Jesszus, hogy ez még annál is nehezebb, mint számítottam rá… elmondani nem tudnám. Épp elég volt úgy felkelni, hogy már nem volt ott, igaz üzent, hogy jöjjek, szóval jöttem, ugyanakkor ha csak egy kicsivel is kevesebb önbizalmam lenne, azt hinném, hogy azért húzott el, mert nagyon nem volt ínyére, amit látott. Jelenleg inkább azt gondolom, hisz ismerem, hogy egyrészt a bűntudata nem engedte, másrészt pedig attól még, hogy én olyan helyzetben voltam, neki vannak kötelességei, így nem maradhatott. Mindez azonban nem vígasztal, mert akkor és ott rá lett volna a leginkább szükségem, és valami komor üresség telepedett meg bennem azóta. Nem vagyok depresszív alkat, de valamelyest nyomot hagyott rajtam az elmúlt húsz év, én magam sem örvendek neki túlzottan, de valahogy majd eloszlatom a viharfelhőket a fejem fölül. Annak sem örültem kifejezetten, hogy Cordelia úgy döntött, egy ideig magában próbál boldogulni, amit legszívesebben megtiltottam volna neki, de láttam a szemében a megtörtség árnyát, így hagynom kellett, hogy úgy oldja meg, ahogy tudja, ahogy kívánja, s ha megtette, hát majd előkerül, vagy belehal, ez már csak így megy. Igazából én nem aggódtam, az is lehet, hogy pár hét múlva sietve lohol utánunk, mert meggondolja magát. Mindenesetre tiszta sor, hogy neki jelenleg könnyebb úgy, ha nem vagyok a közelében. A felbukkanását talán akkor is érezném, ha nem lenne annyira lenn a pajzsom, hogy megtehessem, hisz nem pusztán a Teremtőm, a párom is, a részem már évszázadok óta, képtelen lennék nem észrevenni, ha a közelemben tartózkodik. Egy részem gondolkodás nélkül sietne elé, de a meggyötört, sokat szenvedett felem nem bír mozdulni, csupán nyelek egy nagyot, kissé megemelkedik a mellkasom, ahogy mély levegőt veszek. Gyűlölöm a gondolatát, hogy így lát, noha tudom, semmit sem jelent a külső, áztam már sárban, vérben, ki tudja még miben életünk során, mégis most érzem magam a legkevesebbnek mind előtte, mind önmagam, mind pedig mindenki más előtt, és ezzel nem könnyű szembenézni. Csupán egy pillanatra feszülök bele az érintésébe, de amint rájövök, hogy ugyanannyira megnyugtató, mint előtte bármikor, egyszerűen csak nekidőlök, és kezeimet az övére teszem, lágyan simítva végig kézfején, érezve, hogy annyi idő után bőröm bőréhez ér, s csak arra tudok gondolni, mennyire istentelenül hiányzott mindez. - Én… nem bírtam, egyszerűen csak túlságosan is féltem attól, hogy miként reagálsz majd rám. Bármennyire nem kételkedtem benned, bennünk sosem, ez még nekem is sok. Arra gondolni, hogy vajon mit érezhet a pulóver alatt a hasamból, vagy mennyire vagyok szánalmasan csont sovány, nem tesz jót a lelkemnek, de tudom, meg fogok birkózni vele, csak tényleg szükségem van némi időre. - Szerintem van róla elképzelésem. Rándulnak ajkaim mosolyfélére, és bár szeretnék megfordulni, egyelőre nem megy, valahogy semmi sem tűnik most nehezebbnek, mint a szemeibe nézni, pedig érzem, hogy nem változott semmi, hogy itt van, és ha nem lököm el az elmúlt évek terhe okán, akkor itt is marad. Eszemben sincs megtenni, de még magam sem tudom, hogy fogok felállni, noha sosem kényszerítettek igazán térdre, lelkem acélosságán nem fogott semmilyen kínzatás, mégis mélyen vagyok, mélyebben, mint valaha. - Köszönöm, hogy kiszabadítottatok minket. Nem csak neki róttam le a köszönetemet, s soha, egy pillanatra sem gondoltam, megtehették volna hamarabb, van az úgy, hogy az élet összeesküszik ellenünk. Legalább most már nem a koszos sátor az lakhelyem.
Örülök, hogy nem vágja ki magát az ölelésemből. Azt most nem bírnám ki. El sem tudja hinni, mennyire hiányzott már nekem. De miután már a mellkasomnak dől, akkor már tudom, hogy ez neki is ugyanannyira hiányzott, mint nekem. Csak azt tudom remélni, hogy ez az egész nem fogja túlzottan felemészteni, és vissza tudja nyerni régi erejét. Nem is erejét… Régi személyiségét, amilyen azelőtt volt, hogy elkerült volna tőlünk. Bár nem tudom, milyen mértékben változtatta ez meg. Úgy gondolom, ki fog derülni majd ez magától. - Szerelmem… Tudod jól, hogy nem számít számomra a külsőd. Nem abba szerettem bele. Azt nem mondom, hogy nem sokkolt, mikor megláttam őt húsz év után először, mert igenis rendesen lesokkolt. Nem azért mentem el, mert nem bírtam rá többé nézni, hanem mert úgy véltem be, hogy ez mindez az én hibám. Hogy így néz ki. Hogy ilyen sorsa jutott. Hogy mindezt el kellett tűrnie. Nem tudom, mennyire törték meg őt, de a legjobban annak örülnék, hogyha élne még az a hadúr, hogy újra megölhessem. Vagy nem is megölhessem, hanem elzárhassam, és néha elővehessem kínozni. Ahogy ő tette Rileyval. A halál túl kegyes ajándék volt neki, de egyszerűen nem tudtam magam kontrollálni. Akkor nehezen tudom, ha a páromról van szó. A köszönetére felhúzom a szemöldökömet, aztán pedig elengedem, és oda állok elé. - Én pedig sajnálom, hogy ilyen hosszú ideig tartott… Láthatja rajtam, hogy még mindig marcangolom magamat egy bizonyos szinten. És miért is ne tenném? A világon a legfontosabb személy számomra, és abban a tudatban élni, hogy talán halott is… Nem könnyű bevenni. De nem adtam fel sosem, pedig sokszor hallottam már, hogy azt mondják, már rég elhunyt. Elég idős farkas vagyok, hogy az ilyen hazugságokat kiszagoljam. De sokan nem törtek meg sokadjára sem, ez volt az egyetlen baj csak… - Remélem, meg tudsz nekem bocsátani. Hogy miért? Mert ennyi ideig „hagytam” szenvedni, első példaként jó ez is szerintem… - És… Merre van Cordelia? Őróla nem tudok semmit egyelőre, csak annyit, hogy a városban nincs. Azt valószínűleg tudnám.
Riley Calla
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 43
◯ IC REAG : 34
◯ Lakhely : Egyelőre nincs
◯ Feltűnést kelthet : csont sovány, beteges küllemű, vad
Ezzel vitatkozni értelmetlen lenne, hisz amikor megismert, még csak egy kislány voltam, minden nőiességet nélkülöztem, valamiért mégis én kellettem neki. Akkoriban még csak nem is volt zavaró, hogy mennyire fiatal vagyok, a mai világban pedig már megint nem az, legalábbis az ideutazásom alatt számos sokkolóan fiatal lányt láttam kétes helyzetben, még úgy is, hogy csak farkasként jártam a világot. - Tudom, hidd el, tökéletesen tisztában vagyok vele, talán sokkal jobban féltem attól, hogy saját magammal van bajom, és nem akartam, hogy lásd. Sóhajtok fel, elvégre valljuk be, nem egyserű az élet így. Egy viccnek hatok Sangilak örökségével a birtokomban. S amíg magamat nem vagyok képes megint értékelni, aligha várhatom el bárki mástól is. Tőle sem. Inkább adózom némi csönddel a pillanatnak, a szívem elégedetten dobban másodpercről másodpercre mellkasomban, hogy végre Ő érint, legalább nem siklik jeges félelem a torkomba, hogy megint szétfeszíti a combjaimat, hogy egy apró szorítás is kék-zöld foltot hagy, Ő sosem bántana. Beharapom ajkaimat a szavaira, és nehezemre esik rá emelni a pillantásom, hisz épp annyira félek tőle, mint amennyire hiányzott, hogy végigsimítsak arcán a pillantásommal. Végül csak sikerül, a szavaira csak megcsóválom a fejem, tudom jól, hogy amilyen gyorsan csak tudott, jött. Húsz év a nagy egészet véve nem sok, bár bevallom, megélve rettenetesen hosszú időszaknak gondoltam, de tudom, idővel majd eltörpül a fejemben, idővel minden megfakul, könnyebb lesz. - Kérlek, ne okold magad, a lényeg, hogy most már itt vagyok, jó? Azt hiszem, sem most, sem máskor nem fogom elmondani neki, hogy elsősorban rá volt nagyon kíváncsi a Hadúr. Nem tudom, hogy honnan ismerték egymást, vagy hogy egyáltalán közvetlenül ismerték-e, esetleg egy másik áldozata okán kapott vérszemet a hím, de mindez már nem is érdekel. A lényeg csak az, hogy már a falkám köreibe tartozom újfent, igaz még sokat kell bizonyítanom, és tennem is a jövőm érdekében, de abban nem lesz hiba. - Nem hiszem, hogy van bármi, amit meg kellene bocsájtanom. A Teremtőm, a Férjem, a Párom. A mindenem. Nincs ezen mit ragozni, igazán sosem tudnék rá haragudni. - Valahol Európában. Meglehet, ez most nem fog tetszeni, de elengedtem. Nem bírt mellettem maradni, elvégre húsz évig mindennek a tanúja volt, mindent végignézettek vele, amit velem tettek, és egyszer meg is kínoztattak vele. Egy ideig biztos, hogy nem akar látni. Hajtottam le a fejem, tudom jól, ez nem az én hibám, de attól még sajnos nagyon sok közöm van hozzá, hogy Cordelia nincs most itt. - Remélem, idővel meggondolja majd magát. Mindennek ellenére sem hiszem, hogy a kapcsolatunk helyreállíthatatlan károkat szenvedett volna, egyszerűen meg kell találnia a saját útját, rájönnie, ki egyedül, s akkor majd biztosan visszatér hozzá, hozzánk.
- Remélem, jól vagy egyébként… Jobban. Jobban valószínűleg mindenképp, hisz húsz év amellett a farkas mellett… Vannak sejtéseim, miket tehettek vele, hisz én is ismerek egy-két dolgot, amivel meg lehet törni egy-egy személyt. Egyesek sokáig bírják, mások annál kevésbé. Úgy látszik, Riley rendesen megedződött mellettem. Örülök, hogy életben van, csak azt sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett szenvednie. Az pedig, hogy most nincs a legjobb formájában… semmi gond. Majd rendbe szedi magát. Én viszont nem fogom siettetni. - Rendben van. Hagyom meg neki. Nem fogom akkor magamat okolni. Látom rajta, tényleg nem akarja, hogy magamat sanyargassam ezzel. Igazából én nekem sem lett volna a kedvenc időtöltésem, de ez is egy módja volt annak, hogy mondjam el neki, mennyire is sajnálom, hogy ennyi időbe telt, mire újra rátaláltam. Hosszú évszázadokig voltunk egymás mellett, és olyan nem volt, hogy több évig külön lettünk volna. Pláne nem 20 évig. - Semmi gond… Hadd élje csak a saját életét. Jörant ismerve meg valószínűleg fogja egy ideig figyeltetni őt, hogy tényleg ne essen semmi baja. Jó tudni, hogy még mindig vannak olyan személyek az életemben, akikre még bő egy évszázad után is tudok számítani. Mondjuk volt is, hogy beszéltem vele az elmúlt húsz évben, hogy nem látta-e Riley-ékat. Egyik nyomnak végeszakadt, ekkor elmentem hát oda, ami után aztán újra sikerült elindulnom az utamon. - Én is. Bólintok arra, amit mond. Örülnék, ha visszajönne egyszer. Viszont eszembe jut egy másik dolog, amit jobb is szerintem, ha most elmondok neki. Sóhajtok egyet, aztán pedig megszólalok. - Hogyan is kezdjem… Emlékszel még a falkára biztosan, amibe Jöran be volt épülve, és később végeztünk szinte mindenkivel, majd átvettük a helyüket. És azt is tudod, hogy elszökött a Miraque lány. Szép is a sors, pont itt van… Hagyok neki kis időt, hogy felfogja, miről is van szó. Aztán folytatom. - Lényeg a lényeg, most szinte biztos vagyok benne, hogy el akar majd tenni láb alól. És nem fogja a véletlenre hagyni. Egyedül ellenem lenne ugyan esélye, de túl kockázatos. Így valószínűleg valakivel együtt akar majd rám szállni. Fogalmam sincs, mikor, vagy hogy kivel, de szinte biztosra veszem, hogy egyszer el fog jönni ez a közeljövőben. Város az túl kicsi, és túl sűrűn lakott, az szerintem ki van zárva, hogy ott megpróbálná. Az erdőbe pedig nekem is lesz annyi eszem, hogy ha ki is jövök, ne egyedül tegyem. Avatom be a további dolgokba, aztán pedig megfogom a vállait, és úgy nézek a szemébe. - Tudod jól, hogy nem félem a halált, de nem is vagyok ettől függetlenül elővigyázatlan. De megeshet az a forgatókönyv is, amiben nem én kerülök ki diadalmasan. Remélem, érted, mire akarok kilyukadni. Lényegében, hogy meglehet, visszakaptam Rileyt, de könnyen megeshet, hogy ebben a városban a végzetemet találtam meg, nem a régi falkámat. Nem csak azt.
Riley Calla
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 43
◯ IC REAG : 34
◯ Lakhely : Egyelőre nincs
◯ Feltűnést kelthet : csont sovány, beteges küllemű, vad
- Nem panaszkodom. Noha ez nem lehet újdonság, eddig sem tettem soha. Jobban, ez tény, de jól addig nem leszek, amíg nem érzem ismét otthonosan magam a bőrömben. Lelkileg meg… nos, azt senkinek sem kell tudnia, mennyire mélye mászott belém, és tépázott meg. Büszke vagyok arra, hogy nem árultam el neki semmit, innentől kezdve pedig már teljesen mindegy, mi zajlott le közben bennem. Igaz, érdekes módon sokkal jobban megtört az, amit a farkasommal tett, mint a testi kínok. Bólintok csupán, mert nincs mit ragozni, magamról tudom, hogy mindegy, ki mit mond, én adott esetben hibáztatnám magam, ami Cordeliát illeti, még miatta is, holott abban aztán nem volt szerepem, hogy mit műveltek velem. Azonban a felé irányuló lelki terror valószínűleg rendesen megtépázta szegényt. - Igen, talán annak is itt volt az ideje már. Ebben igazság szerint nem hiszek, hisz még száz éves sincsen, de nem tarthattam vissza erőszakkal, a kényszer épp elég volt mindkettőnknek az utóbbi húsz évben, egyelőre nem kell belőle több. Ugyanakkor tudom, hogy mindketten nagyon fontosak vagyunk a számára, és előbb-utóbb visszatalál majd hozzánk, de az biztos, hogy én a magam részéről ezt sosem fogom forszírozni. Azért arra kértem, hogy néha jelentkezzen majd, jó lenne tudni róla. A sóhajára kissé megfeszülök, ismerem jól, kellemetlen téma következik, márpedig közel sem biztos, hogy arra én fel vagyok készülve. Ettől függetlenül nem szakítom félbe, talán nem is árt, ha gyorsan túlesünk a dolgon. - Nem mondod komolyan? Ezúttal rajtam a sóhajtás sorra. Miért ilyen kicsi a világ? S még szép, hogy azonnal az eszembe ötlik, hogy igyekeztem meggyőzni arról, engedje csak el a nőstényt, nem szükséges több vérnek folynia, lám… talán mégsem kellett volna. - Őszintén, szerintem nagy ostobaság lenne. Ha magányos, akkor utána üldözné a falka, és halállal lakolna, ha meg falkatag… nos, kissé ironikus, hogy egy falkába tartoztok immár, de nem szokás halomra öldösni egymást falkán belül, pláne nem összefogás keretei között, és most, hogy itt vagyok, még csak nem is tudná másra kenni, mert nagyon is jól ismerem a történetet. Egyértelmű gyanúsítottam lenne, bár még mindig ott tartok, hogy minden értelemben marhaságnak gondolom, ugyanakkor nem mindenki gondolkodik ugyanúgy, mint én. A bosszúval meggondolatlanság is járhat. - Ha nem haragszol, addig ezen nem túráztatnám meg magam, amíg élsz és virulsz. Tudomásul vettem, de hogy most még egy lehetséges jövőképpel is gyötörjem magam, az már nem megy, nem szeretnék összezuhanni, sem rettegni attól, hogy bármikor meghalhat. Szavak helyett inkább közelebb lépek, hogy átöleljem és nyakába fúrjam arcomat, mélyen beszívva az illatát. Régen is masszívabb volt nálam, hisz eleve hím, de most valósággal elveszlek a karjai között, de igyekszem inkább a pozitív dolgokra koncentrálni, arra, hogy itt van, hogy a farkasom is elégedetten törleszkedik a párjához, nyalja pofán, és tűnik annyi év után végre igazán élőnek és elégedettnek. Mégis, noha szerintem többet szenvedett, sokkal jobban néz ki, mint én, tökéletesen látszik, hogy neki pusztán annyi volt a lényeg, hogy túléljük, immár elégedett lehet.
Tudom, hogy azt mondja, ne hibáztassam magam, de valamilyen szinten akkor is ostorozom magamat. Elég csak ránézni. Bár most már valamennyire elkezdte visszanyerni régi formáját, de nem feltétlen a jelenről beszélek most. Mikor újra láttam őt több, mint húsz év után… Az a látvány olyan volt, amit még én sem, sokat meglátott vérfarkas sem tudott anélkül befogadni, hogy ne forduljon meg a gyomra kétszer. De tudom, hogy vissza fogja nyerni a régi formáját. Ő neki sincs ínyére valószínűleg a jelenlegi helyzet. Engem az érdekel egyébként is, hogy neki legyen jó. - Na meg Jörant ismerve, egy ideig szemmel fogja tartatni. Előbb még csak gondoltam ezt, de úgy vélem, ezt jobb kimondani is, hadd nyugodjon meg Riley is. Tudom, hogy számára is rendkívül sokat jelent a kölyköm. Elbeszélgettem valamennyit én is Cordeliával, mikor végre utolértem őket, és neki sem volt könnyű ez az időszak. Nem csodálom hát, hogy egy kicsit el akart távolodni ettől az egésztől, és élni a saját életét. Ha úgy akarja az ég is, visszajön még valamikor. - Édesem, tudod nagyon jól, hogy valakinek a bosszúvágya nagyon is sok mindenre lehet képes. Vérre szomjazik, az én véremre, és mit ne mondjak, teljesen jogosan. Hogy falkatag, vagy sem, szerintem pont nem fogja érdekelni. Elvégre lemészároltuk az egész falkáját, megöltük az apját, és a testvérét, meg valószínűleg még sok-sok jó barátját, talán, ha volt, a kedvesét is, szóval… Á, nem akarok ámítani senkit, élveztem ettől függetlenül a végletekig. Azt bánom csak, hogy abban a helyzetben hallgattam Rileyra, és hagytam elvarratlan szálakat. - Rólad viszont szerencsére nem tud. Legalábbis amekkora sokkot kapott, mikor a fivére és én találkoztunk, valószínűleg nem tudott erre figyelni, plusz te nem is voltál a közvetlen közelemben az egész során. Viszont a chicagói falka, valószínűleg minden tagja tudja, hogy már jó ideje együtt vagyunk mi, Rileyval. Mikor közeledik, csak egy féloldalas mosoly kúszik az arcomra, és továbbra is ölelem magamhoz. Elmondani sem tudom, mennyire hiányzott már. Egy ideig így is maradunk, teljesen csöndben, nyugalomban. De aztán pedig kicsit hátrébb döntöm, hogy odaférhessek ajkaihoz, és egy lágy csókot leheljek rá. Kiélvezem a végletekig, ha ő valami oknál fogva nem tolna el magától. Hiányzott már minden egyes porcikája. A csókot követően pedig meg is szólalok. - Egyébként jól látom, hogy be lett festve a hajad is? Mert azért van különbség aközött, mikor rátaláltam, milyen volt, és most. Színt nyert a haja, ha szabad így fogalmaznom. Vagy csak én képzelek bele dolgokat, ki tudja.
Riley Calla
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 43
◯ IC REAG : 34
◯ Lakhely : Egyelőre nincs
◯ Feltűnést kelthet : csont sovány, beteges küllemű, vad
- Jól teszi, mégiscsak elég fiatal még, nem biztos, hogy jól teszi, ha egyedül mászkál. – Okos lány, nem féltem túlzottan, meg fogja találni az új kapcsolódási pontjait ezzel a világgal, s ki tudja, ha békére lelt önmagában, akkor biztosan vissza fog majd térni, én pedig kétségkívül tárt karokkal várnám. Sosem haragudtam rá, hiába fogta a korbácsot párszor kényszer hatása alatt. Inkább ez, minthogy megtörjenek, és kikotyogjunk belső titkokat olyanokról, akik fontosak a számunkra. Kiváltképp nem Einarról. - Nem, viszont a következményeit viselni fogja, és mérlegelhet, hogy megérte-e neki, vagy nem. Szövetkezni viszont bárki ellen falkán belül… nem tartanám valószínűnek, ha meg magányossal paktál le, még inkább maga alatt vágja a fát. – Nem gondolnám logikus lépésnek egyáltalán, addig semmiképp, míg egy falkába tartoznak, az viszont más kérdés, hogy a bosszúban nem kell, és nem is lehet logikát keresni. Sóhajtottam, nem kellett volna rábólintanom, inkább tett volna úgy, ahogy mindig, és ne hagyott volna túlélőket. Ha most azért esik baja, hogy akkor egyetértettem vele, nem állok jót magamért. - Ugyan már Einar, nem vagy ennyire naiv. Szerinted mennyi idejébe kerül kideríteni? Vagy eztán hozzám se szólsz, és nem mutatkozhatunk együtt, hogy nehogy rájöjjön? – Remélem, nem kezd el hímes tojásként kezelni, mert abba kicsit belepusztulnék. Épp elég nekem így is, de azt azért ne, hogy folyton folyvást a búőrömet félti, történt, ami történt, megviselt, és még nem álltam fel, de cukorból nem lettem időközben. Nem húzódom el, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy tökéletesen elengedni magam még az ő társaságában sem tudom, ehhez több idő kell majd, mint a testem helyrehozásához. Kész szerencse, hogy nem válik hevessé, mert egyébként nem várom el, hogy kíméljen, de ezt illetően most szükségem van rá, hogy újra képes legyek megnyílni testileg is. Az nem menne. Micsoda szerencse, hogy sosem csak egymáséi voltunk… Azt nem tudnám elképzelni, hogy levetkőzzek előtte, bármennyire is ne számítson a külső. Fájdalmas tény. - Ohh, te aztán ügyelsz a részletekre. Igen, muszáj volt, a hajam semmilyensége ellen legalább gyorsan tudtam tenni, és helyrehozni. – A többi már más kérdés. - Victoria hoz majd nekem egy halom ruhát, és úgy néz ki, a régi házában fogom meghúzni magam, legalábbis addig, míg vissza nem nyerem a régi formám, legalábbis megközelítőleg, és beköltözöm a hotelbe. – Mert a terv ez, viszont nem tudom, ez mennyi idő, szóval egy ideig biztos ott fogok maradni. - Nem bíznak bennem. Bizonyítanom kell… Nem mondom, hogy nem esik mocskosul rosszul, de megértem. – Avatom be ebbe is, elvégre, mindig mindent elmondtam neki. Igazából már annak is örülök, hogy gond nélkül visszavettek a falkába, és nem kellett előtte mindenféle abszurd dolognak megfelelnem.
- Riley… A szeme láttára téptem szét a testvérét, és valószínűleg azt is bőven látta, ahogy az apját megölik. Nevetek fel, már-már hitetlenkedőn. - Szerintem ez a két indok bőven elég, hogy pont leszarja, mi lesz az egész után. Én legalábbis így gondolom. Hogy máshogy értette volna, hogy ez még nincs elintézve köztünk? Hogy majd leülünk teázni, és megbeszéljük? Rohadtul nem. Nem fogok ezen kattogni amúgy, ismerem már magamat. Csak Rileyt próbálom felvilágosítani, hogy jelen helyzetben minden oka megvan rá, hogy végezzen velem. - Plusz, ki tudja, lehet megpróbálná úgy elintézni, hogy semmi nyoma ne maradjon. Hülyén is nézne ki, ha visszaérkezek a városba, a falkámhoz, a feleségem is szintén visszatér, aztán pedig itthagynám az egész kócerájt, nélküled. De remélhetőleg érti, mire akarok kilyukadni. Igazában azt sem hiszem, hogy nagyon gondolkozna ezen az egész dolgon a Miraque lány. Valószínűleg csak a vérszomj vezérli, legalábbis irányomba. Csak a megfelelő pillanatra vár. Vagy a megfelelő emberre. Tudja a fene. De hogy meggondolja magát? Na, ez az, amit kétlek. - Ha meg már itt tartunk… Ha veled történne bármi is, az ő keze által. Én is ugyanarra hajtanék, mint amire most ő. Ez van, ilyen a mentalitásom, a személyiségem. Szeretek előbb cselekedni, aztán gondolkozni. Néha viszont meg kell fordítani a kettőt, mióta „csak” falkatag vagyok viszont, annál többször. Nincs ezzel semmi gond. Pláne, hogy amúgy nem keresem falkán belül a balhét, a végrehajtásoknál pedig pont jól jön, hogy én speciel melyiket részesítem előnyben. - Talán jobb is így, míg ez az egész nincs elrendezve. Akárhogy is, és remélhetőleg Vicnek sem lesz ellenére, majd próbálok ott lenni veled. Hiányoztál, túlzottan is. Nyomok egy csókot a homlokára, de el még mindig nem engedem. - Hát igen, mit ne mondjak, ez elég kicseszés, de végső soron, ahogy te is mondtad, érthető. Értek vele egyet valamilyen szinten, de aztán folytatom. - Viszont észre sem veszed, máris vissza fogod nyerni az erődet, és egy téged megillető rangot a falkán belül. Biztos vagyok benne... …csak legyek még itt, hogy ezt megéljem - gondolom magamban, de neki ezt inkább nem mondom.
Riley Calla
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 43
◯ IC REAG : 34
◯ Lakhely : Egyelőre nincs
◯ Feltűnést kelthet : csont sovány, beteges küllemű, vad
- Tudom jól, de ez nem jelenti azt, hogy időközben halálvágya is lett. – Csóváltam meg a fejem. Ha eddig átvészelte azóta az életet, akkor kötve hiszem, hogy most akarná az egészet sutba dobni azzal, hogy megöli Einart. Hülyeség lenne, és a nők ennél sokkal, de sokkal fifikásabbak. Azt nem mondtam egy szóval sem, hogy nem számíthat semmire, az azonban egy másik kérdés, hogy milyen formában éri majd el a bosszú szelek. Sokaknak annyi szennyese van, hogy a halál mondhatni csekély ár értük, a szenvedésük sokkal nagyobb kielégülést nyújtana. Bármennyire is szeressem, ő is ezek közé tartozik, sokaknak ártott, sokaktól vett el szívüknek kedveseket, területet, vagyont, büszkeséget. - Elfelejted, hogy genetikailag a farkasunkba van kódolva az életigenlés. Kötve hiszem, hogy olyat tenne, ami a halálával járhatna… Találkoztatok már egyébként? – Ez sem utolsó szempont, mert ha igen, jó volna tudnom, mi is történt közöttük pontosan, mert az sem mindegy, akkor miként reagált, egyáltalán nem elhanyagolható szempont. Viszont egyre inkább úgy gondolom, hogy szeretném megismerni azt a nőstényt, bármennyire is legyen netalántán ostobaság, vagy veszélyeztessem vele az életemet. - Ugyan már, nem születik mindenki profi bűnözőnek, és hazudni nem tudunk, ha meghalnál, én úgyis őt gyanúsítanám, könnyen falhoz lehetne állítani. És nem, azt nem csak én nem hinném el, hogy ennyi idő után le is lépsz, sok minden vagy Einar, de szó nélkül nem hagynád itt a falkát. – Hacsak nem durvul el valami belső feszültség annyira, hogy menekülni kell, de ilyenről nem tudok. - Nem fog velem történni semmi, szóval nem kell vért ontani. – Bár szeretném kimondani, hogy miattam ne öljön, de ha netán meggyilkolnak, akkor… nos, szívesen nézném odafentről, hogy megbosszul. A friss gyász más, mint évtizedek gyűlölete, nem egyszerű egyik sem, de más már. Szerintem utóbbira nem érdemes időt, érzelmeket pazarolni, de gondolom, sokan ezzel nem értenek egyet. S engem sem érdekelne a saját véleményem, ha a Hadúr még élne. - Ennek örülök, jót fog tenni az ismerősök közelsége, az biztos. – Ő is hiányzott, de érzelmileg megnyilvánulnom még közel sem olyan egyszerű, túlságosan felemészt, hogy ne essek szét, szóval nehezen megy másra koncentrálni. Azt hiszem, nem olyan meglepő ez jelen helyzetemben, sőt. A homlokcsókra lehunyom a szemem, és sajnálom, hogy nem azt kapta vissza, aki egykor voltam, de egyelőre még nagyon sokat kell dolgoznom azon, hogy a régi legyek. - Úgy legyen, szimpla falkatagként működni nem kifejezetten kedvemre való, de igyekszem majd részt venni, amiben csak lehetséges, hogy lássák, igyekszem, még akkor is, ha netán távol van még a cél. – Végül eleresztem, mert egy idő után mindenfajta közelség terhes, s ha még nála is ez a helyzet, akkor nem csak a testem szorul rendbetételre. - Milyen itt egyébként? Hallottam erről az összeolvadás dologról, fura… Nem volt még belőle probléma? – Tudom, ő sem rég érkezett, de már biztosan többet tud, mint én.
- Igen, már találkoztunk. Akkor biztosított arról, hogy ennek még közel sincs vége köztünk. Én meg álltam elébe. Miért is ne tettem volna? Én világéletemben ilyen voltam, aki sosem riad vissza a kihívásoktól. És ezt pontosan tudja Riley is. Néha megkérdezem azért magamtól, hogy mivel érdemeltem én ki egy ilyen csodát, mint ő. Rengeteg hibám van, az már biztos, ő mégsem próbált meg sosem megváltoztatni. Talán azért is, mert vele teljesen másképp viselkedek, mint… úgy bárki mással. Ő látja a másik oldalamat is, amit nem szoktam mutogatni senkinek. Azt, amelyik képes a kötődésre, a szeretetre. - Hát ja, de ha ezt meg is akarja lépni, valószínűleg jól ki fogják tervelni. Akárhogy is, hagyjuk ezt a témát. Nem akarok erről beszélni most. Olyan régóta nem láttalak, és nem akarlak ilyen dolgokkal ostromozni. Mégis megtettem. Na meg egyébként is úgy élem az életemet már… megszámolni sem tudnám, hány éve, hogy ahogy mások mondanák: carpe diem. Nem szeretek túlzottan arra gondolni, hogy holnap melyik boltba fogok elmenni kaját venni, vagy valami. Ha valami nagyobb szabásúról van szó, akkor persze több, mint szívesen teszem meg. Ilyen volt, mikor az előbb emlegetett nőstény falkáját is elfoglaltuk. Ott azért volt kitervelés rendesen. - Sokan ismernek itt téged, tudják, hogy több, mint értékes tagja vagy a falkának. Sokat tettél már értük. Az, hogy most nem vagy a legjobb formádban csak egy átmeneti időszak. Annyira nagyon nem hinném, hogy hajtania kéne, hogy újra elérjen bármiféle rangot is. Bár ki tudja, melyikre akar majd pályázni. Lényegtelen is, én mindenképpen támogatni fogom, erről csak biztosítani tudom őt. - Nos, annyira nem rossz. Még annyira nagyon én sem fedeztem fel a helyet, mint azt hinnéd. Egyébként nem tudok róla, legalábbis, mióta én itt vagyok. Bár valószínűleg még mindig megvannak az ellentétek a mi és a korábban itt élő falka között. Ezt szinte biztosra tudom venni. Bólogatok enyhén, majd csak nem hagyva, hogy annyira eltávolodjon tőlem közelebb lépek hozzá, egy csókot nyomva az arcára. - Akarod, hogy hazakísérjelek, vagy maradni szeretnél még itt? // Az én részemről, ha nincs már más, ez lenne a záró. Köszöntem szépen a játékot, és remélem benne vagy egy folytatásban is! //
Meg se fordult a fejemben az, hogy egyszer talán hátat fordítanék neki, hogy visszakoznék, mert ahhoz túlzottan fontos számomra. Talán akkor lennék képes elnyomni a saját érzéseimet és újra sebet ejteni magamon ilyen téren, ha ezzel a tettemmel az életét menteném meg. Ha egyszer úgy hozná a sors, hogy a távozásommal ő életben maradhatna, akkor megtenném, de máskülönben sose. Nem hiszem, hogy valaha eljönne az a pillanat, hogy ráunnék, vagy elegem lenne belőle, mert szeretem őt. Vélhetően nála sokkal hamarabb kialakulhatna ez az irányomba, hiszen sose tartottam magamat főnyereménynek és amennyien kisétáltak már az életemből, annál inkább kezdtem úgy érezni néha, hogy másoknak jobb nélkülem. Akik meg maradtak… Nos, azok nem tudom, hogy miért tették, de hálás voltam azért, hogy azon személyek sose fordítottak hátat nekem, még akkor se, ha esetleg olyan ostobaságot tettem, ami miatt simán megléphették volna ezt. Nem voltam angyali teremtés, s vonzottam a bajt is. Mondjuk azt, hogy egy kisebb fajta szerencsecsomag voltam farkasként tálalva. - Legalább ők is jobban megismerik egymást. – fejeztem be az elkezdett mondatot, majd bólintottam, hogy mehetünk is, amikor a kabátomat is magamra kaptam. Lehet, hogy beköszöntött a nyár, de azért estére már lehűlt a levegő és egy dzseki pont kapóra jött ilyenkor. Amikor az ajtót kinyitottam, akkor sietve léptem ki rajta, majd pedig elindultam. Ahogyan elhagytuk a motelt, úgy indultam el az erdős rész felé, szerencsére közel volt az erdőhöz, így sokat nem is kellett gyalogolni ahhoz, hogy szép lassan elvesszünk benne. Ha engedte, akkor útközben megfogtam a kezét és úgy sétáltam mellette, mintha ez lenne a megszokott közöttünk. – Remélem szeretni fogod ezt a fagyos várost is, mint a régi otthonodat. – mosolyogva pillantottam fel rá, miközben egyre beljebb sétáltunk az erdőbe. Olyan mélyre, ahol még a hó is kicsit megmaradt. Sietve engedtem el a kezét, majd gyerek módjára szereztem egy kis havat, hogy utána eltaláljam őt, miközben a nevetésem töltötte be a teret, ha pedig elkezdett üldözni ő is hóval, akkor könnyedén kezdtem el szaladni, hogy ne találjon el. - Van kedved versenyezni a folyóig? – pillantottam rá kérdőn, s ha igen volt a válasz, akkor sietve dobáltam le a ruháimat, hogy utána bundás alakot öltsek, aminek a színe is másabb volt, mint a korábbinak és utána rohanni kezdtem, mintha olyan nagy tétje lenne a dolognak… pedig az egész csak egy játék volt.
A bestiám nehezen barátkozott újakkal, hiszen mindig a falkával volt, újakkal csak akkor találkozott, ha amaz kölyök volt, nem pedig kóbor. Az csak később lépett érvénybe, hogy vándorokkal futottunk össze, de akkor se mentünk nekik… csak max akkor ha nagyon eldurvult a helyzet. Szerencsére mindig volt valaki aki kihúzzon a bajból. A kezét megfogtam, ujjaimat az ujji közé vezettem és csókot leheltem az ujjaira. Figyelmem úgy issza a szavait, mint testem a bundás felemet befogadta, hogy aztán elgondolkodva emeljem kezem az államhoz, tegnapelőtt levágott borostám egykori helyére. Majd holnapután jól fog az is látszódni. Gondolataim közepette azonban egy pillanatra sem feledkeztem meg Primroseról, érdeklődésem középpontjában változatlanul ő állt, s egy másik gondolatszálon már az ő múltját próbálom feltérképezni. Milyen lehetett egyedül ébredni? Hogyan birkózhatott meg az első kihívásokkal? Hogyan fejlesztett ki magában annyi önuralmat, hogy ne legyen túl feltűnő, hogy ne vadásszák le? - Az otthonod ott van, ahol valaki szeretné, ha tovább maradnál. - igazítom ki, szinte kedvesen. Most hiányzik a pattogós, katonás él a hangomból. Nem a katonákat irányítom, csupán egy lányt, akit soha nem merészelnék csatába vinni. Máshová való. Csak még nem tudom, hová. Elengedett, nevetése a lelkemig hatolt teljes melegével és ez megmosolyogtatott. Végül hógolyó talált el. Farkasom felemelte büszkén a fejét és nem értette miért nem vagyok mérges. Mi ebben a szórakoztató? Még nem volt egyikünk sem havas földön, mifelénk ahogy esett úgy el is olvadt téli időkben. Nem volt lehetőségünk kitapasztalni a dolgokat. Lehajoltam én is egy kisebb hó adagért, majd hosszú léptekkel megindultam felé, ő meg csak nevetve szaladt tovább. Verseny? Csak bólintottam. Figyeltem, ahogy vetkőzni kezd. A bestia morranása, „menj már” noszogatása mozdított ki a nőstény bámulásából, jómagam is vetkőzni kezdtem és az egyik sűrű bokor alá szórtam a ruhákat. Kifújtam a levegőt, majd elkezdtem alakot ölteni. A bundásom előmászott sietve, bundája majdnem a hóval volt egyszínű kis semleges, annyi különbséggel, hogy volt benne egy csöppnyi vajszínű árnyalat. A nőstény után eredtem. Rá pillantottam és oldalvást neki mentem, a bundájába kaptam óvatos harciassággal. Csak azért, hogy kizökkentsem futásából. Tekintetem izzott még így is a boldogságtól és a bestiám mindezt hagyta, mert neki is jól esett.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Amikor ujjainkat egymásba fonta és egy apró csókot lehelt a kezemre, akkor egy mosoly kúszott arcomra, én pedig arcára nyomtam egy „cuppanós” puszit. Igen, kissé bolondos teremtés voltam olykor, de szerintem erre már korábban is rájött, nem hiszem, hogy váratlanul érte volna őt. Ahogyan egyre közelebb és beljebb értünk az erdőhöz, úgy lettem egyre izgatottabb és a farkasom is, hiszen megismerhet egy másik farkast majd jobban. A séta közben viszont láttam, hogy elmerül kicsit a gondolataiban és talán kérdések is megfogalmazódtak benne. Magam sem tudom, így egyelőre még nem akartam zaklatni kérdésekkel. Tudta jól, ha bármit szeretne tudni, akkor megkérdezheti, mert nem fogom megenni. Szavaiban lappangó igazság viszont kicsit váratlanul ért, s talán a kimondatlan kérdéseimre is választ kaptam, hogy én már miért nem éreztem Rhydian - Teremtőm - házát az otthonomnak, azt ahol éltem az elmúlt hónapokban, hiszen az én régi bérlakásomat a barátnőmnek adtam, Wendynek. Az ő nyakán se akartam viszont állandóan lógni, így maradt az a ház a lakásom, amelyet egykoron otthonomnak hívtam, de a hetek múlásával egyre inkább úgy éreztem, hogy idegen vagyok a fehér falak és bútorok között. – Túl bölcs vagy, még nem mondták? – kérdeztem tőle játékosan és egy kicsit még a csípőmmel meg is löktem őt, de nem bántásból tettem. Egyáltalán nem bántam azt, hogy ilyen volt, mert néha talán akaratlanul válaszolt a ki nem mondott dolgaimra. Hiába leszek hamarosan még öregebb és kerülök közelebb a százhoz, mert ő érettebb és bölcsebb is nálam… S talán pont ezért se értettem, hogy miért pont engem választott, egy bolondog és kissé talán felelőtlen nőszemélyt... Mosolyogva figyeltem őt, hiszen elég sok helyen megfordultam már, hogy tudjam mennyire szórakoztató tud lenni eme természeti dolog. Meg lehet fürdetni benne a másikat, különleges dolgokat lehet alkotni életre kelteni, nem csak hóembert. Amikor pedig végül üldözőbe vett, akkor sietve kezdtem el szaladni, de közben én is felkaptam egy kis havat, hogy miután ő telibe talált én is újra eltaláljam őt, miközben a nevetésem nem akart szűnni. Talán kicsit olyan voltam, mint egy kisgyerek azokban a pillanatokban… Ha pedig elkapott, akkor elértem azt, hogy együtt huppanjuk bele a fehérségbe, miközben egyre inkább eláztuk, de ez ezzel jár. Miután pedig kiszórakoztuk magunkat olyan téren könnyedén vetettem fel azt, hogy versenyezzünk. A ruhák könnyedén kerültek le rólam, s nem tartottam attól, hogy valaki elvinné, így nem érdekelt az se, hogy szem előtt hagytam. Ennyire mélyre vélhetően nem sokan jönnek szürkületkor. Éreztem, hogy figyel engem és vélhetően a látványom lelassítja őt, de ezt nem is voltam rest kihasználni, hogy utána a kissé tarka farkasommal neki iramodjak és a víz csobogásának az irányába kezdjek el rohanni. Amikor beért, akkor mosolyogva pillantottam rá, amikor pedig meglökött és kicsit a bundámba kapott, akkor megráztam a fejemet. ~ Nem szép dolog a hölgyeket hátráltatni, „bántani”.~ szólaltam meg játékosan elméjében, majd újra futni kezdtem, de most eltűntem a fák árnyékéban, hogy elé kerüljek, majd egy kisebb domb árnyékából csaptam le – ugrottam felé - játékosan, meglökve őt és talán kicsit fel is döntve, ha összejött a dolog, akkor tettem pár lépést felé és a farkasom a fejét édesen fúrta oda a másikhoz. Játékos volt és barátságos. Ő nem akart senkinek se rosszat, pláne nem ennek a hímnek, mert talán már kezdte kedvelni őt. Végül hátráltam kicsit, miközben kicsit megráztam a faromat incselkedően. ~ Sose becsülj le egy bolondos hölgyeményt.~ szólaltam meg ismét jókedvűen és bolondozva, hogy egy pillanatig figyeljem „őket”, s a farkasa is érezhette, hogy játék az egész, míg végül újra futni kezdtem, hogy ismét előnyre tegyek szert. Abban pedig reménykedtem, hogy erre felé nincsenek csapdák, ha pedig vannak, akkor el fogom kerülni azokat…
Távol állnak tőlem a bölcs gondolatok, de hallgatok Isten szavaira. Hiszek benne és ez a legfontosabb. Miatta éltem túl azt a robbanást is. De ezt nem hangoztatom… mondjuk pont nem érdekel, ki hogyan áll isten kérdéskörével, de jobb a békesség. Engem lelassított a látvány, de a bestiát nem, ő könnyedény tört magának utat, hogy négy mancsa a havat trappolja. De a helyet, hogy kiélveznénk a dolgot, csak a nőstényt akarjuk megkaparintani. Neki nem számít, hogy durván, vagy kegyesen. Csak a másiknak fájjon. Elmémbe löki a szavakat játékosan, íriszeimbe csintalan fény gyúl, figyelmem azonban leköti, ahogy a fák közé iszkol… Felmorranunk, nem igazán tudjuk mire vélni a dolgot… de nagy a valószínűsége, hogy mindez csak játék… Szóval csak finoman. A hölgy végül előkerül, nekem pattan, de nem esek el, nem dönt le a lábamról. Súlyosabb és testesebb vagyok…képtelenség, hogy a törpe leterítsen ily könnyedén. Csak agyaraimat mutatgatom felé, jelezve, csak óvatosan, de az energiám kellemesen bizsergető, teljesen jól érezzük magunkat. A fiatalabb a fejét döfte nekünk, megcsóváltam a farkam és megrántottam a fülét. Aztán amaz elhátrált, még játékosabbá véve a figurát. ~ Eszembe se jutott a dolog. - villantottam egy vigyort, ami vicsornak illet bele teljesen a körbe. Füleim a kicsi felé fordítottam, farkam az ég felé állt, mint a cövek, majd amaz elszaladt. Nekem meg csak leesett az állam a dologtól… Aztán mi is megiramodtunk. A nőstény után rohamoztam, de aztán belefúrtam a fejem a hóba, belegázoltam felső testtel és morogtam kellemesen hozzá. Aztán a fejem is felkaptam. Tekintetem erre arra mozdult, egy reccsenő hang mozdított ki ebből a játékos állapotból. Aztán hátráltam a fák felé, nem lenne jó, ha meg is látnának, szóval a másik után eredtem. Nehogy baja essen, nehogy rátaláljanak. Amint utolértem, nekioldalaztam és rápillantottam. ~ Vadászok vannak erre? Biztos, hogy jó ötlet volt?
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Sose zavart az, ha valaki vallásos volt, hiszen egykoron én is. A szüleim olyan neveltetést adtak, de aztán a húgom elvesztése, majd a farkassá válásom évei megváltoztattak. Mélyen belül talán hitten benne, de nem annyira, mint egykoron. Talán sose tudtam megérteni azt, hogy miért vette el a húgom életét, s miért nem inkább az enyémet. Idősebb voltam, ő pedig fiatal, élnie kellett volna… Nem zavart az, hogy lában maradt, miután lecsaptam rá lesből, de az tény volt, hogy új farkasom volt, de attól még a megtanult dolgokat nem veszítettem el, ahogyan az eddig farkasként eltöltött éveim se hagytak el. Idősebb voltam nála, s erősebb is, még akkor is, ha a farkasom mondhatni kölyök is lett volna. Sok mindent kell tanulnom, de vélhetően nem csak nekem, hiszen még egyikünk se súrolja a százat. Még hosszú út áll előttünk vélhetően. Agyarai valahogyan nem hozzák a frászt a farkasomra, inkább csak oldalra billenti a fejét és próbálja megfejteni a másikat, hogy miért tesz így. Ő csak játszik, meg a hím energiái se vészjóslóak, sokkal inkább kellemes… Fülemet könnyedén kaphatja el, de nem okoz fájdalmat. Óvatos a hím is, mintha csak kóstolgatni akarná a farkasomat, amit nem bánok, hiszen én se vagyok rest még jobban elbolondozni a dolgot, vagy éppen heccelni őt. ~ Akkor jó! ~ mondtam neki még amolyan végszónak, mielőtt még tovább rohantam volna. Sose voltam százas teremtés, ahogyan azt hiszem, hogy az elmúlt évtizedek alatt se váltam azzá. Már egész közel jártam a folyóhoz, amikor megtorpantattam, mert nem hallottam a közeledő lépteit. Sietve kezdtem el hallgatózni, hogy vajon hol lehet. Türelmesen vártam rá, majd hamarosan be is ért, én pedig könnyedén állapítottam meg azt, hogy a hó varázsa ragadta magával, hiszen a bundája tele volt hóval. Amikor nekem oldalazott, akkor a fejemet oldalra billentettem és kíváncsian vártam, majd a kérdését hallva elkaptam a fejemet, majd egy pillanatra csendbe burkolóztam. Láthatta, hogy fülelek, s talán az új vérvonalam, meg a „vénségem” is segítségünkre lehet, hiszen mind a ketten tudtuk azt, hogy én hamarabb váltam farkassá. ~Szoktak, de nem túl gyakran, másrészt meg jelenleg nincs senki a közelünkben. Lehet, hogy engem hallottál, vagy egy másik farkast, esetleg valami prédát. ~ jegyeztem meg könnyedén, majd a fejemet ismét odafúrta a farkasom az övéhez. ~ Tiszta hó vagy, látom magával ragadott ez a fehérség.~ majd azzal a lendülettel ledobtam magam a hóba és mint valami totálisan zakkant kicsit meghemperegtem én is benne, sőt, még a lábammal kicsit talán meg is próbáltam felé "szórni" a havat. ~ Van kedved megmártózni? ~ pillantottam a folyó irányába, hiszen már látóhatáron belül volt. Őrült ötlet, tudom jól, de hátha sikerül kicsit magammal rángatnom.
Akármennyire gyűlölöm is azt az időszakot, anélkül nem lenne ugyanaz. Hihetetlenül sokat formált rajtam az a fajta pokol, s vajon ha ettől az emlékektől is megfosztana valaki, mi maradna? Nem akartam hogy eltöröljék a régi emlékeket. Azt akartam, hogy belém ivódjanak. Minden. A rettegés, a tűz ropogása. A fegyverek ropogása, a dörrenések. Minden! Aztán jött a halálom pillanata, az újjászületéssel együtt. Onnan megváltozott a világnézetem is, nagy szó azért. A bolondozás kijár mindkettőnknek. Sőt mindenkinek ha azt vesszük. Kóstolgatjuk a másikat. Kiismerjük a másik erősségeit, gyengeségeit. Hamarosan beértem a nőstényt, kissé elterelték a figyelmem, mindig is óvatos voltam…ha épp nem kóborok voltak a közelemben, mert akkor a gépszíj is könnyedén elkapott. A másik mellé érkeztem, megráztam magam, kérdést is adtam neki, amire mindketten elkussoltunk. Álltunk és figyeltük a tájat, a környéket. Hogyha baj van, akkor eltudjunk tűnni. Néma csendbe burkolózott a táj és annak minden szépsége. Szavaira megnyaltam a pofám, rápillantottam, majd újra az erdőre, végül a másik oldalába böktem pofámmal. ~ Magával… - a nőstényre pillantottam, ahogy a hóban szórakoztatja magát. ~ Jah… - csóváltam meg a farkam, majd testemmel megint felszántottam a havat magam körül. Kellemes morgás tört fel belőlem, ezt mind négyen élveztük. Végül felpattantam és köröket futottam le a másik körül, nyitott boldog pofával, elé ugrottam és játékosan meglöktem. Mi leginkább a hónak örültünk, de annak nagyon…jómagam még Primrosenak is. Kérdésére felkaptam a fejem és a távolba figyeltem… ~ Mi? – a folyóba? ~ Hülye vagy? Az ilyenkor…kissé kellemetlen… - húztam vicsorra pofám. ~ Semmit sem változtál. - döngöltem pofámat az ő fejéhez, majd megnyaltam. Aztán mint akit seggbe lőttek úgy iszkoltam neki a folyó irányának, hátra néztem a nőstényre, de közvetlen a folyó előtt lefékeztem. Megszaglásztam a partot, majd a vizet is, bele bele lefetyeltem, mancsommal pacskolni kezdtem. Először eggyel, majd mindkét elsővel folyamatosan. Mint egy csintalan kiskölyök.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Mosolyogva figyeltem őt, bár farkasként ez lehet inkább vicsorgásnak vagy vigyornak lenne inkább nevezhető, de azt mindenképpen érezhette, hogy nem akarok neki ártani. Egyáltalán nem bántam azt, hogy ennyire bolondozott. Sőt, nagyon is élveztem, hogy sikerül kicsit lazítania és hagynia, hogy az élet komolytalansága, vagy a természetadottságai beszippantsák. Mosolyogva figyeltem havas bundáját, s nem csak én élveztem, hanem a farkasom is. Nagyon is élveztem a hím és Liam társaságát. Nem félt, sőt, inkább biztonságban érezte magát ismét a közelében, pedig még szinte alig ismerte a másikat. ~ Biztosan cuki lehettél. ~ incselkedtem vele kissé pimaszul, mintha csak kóstolgatni akarnám, mint egykoron is tettem. Ismert, mint a rossz pénzt, vagy ha annyira nem is, de eléggé megismerhetett már Chicagóban is. A farkasom hasára fordult, a fejét első mancsaira hajtotta és úgy figyelte a másik hím szórakozását és játékát, miközben a boldogság és a jókedv energiái öleltek körbe minket. Amikor pedig elkezdett futkosni körülöttem, akkor a felültünk, és követtük őt egy darabig, de végül inkább nem, mert a végén beleszédülünk, amikor meg játékosan ugrott és meglökött, akkor az első mancsaimmal találtam meg, de inkább volt játékos érintés, mintsem arra utaló jel, hogy esetleg el akarná őt lökni… A farkasom boldog volt, ahogyan én is. Örültem annak, hogy itt van Liam, ahogyan annak is, hogy nem sétált el annak ellenére se, amit a múltban tettem vele szemben. ~ Farkas vagy, jobban bírod az ilyet. Nem is gondoltam arra, hogy órákig, csak egy kicsit… ~ mondtam neki oldalra billentett fejjel. ~ Amúgy meg én is szeretlek ~ utaltam arra, hogy hülyének nevezett. Érezhette, hogy nem vettem sértésnek, de nem is én lettem volna, ha nem csapok le a dologra. ~ Ha megváltoztam volna, akkor ki lenne az, aki rávesz téged őrültségekre? ~ amikor pedig pofáját enyémhez nyomta és megnyalt, akkor a farkasom kicsit megtalálta őt a mancsával, mintha csak oda akart volna bújni és „megölelni” Liam farkasát, de egyáltalán nem zavarta őt az, amit a hím csinált. Kíváncsian fürkésztem őt, amikor rohanni kezdett, majd amikor gyerek módjára csak tapicskolt, akkor az évek előnyét kihasználva neki rohantam és beljebb löktem a vízbe, miközben ártatlan arcot vágtam, ha csak ki nem tért a támadásom elől. Majd mielőtt bármit is tehetett volna a bundám könnyedén tűnt el, hogy utána emberi alakban tűnjek el a vízben. – Gyere, annyira nem is hideg. – szólaltam meg, miután fejem újra kint volt a vízből…
A farkasom kieresztette a gőzt a sok futkosással és hóba hempergéssel és kissé lenyugodhatott. Nem kell mindenkinek egyből nekirontania. Pihenhet kicsit ekképpen is… lemozogjuk a feszkót. De az hogy hideg vízben mártózzunk meg…az kissé meredek dolog. De hát Primroseról van szó, tőle ez valahogy megszokott dolog, de ezek szerint nem eléggé. Ez van… Szusszanok egyet félrebillentett fején. Kérdésére pedig nem is válaszoltam. Tudja a válaszomat úgy is. Nem kellenek szavak se hogy megértsük a másikat. Valahogy az első találkozásunk óta belénk égett a dolog. A támadása hirtelen ért, belebukfenceztem a vízbe… felkaptam a fejem és nagyokat pislogtam… majd felmorrantam nem tetszően, de hamar nyugodtságot találtam, főleg, hogy Primrose gyönyörű arcát is kivettem. Közelebb úsztam, lépdeltem hozzá, végig mértem még farkasként párszor, majd én is alakot váltottam és finom mozdulattal rántottam magamhoz testét. Nyakára ejtettem egy csókot, majd vállára, végül a szemeibe néztem egy mosollyal. Végig simítottam derekán, majd oldalán állapodott meg a kezem. Másikkal az állához nyúltam és feljebb emeltem azt, hogy egy csókot lopjak tőle. – Ellenállhatatlan vagy. – motyogtam rá ajkára, újra birtokba véve azokat, még közelebb húzva magamhoz, hogy majd itt is magamévá tegyem. Mert az enyém. Az enyém lesz, de a döntés az ő kezében is ott van. Mert én akarom őt és teljesen kell. Az egész. Úgy ahogy van. Nehezen lélegzem, nem birok magammal, nehéz ilyenkor, mikor a közelemben van, ráadásul már a férfiasságom is kőkemény. Az ő közelében ez nem meglepő….Újabb csókokkal halmozom el ajkát, nyakát, majd vállát, ezzel is ingerelve őt. Lenyúlva kincséhez körkörös mozdulatokkal kínozva meg kicsit, közben magamat is kínokkal lepem el, de ez még csak a kezdet…
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Régebben sokkal többször megesett, hogy hideg patakokban, vagy éppen folyókban megmártóztam, miközben a világot jártam, mint azóta, hogy végre egyhelyben maradtam. Legutóbb Fairbansban mártóztunk meg az öcsémmel, Duane-vel. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy abból a kisgyerekből, akit egykoron megismertem Havannában, abból őrző lett… Na, meg milyen nagyra is nőtt. Figyelem őt, s arcának apró rezdüléseiből vagy éppen szemeinek íriszeiből tökéletes tudtam olvasni, ahogyan ő is bennem. Könnyedén megértettük a másikat szavak nélkül is, már az első pillanattól kezdve, mintha a sors valami fura és ritka kötelékkel ajándékozott volna meg minket. A „támadásom” pedig könnyedén révbe élt, mert vélhetően nem számított ilyen fajta támadásra, vagy csak figyelmetlen volt. Hallottam a morranását is, de még se féltem tőle, hiszen miért is tettem volna? Éreztem, hogy képtelen lenne bántani, főleg akkor, ha semmilyen veszélyt nem jelentek számára. Hamarosan pedig a folyó hullámaiban tűntem el rövid időre, hogy utána újra feltűnjek. Nem úsztam túl mélyre, ahogyan túlzottan befelé se, mert azért az itteni folyókat se kell félteni. Könnyedén elsodorhatnak bárkit. A lábam is még leért, így az övé meg még könnyebben le fog, hiszen magasabb nálam. Mosolyogva figyeltem azt, hogyan eleinte farkas alakban cammogott egyre beljebb és közben a fürkésző pillantását magamon éreztem, de nem sokkal később ő is „megszabadult” a bundáságától, s emberi alakban csodálhattam meg. Mielőtt pedig bolondozva „elszökhetnék” elkapja a kezemet és magához ránt. Mosolyogva pillantok fel rá, a kezemet könnyedén futtatom végig kidolgozott testén, miközben ajkának perzselő játékával ajándékoz meg több helyen is. Csókját könnyedén viszonoztam, miközben egyik karja oldalamon pihent. – Százhoz közelítve az ember igyekszik még mindig jóformában lenni. – szólaltam meg játékosan, majd egy-két apró csókot hintettem az álla- nyaka-válla vonalára, mintha csak meg akarnám őt kísérteni, pedig érezhetően már nem kellett túlzottan, amikor is még közelebb vont magához. S mielőtt még túlzottan józan eszemhez menekülhetnék megérzem a kezét a legérzékenyebb pontomon, mire a vágyaim forrása egyre inkább görcsbe rándul, még inkább kívánom őt és egy apró sóhaj is elhagyja ajkaimat. Bárhol képes megőrjíteni, hiszen pontosan ismeri, hogy mivel képes elvenni az eszemet és még jobban vágyni rá. Magam sem sejtettem, hogy esetleg itt esnénk újra egymásnak, de hogy bántam-e? Nem, csöppet se, hiszen szerettem őt, s nem csak testileg, ahogyan a szívemmel. Én pedig most talán túl könnyedén is hagytam azt, hogy magával rántson, hogy idővel megérezzem magamban és együtt merüljünk el abban a mámorban, amit nem olyan régen a hotelben is megtapasztalhattunk…
Élvezzük egymás kísértését, érzem és látom, élvezi a velem töltött perceket. S nekem ez már bőven elég is. A hideg víz lassan érzékelhetetlen lesz az újabb pillanatoktól, Szerettem a közelségét, egészen megrészegített vele, még whisky-re sem volt szükség ehhez az állapothoz. Az egész annyira mély volt és igazi, hogy teljesen elvarázsolt vele. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak rá, hogy mennyire imádom, milyen csodás nőnek tartom és hogy annyira akarom őt, de nem akartam erőltetni semmit. A szörnyeteg közel van a felszínhez, nem kell tükör ahhoz, hogy lássam ezüstös színben játszó íriszeimet. Szerettem volna minél több időt Primmel tölteni, hogy alakulgassanak még a dolgaink és sikerüljön megtalálnunk a helyünket a másik életében, egymás mellett. Jobban meg akartam ismerni őt, vagy csak csendben a karomba zárni, nekem teljesen mindegy lett volna, csak vele lehessek. De az élet nem áll meg, a munka örök és az egész nem kívánságműsor. Megszoktam teljes mértékben ezt a létformát, és szerettem azt is, ha a környezetem elfogadja, hogy nekem fontos, amit csinálok, és hogy időnként térre van szükségem, mert világ életemben meglehetősen független típus voltam. (Amit olykor Anyám nem vesz figyelembe. Mindig a kölyke leszek, tudom jól! ) Kivéve most... most nagyon nem. Primmel akartam lenni és kész, ami fura érzés volt, mondhatni megrémített. Sosem ragaszkodtam még ennyire senkihez, pláne, hogy még csak ilyen kevés ideje "ismerjük egymást" úgy igazán, ráadásul a kapcsolatunknak nagyjából...őszintén neve sincs… Mert ez szerelem, az imádás, meg kitudja még minek a tetőfoka. Újra és újra végigsimítottam a haján, egyre lassabb mozdulatokkal. Nem akartam őt elengedni, féltem, ha csak egy pillanatra is leveszem róla a kezemet, ő elszaladhat, és ki tudja, hogy legközelebb mikor kerül majd elő. Közelebb húztam őt megint, hogy megcsókolhassam. Lehetetlenség volt betelni vele, most hogy ennyi őrlődés és eszmefuttatás után megkaphattam őt ilyen formában. Az érzést nem tudtam leírni, ami végigfutott bennem, ahogy megízlelhettem az ajkait. Nem is nagyon gondolkodtam ilyeneken, és felesleges is lett volna, mert a valóság mindent vitt. A nőstény teljesen elvarázsolt én pedig nem tudtam a választ, hogy ez jó-e vagy rossz, de jelen pillanatban nem is érdekelt. Az érzelmek összes végletét vele tudtam átélni jelenleg egyszerre. Nyomot hagyott bennem a felbukkanása. Vak voltam, hogy nem láttam előbb, hogy mit kezdett el jelenteni nekem. Nem figyeltem a saját jeleimre, és most visszagondolva kellett rádöbbennem, hogy mióta alakult már ez, amit egyikünk sem tudott volna megmagyarázni. Mindig csak a baj, a negatív hullám vett körbe mostanában, igazából talán mindkettőnket. De most végre újra találtam valamit, vagyis inkább valakit, akinek úgy Isten igazából örülhetek, megbecsülhetem és a magaménak tudhatom. És nem is akartam semmi mást. Tudtam már most, hogy nem lesz egyszerű ez az egész, nem vagyunk normálisak, és talán nem is olyan jó ötlet, hogy bármiféle kapcsolatba kezdjünk, de nem érdekelt... nem akartam kifogásokat keresni, és azt sem akartam, hogy ő bármit is fel tudjon hozni ellenünk… Lassan eresztem el egy sunyi mosoly keretében… Tegyen belátása szerint, korábban „menekülni” akart, most játszhatunk az ő kedvére is…
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Fura volt, hogy hirtelen az elhatározásomat mennyire könnyedén sutba tudtam vágni, miközben azért a félelmeim továbbra is ott éltek bennem. Megfogadtam, hogy soha többé nem engedek senkit se túl közel magamhoz, mert túl sokszor perzseltem már meg magam, de Ő kivétel volt ez alól. Könnyedén kúszott be a bőröm alá, s a szívembe is. S nem csak testileg akartam őt, hanem egyszerűen csak szerettem volna a közelében maradni, érezni a pillantását, látni a mosolyát, hallgatni a meséit és érezni a közelségét, az ölelését. Csak mellette szerettem volna lenni, ahogyan a normális párok is teszik. Féltem-e? Még szép, hogy igen, hiszen az a kishang nem tűnt el. S féltem attól, hogy egyszer ráébred arra, hogy nem vagyok olyan csodálatos, mint amilyennek gondol, hiszen a pillantásai könnyedén elárulták őt, ahogyan engem is az enyémek. Előtte nem volt titkom, ahogyan meg se próbáltam elrejteni azt, hogy mennyire fontos számomra. Reménykedtem abban, hogy egyre több időt tölthetünk együtt, de az agyára se szeretnék menni, de szeretném még inkább megismerni, mint amennyire eddig már ismertem. Tudom jól, hogy a munkája is mennyire fontos, ahogyan a falka is számára, de még ezek a tények se tudtak azon az erős érzésen változtatni, amit irányába éreztem. Szerettem őt egykoron, ott még Chicagóban, ahogyan most is szeretem őt és arra vágyok, hogy a közelében lehessek. S ami talán a legfurább volt az egészben, hogy amióta az eszemet tudom, azóta szinte a legtöbb esetben a függetlenségemet feltartottam. Néha talán leragadtam egy-két személy mellett, de mindig is útra keltem, bejártam a világot, sok mesés helyen megfordultam, de amikor rápillantott és amikor azokat mondta a hotelszobában, akkor rádöbbentem arra, hogy érte képes lennék feladni a „híres” kóbor életemet, csak szükségem van egy kis időre, mire ki is tudom mondani… Fogalmam sem volt, hogy a mi kapcsolatunkat minek lehetne nevezni, egyszerűen csak azt tudtam, hogy ez túl intenzív, de jó értelemben. Egyszerre volt szerelem, ragaszkodás és a szívünk rejtett zugainak talán szép lassan való kinyitása… Vele együtt mozogtam, a karomat könnyedén fontam a nyaka köré, hogy ujjaimmal a tarkója vonalán, néha a gerince vonalán simítsak végig, vagy éppen hajába túrjak. Az is megfordult a fejemben, hogy egyszer fel fogok ébredni és kiderül, hogy az egész csak egy álom volt, de ha csak álom lenne, akkor nem akarnék belőle felébredni. Egyszer már elrontottam és talán akkor egyből fel se fogtam azt, hogy mit veszítettem el, hogy mit indított el bennem, de most egyre inkább világosabbá vált, hogy egykoron minek a találkozásunkkor mi kezdett el kibontakozni. Amikor ajkaink újra találkoztam, akkor szenvedélyesen és vágyakkal fűtött csókkal ajándékoztam meg, hogy utána, hintsek egy-két csókot ismét a nyaka vonalára, majd a vállaira. Sok rossz dolog ért mostanában, ahogyan talán őt is, de újra ismét olyan dolgot sodort vissza az életembe az élet szellője, ami nagyon is jó volt. Mosollyal az arcomon pillantottam fel rá, miközben gyengéden végig simítottam az arcán. Nem lesz egyszerű, de küzdeni akarok érte… értünk, amíg van remény. Nem akarok többé elfutni… Mosolyogva figyelem, amikor elenged és rövid ideig nem is mozdulok, majd végül játékosan lelocsolom őt, ha esetleg vissza akarna támadni, akkor megpróbálom kivédeni, elúszni vagy valami, de játék az egész. – Most vélhetően úgy festünk, mint két idióta, remélem ezt tudod… - utaltam arra, hogy vélhetően kevés olyan személy lenne, aki ilyenkor akarna megmártózni a vízben. – Vagy talán tilosban is járunk? Esetleg megbilincselsz, lecsuksz érte? – kérdeztem meg tőle mosolyogva és totálisan játékosan. Egyáltalán nem gondoltam komolyan, de a móka kedvéért még a kezemet is egy pillanatra egymás mellé tettem magam előtt, mintha éppen valaki tényleg bilincset szeretne rá rakni… S ahogyan egyre inkább haladt az idő, úgy kezdtem egyre inkább érezni azt is, hogy a víz tényleg annyira nem meleg...
A locsolásra csak lehunyom a szemeim, mintha elakarnám ezzel a mozdulattal hárítani az egész placcsanást, mely az arcomon köt ki. Hajamba túrok két kézzel, kicsit ott tartva mindkettőt, míg a víz a loboncnak nem nevezhető hajamról lecsepeg a víz. Majd a tekintetébe pillantottam, elmélyedtem benne és szavaiban. Igaznak csengenek a szavak, már rég felfedeztem…ha a közelében vagyok, az ő szintjére süllyedek vissza. Noha ez engem nem piszkál…sokkal inkább ínyemre való egyes pillanatokon, mint a katonás stílus. Így is lehet úri ember lenni…. Csak Anyám ne pikkeljen rám, ha mindezt megtudja… meglátja. Akkor lesz nekem jaj! Megbilincselni? Hiába a játékos él a szavaiban, nem tudom hova tenni ezt a kérdést, ez az arcomról is lerí… Amikor a kezét is elém helyezi, rá pillantok, majd vissza az arcára… leesett a dolog… én más pózban képzeltem el a dolgot, de így is simán megteszi. Oké. Játszunk ekképp. - Ha csak arra vágysz. - nyúltam jobb kézzel mindkét csuklóját megragadva könnyedén, így húzva magamhoz. - Hova bilincseljelek? - kérdeztem somolyogva, közben hátrálva kifelé a partra, őt is magammal „húztam” finoman. - Lenne pár ötletem, de a te ötletbörzédre is kíváncsi vagyok. – kacsintottam, majd talpam a puha talajt érintette, megragadtam a hölgyem formás hátsóját és magamhoz vontam. - Tudod…egy életre a szívemhez leszel bilincselve… - hintettem csókot homlokára, majd megragadtam kezét és mint egy táncpartnert megperdítettem a parketten. Hirtelen reccsen a távolban egy ág, farkasom is felfigyel a hangra…emberszagot hordoz magában a szél. - Menni kéne. - pillantottam íriszeibe, megvártam míg alakot vált, majd előre megy, utána pedig én cselekedtem. Visszafelé igyekeztünk a fák sűrűjébe, amerre öltözékeinket hagytuk. A rohanásban felkaptam a fejem, előttünk egy hódeszkás vágódott ki a bokrok közül. A deszkás lendülete alább fagyott, megtorpant a siklásban… ~ Kerüld ki. - morranok fel ártatlanul, aggódva mindkettejük épségéért, mert azért az embert is féltem. Ráadásul ha megtámadja… el kell számolnom a falka felé is erről az esetről. Belepillantok a meglepett szemekbe, majd egy pillanat alatt térek ki én is az ember mellett, súrolva annak lábát, s oldalát. Visszapillantok rá, hogy minden oké-e, de amikor tova siklik, megnyugszom…
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Ő komolyabb volt nálam, de ez sose zavart. Tudtam jól magamról, hogy talán túl bolondos vagyok, de mindenki másképpen birkózik meg az élet próbatételeivel, én így. Sokszor a bolondozás mögé sokkal könnyebb elrejteni az érzéseinket – nem mintha most bármit is megpróbáltam volna a véka alá rejteni -, de tudtam jól, hogy nem könnyű mellettem. Mosolyogva figyeltem őt, amikor pedig nem értette a célzást, akkor még a kezeimet is magam elé tettem és úgy mutattam azt, mintha éppen csak bilincsre várnék. Nem, nem vagyok ennyire azért borult elméjű, de azért poénkodásként belefér, legalábbis nálam. Könnyedén húzott magának, ha kicsit nagyobb lendülettel, mint kellett volna, akkor vélhetően még kicsit a mellkasának is ütköztem, majd ártatlanul pillantottam fel rá, a kérdését hallva pedig úgy tettem, mint aki tényleg elgondolkodik a dolgon. – Esetleg magadhoz?– kérdeztem vissza ártatlanul és angyalian, hogy hova is bilincselhetne. Természetesen a cuki és édes nézés se maradhatott ki ekkor, miközben egyre kijjebb evickéltünk a partra. Szavai hallatára kicsit feljebb szaladt a szemöldököm és oldalra billentettem a fejemet. - Nagyon is érdekel, hogy milyen ötleteid támadtak, így átadom az elsőbbséget ilyen téren. – a kíváncsiság ott bujkált a mosolyomban és az íriszeimben. Amikor pedig magához vont, akkor könnyedén fontam a karomat mögé, miközben felfelé néztem rá. - S mi lesz akkor, ha esetleg egyszer rám unsz, vagy csak rájössz arra, hogy nem vagyok egy főnyeremény, hanem nagyon is szeszélyes, bolondos és fura szerzet vagyok? – kérdeztem vissza normálisan, hiszen sose mondtam ki, hogy ettől azért tartok, hogy egyszer ráébred minderre és nem akar már magam mellett tudni, de még se félelemként hangzott a kérdésem, inkább csak emberi kíváncsiságként. Jó voltam ebben, hogy ne mutassam ki a félelmeimet. Amikor pedig egy puszit kapok a homlokomra, akkor elmosolyodom, a következő pillanatban pedig már pördülök is, mire a nevetésem tölti meg a csendes helyet, míg messziről jövő reccsenés meg nem zavar minket. Csak bólintottam, majd pedig hagytam, hogy újra bundám megjelenjen és hamarosan már farkasként pásztáztam a világot. Sietve indulunk el, kicsit lemaradva maradok mögötte, amíg hirtelen szembe nem találom magam egy deszkással. Pillanatok alatt fagyok le én is, mert erre azért nem számítottam. A farkasom sose bántana egyetlen egy ártatlan embert se, ahhoz túl aranyos, de most mégis mind a ketten ledermedünk rövid időre… Hallom Liam szavait elmémben, de mégis később kapcsolok, így hiába ugrok el onnan elkap kicsit, mire puffanok egyet a hóban. Sietve pillantok hátra, de a deszkás megbírja tartani magát, viszont látom rajta azt, hogy megállna, így bármennyire is váj a lábam és a hátsó felem felállok és sietve tűnök el az erdőben, majd ott rogyok le. A vér pedig könnyedén kúszik az orromba, hiszen felsértette valahol a lábamat. ~ Liam? ~ szólalok meg ijedten és pillantok körbe, amikor látom, hogy ő még sehol nincs. Remélem, hogy nem történt vele semmi, de ő kikerülte…
Telibe találta gondolataimat, pontosan ezen agyaltam, míg ki nem mondta őket. Csak egy széles mosollyal koronázom meg a sikerét. Hiszen egy rúgóra járt az agyunk és ez jelent valamit! Jelentenie kell! Elgondolkodok az ötleteimen, melyiket is kellene felemlítenem, de csak egy marad… - Ágy? – érdeklődés hallatszik, tetszik e neki a választásom, ha nem akkor feldobok mást… - Rád unni? – emelkedik a szemöldököm. - Primrose… annál pergősebb életem lesz… - őszinte voltam teljesen, ő már első pillanattól kezdve megmelengetett és ezúttal se hűtötte le a szívemet. Megindultunk, váratlan vendégünk akadt és nem csak mi, őt is meglepték a farkasok… A ficsúr távozik, majd ezután, hogy nem látom az asszonyjelöltet, befarolok a fás-bokros sziklás helyre és megtorpanok… Újabb suhanó deszkás tűnik fel, amire hamar le is lapulok … Kicsit eltévedtetek galambjaim. Nézek utánuk felszegett fejjel, majd kifújom a levegőt orromból. Kissé morgósra sikeredett, de egy ekkora bestiától, mit vár az ember borja? A levegőbe döföm az orrom, érzem Primet és vérének szagát… hangosat dobbantok, mikor újra megindulok, újabb métereket szelve át. Követve egy ismerős szagot, átugorva egy kidőlt fát, érkezem meg Primrose közelében. Szerencsére nem voltunk távol egymástól… A havat szimatolom, közben felprüszkölök az orromba került fehérség miatt. ~ Héé…- szavam nyugtatóul hat az elmére. Megnyalom a nőstény fejét, majd a lábát veszem kezelésbe, illetve csak szemügyre veszem… megnyalogatom… visszatérek előre a fejéhez. A kobakomat a fejéhez döntöm, majd képen nyalom, kicsit felvidítva… ~ Fel tudsz kelni? – ha nem, akkor kitalálok valami mást… Vissza kellene menni a ruhákhoz… vagy ide hozom, mezítelenül csak nem léphetünk le innen. Vissza viszem a Motelba... ott el tudom látni.
Kezdőlap
//
