Ami mostanában a falkában történt, az már nekem is sok volt egy kicsit. Felgyülemlett bennem az indulat, de nem akartam falkán belül levezetni, mert most igazán nem lehet okom panaszra, a csapat összetart, mindenki igyekszik. Nem minden tökéletes, de nem akarom letörni a lelkesedést azzal, hogy piszkálom őket. Viszont érthetően erre a rengeteg eseményre nem akarok még egy őslakos konfliktust is ráfejelni, szóval nem tehetem meg, hogy elbóklászom, és keresek egy őslakost, akit jól elagyabugyálhatok. Bevágtam magam a kocsimba, és elmentem jó messzire egy vadászat kedvéért, csak hogy nyugi legyen. A folyótorkolat tökéletes. Egy parkolóban hagytam az autót, aztán bebaktattam az erdőbe. Egy alkalmas helyen a magammal hozott zacsiba csomagoltam a ruháimat, és elrejtettem egy faodúban, még követ is raktam eléje, aztán alakot váltottam, és ... reszkessetek szarvasok! Mikor rábukkanok egy szép példányra, nem ölöm meg azonnal, többször is megközelítem és aztán futni hagyom, mert élvezem a vágtát. Aztán hátulról elcsapom a lábát, s megint hagyom felkeni, de már kifulladt, nem bír elég gyorsan futni, így végzek vele. Csak a belsőségekből eszek, a legjobb falatokat, hiszen nem az éhségért öltem. Kellett a mozgás, a vadászat öröme. Kicsit még heverészek a zsákmány mellett, és aztán indulok vissza a ruháimhoz.
Dorothy esete hosszabb távra húzott fel, mint arra számítottam. pedig az ilyesmit jól szoktam kezelni, de a társaimra hihetetlenül érzékenyen tudok reagálni. Azt hiszem nem csoda. Hosszú évtizedek óta ők a családom, nálam pedig ez mindennél előre valóbb prioritást élvez. Farkas alakban rohantam, de hogy merre, azt nem figyeltem, csak hagytam, hogy a lábaim vigyenek. Eszelős tempóban hagytam magam mögött a métereket, a fejemben egymást kergették az alaktalan gondolatok, és a dühön kívül semmi más nem buzgott bennem. Vadászatra gondolni se akartam, harc kellett, ellenfél, akin kiélhettem magam. Lehetőleg olyan, aki még Castornak is fontos, és napsütéses napom lesz! Már a Chane és a Tanana torkolatánál jártam, amikor megéreztem egy régi, halványan ismerős szagot, a hozzá tartozó bizsergető energiával. A haragom megugrott, és ezúttal nem csak a farkasom kapott vérszemet, emberi felem is bosszúvágy fűtötte. Ez volt a Medve öröksége. Ez a fékevesztett, őrült düh, ami képes volt mindent hamuvá porlasztani, és amit megértem megtanulni kezelni, korlátok közé szorítani, vadászattal csillapítani. Mosoly mögé rejtettem, jókedvnek álcáztam, bohémsággal csillapítottam. De a maszk most sehol sem volt, csak én, a bennem tomboló vadállattal. Lassítás nélkül közeledtem a nőstény felé, sem az erőmet nem árnyékoltam le, sem a vérszomjam.
Hihetetlen, hogy még itt is megtalálnak. Vincent energiái messziről érezhetőek voltak, végigsöpörtek az erdőn. Egy pár pillanatra ledöbbentem, mert éreztem a féktelen haragot, ami benne tombolt, és bizony megrémített. De aztán előbukkant a hűvös számító énem. Tudtam, hogy összecsapás lesz, és a legjobbakat akartam kihozni belőle. Ezen most az életem múlhat. Legszívesebben kitértem volna, de arra nem volt lehetőség. Harcolni fogunk. A közönséges faraks alakból a teljes vérfarkas alakba váltottam át. A fához siettem, és lekuporodtam, erővel kényszerítettem magam, hogy nyugodjak meg, és két mellső mancsomat visszaváltoztattam kézzé. előszedtem a ruhát, és belőle a pisztolyom. Ez már Rowennél is jól jött annak idején. A kezembe a fegyverrel egyenesedtem fel, és arrafelé fordultam, ahonnan Vincent viharos sebességgel érkezett, felemeltem a fegyvert, és amint kibukkant a fák közül, azonnal belelőttem. A helyzethez és a lehetőségeimhez mértem, mennyi golyót eresztek el. Ha az elsőtől kifekszik (ez persze kétséges), akkor nem lövöm tovább. És ha már túlságosan megközelítene, akkor is felhagyok a lövéssel, mert ki akarok térni a támadása elől. De ha van rá lehetőségem, és úgy látom, hogy szükséges, én az egész tárat beleeresztem szívbaj nélkül.
Megérzett, ehhez kétség sem fért. Éreztem az átalakulással járó energiát, s már láttam is őt. Valamit kutatott a ruhái között, azt sem volt nehéz kitalálni, hogy mit. felhagytam az egyenes vonalú futással, amint feltűnt a pisztoly, és a fák között szlalomozva igyekeztem megnehezíteni számára a célzást. Az összes golyót viszont így sem tudtam kikerülni, volt amelyik súrolt, az egyik átlőtte az alkarom, de annyira dübörgött bennem az adrenalin, hogy egyelőre alig érzékeltem a fájdalmat. Később rosszabb lesz, ha lehiggadtam, de most semmit sem vett el a lendületemből. Amint egy ugrásnyi választott el tőle, felhagytam a normál farkas alakkal, magamra öltöttem a bestia gúnyáját és Patrishára vetettem magam. Ha nem tudott félreugrani, egyből belemartam, ahol értem.
Persze, hogy elugrott egy pár lövés elől, és nem láttam, hogy bármit is lassított volna rajta az sem, ami eltalálta. Eldobom a kiürült fegyvert, és arra szinte koncetrálnom sem kell, hogy a kezeim újra mancsokká alakuljanak. Az átalakulás adott időt, hogy kiszámítsam, hogyan lesz érdemes kitérnem. Így is végigszántotta a bundámat az egyik mancsa. Kitérésként a fa mögé ugrottam be, Vincent nyílt közelharcban biztos legyőz, nekem az eszemre és a fürgeségemre kell hagyatkoznom. Lehet, az se lesz elég. Most egy rövid ideig el akarom kerülni az érintkezést, hagyok időt, hogy a kapott sebei kifejtsék hatásukat. Azt akarom látni, hogy melyik érkezett valami kényesebb területre, ami így támadhatóbbá válik. Vincent egyenlőre úgy mozog, mintha el se találtam volna, de hallottam a cuppanást. Legalább egy belefúródott. Amúgy meg nem tudom mire vélni ezt a gyilkos indulatot. Most teljesen más, mint akinek elment az esze. Nem mintha eddig sok lett volna ... És hogy talált meg? Követett? Akkor mért várt eddig? Nem, most nem szabad ilyesmiken tépelődnöm, csak a harcon járhat az eszem!
Még amikor az előző falkámmal éltem, sok mindent megtanítottak a harcról, a legfontosabb mégis mindig az volt, hogy az ösztönre hallgass. Amikor pofozkodok, akkor ember vagyok. Amikor Castor ellen bohóckodtam, felesben nyomtuk a szörnyeteggel. Itt csak a farkasomé volt a terep. Ő volt az ösztön, az elemi, ami nem szorult irányításra, amit az emberi felem csak visszafogott volna. Nem kellett gondolkodni, mérlegelni, hezitálni. Csak a környezet és a préda volt, amihez az embernek semmi köze. Patrisha egy fát választott ideiglenes fedezékül, miután sikerült megcirógatnom, de remélem azt ő se képzelte, hogy az a gaz bármi menedéket is nyújthatott ellenem. Morogva lendültem utána, a mellső lábamat égető golyó ütötte sebbel vajmi keveset foglalkoztam. Egy cél lebegett a szemem előtt: a földre küldeni a nőstény és széttépni. Éreztem rajta Castor és a falkája szagát, ami további tápot adott vehemenciámnak. A következő támadással agyaraim a torkát célozták meg, s amíg ő azzal volt elfoglalva, hogy ezt kivédje, remélhetőleg bele tudtam vájni a karmaimat a karjába. Ha sikerült megfelelő fogást találnom, nem menekülhetett a közelemből, ha kicsúszott, egy jókora darab akkor is nálam maradt a karjából (hacsak nem ugrott el az egész támadás elől).
Világos, hogy Vincent nem marad a fa túloldalán, de eddigre felfedeztem már a sebet a mellső mancsán. Nem mintha sokat számított volna neki. De még számíthat. A torkomra támad, amit egy jókora maflással "hálálok meg", miközben ő elkapja a karomat. Ennek nem örülök, de a tervembe jól illik végül is, még ha roppant fájdalmas, és nagy ára lesz. Ott a mancsa, mindkettő, belém akaszkodva. Szándékom szerint a sebzett karját akarom megharapni, tovább támadni a már amúgy is sérült részt. Nem fogom vissza magam, ha sikerül a fogaim közé kapnom a kérdéses testrészt, akkor a harapásba mindent beleadok. Nemcsak összezárom a fogaimat, hanem még oldalirányban el is tolom a két állkapcsomat egymáson egy kicsit, hogy minél nagyobb roncsolást okozzak. Közben a lábam, sem tétlen, egyiket felemelem, és az ágyékában akarok belekapni. Persze ez csak egy gyors mozdulat lehet, mert ha sokat maradok féllábon, biztosan feldönt.
Felmordulok a harapásra, mert bizony a lőtt sebre még ráharapni nem olyan finom. Most már azért jobban éreztem, hogy ott bizony van némi gubanc, de a fene se ért rá ezen agyalni. Rúgott, méghozzá ágyékra - kicsi Vinceknek pápá. Kihasználtam, hogy féllábon állt, s habár eltalált és fájt is, nagy eséllyel feldöntöttem. Ha még mindig a karomat rágcsálta, akkor a nyakába haraptam, legalább olyan "kedvesen", mint ő a karomba. Ha addigra már elengedett, helyzetet váltottam - de a húst azért kitéptem a karjából -, távolabb húzódtam egy kicsit, és újabb támadáshoz készültem. Semmi emberi nem akadt bennem abban a pillanatban, csak a vadállat volt. A megkaparintott cafatot félredobom. Szándékomban állt még egyéb testrészeket is begyűjteni, de a farkasom mókát is akart. Lelke rajta, övé a terep. Elkezdtem a nőstény körül somfordálni, rámordultam, rávicsorogtam, néha felé kaptam, cukkoltam. Szórakoztam vele. Ha emberi alakban lettem volna, gúnyosan mosolygok, így azonban vicsorogtam. Kíváncsi voltam, mer-e támadni, és ha igen, honnan, mivel, hogyan? Ha menekülőre fogja, nekem az is jó. Érdekesebb zsákmány, mint a szarvasok.
Persze, hogy feldöntött, de a nyakamat nem akartam adni, sikerült annyira odébb kígyóznom, hogy a vállamba harapott bele. Ez is éppen elég. Már meglőttem, megmarcangoltam a karját, t@kön rúgtam, és még semmi nyoma, hogy valamit is változott volna a kedve, szándéka, hangulata, lendülete. A fene egye meg! Eddig is megfordult a fejemben, hogy bajban vagyok, de most kezdett egyre valószínűbbé válni. Viszont hagyott nekem egy kis teret, és szünetet tartott a támadásban. Azonnal talpra álltam, és próbáltam összeszedni az energiáimat. Támadni? Eszemben nincs. Ő akar vérengzeni nem én! Hadd körözzön! Hála a jó égnek, az érzékeimmel semmi baj, tudni fogom, mikor akar újra támadni. Én viszont szépen elkezdek araszolni a parkoló felé. Ha nagyon nagy baj van, akkor ez egyik mentsváram lehet a nyilvánosság. Mondjuk ember alakban anyaszült meztelenül mutatkozni nem egy túl jó ötlet, de még mindig mondhatom azt, hogy megtámadott egy szatír az erdőben, és még nem is fogok nagyot hazudni. Csak a vállamon túl egyértelmű a harapásnyom.
Sajogtam itt-ott, ami azt jelentette, hogy ez abban a pillanatban piszkosul fog fájni, amint a harci kedvem és az adrenalinbomba elmúlik. A golyó, ha szerencsém van, kimeneti lyukat is hagyott, a tökeim is megmaradnak, a karom mondjuk rendesen kapott, de ezt is csak abból érzékeltem, hogy erősebben éreztem a vérem szagát. Nem álltam neki a sebesüléseket vizsgálgatni, jobba érdekelt az araszoló Trisha. Egy darabig még cukkoltam, aztán ismét támadtam, de ezúttal közvetve. Ha már olyan jó eszközök álltak a rendelkezésemre, mint a fák, miért ne használjam ki? Különösebb erőfeszítés nélkül döntöttem ki az egyik tekintélyesebb fát, gondoskodva róla, hogy a nőstény felé dőljön. Hogy ki kelljen térnie, én pedig abban a pillanatban ugrok felé kimeresztett karmokkal és agyarakkal, amint kitér valamerre.
Ó, ezt a játékot ketten játsszák. Én is szoktam a köröttem lévő tárgyakat használni, és Vincentnek nem két másodperc a fa kidöntése. Van időm pontosan megtervezni a mozdulataimat. Úgy térek ki, hogy a fa kettőnk közé essen. Nincs kétségem afelől, hogy át fogja ugrani, hogy nekem támadjon. Csakhogy én fogom az egyik ágat, hátrafeszítem, és akkor engedem el, amikor ő ugrik. Remélhetőleg pofába kapja mielőtt átér hozzám. Ha összejön ez a trükk, akkor kihasználom az alkalmat, hogy én is lekeverjek egy hatalmasat, aztán megint kitérek, és kitérek, amíg van módom. Persze könnyen lehet, hogy hamar elkap, ledönt, vagy nem is tudom mit művel. Nekem most csak a kitartás, és a gyors észjárás segít, az, hogy mindig kihasználom az alkalmat, és valami váratlannal megsebzem. A vállam és a karom nekem is nagyon fáj. Nehezen használom, erőt kell vennem magamon, hogy megmozdítsam, de bétaként már megtanultam, hogy akkor is tovább kell menni, ha darabokra vagy esve. A feladás nem opció, amíg végleg nem vagy rákényszerítve.
Láttam, hogy mit tervezett, de nem volt türelmem azon taktikázni, hogyan kerüljem el az ágat és ugorjak rá. Egyszerűen durr bele, aztán lesz ami lesz. Egy faág még nem nyír ki, és ő sem volt eddig túl vérmes. Márpedig azóta kapott ő is, és ha az elején nem tudott elég durva ellent indítani ahhoz, hogy padlóra küldjön, akkor innentől se fog menni erősítés nélkül. Az ág képen talált, kicsit megtántorodtam, de már vetettem is rá magam. Folytatódott az adok-kapok, mint egy véres tangó, s ahogy én is egyre inkább felfogtam a sebeket, valamint azt, hogy amit akartam, tulajdonképpen már elértem, kezdtem lecsillapodni. Egy karmos-mancsos csapás után hagytam, hogy eltávolodjon. Addigra már én is szereztem újabb karmolásokat a többi mellé. Tudtam volna még folytatni, elég erőm és haragom maradt, ha nagyon akarom, talán még meg is ölhetem - vagy a saját vakmerőségemnek hála ő végez velem, vagy egy esetleges erősítés. De nem akartam egyelőre holtan látni. Megráztam magam, s halkan, de fenyegetően morogtam. Vicces... abban a pillanatban elsősorban a Medvét gyűlöltem. Felhagytam a fenyegető, támadó testtartással. Részemről erre az alkalomra ennyi volt. Ha ő még folytatná, hát állok elébe! Bár kétlem...
Hát nekem nem volt semmilyen célom ezzel a bunyóval, csak a túlélés minél kevesebb sérüléssel. Ha nagyon brutális vagyok, azzal is hergelhetem, ha nagyon megadó, azzal is. Próbáltam egy ilyen teljesen semleges, higgadt, számító alapfelállást hozni, mert tapasztalatból tudom, hogy ez ellen verekedni talán a legkevesebb élvezetet nyújtja. S lám, talán bejön a taktikám. Vincent felhagy a támadásokkal, és mintha kissé higgadtabb volna. Hát én nem fogom a harc folytatására buzdítani. Csak tartom a távolságot, figyelek, és várok. Ha elmegy, nem tartóztatom. Ha végre olyan állapotban van, hogy képes kommunikálni is, meghallgatom. Ha támad, védekezem, és visszatámadok. Ennyi. Minden tőle függ. Figyelem a felőle áradó érzelmeket. Olyan százat, annyival kevesebb, mint az álcája, amit eddig hordott! Csak egy adag düh. Eddig tudtam, hogy amit mutat, az a bohóc, az egy felvett szerep, de ami mögötte van, arról nem tudtam semmit. De nem volt túl nagy élmény megismerni.
Úgy fújtattam, mintha halálosan kimert lennék, pedig csak a harag munkált bennem ilyen formában. haragudtam Castorra, az Őrzőkre, a Medvére és saját magamra. Eddig megpróbáltam tartani magam ahhoz a szerephez, ami kissé szűkösen, de rám jött, most meg, mint egy nem normális szörnyeteg, széttéptem. Nem volt bűntudatom, sőt, bizarr, de kifejezetten jól éreztem magam. ~ Üdvözlöm Castort! ~ küldtem neki gondolati úton. ~ És ehhez még képzelj egy mosolyt is! Olyan kedves, Vinceset! ~ A mellső lábam, ami a legtöbbet kapta már nem tartott olyan biztosan, mint az elején. Ó, igen, amikor múlik a felpörgött állapot. Azt már nem tettem hozzá, hogy miért is üdvözlöm - volt egy-két oka, válogasson kedvére -, a farkasom lecsillapodott, nekem megvolt arra a napra az elégtétel, már csak az utolsó simítás hiányzott. Visszavedlettem normál farkassá, de közben szemmel tartottam Patrishát. Ki tudja, mikor jut eszébe valami butaság. Bár ő nem az a fajta volt az eddigiekből kiindulva. Elindultam visszafelé. Össze akartam szedni a húscafatot.
Hát ez elég fura üdvözlet. Nem tudtam, mire vélni a dolgot, hacsak ők ketten nem tudják, akkor ez titok marad. Majd átadom az üzenetet. Nézem,a hogy farkassá alakul. Én óvatosan elindultam a fa és a ruháim felé. A lényem egy része arra biztatott, hogy próbáljam újratölteni a pisztolyt, és még belelőni Vincentbe egy sorozatot, de túl kockázatos lett volna, és ezzel a vállal és karral ügyetlen vagyok, és lassú. Nem, nem kell ennél nagyobb balhé. Vincentben elkeseredettséget érzek. Vesztesnek érzi magát? Nem, nem a mai nap miatt, hanem úgy általában. Igaz, ha mi nem jövünk, ő még talán mindig Atanerk, a tekintélye csúcsán. Nem egy bukott falkavezér, aki esetleg az ősi földjét is elveszíti. Egyre inkább az az érzésem, hogy az őslakosok úgy vélik, vesztésre állnak. Nem értem, miért. De ezen el kéne gondolkodni, mert lehet, hogy lehetőségeket hagyunk ki. A fa mellett várom, hogy eltakarodjon innen, már ha valóban elmegy. Már egy kicsit látszik a járásán a sebesülés. Helyes! Remélem, az orra is akkora lesz, mint egy krumpli most egy ideig!
Megtaláltam a Patrisha karjából kitépett darabot, és közben felmértem, mennyi vértócsát hagyunk magunk után. Nos... eleget. Pár másodpercig méregettem a húsdarabot és magamban újraértékeltem pár dolgot. Furcsa volt. A farkasom visszavonult - már ami a természetét illette -, de mintha mégis még mindig ott lett volna, ugyanolyan dacosan, büszkén. Folyton azt sulykolták belém, hogy az ősök így, az ősök úgy... de most először éreztem azt, hogy tényleg bennem élnek, az erejük, az érzéseik, minden. Hány éve vagyok már vérfarkas, és csak most értettem meg, mit jelent egy vérvonalba tartozni, egy ősi erő birtokosává válni. Diadalt éreztem. Hátraszegtem a fejem és hosszan, elnyújtva vonyítottam. Eddig meghúztam magam, amióta visszajöttem, most üvöltöttem, hogy a hangom messzire szálljon.
Otthon megismételtem az üvöltést, a nőstény húsát szép kis díszdobozba tettem, becsomagoltam, és egy emberfutárral elküldtem Castorhoz. (Még csak az kellett volna, hogy valaki a mijeink közül menjen!) Semmiféle üzenetet nem mellékeltem, csak a nevemet írtam a csomag mellé.
Kezdem megszokni az új helyet Edennél, és az igazat megvallva, tetszik is. Nincs se hülye szomszéd, se a hülye kutyája. Ez pedig már felért egy boldogság lökettel. A szerviz is jól megy, ami azt illeti, és már egész sok tervem van a jövőre nézve is. A mai reggelt viszont kicsit ellustultam így délutánra úgy döntöttem, hogy megmozgatom magam egy kicsit, és futni megyek. Az igazat megvallva, nem is figyeltem az időt, sem azt, hogy merre járok éppen, csak mikor már a városon kívülre keveredtem, akkor tűnt fel, hogy ez nem olyan, mint Fairbanks. Nem mintha számítana. Valahol a Chane torkolatánál kóvályoghattam, ezúttal már csak sétálva, nézelődve, élvezve a tájt, és a természetet. Talán így is maradt volna, ha pár méter elteltével nem leszek figyelmes valamire. Apró zajok csapták meg a fülemet a torkolat mentén, és noha csak nesznek tűntek, elég súlyosan roppantak meg a törmelékek, a faágak, a kavicsok. Pillantásom sietve futott végig a folyó mentén, míg nem a torkolat gyűrűjében valami mozgásra lettem figyelmes. Lassan, óvatosan kezdtem felé közeledni, és amint éles látóhatárba kerültünk az egyik szemöldököm úgy rongyolt fel a homlokomra, mintha kötelező lett volna. - Azt a rohadt... - jegyeztem meg csak úgy magamnak, ahogy megpillantottam a batár nagy dögöt. Elsőre még nem is igazán villant be, csak szokatlan látvány volt, nem hétköznapi, de ahogy még pár lépést közeledtem felé, - isten tudja milyen felindulásból - átfutott rajtam a felismerés. Mintha két napja reggel ezt az állatot dobálták volna fel minden csatornán, hogy elcsatangolt az állatkertből. Igen, egészen hasonlít. Ami azt illeti, a tévében nem tűnt ekkorának. Még nem figyelt fel rám, igyekeztem a lehető leghalkabban lépkedni, mikor megtorpantam. Mégis mit akarok én ezzel?! Majdnem akkora, mint egy minimamut! Csak néhány töredéknyi percbe került, mire végigfuttattam elmémben a helyzetet, és annak minden kockázatát. Ujjaim lassan indultak meg zsebem felé, hogy a mobilomat előrángatva belőle tárcsázni kezdjek. Ám hamar rájöttem, hogy ez sem egy jó ötlet, így maradtam az üzenet írásnál. Sietve írtam, megeshet egy-két sort sikeresen el is ütöttem.
"Padre! Nem tudom mennyire van kedved, és affinitásod a dologhoz, de le kéne szedálni egy mamut szabásút. Ha figyelted a híreket, akkor tudod miről beszélek. A Chane és a Tanana torkolatánál van a randi... Várlak! Ja, és... altató pisztolyt nem árt, ha hozol. U.i.: A Jeepel gyere... Köszönöm!"
Amint elküldtem az üzenetet, a telefonom jelentésként visszapittyentett, hogy célba is ért. Aminek alapvetően örültem, annak már kevésbé, hogy a nagy darab barátom ez által észrevett. Meredten bámult rám, egyet dobbantva felém. Pompás! Nem mozdultam, legalábbis addig nem, míg önkényesen nem döntött úgy, hogy már pedig zavarom őt, és rohadtul húzzak el a területéről. Hirtelen megindult felém, és hát elég gyors tempót diktált ahhoz, hogy ne kelljen sokáig azon filozofálgatnom, hogy átalakuljak-e vagy sem... Olyan gyorsan váltam meg az öltözetemtől, ahogy nem szégyelltem, majd a következő töredéknyi percben már hófehér bundával ékeskedtem a felém roncsoló tulok előtt. ~ Ez kajak meg van hibbanva... ~ nem igazán értettem, hogy mi baja, ezek elvileg békés állatok... Legalábbis nagy részben. Bár, nem kizárt, hogy megkattant a bezártság alatt... Épp volt annyi reakció időm, hogy amint szarvával felém csapott el tudtam ugrani előle. Dühös volt, és talán sértett is, ahogy patáival felverte a lágy port a talajról, ismét felém vetődve. ~ Nyugi, nyuszi. Senki se akar bántani... ~ morrantam magam elé, folytonosan elugrálva a támadásai elől. Ha mást nem, legalább feltartom, míg José megérkezik... Újra felém csapott, és ezúttal már kezdett annyira felmérgesíteni, hogy elkezdtem körülötte keringőzni, mintha csak elejteni váró préda lenne. Rávicsorogtam, karmaimmal élesen vájva a földbe, kimarva annak puhára porladó darabjait. Ismét nekem rontott, én pedig felé ugrottam, hogy megpróbáljam ledönteni a lábáról. Voltaképpen majdnem úgy pattantam le róla, mint egy élő gumilabda... De nem adtam fel. Ő sem... Felajzottan fújtatott, és bökte szarvait ismét felém, mintha csak élve akarna nyársra szúrni, majd megsütögetni. Testem az övének feszült, ki tudja hányadszorra, olykor elég erőteljesen tolva rajta egyet. A tulok valami irdatlan hangot hallatva botladozott meg, majd minden erejét beleadva, dühét, és haragját, megcélozta az oldalamat, amit ezúttal már sikeresen eltalált. Szarvai szúró fájdalommal hatoltak belém, bordáim alatt, kisebb krátert rajzolva rám. Köszi... Mellkasom hevesen emelkedett, amint feltörő lélegzetem elhagyta a torkomat. Kezdtem egészen begurulni. Már pedig kifekszel, te dög! - A lábára kaptam, hogy kissé megsértsem azt, de nem akartam kárt tenni benne. Végül felhorkant, és megint támadásba lendült. ~ Nem igaz, hogy nem unod meg... ~ ugrottam rá hátára és végre a lendületemmel sikerült eldöntenem őt, hogy csak úgy megrengett alattunk a föld...
*Mint minden normális ember, ő a délután folyamán még dolgozik, főleg, hogy a délelőttös műszakot átpasszolta a Alice-nak. Akar a halál korán kelni, épp elégszer kelt már fel háromszáz év alatt korán. Szóval az üzenet érkezésekor épp egy palotapincsinek néz le a torkába. Megint egy túlbuzgó gazdi, aki azt hiszi, hogy a kutyája egyet tüsszent és már halálos beteg. Valószínű, ez már csak így megy. Mindenesetre elnézést kér és egy pillanat alatt el is olvassa az sms-t. Feldolgozni az információt már nem ilyen egyszerű. Igen, az elég hamar leesik neki miről is van szó, mert vele is elbeszélgettek az állatbefogók, akik már napok óta a környéket róják. Konkrét kiselőadást tartott nekik a bölényről, de... hihetetlen, hogy megint bajba került ez az ostoba kölyök. Dustinnak úgy fest kitűnő érzéke van ahhoz, hogy mindig a kalamajka kellős közepén legyen és persze kinek kell kihúzni a bajból? Na kinek? Hát persze, hogy a faternak. Érzékeny búcsút vesz Lulutól, a palotapincsitől, na meg a gazdájától. Úgy fest ma korábban zárnak. A köpenyt még persze leveszi az altatópisztolyt meg elteszi. Bár ezzel a kis stukkerrel nem sokra fog menni, valószínűleg tűpárnát kell csinálnia belőle, mire hatni fog az altató, de egy állatorvos nem tarthat nagyobb fegyvert. Ez van, ezt kell szeretni. Még úgyis csak egyszer használta egy veszett kutyán. És már megy is a jeep-hez. Igazából... nem is tudna mással menni, hiszen ez az egy kocsija van. Esetleg mehetne busszal is, de akkor Dustin szívná meg. Az utat egyébként nagyjából ismeri, bár leginkább csak átváltozva bóklászott azon a környéken. Mindenesetre viszonylag hamar odatalál, csak egyszer kanyarodik rossz irányba. Persze egy idő után elfogy az út, de már úgyis érzi Dustint. Tehát leparkol szépen, viszi a kis kézifegyverét, meg zsebeibe vagy két tucat altatólövedéket. Annyi csak elég lesz. Így meg is indul a szagok irányába, igazából hamar kiderül, hogy nem is messze parkolt le, hiszen pár méter után már a dulakodás hangjait is hallja, majd rájuk is bukkan. Hát ez szép... ez az állat nagyobb, mint a képen.* ~ Itt vagyok. Egyben vagy még? ~ *Megy is Dustin-nak címezve a kérdés. Igyekszik a legkevésbé sem aggódónak hangzani, mert alapesetben, ha már ő aggódik, akkor nagy a baj. A választ egyébként szinte meg se várva emeli a fegyvert... mennyivel könnyebb lenne, ha valaha tanult volna lőni.* ~ Kicsit még lefoglalhatnád, közelebb megyek. ~ *És így is tesz, óvatos léptekkel indul meg a páros felé. Innen ugyanis esélye sem lett volna eltalálni. Nem véletlenül állatorvos és nem állatbefogó... sosem értette a hősködést, de úgy fest Dustin ezt ösztönösen űzi. Szóval közelebb megy és amint mondjuk már olyan hat-hét méteres távolságba sikerül érni, lő egyet... kettőt... és akkor ideje tölteni. Éljenek az altatófegyverek. Persze azzal is tökéletesen tisztában van, hogy ha Dustin nem bírja tartani ezt a dögöt, akkor speciel pillanatok alatt neki fog rontani, de speciel ugrásra kész, bármelyik pillanatban át tudna változni.*
Nos, miután eldőltünk ezzel a böhöm nagy döggel, igyekeztem őt a földön tartani, erőteljesen szorítva őt a talajhoz, úgy tűnt megadja magát, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerűen megy. Hirtelen lendületet véve próbálta fellökni magát, és ezúttal már sikerült is neki. Én persze úgy lógicsáltam rajta, mint valami kicsipeszelt ruhadarab, de nem eresztettem. Ide-oda dobálta magát, hátha lezúgok róla, pár métert rohamtempóban téve meg előre, velem a hátán. Még élveztem is volna a helyzetet, ha nem tűnik fel, hogy a legközelebbi fának igyekszik csapódni, velem együtt. Hát, persze... Nem elég, hogy nyeregtáskaként szolgálok, még legyek lapos is. Abból nem eszel! Átvetődtem az egyik oldalára, majd mielőtt frontálisan benyaltam volna az érdes kérgeket, elrugaszkodtam róla, hagyva hagy sodorja őt a lendület tovább. Bele is roncsolt szerencsétlen minimamut a törzses példányba, lereccsentve róla néhány darabot. Kissé megrázkódott, ahogy próbált mihamarabb újfent nekem rohanni, de erre már sok ideje nem volt, mert rávetődtem a képére, ahonnan egy jól irányzott löketet követően, el is repültem. Nem akartam a képébe marni, és kárt tenni benne, inkább játszok alacsony szálló légi járművet... Épp a lábának akartam rohanni, mikor megéreztem apám érkeztét. Némi öröm kúszott fel bennem, de sajnos nem akadt rá lehetőségem egyelőre, hogy ennek hangot is adjak, ugyanis ismét a szarvakkal találtam szembe magam, amik úgy rontotta felém, mintha csak valami torreádor lennék. Nos, a bordám alatti bíbor folt, talán tényleg betudható vörös zászlónak. Elugrottam előle, ki tudja hányadszorra, majd az oldalának szaladva sikerült megint ledöntenem. ~ Tervezem! Örülök, hogy jöttél! ~ feleltem két erőszakosabb morgás közepette, amint a tulok leszedált magáról. Persze apám is feltűnt neki, de egyelőre nem foglalkoztatta. Úgy fest még rajtam kívánja behajtani a dolgokat. ~ Gyere csak, Padre... ~ kaptam közben az állat lábai felé, körbe-körbe futkosva, némi szédelgésre intve őt. Éppen rávetődtem, mikor az altató lövedék kiszakadt a pisztolyból. Az első a tulok mellkasába szállt, ám ahogy megrántottam őt hátába marva, és lepotyogásnak indultam, a második már engem trafált el. ~ Ez fincsi lesz! ~ vágódtam le a földre, néhány métert pördülve rajta. Agyaraimmal ráfogtam a tűhegyes készítményre, és kitéptem magamból. Igaz beájulni még nem fogok, de az elkerülhetetlen, hogy nem sokára egy jól beszívott hippi állapotába ne kerüljek... ~ Ledöntöm, akkor gyere még közelebb, és sorozd meg. ~ nem parancs volt, egy szimpla tervezet tény közlése. És, igazából mást nem is nagyon tehettem. Ahogy elhajítottam a lövedéket, csak néhány lélegzetvételnyi időm maradt, hogy elpattanjak a barátunk elől, majd izomból megindulva felé, akkora támadást mértem rá, hogy szabályosan kidőltünk, mint egy oszlop. Minden erőmmel tartottam, és szorítottam őt, remélve, hogy a következő pisztoly lövések már lecsillapítják a nyughatatlan dögöt...
*Sajna a nagy küzdelem egy igen nagy részéről lemaradt, de ezzel a tudattal valahogy meg fog birkózni. Lévén Dustin még szemmel láthatólag bírja a gyűrődést szóval nagy gond nincs. Mondjuk attól, hogy a kölyök ilyen lazán hívja őt közelebb, azért nem ad neki túl sok bátorságot, hiszen emberalakban egy ilyen valószínűleg elég könnyen roppantaná ketté a gerincét. De speciel a vérében van a bikafuttatás, hiszen spanyol. Ha létezik olyan gén, ami a szűk helyeken bika elől való futást segíti elő, benne annak meg kell lennie. Mindegy, azért közelebb megy, ahonnan már célozni is tud és akkor lő egyszer... lő újra. Persze azt azonnal konstatálja, hogy másodjára a Dus-t sikerül eltalálni.* ~ Nyugi, egy sima kutyának is kettő kell ~ *Nehéz eldönteni, hogy a kölyköt nyugtatja, vagy saját magát, de hát milyen gyakran is szokott ő bölényekre altatópisztollyal lövöldözni? Ja igen, soha. Meg azért nagyban romlanának az esélyei, ha Dustin-t elaltatná. Szóval, most azért érezhető a hangjában némi feszültség. Azért a megsorozásra majd hogy nem elneveti magát a helyzethez illő cinizmussal.* ~ Emlékeztetnélek rá, hogy ez nem egy AK 47-es, szóval ha már ledöntöd, akkor próbáld is meg lent tartani. ~ *Vagy máskülönben még ellesznek itt egy darabig. De tényleg csak erre van engedélye. Kis kézifegyver, ami ráadásul még műanyagból is van. Csodálatos. Mindenesetre feszülten figyeli az eseményeket és, amint a bölény eldől, odasiet és most tényleg beleenged kettőt. Mármint, mindkettő talál is. Majd tölt amilyen gyorsan csak tőle telik. Ha Dustin-nak sikerül lent tartania a dögöt, akkor ismét lő kettőt, bár ebből az egyik ugyancsak a kölyök lábát találja el. Látszik egy lövész veszett el benne... de örökre.* ~ Na? ~ *Kérdi, miközben tölt, hiszen nem ő fekszik az állaton, hogy megmondja, hat-e az altató. Még eléggé mocorog, de ennyitől talán már eléggé elkábult... vagy franc se tudja. Inkább Dustinra hallgatna most ezt illetően, hiszen neki első mancsból vannak információi az állat hogylétéről.*
Azzal azért tisztában voltam, hogy nem fektet ki egy-két lövedék, nem is paráztam rá. Egyszerűen csak, előre láttam, hogy ennek a futamnak az lesz a vége, hogy én majd imbolyogva fogok baromságokat magyarázni. Amint hatni kezd... Azért az sem két perc... ~ Totál nyugodt vagyok, Padre. Várd ki, amíg ennél nyugodtabb leszek. ~ felröhögtem volna, de sem lehetőségem, sem időm nem volt, a marha nagy közelharcban, és a szarvak elöli menekülés, és kitérési manőverek közepette. Egészen kezdtem már unni, hogy ez a dög nem kíván kifáradni, sem lejjebb adni a dühéből. Nem baj, nem sokára úgyis beájulsz nyuszi, részemről nincs gond. ~ Való igaz. Ahogy elnézem maximum gumivízipisztolynak menne el. ~ nem nagyon tudtam Joséra figyelni, de azért a kezében szendergő kis stukit még fel tudtam mérni. Igazából ki is röhöghetné a tulok a dolgot, ha tudná, és ha jogos is lenne, de nem szabad lenézni a kicsi dolgokat sem. Végül sikeresen eldőltünk a minimamuttal, és nem átalltam úgy leszorítani, ahogy csak tudtam. Már pedig akkor is nyugiba teszed magad kis cimbi! - Amint José ellőtt pár lövedéket, úgy lassan érezni kezdtem, hogy az állat ereje gyengül, és bár kapálózott, próbált lelökni magáról, már kisebb lendületet tudott csak venni. Aztán újabb lövedékek szálltak ki a pisztoly csövéből, az egyiket sikeresen beettem újra, bár ezúttal nem én ugrottam bele. Ohh, lesz ebből még móka! ~ Nos, azt hiszem már kezdi feladni. ~ szorítottam továbbra is, de ismét csak a lankadó erejére lettem figyelmes. Alszik a kicsi mamut, úgy, ügyesen... És még meg is simogattam volna szívem szerint, de inkább maradtam annál a verziónál, hogy én tehénkedek rajta, ő pedig tűri. Mielőtt még merít az esélyeiből, és ő megy át rajtam, mint valami úthenger. ~ Szerintem elég lesz neki. És nekem is... ~ morrantam egyet játékosan, engedve kicsit a szorításomon, hiszen a kapálózás már kezdett alábbhagyni. Még néhány perc, már csak ennyire lesz szükségünk, és végleg bekómál ez a batár nagy dög. Addig pedig kényelmesen hesszelve hasának tetején feküdtem, hátsó lábaimmal visszarúgva a felém emelkedő fejét. Még egyszer nem döföd belém, nincs az az isten! Aztán elcsendesedett.. Egy hangosabb fújtatás után, úgy tűnt elaludt végre. Ha csak nem valami intelligenciával génmanipulált tulok, és kijátssza a helyzetet! Jó ez kizárt... ~ Azt hiszem, megvagyunk. ~ túrtam orromat a gyapjas szőrbe, majd lassan leugrottam róla, néhány pillanatig még dermedten állva mellette, hátha megmozdul. De semmi, végre tényleg elszundított... Kissé, mintha én magam is imbolyogni kezdtem volna, így jobbnak láttam mihamarabb visszavedleni emberi alakba. ~ Mesélj neki mesét, és simizgesd. Egy pillanat. ~ azzal a ruháim felé ügettem, ahol a pillanat tört része alatt változtam vissza emberré. Sietve rángattam magamra a cuccokat, majd némileg hanyag járással visszasétáltam Joséhoz, igaz talán egyszer sikerült megbotlanom, és mintha olykor villanásszerűen homályosodna. Azt hiszem kezdődik... Nagyobbat fújtatva érkeztem meg apám mellé, első körben végig vezetve tekintetemet a tulkon. - Gyorsan dobjuk fel a platódra, amíg még elbírom... - nevettem fel, megpaskolva az öreg hátát. - Ideállsz a kocsival? - pillantottam rá, kedves mosollyal arcomon.
*A nyugodtságot illető megjegyzésre csak kicsit elhúzza a száját, talán még valami savanyú félmosolynak is lehetne nézni. Végül is, csak egy hatalmas tulok akarja felöklelni a fiát, nincs ebben semmi különös. Tényleg, igazából már megszokhatta volna, hogy valami mindig van. Már kezdett is unalmassá válni az élete a kölyök nélkül. A vízipisztolyos megjegyzést szóra sem méltatja, pusztán lő. Érthetően mással van elfoglalva jelenleg. De ugyebár még így is sikerül egyszer eltalálnia Dustin-t, még jó, hogy nem valami keményebb fegyverrel van. Valószínűleg ezért nem lett lövész. Persze most nem ér rá ezen rágódni, vagy sajnálkozni. Egyébként sem sajnálja, ennyi járt neki, amiért ki lett ide rángatva.* - Beléd nem is akartam többet lőni. *Válaszolja immár teljes nyugalommal, szóban. Most már nincs a csatazaj, és viszonylag közel is van, szóval kiabálnia sem kell. Persze, ha még kellett volna lőnie, akkor most már kínosan ügyelt volna rá, hogy ne Dustin legyen a célpont, mert akkor az életben nem hurcolják el ezt a dögöt innen. Mindenesetre leengedi az altatópisztolyt. Amikor pedig már nem is mocorog a mamut, akkor azért odasétál, talpával pedig kicsit megbillenti az állat fejét, csak ellenőrzi, hogy tényleg eszméletlen-e. És igen, amit egy apró, ám megkönnyebbült szusszanással konstatál.* - Na, nyomás. *Tekint a farkasra, komoly képpel a simizgetés hallatán. Érti ő, hogy Dus humoránál van, csak nem értékeli. Persze ez nem olyan komoly utasítás volt, inkább csak ilyen atyai feddés. Épp csak meg akarja kicsit sürgetni a másikat, mert speciel ő nem ér rá egész nap, ébredező bivalyokat furikázni. Amikor aztán Dus visszaér, még mindig az alvó tulokkal szemez. Persze észleli, hogy a kölyök itt van és végzett, főleg, amikor már a hátán van a másik keze.* - Ajánlom, hogy ne ess össze nekem út közben, mert akkor itt hagylak vele. Egyébként pedig megérdemelted. *Az utóbbi megjegyzés már nem tűnik olyan véresen komolynak, mintha halvány, kis gonosz mosoly is megjelenne a szája szegletében. Baromira meg van elégedve a bénázásával. Majd szépen megindul vissza a kocsijához. Alig telik bele pár perc, már szép tolatásban meg is jelenik az ösvényen a kocsi, egészen a heverő állatig sikerül eltolatnia. Mondjuk jó lenne, ha Dustin jelezné, hogy mikor álljon meg, hiszen pontos tapasztalatai lehetnek az apja parkolási képességeiről. Majd persze kiszáll a kocsiból, hátrasétál és lenyitja a plató hátulját, hogy fel tudják dobni a bivalyt.* - Komolyan nem értem egyébként hogy csinálod. Ha valami történik, akkor neked biztos ott kell lenned. Egyáltalán, hogy élted túl az elmúlt ötven évet? *Hangja kicsit sem tűnik felháborodottnak, pusztán kijelent és kérdez a maga kissé unott hangvételével, amit persze Dustin már rég megszokhatott. Közben persze, ha már Dustin mozdul, akkor ő is hajol és a fejénél a bivaly alá nyúl. Még jó, hogy farkasok, így azért van rá esély, hogy ketten feltegyék ezt a dögöt, mert különben daru kéne.
Hát, mertem remélni, hogy engem nem direkt akart eltalálni. De azért örülök, hogy ezt ki is fejtette. Noha, nem volt lényeges, hiszen tudtam, hogy nem ez a célja. Így sült el. Mindegy, most már totálisan. Meg kell birkózni a tudattal, hogy lassan, de biztosan olyan leszek, mint aki széttolta az agyát hallucinogén anyagokkal. Ezt a kezdeti hatást pedig visszafelé már kezdtem is érezni, amint elhomályosult kicsit a látásom, és még imbolyogtam is némileg. - Meg ám. Igazi kitüntetés ez számomra. És ne aggódj, a te fiad vagyok, ilyen könnyen nem adom meg magam, hogy összeessek idő előtt. - vigyorodtam el kedélyesen, hiszen tudtam, hogy még ha erősen komolyan is próbálná előadni, akkor sem kell a szívemre vennem a szavakat. Az pedig, hogy elvágódjak, mielőtt elindulnánk, tényleg esélytelen volt, ezzel pedig ő is tisztában kellett legyen. Ismer mint a rossz pénzt, nem adom fel soha. Amint José elindult a kocsihoz, úgy átpillantottam a földön pihegő dögre. Ugyan kapott eleget az altatóból, de nem örülnék neki, ha véletlen mégis csak magához kívánna térni. Így inkább fokozottan figyeltem, amennyire még látni véltem. Közben a Jeep erősen közeledett, én pedig a kellő pillanatban, sőt már előtte intettem apámnak, hogy lassítson, mielőtt még ránk hajt. Vezetni tud, ez tény. Parkolni már kevésbé, legalábbis ahogy eddig ismertem. - Ezt azért cáfolnám. De tény, hogy sok esetben hamarabb megtalál a baj, mint hogy ráleljek magamtól. - na nem mintha keresném, köszönöm, megvagyok nélküle. - A válasz pedig egyszerű. Rossz irányba haladtam a zűr felé vezető úton. És szerencsémre téged találtalak meg, nem azt. Amúgy, az ötven év alatt főként csak utaztam, sok időm nem lett volna bajba sodorni magamat. - mosolyodtam el, ráfogva a tulok hátsó oldalára, megvárva, míg José is ekképpen tesz. Mondhatnám, hogy könnyen elbírtuk, de azért ez az állat van vagy egy tonna. Mindenesetre nem fogott ki rajtunk, egyrészt, mert ennél azért mindketten erőteljesebbek vagyunk, másfelől pedig még meg van bennünk az összedolgozás harmóniája. Legalábbis úgy fest, hiszen egészen hamar feltettük a minimamutot a platóra, majdnem zökkenő mentesen. Némi koordinációs hibám volt, de csak a nyugtató lövedék kezdett bennem fortyogni. Végül, amennyiben apám is megindult, úgy én is bevágódtam a kocsiba, az anyós ülésre, hogy elhagyhassuk a területet. - Te, Padre. Azt mondd meg, mi a fenét mondunk, hogy tettük fel a platóra? - nevettem el magam halkan, kérdőn pillantva apámra. Volt elképzelésem, de azért nem árt, ha közös nótát fújunk, amint bevittük az állatkertbe. Legalábbis gondolom, oda szállítjuk vissza. Ha csak... - Egyáltalán hova visszük? Vissza a feladónak, vagy más ötleted van? -csúsztam lejjebb az ülésen, kezemben eljátszva a biztonsági övvel. Mintha már azt sem látnám egészen jól, ha jobban belegondolok. Kevésbé volt éles, és ezt csak erősítette bennem az, hogy a következő fejmozdulatomnál bizony már nem ment olyan serényen a dolog, hogy Joséra nézzek. - Tudtad, hogy így úgy nézel ki, mint egy túlexponált mókus? Isten bizony, tök jól áll. - továbbra is nevettem, igaz már mintha hülyeségeket beszélnék. De egyelőre nem tűnt fel... Gondolom az öregnek annál inkább. Könyökömet feltoltam az oldal kapaszkodóra, de azon nyomban meg is csúsztam rajta, és majdnem befejeltem a műszer falat. - Azt hiszem, jobb, ha nem mocorgok. - vontam oldalra számat, melyből végül egy idétlen vigyor rajzolódott ki. Igyekeztem a továbbiakban nem fel hívni magamra a figyelmet, és csendben maradni, rezzenéstelenül. Csupán a fejem csuklott előre néha, ahogy tartani próbáltam, míg nem megérkeztünk a célba...
Kezdőlap
/
