- Ó, igen, Lorenzo egy numerára, legfeljebb kettőre bevállalna. De ő minden nővel ilyen. Nagy rajongója a gyengébbik nemnek. – vigyorgok. Olasz. Hajtja a vére. És tudja magáról, hogy nem épp egy csúfság. Ki is használja. Részemről többtucat érv szól az ellen, hogy ránézzek. Első: Stephen. - Azt hiszem, nem is nagyon kellett rávennem semmire. Bejött utánam a garázsba növeszteni az észt. Tudta mire készülök, aztán hagyta, hadd könyörögjek neki, szinte várta, hogy így legyen, én meg belementem. Próbáltam hatni az emberiességére. Nagy szerencsejátékos, fene tudja mibe keveredik olykor, vagy kik a partnerei. Ami meg a viszont-szívességet illeti, szerintem a kapcsolataim érdeklik. – kiböffen belőlem egy rövidebb nevetés. – Elég sunyi módon eszközölte ki ezt a szívességet. Csakhogy apám megtudta hol jártam, és még be is számolt neki mindenről. Innentől nem tartozom Lorenzonak semmivel. Csak a munkáját végezte, és fedezte a hátsómat. Szerintem apám is elkapta volna Dominicot. Tudta, hol keresse, de az özvegy nem adta ki. Villámháborúra meg végképp nem számított. - vigyorgok ördögien. Apámnak pislogni sem maradt ideje, úgy levadásztuk őket. Ez nekem nagyon tetszik. Hatékony páros vagyunk, annyi szent. Nem akartam Stephent fárasztani a los angelesi kalandjaimmal, de ha már rákérdezett, elmesélem. - Anyám ott él, és néha meglátogatom. Sétáltunk este a városban, erre látjuk, hogy kurvák fűzögetnek három buddhista szerzetest. Elég udvariasan tiltakoztak a szolgáltatás ellen, de a csajok nem tágítottak. Erre megjelent a strici, hogy mi van, nem jönnek be a lányok? Szerintem csak szórakozni akart, és direkt a papokra küldte őket. Volt benne már anyag bőven. Provokálni kezdte őket, hogy az ő lányait csak ne fikázza senki, erre fellökte az egyik szerzetest. Én meg odamentem és cserébe levertem. Tudom, erre a havibaj sem mentség, de pont megvolt. Anyám meg a háttérben drámázott, hogy „Jaj, kislányom, nem kéne!” Nem e? A csajok lehúzták azokat a papokat, észre sem vették. A fazon legalább rugóskéssel jött nekem, nem kaszával. A vége az lett, hogy törött kézzel kért bocsánatot a szerzetesektől, a lányai meg visszaadták szépen, amit lenyúltak. Anyám rendőrt hívott volna, de Lobsang lebeszélte, hogy megtegye. Anyám megkérdezte miért? A válasz az volt, hogy „Mindannyian saját tetteink rabszolgái vagyunk: miért haragudnánk emiatt másokra? És aki az ellenfelét szeretni tudja, az már félig győzött.” Hát, én ezt buktam akkor is, és most is. – magyarázom nagy vigyorogva. – Elmondták, hogy egy régi barátjukhoz érkeztek látogatóba, de előtte szerettek volna kicsit körülnézni a városban. Végül városnézésre indultunk három buddhista szerzetessel anyám kocsijának hátsóülésén, majd kitettük őket a megadott címen. Szóval így ismerkedtem meg Lobsang Rinpoche-val és a társaival. Stephen arcát fürkészem. Joggal hiheti, hogy sehol nem férek a bőrömbe és mindenhol rám tör a heveny igazságszolgáltathatnék. Ráadásul az ilyen helyzetek mindig megtalálnak. Vonzom őket. Felsóhajtok és jólesően megborzongok, ahogy Stephen a hajamat simogatja. Szeretem, ha ezt csinálja. - Semmi gond, megértem. – mosolygok szélesen rá. – Nekem is hiányozni fogsz, elhiheted, de majd többször felhívlak. Ha mást nem, majd interurbán telefonszexelünk abban a két hétben. – nevetem el magam. Persze, csak hülyülök. Kizártnak tartom, hogy Stephen ilyesmiben benne lenne. Amióta együtt vagyunk, mégcsak egy olyan pikáns sms-t sem küldtem neki, amiben részletezem, mit hogyan csinálnék vele legszívesebben, amikor eszembe jut. Szerintem nem értékelné az efféle csínyeket. Stephen invitálására Franciaországba meglep, ugyanakkor felvillanyoz. Örülök, hogy gondol rám, és elhív magával. A válaszon nem is gondolkodom. - Ó! – ragyog fel a szemem. - Szuper lenne! Szeretnék veled menni. Miért pont Marseille? Van valami, ami odaköt, vagy csak úgy kirándulnál egyet? A kérdésemre adott válasz, ami az éjszakára vonatkozott, megnyugtat, hát még a forró homlokpuszi. Stephen szavain jót kacagok. A havibaj tényleg így kihozná belőlem az agressziót? - Lehet. – duruzsolom. – Meg itt van ma a telihold. Ez is befolyásolja az emberi szervezetet. Ha a ciklusom a mostanihoz igazodik a jövőben, akkor sanszos, hogy a holdtölték beleesnek ebbe az időintervallumba. Emlékszem a legeslegelsőre, érdekesnek találtam, hogy épp újholdkor következett be. A holdállás még erre is kihat. - Maradhatunk a parton. Olyan szép itt. Szeretek víz közelében lenni. – felelem. Most nincs kedvem az erdőben bóklászni.
Nem szégyen az, ha valakinek csak egy-két menetre kell nő. Mi, férfiak néha beérjük ennyivel. Sok példánytól én se vártam többet. De Nia-ra ne kacsintgasson, mert ő hozzám tartozik. Nem folytatom Lorenzo kibeszélését. El akartam mondani, mit gondolok és Nia is hasonlóan látja. Megszabadultunk tőle illetve a párocskám otthon még összefuthat vele, de már nem követi árnyékként. Csak elmosolyodom, ahogy Nia elmeséli, Lorenzo nem várhat semmit, mert kiderült a turpisság. Így a legjobb nekünk, az olasz meg biztos kapott egy fejmosást. Ha nem ásták el. - Ja, villámháború háromszemélyes hadsereggel. Tudod mit? Jobb is így, hogy saját kézzel vettünk elégtételt. Apád is elrendezhette volna, de lelket melengető érzés, hogy nem szorultunk rá erre. Járt nekünk, hogy letörjük a szekta kezét – mondom Nia-nak egy kissé gonosz mosollyal. Én is élveztem a bevetést. A taktikázást, ahogy kigondoltuk, ki merre menjen, milyen szerep jut a résztvevőknek és persze az akciót még jobban. Az ütéseket, rúgásokat, a tomboló harcot, még ha emberi formámban is. Az ügyeskedéseket, amikkel összekevertük a jónépet és a galád trükköket, amikkel elrendeztük a boldogságunkat megbüdösíteni kívánó elmebeteg társaság sorsának elindulását a lejtőn. Nia az anyjáról nem igazán beszélt eddig. Az az érzésem, hogy elköltözött tőlük még gyerekkorában és a párom ezért húz inkább az apjához. Szívesen megismerném a mamát. Talán látnám, kitől örökölte a párocskám a szépségét. - Nem is te lettél volna, ha hagyod őket kirabolni és megalázni. Szép történet – mondom neki vigyorogva. Ez a békés világszemlélet az, amit én nem tudok elfogadni a buddhizmusban, de a kereszténységben sem. Abban van igazság, hogy a tetteink gúzsba kötnek minket. Nem tagadhatjuk le azokat magunk előtt és szokásunkká tudnak válni. Én viszont nem így szoktam győzni. Hanem úgy, ahogy többek között a Főnix Testvériséget elintéztük. Ököllel és ésszel, karmokkal és információval. Eszembe nem jutna szeretni egy olyat, mint Dominic. Mást se nagyon. A Falkatagokat is inkább elismerem és felfogom, hogy hozzájuk tartozom, egy oldalon állunk. Nia-t szeretem, a szívem legmélyéről. Ő az egyetlen, aki mostanában képes ezt az érzést kiváltani belőlem. A gyönyörű szemeivel belenyúlt a lelkem kútjaiba és felpezsdítette ott az állóvizet. - Igen, majd dróton át küldök puszit – mondom nevetve. Persze, hogy nem vagyok benne a telefonszexben. Ez nagyon modern találmány, hogy valaki felhív egy számot és hallgatja az erotikus suttogást, a lihegést, aztán dolgozik a kezével. Ebben nem látok fantáziát. Látnom kell és ha lehet, érintenem, akitől izgalomba jövök. Lesz két hét, amit ki kell bírnom szexuális együttlét nélkül. Nem csak ez fog hiányozni, hisz nem ez tart össze minket. A szex csak az együttlétek megkoronázása esténként, a csúcs, de a hegyet szeretjük egymásban, ami odáig felvezet. Jó lesz majd hallani a hangját és figyelmezni a szavaira, ahogy megosztja velem a kolostorok és nemes hegyek közti túráit. Még az sem kizárt, hogy kedvet csinál majd egy jövőbeni, hasonló utazásra. Engem is felvillanyoz, hogy Nia eljön velem. Óriásira szélesedik a mosolyom. Igazán boldoggá tesz. Már gondolkozom is, hogy holnap bemenjek az utazási irodába és szóljak, hogy két személyre szeretnék repülőjegyet, egymás mellé (nehogy elbénázzák és szétültessenek minket) és szállást. A többit majd ott intézem, a programokat, a kirándulást. - Párizsban már jártam és még pár borvidéken, de most megnézném a déli részt. Nem fogom Nia-nak elmondani, hogy a születése előtt hányszáz évvel éltem ott. A helyeket majd bejárjuk, de titokban, magamban fogok megemlékezni. A telihold befolyásolja a szervezetet. Hat ránk a tömegvonzás és olyan dolgok is vannak, amik még ismeretlen jelenségek a tudomány számára. Mint a likantrópia nálunk. Nia otthon pihenget vagy szomorkodik majd, én meg tomboló fenevaddá változom és vérengzést rendezek majd valahol a Farkasterületen a társaimmal. Épp annyira várom, mint hogy Nia-val töltsek egy éjszakát hosszú idő után. Sétálunk még egy kicsit, majd kialakítom a táborhelyet. A lobogó tűz mellé leterítjük a laticelt, hogy ne a sárban kelljen ülnünk. A sütnivaló marhahúst kis darabokban hoztam el és szép kis nyársat csinálok az egyik ágból. Nia-val sütögetünk és tovább társalgunk itt a tűz mellett, egymástól minimális távolságra ülve. Hoztam hozzá kecskesajtot és vöröshagymát is, meg persze friss kenyeret, amiket szintén a botra tűzök. A folyóval szemben ülünk le és nézzük a vizet meg a szarvasokat, amíg el nem tűnnek az odaát égnek meredő fák között, hogy beljebb is keressenek élelmet maguknak így a nyár közepén. Alaposan átsütjük a húst és a hozzávalókat, majd megesszük. Mennyei, főleg ezzel a francia sajttal. Teával öblítjük le és még járunk egy kicsit, nézelődünk, csókolózunk, de a sötétedést nem itt várjuk meg. Nia mondta, hogy otthon szeretne lenni estére és én is elő akarok készülni. Mikor rendet tettem és a parazsat is elkapartam, összepakolok és indulunk vissza a kocsihoz. Hoztam fogkefét, fogkrémet a hagyma ellen, de szájöblítőt is, amiből Nia is kaphat. Elhalmozom csókokkal és ölelésekkel, majd bepakolunk a csomagtartóba. Én a volán mögé ülök és hazaviszem Nia-t, ha mondja, merre kell menni. Ez esetben járok először a házuknál. Óriási csókot kapok búcsúzóul és szoros, hosszantartó ölelést, mintha már most indulna Tibetbe 2 hétre. Ellátom egy kis útravalóval a nehéz estére. Utána pedig hazamegyek és veszek egy alapos fürdőt. Most van időm beülni a kádba és egy pohár borral ejtőzni az illatos tusfürdővel megbolondított vízben. Utána pedig kényelmes ruhát öltök és irány a Falka. Vadulunk ma éjjel teljes vérfarkas valónkban és már nagyon kívánom. Az áldozatok feje helyére Dominic arcát fogom odaképzelni meg a többi mumusét, akit így vagy úgy elintéztünk.
A hűvös szél erősen csapja az arcomat, ahogy Trevor, a motoros kishajó tulajdonosa, a Bentley Island felé hajtja járgányt. Habzó nyomdokvíz marad utánunk a Chena hideg, csillámló folyamán, melynek mindkét partján örökzöld fenyvesek zöldellnek. Trevor az ötvenes éveiben jár. Egyszerű, hétköznapi fickó. Arcát többnapos, erős borosta fedi az acélszürke szemek alatt. Két fiával együtt viszi a családi vállalkozást. Csónakok, kishajók szerelésével és bérbeadásával foglalkoznak amellett, hogy turistákat és helyi kirándulókat is furikáznak a Chenán. Az idő kellemes egy hétvégi táborozáshoz. Még nem érkeztünk meg a szigetre, de itt a folyó hátán is érezni, hogy körülöttünk mindenben; az erdő fáiban, a hegyekben, a levegőben, amit belélegzünk, lüktet az igazi természeti erő. Egy pillanatra behunyom a szemem. Élvezem a szél érintését a bőrömön. Mintha csak az elmúlt hét eseményeiért vigasztalna. Az ominózus bankrablás két napja történt a sétálóutcában. Stephennel úgy döntöttünk, hogy a hétvégét idekint töltjük a szabad ég alatt, és táborozunk egyet a szigeten, távol a bolondos várostól. Itt már nem történhet velünk semmi. Remélem ez gondolat nem kerül be a híres utolsó mondatok közé. A zúgó hajó korlátjába kapaszkodom. Kinyitom a szemem, s a mellettünk elrohanó tájról Stephenre vándorol a tekintetem. Hosszan rámosolygok. Lófarokba fogott hajam vadul lobog a hátam mögött, és verdesi a vállam. - Mindjárt ott vagyunk, Mr. Chesterton. – szól a kormány mögül Trevor. – Biztos, hogy idekint akarják tölteni az éjszakájukat? – tudakolja. Ajjj. Nem szeretem az efféle kérdéseket. A végén mindig valami baljós kerekedik ki belőlük. A távolban feltűnik az erdős sziget kavicsos partja. Ahogy közelebb érünk, kirajzolódnak rajta a kikötőstég deszkái. - Tavaly nyáron kihoztam ide négy egyetemistát. Két lányt és két fiút. Felsóhajtok. Na, mondom én. Kezdődik. Tudom hogyan végződik a sztori: lejött a hegyekből a jeti, hisztizni, és mind a négy egyetemistát megette reggelire. Trevor folytatja az „urban legend”-et. - Az egyikőjük szörnyet halt ijedtében valamitől. A haverjai sem tudták mi történt vele. Állítólag éjjel elhagyta a táborhelyüket, hogy könnyítsen magán. Másnap reggel találtak rá a parton. Infarktust kapott. Tökre megőszült egyetlen éjszaka alatt. El tudják képzelni, hogy egy huszonkét éves srác így végezze? A rendőrök engem is kifaggattak, de hát én csak kihoztam azokat a kölyköket, aztán itt hagytam őket, pont úgy, mint most magukat. Mondtam nekik, hogy ha bármi adódna, hívjanak, és elhozom őket, de csak röhögtek. Stephenre sandítok. Egy gunyoros vigyor kezd éledezni a szám sarkában. Én inkább nem szólok erre semmit. Optimista vagyok, és nem fog velünk semmi rendhagyó történni, slussz-passz! Ki fogok verni egy táblát a sátrunk mellé: „Ha pszichopata, sorozatgyilkos, vagy bankrabló vagy, gyere vissza máskor. Érdeklődés hiányában nem fogadunk senkit. Köszönöm a megértésed. Csók: Nia. Ui.: Ha medve vagy, szolgáld ki magad. Tudod hol találod a pillét.” Jah, az esetről amúgy hallottam. A srác rendszeresen sportolt. Először arra gyanakodtak, hogy teljesítménynövelőt szedett, és attól mondta föl a szolgálatot a szíve, de nem az okozta a halálát, a vére tiszta volt. Leszámítva az alkoholt, amit elfogyasztott. Az idegenkezűséget teljesen kizárták, mert egy karcolás sem esett rajta. Megijedt. Ennyi. Nem fogok ezen parázni. Az lenne gyanús, ha már több ilyen eset is lett volna azóta. Nem tudok róla.
A bolond bankrablók műsora után remek kikapcsolódás lesz itt lenni, messze a figyelő szemektől. Képesek voltak tapsolni és füttyögni, mikor csókoloztunk az eset után... Az újságba csak annyi került be, hogy több ügyfél is segített a „bűnbanda” megállításában. Nem bűnbanda volt az, hanem eltévedt piaci árusok gyülekezete. Nem tudhatnám, de Nia hallotta ezt a yardon és nekem elmondta, mint titkot. Biztos kellett egy kis plusz pénz, mert Boomer felzabálta az eladnivaló makukát. Mindegy, megoldottuk. A hadnaggyal azt hiszem nem lesz több csúnya szemkontaktus, már kibékült velem, sőt hálás volt, ahogy Gabriel is. Egyikünknek se kellett bemennie, de még a helyszínen is békénhagytak. Volt bőven szem- és fültanú, plusz kamera, rásóztuk másokra, mi pedig megbeszéltük, hogy kell egy kis természetjárás. Nia ötlete volt a kis sziget. Kerestem hajóst, aki átvisz minket oda, Trevor Liptont ajánlották. Nem kocsival jöttünk, hanem busszal a város széléig, onnan gyalogoltunk kicsit és most már a motorcsónakon állva figyeljük az utat. Távolodunk, de valójában nem megyünk olyan messzire. A Chena végigfut Fairbanks-en és már a városhatár szélénél is vannak szépséges részei. Itt van a Glass Park és a Bentley Park is, amiket szintén meg lehet nézni. Beosztjuk. Engem mindig hív a természet, hol vadászni, hol csak úgy és Nia is szereti ezeket a helyeket, úgyhogy fogunk mi még sokszor kirándulni. Az az igazság, hogy nem vagyok oda a hajókért, se a vízi utakért. Anno a XVIII. században kikötővárosban éltem és mindennapos volt, hogy hajókat ellenőriztünk, néha utaztunk is velük, szóval azért nem teljesen idegen ez tőlem, de elszoktam tőle és nem vágyom vissza. Ezek a zajos motorcsónakok meg főleg nem vonzanak, de a sziget annál inkább. Nyugodt hely, pont nekünk való. Nia eszméletlenül jól néz ki túracuccban is. Én is lazára vettem a figurát. Zöld széldzseki, alatta egy kék garbó pulóver, hozzá világoskék farmernadrág és az elmaradhatatlan túrabakancs. A hátizsákomban van minden, ami kell a kiránduláshoz. A tájat nézem, először azt, amit magunk mögött hagyunk, utána a célt jelentő szigetet. Mikor a tekintetünk összetalálkozik, Nia-ra mosolygok. Trevor nyomja a rizsát és kérdezősködik. Nem vele akarok beszélgetni, úgyhogy röviden lezárom a témát. - Igen, ott alszunk. Cuccunk van hozzá, a rémtörténetei meg nem érdekelnek. Igaz lehet, amit mesél, az érzései azt mutatják, hogy pont úgy történt minden, ahogy mondja. Nem hazudik, így tudja a történetet. Én úgy tudom, a hirtelen őszülés nem létező jelenség. A hirtelen hajhullás igen és aki hajlamos a stresszre, annak eleve korán őszülhet a haja, erős sokk miatt pedig a nem pigmenthiányos hajszálai nagy mennyiségben kihullhatnak. Marad az ősz búra és jöhetnek a városi legendák. Akármi volt, mi nem részeg egyetemisták vagyunk és a szívünk is rendben van. Ráadásul én a szimatomat is elhoztam, előbb észreveszem, ha valaki próbálkozik, mint ő engem. Nia-t sem hagyja meg ennek az egyszerű embernek a meséje. Talán még többet is tud az esetről, mint a csónakos és érti, hol sántít a történet. Csak hallgatunk és nézzük tovább a tájat. Nem sértegetjük a férfit, hogy ez hülyeség, el ne higgye már. Higyje, ha akarja és ijesztgesse az utasait. Tőlem aztán... A parton megáll, leállítja a motort, amíg kiszállunk és kipakolunk. Szép, aranyló homok tarkítja a sziget szélét és egy jó 30 métert kell menni az erdő kezdetéig. A víz egész tiszta itt, látni benne a lazacokat néha. Horgászbotot is hoztam, kettőt, hogy jól szórakozhassunk ezzel is, ha akarunk. Nia múltkor is nagyon élvezte. Igaz, hogy medvét előbb fogott volna, ahogy mondta, de nem bánom. Én fogok halat, ő meg gyakorol. Egyszer még belejöhet. Egy jó halsütés itt kint a szeles homokparton tűzrakás mellett remek lesz. A cuccokkal a hátamon kiszállok és kézenfogva kisegítem Nia-t is, ha igényli. Trevornak kifizetem az ideutat, mert így állapodtunk meg. Átveszi a pénzt, utána még egyszer elmondja, amit megbeszéltünk. - Akkor majd csörögjenek, ha jöjjek! És vigyázzanak magukra! Szép napot! Én is elköszönök, intek neki és ahogy felbőg a motor, rövid ideig nézem a távolodó hajót. Aztán Nia-ra nézek nagy mosollyal és rögtön megsimogatom az arcát. - Quelle horrible! Szerinted Nagyláb volt vagy a Chupacabra? - kérdezem és el is nevetem magam a sztorin. - Hogy szeretnéd? Sétálgassunk vagy már most horgásszunk egyet?
Ahogy a sziget partjához érünk, felkapom a cuccomat a hátamra, és Mr. Szépszemű segítségével lelépek a börrögő hajó fedélzetéről. Megköszönöm Trevornak, a révészünknek a fuvart, aztán elbúcsúzom tőle. Nem időzik tovább, már fordítja is a kishajót visszafelé a folyón. Összenézek Stephennel. Látom, őt sem izgatta fel különösebben a sztori. Nagylábon vele nevetek, miközben megcsóválom a fejem. Mr. Lipton már messzire hajókázott, nem hall minket, úgyhogy nyugodtan röhöghetünk. - Felőlem akár az az öltönyös hülyegyerek, a Slenderman is lehet. – duruzsolom széles, komisz vigyorral az arcomon. - Szerintem előbb cuccoljunk le, verjünk tábort, aztán pecázhatunk. Mit szólsz? Ha Stephen rábólint, akkor keresünk a sátorállításnak egy megfelelő helyet. Motyó nélkül kényelmesebb lesz bóklászni az erdőben. Közel, s távol nincs egy árva lélek sem, nem kell attól tartani, hogy bármit ellopnak. Olyan, mintha csak ketten lennénk ezen a szigeten. Nyugalom honol körülöttünk, csupán a szél zúg lágyan a folyó fölött. - Képzeld, tegnap behoztak egy dilinyós tagot az őrsre. Mindenkinek elmesélte, hogyan kell spinyót készíteni akkumulátorsavból. Attól, hogy egy sorozatban láttad, még nem leszel profi metamfetamin-főző, sem hivatásos gyilkos, ez nem így működik. Hát nem? – csacsogok tudálékosan, miközben Stephenre nézek. Biztos furcsállja, hogy egyszeriben szófhosást kaptam. Ezt hozza ki belőlem ez a sziget és a friss levegő. Pörgök ezerrel. - Te szoktál karajt sütni? – érdeklődöm puszta kíváncsiságból. – Shonte elég gyakran, és mindig azt mondja: „A karajod nagyjából 1 órát szeret sütkérezni”. Csoda, hogy van hozzá türelme. Szerintem túl sok vele a macera. Ha Stephennek egy jó karaj lenne minden vágya, örömmel megsütném neki, de amúgy nem szórakoznék vele. Én különben is inkább tésztás vagyok, mint húsos. Ha épp a sátrat legózzuk össze, akkor a sátorvassal a kezemben szövegelek nagy vihogva. - Olvastam a neten egy tök jó hasonlatot, ezt figyeld: A gmail jelszavam olyan, mint a farkam. Éppen hogy csak elég hosszú, de soha senki nem jön rá… Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok pasi. Jókat röhögnék a saját méretemen.
Nyugodtan röhöghetünk és röhögünk is nagyokat. Slendermanről nekem valami más él a fejemben, de akkor lehet, hogy rosszul hallottam. Újabb urbánus legenda, ami nem érdekel. A misztikumból nekem elég, amit az Őrzőkről hallok vagy amit néha látok náluk. Értük se vagyok oda, de tudom, miért vannak, Tupilek öröksége az ő ténykedésük és ezt tiszteletben kell tartani. Vagy inkább hasznot húzni belőle, ha lehet. - Oké, ma chérie! Lássunk hozzá! - felelem a sátorállításra. Van egy egész szimpatikus terület nem messze az erdő szélétől. A talaj is megfelelőnek tűnik, már több köze van a földhöz, mint a homokhoz. Pár fadarabot és néhány követ el kell hengergetni, hogy ne nyomja éjjel a hátunkat, hasunkat, akárhogy fekszünk. Ezeket elsöpröm, eldobálom onnan, utána fel is verhetjük a sátrat. Lepakolom a cuccaimat és kibontom a ponyvát. Aztán előveszem a kis tasakot a sátorvasakkal. Nia elmesél egy történetet, én pedig a tévéfüggést látom benne. A spinyón kicsit gondolkodni kellene, annyira nem vagyok otthon a drogos szlengben, de Nia megmagyarázza. - Aha. Hát vannak olyanok, akik mindent készpénznek vesznek, amit a tévében látnak. A főiskolán volt egy srác, tudod, akit emlegettem, hogy izomagyú volt, de közgazdásznak készült. Na, ő aztán igazi tévéfüggő volt! Mikor ment edzeni, mindig nagy röhögéssel bedobta, hogy „Gyúrjunk, waze!„, mint abban a paródiasorozatban. Meg egyszer letolta a gatyáját a teremben és odatartotta a seggét az egyik félénkebb csajnak, majd kiabálta, hogy „Kérek egy puszikát!” Utána elmesélte, melyik gengszteres vígjátékban látta ezt. Látod, nem Dominic volt ott a legnagyobb gyökér... – mesélem nevetve, ahogy visszagondolok erre a Leslie nevű srácra. Tuti, hogy nem lett belőle közgazdász. Gengszter inkább. Nem bánom, hogy Nia sokat beszél. Érdekel, amit mond és ez nálam nagyon nagy szó. Beszélhet, amennyit akar, én szívesen meghallgatom és társalgok vele. Akár csendben vagyunk, akár trécselünk, akár hangoskodunk, vele jól érzem magam. A kezem is jár közben, széthúzom a sátrat és elrendezgetem. Már nem először csináljuk, szerintem Nia-nak is jobban fog menni, mint a múltkor. Egy-egy kővel bele lehet verni a vasakat a földbe, olyan részre, ami nem porhanyós és utána lehet csinálni a többit. - Szoktam néha, igen, de 30 perc elég neki. Shonte hogy csinálja? Én ezt az „Agglegény kedvence” fantázianevű receptet szoktam. Egyszer kipróbálhatjuk, ha még nincs túladagolásod a karajból – mesélek egy kicsit a főzési szokásaimról és Nia-ra mosolygok kacéran. Hát én imádom a húst. Vérfarkasként egyre inkább. Más finomságokat is szeretek, mint tegnapelőtt a bolognai, de a hús mindenek felett áll. Az élet igazi hordozója, tömény energia. És jólesik tépni a metszőfogaimmal, majd felőrölni a hátsókkal és eltelni vele. Még nyersen is jó, de úgy csak farkasalakban eszem, többnyire. Nia ad egy kis ízelítőt ezekből az internetes viccekből, amiket én is szoktam néha kapni. A legtöbb szerintem elég ócska poén, de van néhány a tarsolyomban, hogy be tudjam vetni, ha kell, h úgy érzem, hogy megvan a helye. Viccelődni tudok, csak nem szeretek, kivéve persze Nia-val. - Kemény hasonlat... A héten én is kaptam pár ilyet. Például hogy „Nem szenvedek elmebetegségben. Minden percét élvezem.” vagy „Amikor kicsi voltam, sokszor azt gondoltam rólad, hogy köcsög vagy, de most hogy felnőttem, már teljesen biztos vagyok benne!” Ezeknek mindig megvan a helye, hogy mikor lehet őket bedobni, de néha kitalálok a helyzethez igazodó saját mondásokat is. Amiket utána elfelejtek, hiszen úgyis tudok újabbat kitalálni. A viccekkel más a helyzet. Egy komplett viccet azért nem tudok megalkotni, az nehezebb, mint egy-egy ilyen jól eltalált mondat, úgyhogy megtanultam néhányat. Ha már hülyéskedünk, akkor elmesélek egyet. - Azt ismered, mikor a csontváz bemegy a kocsmába és rendel egy sört meg egy felmosót? Ennyi a vicc. Egyesekből nagy röhögést vált ki, mások várják az igazi poént. Értik, csak keveslik. Nia szerintem nem megy a szomszédba egy kis abszurd humorért. Elég csak a pillével bizniszelő medvére gondolni, amit kitalált az első túránkon horgászás közben. Mikor a rögzítéssel megvagyunk, akkor én háttal bemászom, jobban mondva bekúszom és bent féltérdre állva elhelyezem a belső tartóoszlopokat, egyet elöl, egyet hátul. - Megfogod a másik végét? - adom Nia kezébe a sátorra húzható ponyvát. Plusz egy réteg, ami megvéd az esőtől és a széltől minket. Fel kell igazgatni a tartórudak tetejére, ott rögzíteni, mindent összekötni, aztán meg is vagyunk. A sátor immáron áll, én pedig vetek rá egy pillantást. Tényleg nem rúghatja szét, nem rabolhatja ki senki. Itt még a madár se jár, kábé annyira lakatlan ez a sziget. Bedobom a zsákomat és ha Nia is az övét, akkor behúzom a cipzárt. Kósza állatok se menjenek be, ez a mi sátrunk, nem az övék. Egy övtáskában és szatyorban a fényképezőgép és a legfontosabb cuccok - értve főként a kaját – nálam maradnak. Most pedig megállok egy kicsit, kihúzom magam és hátrahajtott fejjel, becsukott szemmel elmerülök a félelmetesen tiszta levegőben. Süttetem az arcomat a hűs alaszkai Nappal és élvezem a szél mozgását, ahogy bizsergeti minden tagomat. A közeli erdő illatából nagyot szippantok. Kedvem lenne futni egy nagyot, teljes erőből és teljes vérfarkas alakomban, itt a senkiföldjén. Talán majd meg is teszem valamikor, de nem most. Nia-ra nézek és ha már mehetnékje van, akkor indulhatunk az erdőbe. Én egy rántott húsos szendvicset majszolgatok salátalevéllel, olivabogyóval, paradicsommal és trappista sajttal. A párocskámat is megkínálom, szó nélkül, mert eddigre tele van a szám falatokkal.
- Kérek egy puszikát? Komolyan ezt mondta? – böffen ki belőlem a jóleső nevetés. Hát az fix, hogy vannak még az ügyvédúrnál is furább alakok, és mi mintha vonzanánk őket. Ezt a puszikás dumát minden esetre megjegyzem. Néha bedobom majd Stephennél, ha akarok valamit tőle. Hehe. - Kérek egy puszikát… - mormogom nagy vigyorogva, miközben megcsóválom a fejem. Agglegény kedvence? Biztos van olyan is. Kérdőn pislogok Stephenre a készülő sátor fölött. - Jaaa, hogy az agglegény palacsinta! Annyira nem vagyok húsos, de ez a darálthúsos-mexikói keverékes-tejszínes-krémsajtos cucc bejött. Egyébként azt hoztam két személyre vacsinak. Én készítettem, és képzeld, nem robbant fel a konyha. – magyarázom nevetgélve. És még ehető is lett, pedig abszolút nem vagyok egy konyhatündér. - Oké, szívesen befizetek a híres karajodra. – görbül cinkos mosolyra a szám. Úgy néz ki, jó volt bedobni a netes hülyeségeket. Stephen már többször felvillantotta a humorát, pedig alapjába véve titkolja, hogy van neki olyan. Csöndben hallgatom miket mond, de a csontvázas viccnél abbahagyom a ponyva cimbálását. A kezeim megállnak a levegőben. Ránézek Stephenre, és hirtelen kitör belőlem a nevetés. - Nem, ezt még nem hallottam. Stephen kérésére elveszem tőle a ponyvát, és segítem felhúzni. Közben megosztom vele én is az egyik élményem. - A köcsögről jut eszembe. Jártam egy sráccal a gimiben, akitől szakításkor egy szárított virágcsokrot kaptam. Apró bizgentyűkkel volt kidekorálva. Lógott rajta egy kancsó meg egy vándorbot. Két hétig röhögtem a csokor mögöttes jelentésén: egy köcsög vagyok és menjek a fenébe. A holmimat bedobom a kész sátorba, amit aztán Stephen becipzároz. Megvárom, míg a párom meditál egy röpkét. Csak némán mosolygok mellette, miközben a kabátom zsebeibe rejtem a kezeim. Körbehordozom a tájon a pillantásom. Sehol senki. Nagyon úgy fest, hogy mienk a sziget, Ó Yeah! Mikor elindulunk egymás mellett az erdei ösvényen, és Stephen megkínál a szenyójával, elfogadok egy harit. - Köszi! Nagyon fincsi! – magyarázom teli szájjal. Láttam egy filmet, ahol az amcsi csaj összejött egy skót kékvérűvel, és mikor a csaj egy falatnyit le akart vágni a pasi csokitortájából, az rászólt meg még meg is sértődött. Nekem olyan pali nem kéne, aki annyira önzőzik, hogy egyetlen hariért képes lenne leszedni a fejem. Ez bőven válóok nálam. Amikor a párok megosztják egymással a falatokat, az olyan aranyos. Ahogy sétálunk a fák közt, elmerengek. - Tudod… azon gondolkodtam, hogy Alan barátunk alaposan kivesézte a vérfarkasokat, de valamiről mégis megfeledkezett. – megrántom a vállam. – A könyve ébresztett bennem néhány gondolatot és kérdést, ami válaszra vár. Vajon a többi állat hogyan viszonyulna a vérfarkasokhoz?... Már ha léteznének… Vajon megéreznék, hogy egy ember az? Ha kiszagolnák, vajon mit váltana ki belőlük? Agressziót, félelmet, behódolást? Egy kutya, vagy egy tigris hogyan viselkedne a közelükben szerinted? Kíváncsi vagyok Stephen véleményére. Talán nem néz hülyének, amiért ilyeneken agyalok.
Nagyokat bólogatok, hogy bizony így hangzott a felhívás keringőre. - Ezt, szó szerint. Az a csaj meg csak nézett, hogy mégis hogy képzeli. De nem szólt. Ő sose szólt senkinek semmiért. Remek tanuló volt és nagyon kedves lány, de nem mert kiállni magáért. Nem hiszem, hogy sokra vitte volna, bármilyen okos is. Mary-Elizabeth Prickles volt neve. Nem volt a legszebb csajok között, de csúnya sem volt és akadt, aki pályázott rá. Nem tudom, mi lehet vele, de nem is nagyon érdekel. Nia-nak nagyon tetszik ez a sztori. - Tudod, az jutott eszembe, hogy Boomer egész hasonló volt, mint ez a gyúrós gyerek. Alkatra nem, de agyilag nem sokban múlta alul Leslie-t. Olvastad a hírekben, mit írtak? Vicces volt ezt látni, a szokásos bulváros színezésekkel. Az újságok mindig érdekessé teszik az érdektelen híreket és még érdekesebbé az érdekesebbeket. Az igazságot nem a szerkesztőségekben kell keresni, legfeljebb csak annak a csíráját. - Nem, nem a palacsinta. Van egy ilyen karajrecept, hogy Agglegény kedvence. Igazából az agglegényeknek sok receptjük van – folytatom a viccelődést. Én nem a pizzarendelő agglegénytípus vagyok, akinek a kenyér megvajazása már főzésnek számít. Tudok főzni, sokak szerint elég jól és már Nia is megízlelhette párszor a tudásom gyümölcsét. Felcsillan a szemem, hogy olyat hozott, amit maga készített. - Igazán? Hm, ezt nagyon várom most, hogy tudom, te csináltad. Shonte biztos jó tanítómester. A temperamentumos fekete szakácsnő főztjéből ettem már és első osztályú volt. Nagyok mosolygok és Nia szemeibe nézek. Tényleg értékelem, hogy maga főzött. Biztos tud, élet egyedül is egy keveset, de ha van profi szakácsnő náluk, akkor mostanában nyilván nem szorult rá. Ezért is nagy dolog, hogy nekiállt. Tekinthetem úgy, mint pozitív változást, ami nekem köszönhető. - Oké, ma chérie, egy karaj rendel! De majd csak pár nap múlva, hogy ne legyen olyan ismétlődő és unalmas – felelem egy kacér mosollyal. Ez a csontvázas vicc szinte mindig ejtőernyős tantusszal jön. Van olyan, akinél csak úgy elveszik a levegőben és le sem esik, hiába várja. Nia értette, de megleptem vele. Miközben rendezkedünk és alakul az éjszakai nyugvóhely, ő is elmesél egy történetet. Ez felér egy viccel. A szemeibe nézek egy kissé meglepett mosollyal és így nevetek. Egy tini komolyan képes volt ilyen kreatív és bunkó lenni? Vajon milyen lehetett Nia kiskamaszként? Megkérdezném, de ha erről beszélgetnénk, az kicsit nehéz lenne. Főleg ha visszakérdezne. Neki már nem szívesen hazudok, az igazság pedig túl megterhelő. Most valljam be, hogy én a nagy marseilles-i pestisjárvány idején voltam kiskamasz és láttam, hogy az utcákon tolták a hullákat kordékra pakolva? Hogy szagoltam a halál bűzét és utána én is megízleltem azt félig-meddig? Egyszer elmondom, ezt már eltökéltem magamban, de nem most lesz. Jó kérdés, hogy mikor, de nem ezen a kiránduláson. Majd egy másikon. Azt hiszem, a természetes környezet lesz az alkalmas helyszín ehhez. Kiderül majd, hogy nem druida vagyok, hanem valami más, számára sokkal rosszabb, de egyre inkább az az érzésem, hogy Nia még ezt is el tudja majd fogadni. Tőlem. Mástól talán nem, de mi már vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ezt megértse. - Egészségedre! - mondom, mikor falatozik a szendvicsből. Örülök, hogy ízlik neki. A fák között órákat tudnék eltölteni. Rohangászva, ugrálva, átadva magam a szabadság érzésének. Itt el lehet felejteni a rohanó várost, a benzingőztől bűzlő és gépektől zajos utcákat. Szaladni, csak szaladni, leölni valami vadat és egy jót enni úgy, ahogy van, nyersen, Haladunk és a falatozás közben Nia-t is megihleti az erdő. A vérfarkasokra gondol. A természetességre, az ösztönök uralta életre, amit az emberek rég maguk mögött hagytak és csak kevesen hordozzák közöttük, mi pedig ismerjük. Ezt szereti a popkultúra a farkasemberes történetekben. Nem lepődök meg azon, hogy itt az erdőben is érzek vérfarkas szagot. Egy nőstényét, aki még fiatal, talán 10 éve sincs beharapva. A szag tegnapi messzebbről jön, nem túl erős. Remélem, már nincs itt vagy ha itt is van, elég intelligens ahhoz, hogy találkozás esetén ne legyen belőle konfliktus. Nia előtt nem szívóznak egy kóborral. Falkaszagot ugyanis nem érzek. Válaszolnom is illik, úgyhogy kezdek ködösíteni: - Látom, nagyon megmozgatta a fantáziádat – mondom neki a szám szélét cinkos mosollyra húzva, félredöntött fejjel. Nézek rá, az égszínkék szemeibe, amiket annyira szeretek és nevetve megrázom a fejem. - Nem tudom... Ez olyan kérdés, minthogy a jetinek milyen a viszonya a hegyi majmokkal. Nagyobb és erősebb, talán okosabb is, ezért tisztelik és tartanak tőle? Persze vannak nagyon agresszív állatok, amik nem ismerik ezt. A kutyák az ember legjobb barátai. Szerintem ha éreznék a farkast valakiben, attól még az embert is éreznék. Azt hiszem, egész jó és nem átlátszó terelő szöveget sikerült előadnom, a kellő testbeszéddel megtámogatva. Kicsit még boncolgassuk, keverjük-kavarjuk. - Áh, fene tudja! Sok ilyen könyv és film van. Bevallom, én még nem olvastam más vérfarkasos könyvet és filmekben se vagyok túl művelt a témában. Szerintem ez egyszerűen az ember állati énjének a szimbolikus megjelenítése, ami érdekes, de én jobban szeretem a valóságból vett vagy hihetőbb történeteket. Nia... Ha nem találkoztunk volna az íróval és nem locsog annyit, meg nem vádol meg mindkettőnket azzal, hogy közülük valók vagyunk, szerinted akkor is beindult volna az agyad a regényétől? Az erdő fái közben tudtukon kívül hallgatják a beszélgetésünket. Ők már nem először látnak vérfarkast. Én pedig remélem, hogy ezen a szigeten nyugtunk lesz a kirándulás erejéig. Haladunk egyre beljebb a nemes lucfenyők és koros, évgyűrűktől kiszélesedett duglászfenyők között. Ezutóbbiakat nagyon szeretem. Úgy merednek az égre, mintha fel akarnának odáig nőni és utat adnának nekünk is a fellegekbe. A gyanta illata, amit én az emberekenél sokkal töményebben érzek, nagyon erős, már kissé bántó is. Az étvágyamat nem fogja elvenni. Azt nagyon-nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges. Fogynak a szendvicsek és a szalvétákat a táskámban gyűjtöm. Nem szemetelünk az erdőben. Egyre kevesebb természetes tér marad és azt meg kell becsülni.
- Olvastam a cikket. – felelem vigyorogva. – Az írója kiegészítette a fantáziájával, mintha ott lett volna. Meg gondolom az sem elhanyagolható, hogy a felturbózott cikkekkel teli újság könnyebben eladható. – vonom meg a vállam. – Nekem végülis mindegy, én mindig ott vagyok az élvonalban, ha bármi történik. Mindenről úgy értesülök, ahogy valójában voltak a dolgok. Jah, ilyen a természetem és a formám. Ezen változtatni nem nagyon lehet. A jetis-majmos hasonlatra megint elkap a nevetés. Stephen tökéletesen beletrafált. - Tényleg... Milyen a viszonya? – kérdezem kacagva. Persze csak cukkolom a párom. Sok igazság van abban, amit Stephen mond az emberben élő állatról. Én is ezt az elvet vallom. Ott van bennünk a „szörny”. Az égiek ilyennek legóztak minket össze. - Naná, hogy be! Azt hiszem… Wright könyve teljesen más, mint a mai hardcore pornó, fantasy regények. Utóbbiak csak erotikus fantáziálgatások mágikus körítéssel, de Wright alapos és részletes volt, hogy már bőven súrolja a hihető határát. És a hangulat, a történet atmoszférája is magával ragadja az embert. J.R. Tolkien Gyűrűk Urájánál éreztem ugyanezt, mintha Tolkien tényleg a hobitok és a tündék közt élt volna, olyan tökéletesre teremtette meg azt a világot. Mintha csak odaátról tudósított volna. Elhiheted, nem sok könyv éri el nálam ezt a hűha-faktort. Egyre beljebb megyünk az erdőben. Hűvös van itt a fák közt. Nem fázom, de végigfut a hátamon a hideg a kabát alatt. Stephennek van étvágya, meg kell hagyni. Én nem bánom. Magas, erős férfi, szüksége van energiára. Ha eszem, akkor én is jókat tudok burkolni, de olykor előfordul, hogy még enni is elfelejtek, ha nagyon belemerülök valamibe. Mielőtt kijöttünk ide, utánanéztem a szigetnek. Van rajt egy csöndes birtok valahol. Egy bizonyos Dr. Franklin-é. Ez most nem sok vizet zavar. Nem úgy tűnik, mintha lennének itt mások is rajtunk kívül. Legalábbis nem látok senkit, és a csend, ami körülvesz minket, már-már… nyomasztó. Igen. Azt hiszem ez a legjobb szó rá. Eleinte még hallottam az apróbb állatok neszezését a növények takarásában, a fák ágai közül felreppenő madarak szárcsapkodásait, de most már azt sem. Megállok, és a távolba meredek. Lassan körbehordozom a pillantásom a nyugodt, hűvös tájon, a körülöttünk sötétedő fenyők sorfalán. Azt hiszem, nagyon jó ötlet, hogy a parton vertük föl a sátrat, és nem az erdőben. Különben egész éjjel azon görcsölnék, mikor bontja ránk a sátrat a jeti. - Ez is szép környék, de ahol először kirándultunk, sokkal barátságosabb. – jegyzem meg. – Visszamegyünk a partra?
Nia pontosan úgy látja a dolgokat, ahogy én. Minden rendőrségi ügyről értesül, ahogy én értesülök minden falkaügyről. Persze ez mindkettőnknél utánajárással és kérdezősködéssel, jelenléttel történik, de az eredmény ugyanaz. Megtudjuk az álhírek mögötti valóságot vagy az eltitkolt történéseket. - Kész információs központ vagy, szívem! - mondom neki belemosolyogva a szépséges szemeibe. - És melletted lassan én is kikupálódom. A jetivel nem pont viccelni akartam, de nevetés tárgyának is megteszi. Én is kacagok egyet itt és a hangunk megrezgeti a fák vastag kérgét is, ahogy önfeledten nevetünk. Wright nagyon életszerű könyvet írt. Én tudom, hogy az a doktor a saját szemével látottakat mondta el, ettől ilyen, Nia meg... Valahogy megérzi. Talán ez a mágiaérzékenység része, bár ehhez az Őrzők jobban értenek. Az biztos, hogy néha többet tud, mint amennyit az átlagos emberi érzékszervekkel lehetne érzékelni. - Hát igen, A farkasok hallgatnak nem az erotikára lett kihegyezve. Á, a Gyűrűk Ura! A filmeket is láttad? Én a könyvet elolvastam, mert érdekelt, mi mozgatja meg ennyire az embereket. Tényleg egyéni és alapos, kidolgozott világa van. Most jut eszembe, ha feltételezzük, hogy Wright igazat írt, akkor az előbbi kérdésedre megvan a válasz. Danielt ugye szépen elintézték az állatok az erdőben... Amit részben én tettem, de utána az igazi farkasok szétcincálták. Ott már nem volt félelem, se tisztelet. Hús maradt belőle, amit meg lehetett enni. Nia kérdése egyébként nagyon jó volt. Tudtán kívül nagyon jó. Erősebbek vagyunk, mint az állatok. Még egy grizzly ellen is ki mernék állni, ha kellene. Más kérdés, hogy nem mindig lépünk fel agresszívan. Persze a valódi farkasoknak például nem tetszik, ha belépünk a területükre, szóval abból néha van támadás, de az erőviszonyokat általában fel tudják mérni. - Nekem az Üvöltő szelek volt olyan, ami már majdnem hihető lett volna. Azt olvastad? Kísértethistória, de nagyon gazdag nyelvezettel van megírva és elég realisztikusan mutatja be a család és a főhősök életét. Az tényleg nagyon tetszett. Nem vagyok egy fantasyzabáló és a sci-fit sem nagyon szeretem, de néha akad egy-egy kiemelkedő mű ezek között is. Kezdem érzékelni, hogy Nia fázik. Annyira nincs itt hideg. Valami rosszat érez? A vérfarkast? Az egyetemisták bulijára gondolok. Úgy halt volna meg a srác, hogy meglátta a farkasembert? Nem igazán vall a fajtánkra. Mi nem csak ijesztgetünk, hanem szabdalunk is, de itt nem történt olyan. Különbségek persze vannak és lehet olyan, aki elájtsza a mumust és azt élvezi. De ne játssza. Az rohadtul veszélyes ránk nézve, ha mutogatja magát a ragadozó alakjában. Ez csak feltételezés, lehet, hogy nem erről volt szó. Az erdő belseje felé haladva tényleg elcsendesedik. Ez nekem sem tetszik, nem csak Nia-nak. Az erdőben nyüzsgésnek kell lennie, túlcsorduló életnek, amit a baglyok huhogása, a rovarok motoszkálása, zümmögése és a kisebb rágcsálók, madarak neszezése ad, de itt alig van valami. Rovarok vannak, de nagyon, csak az én füleimnek halhatóan mászkálnak. Itt élne a vérfarkas és elijesztett minden más állatot. Azért ez nem mindennapos. Ha nem is harmóniában élünk velük, de nem szoktuk mindet elkergetni. Valami nem stimmel. Több ember szagát érzem, elég régieket, de a nőstény szaga friss. Megvan az irány, hogy merre haladt. Na, arra most nem megyünk. - A sűrű, sötét erdő egy lakatlan szigeten. Persze, ha jobban érzed magad a parton, akkor mehetünk vissza. Nia, annyira jó itt veled. Messze minden kötelességtől és közel hozzád - mondom neki szerelmesen suttogva és csókot lehelve a fülére. Tényleg azt hinném, hogy itt csak mi vagyunk és senki nem zavarhat, de hirtelen zajt hallok a másik irányból. Nem onnan, ahonnan a vérfarkast éreztem. Nemsokára feltűnnek egy lámpa fényei is. Még nincs annyira sötét, de valaki már most sem lát jól. A zseblámpa villódzó fényei kicsit megnehezítik, hogy kivegyem az alakot, de a szaga elárulja. Egy ötvenes nő az. Egyszerű ember, nem ő a vérfarkas. Ettől függetlenül nem szeretnék találkozni vele. Kirándulni jöttünk, nem erdőlakókkal társalogni. Nia persze lehet más véleményen és azt tiszteletben is fogom tartani. Megvárom, hogy ki ez és mit akar. Közeledik és hirtelen megáll, ahogy a fényben meglát minket. - Hahó! Jónapot! - kiabál egész törékeny, fátyolos hangon. 10 méterre lehet. A lámpát leereszti, de nem kapcsolja ki. Ahogy a fénye a földre irányul, meg tudom nézni a nőt. Alacsony, egyszerű öltözetű, az arca kissé ráncos, de nem nagyon. Magas homloka van és vastagkeretes szemüvege, amit a turcsi orra tart. A haja pedig Kleopátra-fazon. A zöld otthonkával és rajta a halványrózsaszín köténnyel elég torz figurának tűnik. Egy farönk van a bal karján. Úgy tartja, mint egy gyereket az anyja. Ez fura. Senkinél nem láttam még ilyet. A favágók se babusgatják a tuskóikat ennyire. Megpróbálok belenézni az érzéseibe, de csak meglepettséget és kíváncsiságot látok. Némi öröm is vegyül bele, de nem sok. Az arcán egy bárgyú mosoly tanyázik. Megigazítja a szemüvegét, a mutatóujjával feljebb tolva azt az orrnyergén. Én nem szólok, csak figyelek. A lakatlan sziget lakója megmutatta magát. Ha olyan nagyon vágyna a társaságra, nem itt élne. Talán csak barátságos a kirándulókkal, de lehet emögött más is. Mindjárt kiderül...
- Én is sokat tanulok tőled. – vigyorgok Stephenre. Az biztos, hogy a találkozásunk egy elementáris, pozitív hatás volt az életemre. - Wright barátunk Danielt is farkasnak állítja be. El tudom képzelni, ahogy az erdő lakói egyesítik erőiket, és atomjaira bontják a srácot, mert érzik rajta, hogy egy antiszociális idegbeteg. Szóval eldöntötték, hogy egy ilyen nem illik bele a nagy képbe. – duruzsolom somolyogva. Az üvöltő szelekre megrázom a fejem. - Még nem olvastam, de ha már javaslod, el fogom. A fülembe kúszó szerelmes suttogásra jóleső borzongás zongorázik végig a gerincem mentén. Pimasz vigyor jelenik meg az ajkaimon. - Tudom. – duruzsolom teátrális önelégültséggel, aztán halk, kurta nevetést hallatok. - Naná, hogy jó velem. Merjed csak az ellenkezőjét állítani. – tréfálkozom Stephennel. Tényleg nagyon komoly fenyegetés volt ez tőlem. Az arcába mosolygok. Ő is tudja, hogy ez kölcsönös, mert én is imádok vele lógni, különben nem igyekeznék minél több időt vele tölteni. Épp indulnék vissza a vízpartra, amikor megüti a fülem a növényzet zörgése. A zaj irányába tekintek, amerre Stephen is. A szemembe hasít az éles fénycsóva. Hunyorogni kezdek. Nincs még olyan sötét, de valaki biluxol a zseblámpával. Amint leereszti rólunk a fénypászmát, láthatjuk ki áll a zseblámpa másik végén. Kissé meglepődöm, de nem mutatom. Szép lassan tökélyre fejlesztem a pókerarcot. Egy asszony az. Az otthonka nagy divatnak örvend manapság a környéken. A legutolsó otthonkás nő a zakkant Lucille volt. De szerencsére ez a nő nem hasonlít rá. Külsőleg legalábbis. Valószínűleg gyenge a látása, a szemüvege vastagnak tűnik, jó sok dioptriás lehet. Oké, nem vagyunk egyedül. Kár. Bár nem hiszem, hogy zavarna minket, vagy bántana ez a nő. Barátságosnak tűnik. Kérdőn pillantok Stephenre. Nem szólok. Vajon ki lehet ez? És mit csinál itt? Nem úgy néz ki, mint egy kiránduló, vagy turista, inkább, mint egy szigetlakó, aki ide rendezkedett be. A ruházata alapján mondanám ezt. Feltételezem, hogy tüzelőt gyűjt. Vagy valami hasonlót, ahogy azt a farönköt ölelgeti. De az is megeshet, hogy a Franklin birtokon lakik. Ha már odaköszönt hozzánk az asszonyság, viszonzom kedvesen mosolyogva a gesztust. - Jó napot! Persze ez nem azt jelenti, hogy traccsolnék és bratyiznék vele. Én inkább visszamennék a partra, horgászni, tábortüzet rakni, esőtáncot járni, bármi.
Napokig lehetne beszélni arról, hogy milyen hatással vagyunk egymásra. Mikor közel vagyunk, egészen máshogy viselkedem. Pontosabban Nia-val viselkedem igazán máshogy és az érdekeit is szem előtt tartom. Eddig csak a sajátom és a Falkáé lebegett a szemem előtt, de most már van még egy fontos személy az életemben. Energiát adó, felemelő érzés ez, olyan, amit már rég tapasztaltam. Gondoskodni valakiről, figyelembe venni mást is az eddigieken kívül. Ja. Ízig-vérig imádom Nia-t és amit ő ad nekem. A terelés egész jól sikerült, Nia is elviszi a vicc felé a témát. Tudom, hogy motoszkál benne és még elő fog kerülni máskor is. Tulajdonképpen a kérdéssel és a véleménnyel magárul árul el dolgokat és ezért nem bánom, hoy szóbahozza. Válaszolgatok majd máskor is és bizony én is elárulok néhány olyat, amit addig nem tudott. Minden találkozáskor tanulunk valami újat egymásról, a gondolatokról, a múltról, a kapcsolatainkról és ez így van rendjén. Unalmas lenne rögtön listát írni, hogy ki mit szeret, mit utál és merre járt, kiket ismer, stb. Apránként ismerjük meg egymást, kényelmes tempóban, de amit már eddig tudunk, az elég az összetartozáshoz. A nevetgélés után felelek röviden. - Szerintem érdemes. Talán unalmasnak találod majd, mert nem végig olyan mozgalmas, mint Wright könyve vagy Tolkiené, de egy esélyt adhatsz neki. Hoppá! Ilyen önbizalomtól duzzadó és kicsit arcoskodó választ még soha nem kaptam Nia-tól. Mintha át akarná venni a gyeplőt. Nem fogja. Sok minden úgy történik, ahogy ő szeretné, de csak addig, amíg én ezt jónak látom. Nem vagyok egy papucstípus és nem szándékozom feladni az egyéniségemet. - Merjél csak okot adni rá! - vágok vissza egy gonoszkás mosollyal és hasonló mélységű fenyegetéssel. Érzem, hogy nem gondolta komolyan és az az igazság, hogy én se várok tőle olyat, ami miatt elhidegülnék tőle. Az idő sok mindenre képes, de most nincs benne a pakliban, hogy megunom. Remélem, még sokáig így marad, mert ez nekem nagyon jó így. A nénivel Nia sem közlékenyebb, legfeljebb annyival, hogy ő visszaköszön. Egye fene, annyit megtehetek én is. - Jónapot! - köszönök a nőnek, aki felénk tart. Kislányosan zavart nevetést hallat, majd ránkvilágít és alaposan megnéz minket. - Kirándulnak? - kérdezi, majd tovább heherészik. Az érzéseiben elégedettséget látok és valami szándékot. Nem tetszik nekem ez a mama. Kötve hiszem, hogy a szigetére ilyen büszke. És az a farönk... Aki tüzelőt gyűjt, az nem egyetlen, alkarnyi tuskót visz haza. Még ha egy félembernyi lenne, azt mondom, oké, de nem. Még nem tudok rájönni, mi nem stimmel vele. A vérfarkas szagát nem érzem rajta, csak egy férfiét. Hasonló korú lehet, mint ő, gondolom, a férjével lakik itt. - Ha nem haragszik, folytatjuk is az utunkat – mondom neki ridegen. Nem mosolygok. Akármilyen kedvesnek látszik, valamit titkol. - Ó, persze, persze, nyugodtan! A világért sem akarnám feltartani magukat! Ha bármire szükségük van, itt az erdő mögött megtalálnak minket. Jennifer Milkins vagyok, a férjemmel lakunk itt. Tudják, olyan ritkán járnak itt emberek... Szóval innen fúj a szél. Mary Mama erdőlakó változata, aki azért örül, mert végre beszélhet mással is. Ha a terveire gondolok, abban biztos az élettörténete ismertetése szerepel. Erre pedig nem vagyok kíváncsi. - Köszönjük! - bólogatok és hátat fordítok, majd elindulok a part felé, ahová Nia szeretne menni. Nem várom meg, amíg elmeséli az esküvője napját, hogy mit főzött tegnap és a többit. Unatkozik, aztán letámadja a turistákat véget nem érő történetekkel. Hallom, hogy nem mozdul, csak ott áll. Nézi, ahogy távolodunk és lassan elhagyjuk a rengeteget. Ami érdekes, hogy nem érzek benne csalódottságot, amiért faképnél hagytam. Mégsem beszélgetni akart. Akkor meg mit tervezett? Mindegy, tervezgessen az erdőben. Ha meg akar lepni minket valami hülyeséggel, én fogom meglepni és elég kellemetlen lesz neki. Egy ilyen szigeten nem lehet csak úgy mészárolni, miután Trevor tudja, hogy mi vagyunk itt, de a jogos önvédelem törvényes formáját lehet alkalmazni. Talán kicsit elszaladt velem a ló és mégsem erről van szó. Talán csak arra számít, hogy fel fogjuk keresni és meghívhat minket ebédre. Nem. Ha Nia ezt akarja, én majd lebeszélem. Nem vágyom emberekre. Lassan kiérünk az erdőből és csak a parton szólalok meg, ahogy nézem a vizet. Nia-ra mosolygok: - Ha összeesküvés-elméleteket akarnék gyártani, akkor azt mondanám, Mary Mama küldte ide a favágó nénit, nehogy szórakoztatás nélkül maradjak. Ugyanolyan unatkozó típusnak tűnik. Kedves, de én inkább horgásznék vagy sétálnék. Te mit szeretnél? - kérdezem és belesimítok a hajába.
A fenyegetés hallatán Stephenre sandítok. A fél szemöldököm feljebb szökik a homlokomon. Merjek? Erre kiböffen belőlem egy kurta nevetés. Nem vagyok én olyan. A néni faggatózik mit csinálunk. Az, hogy kirándulunk-e, gondolom csak költői kérdés, amivel a saját észrevételét akarja megerősíteni. Nem vagyok antiszociális egyáltalán, távol álljon tőlem, de ezt a hétvégét nem a filantróp énemnek szentelném. Nem tudom Stephennek mi a problémája, de feltűnik milyen hidegen rázza le a kedélyes mamit. Lehet, hogy őt is frusztrálja, hogy sehol nem tudunk normálisan kettesben lenni? Igazából még nála sem. Mary mama állandó jelleggel készenlétben áll, hogy átkopácsoljon a falon, ha valami nem tetszik neki. A leggázabb az, amikor edzés közben veri ököllel a tamtamot. Állítom, egy pohárral a fülén tapad a falra olyankor, csakhogy belerondítson a legjobb részbe. Szóval Jennifer Milkins. Megjegyzem. De nem azért, mert be szeretnék ugrani hozzá és a férjéhez némi csevejre, hanem mert az ilyen magányos, furakinézetű erdőlakók mindig pszichopaták a filmekben. Ahh. Csúnya dolog az előítélet, de az elmúlt hónapok sok mindenre megtanítottak. - Viszlát! – búcsúzom el a szemüveges asszonytól, és megfordulok a part irányába. Hosszú percek múlva kiérünk Stephennel a sűrű rengetegből. Sokkal jobb időt futottunk, mint befelé, mondjuk akkor nem siettem annyira. Stephenre nézek, és kitör belőlem a nevetés. - Esküszöm, én nem szóltam Mary mamának arról, hova jövünk. Hacsak ki nem hallgatott minket a poharas trükkjével. Lehet, hogy Mrs.Milkins-szel rokonok, vagy barátnők, vagy egy beépített ember, akit Mary mama állított ránk azért, hogy kémkedjen utánunk. – magyarázom heherészve. Persze, mindezt én sem gondolom komolyan, de azért mókásnak tartom. - Tudnál egy ilyen, mindentől elszigetelt helyen élni? - érdeklődöm. Puszta kíváncsiság. Ez az erdőlakó házaspár biztosan hozzászokott már a csendhez és a magányhoz. Ki tudja mióta laknak itt. - Inkább maradjunk itt a parton. Nem sokára úgyis besötétedik. Szeretnél horgászni? Addig én gyűjtök fát, és megpróbálok tüzet csiholni. – pislogok kérdőn Stephenre. Lehet, neki más tervei vannak, ha vannak. Nem bánnom, ha a tábortüzet egyedül kell összehoznom. Ez is egy elfoglaltság és tök szívesen megcsinálom.
Nia-t nem zavarja annyira a néni, mint engem. Ő sokkal barátságosabb, én meg azon már rég túlvagyok. És ezt most észrevette. Kint a parton elvicceljük a dolgot és jót nevetgélünk rajta, hogy Mary Mama beépített embert küld. Sok mindenre képes, de erre azért nem. - Én nagyon vidáman eléldegélnék itt. Annyira tiszta a levegő és a környezet. Az az igazság, hogy a magány se zavarna. Főleg ha te is itt lennél. Neked hiányozna a város? Nem vetem meg, ha igennel felel. Én egy kicsit azt a világot keresem, amiben felnőttem. Ahol nem csörögtek éjjel-nappal a telefonok, nem búgott a hűtő, nem volt ennyi hanghullám és elektromos kisugárzás, autók és tévék. És a farkastermészetem meg a tiszta életet keresi, messze a civilizációtól. Természetes, ha Nia máshogy gondolkodik. Ő még fiatal, modern nő. Bár sok mindenben nyitottabb és érzékeny a szellemi energiákra, ezt már láttam. - Én szívesen horgásznék, igen. Te biztos nem akarsz fogni valamit? Legalább egy medvét propolisszal? - nézek a szemeibe és elnevetem magam. Nem jött be neki annyira a horgászás. Ha nem akarja, hát nem baj, ücsörgök a parton, amíg ő tüzelőt szed. Apropó tüzelő. Egy tuskóval járkálni... Valami nem stimmel ezzel a Milkins asszonysággal. Mindegy, ezt félreteszem. Ha valaki jön, úgyis meg fogom érezni. Nia tanulékony és rá merem bízni a tábortüzet. Már láthatta, hogy kell. Pár vékony ág gyújtósnak, aztán nagyobbak a tetejére és hadd lobogjon. Nyársnak valót meg könnyű szedni. Odamegyek a sátorhoz és felcipzárazom, majd térden bemászok. A hátiszákomból kiveszem a horgászkészletet és kijövök vele. Most nem húzom vissza a sátrat. Itt vagyunk, nem lopózhat be nagyon állat. Keresek egy szimpatikus ülőhelyet a parton és elfoglalom. Fogom a kis dobozt, amibe a halakat teszem majd és magam mellé rakom. Felhelyezem a csalit és körülnézek, nehogy Nia-t véletlenül eltaláljam, ahogy hátrarántom a damilt. Bevágom a vízbe és várom a kapást. Közben arra gondolok, mennyire jó itt. Nézem a túlpartot és a folyó két végét, a horizontot, amit innen látni. Tele vagyok energiával. A fák illata, a vízpára, a homok és minden a pőre, érintetlen, ősi Földet idézi, ami az életterünk, ami erővel tölt fel minket. Mondhatnám úgy is, hogy mágikus ez a hely. Egyike a megmaradt tiszta foltoknak.
Ezek a kis figyelemelterelő hadműveletek tényleg idegesítőek tudnak lenni. Mikor velem csinálja egy nő ugyanezt. Most viszont csak az időt húzom és mentem, amit lehet. Sikerrel, mert Nia máris az egekben van az érintésemtől. Pasziánsz, hah. Mikor nekem van üresjárat a hotelben, én ugyan nem nyomkodom a masinát. Megszoktam, megtanultam, de nem szeretem. Inkább egy könyvet veszek elő vagy bekapok pár falatot, esetleg felhívok valakit, ha épp szükségem van információra, intézkedésre, hasonlókra. Vagy csak sétálok, járok egyet. - Tulajdonképpen a városnak az a jó, ha nálatok kevés a munka - teszem hozzá egy nagy mosollyal. A hadnagya biztos örül egy nyugis napnak és tényleg akkor van béke, mikor nem kell rendőrt hívni. Persze megszűnni sose fognak, az a világ nem jön el. Már csak miattunk se, hiszen az ösztönöket nem érdekli a jelvény és az egyenruha. - Köszi, nekem a hét zsúfoltsága után ma jólesett egy nagy alvás. Főztem is, majd meglátod holnap. Nem árulom el, meglepetés lesz. Nia-nak muszáj nevetnie, nekem pedig muszáj megölelnem és a jegyekkel simogatni a haját, aztán a füleit. Olyan aranyos, mikor elszáll belőle a komoly nő és kislányosan tud örülni ilyen alkalmaknak. Mondta, hogy nem szokott nagyon kirándulni, velem viszont van rá lehetősége és eddig mind tetszett neki. Még az első is, mikor a kis Lawrence-t elintéztem. Az is terítékre kerül még. Hosszú beszélgetés lesz ez... - Én már voltam kétszer. Láttad, milyen speciális túráik vannak? Egyszer a kutyákat néztük meg meg voltunk egy vacsorán. Most az indián falut nézzük meg, szerintem nagyon érdekes lesz! Egy kis betekintés a múltba, illetve abba, hogy élnek manapság az ősi múltú kultúra képviselői, az Athabascan indiánok. Ott elfelejthetünk minden hülyeséget a szőrmék és kunyhók között. Előtte még lesz egy jó kis hajóutunk a Chena gyönyörű vizén, ami ugye városi folyó, nem túl tiszta, de a vidék... Az valami gyönyörűséges. Jártunk már a partokon, de a víz közepéről nézni egész más lesz. El se fáradunk, mert csak támasztjuk a korlátot. - Most azonnal! - jelentem ki és vidáman indulok is ki innen. Ha Nia mégis megállna venni egy kis csecsebecsét, azt persze megvárom. Még mindig van időnk kényelmesen elfoglalni a helyünket. Aztán irány a stég, ahová majd leeresztik a beszállópallót. Nem is kell sokat menni. Már várakozik a nép, közepes mennyiségben. 30 embert számolok, nagyjából ennyi. A nyár a főszezon, érthető is. Most viszont nem lesznek szúnyogok, még 1-2 se. Hamarosan érkezik a hajó és én csak nosztalgiázva nézem. Már ettől elmosolyodom, ahogy lapátolja a vizet hevesen és fent az utasai nevetgélnek, nézelődnek. Most ért véget nekik a túra. Meg kell várni, amíg a hajó megáll és leszáll mindenki. Hogy ne legyen kavarodás, az indulókat elkülönítik, csak akkor mehetünk fel, mikor már tutira kiürült a hajó. Addig Nia-nak tartok egy kis előadást: - Több mint 100 éve megvan ez a szolgáltatás, csak folyamatosan alakult. Az utasaink szeretik, sokan jönnek emiatt Fairbanks-be. Annyira emberközeli, nem? Sokkal inkább, mint a repülők vagy a modernebb hajók. Az egyik első típus volt ez. Jó ideje a városban lakom és amióta idegenfirgalommal foglalkozom, tényleg előkerült párszor. És én is kipróbáltam már, az exeimmel, ahogy mondtam Nia-nak. Kezd oszlani a tömeg és mehetünk, így hamar elfoglalhatjuk helyünket a barátságos vízijárművön. - Nagyon fázol már vagy nézhetjük fentről? - kérdezem a páromat, hogy le akar-e menni a fűtött helyiségekbe és üvegen keresztül csodálná az utat vagy hagyná, hogy a hideg szél borzongassa még. Nekem ez jobban tetszene, de ő nem bírja annyira a hideget és erre tekintettel vagyok. Hogy is ne lennék? Miatta találtam ki, hogy befizetek erre az útra. Ez egy közös élményünk lesz. Egy újabb és a vízen álló hajón már érezni a kellemes ringatózást, amit én annyira szerettem már Marseilles-ben is.
Stephen főzött? Egyből rápillantok felvont szemöldökkel. Tudom, hogy szokott, és istenien is főz. Épp ezért kelti föl egyből az érdeklődésem. Imádom a hasam és tudok is kajálni. Van, hogy duplán vacsizom, és a dupla vacsi után is ki tudom rámolni éjjel a hűtőt. Apám párszor elsütötte már azt a poént; többet eszek, mint egy terhes nő. Attól nem kell félnie, hogy nagyapit csinálok belőle, egyáltalán nincsenek ilyen ambícióim. De a kaja jöhet. - Úúú… de gonosz vagy. – tettetem a méltatlankodást, amiért Stephen nem árulja el, mifélével lep meg. Aztán muszáj elvigyorodnom rá. A haj- és a fülsimi tök egyszerű, apró gesztusok, mégis hihetetlen hatással vannak rám, a testemre. Megbizserget, felhevít, és boldoggá tesz. Főleg, ha közben még el is veszhetek Stephen ölelő karjai közt. Azért a komoly nő is ott figyel bennem, mikor szükség van rá, ő is a részem, de jobb szeretek nevetni és könnyedebben venni az élet dolgait. Amondó vagyok, hogy azért jöttünk erre a világra, hogy boldogok legyünk és sokat nevessünk. - Meglestem őket, igen. Kösz, hogy nem a 40 alattira viszel. – döngöm vigyorogva. Én lennék az első, akiből mirelit lenne a kirándulás alatt. Azt hiszem, Stephen dolgozhatna rajtam, mire felengednék. Hehehe. – Nagyon várom már, hogy lássam azt az indiánfalut. Nem jártam azon a környéken még. Oké, tudom, hogy vigvamokban élnek, illetve fakunyhókban, de élőben látni és találkozni az őslakosokkal merőben más, mint a discovery-n sasolni. Ekkor Stephen élénken kijelenti, hogy „Most azonnal!”. - Szuper! – tartok vele. A szuveníres ajándékboltok nem érdekelnek, talán majd visszafelé. Most nem szeretném ezzel tölteni az időt. A hatalmas fehér hajó befut, és megvárjuk, míg az előző turnus utasai kiszállnak. Míg várunk, Stephen kis beszámolója mosolyt csal az arcomra. Szeretem benne, hogy ennyi mindent tud, és szeretem hallgatni is. - Hű! Már száz éve? Jól bírja az „öreg”. – célzok a hajóra. Lassan felengednek minket a fedélzetre. Szerencsére nincs akkora tömeg, hogy hömpölyögni kelljen benne. - Persze, menjünk fel. – mosolyodom Stephenre. Tudom, hogy jobban élvezi a szabadból a kilátást, mint egy zárt helyiség ablaka mögül, meg aztán… - Fázni, Mr. Chesterton…? - döngöm csibészesen somolyogva, miközben játékosan oldalba bököm. – Fűt a közelsége. Nem tudta? – ravaszdin feljebb vonom a fél szemöldököm, aztán elnevetem magam. - Gyere, menjünk. – fogom meg Stephen kezét, hogy magam után vonjam. Elindulok a keskeny fémlépcső felé, ami felvisz a hajó első szintjére, majd felmasírozunk a másodikra, végül pedig felérünk a tetőre. Idefönt nincs senki. Egyelőre. Még nem fedezték fel a helyet. Odamegyek a korláthoz és rákönyöklök menetiránnyal szemben. Várom, hogy a hajó kifusson a folyóra. Innen föntről rálátni az óriási piros kerekekre is, amik majd komótosan fogják lapátolni a vizet.
Megtanultam, hogy ha igazán jó ételeket akarok enni és nem szeretném a gatyámat is csillogó éttermekre költeni, akkor jobb, ha elsajátítom a konyhaművészet rejtelmeit. Időm pedig volt. Szóval még Franciaországban elkezdtem és azóta is a hazai ételeket csinálom a legjobban. Ma például egy rozmaringos bárányborda készült francia lecsóval. Nem egy könnyű étel, de meg tudnék őrülni tőle, annyira finom. Nia még nem evett nálam ilyet, holnap este itt lesz az ideje. - Ugye, hogy mennyire? - játszok rá a vádaskodásra és az idegszálak húzogatására. Most két napig ezen fog izgulni, hogy mivel készültem. Nem emlékszem, hogy panaszkodott volna bármikor és az érzései se ezt mutatták. A kalóriákat pedig ledolgozzuk. Azt nagyon szeretjük, a közös "edzéseket" és utánuk a zuhanyzást vagy a folytatást a kádban. - Igen, mon amour, tudom, hogy az nem neked való. Szerintem én egyszer kipróbálom azért és majd elmesélem. Szerintem attól is fázni fogsz, hogy hallgatja majd a beszámolót. De más értelemben pedig nem fog fázni még odafent a tetőrészen se. Csodás vele együtt lenni, bármit is csinálunk. Nagyon nagyra becsülöm, tényleg. Bátorítóan mosolygok, mert én is nagyon várom ezt a kirándulást. A kezdeti idegesség tovaröppent, most megint egy hullámhosszon vagyunk. - Fel lett újítva azóta többször is. Meg nem lehet róla mondani, igaz? - mutogatok a hajóra, ami tényleg nem ütött-kopott. Nagyon szépen kipofozták és karbantartják, látszik rajta a törődés. Nia megmosolyogtat ezzel a kis kedvességgel. Nem szeretnék felfázást összehozni neki vagy meghűlést, de még azt se, hogy csak kellemetlenül érezze magát. Nem kényszer, de ő is fent szeretne lenni, bevállalja. Én pedig erre már nem mondok ellent. - Akkor majd teszek még fát a tűzre, hogy szép nagy lángokkal égjen - válaszolom és rögtön szájon is csókolom, megfogva a fejét két kézzel, finoman. Behunyt szemmel élem meg. Szoktam látni, hogy ő is így csinálja és nagyon élvezi. Igaz is, egy kicsit jobban ki tudom zárni a külvilágot ezzel és csak mi vagyunk, a kettősség és az egység egyben. Ha fázós lennék, én se fáznék ebben a pillanatban és még utána vagy egy percig. Hagyom, hogy megfogja a kezemet, nem csinálok ebből hatalmi kérdést. A papucsokban fel se merül, hogy ilyesmivel foglalkozzanak, az pedig tény, hogy én nem vagyok dróton rángatott pulikutya. Nia nem is lenne képes olyannal összeállni szerintem és ez így van rendjén. Így szeretem őt. A lépcsőzés közben megnézegetem a hajó belterét, azt a pár embert, aki nagyon jól eloszlik a hatalmas vízijárművön. Fentre senki se jut. Később majd jönnek talán, egyelőre csak mi vagyunk. Én is felveszem a klasszikus "nézelődjünk a hajóról" pózt, azaz a párocskám mellé könyökölök. A kerékre pillant, arra a hatalmas hajtóműre, ami majd akadályt nem ismerve kezd el forogni nemsokára. A zsákomat leteszem magam mellé és nézem a szemközti partot. Aztán a gyülekező tömeget. Hm, az alsó tetőszinten még lézeng pár ember, fiatalabbak, mindenki más az üvegkalitkából nézi majd az utat. Mi bevállaltuk a legszelesebb részt és csak magunk leszünk. Elmosolyodom, ahogy arra gondolok, hogy már most belekezdek a vallomásba. Aztán lenézek a folyóra, a kerékre. Nem, még várjunk. Csendben gondolkozom, keresve a legjobb pillanatot. Induljon el a hajó, csodáljuk a felvert vizet és az innen oly aprónak látszó fás-kavicsos részt, aztán majd előállok a témával. Bemondják, hogy be kell fejezni a felszállást, mert hamarosan indul a hajó. Még egy nénike fut, korához képest egész gyorsan. A férje már elöl jár, ő meg az ajándékboltban vett egy kis indián fejdíszt. Biztos az unokáknak szánja. Majdnem lemaradt. Őt még megvárjuk, aztán a lépcsőt felhúzzák. Éééés... - Elindultunk - jelentem ki a nyilvánvalót a párocskám szemeibe nevetve, majd megfogom a kezét, hogy innentől együtt nézelődjünk, közel egymáshoz. Szavak helyett most beszéljenek a mozdulatok, az érintések.
Esküszöm, Stephen jobban csókol, mint bárki, akihez eddig közöm volt. Míg ő a tenyerei közé zárja az arcom, addig én ösztönösen megérintem a derekát a kabátján keresztül. Mindig behunyom a szemeimet. Ilyenkor szeretek kizárólag a páromra figyelni, és arra, ami épp történik, hogy minél inkább átadhassam magam a pillanat varázsának. Érzem, hogy lángol bennem az a tűz, és teljesen felhevít. Ahogy elválnak az ajakaink, a pilláim egy rövid pillanatig még utána is lehunyva maradnak. Szerelmesen, ragyogó szemekkel mosolygok Stephenre, mikor ismét felnézek. - Jó meleget csináltál. – döngöm vigyorogva. Ezzel a magas hőfokkal el leszek egy darabig. Odafönt a tetőn szelesebb, mint lent. Ahogy kifut a hajó, a szembeszél is felerősödik. Méginkbább a fejembe húzom a kötött sapimat. A szél egy kósza tincset lebbent a szemembe, amit elterelek onnan. Mindketten a korláton könyöklünk. Mikor Stephen megfogja a hozzá közelebb lévő kezem, teljesen odahúzódom mellé, és a másik kezem az alkarjára fektetem. Mosolyogva felé fordulok, és csak fürkészem az arcvonásait. Gondolkodom. Ő is tudja, mivel látványos jelei vannak. Ilyenkor észre sem veszem magam, de enyhén csücsöríteni kezdek a nagy agyalásban. Túl jól ismer. Mint a rossz pénzt, mondhatni. - Elég régóta vagyunk már együtt… – töröm meg a kettőnk közé beállt csendet. Csak a szél susog körülöttünk, alattunk csobog a víz, ahogy a kerekek szorgalmasan lapátolják, és zúg a hajó. - …Mit szólnál, ha egyik este nálunk vacsoráznál, és bemutatnálak apámnak? – tudakolom. – Nagyon kíváncsi rád. Nem mondom, de Shonte is marhára az, Mr. Szépszemű milyen élőben.
Egy hét távollét után még jobban esik ez a csók. Persze nem kell ebből rendszert csinálni, nem attól lesz jó, hogy halogatjuk. Csak most sokkal inkább vágytam rá, rég éreztem már a csöppnyi, édes ajkait. Nagyon szép ajkai vannak, ott játszik bennük a pajkosság. Mindig. Akkor is mosolyog, amikor nem akar. Én pedig jól befűtöttem, hogy ne fagyjanak kékre ezek a csodás kis ajkak. Bólogatok is nagy mosollyal, hogy szuper, elértem a célomat. Az én sapkám stabilan áll a fejemen, nem kell igazgatnom. Igaz, nincs is alatta akkora rőzse, mint a páromnak. Volt idő, amikor hosszú hajat hordtam. A rock'n'roll fénykora engem is elkapott. Időnként nem árt ilyen apróságokkal feldobni az életet. Ha már évszázadok alatt sokféle néven élünk, lehet sokféle arcunk is. Kopaszon, bajusszal, vállig érő hajjal, lehet ezeket variálni. A korlátot fogva mindketten nagyon gondolkodunk. Nem tudom, Nia szében mi járhat, de valami pozitív, úgy érzem. Az arca is sokat elárul, kiülnek rá az apró jelek. És én hogy szeretem ezeket a kis szignumokat! Szerintem már első alkalommal is ezekkel fogott meg és ejtett csapdába. A vén kecske is megnyalja a sót és az öreg farkas is szereti a nőies nőket. Ezt az egyet, de őt nagyon. Nézek rá, amint belekezd a vallomásba. Félrebiccentek kicsit és bátorítólag mosolygok összeszorított ajkakkal. Valami nagy dologra készülhet. Á! Igen, a papáról már beszéltünk. És Shonte-ról is illetve őt láttam az országút mellett, mikor Nia még vetített neki egy nős férfi esetéről. Vajon már tudja, hogy az is én voltam? A fényképeket látta, a legrosszabbakat, a szőke kurvával biztos, de szerintem Nia mutatott még neki másikat is. Csináltunk közös fotókat Franciaországban is, ahol nyaraltunk egy hetet. Annyira feldobta a nosztalgiázást. Évtizedek óta a legjobb nyaralásom volt. - És én is megismerném azt, aki felnevelte ezt a kis csodát - válaszolom és megsimogatom az arcát. - Persze, nagyon szívesen és köszönöm a meghívást! Mondd csak, mit szeret a papa? Borokat, szivart? És Shonte? Csak olyat mondj, amibe nem pirulok bele - teszem hozzá egy kaján mosollyal. Természetes, hogy vendégségbe ajándékkal megyek. Így illik és én szoktam figyelni arra, hogy jó benyomást keltsek. A fekete szakácsnő elég temperamentumos. Én nem az az ember vagyok, akit könnyű zavarba hozni, csak viccelek, persze. Zselés vibrátort vagy hasonlókat viszont mégse vinnék ajándékba akkor se, ha ilyesmikért él hal az asszonyság. Emlékszem arra a rózsaszín plüssbilincsre, amit csomagolt Nia-nak a sütemények mellé, mikor a bolondok farmjára mentünk... Malcolm Jensen pedig... Majdnem lett egy csúnya ügy azzal a videóval, de megoldódott. Bizony nagy dolog ez, hogy most már be merne mutatni otthon. Nyilván nem a családját és a barátnőjét akarta rejtegetni. Inkább idő kellett, hogy előálljon velem a Jensen-villa küszöbén. A nőknek idő kell, én ezt megértem és amúgy is jól megvoltunk eddig kettesben. Néha jobb is, ha a család nem kotyog bele a kapcsolatba, mert vannak olyan anyósok, apósok, akik inkább ellenségek. Vagy túl erőskezűek. Nia apja nem ártott eddig. Szerintem mindent tud és látja, milyen hatással vagyok a lányára. - Az én családomnak nem igazán tudlak bemutatni. Senki nem él már közülük. Illetve bizonyos értelemben igen... - kezdem el sejtelmesen felvezetni a témát. A Falkát én nem nevezem családnak. Közösség, amiben élek, ahová bevándoroltam 72 évvel ezelőtt és most már őslakosnak számítok. Az igazi család, mély érzésekkel és ragaszkodással, szeretettel, az már nincs. Elvitte őket a pestis, a beharapómat meg inkább hagyjuk. Vagy még nincs, ha arra gondolok, hogy akarok kölyköt. Nia... Nia-t viszont a családomhoz sorolnám szívesen. El is venném feleségül, ha úgy látom, hogy van értelme és nem okoznék neki fájdalmat, amikor majd eltűnök, hogy a világ egy más részén kezdjek új életet új névvel. Velem jöhetne, de nem várom el, hogy mindent itthagyjon. Ő fiatal, sok minden köti a városhoz. Szinte minden. Nagy dilemma ez, amivel csak évek múlva kellene foglalkoznom, de már egy ideje forog a fejemben a kérdés és sokféle választ adtam már rá magamnak. Nem szeretném elhagyni, de kisajátítani se. A legjobb, amit kisütöttem, hogy várni kell. Várni arra, hogy megtudja az igazat. Ma megtudja. Rámosolygok ismét és folytatom: - Tényleg régóta vagyunk együtt, nagy örömömre és volt időnk, lehetőségünk megismerni egymást mélyen is. Azzal együtt, hogy semmi kényszert nem helyeztél rám a titkaim megosztásával kapcsolatban. Emlékszem, nagyon jólesett, amit mondtál a hegyen, hogy a titkokkal együtt fogadsz el. És én is meghagytam neked a saját életteredet, mert szerintem ez a természetes. A bizalom így is megszületett és elég erős. De van valami, ami talán próbára teszi. Eddig vártam, nem mertem elmondani. Most viszont meg szeretném osztani veled, ha kész vagy egy megrázó vallomásra... Alaposan felvezettem, de igyekeztem nem túldramatizálni és úgy mondtam el, hogy nevetségessé se váljak. A hangsúlyokból, az arcjátékból éreznie kell, hogy komolyan beszélek és tényleg fel akarok tárni előtte egy szobát a lelkemből. Egy olyan helyiséget, amit még nem látott, sőt nem is tud róla, hogy létezik. A kennelt, amiben egy bestia lakozik. Nem rohanom le, megvárom, hogy erre mit lép. Ha úgy érzi, nem most akarja, hanem még várni kell vele, várhatunk. De amilyen kíváncsi, ezek után szerintem megőrülne, ha nem folytatnám. Talán akkor is, ha folytatom. Nem, annál erősebb. De az biztos, hogy ilyet nem hallott még, csak egy alkoholista írótól...
Nem csak nekem volt szükségem időre ahhoz, hogy bemutassam Stephent otthon. Nem akartam rárontani ezzel, időt akartam adni neki is. A Lilith-es balhé után jócskán összezendültünk apámmal, az az időszak nem volt ilyesmire alkalmas. Azt viszont nem tudom, hogy Lorenzo eldumálta-e; Stephen is ott volt velünk a birtokon. A testőr érdekében remélem, hogy nem járt el a szája. Tudja, hogy elkaphatom, ismerem a gyenge pontjait és okozhatok némi kellemetlenséget a számára. Shonte pedig mindent tud. Elmeséltem neki, hogy a nős férfi nem nős, csak titkos bevetésen voltunk, és muszáj volt hazudnom neki. Jó, hát meg is kaptam a magamét, de a nagy sértődés nem tartott tovább egy napnyi duzzogásnál. A szőke rittyós fotók is tisztázva lettek, amiket otthonra kaptam. Szóval Shonte már tudja, hogy Stephen egy igen rendes fickó, és nincs olyan, amit ne tennék meg érte. Mikor Stephen „kis csodának” titulál, halk kuncogást hallatok, és finoman megbököm a vállammal a karját. - Ugyan már… - döngöm nagy vigyorogva. Jól esik, hogy így gondol rám, ugyanakkor zavarba is ejt. A becézéseket még igencsak szoknom kell. Szélesen mosolygok Stephen arcába. Fogalma sincs róla milyen boldoggá tett a válaszával. Azon elnevetem magam, hogy olyasmit kell megneveznem, amibe Stephen nem pirul bele. Tudom, hogy ő nem az a pirulgatós fajta, de Shonte talán még őt is képes lenne meglepni. Ha tudnék gondolatot olvasni, most biztos fetrengenék a röhögéstől a zselés vibráner miatt. - Apám szereti a karakteres borokat, Shonte pedig a bonbont. – felelem. Oké, melyik nő ne lenne oda az édességért. Kedves Stephentől, hogy ilyesmikre is gondol. Én nem várom el tőle, de nem is akarom lebeszélni az ajándékokról. Tegyen úgy, ahogy jónak látja. Amikor Stephen megemlíti a saját családját, a vállának döntöm az arcom, és onnan pislogok fel rá. Csak hallgatom. Talán a távoli rokonaira céloz azzal, hogy „bizonyos értelemben” még élnek. Fürkészem a pillantását, a vonásait, ahogy belekezd valami nagyszabásúba. Érzem, hogy komoly dolog közeleg, de fogalmam sincs, mi lehet az. A felvezetés eléri a kívánt hatást. Egy óvatlan pillanatra még az ütő is megáll bennem, de gyorsan elhessintem azt a bugyuta, kósza gondolatot, hogy baj van. Ez csak az egóm béna játéka a fejemben. „Megrázó vallomás”. Ez mit fedhet? Néhány másodpercnyi csend telepszik ránk itt a korlátnál. Stephen lélektükreit vizslatom, el is veszek bennük, ahogy agyalok. Rájött, hogy a fiúkat szereti? Ó, nem, nem. Kizárt. Most beszéltük meg, hogy bemutatom otthon. Nő sem állhat a háttérben, azt egyrészt kiszagolnám, másrészt Stephen nem az a fajta férfi. Bízom benne, tudom, hogy sosem verne át. Akkor? El akar utazni évekre Afrikába valami humanitárius misszióba? Fogalmam sincs, mit készít elő. Látom rajta, hogy halálosan komolyan beszél, és nem holmi vicc kerekedik ki belőle. Bár, szerintem Stephen ügyes színész, épp csak Oscart nem kapott némely alakításáért. Simán megvezethet a piszok, megvan hozzá a képessége, hogy palira vegyen. De most nem ezt érzem. A szemeiben nem huncut fény csillog, hanem valami egészen más. - Szerinted van olyan, ami próbára teszi a beléd vetett bizalmam? – kérdezem lágy hangon, miközben a fél szemöldököm feljebb vándorol a homlokomra. Elég súlyos dolognak kell lennie, ha erre képes, mert a bizalmamat nem olyan könnyű kikezdeni. Majd eldöntöm, minek engedem ezt meg, és mit tartok "megrázónak". - Köze van ahhoz, amit az az alak összehordott a pénztárnál? - tudakolom. Inkább nem kombinálok, de mi a fene történhetett? Mi ez az egész? - Ha már belekezdtél… ne kímélj. – mosolygok a páromra bíztatóan. Ha már így előhozakodott ezzel a súlyosnak ható akármivel, ne most gondolja meg magát, mert becsavarodok a kíváncsiságtól. És úgyis addig fogom rágni a fülét, amíg ki nem szedem belőle az infót.
Pedig tudom, hogy örül a becézgetéseknek. Talán túlzásnak tartja, de mellettem kapott már pár ilyet és értheti, hogy ha én mondom, akkor komolyan is gondolom. Első alkalommal nem éltem semmi ilyesmivel. Másodszor is csak módjával dícsérgettem. Mikor megérdemelte, akkor kapott jó szavakat. Aztán egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy megérdemli. Ő tényleg egy csoda. Amiket együtt átéltünk, az ügyek, az érzelmi hullámok... Nagyon sokat jelent nekem és tényleg különleges nő. Sejtettem, hogy jót kacag a piruláson. A borra felcsillan a szemem, mert ahhoz elég jól értek és ha Jensen-papa ínyenc, akkor egy közös témánk máris lesz. Természetesen francia bort választok, szerintem azok a legjobbak és biztos, hogy elnyerem a tetszését egy ilyennel. Nem is átlagos francia bort viszek, hanem elegánsabb, nemesebb fajtát. Ahogy bonbonból is a szakácsnőnek, mondjuk belga különlegességet. Ott nagy hagyománya van a csokoládénak és igazi csemegéket készítenek. - Ez remek, akkor majd készülök! Mikorra tervezted? Malcolm is elfoglalt lehet és ezt figyelembe veszem. Úgy fogom intézni a dolgaimat, hogy ha megvan a találka napja, akkor minden mást félreteszek majd. Megtehetem, ha fontos és ez prioritást élvez. Nia a vállamra hajtott fejjel hallgatja a továbbiakat. Édes, ahogy felpislog és teljesen rámbízza magát. A kérdése jogos, hiszen nagyon komoly csapásokat vészelt már át az a bizalom és nem rendült meg. Most viszont arra készülök, hogy egy rakás hazugságról rántsam le a leplet. Még azt se mondhatom, hogy az ő érdekében hazudtam. Saját érdekből, a magam és a fajtám védelmében tettem. Bizony, visszaéltem azzal, hogy hisz nekem. És ezt el fogja vajon hinni? Itt a hajón nem változom át, hogy megmutassam. Esetleg annyit megtehetek, hogy egy kis demonstrációval élek. Kamerától nem kell tartani, aki fényképez vagy videózik az úton, az nem a kihalt tetőrészt örökíti meg, hanem a tájat. De ez apróság. Az a nagy kérdés, befogadja-e az elméje és a lelke, amit mondok. Nyitott és sok mindent megérez, már tapasztaltam. Egyszer egész komolyan beszéltünk arról is, mi van, ha Wright igazakat írt és mondott. Akkor elvicceltem, most nem fogom. - Tudom, hogy erős szikla a bizalmad és szeretném, ha ez se ártana meg neki. A kétség ott van a szavaimban. Olyan kaliberű dolgok hangzanak el most, amikre nincs, nem lehet felkészülve. Gyanakszik és nem is ő lenne, ha nem kötné össze ezt a pénztárnál történtekkel. Szeretem azt az éles eszét. Igen, az volt az utolsó csepp a pohárban. Ott untam meg a titkolózást és rájöttem, hogy ki kell tálalni. Eljött az idő, hogy Stephen Chesterton bemutatkozzon a rejtett oldalával együtt. - Igen. Tudod, az nem állapot, hogy egy ilyen alak jobban ismerhet bizonyos szempontból, mint te, aki rengeteget jelentesz nekem. A mosolya jó jel. Nem esik kétségbe és nekem is könnyebb lesz így. Hát kezdjük. Nagy levegőt veszek itt a hideg, folyóközepi szellőkből és a szemeibe mosolygok. Mosolyra mosoly, hogy mindkettőnk hangulatán segítsek. - Szóval néhány dologban nem mondtam igazat neked. Az okom pedig megvolt rá. Emlékszel, mikor a síházban győzködtem Wrightot? Azt mondtam, pánik törne ki és az emberek egymást bélyegeznék meg, ha megjelenne a könyve a valódi vérfarkasokról. Az az igazság, hogy én már láttam ilyet. Québec, 1817. Egy fajtársam a nyílt utcán szabadult el és túl sokan látták. Férj a feleséget, gyerek az anyját, szomszéd a mellette lakót méregette utána gyanakvó szemekkel, amíg az illetékesek nem intézkedtek. Haláleset nem történt, de lehetett volna. Nia, én nem vagyok teljesen ember. Az a sok rejtély, amit nem tudtunk megmagyarázni, én voltam és a hozzám hasonlók, akik tényleg léteznek. Rejtőzködünk, mert van vaj a fülünk mögött, a természetünkből eredően. De jogunk van az élethez, ahogy a hegyi oroszlánoknak is. A ragadozók okoznak bajokat, de a populáció részei. Nem kérdezek rá, hogy fel tudja-e fogni mindezt. Itt megszakítom a történetet és nézem az arcát. A mosolyom marad, szeretném, ha őszinte is maradhatna. Nehéz ügy ez és lehet, hogy nem fog elsőre menni. Biztos azt hiszi, viccelek. Aztán majd belátja, hogy nem, az én humorom más. Amikor egy ember szembesül azzal, hogy léteznek a mesék szereplői, az többnyire megrázó, én így tapasztaltam. Vannak persze laza gyerekek, akik csak röhögnek, hogy tényleg igaz, amit láttak. Szerintem Nia is így reagálna. Ha nem az állt volna elő ezzel, akiben teljesen megbízott és aki többször állította már ennek az ellenkezőjét jobbnál jobb magyarázatokkal...
- A hétvégén, mondjuk szombat este ráérsz? – tudakolom Stephentől, hogy neki megfelelő lenne-e akkor a vacsi. Ha nem, természetesen találunk más estét, amikor ő is és apám is szabad. Stephen karjának döntöm az arcom, és csak hallgatom. Kihallom a párom szavai mögül az enyhe félszet; mi van, ha nem fogadom jól a hírt, akármit is szeretne elmondani nekem. - Tartasz tőle, hogy nem az? – búgom, és szerelmesen rámosolygom. – Tedd próbára. Valahogy úgy érzem, ez a dolog, ami itt lóg a levegőben a fejem fölött, nem csak a bizalmamat, de a kettőnk szerelmét is próbára fogja tenni. Én nem félek. És akkor Stephen azt állítja, hogy az a rosszindulatú fickó a pénztárnál jobban ismeri, mint én. Körülbelül itt van végem. Alapvetően nem vagyok egy ideges, izgulós típus, aki minden apróságon begőzöl, de most érzem, hogy a gyomrom összeugrik, és valamiféle bosszantó csiklandás indul meg fölfelé a szívem felé, ami aztán gyorsabban kezd kalapálni. Jézusom! Mit akarhat elmondani? Elmegy? Beteg? Ugye nem? - Stephen… - vigyorodom el. – Ne csigázz, mert esküszöm rosszul leszek. Ahogy belekezd, az ujjaim ösztönösen belemarkolnak a kabátjába az alkarján, mintha meg akarnék kapaszkodni. A mosolya valóban sokat segít. Számomra azt jelenti, nem lehet olyan szörnyű az, ami jönni fog. Végül Stephen belekezd, én meg csak hallgatom, csüngök a karján, és próbálom értelmezni a mondandóját. Wright? Mi van vele? Vérfarkasok, 1817, fajtárs, rejtély… Ezek a szavak pulzálnak az elmémben. Mintha a fejemben egy örvény keletkezne, ami mindent beszippant, és egyszerre akarná a kirakós darabkáit a helyükre illeszteni. Hirtelen nem tudom mit gondoljak. Az agyam egyik fele küzd, hogy logikus magyarázatot találjon, lázasan dolgozik, hogy értelmes, kerek egész történetet alkosson, amiben az összes részlet a helyén, míg a másik fele szkeptikusan üvölt; ez csak egy tréfa, nem szabad bedőlni. „Nem vagyok teljesen ember.” Ettől a mondattól úgy cseng a fülem, mintha ezren kalapálnának benne. „Én voltam.” „Rejtőzködünk” „Ragadozók”. Hallom a párom hangját, tisztában vagyok a szavak jelentésével is, de most mintha intellektuális kihívás lenne az értelmezésük. Az, hogy összefüggésbe hozzam őket Stephennel, a férfival, aki a párom, aki a mindent jelenti. Nem szakítom el a pillantásom a férfiúi szempárról. Képtelen vagyok rá, mintha megbénított volna. Azt várom, Stephen mikor szólal meg és vallja be, hogy csak szórakozik. De nem. Nem teszi. Kimért mosolya őszinte, egyben a végletekig komoly. Ez nem az a mosoly, amit akkor öltenek a vonásai, amikor elkövet valami gyerekes csínyt. Ez… teljesen más. Egyszerre megnyugtató és félelmetes. Megnyugtat, hogy nincs több titok kettőnk közt, ugyanakkor ijesztő, hogy nincs menekvés abba a lehetőségbe; mindez csupán egy otromba tréfa. Az ajkaim résnyire nyílnak. A szívem szaporán verdes a mellkasomban. Már az arcomba csapó szél hidegét sem érzem. És megint az a mondat visszhangzik a fülemben: „Nem vagyok teljesen ember.” Fura, pedig Stephen testének minden porcikáját ismerem. Nagyon is emberinek tűnik egy az egyben. - Mi vagy, ha nem ember? – kérdezem halkan, annak a fagyfényű tekintetnek a fogságában. – Mondd ki. Hallani akarom. – kérem. Nem követelem. Kiejtette a száján a kulcsszót, de teljesen más kontextusban, nem magára vonatkozólag.
Gyorsan végiggondolom, hogy van-e valami halaszthatatlan dolgom szombat este. Nem vagyok egy bulizós alkat, nem hívok senkit és engem se hívnak, mert tudják, hogy úgyse mennék el. Más ügy se szólít el, úgyhogy megfelel. Bólintok egy mosoly kíséretében. - Rendben, a szombat tökéletes! Nia mosolya és a bátorítása sokat segít. Nagyon erősnek érzem magam, mégis most ilyen apróságokat is értékelek. Bizony, ez más, mint a farkasok közötti szerelem. Nem az első eset, hogy ilyen mélységekbe jutottam egy embernővel, de ettől még nem érzem könnyebbnek. Csak mosolygok együttérzően. Bart említésére érzem, hogy Nia-ban kitör a háború az érzések között és kavarognak, hajtják egymást. Aztán kapaszkodik, mintha csak érezné, hogy a valóságot, az ép eszét két kézzel kell szorítani, mikor meghallja azt, ami következik. Megkevertem kicsit, olyan utalásokkal, amikből nem találhatja ki rögtön, hogy mi van. Elég értelmes, hogy összerakja a képet, vele lehet így beszélni, nem kell a legegyszerűbb szavakra korlátozni a kommunikációt, mint mondjuk az utasok esetében. Két érzés dominál és emelkedik ki a nagy harci körből: nyugalom és félelem. Megértette, hogy mekkora dolog ezt megosztani bárkivel? Ettől lehet nyugodt. És a tartalomtól lehet ijedt. Ideges szegény. Megölelem, hogy jelezzem, vele vagyok és segíteni szeretnék átesni ezen, az álarc mögötti, igazi arc megpillantásán. - Vérfarkas. Amit tudsz a farkasokról, a canis lupus-ról, az nagyjából rám is igaz. Igen, át tudok változni, többféle alakom is van. Jobban szagolok és hallok, látok, mint az emberek. Érzem, hogy a tested milyen hevesen reagál most belül. Nia, nem titkolom tovább. A területemet védtem, mikor ez a Bart és a bátyja megjelentek. Daniel Lawrence esetében ugyanígy tettem. Wright művét is azért nem volt szabad az eredeti ötlet szerint kiadni, mert a Falka és a fairbanks-i, anchorage-i lakosság között és talán a világ más részein is szörnyű dolgok történtek volna. A doktor pedig biztos helyre lett elköltöztetve a családjával, nem esett bántódásuk. A párocskám szemeibe nézek. Halkan beszél, bizonytalanul. Mégis erősnek érzem. Semmi hisztéria. Meg akarja érteni, tisztán hallani szeretné, hogy el tudja fogadni és ne csak következtetések maradjanak neki. - Ahol voltunk nyáron, ott születtem, Marseilles-ben, 314 évvel ezelőtt. Mikor Dominic a korkülönbséget emlegette, jól a képébe tudtam volna röhögni... Nem viccelem el, de próbálom oldani kicsit a feszültséget és a drámát. A hajóval még sokat fogunk menni, időnk van nézelődni és beszélgetni. Egy csapat kacsát látok meg úszva vonulni a folyón. A nagyok közrezárják a kisebb, pelyhes példányokat és úgy haladnak a hideg vízben, mint kés a vajban. Visszanézek róluk Nia-ra és hagyom, hogy elmondja, amit akar, amit érez. Mert nem csak én szeretnék beszélni. Érdekel, mit gondol, mit szól ehhez. Ez egy fordulópont a kapcsolatunkban. És nagyon remélem, hogy nem annak a végét jelenti.
Kezdőlap
/
