- Húha… hát magamtól biztos nem hozakodtam volna elő ilyesmivel, de ha már így felajánlottad… de, igen, kérlek! Én imádom az ötletet, és ha már ilyesmiket is el tudsz intézni, akkor miért is ne? -kérdeztem vissza vigyorogva, a komolyság minden szikráját mellőzve. Mondjuk belegondolva, tényleg oltári élmény lehet úgy jégkorizni akár egy tavon, vagy akár egy pályán, hogy rajtad – vagy rajtatok – kívül tényleg senki nincs ott, nem kell figyelni, alkalmazkodni… És eddig sajnos lehetőségem sem volt ilyesmire, tekintve, hogy mindig volt egyéb társaság. Ami egy ilyen – alaszkai szemmel igencsak nagy – városban talán annyira nem meglepő. - Tudod, erre mit szoktak mondani, jóból is megárt a sok. -jegyzem meg, bár hogy őszinte legyek, kell egyfajta elhivatottság, - vagy inkább megszállottság – no és gyomor, hogy az embert ilyesmi vonzza… Mondjuk a sima háziorvosi, meg pár egyéb szakterülete annyira nem is tűnik vészesnek, de például el nem bírom képzelni, hogy mi vonz bárkit is arra, hogy például boncmesternek menjen, és napi szinten hullákban turkáljon… - Pedig a statisztikák szerint többen halnak meg a repterekre vezető utakon, mint amennyien repülőgép-szerencsétlenségekben. Igaz, az autóbalesetnél még egész jó a túlélési esély, attól függően, hogy milyen a koccanás, ha meg egy repülő lezuhan… -legyünk őszinték, elég csekély az esélye, hogy bárki is túlélje, akár a vízben landol a gép, vagy a földbe csapódik be. - Mondjuk nekem személy szerint nincs különösebb bajom a repüléssel, megvan a maga hangulata, amikor felülről látod a felhőket… meg akár egy egész várost, több száz, ezer km magasságból. -feleltem kissé elvarázsoltan, hisz szavakkal tényleg nehéz lenne leírni az élményt. Igaz, ott vannak a különböző légifelvételek, hogy milyen is a magasból a táj, de az közel sem adja vissza úgy… - Te jó ég… Szóval ez a titkotok?-sóhajtok fel hallva, hogy mindezt a felszerelést napi szinten használják… jó, a hajkefe meg a tusfürdő nem meglepő, de a többi… Nem is tudom, az én tincseim mikor láttak utoljára hajszárítót, a vasalót meg eddig szerencsére sikerült elkerülnöm – nem mint ha olyan göndör hajam lenne, hogy naponta kéne egyenesíteni. Az lenne már csak a szép… nem elég, hogy vörös, még göndör is lenne… aztán pár szeplő, meg egy szemüveg, és úgy néznék ki mint valami utolsó hülyegyerek a gimiből… - Mondjuk én már csak amiatt se szoktam sokat pakolni, mert ha hangszert is vinnem kell… nos, a cselló se nem kicsi, se nem könnyű… -jegyzem meg, gondolom, nem kell tovább részletezni a dolgot. - Persze, nekem tökéletesen! -bólintok a kérdésére, bár hogy őszinte legyek, halvány segédfogalmam sincs, hogy mégis merre vezet, vagy egyáltalán milyen hosszú az útvonal… Bízok benne, hogy Iris ismerősebb a terepen, én annyira sosem voltam nagy természetjáró. Igaz, mióta egy négylábú, holdra vonyító bundással osztozok a testemen, kicsit többet megfordulok a természetben. Na jó, sokkal többet! Biztos ez is ilyen vele járó mellékhatás… - Hát, a menzakaják már csak ilyenek… -nevetek a sztorin, sajnos nekem is volt hozzá szerencsém nem egyszer… amikor azonban megtudom tőle, hogy Fairbanksben valóban van japán étterem, enyhe meglepettség látszódik az arcomon. Magam sem hittem volna, hogy tényleg akad… - Wow, ez tök szuper! Akkor majd egyszer kipróbáljuk, ha ráérsz! -jelentem ki magabiztosan, bár ha Iris foggal-körömmel tiltakozna ellene, akkor biztos, hogy nem erőltetném a dolgot… inkább elsétálnék egyedül, vagy mást nem, a falkából meggyőznék valaki fogékonyabb személyt, hogy tartson velem. - Nos, a ramen… az egyik legkirályabb japán „egytálétel”, ami legalább olyan népszerű, mint a szusi. Lényegében egy nagy tál forró leves, de inkább úgy képzeld el, mint egy nagy tál tészta, mindenféle zöldségekkel, főtt tojással és húsfélével – lényegében a belevalókat magad is kiválaszthatod – az egész pedig felöntve leveslével. Finom, laktató, és sokkal kiadósabb, mint amennyinek első látásra tűnik. -magyaráztam készségesen. Semmi olyan undorító rohasztott dolog, vagy tengeri herkentyű nincs benne, amikkel az előbb rémisztgettem szegény lányt.
- Igen, ezt én is hallottam. Szerintem az utakon a balesetek nagy többségéről a sofőrök figyelmetlensége, vagy túlkapása tehet. Sokan feszegetik a határokat, és ebből történik a baj. A repülőknél meg ha lezuhan, szerintem ott általában műszaki okok miatt történik, vagy az időjárás miatt. Egy repülőbalesetnek nagyobb a visszhangja, mert ott sokkal többen halnak meg egyszerre, mint egy autós balesetnél. Persze vannak szerencsés kimenetelű repülős balesetek is, amikor túlélik a zuhanást, bár biztos nagyon nehéz lehet feldolgozni lelkileg az ilyet. Mégis csak trauma. - Pro és kontra mindegyiknek van előnye, és hátránya is. A lóháton való közlekedés se volt annak idején teljesen veszélytelen. De még manapság se az. Vegyük például gyerekkorom kedvenc férfiszínészét. Christopher Reeve karrierjét és életét keresztbe törte a lovasbalesete. Elég egy rossz mozdulat, és az egész hátralevő életünk megpecsételődik. - Sokszor szoktam azt álmodni, hogy repülök. Mintha nem hatna rám a gravitáció, egyszer csak felemelkedek a földről, és egyre magasabbra emelkedek. Az elég félelmetes szokott lenni, és az is, amikor elérve egy pontot hirtelen zuhanni kezdek a föld felé. Amíg viszont csak lebegek, addig jó érzés. - Persze általában ez az, ami az ilyen álmaimban a legrövidebb ideig szokott tartani. - Bátor férfi vagy, Phil. - Pillantok fel rá mosolyogva. Férfiak között is vannak olyanok, akik félnek a repüléstől, és nem feltétlenül csak azért, mert tériszonyosak. Philip szerintem vagány srác. Elutazott Japánba, egy teljesen más civilizációba, be tudott oda illeszkedni, és éveket leélni ott. Szerintem ez tök klassz dolog, és biztos vagyok benne, hogy ez a londínerkedés csak átmeneti lesz neki. Ő sokkal többre hivatott ennél. A női megérzéseim nem szoktak becsapni. - Az enyém biztosan, és abból kiindulva, hogy a nők többsége eléggé ad a megjelenésére, és ragaszkodik a jól bevált termékekhez, bátorkodok kijelenteni, hogy igen... ez a titkunk. - Mosolygok cinkosan Philre. - Elég macerás lehet, hogy egy akkora hangszert mindenhova magaddal kell cipelned. Főleg a reptereken nem szoktak vigyázni a csomagokra. Egymásra hányják őket, amikor ki, és felpakolják. Én biztos nagyon félteném, nehogy valami baja essen. Tényleg, a csomag épségéért vállal felelősséget a légitársaság? Vagy mossák kezeiket, ha esetleg megsérül valami? - Nincsenek ilyen tapasztalataim. Philipnek biztos vannak. Amikor én Anchorage-ba utazok, és viszek magammal a csomagtartóban törékeny, sérülékeny dolgot, általában kipárnázom. Becsavarom egy plédbe, vagy úgy rögzítem, hogy ne tudjon elmozdulni. - Ezt vehetem meghívásnak? - Egy kicsit meglepődök, de végül is miért ne? Soha nem voltam még ott, és legalább olyan valakivel mehetek, aki tudja is, mit is takarnak a nevek az étlapon. - Szívesen elmegyek veled, Phil. - Mosolygok rá. Ha Mike megtudja, hogy Phil-el fogok étterembe menni, tuti, hogy nekiáll majd szekálni, de nem érdekel. Mike minden lehetőséget megragad arra, hogy húzza az agyam. - Látatlanba nehéz elképzelni, a hozzávalók alapján viszont nem hangzik rémesnek, szóval talán még meg is kóstolom egyszer. - Nálam sokat számít az összkép is, meg az illatok is. Ha ínycsiklandozóan tálalják, és nincs semminek olyan illata benne, ami visszatetszést váltana ki belőlem, akkor szerintem megkóstolnám. - Tolmácsolásban, vagy fordítási munkában nem gondolkodtál? Elég profi lehetsz japánból, szerintem simán ki tudnád aknázni ezt a lehetőséget. - Philipet el tudnám képzelni tolmácsként. Kedves, szimpatikus srác, az a fajta, akivel szerintem könnyű megtalálni a közös hangot.
- Egy szónak is száz a vége, legyen szó akármilyen balesetről, egyik sem jó dolog, akár repülő, akár autó az, ami törik… Egyiket se próbálnám ki, bár tudom, ez sajnos nem ilyen választási lehetőséges dolog… Azt pedig elhiszem, hogy nagy trauma. Egyszer a nővéremék karamboloztak autóval… Néhány barátnőjével tartottak hazafelé valahonnan, és várakoztak a lámpánál a kereszteződésben. Na, ott egyáltalán nem az ő hibájuk volt, mert egy részeg autós rohant beléjük oldalról… Csak könnyebb sérüléseket szenvedtek, és mondjuk Ingridet elég kemény fából faragták, viszonylag hamar túltette magát a dolgon, de emlékszem, az egyik barátnője utána hónapokig pszichológushoz járt, meg nem mert autóval közlekedni, mert egyszerűen fél beülni… Képzelem, úgy milyen lehet, ha te vagy a vétkes és ráadásul te vezeted a járgányt… vagy esetleg komolyabb baleset is történik. -esetleg halál, legrosszabb esetben. Nem elég a lelki teher, utána még jön a pereskedés, nyomozás, börtön, ügyvédek, rendőrök… Brr, belegondolni is borzalmas! - A repülős… vagy inkább levitálós fele jól hangzik, a zuhanás már kevésbé… -nevetek fel csendben, ám amikor később meghallom Iris bókját, kissé meglepődök rajta. - Köszönöm. -mosolyodok el végül, mert valahol a lelkem mélyén mégiscsak jól esik az ember fiának, ha mások bátornak tartják. Nekem legalábbis mindenképp. Aztán csak hallgatom, ahogy megerősít a gyanúmban, csak fáradtan sóhajtok fel. Szóval tényleg ezért… Jó, valahol érthető, de… akkor is, azt hiszem, sosem fogom megérteni, hogy: miééééééért?! - Bahh, ne is mondd, kész agyrém… -csóválom a fejem ahogy szóba kerül kedvenc hangszerem szállításának témája - Régebben egyszerűen gyűlöltem, nagy, nehéz, vigyázni kell rá, nehogy megsérüljön, meg ilyenek… de mondhatni, mostanra már rutinosabb vagyok és egész hozzászoktam, hogy jobban kell vigyázni rá, mint a szemem fényére. Egyébként légitársaság-függő a dolog, én igyekszem olyat választani, aki vállal, még ha így drágább is a szállítása… Még mindig olcsóbb, mint új gordonkát venni, csak mert tönkremegy az út közben… Egyébként pedig biztos ami biztos, amennyire lehet, azért én is igyekszem kipárnázni a tokban, hogy minél kevésbé sérüljön. -magyarázok bőszen, megfeledkezve arról, hogy ilyen részletesen talán nem is kíváncsi rá Iris… mindenesetre, ahogy észbe kapok, gyorsan rövidre is zárom a magyarázkodást, mielőtt még halálra untatnám vele. - Akár. -vonok vállat, mert miért ne? Mások kávézni ülnek be csevegés mellé, akkor meg már inkább egy japán étterem, mennyivel vagányabb meg kreatívabb már, mint a sablonos latte macchiato… Fogadni mernék rá, hogy ezzel a fogással bármi kifogása is lenne a lánynak, az előbbi ijesztőekkel szemben, de majd meglátjuk, nem igaz? Mondjuk sokan a szusitól is viszolyognak, mert hogy nyers hal… pedig közben nem is feltétlenül csak halas van belőle, hanem számos egyéb ízesítés is… mindenféle zöldségek meg rántottás… Amúgy meg a halas is finom, ott van például a lazacos. Kell ennél jobb? - Őszintén? -vakargatom meg a tarkóm elgondolkozva - Nem hiszem, hogy itt, az isten háta mögötti Alaszkában nagy kereslet lenne rá… Egyébként keresgélek én más munkákat is. A múltkor jelentkeztem az egyik suliba, az énekkarhoz kerestek egy külsős zenészt, aki besegít, igaz, úgy néz ki, az nem jött össze… ellenben viszont ha minden igaz, akkor az idei Alyeska Fesztiválon fel fogok lépni. -magyarázok lelkesen. A hivatalos visszajelzést már megkaptam róla, igaz, nem szóló koncert lesz, és még a közös próbáknak sem álltunk neki… Azt hiszem, az elkövetkező néhány hónapom nagyon sűrű lesz ilyen szempontból.
- Tényleg!? Ó te jó ég. Még szerencse, hogy nem esett semmi komolyabb bajuk. – A kocsin gondolom volt mit javítani, de ha volt biztosítása a balesetet okozónak, akkor ekörül nem lehetett probléma. Szerencsére ma már próbálják a lehető legbiztonságosabbra tervezni az autókat, de hát mindennek van gyenge pontja, és mindig vannak szerencsétlen véletlenek. Az a fő, hogy életben maradtak, és nem szenvedtek el olyan sérülést, ami az egész életükre kihatással lenne. A pszichikális megrázkódtatás sajnos nem olyan sérülés, amit egy kis jód és ragtapasz megold, annak több idő kell, de egy jó szakember, és támogató szeretteink átsegíthetnek az ilyen problémákon is. Csendben hallgatom Phil beszámolóját a hangszere utaztatásainak körülményeiről. Suzy pórázán csak néha kell rántanom finoman, mert itt-ott leragad a földet szimatolni. Biztos más állatok szagát érzi rajta, vagy eldobált szemetet szúrt ki. Sokan képtelenek megtalálni a szemetest, csak elpöccintik mindenfelé a cigaretta csikkjüket. - Egyébként mekkora súlya van? – Nem épp egy kicsi hangszerről van szó. Én még sose fogtam ilyet, de ránézésre se lehet könnyű. Phil viszont már biztos hozzászokott az emelgetéséhez, és a hurcolászásához. Mondhatnám akár úgy is, hogy ráedzett a londiner munkára, de ennek a gondolatomnak nem adok hangot, mert nem tudom, hogy elérné-e a kívánt hatást, vagy megbántanám vele, amit egyáltalán nem szeretnék. - Rendben. – Bólintok megerősítésképp. Hát erre nagyon kíváncsi leszek! Remélem, hogy nem tesznek le valami olyan ételt elém, aminek láttán kirohanok az étteremből. Az nagyon kellemetlen lenne, főleg Phil számára. De legyünk optimisták! Valami izgalmas, szuper, és étvágygerjesztő dolgot fogok enni, amit eddig még nem ettem. - Azért még, mert kevesebben lakunk itt, mint például a metropoliszokban, attól még nem vagyunk az Isten háta mögött, Phil! Nekem Fairbanks és Alaszka a világ közepe! – Azon kevés ember táborát gyarapítom, aki imádja Alaszkát, és imád itt élni. Elég sok a bevándorló, akik folyton a hideg, meg a hó miatt nyavalyognak. Csak azt nem értem, ha ennyire zavarja őket, akkor miért nem állnak tovább!? Alaszka gyönyörű, épp ezért nem mondanám rá, hogy az Isten háta mögött van. - Fairbanks szerintem közelebb van Japánhoz, mint mondjuk Boston vagy New York. Oké, tudom, hogy azok nagyon nagy városok Fairbanks-hez képest, viszont lehet, hogy a japánnal könnyebb érvényesülni itt, mint mondjuk ott. Közelebb is vagyunk, ennek ellenére szerintem kevesebben beszélik itt jól a japánt, szemben Bostonnal vagy New Yorkkal, ahol biztos több olyan ember van, aki érti, vagy beszéli a nyelvet. Na de nem akarok vitatkozni, ez csak az én női logikám fejtegetése. – Mosolygok Philre. Én egyébként abból indulok ki, hogy rajta kívül nem ismerek mást, aki élt volna ott, vagy onnan származna. Kínai származásúval nem egyel találkoztam már Fairbanksben, japánokkal még nem. Japán közelsége miatt viszont ezt egy kiaknázatlan lehetőség lehet. Ha én nagyon jól tudnék más nyelveken, biztos, hogy megpróbálnám hasznosítani valamilyen módon. - Hű, az tök jó! Izgulsz!? Olyan szívesen megnéznélek, de idén Anchorage-ban leszek akkor Ryan-éknél. – Az egyik barátnőm zsűrizni fog, a mási kedves ismerősöm fellép, és én pont idén nem leszek Fairbanksben. „Remek” időzítés, kicsit fáj a szívem, hogy ezt is ki kell hagynom, bár Anchorage is biztos sok újdonsággal szolgál majd, hiszen most először fogok ott fesztiválozni, ráadásul Yvett is velem lehet napközben. Már alig várom! - És hogy lesz? Egyedül, vagy más zenészekkel? Mit fogtok játszani? – Ha nem lehetek ott, legalább valamennyire elképzelhetem a dolgot, már ha kiadhat ilyen kulisszatitkot.
- Igen, szerencsére. -bólintok egyetértően. Jó, végül is az is bosszúság, hogy a kocsit javíttatni kellett, meg napokig nélkülöznie kellett, de ha belegondolunk, hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna – lehet, hogy az lett volna a legkisebb bajunk, hogy javítani kell az autót… - Mármint egy csellónak? -kérdezek vissza mint valami idióta, ugyan mi másnak, ha már erről beszélgetünk… - Az elég sok mindentől függ: hogy pontosan milyen fából készítették, milyen vastag, meg hasonlók, de… Az alig 3-4 kg-os „kezdő” példányoktól úgy emlékszem, olyan 10-15 kilóig terjed a felső skála… Plusz még a tok, az is olyan 2-3 kilogramm mellé. Mondjuk így összeadva annyira nem tűnik vészesnek, de ha megnézed, hogy mekkora a mérete mellé, sokszor amiatt macerás szállítani. -magyarázok bőszen, ami a hangszert illeti. Egy pohár víz is tud „nehéz” lenni, ha kinyújtott kézzel órákig kell tartania egy embernek, pedig annak sincs igazán nagy súlya. Úgy tűnik, akkor az éttermezés lezsírozva, igaz, hogy mikor sikerül időt keríteni rá, az már más téma… de egyszerre csak egy problémával foglalkozzunk, nem igaz? - Tudom, de… -kezdek bele, kissé elhúzva a számat ahogy hallgatom Iris érvelését - Nem is tudom… Az életem nagy részét itt éltem le, és nem úgy vettem észre, hogy olyan nagy szükség lenne itt bárkire, aki ért a japán nyelvhez. Na jó, azt is hozzá kell tenni, hogy az utóbbi egy évtizedet nem itt töltöttem, szóval lehet, hogy változott a helyzet, de… na jó, megadom magam! Majd körbenézek, hogy mi a helyzet, aztán ha nem is főállásban, de ilyen mellékes kis valaminek csak jó lesz – már ha tényleg van rá igény… -gondolkoztam hangosan, az pedig valahol megmosolyogtató volt, hogy lám, én születtem itt, nőttem fel, meg éltem le az életem nagy részét Fairbanksbenk, mégis én vagyok az, akinek Isten háta mögötti hely, szemben Irissel, aki ennyire odáig van érte. Valahol azért elszégyellem magam érte, hogy én nem így érzek… - Egy kicsit igen… bár inkább be vagyok zsongva, már alig várom! -lelkendezek, ám amikor meghallom, hogy pont nem lesz itt, kicsit alább hagy a lelkesedésem. Sebaj, csak lesz más ismerős arc a tömegben azért, ugye? - A helyi szimfónikusokkal közösen fogok fellépni. Hogy pontosan micsodát… azt még nem találtuk ki – gondolom ezt is közösen fogjuk. Csak a téma van megadva, „Két világ”, szóval majd szabadjára engedjük a fantáziánkat, meglátjuk, ki mit tud, aztán megpróbálunk összehozni valami jót. Remélem, jól fog sikerülni. Az talán még ugródeszka is lehetne a karrieremhez. -morfondíroztam tovább, bár gyorsan le is állítottam magam, mielőtt még túlságosan beleélhetném magam. Jobb így, mint utólag pofára esni, mint korábban annyiszor. De ettől függetlenül örülök, hogy legalább ezt sikerült összehozni. - Üdvözlöm őket. Amúgy… Anchorage-ban milyen programok lesznek? -kérdeztem vissza én is, mert nekem valószínűleg meg az fog kimaradni. A helyi műsorokat szerintem végigjárom, amennyire időmből és energiámból telik rá a próbák meg a munka mellett.
- Nem tűnik vészesnek? – Kérdezek vissza nagyra meredt szemekkel. A gondolatától is rosszul vagyok, ha arra gondolok, hogy plusz ennyi kilót kéne a fél világon magammal vinnem, mert hát nyilván nem csak azzal utazik, ha utazik. Mellette még vannak más holmii is. Bőrönd, amibe ruhák meg tisztálkodási szerek vannak, és még ki tudja egy férfi miket szokott magával vinni. - Komolyan mondom, egyáltalán nem irigyellek, sőt! Te igazi hős vagy, Phil. Szerintem én két utcányi cipekedés után leülnék és sírnék! – Mondom félig nevetve, félig komolyan. Én nagyon kényes vagyok a kezeimre, nem szeretem leterhelni őket cipekedéssel, mert akkor nem bírom az egész napos munkát a fodrászatban. - Egy próbát megér! – Biztatom, mert miért ne tenném!? Látom azért rajta, hogy nem a hotelben szeretné leélni az életét. Én nagyon drukkolok Philnek, hogy a zenei karrierje beinduljon, és talán ha tudna például tolmácsként mozogni, akkor bekerülhetne olyan körökbe, ahol zenészként is lehetősége lenne megmutatkozni. Persze sok ebben a talán, meg a lehet… de csak akkor derülhet ki, hogy beválik-e, ha megpróbálja. Én mindenkit biztatok, mert jobbá tehetjük az életünket, csak rajtunk múlik, hogy milyen lehetőségeket ragadunk meg erre. Nem volt nekem se könnyű, amikor meghoztam azt a döntést, hogy önállósulok a szüleimtől. Nekem ez tényleg nagy dolog volt, mert én vagyok a család kedvence, akit tényleg elkényeztettek, és aki mindent megkapott. Szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen az, ha 99%-ban saját magamra vagyok utalva, és magamról kell gondoskodnom. Sajnos a szüleim nekem se élnek örökké, szóval muszáj megállni a saját lábaimon. - Hát azt gondolom! Úgy sajnálom, hogy nem láthatlak élőben. Lesz készítve felvétel az előadásotokról? Ha igen, azt mindenképp meg szeretném nézni! – Teljesen komolyan gondolom, nem hízelgésből. Tényleg meg szeretném nézni utólag, ha az lehetséges. Az ilyen rendezvényeken azért általában szoktak videózni, szóval jó eséllyel meg lesz örökítve. - Két világ. – Biccentem oldalra a fejem elgondolkodva. - Ez lehet például a régi alaszkai őslakosok, és a mai népek világa… vagy a keleti és a nyugati világ hangzásainak összemosása. Sok lehetőség rejlik ebben a témában. Egyre inkább sajnálom, hogy nem lehetek itt. Viszont nagyon drukkolok már most, hogy sikeretek legyen! – Keresztezem az ujjaimat. - Szerintem nagyjából hasonlóak, mint Fairbanksben. Annyi különbséggel, hogy a szánhúzók ugye onnan rajtolnak, Fairbanksen meg csak áthaladnak. Rajtot még úgyse láttam soha, szóval izgalmas lesz biztosan! Meg azért tudod… Anchorage frekventáltabb hely, mint Fairbanks, szóval néhány plusz tuti lesz, ami Fairbanksben nem szokott lenni. Bevallom, annyira még nem futottam át a programlistát. – Nagyon kellemes volt a viszontlátás. Ahogy visszakanyarodunk az útra, és a séta végére érünk, elbúcsúzok Philiptől. Két puszit adok az arcára.
- Hát, köszi. Mondjuk az se utolsó megoldás, de valami azt súgja, hogy ilyen helyzetben a te segítségedre valamivel többen sietnének, mint az enyémre. -feleltem nevetve, és inkább nem is akartam elképzelni… te jó ég, mégis elképzeltem. Hát ez irtó kínos lenne…. Szerintem ott süllyednék el szégyenemben. - Persze. Ha nem is járok nagy sikerrel, de akkor legalább mondhatjuk, hogy legalább megpróbáltam. Jobb, mint a bizonytalanság, hogy mi lett volna, ha… nem igaz? -kérdezek vissza. Majd valamelyik hétvégén azt hiszem, jobban utánajárok a témának, vagy esetleg körbekérdezek pár ismerőst, nekik mi a véleményük róla. Vagy tudnak-e róla, hogy esetleg igény van ilyesmire a városban… - Őszintén? Ez jó kérdés… fogalmam sincs róla. -vakargattam meg a tarkómat, ahogy visszakérdez, mert tényleg nem tudtam, lesz-e valami… - Hogy a teljes koncertet leadják-e valahol, azt nem tudom, de valami összefoglalót biztos csinálnak a fesztiválról, amit a helyi tv-ben majd leadnak. Vagy valamelyik alaszkai csatornán, elvégre Fairbanks egész nagy városnak számít erre felé. -gondolkoztam hangosan, aztán hallgattam, hogy neki mi a véleménye a témáról. Azt pedig elégedettséggel töltött el, hogy elsőre ő is hasonló dolgokra asszociált, mint én, amikor megtudtam, mi lesz a „téma”. Igaz, ugyebár nekünk még ott van a mágia, a vérfarkasok, őrzők, és velük szemben a „tudatlan” emberek világa, vagy ha a vérvonalképességemre asszociálunk, akkor az álmok és a valóság… - Valóban jó dolgokat lehet kihozni belőle. Remélem, hogy tényleg sikerül majd a legjobbat. És én is sajnálom, hogy nem leszel itt, de… talán nem ez lesz az utolsó koncertem a városban.-jegyeztem meg, töprengve, hisz való igaz, nemrégiben tértem vissza Fairbanksbe, és nem terveztem, hogy egyhamar tovább állok. Igaz, szokták azt is mondani, hogy ember tervez... - Na mindegy, majd utánanézek annak is, nekem meg az maradt ki eddig… Mondjuk a szánhúzó versenyeket már kiskölyökként is imádtam, ha az időmbe belefér, lehet, azt meglesem, még ha itt csak áthaladóban is lesznek. -filóztam hangosan, miközben tovább battyogtam Iris meg Suzy mellett. Közben azért a kis szőrgombócra is vetettem néhány pillantást, mennyire van még betojva tőlem, de attól tartok, hogy nem fog egyhamar megszeretni. Mondjuk nem is tudom miért teperek ilyesmire egy spániel esetében… Azért valahol szívet melengető érzés azzal szembesülni, hogy milyen sok ismerősöm van még mindig Fairbanksben. Nélkülük nem lenne az igazi… S ahogy lassan a sétánk végéhez érünk, én is viszonzom a lánytól kapott búcsúpuszit, majd lassan a Farkaslak felé veszem az irányt. Úgy is fogunk még találkozni a jövőben, nem igaz? Mást nem, egy „birkanyírásra” bejelentkezek hozzá valamikor…
Ezen a nem túl kedélyes, inkább feszültté vált vasárnapi délutánon egyre jobban érződik a csalódottság. Adam nem erre számított, kedvét szegtem valamivel. Talán a sok kérdezősködéssel. Én ugyan nem bánom. A gyerek is úgy tanul, ha kérdez és a vérfarkas is. Azt viszont nem mondhatja, hogy nem került közelebb a megoldáshoz. Még több rejtély, még több részlet, de legalább megvan az alagút, aminek a végén a fényt kell keresni. - Az egy egész modern ág a kung-fuban, ha jól tudom. Szép a mozgáskultúra benne. A savate nem annyira látványos, inkább a kocsmai bunyós stílust keverték a távol-keleti utakon látott technikákkal. Nem, a matrózaink alkották meg, én csak elsajátítottam. Tetszett, hogy valami újat hozott. Egy szava nem lehet, hogy csak kérdezek és magamról semmit nem mondok. Olvashat a sorok között és később a neten is vagy a krónikás termükben. Szép időszak volt az, nagyon szerettem. Kitárult előttünk világ, egyre messzebbről jöttek a hírek, a pontos infók. Nem érzem úgy, hogy össze kéne mérnünk az erőnket, de a Vörös Hold előtt biztos kihívtam ovlna egy harcra. Azóta inkább rejtőzöm, mint viaskodom. Figyelek és sunyi mód sújtok le. Vicces lenne, ha farkas alakban beállnék savate alaphelyzetbe és várnám a sárkány kétujjas támadását, ezt a viccet visont nem fogom elsütni. - Megnézzük, amit meg lehet nézni. Rendben, gurulunk, amíg lehet és aztán jön a lábbusz. Remélem, készült! Ha itt kóborok és kóborokat irányító rejtélyes alakok szaladgálnak a tudtom nélkül és az Őrzők tudta nélkül, akkor erre oda kell figyelni. Nem a segítőkész énem bújt elő. Magamért, magunkért dolgozom. A Falkáért. Mint az üvegkár, olyan lehet ez. Mikor a repedések látszanak, még nincs nagy baj, de cselekedni kell, mert mikor már kirobban, sokkal fájdalmasabb, véresebb és problémásabb lesz a megoldás. Felveszem a sötétbarna túrabakancsomat, ami komoly kontrasztot alkot a világosszürke melegítőnadrágommal és a piros pólóval, amire lazán dobom rá a bőrdzsekimet. Még egy baseball sapka és útra kész vagyok. Félrehúzódhat, ha jólesik neki, de a füleim tisztán hallják, mit beszél és mit mondanak neki a vonal másik végén. Leadta a drótot és én is megteszem ugyanezt, csak telefonon mondom el Cas-nak, hogy hova megyek és kikkel, illetve hogy miért. Röviden, tömören. - Üdv! Elnézek a Bentley Islandre égetően sürgős ügyben. Ha elkerülhetetlen a konfliktus, megoldom, de alapvetően informálódni megyek. A CD-t egy kicsit reklámoztam, de nem az volt a lényeg. Nem ismeri, oké. Nem bennfentes, de ez még semmit nem mond. A kérésre bólintok, hisz ebben egyeztünk meg. Megcsörgetem a kulcscsomót, nyitok, előreengedem és zárok. - Gyorsan, mielőtt a minden lében két kanál szomszédom előkerül! - suttogom és olyan gyorsan, csendben zárok, ahogy csak tudok. Mary Mama keményebb ellenfél három korombelinél, ha nekiáll beszélni. Már megszoktam, de nem hiányolom és egy Őrző vagy egy magánnyomozó jelenléte aztán nem kell neki. Ahogy eltűnünk a lépcsőházban, még hallom, hogy nyitja az ajtaját. Szerencsére megvan a fáziskésés. Huh. Nagy kő gördült le a szívemről. Megúsztuk az öreglányt.
A földnyelv elhagyott szakaszánál tényleg senki nem lát meg minket. Egész zord környék, nagy halmokkal, eldobált üvegekkel és injekciós tűkkel. Ételszemetet nem nagyon venni észre, de poharak, flaskák és a drogosok kellékei megvannak. Érdekes, hogy innen nem messze pedig maga paradicsom van. Határos a pokollal. A méretes barna Diplomatomat letettem a nyugisabb részen egy elhagyott, omladozó falú ház mellé a porba. Kétlem, hogy itt keres valaki ellopnivaló kocsit, ha mégis, akkor sincs nagy esélye. Visszaszerzem és nagyon rosszul jár, ha találkozunk... Nem volt hosszú az út, még úgy sem, hogy Adam kérésére fel kellett vennünk egy hokibajnokot. Ezek szeretnek kettesben járni. Hallottam hírét, hogy miért és nincs ellenvetésem. Nem áll szándékomban szétmarcangolni a torkukat, meg nekik se az enyémet, szóval miért ne hármasozzunk? Két komoly sportoló, mellesleg Őrzők, fiataloknak is tűnnek. A Carlson Center pedig épp útba esett, ahogy a Chena vonalát követve nyugodt autózásba kezdtünk. 15 perc se telt el, mire átvágtunk az álmos délutáni forgalom hadain, hogy a szárazföld felől közelítsük meg a helyet, ahová inkább hajózni szoktak. Az élen járva haladok befelé, átlépve a hulladékrakást, amin nem lehet csendben közlekedni. Jacksonnal bemutatkoztunk, kezet ráztunk, mikor beszállt és most koncentrálok. A füleim a szemét lakóit hallják csak, férgeket és legyeket, az orromat borzongatják a pusztulás párái. Még egy olyan 200 métert meg kell tennünk és utána már a természetanya ölébe jutunk. Adam jól kifigyelte ezt a helyet. Éjszakai telep lehet, ilyenkor még a koporsóikban alszanak a drogos vámpírok, akik a saját életüket szivattyúzzák ki. Érzek szagokat, de túl sok a bűz, hogy eleget tudjak az ide járókról. - A deviancia melegágya. Közvetlenül a túrázók kedvenc helye mellett. Jó, mi? - kérdezem viszonylag halkan, rá se nézve a többiekre. Lépteink alatt pattannak a flakonok és reccsennek a műanyag poharak. 1-1 patkány is elszalad, tekergőző farokkal bújik el egy másik üveg mellett, ahogy jönnek a csúnya bácsik. - Jackson, maga hivatásos? - kérdezem sportolói mivoltáról az újoncot. Ha már együtt indultunk útnak, akkor hadd ismerjem meg. Neki is lesz lehetősége rólam megtudni ezt-azt. A szeméthalom mögötti erdőben látok némi mozgást. Múltkor döbbenetes csend volt. Szinte a fák levelei se rezegtek. Most sincs nagy élet, csak valami villódzót fedezek fel a fák között. Még nem járunk az éjszaka derekán, de valaki már most se lát. Pont, mint a múltkori mamó. Innen még nem tudom kivenni, kiféle vagy miféle, de ha közelebb érünk, meglesz és gyanítom, ő az. Az első fura figura, akibe belebotlunk itt. Egyelőre nincs hová bújni, hacsak nem hasalunk be a szemétbe. És nem hinném, hogy erre lenne szükség...
Mára már letudtam az edzéseket, ellenben még nem akartam visszamenni az egyetemre, hanem jobb-túlesni-rajta alapon beletemetkeztem a papírmunkába. Ha már egész héten ellébecoltam a dolgot, nem kéne hagyni, hogy felhalmozódjon jövő hétre, mert a végén már az asztalon se fogok elférni tőlük. Nagyjából az egyetemi iratos kupac felénél járhattam, amikor megcsörrent a telefonom, majd jött is a hír, hogy munka van, amennyiben ráérek. Vetettem egy pillantást a még rám váró iratokra, és nagyjából ennyi idő elég is volt, hogy közöljem, számíthatnak rám. Mire megérkezett a csapat, már a Carlson Center előtt várakoztam rájuk, felszerelkezve az útra. Bevágódtam a hátsó ülésre az öreg motorosok mögé, majd miután túlestünk a bemutatkozáson a bundás kollégával, meg köszöntöttem Adamet, csak szótlanul figyelek az út hátralevő részében, hogy hová is megyünk pontosan. Túl sok részletet nem vágtak hozzám telefonon, igaz, tanonc éveim alatt már bőven volt időm hozzászokni ahhoz, hogy ilyen téren ne legyek elkényeztetve, nem is frusztrált különösebben a helyzet. Majd kiderítjük, amit kell, nem igaz? - Igazán bájos kirándulóhely. -nézek körbe, ahogy megindul a gyalogos triónk, bár annyira nem meglepő, mindenhol vannak hasonló helyek is. New York belvárosában is nem egyszer sikerült hasonlókba futnom, pedig az egy metropolisz... - Igen. A New York Rangersnél játszottam, de tavaly szereztem egy komolyabb sérülést az egyik meccsünk közben, úgyhogy most kényszerpihenőn vagyok. -válaszolok a kérdésére, hisz különösebben nem titok, aki követi a jégkoronggal kapcsolatos híreket, simán képben lehet vele. Egész nagy visszhangot vert akkoriban az a meccs, meg a következményei. Ahogy elszalad előttünk egy patkány, akaratlanul is eszembe jut, hogy vannak olyanok, akik ezeket még házikedvencként is tartják... az eszem megáll, nekem biztos nem lenne gusztusom hozzá, hogy arra keljek reggelente, hogy a hátipatkányom hortyog a mellkasomon. - Egyébként mit is keresünk pontosan? Vagy kit? Meg ha nem nagy gond, valaki felvázolná tömören a szitut, vagy hogy mit kell tudnom? -szólalok meg valamivel később, miután perceken keresztül semmi különös nem történik - Csak mert akkor úgy és arra figyelek, meg valószínűleg nagyobb hasznomat veszitek. -elvégre informátor lennék, papírforma szerint jók vagyunk az ilyesmiben, de ahhoz azért nem árt, ha tudjuk, mit keressünk. Amikor pedig némi mozgolódás támad a háttérben, csak megtorpanok, a két társam felé sandítva - legalább annyiért, hogy megtudjam, milyen stratégiát követünk a későbbiekben? Inkább a kémlelős, csendes becserkészőset, vagy jók vagyunk, támadunk?! Csak mert akkor aszerint idomulok én is a "játékhoz".
// Becsatlakozásra így ennyi lenne, aztán majd lesz még jobb is, csak rázódjak bele kissé, meg vegyem fel a játék fonalát //
Csendbe burkolóztam az autóút során, ahogyan igyekeztem rendezni a gondolataimat. Elég nagyot fordult egyik pillanatról a másikra az ügy. Persze, ebben a világban sosem lehet teljesen kizárni azt a lehetőséget, hogy vérfarkas keze van a dologban. Főleg egy olyan területen, mint ez, ahol még sok is van belőlük. Általában fel is van írva a jegyzeteimben egy kérdőjel, mely emlékeztet engem a farkas lehetőségre. Viszont más erők is munkálkodnak ebben a világban a farkasokat leszámítva, így nem ők az elsődleges gyanúsítottjaim általában. Van elég rohadék, akiket ilyenkor elő lehet venni. Viszont mikor elkezdnek olyan információk előjönni, amik utalhatnak erre, nos... akkor nem árt gyorsan változtatni a stratégián és felkészülni egy rosszabb kimenetelre. Mert ha bizony valaki odáig megy, hogy nyomoznom kell utánuk és közük van az eltűnésükhöz, akkor ott aligha jótét lélekről lehet szó. Köszöntem persze Jacksonnak, ahogyan felvettük őt, de nem lettem sokkal beszédesebb. Néha tettem egy-egy megjegyzést, de az csak a sofőrünknek szólt, amikor mondtam neki, merre menjünk. Mikor már közeledtünk a célállomáshoz húztam elő a pisztolyomat a tartójából, mivel eszembe jutott, hogy nem a megfelelő lőszer van benne. Kivettem a normál lőszeres tárat és egy ezüstgolyósat csúsztattam a helyére, majd húztam is fel. Visszacsúsztattam a helyére, bajt nem fog okozni, elvégre nincs kibiztosítva még. Hamarosan megálltunk, én pedig szemügyre vettem azt az emberi hulladékot, ami idekint fogadott minket. Ah, ha a hülyeség fájna. - Mindig az "értelmes" életformák viszik romlásba a környezetet - jegyzem meg nem kevés undorral a hangomban. Sosem fogom megérteni teljesen az emberi természetet, amiért erre képes... mondjuk a városvezetést meg aztán pláne nem, amiért nem küldött még ki ide önkénteseket és takarítatta el ezt a mocskot. Na majd ha itt végeztünk írok valamelyik zöld szervezetnek. Talán a sok idióta megint szétdobál majd mindent, de majd átmenetileg rend lesz. Hagytam beszélgetni ezt a kettőt, miközben magamban megállapítottam, hogy a hím még mindig eléggé kíváncsi. Mindegy, Jackson lelke rajta, mit árul el. Mindenesetre hamarosan már nekem is meg kellett szólalnom, hogy eligazítsam a társamat. - Egy eltűnési ügyben béreltek fel nemrég. Eltűnt egy férfi Bentley Islanden valószínűsíthetően, a családja kért meg, hogy kutassam fel, mivel a rendőrség nem tudott eredményt felmutatni. Mr. Chestertont - utalok itt a velünk levő Rocky-ra - azért kerestem fel, hogy információkat szerezzek tőle, valószínűsíthetően ő látta utoljára a célszemélyt. Az elmondásai alapján könnyen lehetséges, hogy legalább két vérfarkas valahogy eddig el tudta kerülni a figyelmünket és letelepedett. Könnyen lehet, hogy közük van az eltűnési ügyhöz. Erről viszonylag hamar meg tudjuk közelíteni a birtokot, ahol élnek... persze csak ha át tudunk mászni ezen a szeméthalmon. Minimum magánlak sértésre készülünk, de annyi baj legyen, ha előrébb visz minket. Majd megkérem Amandát, hogy fedezzen minket, ha nem igazolódik be a gyanúnk. Képzelem, szegény repesni fog az örömtől, ha betalálom őt egy ilyennel. Közben nekem is felkelti a figyelmemet az illető. - Mondanám, hogy kérdezzük ki az erre járókat, de félek nem nagyon kapnánk beszámítható információkat tőlük.
Egyetértünk abban, hogy ami itt megy, az primitív népek műve. Nem Afrikában, meg a dzsungelben kell őket keresni, hanem ilyen drogtanyákon. Én se vagyok nagy környezetvédő, de ilyet nem hoznék létre. A szagok is nagyon intenzívek, alig tudom kivenni, hogy miféle alakok jártak erre. Csak annyit érzek, hogy az erdő felé haladva nem annyira erős a szaguk. Odáig csak kevesen merészkednek ezek szerint. Meg is értem. Belőve egy sík padló is veszedelmes, nemhogy a sötét rengeteg. - Tényleg? Azon a bizonyos hírhedt meccsen, mikor valaki fejmagasságban kereste a jégkorongot? Persze, hogy hallottam róla. A legnagyobb botrányok nem kerülik el a figyelmemet akkor se, ha nem falom a napi sporthíreket. Volt ott minden, bár lehet, hogy nem jól emlékszem. Mindegy, egy profi sportolóról van szó, aki épp épülőben van. Annyira nem örülök, hogy egy ilyen hírességet hoztam magammal. Nem baj, elhajtani nem fogom, sőt ez is motivál, hogy minél diszkrétebben oldjuk meg a helyzetet. Nyilván ők se akarnak rivaldafényt, a béke és egyensúly mellett a titkot is őrzik. - Ahogy Mr. Revenor mondja. Kirándultam errefelé és a család hajózási vállalkozásával jöttünk a másik irányból. Azon a szakaszon volt egy régebbi eset, mikor meghalt egy egyetemista. Megőszült, mintha halálra rémisztették volna. Mikor itt jártam, éreztem egy vérfarkas szagát is és ami még fura volt, hogy az erdő azon a részen teljesen kihalt volt. Álltak a fák, rügyeztek, de sehol egy hang. Még rovarok se. Ez a rész kicsit élettelibbnek tűnik. Tereptúrának is felfoghatjuk, ahogy az üdítőspoharak és tűk meg eldobált ruhák között átvágunk. Lassan azért elfogy a halom és az erdő előtt van egy rövid füves sáv. A szélén pedig bokrok vezetnek be a rengetegbe, derékmagasságig érő, sötétzöld cserjék. A srácokkal még megosztom a fura néni esetét is. - Mikor megérkeztünk, kora esti fényben valakinek már elemlámpa kellett. Egy vastaglencsés szemüveggel botorkáló nénikét láttunk, olyan ötvenes lehetett. A karján hordott egy tuskót, úgy fogta, mint egy gyereket. Egész nagy fadarab volt, jobb erőben van a nő, mint látszik rajta. Invitált minket, hogy vacsorázzunk vele és a férjével. És nagyon készült valamire, vágyakozást éreztem nála. Semmi mágia, sima embernek tűnt. Aztán elküldtük azzal, hogy nem tartunk rá igényt, később semmi extrát nem láttunk, csak annyit, hogy nincs élet. Ez a hokis is sima Homo Sapiens Sapiens-nek mutatkozik, pedig nyilván van oka, hogy Adam kihívta. Az informátorok rejtőznek, ezt tudom, de eddig nem gondoltam arra, hogy kéne kutakodnom a szigeten. Egy eset volt, meg egy kóbor, aki után még elnéztem, de nem volt friss szag. Most, hogy eltűnt a fuvarozós fickó is, kezd gyanús lenni. Valamit nem veszünk észre, de régóta. Lépteink alatt összenyomódik a szemét és hangos recsegéssel adja meg magát a rajta átgázoló triónak. A füves sávhoz közeledve meglátjuk a fényeket és cselekedni kell. Gyorsan. Átgondolom, mi lehet ez. Túl messze van, hogy beazonosítsam. Nem tudunk elég halkak lenni, hogy ne vegyen észre. Hamarosan egyre közelebb jön az az elemlámpa, minket világít, pont bele a szemünkbe. Egy fátyolos hangot hallok, pont azt, amit múltkor is. - Jó estét! Jól vannak? Tudok segíteni? Ahogy itt állunk, a szemét és a gyep határán, már kezdek érezni pár szagot. Többen eljutottak az erdőig. Vajon visszafelé is vezetett az útjuk vagy eltűntek? Drogosokat, csöveseket begyűjteni lehet, hogy jó ötlet azoknak, akiknek alapanyag kell. Ilyen lecsúszott alakok csak nagyon keveseknek hiányoznak. Abban reménykedem, hogy nem ismer meg a néni. Rövid ideig látott, utána már nem volt a közelben, szóval nem hiszem, hogy emlékezni fog. Az elemlámpával gesztikulál, ahogy beszél és egy-egy pillanatra meglátom az alakját. Piros otthonka zöld pulóverrel és kis kötött sapkával. És megint egy fa van nála. Jó 40 cm széles darab és alkarnyi. De hogy minek hordozza... ~Urak, ki tud drogost játszani? Akiről meséltem, előttünk van és megint gyanúsan segítőkész.~ Egy törékeny néni, aki 3 férfin segítene. Nem túl életszerű, itt stiklit érzek. Én inkább az éppen erre járó segítőt játszanám, az testhezállóbb lenne. Ha kell, lehetek kábult agyú is, de olyat nem nagyon alakítottam még. Remélem, megtudunk valamit és ha már odakeveredünk, akkor le tudom csekkolni a nénit érzelmileg. Egyelőre nem szólok. Egy drogos sokféle lehet. Többek között szótlan is, szóval nem baj, ha bambulunk kicsit.
Bár valamilyen szinten egyetértek Adammel, hisz tény, nincs mit nagyon ragozni rajta, de az is, hogy akinek nem tetszik, még mindig van más lehetősége, hiszen nem kevés olyan csoport él itt-ott a világ minden táján, amik életstílusa szinte semmit sem változott az elmúlt évszázadok során. Vagy legalábbis nem olyan drasztikus mértékben, mint mondjuk Amerika nagyvárosai esetében. - Ó, olyanból akad szinte minden meccsen! -vigyorodok el a bundás kolléga kérdése hallatán - Inkább úgy mondanám, hogy a kicsi-a-rakás játékot kombináltuk nagy sebességgel és egy palánkkal való találkozással úgy, hogy nem éppen baráti indíttatásból született a dolog. -illusztráltam a helyzetet, majd amikor Adam felvázolta a helyzetet, csak kíváncsian figyeltem. Gondolom, ők már régebb óta dolgoznak az ügyön, sokkal kézen fekvőbb az egész, mint nekem, aki csak most csöppent bele az egészbe, vajmi kevés előzetes információval ellátva. Sebaj, igyekszem hamar felzárkózni, hogy ne csak dísznek sétáljak itt mellettük, hanem valami hasznom is vegyék. - Azért elég szégyen lenne, ha némi szemét olyan nagy akadályt jelentene. -jegyeztem meg, elvégre őrzők lennénk, a mágia a barátunk, vérfarkasokkal "dolgozunk" nap mint nap. Mit nekünk némi szemét? Na jó, azért abból is lehetne olyan összeállítást, aminek akkor se mennék a közelébe, ha fizetnének, de na... annyira azért még nem tűnt szarnak vészesnek a helyzet, mint ha valami szennyvíztelepen kellene nyomoznunk. - Nem vagyok biológus, de nekem azért az is gyanús, ha a növényeken kívül semmi élet nincs egy területen. Mármint ha tényleg nem voltak rovarok se... mert milyen hely az, amit még azok is elkerülnek?! -kérdeztem vissza csodálkozva, hisz így hirtelen nemigen tudtam elképzelni olyan ótvar helyet, ahol még azok se képesek megélni - pláne, ha valóban valami erdei környezet, és nem mondjuk egy nagy betonplacc, ameddig a szem ellát. Az öreg nénis beszámolóra akaratlanul is eszembe jutnak azok a neten terjengő képek, amik az amerikai katonák erejét hasonlítgatja össze egy-egy megtermettem orosz öregasszonyéval, és akaratlanul is széles mosoly kúszik a képemre, de aztán egész hamar sikerül eltüntetni róla. Annyira azért nem szívderítő sem a helyzet, sem a környezet. - Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy megvan a módja, hogyan leplezzük a mágiánkat... -jegyeztem meg, elég volt csak engem venni példának, hisz vérfarkasok előtt én is közönséges halandónak tűnhettem - lévén a tetoválásaim leplezték a mágiámat - Azért jobb lesz óvatosnak lenni velük. -állapítottam meg, mielőtt Adam megjegyzésére is reagáltam volna. - És mi lenne, ha nem az erre járókat faggatnánk ki, hanem azokat, akik mindig itt vannak? -sandítottam Adamre, remélhetően veszi a lapot, hogy mire is gondolok pontosan, ám ha mégsem, akkor hamarosan le fog esni számára is. Biztos ami biztos, először azért élesítettem a Hatodik érzék varázslatot is, mielőtt a cserjék felé vettem volna az irányt, hogy őket faggassam ki. Hátha segítőkésznek bizonyulnak. - Járt erre bárki ember az elmúlt egy hétben, egy idős hölgyet leszámítva? -tettem fel az első kérdést a növénynek, miután életre keltettem a Természet szava varázslatot is - Szoktak lenni farkasok a környéken? -jött a második kérdés, hogy vérfarkas emberi alakban, vagy teljesen átlagos kinézetű farkas... jó kérdés, a növények lélektanába eddig egyszer sem mentünk bele mélyebben a tanulós óráink során, szóval majd elválik . Mindenesetre a többiekre sandítottam, van-e bármi kérdésük amit bedobhatunk a közösbe. Ha volt is, sajnos csak egyre volt már időnk, hisz ekkor mozgolódást érzékelünk a távolból, így kénytelen vagyok rövidre zárni a magasröptő társalgásom a csipkebokorral... - Ő Franklin doktor felesége? -hangzik még az utolsó, elhadart kérdés Mr. Chestertontól idézve, miközben felbukkan a horizonton az öreglány, én pedig néhány pillanattal később már fel is sorakozok a többiek mellé, fejembe húzva a kapucnimat. Azért még gyorsan odasúgom a többieknek, hogy mit sikerült megtudnom, mielőtt mit egészen közel érne a mama. Mr. Chesterton kérdésére egy pillanatra elgondolkozok... játszani éppenséggel menne, igaz, még sosem próbáltam, ellenben New Yorkban volt alkalmam nem keveset látni ahhoz, hogy tudjam, hogy viselkednek - de legyünk őszinték... kinézet alapján a kis triónkban van olyan, akiből előbb kinéznek ilyesfajta káros szenvedélyeket, így aztán csak egy sokatmondó pillantást vetettem a rangidős őrző kollégára, átengedve neki a lehetőséget. Max. ha nagyon nem fekszik neki a téma, majd bedobom magam...
// 30 pont - 1 pont (Hatodik érzék, Mesterszó) - 5 pont (Természet szava) = 24 pont //
Halk kuncogást hallatok Jackson megjegyzésére. - Nálad a pont. Tény, hogy részemről csak egy frappáns megjegyzésnek szántam, de úgy tűnik, nem feltétlenül váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hát ez van, még gyakorolni kell, de legalább jobb a helyzet, mikor annak idején Skóciában próbáltam meg valami hülye indítéknál fogva mondani nevetséges dolgokat, esetleg az itt tartózkodásom elején. No, sebaj, majd még ráerősítek, majd Paloma segít… vagy valamelyik kolléga. - Egyszer találkoztam hasonló esettel. Egy szakértő azzal magyarázta a dolgot, hogy valami elijesztette az élővilágot, kivétel nélkül. Persze, a rovarokat talán a legnehezebb, de kellő veszélyforrás esetén… nos, ők se maradnak meg. Elég hátborzongató volt. Holdvilágos esténél mentünk ki még Skóciában terepre, egyenesen a környező vadon szívébe. Oda, ahonnan jelentették a problémát. Már mentünk befelé egy ideje, amikor figyelmes lettem valamire. Túl nagy a csend. A szél keltette zajokat és a lábunk okozta neszt leszámítva semmit sem lehetett hallani. Még a tücskök ciripelését sem. Sosem felejtettem el azt az esetet, s ahogyan most kint voltunk a terepen, igazat kellett adnom a farkasnak abban, hogy itt határozottan nem olyan a helyzet. Aki egyszer már találkozik ilyennel, azonnal észreveszi az alapvető különbségeket. Az informátor megjegyzését hallva bólintok neki egyetértésem jeléül, ahogyan lehunyom a szemem egy kicsit. Megérintem a testemben áramló ősi energiát, majd formálni kezdem. Egészen addig ügyködök vele, míg szétáramlik a testemben és teljesíti az általam kiadott utasítást. Elfedi a bennem lappangó mágiát mindenki elől, aki valaha kíváncsiskodni iránta, hirtelen egy ember auráját mutatva kifelé. Ha már valóban farkasokat keresünk akkor ne legyenek olyan könnyen képben azzal, mi is vagyok, legalább is egy pár másodperc erejéig, ha eldurvulna a helyzet. Közben Jackson már nekiállt kivallatni a helyi élővilágot. No, kedves farkas úr, ezért volt szükség egy informátorra is ehhez a melóhoz. Ezt persze hangosan nem mondtam ki, helyette inkább leguggoltam az egyik kimondottan nagy halom mellett. Kicsit olyan, mint ha itt feküdt volna valaki. Legalább is erre következtetek az összegubancolódott rongydarabokból és a szokásosnál is nagyobb tűhalomból. Nem nagyon tudom elképzelni, mi lehet annyira jó ebben az egészben. Fetrengeni ezen az apokaliptikus helyen, miközben dolgozik az illetőkben az anyag és kiveszi őket a valós tér történéseiből. Mi vihet valakit oda, hogy ezt tegye? A rossz élet? Arany bogárkáim… álljatok be közénk egy napra és garantálom, úgy fogtok rohanni vissza a „ramaty” életetekhez, hogy csak úgy porzik mögöttetek a talaj. Közben egy hang ütötte meg a fülünket, valaki közeledik. Fel is álltam egyből a vizsgálódásomból, utána meghallgatva Jackson beszámolóját. Amit megtudunk, eléggé belezavar a képbe. Mivan? Ez mégse a doktor felesége? De akkor meg ki? Lehetséges, hogy… itt ér el az anyóka kérdése, meg közvetlenül utána a farkas felvetése… na meg Jackson sanda oldalpillantása. Na szépen vagyunk, én talán úgy nézek ki, mint aki II. Richárdot játssza az angliai színházakban? Valld be, csak azért nézel így rám, mert fakó vagyok. Hát jó, mondjuk, ha ez kell sikerhez… de akkor megnyúzom a kollégámat, ha itt be kell lőnöm magam a hitelesség reményében. Szerencse, hogy elég drogossal találkoztam, ahogyan elkezdek imitálni pár tünetet. Szerencsére maga a fizimiskám elég beteges, még jó, hogy most nem lett visszavágva a szakállam. Hallhatóan koccolom a fogaimat, ahogyan közben a kezeimet kezdem el törögetni magam előtt. - Se… segíteni? Nem nem. Minden jó, minden jó – mondom cseppet sem magabiztos hangon. Hirtelen ötlettől vezérelve elfordulok az érkezőtől és elkezdek finoman szólva se stabil léptekkel botorkálni az ellenkező irányba, halkan dünnyögve… ez viszont csak azért kellett, hogy pár lépés után lassan a számhoz emeljem a kezemet és ledugjam a torkomon a mutató és középső ujjamat. Nem marad el a hatás, ahogyan hamarosan viszontlátom az reggelimet és öklendezve esek a térdemre…
Ezekkel az Őrzőkkel egész jól el tudok dumálgatni. Beülhetnénk egyszer borozni is. Carter mélyen benne van a sportban, amit én csak néha követek. - Bordatörés és egyéb finomságok? Az tényleg nem túl baráti. Az elmondása alapján ilyenek történhettek. A hírekből szoktam tájékozódni, de ezek szerint nem elég pontosan. Mit nekem a jéghoki? Most tőle megtudtam, ami számít. Egy fáradt mosoly a válaszom arra, hogy gáz lenne, ha a szemét feltartóztatna minket. Egyedül is elegendő erőt kell képviselnünk, hárman pedig egy hegynyi szeméttel is megküzdhetnénk. Érdekes egy csapat a mostani. Nem feszélyez, hogy Őrzőkkel kell együttműködnöm. A jövőre nézve ez semmi negatívat nem jelent. Ha esszenciát is adok nekik, csak lekötelezem őket. Amúgy meg ismerkedünk és hasznos infókat szerezhetek. Adam nem volt a legközlékenyebb, Jackson lazábbnak látszik. Igazat szólnak és a rejtély megoldása egy újabb rejtélyt vetít elénk. - Színtelen, szagtalan anyagot sejtek, mert én se éreztem semmi extrát, mikor itt jártam. Mit is mondott, mi Franklin doki szakterülete? Ha a szaglásom nem szúrta ki, elég profi anyag lehet. Tényleg semmit nem éreztem, akkor se, mikor figyeltem. A fagyálló is halálos tud lenni, mert nehéz észrevenni, de ha igazán profi bácsiról van szó, akkor sokkal komolyabb anyagot termelhetett ki. Kérdés, miért jó neki egy élettelen erdő? Mellékhatás lehet. - Vicces, ugye, Jackson? Csak nehogy halálra röhögjük magunkat a mamán... A tuskós néni elég mókás így elmondásra, de ha köze van a történésekhez, komolyan kell venni. Jackson trükkjét ismerem. Ha akarják, elbújnak, ahogy én is elbújok, ha akarok. A bokros trükk először nem esik le, de ráérzek, hogy mi ez. Jó ötlet volt velük jönni és ezt a fazont hívni. Tapasztalt és meg is osztja velünk, amit megtud. A mamó nem Franklinné, legalábbis a bokor szerint. Egy cserje se szerzett még diplomát, úgyhogy osztjuk kettővel, amit mond. Farkasok, mármint igazi farkasok itt nem sokra jutnának. Élettelen erdőbe nem mennek, annál okosabbak. A mi fajtánkról lesz szó. Adam alakítására megadnám a drogos Oscart és én is belemegyek a színdarabba. Olyan mereven és élettelenül nézek, ahogy csak tudok. Megyek szilárdan és határozottan, de céltalanul. Jacksoné lesz a szerep, hogy segítséget kérjen a két hülye haverjának, akik közül az egyik remeg és rókázik, a másik meg zombi lett. Szag elrejt, pajzs felhúzva, esélye nincs a mamának, hogy mágiát érezzen rajtam. Jó csapat jött össze, érzem, hogy mindenki elrejti, amit tud. Én leszek a némaságig jutott kábszeres, aki agyatlanul gyalogol a semmibe. Úgy nézek, mintha nem is látnám, bámulok bele a messzeségbe. Közben szimatolok és gyengén érzek valami nőstényszagot. Az lesz, amit a túloldalon is éreztem. - Jaj, ne csinálják már! Látom, hogy nincsenek jól - mondja a néni mosolyogva. főleg Jacksonra, mert őt látja a legnormálisabbnak. - Melanie vagyok. A férjemmel lakunk itt, szívesen segítek. Egy pillanat! A tuskót kezdi ringatni, mintha csak a gyereket akarná éjszakai nyugalomba küldeni. Közben a lámpával köröz maga körül, az ég felé tartva a kis szerkezetet. Világítja a Holdat és a csillagokat. Vagy jelet ad valakinek, aki messziről is ellát ide. Ha nem ő a doki felesége, akkor is lehet valami segéd. A kezével felénk integet és elindul az erdő felé. - Kövessenek, kérem! Szakállas úr...hogy is szólíthatom? - kérdezi Cartert. - A barátai nem néznek ki túl jól. Nálunk van meleg vacsora és gyógyszer is, szívesen segítünk. Meggyőzően hangzik. Ha nem húztam volna fel a pajzsomat, tudnám, hazudik-e, de így rejtőzöm. Megvár minket, ha Adam is összeszedi magát és elindul. Ahogy közelebb érünk, megérzem rajta a nőstény szagát. Valami fura összefüggés lesz itt és általa kiderítjük. Ami engem illet, bambán és határozottan megyek. Ha találok valamit, amibe látványosan bele lehet akadni, akkor megteszem, de utána ugyanolyan zombiarccal állok fel és megyek be a rengetegbe. Mafla drogost még nem játszottam, ez egy új tapasztalat nekem és a jelek szerint jól csinálom. Ahogy Adam is nagyon profi, még a hányást is bevállalta. Nem semmi.
- Bordatörése az egyik ellenfelünknek volt, egy másik csapattársamnak ütővel verték ki az egyik fogát, nekem meg a lábam tört. Voltak bőven emlékezetes pillanatok azon a meccsen, az biztos. -emlékezek vissza egy fáradt mosollyal az arcomon. Ki hitte volna, hogy fogok még valaha "poénkodni" is vele...? Én biztosan nem. - Színtelen-szagtalan? Az nem sok jót ígér, ha már a farkasok sem képesek kiszúrni. -jegyzem meg töprengve, bár a kémia sosem volt erősségem, de mást nem, Naomit megcsörgetem némi segítségért, ha úgy hozza a szükség. Gondolom, hogy kicsit otthonosabban mozog a témában, legalábbis illene, gyógyszerész létére. De addig is amíg a fiúk nézelődnek és őrt állnak, gyorsan meginterjúztatom az egyik csipkebokrot, hátha sikerül megtudnunk valami hasznosat tőle. Látom Adam értetlen, meglepett pillantását a megszerzett információk kapcsán, de hát mit lehet erre mondani? Ismeri ő is a varázslatot, meg aztán mindent lehet több féleképpen is értelmezni. Attól, hogy nem a felesége, még lehet az élettársa, szeretője, bejárónője, társa, vagy akárkije... Bár nem hiszem, hogy a növények nagyon vágnák ezeket a nüansznyi kis különbségeket. - Nos, nem gyenge az öreglány, az biztos. -súgom vissza még bundás kollégánknak, mielőtt felbukkanna az említett, és jöhetne a kábítószeres téma. Csak kár, hogy úgy tűnik, félreértelmeztem a dolgot, elvégre azt hittem, csak egyikünknek kell ma megcsillogtatnia színészi képességeit, erre? Mire észbe kapok, két "kábszeressel" áldott meg a sors... Le a kalappal Adam alakítása előtt, miután előadta a kis műsorát, csak elismerően bólintok rá. Hát jó, akkor színpadra, megpróbálom támogatni őket. - Na jó, lehet, hogy mégis elkélne némi segítség... Ha már ilyen kedvesen felajánlotta. -adom meg magam az öreglány előtt, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy egyik narkós gyógyegérré avanzsált kollégám se kószáljon el túl messzire. - Örvendek, Melanie. Én Ken vagyok. -biccentettem a nő köszöntésére, miközben az elcsatangolni készülő Adamet húztam vissza magam mellé. Még csak nem is hazudtam a nevem kapcsán, elvégre a második nevem a Kenneth volt, azt meg gond nélkül szokás Kennek is becézni. Az már más tészta, hogy hivatalos iratokon kívül soha, sehol nem használom, sőt... szerintem még nem is igen szólítottak így korábban - ami nem csoda, feltéve, hogy nem ismerik. Mindenesetre álnévnek tökéletes, amikor szükség van rá. - Biztos, hogy a gyógyszer jó ötlet lenne? Nem hiszem, hogy túl sokáig megmaradna Elmoban... -biccentek a fejemmel Adam felé, hátha sikerül a mamától is kicsikarni némi elismerést az alakítását követően. - Ami pedig a vacsorát illeti... igazán kedves, de tudja Hannibal cimborámnak egész jó étvágya van, és nem akarjuk kienni Önöket a vagyonukból... -paskoltam meg a bundás pajtás pocakját, hogy ő is vegye a lapot fedőnevet illetően. A tekintetem végigjár a nő megjelenésén, és azt hiszem az arckifejezésem alapján tudhatja, hogy tudom, ők sem épp jómódban élnek. - Merre megyünk? És miért világítja meg az eget? Elég fény ad odafenn a Hold és a csillagok. -jegyzem meg némi fáziskéséssel a lámpás jelzésére IQ betyár módra, mert hát na, mégiscsak két drogossal kirándulok egy szemétdomb közepén, gondolom a kutya se feltételezne Harvardos diplomát egyikünktől se... Másrészt az sem utolsó, ha lebecsül az ellenfél, nekünk csak annyival könnyebb dolgunk lesz, ami rám is fér, mert ezt a két jómadarat terelgetni Melanie után azt hiszem nehezebb feladat lesz, mint hittem. Csak győzzem irányba állítani őket, meg együtt tartani a "nyájat".
- Állatok kémiai folyamataival, állítólag Nobel-díjra is esélyes volt a kutatásaival. A magam részéről inkább gyanakodnék először arra, hogy szimplán a farkasokból áramló energia az, ami miatt elmenekült az élővilág utolsó képviselője is, de aztán eszembe jut egy egyszerű, pontosabban két egyszerű tényező, ami miatt ezt jobbnak látom átgondolni. Egyrészt ezen logika alapján Fairbanks körül se kellene lennie semmilyen állatnak. A legtöbb farkas valamennyi energiát kibocsát, s amennyien vannak, lehet már sokkot is kapna a sok élőlény, ha megéreznék. Ennek ellenére az életvilág köszöni szépen, jól van, leszámítva, mikor megkapják a maguk Vörös Holdját havonta egyszer. A másik dolog meg... nem tudok róla, hogy errefele lakna regisztrált kóbor farkas, szóval ha be tudtak sunnyogni, biztosan ügyelnek arra, hogy semmi energiát ne bocsátsanak ki. Így pedig eléggé bukik az elméletem... viszont így megint kérdéses lett, mi miatt tűnt el ennyire az életvilág. Lehet a dokinak mégiscsak kéne az a Nobel-díj? Na mindegy, akármi is állt a hátterében a dolognak, remélhetőleg ma ki tudjuk deríteni... mert ha a semminek adom itt elő a drogost, szabadulva meg a reggelimtől is. Nem vagyok egy művész, de olykor rákényszerülök a munkám miatt, hogy kiadjam magam valakinek vagy valaminek, csak hogy elaltathassam mások gyanakvását. Mondjuk az esetek többségében nem feltétlenül farkast akarok átvágni, elvégre olyan érzékszervei vannak, amit kissé nehéz átverni. Mindegy, én megteszem azt, ami tőlem telik, miközben hallgatom újdonsült vendégünk és Jackson beszélgetését... hát nem mondom, amikor meghallom, hogy milyen nevet aggatott rám, kis híján már magától jön rám egy újabb hányinger. Elmo, hát remek, egy báburól se neveztek el még el pedig már 52 elmúltam. Hallgattam a beszélgetést és tényleg elég feltűnően be akartak minket invitálni minket. Megnézném, hogy ha mondjuk Paloma sétálna az erdőben vajon első gondolata lenne-e beinvitálni két drogost meg a kapucnis haverját. Nem mondom, hogy nem elég vagány nő a barátnőm, meg hogy engem is befogadott anno, de engem legalább ismert. Szóval ez egyre furcsább. Mindenesetre ha megpróbálnak felállítani nem nagyon akaródzok, sőt, fel is kapok egy random tárgyat a földről és elkezdem ölelgetni, mint kisgyerek a maciját. - Te ugye nem hagy magamra maci, te ugye velem maradsz? Ah... ha én ezt otthon elmesélem... nagy nehezen talpra lehet állítani és elindítani valami irányba, de eléggé bicegősre veszem a figurát és bandukolok, nem kis nyolcasokat leírva.
- Veszélyes szakmát választott. Az Őrzőség mellé. Ha jól sejtem, a sport volt előbb. Szépen el tudnak durvulni a hokimeccsek, néha vannak ilyen hírek, de egy igazi érintettől sokkal személyesebb hallani. Nem akarok örökké ezen csámcsogni, úgyhogy részemről itt le is zártam. Kemény fickó, nem adja fel, simán feláll egy ilyen után is, ha a szíve viszi tovább. Jól van. Nem tudom, mit kell ebbe belelátni, a kémia nekem se szakterületem. Hogy ehhez mágia kellett vagy természetes módszerekkel is el lehet-e érni? Passz. Ha nagyon muszáj, én is rá tudok kérdezni, akad szaktekintély a Falkában. Őrzőéknél is. - Roppant érdekes. Lehet, hogy díjak helyett valami teljesen mást gyűjt... Ki fogjuk deríteni, addig nem megyek haza, az egyszer már biztos. Mikor már hozzám csenget be egy magánnyomozó, akkor erre vissza kell térni. Igazából a kirándulásunk után fel kellett volna derítenem a környéket. Hiba volt nem megtenni. Magamnak be is vallom. Nekik nem fogom, ilyen műhelytitkokat nem kell tudniuk. Most ez eléggé bosszant, mert más hasonló hibája miatt már én is szívtam. Nem vagyok jobb, szintén ellazsáltam a dolgomat ez alkalommal. Épp ezért nagy lelkesedéssel végzem most! A csipkebokornál sokkal többet mond a karon hordott fadarab. Jackson megjegyzés a nyilvánvalót mondja el. Nem is válaszolok rá. Hogy Nobel-díjra méltó dolgot találunk, az is esélyes, de egy Oscar-díj is jöhet. Adam maciimádó drogosának megadnám a legjobb mellékszereplő díjat. Mert itt nem mi kaptuk a legfontosabb alakítás jogát. - Ken! Jaj, nagyon örülök. Tudják, ritkán járnak itt emberek. Ez meggondolatlan elszólás lenne? Most se hétköznapi emberek járnak itt, de a jelek szerint nem vette észre. Tökéletes. Hiába, a varázslat az varázslat. Én továbbra is némán cammogok, üres tekintettel és kicsit dülöngélve. Kíváncsi vagyok, hogy fognak hívni. Elmo. Mint a hajósok által rettegett jelenség, Elmo tüze. - Úgy látom, már sok kijött, de a maradékot meg lehetne kötni. Igen, látom, hogy nagyra nőtt a barátjuk. Végignéz minket valami földöntúli mosollyal, tágra nyílt szemekkel. Mintha mérlegelné, mire tudna használni. Akár a húsárut a piacon. Nem női szemmel néz, inkább... Kattant és meg kell tudni, pontosan hogyan, mennyire? Visszafordul Jackson felé és zavart nevetést hallat, majd az elemlámpával megfésüli a haját. Még érdekesebb, főleg, hogy egyenest hátra világít, sokáig. Úgy tartja a kezét, mintha bemerevedett volna és nem tudná visszavenni a halántéka mellől. Uhhh.... - Óhhh, nem-nem-nem. Nem. A gyerek szereti, ha fent van a fény. A mi fényünk. Ezzel lenéz a tuskóra és megringatja, sőt felemeli és csókkal illeti. Jaj, de bensőséges. A legfélelmetesebb, hogy tényleg áradó szeretet energiáját érzem benne. Lehet, hogy a természetnek szól, de ez akkor is fura így. ~Urak, ez a nő tényleg úgy imádja a tuskóját, mint más a gyermekét...~ Meg kellett osztanom velük, hogy tisztán lássanak. Dícséret nincs, pedig kitűnően alakítanak. Habár nem emelek ki semmit, nem kritizálok, ez is egy fajta elismerés. Hannibaltól. Bevesszük Karthágót és utána lesózzuk, ha porig romboltuk. Naná. Csak az elefántok hiányoznak. - Itt balra kell menni, aztán hódirányba és ott a harmadik facsoport alatt bújik meg a kis házikónk. Kérem, jöjjenek! Ma este borjúpörkölt van, friss paradicsommal és uborkával. Reformkonyha, király. A nő megfordul, de közben tesz valami mozdulatot, aminek nincs sok értelme. Elő lehet adni a kattantat és akkor egy varázslat kézjelei se feltűnőek. A kívülállóknak nem. Bízom benne, hogy ha a többiek felismerték, mit mutogat, akkor szólni fog. Talán veszély ellen csinált valamit, mert Jackson ráérzett valamire a kérdésében. - Mondják, mi történt? Ha pontosan tudom, honnan jöttek és mit éltek át, nagyobb eséllyel segíthetünk. Orvos a férjem. Már visszavonult, de mindig szívesen segít, ha van kin. Túl sok infót tudunk meg. Biztos a dolgában. Még nem csalt tőrbe, de pofázik és igazat szól a testi folyamatai szerint. A bokor nem tudta tisztán megállapítani a családi állapot jogi megnevezését. Hát ennyi baj legyen... És kíváncsi is, szerintem legfőképpen arra, keresnének-e minket. Egy lecsúszott drogost nem feltétlenül hiányol bárki, ezért lehet jó alany begyűjtésre. A szag pedig erősödik. Készülnünk kell. ~Egy nőstény vérfarkast érezni, talán épp elhagyta a kölyökkort. 10 év körüli lehet és több mint fél kilométerre van. Közeledik...~szólok megint egymás után Jacksonnak és Adamnek. Azt hiszem, a tuskónak van egy testvére. A szél elhozta a nevelt gyermek szagát. Hogy milyen a kapcsolatuk, nem értem pontosan, de van már egy sejtésem. Ebben a pillanatban esek hasra, arccal a földnek. Lassan kászálódom fel és még mindig nem szólok egy szót sem. Nem feltétlenül abba az irányba megyek, amit a mama kijelölt, de ha kapok pár lökést, akkor csatlakozom. El kell játszani, hogy elvesztettem a valósággal a kapcsolatot és egy növény szintjén vegetálok. Mrs. Milkins pedig végre kikapcsolja az elemlámpát. Hm, milyen érdekes, hogy most meg tisztán lát... És hogy nem mutatja nekünk az utat. Fél, hogy olyat látunk, amit nem kéne? Én készen állok hirtelen mozdulni, ha elszabadul a pokol.
- Valóban? Pedig nem úgy néz ki... - intek az öreglány szavaira a szeméthalom felé némi gyanakvással, mert gondolom, nem a szél fújta ide őket a város minden részéről, és nem is maguktól vándoroltak, bár amilyen szaguk volt, ki tudja, lehet azóta már önálló életet élnek. Csodálom, hogy a bundás kolléga szaglását még nem vágta taccsra. Gondolom a nagyra nőtt barát alatt nem Adamet érti, így aztán Mr. Chesterton vállát lapogatom meg képemen széles vigyorral. - Hát na, jól megtermett férfiember, szereti a hasát. - ezzel nem mondom, hogy Adam nem, csak úgy tűnik, nem olyan jó géneket örökölt az ősöktől. Mindenesetre azért figyelem a nő furcsa, mindennek, csak természetesnek nem nevezhető mozdulatait, igaz, egyelőre nem igazán tudom mire vélni őket. De improvizálunk és kockáztatunk, anélkül is nehéz látványos eredményre jutni. Azért kicsit sajnálom, hogy őrzőknél nem megy a telepatikus üzengetés, azért nagy előny lenne terepen, ilyen helyzetekben. Így azonban csak veszem az adást, aztán annak megfelelően járok el... - Hogy hívják a kicsit? - kérdezem érdeklődve, miután csak felvont szemöldökkel végignéztem a tuskópuszis műsort... Azért jók vagyunk, Adam a mackóját ölelgeti, ez a gyerekét - És miért nem szereti a fényt? Nagyra nőtt barátunk a sötétben félt, amikor ilyen kicsi volt. - paskolom meg Mr. Chesterton karját, pláne, hogy úgy látom, épp menni készül... na csak ne menjen sehová, ha már ő a fő haderő a triumvirátusunkban. - Miatta meg ne aggódjon... a múlt héten hagyta el az asszony, egy kicsit megviselte a dolog. - súgtam oda a nőnek, miután Adam még mindig olyan elszántan ölelgette azt a whisky-s üveget. Hát, hadd hozza, engem nem zavar. Még mindig jobb, mint ha valami félig rohadó cipőt ölelgetne itt nagy szerelmesen. - Ó ugyan, kedves Molly... Monica? Bocsánat, Melanie... - csapok a homlokomra színpadiasan, ahogy eszembe jut a neve - Igazán nem szeretnénk zavarni, gondolom nem úgy készültek, hogy ennyi vacsoravendégük legyen, és tényleg nem szeretnénk kellemetlenséget okozni azzal, hogy a két barátom kizabálja önöket a vagyonukból. Pláne, hogy lehet, bent sem marad. - intek a vállam fölött Adam felé, azt hiszem, az előbbi mutatványa után egyértelmű, mire is gondolok. A hadonászásával megint nem tudok sok mindent kezdeni, azt nem érzékeltem, hogy a mágiát hívta volna segítségül, de az is lehet, hogy valami vér profi kisnyugdíjas őrzővel van dolgunk, aki már feltűnés miatt tolja az ilyesmiket. Ha engem kérdez bárki is, szerintem simán csak zakkant, de jobb óvatosnak lenni. - Ahogy már mondtam, Elmo barátomat épp elhagyta az asszony... - kezdek bele némi tettetett vonakodás után a mesémbe, hisz ha Meli néni ilyen segítőkész, miért lennék tapló vele? Másfelől remélem, a fiúk azért fedezik a hátam amíg én stand upolok itt az öreglánynak. Pont, amikor megkérte volna a kezét... szomorú, mi? És hát tudja, hogy megy az ilyesmi, folyópart, naplemente, madárcsicsergés, virágok... Milyen kár, hogy valahogy sikerült elveszíteni a gyűrűt, a hölgy meg viccnek vélte a dolgot. A fiúk meg nekiindultak, hogy kétségbeesetten megkeressék azt az aranykarikát, de úgy tűnik, nagyobb volt a bánat meg az együttérzés, mint a kitartás... Úgy tűnik, szippantással sikerült elszámolniuk magukat... meg inni sem feltétlenül kellett volna rá, látja kiskegyed, hogy mi lett a vége. - nézek végig a kollégákon, miközben veszem az adást a vérfarkas kislányról... 10 éves, az nem para, azzal még én is elbírok! Vagy mást nem, bepróbálkozok nála, a gyanakvás elültetésének az se lenne utolsó. - Szóval tényleg tudna segíteni? Mert tudja, nem szeretnénk, ha a fakabátok tudomására jutna a dolog. Remélem megérti... - felelem némi vonakodással, mire mintegy végszóként Mr. Chesterton is elterül a földön. Hurrá... - Khm, látja, hogy nagy a baj? - megyek oda, hogy megpróbáljam talpra cibálni a kollégát, de közben vetek némi segítségkérő pillantást is Adamre, vagy épp az öreglányra, egyedül nem bírok el egy ekkora darab emberrel. Na jó, egyébként talán, de ha már bevállalták a drogos szerepet, akkor nekem se kéne itt testépítőként villognom közöttük. - Esetleg a fényt visszakapcsolhatnánk? A barátom úgy tűnik, még mindig fél a sötétben. - teszek újabb próbálkozást, miután valahogy felnyaláboltuk a Mr. Bundást.
Most mit mondjak... baromira röhejes lehettem ezekkel a dolgokkal, amit én itt produkáltam már percek óta, de hát mit volt mit tenni. Én csak csináltam azt, ami kapcsán úgy véltem, hogy helyén való lehet. Mondjuk egy kis félsz volt bennem, elvégre az Oltalom árnyai nem teljesen volt megoldás a problémára. Elfedte a mágiámat de igazság szerint kb semmit sem ért a vérfarkasok pajzsához képest. Az emóció meg ilyenek így is árulkodó jelek lehetnek egy szemfüles farkasnak. Pont ezért igyekeztem igazából nagyon nem odafigyelni, hogy mi is zajlik ténylegesen körülöttem, nem akartam ugyanis kizökkenni az általam elkezdett, felvett szerepemtől. Persze, ennek is megvannak a veszélyei. Ugyanis sosem lehet tudni, mikor kell átkapcsolni egyik állapotról a másikra. Mikor fordul meg a világ és kell a bágyoltalan, légynek ártani nem tudó külsőről átállni az őrző harcosra, aki teszi a dolgát és meg kell állnia harc közben az ellenféllel szemben. Ez pedig eléggé nehéz úgy, hogy koncentrálunk az általunk berögzített képre, próbáljuk megállni a reakciókat és ennyire belemerülünk. Mert pont az a kritikus pár másodperc úszhat el, mikor hirtelen kell váltani. Elég nehéz... úgy meg aztán pláne, hogy a vérfarkas kolléga meg szüntelenül kommentálja a történteket és volt azért egy-két olyan megjegyzése, amitől én amúgy elnevetem magam rendes körülmények között. De nem, Adamkének most drogost eljátszania, így maradt a növény szintű agyszint. Persze hallgatóztam én ezután a nem mindennapi beszélgetés után, ami zajlott körülöttem és au. Most komolyan, baromira nem tudtam elképzelni, hogyan juthatott át egy ilyen farkas az általunk ellenőrzött területre és maradt rejtve ilyen hozzáállással. Kicsit mint ha túlságosan rámenős lenne az öreglány... túlságosan nagyon is az. Mondjuk valahol eléggé baljóslatú az, hogy le akarnak kötni, még ha nem is kimondottan ezt mondt az öreglány. Aha, képzelem kötözöttsonkának eltesznek majd a padlásra, mily szerencse, hogy véletlenül pont itt van az a házikó. - Maci, jer velem Maci, járunk egyet, mint Dóra a felfedező. Nem tudom, hogy az én üres üveg ölelgetésem vagy az öreglány fapuszilgatása a nagyobb mindfuck mostanában de szerintem elég jó eséllyel indulnánk mindketten. Mindenesetre ha nem tettetném azt, hogy éppenséggel be vagyok állva, mint az atom, komolyan elgondolkoznék rajta, hogy Jackson kap egy taslit. Nem elég, hogy a farkas elvtárs szövegén is kuncognék legalább, Jacksoné már konkrétan próbára teszi az ingerküszöbömet egy kiadás kacagás felé. Akarva akaratlanul is eszembe jut az a lehetőség, hogy ugyanezt Palomával adom elő és valahol előttem van, hogyan reagálna ő minderre. Persze, tudom, hogy erősen házasság ellenes, amin nem is csodálkozom az exével kapcsolatban, de hát sose lehet látni semmit előre. Legszívesebben így is bokán rúgnám a kollégát, hogy fejezze már be, mert ezt így nem fogom kibírni, de uralkodom magamon.. .aztán majd megbeszéljük ha végeztünk... arról az Elmóról már nem is beszélve. - Aleesha, drágáááám... nyugi, nyugi, meglesz az a gyűrű, meglesz, csak... csak egy kis szippantás, az majd segíííít. Oh anyám, Paloma itt rúgna páros lábbal seggbe ha nem tudná, hogy az életben nem nyúlnék hozzá a fűhöz. Szabad akaratból legalább is biztosan nem. No, de elkaptam Jackson sokat mondó pillantását, nem is voltam én rest segíteni... csak hát, mint eddig is, most is rájátszottam a kretén felemre picit. Ahelyett ugyanis, hogy Jacksonhoz mentem volna oda talpra állítani a másikat, úgy tettem, mint akinek fókusz problémái vannak és összetévesztette a földön fekvőt az egyik bokorral... így nagyjából két percig az egyik közeli bokor ágát húzogattam, bátorítva, hogy álljon már fel, közel van a cél, gyerünk már... hogy aztán zavartan eszméljek rá, hogy hoppá, ez bizony nem fog talpra állni és valami zavart nevetéssel igyekezzek elterelni a figyelmet a történtekről. - [b]Maciiii - ölelgetem meg megint az üveget. Na de akkor menjünk tovább, igyekeztem a többiek után menni... megcsókolva egy két fát út közben,
A nénike zavartan néz a szemétre, aztán újra az Őrzőre. A szája is tátva marad, ahogy leesik neki, mekkora hülyeséget mondott. Ha ez drogostanya, akkor meglepő lehet, hogy ilyen tiszta gondolkodással találkozik. Márpedig itt érzek sok mindent...túl sok mindent. Ha végzünk, bejelentjük a köztisztaságnál, hogy ki kéne jönni a legnagyobb kocsival, meg egy rakás szemétszedővel. - Itt...itt nem járnak sokan. Amikor én itt járok, akkor nem. De ezt valaki itt hagyta... Hirtelen nagyot sikkant, abszolút nem számítottam ilyenre. Vannak hangulatváltozásai. Ez nem profi színész, hanem sárgaházi szökevény. Most már tuti. - Jaj! Mennyi szemét, mennyi mocsok! Ó, nagyon sajnálom, hogy ezen kellett keresztül jönniük! Kedvesség van a hangjában és ijedtség is. Szerintem attól fél, hogy Jax többet ért az egészből, mint amennyi a hölgyikének tetszene. - Iiiigen, igen! A férjem is nagyon szeret enni. Minden férfihez a hasán keresztül vezet az út! Ennél a pillanatnál a nénike odajön és megveregeti a hasamat. Kibírom röhögés nélkül, de érzem, hogy Adamnél már nagyon vékony a cérna. Totyogok tovább, mintha nem is látnám, nem érezném, mi történik. A nénike pedig megint babusgatja a tuskót. Aztán jön az a mozdulat. Jax virágnyelven sem üzen, úgyhogy nem derül ki, varázsol-e vagy csak ő van elvarázsolva. Nem semmi, rég találkoztam olyannal, akinél ennyire nem tudni. - Ő Constantina, A Sötétben Született. Úgy ejti ki a szavakat, mintha valami filmcím lenne ez, amit a narrátor bemond az első képsorok alatt. Szívből imádja... - Akkor még nem itt éltünk. A férjem favágó volt Kanadában, elvitt az erdőbe, mikor megindult a szülés és... Teljesen meg van illetődve, a végén fátyolos a hangja. Ha nekem kihozza, hogy ezt a tuskót ő szülte, az már egy kicsit sok. Úgy érzem, keveredik itt minden, mese a valósággal, de ha az az alap, amire gondolok, akkor megvan, mikor kattant meg Mrs. Milkins. És a férje már haladó szinten járhat... A mama csak bólogat, ahogy Jackson ügyes játékkal harmadszorra találja el a nevét. Aztán megérzek benne valami feltörő indulatot. És megint sikolt. Kezdem azt hinni, hogy ezek jeladások, mert mindig akkor jönnek belőle, mikor nem stimmel az előadás. - Hííííí! Fiatalember, nem illik így visszautasítani egy meghívást! Talán egymaguk, így hárman egyedül akarnak a sötétben botorkálni és itt aludni a hidegben, a szeméthalmok között? Ne haragudjon, de én segíteni szeretnék, ne sértsenek meg! Egyértelmű, hogy kellünk neki. Most megijedt, hogy nem lesz meg a zsákmány, sőt még híre megy annak, miket beszél itt. Aztán pedig megint az ártatlan mosoly és a nyájasság következik: - Van bőven étel, hiszen én mindig sokat főzök. A kicsi is sokat eszik ám! Megint megsimogatja, aztán már lóbálja is a lámpát. Bámulatos! Jackson története is az. Nem tudom, hogy útközben szülte-e meg, mert ilyenekről nem beszéltünk. Ha most találta ki, akkor már jelölöm is Informátor-Oscarra. Egyébként pedig nem felejtem el, amit most tesznek. Carter kiléte titokban marad, de egy hasznos kapcsolat lehet, ha ilyen kivételes képességei vannak. Adam pedig úgyszintén remek társ, játsza a szótlant. A szótlan legényt, akit kidobott a nő. - Ó, akkor őket várja egy szegény lány? Vagyis Elmo-t keresné, igaz? Jaj, nagyon szép dolog a szerelem, én még most is odavagyok a férjemért! Tudják, ő rendkívül tehetséges orvos volt, csak nem tűrték meg az irigy kollégák. És miután a lányunk megszületett, inkább elvonultunk ide az erdő nyugalmába. Csak néha jönnek turisták, akkor örülünk nekik, de itt nincs irigykedés. Csak hús van az asztalon minden nap! Megfogta a lényeget. Az bántja a csőrét, hogy minket a sztori szerint keresnének. Ha igaz, amit elmondott, egyre érdekesebb részletek vannak. Nem tudom megállapítani, mert mikor a tuskóját a gyerekének tartja, akkor se hazudik. Elhiszi. Ha nem igaz, az a gáz, hogy hisz benne, ha igaz, az meg magában megrázó. Színtiszta pszichózis. De érzem, hogy fél. Aggódik a terv elbaltázása miatt, amire van esély. Nagyobb is, mint hinné. - Peeeersze, egy szóval sem fogom említeni senkinek, hogy itt jártak. Tudom, hogy milyen kellemetlen az ilyesmi. Jacksonnak nincs velem olyan nagyon nehéz dolga, lassan fel tudok állni. De ahogy Adam beszél a macihoz, ami egy üveg és a bokrot rángatja helyettem... Hol voltak eddig ezek az Őrzők, hogy nem hallottam róluk? - Ó, jaj, nem ütötte meg magát? Ő olyan szótlan, mi van vele? Nem jön segíteni, csak beszél. És buzerálja az elemlámpát, de csak úgy, hogy ne világítson. A srácok talán nem látják, de nekem nem akadály a sötét, úgyhogy látom: full kamu az egész. - Elromlott. Úristen! Tudom az utat, de így azért nehéz lesz. Vigyázzanak a fejükre, vannak alacsony ágak! Eddigre már Jackson vállára támaszkodva haladok. A nőstény pedig egyre közelebb van. Bevetette a sebességét. ~Készüljenek, 50 méterre van. És mostantól adásszünet~ A telepatikus üzenet után zárom a pajzsomat, teljesen felhúzom, hogy ne érezhessen meg a csaj. Közben előadom a remegő fóbiást. A kezemet rázom és ijedten nézek körbe és körbe, nyakamat behúzva kémlelem az eget és a fák oldalát. Aztán meglátok egy rendkívül elhanyagolt, zsíros hajú nőt ócska pulóverben, ami a térdig lóg. Még egy kifűzött bakancs van rajta és kb. ennyi a ruházat. A haja előre lóg, az arcába, amit el is takar. Pont úgy áll ott, ahogy a főgonosz a horrorfilmekben. - Anya, kik ezek? Jó emberek? A hangja hideg és számító. Nem magukért aggódik. Valami más van itt. - Igen, kicsim. Ők jók. Kérem, ismerjék meg a nagylányomat, Berylt! Gyere, segíts! A néni hangja nagyon határozott és elégedett. Egy bizonyos célra vagyunk jók, azt akarja mondani. A nőstény arca Jacksont fürkészi, aztán engem, de végül Adamet szúrja ki és őt közelíti meg. Talán mert őt érzi a leggyengébb célpontnak? Én még mindig remegek, de ahogy körbenézegetek, pontosan arra tekintgetek, amerre jön. Ha kell, ugrani fogok és besegítek. De még nem kell, hisz egy kedves mosoly ül ki a csapzott hajú nőstény arcára, csak a szélét látni a tincsektől. Átkarolja Adamet, ha sikerül neki és bűbájosan szól hozzá: - Gyere, ne is törődj a menyasszonyoddal. Látom rajtad, hogy éhes vagy.
- Ó jaj... az bizony! Szörnyű, hogy milyen disznóólat csináltak itt egyesek... nem rossz így itt élni? - játszom tovább együttérzően a ma született bárányt, mint ha tényleg őket sajnálnám, hogy ilyen szemétdomb mellett kell élniük. Közben pedig megragadom Adam grabancát, ne menjen már sehová felfedezni! - Elmo, drága cimborám, hát te is most akarsz itt hagyni minket, amikor a hölgy olyan kedvesen vacsorára invitált minket? - csóválom a fejem kelletlenül, majd Adam Macijára mutatok, miközben a mama felé intézem a szavakat - De ugye nem okoz nagy gondot, ha plusz egy fővel kell számolni? - mutatok Adam új kedvesére, legjobb barátjára, élettársára, vagy tudja a fene, milyen kapcsolatban áll jelenleg azzal az üveggel... - Nos, úgy tűnik, hamar kitudódott a titkunk... - simogattam meg én is a hasamat, miközben a mama Mr. Chestertonét paskolgatja...mert bár rám is roppant igaz volt ez a mondás, abban már kevésbé voltam biztos, hogy jóízűen bírnék enni bármiből is azok után, amit eddig láttam. Vagy amit ő főzött - Ezek szerint biztos nagyszerű szakács, Melissa. Bocsánat... Melanie... - kólintom fejbe magam is - Nézze el nekem, a névmemóriám nem a legjobb... - mentegetőztem. - Constantina... milyen gyönyörű név. - bókolok szemrebbenés nélkül, majd férfi létemre egész meghatódva hallgatom, ahogy előadja a pici... tuskó születésének történetét, én pedig csak azon rimánkodok magamban, hogy csak el ne kezdje nekem részletezni, milyen volt az a szülés, legyen akármilyen is, mert a végén még engem is kaparhatnak össze a földről. - Hát... ez esetben azt hiszem, nem utasíthatjuk vissza a meghívást, nem igaz, fiúk? - nézek előbb Adamre, majd a bundás kollégára, még jó, hogy mindketten drogost alakítanak, így nem várom meg, hogy felcsillanjon az értelem a szemükben, már lelkesen le is csapok az öreglány ajánlatára. - Hallgatás beleegyezés, úgy hiszem, ezt meg is beszéltük! - felelem egész fellelkesülve, hogy csak bólogatok arra is, amit aztán mond. - Azt meghiszem, ha ilyen szép nagyra nőtt. - bókolok a babára, lányra, fiúra, tuskóra, vagy minek is a nő szemében az a fadarab, nekem aztán édes mindegy, inkább csak hallgatom, ahogy a saját életéről mesél nekünk. Hát, egy misét ez is megérne, kár, hogy nem vagyok hívő... - Várta, várta szegény lány szipogva, hiába, mert amikor megtudta, hogy Elmo meg szippantgat... - veregettem meg együttérzően a kolléga vállát, majd némileg közelebb hajolva súgtam a mamának a továbbiakat, mint ha olyan hétpecsétes titok lenne - Szegény cimborám még mindig azt hiszi, hogy ha meglesz a gyűrű, a lány is megbocsájt neki... nem volt szívem elmondani neki, hogy azóta már mást szeret a lány, sőt... már előtte is mást szeretett, csak a pénz miatt volt olyan sürgős az az esküvő. - vetettem egy sajnálkozó pillantást Adamre. - Orvos? Nahát... én is az akartam lenni, csak rájöttem, hogy nem bírom a vért... szívesen megismerném. És hús az asztalon, minden nap, hm... nem csodálom, hogy nem is akarnak visszamenni. - csüngtem a szavain továbbra is mindent beleadó lelkesedéssel, miután tovább költögettem Adam csodálatos életét... - Igazán köszönjük a diszkrécióját. És... ha nem túl nagy kérés, esetleg a férje tudna rá vetni egy pillantást? Ugye nem túl nagy a baj...? - pillantottam Adamre, mielőtt még Chesterton eldőlt volna, mint a zsák - Meg akkor rá is, de remélem, legalább még járni bír, mert élmény lenne elcipelni a házig. Hannibal, hogy a te térdeid is most gyengülnek el. - csóváltam a fejem, miközben segítettem neki talpra vergődni. - Azért szótlan, mert... nos, tudja, Melanie... Csupán a húga volt az egyetlen hozzátartozója, mióta az eszét tudta, és nemrégiben ő is elhunyt egy sajnálatos balesetben... A nagy mamlaszt pedig olyan nagy szívvel áldotta meg a sors, hogy teljesen megviselte a dolog. Mióta megtudta, hogy oda a húga, egy árva szó sem hagyta el a száját, még a temetést is nekem kellett intézni helyette. Hát nem megható? Hogy vannak még ilyen érző szívű emberek is a Földön? - paskoltam meg a kolléga vállát, miután ő is megkapta a kijáró rivaldafényt. - Ne aggódjon, nem hiszem, hogy az sokat árthatna itt már. - kocogtattam meg finoman Adam halántékát, ahogy grabancon ragadtam és vonszoltam magunkkal, Macistól-üvegestől-mindenestől, s csak miután lemaradtam egy-két lépéssel az öreglány mögött, biccentettem alig láthatóan, hogy vettem az adást. Készülök, készülök én, csak abban nem vagyok biztos, hogy pontosan mire is, de ha már eddig is improvizáltam gond nélkül, ezután is csak menni fog... És ahogy közelebb érünk, lassan meg is érzem az energiák alapján, ami még mindig sokkalta biztatóbb, mint a kinézete, mert... jesszus, hát ez se semmi egy csaj, és nem a jó értelemben. - Kezét csókolom! - köszöntöm az ifjú nőstényt mindhármónk nevében, ha már az egyik néma, a másiknak meg a Maciból áll a világ - Örvendek a szerencsének. - teszem még hozzá sietve, majd amikor meglátom, hogy Adam felé indulna, csak felemelem a kezem, legyintve, hogy ugyan, semmi szükség rá. - Ne aggódjon hölgyem, elbírok vele magam is, hisz látja, milyen kis madárcsontú szegény... a menyasszonya nem igazán jeleskedett a konyhában, csoda, ha ilyen csont és bőr szegény? Inkább segítene azzal, hogy kinyitja az ajtót, és szól az édesapjának? - hámozom le finoman a karjait az őrző kollégáról, biztos ami biztos, még az elárvult kiskutya tekintetemet is bevetem mellé, mint "titkos fegyvert", hogy sikert arassak.
Annyit mondtam Vicnek, mikor elbúcsúztam tőle a napokban, hogy viszonylag sokszor lófrálok a Chena környékén. A folyókat mindig is szerettem, és illendőnek gondoltam volna felfedezni a terepet, ha már a falkához tartozónak vallom magam. Gondoltam, átadja majd a megfelelő embereknek, akik alatt elsősorban Einart értettem, bár én szándékom szerint inkább elkerültem volna, mert ha valahogy, hát jelen állapotomban nem akartam, hogy lásson, pedig már sikerült úgy öt kilót magamra szednem az elmúlt hónapokban. Nem került túl sok telefonomba hozzáférni a régi számláimhoz, maximum a bank csodálkozhat, honnan a túrósból került elő valaki, aki húsz évig nem nyúlt a pénzéhez. Nos, engem ez a része nem érdekel, levettem minden pénzem, és nyitottam egy újat, nem nagy ügy, főleg, ha van bankban dolgozó ismeretsége az ember lányának. Párdon, vérfarkas lányának, hisz apám már bőven az volt, mikor engem nemzett. Különösképpen nem komplikáltam túl a dolgokat, miért is tettem volna, van elég bajom. Na szóval, szinte folyamatos szénhidrátkúrán voltam, de rá kellett jönnöm, hogy kicseszettül nehéz visszaszednem a kilóimat, s akkor az elsatnyult izomzatomról ne is beszéljünk. Rohadtul szánalmasnak éreztem magam, és jelenleg abban sem voltam biztos, hogy valaha leszek még hasznos tagja a falkámnak, pedig közel a háromszázhoz szerintem rohadtul gáz ezt kijelenteni. Igyekeztem megtalálni az egyensúlyt az emberi felem és a farkas közt, s most úgy tűnt, elég volt a másik oldalamnak az a pár hónapos szarvas és minden egyéb vadászat, amit ejtettünk idefelé útban, mert most nyugodtan elvolt benn. Elfelejtettem már szinte, milyen érzés nem éhezni, ám szerencsére már nem volt erre szükségem. Egyedül voltam, és legalább azért hálát adtam a sorsnak, hogy a félelem nem lett a részem, most sem tettem, jöhetett volna bárki. Ő már halott, többé nem árthat nekem, lehet, hogy lesznek mások, de egyelőre mindez nem érdekel, úgy nem élhetem le a hátralevő életem, hogy tartok a jövőtől, de soha nem is érdekelt, mi lesz holnap. A céltalanság és tehetetlenség jobban zavar, mert azon túl, hogy próbálok felépülni, és újra önmagam lenni kívül-belül, fogalmam sincs, mit kezdhetnék magammal. Farmer, bakancs és vastag pulóver, utóbbi kellemesen leplezte zavaró csontosságomat, amivel egy ideig elvoltam, de miután a sokadik alkalommal találkoztam szánakozó pillantásokkal, úgy döntöttem, ne erőltessük. A folyópart hosszanti bejárása a falkaterület határáig nem tűnt a legfelemelőbb programnak, de ahhoz tökéletes volt, hogy elég szép részét felfedezzem a területnek, s idővel majd beljebb is merészkedem, oda, ahol többet találkozhatok falkatagokkal… A folyó sodrását figyeltem legalább egy perce, akkor éreztem meg először, a farkasom épp oly sebesen szagolt a levegőbe, hegyezte a füleit. Tudtam, hogy ő az, mégsem voltam képes megfordulni, vagy éppen elé menni, pedig egy részem szeretett volna a karjai között megnyugodni, de a másik, a vérvonalára büszke, magát erősnek valló nő, ha épp nem is fizikailag, de lelkileg mindenképp, nem engedhette meg magának, hogy akár egy pillanatra is gyengének tűnjön, most nem, még előtte sem… Csak álltam ott, mellkasom előtt összefont karokkal, és hagytam, hogy a könnyű, ámde csípős cél felkapja festék által színt nyert tincseimet. Ezen legalább képes voltam segíteni, nem úgy, mint a kilókkal, amiket elvesztettem, és amik rohadtul hiányoznak rólam.
Tisztában voltam vele, hogy itt van Riley is… Noha azt nem értettem meg, miért nem keresett meg engem. Talán nem volt alaptalan a félelmem, miszerint teljesen ki fognak a dolgok fordulni magukból, hisz húsz évig hagytam őt szenvedni… Hagytam, az túlzás, de egyszerűen nem tudtam gyorsabban végezni a dolgokat. És ő rá sem tudtam nézni, miután végeztem a hadúrral, hisz… nem azért, mert látszott, külsőre teljesen megváltozott. Az számít a legkevésbé számomra, nem azért választottam páromként, mert a külseje érdekel, hanem a belsője miatt. És féltem, hogy ez, az évek során, teljesen megváltozott. Hogy megutált, amiért nem jöttem korábban. És hasonlók. El sem tudom képzelni, milyen szörnyűségeken mehetett át. Vagyis… de, könnyedén el tudom. Rengeteg hasonló dolgot csináltam én is, és számtalan rossz tulajdonságom van. Tudom, nem vagyok jó ember farkas, de hogy bárkire is ráerőltessem magam, mármint úgy, ahogy az a hadúr magát Rileyra… olyat nem tettem egyszer sem. Könnyen meglehet, hogy ez az egyetlen tulajdonságom, ami a jók közé tartozik. Nem tudom. Nem szoktam túlzottan belemenni ezekbe a dolgokba. És ugyan tudtam, hogy itt van, nem tudtam hol keressem. Vagyis, volt sejtésem, Victoria környékén valahol. Már ha még mindig jó barátjának tartotta. Régebben közel álltak, ezt nehéz lett volna elkerülnöm. Néhány nap után viszont rendesen beleuntam ebbe az egész várakozásba, és úgy döntöttem, kiderítem, merre van. Szerettem volna vele beszélni. Bár legszívesebben csak magamhoz szorítanám, és el sem engedném. Bizony, nekem is van egy ilyen oldalam. De ezt nem sokan látják, és nem tagadom, nekem is van hozzá közöm. Nem áll szándékomban ezt mutogatni. Első utam Victoriához vezetett, akitől meg akartam tudakolni, hol találhatom meg. Ha ő nem tudja, akkor nekem kell az ügyet a saját kezeimbe venni. Ebbe sem halnék bele. Meg is találom a Chena környékén. Biztos vagyok benne, hogy észrevett, hisz a pajzsomat eléggé lent tartottam, hogy könnyebben megtalálhassam. De még csak rám sem nézett. Ennyi nem fogja elvenni a kedvemet. Oda is sétálok mögé, és háta mögött megállva átkarolom őt a hasánál, magamhoz szorítva őt. - Miért nem kerestél? Kérdezem tőle lágyan, egyáltalán nem számonkérés szempontjából. Csak érdekel. - El sem tudod hinni, mennyire hiányoztál.
Kezdőlap
/
//
//
