[ Nia & Rocky – Egy gyilkos nyomában ]

A vizsgálgatásommal érzem, hogy rendesen összezavartam. Felemásak az érzései velem szemben. Ez lehet jó is, meg rossz is, de nem igazán ezt kellett volna elérnem. Elkapott a játékos kedv és szórakoztam vele. Ha ezzel magamra tereltem a gyanút, azért csakis én vagyok a bűnös és nem más. Mindenesetre lovagiasságot mutattam és ettől a végkicsengés mindenképpen pozitív. A nőknél sokat számít az ilyesmi. De Nia nem egy átlagos nő. Sokkal érzékenyebb, finomabb, ami a megfigyeléseit illeti. Szóval vegyülni fog oda valami, amit nem tud megmagyarázni...
Mindegy, most már ezt megcsináltam így, ahogy csináltam. Tanulok az esetből és igyekszem jobban koncentrálni a feladatra. Azt hiszem, még mindig kevesebb bajt okozok így, mint egy vérengző fenevad, aminek magam is a nyomában vagyok. Na igen, eddig nem sokat értem el. Megtudtam, hogy a zsaruk nem hivatalosan nyomoznak, ami jó jel. Ezek szerint a szabályos eljárás kereteibe nem fért bele ez a benzinkutas eset. A csaj meg nem viszi előrébb az ügyet, mert eltüntettem a nyomot. Köztem és az idegen között pedig semmiféle kapcsolatot nem találhat, mivel én sem tudom, ki az illető. Azt meg nem nyomozhatja le, hogy farkas vagyok. Meg kéne figyelnie ehhez, amit előbb-utóbb észrevennék és gondoskodnék róla, hogy ne legyen eredmény. A megköszönésre csak biccentek és kap egy kézfogást is. Érzem, hogy nem csak udvariassági formulát mutat be, hanem tényleg sokat jelentett neki a segítség.
Az ékekkel beülök a kocsimba, ami egy nagy zöld Dodge, semmi luxussal, de tisztán és ápoltan. A helyükre teszem őket a kesztyűtartó alá. Meggyőződöm róla, hogy a szatyrot nem látni. Nem hinném, hogy Nia idejönne, de nem szeretnék véletlenül lebukni egy ilyen bénázással. Majd lesz még óvintézkedés, csak nem most. Hallom a lépteit, hogy távolodnak. Utánanézek és látom, hogy a mosdó felé megy. Oda majdnem mentem én is, de végül elvetettem az ötletet. Nem a szükség szólított volna, hanem az egyik terv része lett volna, mint búvóhely. Ha Nia magánhagyta volna a kabátot, akkor vetettem volna be a közönséges farkasalakomat, amiben nem félembernek, hanem állatnak látszom és eljátszottam volna, hogy az erdőből jövök és oda rohanok vissza. Valójában a mosdóban vetkőztem volna le előtte és láthatatlanul oda is tértem volna vissza, hogy utána simán kisétáljak vissza a kocsimhoz. Az átváltozás ennyi év után már gyorsan megy, de a szétszakadó ruha problémáját még senki nem oldotta meg... Végül tudtán kívül rendezte el nekem a helyzetet a nő sokkal egyszerűbben. Már el is mehetnék, de kéne még tudni ezt-azt a helyről. A tulajtól is szerezhetnék infókat. Vagy Niától, mert ő mindent tud, de nagyon gyanús lenne, ha elkezdeném kérdezgetni tőle, hogy miért is jött ide. És mikor meg akarná mutatni a bizonyítékot, az lenne a legfurább helyzet. Bár...meg lehet magyarázni. Most már volt azóta pár helyen. Az autó egyik oldalán, másik oldalán, mögötte, odabent. Még azt is rá lehet fogni, hogy valahogy kicsúszott a szatyorból és a cipzár nem volt rendesen felhúzva, aztán potty bele a kagylóba. A csatornázási műveket már csak nem riasztja... De ha mégis képes rá és nem találják meg, az is teljesen reális. Bilétát keresni a szennyvízvezetékben majdnem olyan, mint tű után kutatni a szénakazalban.
Megvan, mit teszek. Most jön a következő óvintézkedés. Amíg bent van és nem lát, addig lehajolok és a szatyorból kiveszem a bilétát. Ezt is alacsonyan teszem, hogy ne lássa senki, mi van a kezemben. Berakom az egyik szendvicsbe, ami nálam van. Az uborka és a sült hús között lesz. A szatyor meg azt hiszem, nem egy különleges valami. Kiszórom a koszt, ami benne van, ide a kocsiba. A tasit meg begyűröm az ülés hajlatába úgy, hogy egyáltalán ne lehessen látni. Bérelt kocsi, valaki begyűrte oda és ott felejtette. Tökéletes. Úgysem látja meg, de azért kitaláltam egy magyarázatot.
Elkezdek pötyögni a gps-en és közben látom, hogy most ér ki a nő a retyóról. Nagyon gondterhelt fejet vágok, mintha nagyon nem találnám az utat. Itt a várostól délre van egy hotel, a Fountainhead. Az alibim szerint odamegyek és kiveszem egy napra, hogy megnézzem, milyen. Ez nem ipari kémkedés, nem az igazgatóhoz török be a következő évi tervekért. Csak kíváncsi vagyok rá, mint utas, hogy hogy szolgáltatnak. Akár el is tudnék tévedni, ha nagyon nem figyelek. A gps-t nagyjából tudom kezelni, mert foglalkoztam vele, de emlékszem, hogy elsőre pokoli nehéz volt. És most is utálom. A jó öreg kihajtható autóstérkép még mindig jobb. Nyomogatom, keresem, hogy melyik lesz a helyes út. Nem olyan nehéz elrontani, hogy mikor már majdnem megvan, minden visszaálljon alaphelyzetbe és kezdhessem elölről. Nem a mi generációnknak való az ilyesmi. De épp ez a lényeg. Ha Nia észrevesz, akkor talán megesik rajtam a szíve és segíteni akar. Úgy sejtem, informatikából jobb, mint én. Megmutattam, hogy tudok kereket cserélni, de egy képernyőn nézni és keresni a világot egész más. A műszaki véna sem univerzális, az emelő és a gps ég és föld. Közben pedig beszélhetünk arról, ki merre megy és miért. Így végülis kihúzhatom belőle, amit még akarok. Akkor most szerencsétlenkedek a gps-szel és reménykedek, hogy beszól az ablakon segíteni.

[ Nia & Rocky  – Egy gyilkos nyomában ]

A mosdóból kiérve egyenesen Tűzbogár felé indultam. Azt hittem, mire végzek, addigra Stephen már az utakat rója. De tévedtem. Még ott találtam. Zöld Dodge-jában ücsörgött a parkoló másik oldalán.
Ahogy keresztülhaladtam a parkolón, láttam az arcát. Vonásai árulkodóak voltak. Egészen tanácstalannak tűnt, mint aki azon agyal, mi tévő legyen. Már-már elkeseredettnek gondoltam. Jééé! egy ilyen erős és megtermett ember tud ilyen ábrázatot vágni?
Azok után, amit értem tett, az a legkevesebb, ha megkérdezem, minden rendben van-e. Hátha olyasmi problémája akadt, amiben talán én is tudok segíteni.
Irányt változtattam, és a Chevy helyett Stephen felé sétáltam. Teljesen gyanútlanul. Láthatta, ahogy egyenesen felé közeledem. Arcomon bájos mosoly ült.
Mikor odaértem a kocsija mellé, ha nem volt lehúzva az ablaka, finoman megkocogtattam az üveget, de ha le volt engedve, akkor szélesre görbülő ajkakkal beköszöntem. Kezdtem mókásnak találni, hogy folyton összeakadunk valamiféle apropóból.
- Helló megint, Mr. Chesterton. Csak nincs valami gond? - kérdeztem rá kertelés nélkül. Nehéz lett volna nem észrevenni azt a kálváriát, amit a mimikája produkált.
Reméltem, hogy nem érti félre, tényleg csak a vegytiszta jó szándék vezérelt oda hozzá. Eszembe nem jutna kikezdeni vele, az apám lehetne. Meg aztán, nekem ő túl zárkózott és változékony, mint az időjárás.

[ Nia & Rocky – Egy gyilkos nyomában ]

Bűvölöm ezt a nyavalyát és hallom a közeledő lépteket. Éreztem a zavartságot. Ez nem jó, nem akarom még jobban összezavarni. Biztos nem érti, mi a fenét csinálok itt még mindig. De láthatja. Vacakolok a gps-szel. Mikor már láthatom is, akkor sem nézek fel, csak böködöm a szerkezetet, mint aki nagyon koncentrál. Az üveg le volt húzva, úgyhogy beszólhatott rögtön. Mikor már nagyon közel volt, akkor néztem oda. Ekkor már mintha kifejezetten vidámnak éreztem volna. Igen, vicces, mikor az öregek próbálkoznak a modern technikával. Ránézek kissé meglepetten, mintha nem számítottam volna arra, hogy megint találkozunk. Nem is kellett volna számítanom erre - ha nem én provokáltam volna ki. Így szólok:
- Üdv, Nia! Csak keresek valamit a gps-en.
Ezzel vissza is nézek és csinálok valami bénázást. Mondjuk túl nagyot húzok a kezemmel, ez jó lesz. Már egy másik államot mutat a térkép, tökéletes. Sóhajtok és próbálom visszaterelni az eredeti állapotra, de elrontom. Elkezdem megint bepötyögni a szálloda nevét úgy, hogy Nia is lássa. Egy ujjal, lassan, mint akinek már nagyon elege van. F, o, u, n, t, a, i, n, h, e, a, d, H, o, t, e, l. Kiadja és most nyomok meg valamit, ami miatt kicsit gondolkozik a gép. Hátradőlök és közben a nőhöz beszélek aggodalmaskodó, de egy picit már könnyedebb módon:
- Fuhh, talán most. Hiába, ez nem Fairbanks. Az otthoni térképen olyan egyszerűnek látszott... Maga nem erre megy, ugye?

[ Nia & Rocky  – Egy gyilkos nyomában ]

Ahogy ott állok a Dodge mellett, megmozdult bennem egy érzés, egy gondolat, majdnem, mint egy halk vészcsengő. Most mi van? Kerülgetjük egymást? Ez az egész helyzet egyszerre volt furcsa és vicces. Azt már régen megtanultam, hogy ezekre a belső szikrákra érdemes nagyon odafigyelnem, mert jól súgnak.
Méghogy egy pasi, aki nem ért a GPS-hez. Cö-cö. Akár azt is feltételezhetném, hogy fel akar szedni, csak még adja itt nekem a technológiaellenes ludditát.
Stephennek annyira teátrális volt a hozzá nem értése, meg az arcjátéka, hogy majdnem kibukott belőlem; nagyon béna próbálkozás, ha így akarja megszerezni a telefonszámom.
De hallgattam. Egyrészt mert nem akartam beégni, másrészt mert nem vetettem el azt a lehetőséget sem, hogy a „tata” tényleg nem tudja kezelni a GPS-t. Minden esetre nem az volt az első gondolatom, hogy a technológia kifog az öregen.
Okos fickónak tűnt. De még mindig a parkolóban dekkolt. Én meg okos lány vagyok. Sanszos, hogy rám várt. Tisztában vagyok a nőies adottságaimmal, és mint tudjuk, vén kecske is megnyalná a sót. A módszere alattomos. Irányítani akar, érzem. A szenzoraim pokoli kifinomultak, elvégre bűnözőket kerítek kézre nap, mint nap. Jól ismerem az embereket. A pasikat meg pláne. Az egészséges gyanakvás még sosem ártott.
Érdeklődve figyeltem a műsort. Kis híján kibuggyant belőlem a nevetés. Az ajkaimat össze is szorítottam, és ugyanebben a minutumban lehajtottam a fejem kissé, majd visszanéztem a GPS kijelzőjére. Onnan aztán Stephen arcára sandítottam.
Tisztán láttam mit pötyögött be úticélnak. Fountanhead Hotel.
A kérdésre megráztam a fejem.
- Nem, nem arra megyek. – válaszoltam kedvesen, mindenféle gunyoros mellékzönge nélkül. – Segítsek beállítani? – tudakoltam. - Úgyis jövök eggyel.
Türelmesen megvártam a ketyere következő lépését, hogyan reagál Stephen ügyetlen ujjainak utasítására.

[ Nia & Rocky – Egy gyilkos nyomában ]

Ühüm. Hülye. Túl átlátszóan csinálom. Most már tényleg felvonultatok mindent, amit egy amatőr színjátszó társulat legszerencsétlenebb tagja tud. Már furcsállja a dolgot, átlát a szitán. Érzem. És ugyan miért csinálnám ezt? Hogy felszedjem. Csinos csaj, biztos minden nap megtörténik vele. Minden nap...naponta többször is. Tuti, hogy a zsaruk imádják. Érzem, a feszültséget, de ez valami örömteli feszültség. Nevetne. Nem akar kiröhögni. Ja, elvégre segítettem neki kereket cserélni. Most az az egyenes út, hogy már tök jól megy a gps és végre kiadta, amit akartam, de ha már "véletlenül" idecsábítottam, akkor dumcsizzunk. Tipikus csajozós módszer, a bénábbik fajtából. Beleférne, hogy az én koromban már csak ilyenekhez lehet folyamodni. Nia már eddig is érzett sok mindent, de erre nem vevő. Nem is bánom, mert azt hiszem, csak akadályozna. Később eszmélne rá mindenre és az még veszélyesebb. Nagyon okosan felelt. Csak arra, amit kérdeztem, de nem árulta el, valójában hova is megy. Ránézek és bólogatok, mintha tényleg nem érdekelne, hova megy. A gps ekkor villan egyet és már látom is a hotelt jelölő pontot. A szövegelés nincs beállítva, nem szeretek egyoldalú kommunikációt folytatni egy ilyen masinával. Írja ki, én elolvasom, az elég. Meg tudom jegyezni. Vagy ha nem értem, akkor kinagyítom, piszkálom, de előbb-utóbb megvan az infó és az már nem esik ki a fejemből. Csak zavar, hogy ez olyan valami, amit nem tudok az orrommal kiszagolni.
- Végre! Már nem kell, köszönöm. Csak kérette magát, de aztán rájött, mi kell neki - mondom egy sejtelmes mondattal és egy félmosollyal. Igen, most a csajozós vonalon megyek tovább. Kicsit tartok tőle, hogy nem fog jól állni, legalábbis Nia előtt nem. Ha most nyíltan kiröhög, akkor legalább egy gátat leromboltam. Bár szerintem ennek már semmi értelme, de legalább oszlassuk el a gyanút és emlékezzen rám, mint egy kiéhezett negyvenesre. Ritka okos nő. Meg kell hagyni, ritka okos. Én meg öregszem és alaposan át kell gondolni minden mozzanatot, amit ma elrontottam...

[ Nia & Rocky  – Egy gyilkos nyomában ]

Stephenre úgy tekintek, mint férfira, nem mint bűnözőre. Nem tudhatom, hogy kizsebelt. De a próbálkozása veszett átlátszó, bármi is a célja ezzel az egésszel.
A motivációit nem ismerhetem. Egyelőre. Ám a hanglejtése, a szóhasználata, az arcizmainak a játéka, a szemmozgása, a komplett viselkedési mintái sok mindent elárulnak.
Változékonysága arra enged következtetni, hogy játszik, mint a macska az egérrel, vagy mint a pók, amelyik arra vár, hogy a légy belerepüljön a hálójába. Stephen szeme sem áll jól. A pillantása sunyi és éles. A fickóban van valami… hümm… ragadozó jelleg. Igen, ez az. Ragadozó.
Kinézem belőle, hogy baromi nagy nőcsábász. Hozzáteszem, egyértelműen nem a humorával hódít.
Nem sajnálom az időt arra, hogy segítsek neki. Szívesen viszonzom a kedvességét, de a tisztes távolságot megtartom, mint nő.
Aha… Most meg úgy beszél a hirtelen megtáltosodott GPS-ről, mintha személyiséggel rendelkező élőlény lenne. Nem is olyan rég még ez a férfi röhögött ki azért, mert nevet adtam a verdámnak. Értem én, hogy pánikszerűen próbálja menteni a menthetőt.
„Rájött mi kell neki.” Ennél a pontnál azt hittem hanyatt esek.
Vigyorogva csóváltam meg a fejem. Ez az a tipikus „Lebuktál öregem.” vigyor volt. Az őszintébb fajtából. Rövid nevetést hallattam mellé. Nem bírtam elfojtani. Stephen annyira amatőr volt, hogy azt már tanítani kéne. Kezdett egy nagydarab, béna tinire emlékeztetni, aki az első nőjét próbálja becserkészni.
Tudtam, hogy tudja min vihogok.
- Hát… nincs mit. Adjon neki nevet, hátha attól szófogadóbb lesz.
Nem terveztem a fickó kocsija mellett ácsingózni, nem akartam semmit tőle. Biztosra vettem, hogy oda fog találni a hotelhoz. Ideje volt elpályázni.
- Akkor én megyek is. – néztem mosolyogva a szemébe. – Viszlát, Mr. Chesterton.
Ha mást nem akar, magára hagyom, és visszasétálok Tűzbogárhoz.

[ Nia & Rocky – Egy gyilkos nyomában ]

Egyre inkább érzem a gyanakvást, hogy sejti, valami olyanra készülök, ami neki nem lesz jó. Egy kicsit tart tőlem, de kíváncsi is. A kétértelmű mondatot úgy csavarja ki, mintha csak a gps-re gondolnék. Pedig tudom, hogy értette. Lehetetlen, hogy pont ő, egy ilyen értelmes nő ne értse a célzást. Elengedi a füle mellett nagyvonalúan és visszafordítja a fegyveremet. Brilliáns. Tényleg. Leiskolázott, amíg én szórakoztam. Kiröhög és csóválja a fejét. Legszívesebben én is ezt tenném most. Majd vezetés közben lesz időm gondolkodni. Például azon, mit kezdjek ezzel a nővel. Itt most nem ölhetem meg, akármennyire is szeretném. Ha az egész benzinkutat felrobbantanám és elmenekülnék, akkor is maradna utánam nyom. De már tudok róla pár dolgot, ami elég ahhoz, hogy hamarosan megtaláljam. Először Tűzbogarat iktatnám ki. Aztán azt, aki a legfontosabb neki az életben. Úgy érzem, ez nem az apja, akivel az előbb beszélt. És utána jöhet a nyaktörés vagy hasonló finomság. Kicsit személyessé vált már ez az ügy és lehet, hogy inkább aludni kéne rá egyet. A helyzetet egy kedves mosollyal oldom meg. Nem intek, csak elköszönök:
- Akkor még egyszer jó utat! Viszlát!
Visszafordulok a kormány felé és azonnal indítok is. Irány a Fountainhead. Tényleg oda fogok menni, bár ezt Nia talán nem tudja meg. Hacsak nem kezd utánam nyomozni. Erre pedig nagy esély van. Hülye, hülye... Öregkoromra tényleg összekeverem a munkát a szórakozással? Vagy csak azért, mert egy csinos nő állt előttem? Nem akarnám bevallani, mert kételyeim vannak azzal, hogy mik sülnek ki az ilyenekből, de lehet, hogy ez is benne volt. Akkor most számoljuk a fehér csíkokat az út közepén, figyeljünk, de közben gondoljuk át a folytatást...

/ Köszönöm a játékot! /

[ Nia & Rocky – Egy gyilkos nyomában ]

Becsületes, rendes lány vagyok. Stephent nem akartam hitegetni, és nem adtam alá a lovat incselkedő válaszreakciókkal. Mértéktartó viselkedésemből rájött, hogy jelenleg nem vagyok vevő a flörtre. Szerencsére nem próbálkozott többet.
Naná, hogy értettem a kétértelmű beszólást a GPS-szel. Egy olyan nő, aki belement volna Stephen játszadozásába, csábos szempilla rezegetés közepette kérdezett volna vissza: „Igeeen? És mi kell neki?” Egyenes út egy hotelszobába.
Wááá! Előbb köpök fel és állok alá, minthogy így viselkedjek.
Elbúcsúztam, és eljöttem a Dodge mellől. Beültem Tűzbogárba, az ajtaját becsuktam. A biztonságiövet még nem csatoltam be.
Stephen ez alatt indított és elhajtott a parkolóból.
Egy kis idegesítő, nyugtalan hang egyre ott duruzsolt a fejemben, hogy nézzek bele a zsebembe indulás előtt, még egyszer, utoljára. Hogy a hang elhallgasson, engedtem ennek a sürgető belső késztetésnek.
Zipzár le, szatyor ki. Összevontam a szemöldököm, ahogy tudatosult bennem, hogy ez nem ugyanaz a szatyor. Kapkodva bagyuláltam szét. Üres volt. Se biléta, se a papírzsepi, amivel beletettem.
Ne! Ne! Neee!!!
Vér szökött az arcomba, elöntött a forróság. Egy pillanat alatt rohant át rajtam az érzelmek egész skálája. Riadalom, kétségbeesés, düh. Nagyon nagy düh. Hirtelen lefolyású dolog volt, ahogy a gondolataim meglódultak.
A bizonyíték eltűnt, és Stephen volt az egyetlen, akivel érintkeztem azóta, hogy beszéltem a tulajjal és tankoltam. Szemtanúja volt a „kincskeresésnek”, és annak, ahogy megtalálom. Ezeknek a körülményeknek az ismeretében a fickó a mímelt dolgaival, a kiszámíthatatlanságával határozottan gyanússá vált. Rohadtul pipa voltam. Átvert és meglopott.
Nem tudom mikor és hogyan tette, nem láttam, de 100000%, hogy ő volt, és rá fogok jönni hogyan csinálta.
Minden esetre nem fogok látványosan fel-alá rohangálni a parkolóban, meg a mosdóban, hogy végignézzem azokat a helyeket ahol a délelőtt folyamán megfordultam. Felesleges idő- és energiafecsérlés lenne. Nagyon jól tudom merre jártam és mit csináltam. A kabátzsebemhez nem nyúltam azóta, hogy a kávézó mögött beletettem a bilétát. A zipzárja sem csúszott le. Az sem magyarázat, hogy elkeveredett a szatyrok közt, mert direkt üres zsebbe rejtettem. Tudom! Emlékszem! Nem vagyok hülye.
Újabb kérdések merültek fel. Stephen miért tette? Biztos nem viccből. Takarít a gyilkos után? Mi indoka lenne? Talán tettestárs? Vagy úgy… Az is megeshet, hogy összedolgoznak. De nem Stephen a keresett személy. A gyilkos – a moteltulaj leírása alapján - egy huszonéves, sovány arcú fiatal srác. Feltehetőleg rövid barna hajjal. Stephen sokkal nagyobb darab ember, az arca erős, markáns és idősebb.
Sok a hiányzó láncszem. Csak találgatok. De Stephen meglovasított egy tárgyi bizonyítékot. Ez a rendőrséget is érdekelni fogja, nem csak engem. A fickó szintet lépett. Bűnözővé avanzsált a szememben.
Ha képes volt lopni, vajon mire képes még?
Az egész helyzet, és az ügy, aminek az okán szaglásztam, új fénytörésbe került. Stephen eltüntette a bizonyítékot, és ez csak még inkább alátámasztja, hogy belenyúltam valami fontosba. Stephennek ez a biléta valamiért szívügye.
Az agyam lázasan zakatolt. Menetrendszerűen érkezett egy új ötlet, ami megnyugtatott. Nincs minden veszve. Eltűnt a biléta. Na és? Van még a bizonyítékból. Mr. Parker rajta ül. Jól jönne az erősítés. Egy jelvény. Azonnal értesítenem kell Huston hadnagyot. Neki van hatalma elkobozni a tulajtól Sparky nyakörvét. Nincs mese. Mr. Parkernek meg kell válnia tőle, nem tarthat vissza egy terhelő bizonyítékot.
Mély lélegzetet vettem és hosszan kifújtam. A kezembe kaptam a mobilom, hogy hívjam a hadnagyot. Csak egy gombnyomás. A száma gyorshívón van. Míg kicsengett, volt pár másodpercem átgondolni mit is mondjak neki.
- Helló, hadnagy, itt Nia. – szóltam bele a telefonba, amint a vonal másik végén felvették. Köszönni sem maradt ideje, úgy hadartam. – Itt vagyok a kinti benzinkútnál Anchorage felé. jó lenne, ha mielőbb ide tudna jönni. Nem zavarnám, ha nem lenne sürgős.
- Oké, lassíts. – sóhajtott beletörődve, mint aki tudja, hogy a saját szakállamra alakítok nyomozósdit. Ismer. Azt is tudja, hogy szórakozásból nem riasztanám, csak vészhelyzet lehet.– Mi történt?
- Azt hiszem találtam egy nyomot, egy nyakörvet, ami úgy fest, kapcsolódik a brutális gyilkosságokhoz.
Hallottam, ahogy Huston hadnagy mély lélegzetet vesz. Leesett neki a tantusz. Az infó, hogy honnan hívom, és a nyakörv említése elég volt, azonnal képbe került.
– Parkerék kutyája... – morrant aztán kelletlenül. Talán még a szemöldökét is megvakarta hüvelykjével. - Nia…
- Hadnagy! – pirítottam rá a főnökre, nem poénnak szántam ezt a hívást. – Tudom, tudom! Csúnyán leszid, ha mégsincs igazam és potyára kirángatom ide. Mindent elmondok, ha ideért. Hosszú lenne telefonban. Siessen!
Túl precíz és hatékony embere vagyok ahhoz, hogy kétkedjen a képességeimben, a megérzéseimben. Nem teketóriázott.
- Rendben. Fél órán belül ott vagyok. Maradj nyugton, és ne csinálj semmit, hallod, Nia?
- Értettem.
- Helyes. – dörmögte. Nem hitt nekem, hogy kibírom nyugiban, míg kiér a helyszínre. A vonalat ezzel mindketten bontottuk.
Huston hadnagy ahogy ígérte, fél órával később behajtott mellém a parkolóba. Kiugrottam a volán mögül, és nagy elánnal mesélni kezdtem neki. Töviről hegyire mindent. Onnan kezdtem, hogy Sparky a legelső áldozat, és szerintem nem is medve volt a tettes, hanem a gyilkos. A kávézó mögé is elcimbáltam magammal, oda, ahol ez az egész cirkusz kezdődött, aztán beszámoltam a kerékcseréről is. Stephen csak ekkor foszthatott ki.
Huston hadnagy nem szakított félbe, türelmesen végighallgatott. Néha-néha borúsan hümmintett egyet. Nem nevetett ki, és nem szidott le. Inkább elővette a térképét, és széthajtogatta a kocsija motorháztetején. Tollal bejelöltük rajta Sparkyt és a két másik áldozatot. Közben ecseteltem neki az elméletem a gyilkos városlátogatásáról. Sparkyval a képletben, így már határozott sávban mozgott Fairbanks-en keresztül.
Huston hadnagy nem teketóriázott. Lefoglalta a nyakörvet, és a parkoló biztonsági kamerájának a napi termését is elkérte.
Vacsorára értem haza. Apám egy szenvtelen mosollyal fogadta a magyarázatot, miszerint közvetve szemtanú vagyok egy gyilkossági ügyben.

(Én is köszönöm a játékot! Egy élmény volt!)

Trinity

Pray to your God, open your heart
Whatever you do, don't be afraid of the dark
Cover your eyes, the devil's inside

Aleesha


Laura


Az Este


// //

He, Myself and I

Valami megváltozott, valami fájt, valami hiányzott. Csendes, beletörődő magányomban tűrtem, mikor fakulnak el szoros egymásutánban a napok, mind ugyanúgy, jobb híján fehér bundába fúródó ujjakkal, tétlenül, üresen. Egymást érték az üres pillanatok, hiába volt talán minden erőlködésem, hogy megkíséreljem kizökkenteni abból a ragacsos zsibbadtságból, ami eluralkodott rajta. Még főztem is, bár utólag belátom, jobb, hogy nem evett belőle, szörnyű lett, de legyűrtem, mert azt már megtanultam, hogy nem kenyere a pazarlás.
Az üres gödrök lassan megteltek élettel, nem volt még minden rendben, de már formálódott az új, s a régi egyben, kékjeim talán hamarosan ismét üresen tekinthetnek a világra, a narancsok pedig gyönyörködhetnek minden szépségében. Nem vártam csodákat, csak vissza akartam kapni őket, hogy legalább legyenek, hisz vakon sem voltak hasztalanok sosem.
Csendesen bújtam olykor, ha engedte, apró érintésért, ha úgy tetszik, odavetett morzsáért törleszkedve, de ha úgy éreztem, átléptem a határt, visszavonulót fújtam, talán lesz majd másként, nem tudom, nem értettem, mi baja, ha kérdeztem, erre nem válaszolt. Egyszer majd talán megtudom, fogalmam sincs, ám egyelőre annak is örültem, hogy nem tolt el teljesen magától, abba talán bele is pusztultam volna.
Nem vágytam a Hold negédes csalogatását ismét, hisz a legutóbb pokolian égett mindenem, mintha láncok közé szorították volna minden porcikám, épp úgy belülről, mint kívülről. Emlékszem, miként zokogtam, könyörögtem, vájtak véres félholdakat körmeim tenyereimbe, mégsem használt semmi. Úgy hittem napokig, az őrület terhes leple vonta rám fátylát, minden sokkal intenzívebb volt, a legapróbb szikrára robbanni vágytam, de nem volt szikre, semmi, amitől szélnek ereszthettem volna haragban tobzódó fenevadamat, ki ketrecbe zárt vadállatként járkált fel, s alá, árgus szemekkel lesve a leglehetetlenebb pillanatot, amikor átveheti az irányítást.
Megyünk. Hová? Nem kérdeztem, csak mentem, akár egy engedelmes juhászkutya, de valójában a szívem, lelkem vágyott kiszabadulni azóta, mióta ezen négy fal fogságában rekedtem. Egy ideje már nem bánom, Ethan fontos lett, fontosabb, mint amit valaha hangosan be mernék vallani, és csakis az számított, hogy néha mellette lehessek, érezzem bőrének érintését, halljam a hangját, s előbb, vagy utóbb, de elnyerjem a bizalmát. Bíznom kell előbb, hogy kiérdemelhessem, tudom, épp ezért feladtam minden elvem ezzel kapcsolatban, és beengedtem, részletkérdés, hogy előtte nemes egyszerűséggel rám rúgta az ajtót, ám ha már így esett, nem tereltem ki rajta. Idővel talán tényleg lehet az, s én is neki, ami valóban hiányzott az életünkből, valaki, aki kérdés nélkül ott van, ha esik, ha fúj.
Benzin, és emberek. Nem sejtettem semmi jót, de úgyis az van, amit ő mond. Aprót bólintottam, de ajkaimból immár elindultak az első szavak is.
- Itt emberek vannak… én meg… nem tudom, nagyon nem érzem jól magam. Nem mehetnénk biztonságosabb helyre?
Kérdezem fájdalomtól rekedt hangon, már órák óta sajog minden csontom, és ez az állandó, tompa fájdalom tán rosszabb volt, mint egy átváltozás összességében.
Veszek a cigiből, rágyújtok, muszáj, remeg a kezem, ügyetlen, kapkodó mozdulatok, valami súlyosan, vészterhesen telepedik rám, nem tudom, micsoda, de tartok tőle. Ő tudja. Tudom, mindig tudom… Nyelek egyet, majd inkább a füstbe próbálom burkolni csapongó lelkem minden érzékelni vágyását. Szabad kezem ujjai az övére fonódnak, minden apróság sokat segít, ami kicsit is képes megnyugtatni, márpedig az érintés ilyen.
- Ethan… mi ez az egész? Miért jöttünk ide?
Nem mondom, hogy egy egyszerű tankolás nem volna hatalmas fantasztikum majd két és fél hónap szobafogság után, de nem hiszem, hogy csupán ennyiről van szó. Ő sosem tesz semmit cél nélkül, ennyire már ismerem.

- Értem, csak azt nem, miért láttad így jobbnak.
Sóhajtok fel kissé talán elgyötörten, mert olykor úgy érzem, képtelen vagyok már mit kezdeni ezzel a sok mindennel, ami bennem más, ami nem vagyok igazán én. A talán egyszer leszek nem elég, többet akarok, gyorsabban, mohóságom sosem volt ismeretlen bűnöm, ám mostanra minden sokkalta nagyobbnak, többnek, vágyottabbnak tűnik.
Jól van, ha mindjárt megyünk, akkor mindjárt megyünk, hiszek neki, mint mindig. Nem beszélek fölöslegesen, egy ideje próbálok olyan kezes bárány lenni, amit csak bevenni képes a gyomrom, bár nem hinném, hogy nincs tisztában azzal, hogy mindez mennyire nagy erőfeszítést követel a részemről. Szerintem egészen jól csinálom, és kezdek belenyugodni, hogy így jobb lesz, mintha állandóan lázadoznék, ágálnék minden szava ellen. Nem akarok több testrészt elveszíteni.
Csak bólintok, szoknom kell, persze, szoknám én szívesen, csak mondjuk nem akkor, mikor a Hold ilyen kereken nevet le ránk. Mindenesetre tudom azt is, hogy ez a nap más, mint a többi, ezen a napon hagyott el az anyám, ezen a napon lettem árva, s egyúttal Mira is. Nem szeretem, sosem szerettem, átok volt mindig is, olyannyira, hogy egykor Zsuzsannát megkérdeztem, hogy választhatunk-e nekem egy másik születésnapot, onnantól kezdve az lett. A jelenlegi irataimon is az szerepel, de ha bárki kérdezi, úgyis azt mondom, hogy csak egy nap a sok közül, semmi különös. Könnyed, szívdobbanás nélküli hazugság, hosszú évek áldozatos munkájának gyümölcse.
Ökölbe húzom ujjaimat, nem haragomban, inkább csak pótcselekvés, jobb volt, míg érinthettem, de belátom, nem csünghetek minden pillanatban a nyakán. Kiszállok, vakságom ellenére könnyedén mozdulok, nincs megakadás a mozdulataimban. Szóval nem reflektálok övéire, csak bólintok, érzem az erdőt, a hűvös, északi szelet, a levegő jeges szorítását. A hideg kicsit észhez térít, jobban érzem magam tőle. Segít kapaszkodni az emberségembe, noha érzem, hogy a farkasom már jönne, és ha tehetném, kiengedném.
Vajon… azért küld az erdőbe, mert azt szeretné, hogy megtegyem? Fogalmam sincs, néha azt kívánom, bár beleláthatnék gondolatainak végtelen útvesztőjébe.
- Nem fogom.
Nem szoktam, nem félek tőlük, és bár még gyenge és kicsi vagyok, de abban tökéletesen biztos, hogy nekik van okuk félni tőlem, azaz, a belső démonomtól, hisz ő gondolkodás nélkül esne nekik.
Hamar elértem az erdőt, menedéket keresve siklottak ujjaim egyik törzsről a másikra, mintha minden göcsörtöt fel próbálnék térképezni. Füleim hallották, miként neszeznek apróvadak, kik még nem vonultak téli álomra, talán az utolsó pillanatokat használják ki raktáraik feltöltésére, fogalmam sincs. Hallottam, ahogy a szél süvít, és ebbe a hangba vegyült kísértetiesen a farkasom belső vonyítása. Az aurám narancs fényben izzott, olyanban, amilyen a szeme, valami készül, valami váratlan, valami sorsfordító. Fázósan dörzsöltem meg felkarjaimat, most már inkább lennék négy fal között.
- Csssss… cssss… még egy kicsit, jó? Kérlek...
Suttogtam magamnak, a farkasnak, a csodámnak, a dögömnek, mikor miként viseltettem irányába. Talán megérezte a hangomban csendülő félsz szikráját, de mintha megtorpant volna, jelezve, rendben, még kapok egy kis időt.
Hallom a hangját, hallom a hazug színt benne, a hamis félelmet. Kit csapsz be éppen? Ki az, akinek lelkébe fecskendezed édes mérgedet? S mi a terved vele?
Harag? Egy lépést hátrébb lépek, nyelek egy mélyet, a szaga… nem teljesen idegen, fájdalmasan ismerős, olyan, ami pontosan húsz éve ezen a napon kúszott az orromba, hogy kitörölhetetlen emlékké olvadjon be tudatom mélyére, és most arcomba vágja a pillanat, én pedig csak megcsóválom a fejem.
- A csillag… fáj.
Suttogom réveteg hangon, fájdalom színezi minden betűmet, keserű csalódottság, és a bizonyosság, hogy ez valami olyan, amit nem fogok szeretni.
- És képtelen szólni? Miért? Nem engeded neki?
Nem látom, de pontosan az arcán pihen nem létező tekintetem, látom, miként villan fel újra és újra bosszantóan édes és világos aurája, mintha csak némán köpné a világra tanácstalanságát. Vajon mit kellene tennem? Lehajtom a fejemet, nem akarom látni még az auráját sem. Össze vagyok zavarodva, és ez az, amit a farkasom kihasználni vágyik, újult erőre kapva tör előre, én pedig már ordítok is.
- Vidd innen! Kérlek…
S nem azért, mert nem akartam bántani, hanem pontosan azért, mert igen, mert éreztem, miként vágyna nekiugrani a bundás, és mert tudtam, hogy percek múlva én már sehol sem leszek, hogy megkíséreljem visszafogni. Arra pedig most már határozottan nem vágytam, hogy a Teremtőm kösse meg a kezét, így szenvedtem, pontosan azért, mert ő is ott benn, nem volt jó, ki akartam engedni, most önszántamból, de úgy nem ment, hogy tudom, itt van valaki, akit bánthatok, komolyan…

Két tűz közt állva csattan testemen a kettejük felől érkező érzelemkavalkád. Az geyik, farkasmivoltának köszönhetően erőteljesebb, mint a másik, mégis tisztán képes vagyok meghúzni a határt kettejük közt, én vagyok a felület, a találkozási pont, én választom szét őket és én is teszem eggyé, ha úgy akarom. Mocorog a gyormom, a kölyköm hív, tudom, hogy mit akarnak ezek ketten, de nekem még várnom kell.
A csillag fáj. Eszembe jut az első alkalom, amikor húsomba marta jelét, és igen, fájt, akkor csak nekem, ma már neki is, éppen ezért rejtette el a házamban oda, ahol nincs szem előtt. Tanácstalanságot leplezve pillantok Laurára, mint aki megmondta, hogy hát, szegény Mira valóban nincs felkészülve még a találkozásra.
- Hogy nem engedem? Évek óta próbálom meggyőzni róla, hogy beszéljen, de hiába. - sóhajtok fel, még a fejem is megcsóválom széttárt kezekkel - Helyette rajzol. Képregényt. Van egy története a legkisebb királykisasszonyról. Élnem kell a gyanúval, hogy rólad készült, Mira. Benne van minden.
Nem kell talán részletesen kifejtenem, a múlt nem érdekel, nem tudok vele mit kezdeni, azonban a piros farmernadrágjával a játszótéren és a közös cigarettázásokkal, a pokolbeli szörnyeteggel azonban annál inkább, és egészen biztos vagyok abban, hogy talán Mirának is ezek a gondolatok jelennek meg először lelki szemei előtt.
Amikor arra kér, hogy vigyem el, szinte kétségbeesett arccal pillantok Laurára. Nem mintha nem figyelmeztettem volna korábban, hogy nem lesz egyszerű a helyzet, de a farkasával való küzdelem még brilliánsabbá és masszívabbá erősíti korábban már felvázolt aggodalmaim.
- Mégis meddig akarsz várni, hm? A nővérednek nincs annyi ideje, hogy megvárja, amíg megállsz a lábaidon egyedül. Van elképzelésed, hogy mióta várja már ezt az alkalmat? - két-három lépést teszek Laura felé, és ha csak nem hátrál el tőlem, úgy hamarosan már a háta mögött állhatok, finoman pihentetve ujjaimat a vállán, a táska pántjain.
- Szeretnél menni, Laura?
Hajolok kissé lentebb, hogy feltehessem a kérdést, majd finoman eresztve a pajzsomból édesdeden cirógatom az apró mocsárit, puha bundáját az álla alatt, akár egy kölyökmacskát, egyre távolodva tőle, hogy végül ő maga kövesse távolodó ujjaimat, ragaszkodva az atyai kényztetéshez.
- Ne haragudj rá, már mondtam, hogy az utóbbi időben elég nehéz időszakon megy keresztül. Úgy hiszem, hogy ez most egy próba, egy újabb próba, amit közösen kell kiállnunk. Ha egyikünk elbukik, mindhárman elbukunk. Ez neked is szól.
Mondom valamivel hangosabban, Mirának címezve a megszólalást, aztán ha eddig Laura háta mögött állhattam, úgy most lépek el tőle, újra kettejük közé ékelve magam, közelebbről folytatva a kölyök energiáinak felborzolását.
- Hát nem csodálatos? - csapom össze a tenyereimet hirtelen zajt keltve, tovább növelve az ingereket magunk körül - Két egymástól elszakadt ikertestvér pont itt, a fagyos és messzi Alaszkában talál egymásra! Meg kell vallanom, engem mérhetetlenül lenyűgöznek a történtek, még annak ellenére is, hogy a helyzet kissé problémás. Laura, te látod, de egy szóval sem tudod meggyőzni őt az igazamról. Mira, te aztán annyi mindent mondhatnál neki, de még csak azt sem tudhatod biztosra, hogy valóban az ikertestvéred áll előtted. Ez nem művészi, ez maga a művészet. - ragyok fel egészen élénken - Kár lenne, ha veszni hagynátok ezt a lehetőséget.
Teszem hozzá egy árnyalattal sötétebb tónusban, már ha még van rá lehetőségem, hiszen még magam sem lehetek biztos abban, hogy Mira mennyire képes visszafogni magát. Hogy ettől kevésbé vagyok jó Teremtő, mert nem ismerem a saját kölyköm korlátait? Meglehet, bár az igazat megvallva nem is feszegettem őket túlságosan.

Suttogom komoran, karjaimat összefonom mellkasom előtt, bezárkózom. Szemeim helyett mesél a testem, minden porcikám azt súgja, hogy nem akarom ezt, sem most, sem pedig máskor. Egész egyszerűen nem vágyom itt lenni, a miértje rejtély előttem, de tudom, hogy bajt jelent.
- Nekem nincs nővérem.
Állapítom meg csendesen, tudomásul sem véve ama lehetőséget, hogy talán lehetne, hisz honnan tudhatnám, hogy nincs. De nincs. Nem lehet, vagy ha lehetne is, most már, ennyi év után, nem akarom, hogy legyen.
- Laura? Így hívnak? Adok egy tanácsot, Laura... Fuss, amíg még teheted.
Egyrészt, nem hiszem el, hogy a testvérem, másrészt pedig nem akarom, hogy Ethan esetleg őt is olyannak akarja, mint amilyen én lettem, mardos a féltékenység, undorító érzés, legszívesebben kitépném magamból, de képtelen vagyok rá. Csak egy egészen pici, hangyányi részem félt egy emberi létet, mert az nem normális, amik mi vagyunk, és én még nem látom az előnyeit, csak a pokoli fájdalmat, az állandóan feszülő testet, tompa lüktetést, csontok szilánkra törését újra meg újra. Beleremegek a gondolatba, pedig tudom, hogy ma biztosan ez vár rám. Akkor már nem lehetett itt, de úgyis itt lesz, nemde Ethan? Hisz ezt akarod, semmi sem véletlen, amit teszel.
- Próba? Próóóóba? Megőrülök. Közösen. Csodálatos. Hiányolom a tábortüzet. Mit szeretnél, ”Atyám”? Mit tegyek? Milyen legyek? Ne piszkáld már a Holdra vágyót… Létezik, hogy évek óta ismered, de ő semmit sem tud valójában rólad? Csodálatos, hogy van nálam nagyobb palimadár a világon, lehet, hogy mégiscsak rokonok vagyunk. És az ég szerelmére, ne sírj, mert lesz ez még sokkal rosszabb is.
Fakadok ki, és valahol sajnálom szegényt, hisz érzem, miként viszonyul hozzá, szinte látom a lelkének ragaszkodását felé, sőt, több is ez, az aurája sokkal élettel telibb mellette. Utálom. Szívesen tekerném ki a kecses nyakát, csak ne kelljen azt éreznem, hogy ő is kell neki. Nem érdekelnek a könnyei, az sem, hogy gonosz vagyok vele, nem érzem annak kényszerét, hogy kedvesen viselkedjek, nem szolgált rá, épp az ellenkezőjére az én olvasatomban, de annak sem ő az oka, csak épp a helyzet szerencsétlen.
- Hát nem.
Köpöm szinte rögtön, és roppant mód nem érdekel a kis litánia, amit rittyent itt, egyszerűen pillanatok alatt mosta el minden törekvésemet arra, hogy jól viseljem magam. Nem megy. Talán a Hold, talán a lány, talán Ő maga, talán a bennem élő vadóc nőstény ingerel egyre inkább, vagy éppen minden együtt.
- Miatta volt, igaz? Miatta jöttél oda akkor, a hintánál, azt hitted, ő vagyok.
Keserűen mar belém a felismerés, fogalmam sincs, mikor kezdtem el tényként kezelni az információt, de határozottan nem is ez a fontos most, egyszerűen csak… legszívesebben ordítanék.
- Tudom, mikor hazudsz, Ethan, másként ver a szíved, és az aurád is megváltozik...
Rántom meg hanyagol a vállamat, és összerezzenek, mikor hozzám ér, a torkomból abszolút nem emberre valló morgás tör fel, de van az érintésében valami, ami melengeti a lelkemet, csak ez az oka, amiért nem rántom el a kezemet. Azt azonban aligha érezheti, hogy a bennem lakó kis pajtásom mennyire ki akar már szabadulni, de ha mindent lerajzolt, tudnia kellene, hogy mi vagyok, hogy veszélyben van. Úgy hiszem persze, hogy Ethan nem engedné, hogy bántsam, de ettől még nem vagyok nyugodt. Kitapintom arcának minden apró centiméterét, sokkolóan ismerős, mégis, nekem fél perc bőven elég ahhoz, hogy végül elrántsam a kezem, és sarkon fordulva elinduljak az erdős rész szíve felé. Nem bírom tovább, és már nem akarom visszafogni magam. Én figyelmeztettem, innentől kezdve már a saját sorsának a kovácsa, engem nem érdekel. Tenni érte nem tudok, Ethan sokkal fontosabb a számomra, és az ő akarata a lényeg…

- Ha az lennék, most nem beszélgetnénk.
Közlöm csendesen, nem visszavágás címén, ez egyszerű tény. Ha futni akarnék, megtettem volna, olyan áron, amit nem hiszem, hogy szívesen fizetett volna meg. Lehet, hogy nem jutottam volna messzire, és már halott lennék, de ez közel sem lényeges a szavak szempontjából. Nem érzem sértve magam, ezért semmiképpen, de van más, ami miatt lehetek az, bőven. Nem kifejezetten számít az sem, hogy csitítani próbál, háborgó lelkem nem hajlandó rá, szép szavakkal semmiképp, erőszaknak engedne csupán, de ezt tudja jól.
A róka éppenséggel megveszni látszik, én tudom, hogy van visszaút, noha most nem óhajtok arra terelődni. Foglalkoztál, hát persze, hogy foglalkoztál, minden idevezetett nem? Ez az egész lényege, miatta lettem én az, ami, s ő most miattam lesz szintén az? Miféle morbid játék ez? Gyűjtjük az egyforma lányokat, akár a porcelánbabákat, hogy aztán összetörjük őket, ha már megunt játékokká válnak?
- Sok minden másra is szükségem lenne.
Leginkább Rád, de te az elmúlt hetekben úgy voltál ott, hogy mégsem voltál, csupán kikuncsorgott morzsák jutottak, telhetetlenségről szó sincs, de ez nem elég. Mégsem szöknek ajkaimra további támadó szavak, hisz megérint a másik én, vagy ő tán inkább én? Hisz idősebb? Olyannyira mindegy, akárki és akármi, jelen pillanatban gyűlölöm, és a halálára vágyom, mert tudom, hogy az élete újra és újra egy óriási pofon lesz számomra, akár egy büntetés, amire hitem szerint nem szolgáltam rá. Nyilván ezt senki más nem érti rajtam kívül, de nekem jó volt úgy, nincs szükségem még egyre, én akartam lenni az egyedüli, a különleges a számára, és megfojt a tudat, hogy nem lehetek az.
- El... átváltozni, nem bírom tovább, úgy pláne nem, hogy ez az egész helyzet csak tovább hergel. Remélem, élvezed.
Hagyom, hogy a mélységes szomorúság átitassa testem illatát, és lélektelek szemeimből könnyek peregnek alá, mert olyannyira mindegy, hogy én mit akarok. Mindig mindegy lesz, sosem lehetek senkinek az egy, a különleges, az, aki tényleg, mindenek felett számít. Magasról lehet tökéletesen pofára esni, nemde?
- Én vagyok udvariatlan és faragatlan? Nem kérek bocsánatot, szinte tudomást sem vettél rólam az elmúlt hetekben, és most, a rendkívül fölösleges megszületésem napján az arcomba tolod, hogy van egy testvérem, akit előbb ismertél, és vélhetőleg ennek köszönhetem, hogy egyáltalán közöm van hozzád? Tudod, hogy milyen érzés az örök másodiknak lenni? Eszemben sincs bocsánatot kérni, tépd csak ki a nyelvemet is, nem érdekel.
A földön landolunk, dühös vagyok, a narancsok a világra vágynának, de ennek híján csak cikázó, hozzá képest gyengécske energiáimon érződik, hogy túl sok ez már nekem, hogy pillanatokon belül robbanok. Egyelőre nem tudatosult bennem, miként beszél hozzám, de ha rájönnék, még ezért is folytatódna a kifakadásom erőteljesen emelt hangomon.
Oldalra fordítom a fejem, hogy ne lássam az arcát, kiűzni úgysem tudom mérges kígyóként maró szavait, mondd Ethan… megérte jónak lennem? Egyáltalán nem, szemen köpni önmagam, hogy megfeleljek, aztán megkapjam, hogy más engedelmesebb nálam? Nem érdekel már semmi, súlytalanná váló, gyötrődő emberi lényem hagyom a homályba hullani, nem hallom már, hogy választás elé állít, ordítva vergődök a szorítása alatt, nincs szükség arra, hogy előrángassa belőlem a farkasomat, kirobban, vérre, halálra éhesen, túl sokáig volt elnyomva, megelégelte. Hiába akarja, hogy eszemnél maradjak, az események túlságosan intenzíven csapódtak lelkem mélységeibe, nem hagyva más választást. Természetesen, ha ismét rabláncra akarja verni a másik felemet, megteheti, de nem várom meg, hogy megtegye, legborzasztóbb alakomban lendülök önmagam után, vakon, de rettegése olyan mézédes illat az orromnak, hogy ha látnék, sem lelhetném meg gyorsabban a nyomát.
A barna meg akarja ölni, nem vágyik másra, csak elkapni a prédát, és a földhöz szorítva feltépni a torkát, hogy halálhörgése zene lehessen füleinek.

//Nem viszem ennél tovább, mert nem tudom a pontos sérüléseket és Laura drága reakcióját minderre Vezessetek //

Minden pillanat, amit még emberi bőrömben kényszerülök eltölteni, tönkretesz, én már mennék, rohannék a préda felé, akarom, széttépni milliónyi darabra, a féltékenység marja a torkomat, gyarló vagyok. Tudom, ha ő itt lesz, minden meg fog változni, nem én leszek az egyetlen. Nem tudok szabadulni a szívszorító gondolattól, hogy ő jobb nálam, ő nem beszél vissza, ő nem dacol, ő engedelmes, szelíd, jóravaló. Épp ezért könnyű túllendülnöm azon a tényen, hogy Ethan szerint a nővérem. Ám mindez akkor sem számít, hisz tudom, a bundásom hamarosan bevág a sarokba, rám zárja a rácsokat, s megy, amerre ösztönei diktálják, amerre vért képes fakasztani, éhezik, a legutóbb sem engedték ki, nem szereti a rabságot, miképpen én sem. Hasonlítunk valamelyest.
Minden egyes fűszál engedelmes meghajlása, levelek árulkodó zöreje, ágak reccsenése elsuttogja, merre van ő, merre az, akiért ma éjfélkor a harangok szólhatnának. Haljon gyors halált, csak ezt kívánom neki, mielőtt minden, mi a világ emberi felén tart, a semmibe hull, és az eszement bestiám átverekszi magát fakó bőrömön, fájdalmas csontok roppanása, elviselhetetlen kín volna, ha már nem csak az lenne jelen, aki a világra vágyik. Amint a Holdra vonyíthat, már lendül is neki.
A félelem, akár a mézesmadzag, mutatja az utat előtte, vad morgása jelzi, itt van még, nem megy ő sehova, csak utána. Hamar beérem, nekifeszül a testnek, mi most nem ismerős, csupán valami, amit tépni kell. Foga vállába marnak, centiméterek csupán, talán elvéti a célt, talán a sors akarja úgy, hogy ne halálos legyen. Mégis, pillanatok múlva szétfröccsen a vér a pofájában, elégedettség cikázik a tagjain, de nem tarthat sokáig, pedig olyan édes a félelme is, az adrenalin töltötte nedű isteni, olyannyira, hogy már-már fizikai fájdalmat érez, mikor pofájába mar a mancsa, és a mozdulat intenzitása okán kénytelen kitépni egy darabot a csinos kis vállrészből, hiába, nehezen válik meg a prédától. A nagyobb, s erősebb hím szavai belekúsznak ugyan elméjébe, de csupán érdektelenséget szülnek, ugyanazt látják ők ketten. Egy másik farkast, aki el akarja venni a prédát.
Hazugsága mételyezi még az ő lelkét is, bosszantja, nem elég, hogy elorozná az ejtett vadat, még pofán törli a hazugság mocskos bűzével. Szemfogai fenyegetően fehérlenek versenyt a Telihold fényével, miként vicsorogva áll fel, majd ront neki immár a hímnek, ő nem látja, hogy esélye sincs, csak azt, hogy elvettek tőle valamit, ami finom volt, amit akar… Mindenképpen el akarja sodorni, el a talán már tehetetlenül fekvő, fájdalomtól és félelemtől reszkető test mellől, az övé, és kész. Nem adja, míg képes tenni érte.