána ebből fakadóan kerülnek szorult helyzetbe. Felvonom a szemöldökömet, amikor litániába kezd. Könnyedén kiül az arcomra, hogy nem igazán érdekel az, amit mond. A helyzettől és a kedvtől is függ sokszor az, hogy mit is veszünk észre először, vagy éppen a vágyaink is befolyásolhatnak, így szerintem nem azon fog múlni, hogy milyen is vagyok, mert most itt megfordulunk és teszünk egy próbát. Ahhoz azért több helyzet kellene és akkor ki lehetne ismerni, de még akkor se biztos. Szavaira végül elnevetem magam. – Farkasok vagyunk és mellé még eléggé morcos kedvemben is vagyok, így szerintem annyira nincs semmi meglepő, hogy egyből kajára gondolok, ha ezt a szót használod. – rántom meg a vállaimat, mert mint mondtam sok apró tényező befolyásolja azt, hogy mire is asszociálunk egy-egy szóra az adott helyzetben. - Mintha nem mindenki az lenne. – ejtem ki kicsit megvetve ezt a párszót. Ne adja se ő, se más a szentet, mert mindenki a maga javára hajtja a legtöbb esetben a malmot. Szeretünk mi bíráskodni a magunk módján, azt hinni, hogy mi nekünk van mindig igazunk és mindent jobban tudunk, mint mások. Aprót sóhajtok, de nem mozdulok meg egyből, előbb még kiiszom az italomat és csak utána indulok el, hogy kövessem. Most éppen mit fog csinálni? Egy újabb idióta teszt. Neki dőlök a kocsinak, összefonom a karomat és várok. Persze, hogy követem a pillantásommal, ahogyan hallom a beszélgetést is, majd pedig elmémben csendül a hím szava. Habozok, de végül elindulok. - Mr Seggfej, én voltam az, aki megpróbálta elkötni a kocsiját. – mutatkozom be pontosan annyira kedvesen, mint várható, amikor pedig indulatosan fejezné kis a köszönését, akkor csak elkapom a kezét és megszorítom pontosan annyira, hogy csontja törjön el. Majd magamhoz rántom. – Szerintem beszélgessünk kicsit. – a hímnek viszont csak annyit mondok, hogy ne merjen követni minket. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, mennyi időbe is telt kihúznom a férfiból, hogy mit is szokott tenni a családjával, hogy ugyanazt a kedvességet megtapasztalja ő is, majd rávegyem arra, hogy meg ne próbáljon még egyszer ártani bármelyiknek, mert akkor tuti, hogy megtalálom és az lesz az utolsó napja, hogy láthatta a napot felkelni. Végül pedig magára hagyom, mert hirtelen még az se érdekelne, hogy feljelent, de szerintem van akkor pöcs – már bocsánat- , hogy ne merje bevallani, hogy egy nő intézte elennyire. Az is kész csoda, ha tényleg még valaha járni fog, vagy nem lesznek rémálmai, pedig még a farkasomat se mutattam meg neki, de nem sok ép testrésze maradt, maradjunk ennyiben. Megigazítom kicsit a ruhámat, miközben elindulok vissza, megtörlőm az arcomat is, majd Issachoz sétálok. - Kérem a telefonodat, meg egy zsebkendő is jól jönne. – ha pedig megkapom mind a kettő, akkor kicsit megtörlőm a kezemet, majd a mentőket felhívva adom elő az ártatlant, majd a földre dobva megtaposom. Nem szép dolog, de ő hozott ide, így saját hibája, hogy a készülése elhalálozott. Nem vágyom arra, hogy bemérjenek utána. – Szóval merre tovább?
Kezdőlap
