Megint az évszám bukkan fel a fejemben. 1817. 1807. 1817… Számolni kezdek. Jó rég volt. Stephen látta… Akkor ő… Ez azt jelenti, hogy… Egek… A tények lassan peregnek le agyam mélyebb bugyraiba. Egyszerre akarnának berobbanni, de úgy képtelen lennék felfogni és megérteni azt, ami most történik. Stephen ott volt. Ott… Ezek szerint ő most… többszáz éves. Mint Duncan MacLeod, a hegylakó. Létezhet ilyesmi? Ha valóban igaz, amit mond… Félnem kéne? Tőle? Vagy mitől? Még mindig győzködöm magam, hogy Stephennek nincs oka szórakoznia ilyesmivel. Kavarognak az érzéseim, a gondolataimmal együtt. Igyekszek köztük rendet tenni, hogy kibogozzam őket. Hinni akarok neki. De rohadt nehéz. Nem Stephen miatt, mert nincs okom kételkedni a szavaiban. Egyszerűen ez csak a racionális elme átka. Teljes gőzerővel meg akar arról győzni, hogy ez egy vicc, egy átverés, egy mese, egy álom, amiből mindjárt felébredek. De ott van az a másik hang a fejemben, aminek az igazát a testem is alátámassza. A lábaim megremegnek, a szívem zakatol, az arcom lángol. Stephen minden szava a valóságot fedi. Az ölelése a legjobbkor ér. Ha nem ölel meg, és ha nem lenne a korlát, lehet, hogy összeesek. Szembefordulok vele és köré fonom a karjaimat. A homlokomat a mellkasának döntöm, és csak nézek magam elé. Vérfarkas. Kondul meg újra és újra bennem Stephen hangja, ahogy azt mondja; ő egy vérfarkas. Hihetetlen. Ilyen… tényleg létezhet? Az összes közös ügyünk, a fura körülményeikkel együtt, Wright regénye... Mély lélegzetekkel veszem a levegőt. Nem szólok. Csak hallgatok némán. Vadul dolgoznak az eszem fogaskerekei. És belém lát? Észleli az érzéseimet? Hű! Hű... Az emlékeim visszaröpítenek a kezdetekhez. - Sparky nyakörve… Daniel tette, igaz? Daniel… Ő is... – nyögöm a felismerés súlya alatt. Ezért volt ott Stephen a benzinkút mögött, hogy eltakarítsa a nyomokat. Az elmémet ellepik a sűrű egymásutánban villódzó képek. Magam előtt látom, ahogy Daniel csimbókos, véres feje leesik a fenyő tetejéről. - Az erdőben… Te kaptad el… - folytatom elhaló hangon. Nem kell, hogy Stephen válaszoljon. – Te voltál… Felemelem a pillantásom a párom arcára. Hatalmas, tányérnyi szemekkel meredek rá. - A raktárépületben is… mikor elraboltak… ott is Te voltál. Te mentettél meg… és én nem tudtam…. Azóta kerestem az illetőt, hogy megköszönjem neki. Te voltál… Aztán Stephen közli, hogy abban a bárosban született, ahova elvitt kirándulni. Ha ezt akkor tudom… Már értem miért volt úgy elvarázsolva, miért volt olyan boldog, hogy azokat az utcákat járja. A valós korára is fény derül. 314… Jézusom. Na, ezt a korkülönbséget űbereljék mások. Nevetni lenne kedvem, de valami nem engedi. Ez egyszerre túl sok, feszíti a mellkasom. - Akkor… amit Wright írt, minden igaz? Minden? – pislogok rá fel a karjai közül. A kérdések és a következtetések elárasztanak. Vajon mit vállalt azzal, hogy elmondta nekem az igazat és leleplezte magát, a „fajtársaival” együtt? Megteheti ezt? Ők ehhez mit fognak szólni? Összeszorítom az ajkaimat, majd hirtelen eléjük kapom az ujjaimat. - Én ezen nem tudok segíteni, de… - mondom remegő hangon, miközben könnyek gyűlnek a szemembe. – Szeretlek. Nagyon szeretlek. Mindennél jobban. A könnycseppek végiggördülnek az arcomon, ahogy bevallom, és ahogy szabadjára engedem az érzéseimet. Olyan felszabadító. Nem várok semmire. Odafúrom az arcomat Stephenéhez és megcsókolom. Forróbban, mint valaha. - Szeretlek… - suttogom a szájára, és innen, közelről nézek a szemeibe. Én mondtam ki előbb, de ebből nem fogok ügyet csinálni. Gyengéden megsimítom az arcát. - …az sem érdekel, ha egy alien vagy egy szomszédos galaxisból. Stephen a legféltettebb titkát osztja meg velem. Ezek után hogy lennék képes mást érezni, mint amit iránta érzek? Még mindig ugyanaz a férfi számomra, aki eddig volt. Vagyis majdnem. A róla alkotott kép több lett. Teljes. Azt hiszem. De kell még idő, hogy rendesen feldolgozzam az információt. Felsóhajtok. - Most mi lesz?... Velünk. Nem lesz bajod belőle, hogy leleplezted magad? Nem nézik rossz szemmel? Ha Stephen nem bízna bennem, nem árulta volna el. Én biztosan nem beszélem ki. Jó helyen marad a titka. Lassacskán elpárolog a megilletődöttségem. A szám képes megint vigyorra görbülni. - Szóval 314. Baromi nagy szülinapi torta kell, hogy ennyi gyertya ráférjen. ...Vénember. – döngöm enyhe gúnnyal. – Akkor megnyugodtam, hogy nem az én eszem ment el… Feltűnt; valahányszor teliholdas éjszaka van kilátásban, sosem találkozunk. Mióta ezt a tendenciát kiszúrtam, megszállottként kezdtem figyelni a naptárat, és már előre tudtam, hogy úgyis programod lesz azokra az estékre…
Ahogy Nia lelke dacol a tudattal, hogy igaz, amit hall, én is újraélem az első napomat a beharapás után. Haldoklónak éreztem magam és már meg is kellett volna halnom. Az a kopaszodó pedig ott állt és fura dolgokat mondogatott. Aztán megtörtént az átválzozás és el kellett fogadnom, hogy amit az erdőben láttam, az valóság, aminek én is a részévé váltam. Utána derült ki, milyenek valójában a vérfarkasok, honnan erednek, mire képesek. És megdöbbentő volt. Én egy tragédiával csöppentem bele, Justine elvesztésével, Nia szerencsésebb. Nagyon remélem, hogy ebből nem lesz veszteség és nem itt csukja be az ajtót előttem. Gondolom, most átgondolja az apró részleteket, a sötét foltokat az esetekben. Mindig akadt valami hihetetlen magyarázat, amit jobb híján be lehetett adni a rendőröknek. De ő sejtette, hogy más a valóság. Most már mindent megérthet. Nem rágom a szájába. Ha kell, részletesen elmondom, de nem rohanom le rögtön. Így is elég tömény, amit végig kell küldeni az érzelmei között és fel vannak bolydulva rendesen. És dolgozik is az az okos fej. Sorjáznak a részletek, ahogy összeáll benne a teljes kép. - Igen. Éreztem a szagát mindhárom helyen és meg akartam állítani, mielőtt több bajt csinál. Nem volt más választás, az ő elméje az éptől nagyon messze állt. Megerősítem, hogy amire rájött, igaz. A folyóparti raktárban történtek után egy angyalt emlegetett. Kicsit tévedett. Nem angyal volt az, hanem egy vérfarkas, aki védte a kedvesét. Én is a szemébe nézek és megint a haját kezdem simogatni. Nehéz emlékeket idéz fel, talán a legszörnyűbbeket. A fogvatartása idejét és azt a látványt, ami fogadta, mikor kiszabadulhatott. - Sokat segítettél ott azzal, hogy kapcsolgattad a villanyt - vetek fel egy részletet, amit csak az tudhat, aki segített rajta a raktárban. Erről nem beszéltünk, annyira jelentéktelen apróság volt, hogy nem említette. Ha voltak is kétségei, most már nem lehetnek. El kell hinnie. Én érzem, mennyire megterhelő számára mindez, de megragadta a lényeget. Azt, hogy mennyit jelent nekem az, ami vagyok, a farkaslét és a farkastársadalom és hogy megtiszteltem őt ezzel a titokkal. A legnagyobb titkommal. Úgy érzem, belátja, hogy ez nem holmi bizalmatlanság volt, hanem nagyon kockázatos terület, ingoványos ösvény, amire rá mertem lépni. Érte. Hogy tiszta és teljes legyen a kapcsolatunk, lehúztam az utolsó ablakról is a függönyt és már mindent láthat. - Minden szava igaz. Arthur Lawrence naplójából én magam téptem ki azokat a lapokat, amik erről szóltak. Nem kerülhettek a rendőrség kezére. Védelem és biztonság a fajunk számára. Ez rajzolódik ki a szavaimból és Nia megérti, hogy valós veszélyekről beszéltem. Nem vádol, nem haragszik, hanem segíteni szeretne. És elsírja magát, ahogy leesik, hogy sokkal több rejlik bennem és hogy az a rejtélyes jótevő is én voltam. Majd megzabálom. - Édesem... Én is szeretlek, de tout mon cœur - szólok hozzá franciául. Már megérti, mert jár a tanfolyamra egy ideje. Most pedig azt is tudja, hogy ez a nyelv a legelső és legmélyebb emlékeimet idézi, a legerősebb érzelmeimet hordozza. Az anyanyelvemen nyilvánítom ki, hogy teljes szívemből szeretem őt. A tetteim pedig bizonyítják is. Törölgetem a könnyeit finom mozdulatokkal, az arcát fogva, hüvelykujjal dörzsölgetve a szeme alatti részt, miközben viszonzom a csókját. Szabad. Elengedte a nehéz érzéseket, itt csordogálnak az arcán. Nem láttam még sírni. Most jött el a pillanat, hogy kiadja magából, amit ki kell. Én is a szemeibe nézek, egyikbe, aztán a másikba és mosolygok rá. Nagyon boldoggá tesz, hogy el tudta ezt fogadni. Az ufós megjegyzésre elnevetem magam és ez a feloldódás kacaja. - Csodálatos vagy, Nia! Tényleg rögtön megértetted. Az is sokat segített, hogy együtt éltük meg az ügyek felderítését, nyilván és a könyv is. "A farkasok hallgatnak". Eddig hallgattam, most nyíltam meg. Csak előtte. Kiérdemelte. És már a folytatáson gondolkozik, a következményeken. Hihetetlenül előrelátó és alapos. - Titkokat fogok őrizni ezek után is, de egy huszárvágással. Nem előtted lesz titok az, ami vagyok, hanem a többi farkas előtt lesz titok, hogy te mindent tudsz. Nyilván érted, mennyire fontos ez nekem és ezért megkérlek, hogy egy szót se szólj senkinek. Kicsit hasonló ez a titkosügynökök családi életéhez. Elvileg nem mondhatnának el semmit, de azt csak kevesen bírják ki. Bizalmat szavaznak és kérnek. Nia-ban nem fogok csalódni, ezt tudom. A rendőrségen dolgozik, pontosan ismeri, milyen az, amikor valamit nem szabad elmondani, mert bajok lesznek belőle. Látja a szabályok és kérések értelmét. Jót nevetek azon, hogy vénembernek nevez. Ő megteheti. Tőle ez nem sértés, csak viccféle. Tényleg szép nagy torta lenne. Szeretem a humorát, meg tud nevettetni, pedig nőben ez egész ritka. És észrevette, hogy érdekes módon mindig eltűnök holdtöltekor. - És mit fundáltál ki ebből? Mertél erre gondolni? Amúgy nem csak teliholdkor van átváltozás. Az én koromban már bármikor megy. Amikor nem sajnálom a ruházatomat, mert az bizony szétszakad olyankor - mesélem el újabb nevetéssel és szorosan magamhoz ölelem. Hát átmentünk ezen a meredek szurdokon, egymás kezét fogva és épségben értünk ki. Még friss, újra és újra át fogja gondolni. Kérdéseket fog feltenni, lassacskán majd elmondja, ami az eszébe jut még. Én pedig továbbra is ott fogok állni és már a legnagyobb nyíltsággal felelek. Nem lesz több para ilyen Bart-félék miatt. Már nem fognak újat mondani. Igaza lett. Próbára tettem a bizalmát és ezt a próbát is kiállta. Keményebb a legerősebb fémnél vagy a meteoritoknál. - Mon amour, el sem tudod képzelni, mekkora megkönnyebbülés, hogy elmondhattam és hogy el tudtad fogadni!
A villany a raktárban… Most már semmi kétség, tényleg Stephen járt ott. Egyszerre tudnék sírni és nevetni. Vagyis, szinte ez történik. Régen éreztem ennyi mindent egyszerre, talán még soha. És ennyire összezavarodva sem voltam még. Nem emlékszem, hogy bármi meg tudott lepni ennyire, mint Stephen titka. - Köszönöm, hogy elmondtad. – mérhetetlenül hálás vagyok érte, amiért Stephen megajándékozott a bizalmával. Nem szándékozom eljátszani. - Hallgatni fogok, a szavamat adom. Tudom milyen titkot tartani. Őrzök eleget. Ott vannak a munkahelyi ügyek, és a családon belüliek is. Ez, amiről Stephen lerántotta a leplet, pedig különösen fontos és érzékeny. Nem csak őt érinti, hanem sokak életét is. Tisztában vagyok a dolog nagyságával, és a titok ismeretével járó felelősséggel. Ahogy az agyam kezdi felfogni az egészet, és ahogy szép sorjában minden a helyére kerül, átlátom a helyzetet és az eddigi eseményeket. Rögtön megérteni? - Mit is??? – kérdezem kissé kábán, a hallottaktól, a szerelmes csóktól, úgy érzem magam, mint akit jól fejbe vágtak. Persze csak viccelek Stephennel, nem kell még egyszer elmagyaráznia semmit. A könnyeim maradékát gyorsan letörlöm az arcomról. - Ha most ezek után bezenged, hogy mindez kamu, és csak szivattál, én nem tudom mit csinálok veled. – magyarázom kissé zsörtölődve, mégis kihallatszik a hangomból, hogy egy vigyor lesz a vége. Nem is állok ellen neki. - Hülyeségből eljátszottam a gondolattal, hogy Wright-nak igaza lehet, és vérfarkas vagy. – vallom be most már megkönnyebbülten heherészve. Persze akkor nem gondoltam komolyan, csak szórakoztam. Erre tessék. - Emlékszem, ott a hegyi nyaralóban befigyelt nálam az egy bolond 100-at csinál effektus. Wright meggyőzőereje hatott rám. Hajlottam arra, hogy higgyek neki… Aztán, mégis a tiedének estem áldozatul, mert teljesen elaltattad a gyanúm. Bammeg… Jó vagy. – dünnyögöm halvány mosollyal. Még azért javában tart nálam a döbbenet, de legalább képes vagyok gondolkodni. - A te korodban… - ismétlem meg Stephen szavait, aztán kibukik belőlem egy röpke kacaj. - Felvágós! Az ölelése biztonságából pislogok fel rá. – Eeezt még eltart egy ideig megemésztenem, hogy az a 20 év köztünk valójában 289. Ha jól számolom… Sokszor néztek már escortnak, vagy luxuspillének Stephen mellett. És ez máig megesik. Nem mintha törődnék mások véleményével. De ez a 289 év különbség… Hihetetlen az egész. Ha nem Stephenről lenne szó, biztos, hogy nem venném be. Remek. A pasim egy vérfarkas. Lassan eljutok odáig is, hogy megértsem, embereket ölnek. Ki tudja Stephen hánnyal végzett. Láttam kegyetlenkedni a Lilith birtokon. Valahogy azon sem szörnyedtem el. Én sem vagyok angyal, vér tapad a kezemhez. Semmi jogom nincs elítélni a hajdani tetteiért, vagy azért, aki. Kedvem lenne megköszönni Wright-nak a művét. Beillik egy tankönyvnek is. Ha nem írja meg, ez a beszélgetés itt a hajótetőn talán nem így zajlik és nem így végződik. Talán merőben máshogy gondolkodnék a misztikus lényekről. Azt viszont ösztönösen értem, hogy joguk van a léthez. Ugyanúgy, mint bárkinek, vagy bárminek. Én ezt egyetlen másodpercig sem vitatom. Ha léteznek, a természetnek célja van velük. A természet nem pazarol, és sosem téved. Tudja, mit miért teremt. Emlékszem Stephen pár perccel ezelőtti szavaira: „A ragadozók okoznak bajokat.” Az ember nem? Mi halandók talán különbek vagyunk? Hatalmasat sóhajtok. - Már bocsi, hogy megkérdezem, deee… köze van ennek ahhoz, hogy annyira bírod a lepedőgyűrést? – sandítok somolyogva Stephenre. Jah. Az is feltűnt milyen strapabíró ilyen téren. Lehet, ez alap nála. Egy pillanatra átsuhan bennem, hogy ő nagyon hosszú életet fog élni, én viszont megöregszem. Azért nem szaladok annyira előre az időben, mert még van néhány évtizedem, és ha ügyes vagyok, még jól is nézhetek ki. Áh! Egyelőre ezt a témát elnapolom. Inkább élvezem a párom társaságát. Neki sem lehetett könnyű elmondani mindezt, de megtette. Látom rajta a valós megkönnyebbülést a pozitív fogadtatást illetően. - Biztos voltak mások is, akik előtt feltártad a titkod az elmúlt... párszáz évben. Ők mit szóltak?... - szelíd mosoly játszik az arcomon. -...Azok a nők az életedben, akiknek bevallottad, úgy mint most nekem. Tényleg érdekel.
Ezen a szakadékon át kellett kelni, az érzelmek zavaros tengerén áthajózni, hogy utána emelt fővel nézhessünk egymásra. És megcsináltuk. Csodás nő az én párom, megértette, mit jelent ez nekem és felfogta a lényeget. A részleteket majd apránként fogja, ahogy egyik következik a másikból, de a fő vezérszál megvan. - Én pedig köszönöm, hogy megértesz. Bízom benned, hiszen tudsz titkot tartani. Efelől nincs kétségem. Jót nevetek a szándékos értetlenségén, hogy úgy tesz, mintha semmit nem értett volna az egészből. Azzal lepne meg. Nem a nehéz felfogásáról híres. És a nevetésem folytatódik, mikor eljátszik a gondolattal, hogy mostanra tartogattam a gyilkos poént, miszerint csak vicceltem. Kegyetlen poénnak jó lenne, természetesen nem ellene, hanem valami kellemetlenkedő személlyel szemben. Bár ilyet nem szoktam alkalmazni. Ha gyötörni akarok, nem viccel teszem. - Elismerem, karizmatikus az a pasas és úgy tud beszélni, hogy szinte bárkit meggyőz. Ezért is olyan kiváló művész. Egy erős jellem az a zseniális író, láttam rajta. Nia pedig küzdött a gondolat ellen. Nem tudom, mennyi energiáját vette el ez a harc, de most azokat már felszabadíthatja és hasznos célokra fordíthatja. Csak mosolygok, mikor bevallja, hogy érti, megvezettem. - Volt időm kitanulni a színészetet - felelem egy cinkos mosollyal. Hja, a kor olyan dolog, amiben egyik ember nem tudja utolérni a másikat. Soha. Sokan szeretnek is ezzel felvágni, mintha önmagában érdem lenne. Én inkább azt ismerem el a magas korban, amit elért odáig az ember. Saját magamat is így látom. Lehetnék buta és lusta vérfarkas is 314 évesen. A nevetésből tudom, hogy nem komoly a gondolat és én is eldörmögök egy kis kacajt. Gondolatok tömkelege érződik, de vád az nincs. Nia is ölt embert, azt az őrült szektavezér milliomos nőt. Ösztönből cselekedett ő is, bosszúvágyból. Meg lehetett volna kímélni Lilith-et és lecsukatni, de megölte. Mert kívánta a halálát. Ez és a könyv, a közös ügyeink olyan képességet adtak neki, amivel egyik nőm se rendelkezett, akiknek elmondtam. Már sokszor leszögeztem magamban, hogy Nia mennyire különleges és én mennyire szerencsés vagyok vele, most újra megerősödik ez a vélekedés. Nem is vélekedés, ez tény. - Kérdezz nyugodtan! Bármit. Nem szeretnék már semmit eltitkolni előled - szólok közbe, mikor szabadkozik a kíváncsisága miatt. Tudom, mennyire ki akar deríteni mindent és az én esetemben természetes, hogy mindez sokkal inkább igaz. A kérdésére egy kaján mosollyal felelek: - Igen, sokkal jobban bírom a fizikai megterhelést. Azt a kellemes fajtáját is. A testem még órákig bírta volna minden esetben, de nem panaszkodom. Nia nagyon is jól teljesített és addig kell csinálni, amíg jólesik. Amíg az érzelmeket és a testet egybe tudjuk hangolni, addig sokkal jobb, mint egy szokásos numera. Vele pedig megvan ez a harmónia. - Nem voltak sokan. Két ilyen eset volt. Az első elmenekült és a marseilles-i tébolydában végezte. Akkor még így hívták az elmegyógyintézetet. Aztán volt egy Québec-ban, Marie Hopkinson, ő megrémült és félt egy ideig, hónapokig, de erősebb volt a kötődés, mint a negatív érzelmei és végül megértette, elfogadta. Nia-n kívül ezt a két nőt tiszteltem meg a legféltettebb titkom felfedésével. A többiek előtt rejtve maradt minden. Előfordult, hogy ráment egy kapcsolat titkokra, még úgy is, hogy mindig volt magyarázatom. Elhittek mindent, csak nem szerették az eltűnéseimet és az inkognitómat. Így sokkal jobb, de ki kellett érdemelni. Nia-ról ismét a partra pillantok, mert most egy egész más, szokatlan erdőség mellett haladunk el. Égbenyúló fenyőfák és a víz mellett homokos rész, ahol egy csapatnyi hód szorgoskodik. Rohangálnak a vár körül, amit építettek. Néhány kisebb is van köztük, ők bizonytalanabbak, tanakodnak, merre induljanak. A többiek a vízben úszkálnak vagy gyűjtik a cuccokat a vízközelben. Mutatom is Nia-nak, biztos tetszeni fog neki. - Figyeld a kis családot!
Titoktartás? Én ne tudnám mi az? Sunyin elmosolyodom. Emlékszem azokra az időkre, amikor Huston hadnagy előtt mekkorákat hallgattam Stephen közreműködéseiről. Arról meg főleg, hogy járunk. - Tulajdonképpen, még profitálhatsz is a kapcsolatunkból. – kacsintok Stephenre cinkosan. Tudom, nem ezért tart, de úgy érzem, tudnia kell, számíthat rám bármiben. – Most, hogy már nem kell béna fedősztorikkal kábítanod, és ha olyan ügy adódik, ami titeket érint… a legjobb helyen dolgozom, hogy nyomokat takarítsak el, vagy bármi. Ha akkora gáz van, csak egy szavadba kerül, és segítek. Stephenért gondolkodás nélkül megteszem, ez nem kérdés. Hm… Feltűnt már néhány fura történés eddig is a rendőrségen. Biztosan megvannak az erre specializálódott beépített embereik, akik „takarítanak”. Most legalább leesett, hogy nem csak hallucináltam a nyakörv körüli hisztériát, főleg, ami a genetikai eredmények hirtelen megváltozását illeti. Ez csak egy példa. Tűntek már el egyéb hivatalos okmányok, bizonyítékok a raktárból, íródtak át vallomások, változtak meg adatok, és még sorolhatnám. Én ezekről nem is tudhatnék fantomkép-rajzolóként, de semmi sem kerüli a figyelmem. Akkor meg pláne nem, ha belematatok dolgokba. Nem tart semeddig a tilosban járni. Valahogy vonzó túllépni a határainkon. - Sajnáltam Wright-ot. Kis híján becsavarodott, hogy senki nem hisz neki. Ha tudná… - vigyorodom el. Azóta a művészúr lehiggadt, de még megérheti azt az időt, hogy kedvéére „Én megmondtam!”-ozhat. Egyszer talán felnő a világ ahhoz, hogy megtudja a teljes igazságot, de az nem mostanában lesz. Az emberiség még nem elég nyitott és fogékony. Egy ilyen tény elfogadásához érzelmileg és szellemileg is érettnek kell lenni. Azt hiszem, ez lesz a következő evolúciós lépcső az emberiség történelmében. Vád? Hogyan is vádolhatnám Stephent bármiért. Megöltem Lilithet. Gondolkodás nélkül cselekedtem, és a mai napig nincs miatta bűntudatom. Soha nem is volt. Újra megtenném. Gyűlöltem azt a nőt, és nem akartam, hogy apámnak bármi köze legyen hozzá. Nem akartam esélyt adni arra, hogy megfertőzze őt is a beteg dolgaival. Ezen túl pedig rengeteg szörnyűséget követett el, sőt, újakra készült. Megölette volna Stephent, hogy aztán mumifikáltassa, és… Borzalom. A halálával ki tudja hány élet menekült meg. A börtön enyhe büntetés lett volna számára, így legalább a világ csak egy kellemesebb hely lett nélküle. Ha újjászületésre adná a fejét, legközelebb kétszer meggondolja milyen célokat válasszon és kinek az apjával tötyköljön. Apám csak annyit tud, hogy megfordultam a birtokon, azt nem tudja, hogy én vagyok a szeretője gyilkosa. Nini. Újabb titkok. Neki is megvannak a sajátjai előttem. De mindketten íratlan fogadalmat tettünk: békén hagyjuk egymást. A következő csaját talán már nem nyírom ki. Na, jó. Csak vicc. Stephenre mosolygom. - Nem is kell semmit eltitkolnod. – bíztatom. Ezek után nem tudom elképzelni, hogy bármi közénk állhatna, vagy bármi megrengetné a belé vetett bizalmam. - Egyszer majd… megmutatod? – tudakolom tágra nyílt szemekkel meredve rá. Lehalkítom a hangom, hogy kizárólag ő hallja, noha egy árva lélek nincs itt rajtunk kívül. – Hogy milyen a farkasod? Nem azért kérem, mert nem hiszek Stephennek és bizonyítékért verem az asztalt. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok erre az oldalára is. Nyilván nem most, nem itt. - Láthatom valamikor? – kérdezem óvatosan. – Szeretném… Valahogy lázba hoz a gondolat, de ha jobban magamba nézek, vonz, hogy a páromban egy… vadállat rejtőzik. Egy vérfarkas. Minden normális ember visítva rohanna messzire, erre nekem még tetszik is a helyzet. Tessék. Stephen megerősíti. Az egykori barátnőinek egyike a diliházban végezte. Szerintem én a sitten előbb fogom. Hehehe… Akárhogy is. Értem, hogy ezek a nők roppant fontos szerepet tölthettek be a párom életében, ha előttük is kitárulkozott. Örülök, hogy a szerencsés nyertesek egyike lehetek. Nem volt sétagalopp, de eljutottunk idáig. A fenyőfák felé fordítom a tekintetem, és megpillantom a ténykedő hódokat. Nagyon édesek. A látványuk elérzékenyült mosolyt csal az arcomra. Elnézem őket, majd ismét Stephenre nézek. - Volt valaha családod? Feleséged és gyerekeid? Wright könyvéből tudom, hogy a vérfarkasoknál az utódnemzés kissé eltér a halandó szokásoktól. - Van… - gondolkodóba esem. A megfelelő szót keresem, azt, ahogy Wright nevezte. – kölyköd? Vagy volt? Remélem az indiánfalu még nagyon messze van, mert most képtelen lennék odafigyelni az idegenvezetőre meg a többi turistára. Teljesen más dolgok foglalkoztatnak.
- Köszi! Lehet, hogy élek majd vele. Persze vannak nekünk Őrzőink is, akikkel lehet tárgyalni és nagyon jók a nyomok eltüntetésében, mert az emberi képességek, kapcsolatok mellett a mágia is segíti őket. Lawrence-ék orvosát is ők keresték meg és vitték biztos helyre, ahol nem érik utol az "árnyak". Majd erről is beszélek Nia-nak később, nem lehet mindent egyszerre a nyakába zúdítani. Azért azt nem mondanám, hogy bénák voltak a fedősztorik, amiket kitaláltam. Sikerült elhitetni, hogy igazak, de nem Nia lenne, ha nem csapott volna le a legapróbb részletre, ami nem illik a képbe. A sejtelmeinek most már helyet adhat és kérdezhet nyugodtan. Kérdez is és nagyon örülök ennek. Bátor, megküzd a tudattal és érdeklődik. - Azért van erő Wright-ban. Nem bolondult bele, tudott logikus döntést hozni. Csak a poharat nem tudta letenni. Bár lehet, hogy Amanda már ezt is elérte nála. Vagy inkább együtt isznak. Azt Nia intézte el, hogy az írónak legyen valakije. Beépült a night clubba. Mekkora bátorság volt az is! Fogdosták, incselkedtek vele, ő pedig simán leszerelt mindenkit és beszervezte az egyik csajt Wright mellé. Büszke vagyok rá. Én nem kergetek olyan ábrándokat, hogy a világ valaha befogad minket. Ha valaki előállna ezzel, következnének a nagy megfejtések, hogy számítógépes programmal csinálta, bűvésztrükk és így tovább. Aztán ha mégis elhinnék, hajtóvadászat jönne. Nem kell ez. Maradjunk a sötétben, ahogy eddig is. - Persze! Holnap este megláthatod. Addig is egy kis ízelítőt tudok adni. Ezzel felhasználom a sebességemet és hátralépek egy métert olyan gyorsan, ahogy ember nem tud, a leggyorsabb, legképzettebb harcművész se. Aztán vissza és megint ott vagyok Nia előtt, hogy együtt nézzük a hódokat. Tudtam, hogy ő nem bolondulna meg ettől. A lelke stabil, komoly alapokat kapott az apjától. Nem is tudom, képes lenne-e őt megőrjíteni bármi. Nem is szeretnék ilyet látni. Ami azt illeti, Marie is vonzódott valahogy a bestiámhoz, mikor már kibékültünk. A férfierő egy újabb fokát látta benne. Ő is kért, hogy mutassam meg és ahogy rávicsorogtam a fekete farkasommal, újra megijedt. Hiába, a szavaknál rméisztőbb a látvány. Nem húztam sokáig, visszaalakultam, hogy megnyugtassam. Aztán a többi formámat is megláthatta, a félfarkast és a teljes humanoid farkast. Ezek után már minden rendben volt. Egy szobában tartózkodott a szörnyeteggel és látta, hogy nem bántja. Beköszöntöttek a békeidők és ahogy a mesében, boldogan éltünk, amíg meg nem halt. Nem haraptam be. Nem akartam és ő se. - Az első nő, akit el akartam venni, Justine, még Franciaországban meghalt. Utána nem mertem annyira elkötelezni magam, sok idő kellett. Marie lett a feleségem a XIX. században. Gyermeket mi nehezen nemzünk. Vele akartunk utódot, de nem sikerült. Bevallom, mára már nincsenek ilyen céljaim. Emlékszem, mennyire megviselte az aszonyt, hogy nem lehet gyereke. Legalábbis tőlem nem, mástól pedig nem akart. Hűséges volt, ahogy én is hozzá. Lemondott a gyereknevelésről is értem. Persze a barátnőinél sokat volt és azok gyerekeivel ritka jól bánt, sokszor vigyázott rájuk, ha a szülők elutaztak. Megrázom a fejemet Nia második kérdésére. Pontosan levette a szóhasználatot a könyvből. - Még nincs. Tudod, a kölyöknemzésben nekem fontos szempont, hogy erőt tudjak átadni. Ki kellett várni és most már vagyok olyan idős, hogy a legjobb formámban legyek, de még nem öregedtem ki. Úgyhogy ez is a jövő eseményei közé fog tartozni. Szóval ha felbukkan mellettem valaki, akivel különösen sokat fogok foglalkozni, az lesz a kölyköm. De úgyis megtudod majd. Nem is mernék kölyköt bevállalni úgy, hogy még rejtegetem a titkot. Túl komplikált lenne. Én felelősen bánnék vele, elzárnám, hogy ne csináljon bajt se magának, se nekem. Tanítanám, kőkemény szigorral, ahogy engem is neveltek Marseilles-ben. És persze a katonai kiképzést se felejtettem el, az is benne lesz majd. Nia ismerheti majd az illetőt, de ügyelni fogok, hogy semmi bántódása ne essék. De ha már itt tartunk, nekem is van kérdésem. - És ma petite...te eljátszottál már a házasság gondolatával? Vagy az anyasággal? Lehet, hogy korai ezekről beszélni, de nem árt. Jobban megismerjük egymást, még jobban, hiszen ezek nagyon mély gondolatok, amikkel bizony foglalkozni kell. Szerintem egy nőnek természetes, hogy szeretne gyereket, akiről gondoskodhat és férjet, aki róla gondoskodik. Manapság sokan nem ezt állítják, de a vágyuk ott rejtőzik elfojtva. Veszik a tengerimalacokat, macskákat és ezekkel pótolják az anyai ösztöneiket. Az a helyzet, hogy én gyereket nevelni már nem akarok. Nem érzek ehhez türelmet magamban. Egy kölyök az más. Érett, felnőtt ember, akit az élet egy új ösvényére, a vérfarkaslétbe kell bevezetni és sokkal testhezállóbbnak érzem.
Nem feltétlenül kell, hogy a felvilágosodás második hulláma tömegmészárlásba és hisztériába torkolljon. Tudok hinni abban, hogy az emberiség képes egy másirányú jövő felé tartani. - Már holnap este? – csillannak fel a szemeim lelkesen. Le sem tagadhatnám, mennyire lázba hozott vele. Nem hinném, hogy bármitől tartanom kéne. Ha Stephen nem irányítaná biztos kézzel a farkasát, biztosan nem engedné a közelembe. Amit Stephen most mutat, elképesztő. A mozgása, a sebessége, ahogy ellép tőlem, és vissza, emberi szemmel szinte követhetetlen. Minden egyetlen pillanat alatt történik. Szóhoz sem jutok. A szám résnyire nyitva marad, elfelejtem becsukni, ahogy az ismét előttem termő Stephenre pislogok. Miután felfogom mit láttam, óvatosan körbepillantok. Még mindig csak mi ketten vagyunk idefönt. - Hűha! Lekörözöd Supermant. – duruzsolom csibészesen mosolyogva. Különösen izgalmasnak találom ezt az egészet, a titkolózással együtt. A világ, a valóság, amiben olyan biztosak vagyunk nap, mint nap, hirtelen egy teljesen más arcát mutatja felénk, és kiderül, sokkal többet rejt magában. Ez engem inkább örömmel és elégedettséggel tölt el, mint sem félelemmel és aggodalommal. Bebizonyosodott: csak azért, mert nem látunk valamit, nem biztos, hogy nincs is ott. - Milyen képességeid vannak még? – remélem nem gond, hogy ennyit kérdezek, de szörnyen kiváncsi vagyok. – Nem kell demonstrálnod, csak érdekel. Szóval Stephennek már volt felesége. Ez meg sem lep. 314 év alatt nekem is lett volna. Mármint az ő helyében. Felsóhajtok, ahogy belegondolok. Biztosan nem volt könnyű végignéznie; a szerettei, a szerelmei megöregednek, és végül elragadja őket az elmúlás mellőle. De ez az élet rendje. Nekünk, halandóknak ez adatott. Átlag 70 év. Az, hogy Stephen nem szeretne gyereket, talán szerencsés is ránk nézve, mert én sem akarok. - Kösz. – mosolyodok hálásan Stephenre, amiért elmondja majd, ha lenne kölyke. Igyekszem ezt a kérdést is felnőttként kezelni. Nem fogok féltékenykedni, sem háborogni. Nem követelhetem tőle, hogy tagadja meg önmagát, a természetét. Most még könnyen beszélek, mert nincs ilyesmi kilátásba helyezve, de tartani fogom magam az elhatározásomhoz akkor is, ha meglenne a jelölt. Stephen kérdésére felvonom a fél szemöldököm. Házasság? Gyerek? Nem jövök zavarba. Áh, alig. Érzem, hogy vér szökik az arcomba. Én nem láthatom, de biztos elpirulok. - Igen, azt hiszem a házasságot egyszer kipróbálnám. Már csak a fehér puccos ruci és a buli miatt is. – vallom be vigyorogva. Persze, tudom, hogy a házasság sokkal többet jelent a fehér menyasszonyi ruhánál, de minden lány álmodik erről. Ám ha ebben az életemben nem kötik be a fejem, nem fogok a lelki sír szélére roskadni. Nem hiszem, hogy Stephen célozgatna. Nem látok bele többet a kérdésébe, mint amiért valójában feltette. - Óóó, neeem. Nincsenek ilyen vágyaim. Nem tudnék mit kezdeni egy kis visító poronttyal. – rázom meg a fejem nevetgélve. – Nem lenne hozzá idegrendszerem, se türelmem, hogy nevelgessem, pelenkázzam, etetgessem. Pocsék anya lennék, és önző. – megvonom a vállam. Ez van. Szeretem, hogy oda megyek, ahova akarok, akkor, amikor akarok és azt teszem, amit csak akarok. Az éjszakáim pedig nyugisak, nem sír fel senki. Nekem ez minden pénzt megér. Nem minden nő születik arra, hogy anya legyen. Én biztosan nem. Más gyerekére könnyebb vigyázni. Bármikor le lehet passzolni. De a sajátot??? Hell, no. - Az anyaság kábé olyan közel áll hozzám, mint szót fogadni a hadnagynak. – döngöm heherészve. – Még Lokit sem tudom megnevelni. Nem baj, hogy Stephen előhozakodott a témával. Legalább tiszta vizet öntünk a pohárba. Passzolom, hogy az évek alatt változom-e annyit, hogy megérjek az anyaság feladatára, és megszülessen bennem a vágy egy gyerekre, de most határozottan nem akarok. Amennyire elrettent a felelőssége, annyira biztos vagyok benne; nem mostanában szeretnék anya lenni. Nekem nagyon jó úgy minden, ahogy most van. Szeretem az életem és elégedett vagyok vele. Loki egyébként a kóbor szőrmók kutyám, akit az utcáról szedtem össze hónapokkal ezelőtt. Kemény egy szerzet. Némely testőrre allergiás. Bokára megy, de olyan méreggel, hogy tyű! Speciel ezt díjazom benne. A cipőfétisét már kevésbé. Amikor beindul testtőrt tépni, én még uszítom is úgy, hogy apám ne hallja. Esküszöm jobb, mint bármelyik testtőr. Nem bírja elviselni őket a közelemben. De az is lehet, hogy az zavarja bennük, hogy férfiak, és féltékeny. Fene tudja. Érik neki, hogy suliba vigyem délutánonként. Pfff… mint egy gyereket. Stephen tudja, hogy van kutyám. Lövésem sincs hogyan fogadná a páromat. A szombati vacsi idejére be fogom zárni valahova. Mármint Lokit. - Az állatok, a kutyák érzik a benned rejlő farkast? Erről Wright nem írt. Hogyan reagálnak a közeledben? Loki miatt kérdezem. Alapjáraton is elég hisztis.
Összeszorított ajkakkal hunyorogva bólogatok Nia-nak. Ezt a hétvégét közösen töltjük majd a vacsora előtt megkapja a nagy bemutatót. Nem szoktam villogni a képességeimmel, ahogy az előbb mondtam, két száaddal odébb volt, hogy megmutattam egy kívülállónak, akit nem akartam utána megölni. Nekem is új lesz, mármint a közönség, amúgy meg csak azt csinálom, amit szoktam. Ellenőriztem, hogy senki nem láthat meg. Fent csak mi vagyunk, máshonnan pedig nem figyelhetnek. Esetleg a partról, a fák közül valaki, de az meg pislog egyet, hogy jól látott-e és többet nem látja. Már újra csak egy párocska vagyunk a hajó legfelső szintjén, semmi különös. Persze Nia-nak ez nem ilyen közönyös téma, ámul és bámul, mint kisgyerek az első cirkuszi előadáson, amikor az artisták ugrálnak a rudak között. Megint egy képregényes példa. Ja, manapság ezek a mesék. - Minden, ami egy embernek van, csak erősebben. A sebesség, a kitartás, a fizikai erő, az érzékszervek, a gyógyulás. Meg vannak ezek a különböző alakjaim. Átmenet a farkas és az ember között, a de normál szürke farkasnak is kinézhetek. Egymás között tudunk gondolattal kommunikálni. Veled ez nem működik, de azt hiszem, nincs is rá szükség. Mi telepátia nélkül is megértjük egymást, nem igaz? Voltak olyan helyzetek, amikor azért szerettem volna üzenni, de nem tudtam. A megoldást mindig megtaláltuk. A telepátia csak egy bónusz lenne, de tényleg nem kell. Ismerjük egymás rezdüléseit, hogy mit jelent, amikor így áll a másik szája sarka vagy úgy a szeme. - Illetve mindenkinek van egy külön képessége attól függően, hogy melyik családhoz, melyik vérvonalhoz tartozik. Nálam ez az energiák, a szagom elrejtése. Bartnak ugyanez a képessége, ezért nem éreztem meg, mielőtt odajött. Álcázta magát, mintha ember lenne. A magányosoknak való képesség ez. Alethea jutott eszembe, akiről azt hittem, álcázza magát, ezért nem akadtunk rá. Megtehette volna. Én is megtettem Klondike-ban sokáig, aztán egyszer lebuktam és azzal a brigáddal nem volt mód a tárgyalásra. Túléltem azt is, mint még sok mindent. Bizonyos emberek, falkatársak, fajtársak halála megrázott, de egy ideje már nem érzek ilyet. Már senki nem került hozzám annyira közel, hogy földhözvágjon a halála, jó 160-170 éve így van. Kényelmes ez így. Hozzászoktam a halálhoz, azt mondhatom. Életek jönnek és mennek. Most is csak Nia emelkedik ki közülük. A pirulását is imádom, mint mindent, amit produkál. Elnevetem magam, ahogy kislányosan vezeti elő a válaszát. Értem én, hogy az ünneplés, a közös öröm vonzza. Az esküvők vidám események. Én nem céloztam. Ha majd ez fog megfordulni a fejemben, igazán komolyan, akkor emlékezni fogok erre a válaszra. De ez nem most lesz. Ő se erőlteti és én se. Ehhez még több idő kell és esetleg visszatérhetünk rá, amikor már mindent pontosan ért és felfog abból, hogy mi is vagyok és hogyan élek. Én és a fajtám. - Ebben egyetértünk, én is hasonló okok miatt nem vállalnék gyereket. Szeretem az önállóságot. A gyerek tulajdonképpen egy kis főnök, aki parancsol és nem lehet neki ellentmondani. Engem pedig hidegenhagyna, amit akar. Még ha egy gyerek szempontjából nézzük, nem önösen, akkor is jobb, ha ilyen gondolkodással nem vállal az ember gyereket. Nia-val ebben is egy húron pendülünk. Ez a kicsit önző, tevékeny, szabad lélek tetszett meg benne és a hasonlóságnak nagy szerepe van abban, hogy összejöttünk. Klappol minden, már most remek az út és röpke 20 perc múlva majd elérjük az indián falut is a csodás partok között, a hűs vízpárában haladva. - Ó, én tudom, mennyire szeretsz Hustonra hallgatni - felelem és el is nevetem magam. Az amolyan se veled, se nélküled kapcsolat. A hadnagy sok megoldott ügyet köszönhet Nia-nak, de sok fejfájást és idegeskedést is. A szabályokat néha át kell hágni és a kedvenc fantomképrajzolóm meg is teszi. Lokiról mesélt már. Ha minden igaz, jövő szombaton meg is ismerhetem a kis bundást. - Érzik. Megérzik bennem az állatot, ami legtöbbjüknél erősebb is. Grizzlymedvével vagy elefánttal mondjuk még nem próbáltam barátkozni - mesélem el megint felkacagva. Állatkertben voltam már és láttam erősebb állatokat. Nem mindig mutatták, hogy mit gondolnak, de észrevettek. Némelyiket zavartam, másokat nem. - Szerintem ez a természetüktől függ. Vannak kis, harcias csontkollekciók, amiket a szél is elfúj, de nekimennek a rottweilernek is meg a nagyobbak, amik csak lesnek és teljesen nyugodtan szaglásznak körbe. Ha hisztis, szerintem engem is megtámad. Mindenesetre szeretnék vele is találkozni! Aki Nia-nak fontos, azt én szeretném megismerni, legyen egy őrült kakadu vagy egy ilyen vadorzó kóbor kutya.
Hallgatom Stephent, ahogy a képességeiről mesél. Összemosolygok vele. - Nem, tényleg nincs szükségünk telepátiára. – döngöm egyetértve. - Óh, ha Wright ezt tudná, hogy személyesen egy farkassal társalgok, megenné a sárga irigység. Hm… Ki fogok adni egy könyvet „Interjú a vérfarkassal” címen. – nevetek fel. Azt hiszem, megkapnám a magamét. Vagy eltüntetnének, mint a dokit. - Azt mondtad, hogy a doki biztos helyre lett elköltöztetve. A farkasok ezt is megtehetik? – azért ezt furcsállom, hogy idáig elér a kezük és ekkora hatalmuk van. A gyerektémánál megkönnyebbülten sóhajtok fel. Borzalmas lenne, ha egyikünk akarna gyereket, a másikunk meg nem. Abból szakítás lenne, mert aki gyereket szeretne, úgy érezné, a kapcsolatunk nem tart semerre. Még ebben is egyetértünk. - Dettó! – bólogatok lelkesen arra, hogy Stephen szereti az önállóságot. Bakker, nem kell ide gyerek, csak a gond lenne vele. Huston emlegetésén összeszorított ajkakkal kuncogok. A legjobbat még nem is mondtam Stephennek. - Felvetette, hogy menjek rendőrtiszti főiskolára és képeztessem át magam. Azt mondta, akkor legalább legalizálnám, amit művelek. Pf… - vágok fancsali képet. Szóval állatfüggő, hogyan reagál egy vérfarkas közelségére. - Ha mégis grizlikkel haverkodnál, a pillecukrot ne felejtsd! És a propoliszos műlegyet se. – nevetek. Ezeket már tudjuk, hogy szeretik. – Loki szerintem azért fog rád pikkelni, mert pasiból vagy. A testőrökre is ki van akadva, elég, ha csak felém jönnek. Lorenzot bokán harapta. – vonom meg a vállam. A kis bajkeverő sakkban tartja apám embereit. Ezen csak röhögni tudok. Majd megmutatom Stephennek milyen mókás trükkre képes a kutyám. - Ha annyira nem tud majd viselkedni, bezárom valahova. Óh… A harapásról jut eszembe. Pontosan mit jelent ez? Mindegy hol harapsz belé az emberbe? És tényleg a karmolástól is vérfarkassá válhat valaki?
Nia játszadozik itt a szavakkal és rámosolygok. Ő is tudja, hogy ez nem történhet meg és nem komolyan beszél. Az az eset hozott össze minket igazán. Eltöltöttünk egy napot abban a faházban és a zárás...az valami fergeteges volt. A kapcsolatunk pedig tényleg minden próbát kiáll. Még ezt is, a legféltettebb titkom megosztását is jól fogadta. Félelmetesen jól. - Nekünk is vannak kapcsolataink. Vezető helyekre is bejutunk. El se hinnéd, mennyi cégvezető vérfarkas valójában. A dokit viszont egy másik csoport intézte, az Őrzők, akikről meséltem a történelmünkben. Konkrétan felajánlottak neki egy házat valahol a világ végén és olyan nyugdíjkiegészítést, ami még egy ilyen komoly orvosnak is főnyeremény a lottón. Meggyőzték, hogy a biztonsága érdekében van erre és a kísérletek abbahagyására szükség. Ők takarítanak utánunk, ha piszkot csinálunk és mint látod, a harmóniát őrzik. Hogy ember, vérfarkas és Őrző békében tudjon együtt, egy helyen élni hosszú ideig, ez az ő küldetésük. Nia lassan mindent meg fog érteni a világunkból. Lassan, szerintem ez a kulcsszó. Örülök, hogy a gyerekvállalással kapcsolatban is egy véleményen vagyunk. Neki se hiányzik egy bőgőmasina. Nekem egy kölyök vagy kettő azért bele fog férni. Egy felnőtt ember, érett gondolkodású egyén, akit méltónak találok a vérfarkas erőre, a falkatagságra és Eska vérvonalára. - Hehe. Igen, mert eddig is te voltál az, akit zavart, hogy illegálban nyomjuk az akciókat. Nem Huston, áááá... Elnevetem magam a felvetésen. Szerintem amúgy Nia kisujjból kirázna mindent, amit egy ilyen főiskolán kell tanulni. Élesebb az esze a legjobb borotvánál, simán megcsinálná, ha akarná. Én támogatom a tanulást, abszolút, mert látom, hogy könnyű elhelyezkedni, de az én kis caro mio-mnak nincs hiánya semmiben. Ott van egy gazdag papa a háttérben és Nia is jó állással rendelkezik, meg amúgy is feltalálná magát, ha ez egyszer végetérne. - Ja, igen, a titkos receptek, amiket tőled tanultam. Figyelj, ha egyszer fogok egyet, a trófeáját felajánlom, hogy a te szobádat díszítse! Nem hiszem, hogy élne a lehetőséggel. Annál jobban szereti az életet, minthogy ilyeneket gyűjtsön. Én másképp vagyok ezzel. Nem minden az, hogy él valami vagy valaki. Attól még nem kell tisztelni. - Ja, hát ha ilyen diszkriminatív, akkor nincs miről beszélni - mondom neki egy kis nevetéssel megerősítve a cinizmust. Kemény kis dög lehet. Igazi Nia-kutya. - Igen. A csuklyásizomnál szokás harapni, de ez csak tradíció, nincs gyakorlati haszna. A lényeg a szándék, mert ha az nincs meg, sokkal kisebb az esély, hogy átalakul valaki. A mesékben az van, hogy elég egy kis karmolás és kész. Tele lenne a világ velünk, ha ez így menne. Az út további részében még társaloghatunk és én készségesen felelek mindenre, amit párocskám kérdez. Az az egy óra hamar el fog telni és egy ilyen szép tájon érdemes körbejárnunk. Akkor is, ha Nia most ismeri meg a vérfarkas világot és ez jobban érdekli, mint a helyi fenyőgyanta és az, hogy az itteni mókusok fülén hogy áll a bojt. A végén pedig újabb hajókázás következik, amit most már inkább a fűtött belső részen töltenék forró csoki és kávé illata között. Remekül sikerült az a kis kirándulás és minden benne volt, amiről csak álmodhattam. Otthon pedig jön a meglepi kaja, a francia fogás, amit aztán egy kiadós és...khm...bestiális edzéssel fogunk ledolgozni.
Miután múltkor sikerült elcsípnem az egyik sportcsatornán valami műkorcsolya versenyt, eszembe jutott, hogy én annak idején, kiskölyökként milyen sokat jégkoriztam telente, és hogy az mekkora király kikapcsolódás tud lenni! El is döntöttem, hogy rohamos időn belül befektetek egy pár jékoriba, hisz amit annak idején használtam, azt egyrészt már vagy tizenöt-húsz éve kinőttem, másrészt tudja a búbánat, hogy épp hol rágódnak a maradványain a molyok… Bár szeretném azzal áltatni magam, hogy a családom a költözésük során magukkal vitték azt is, akár csak mint emlékbe rólam, de a gyakorlatiasabb felem bizony azt súgja – vitték egy frászt! Az első adandó alkalommal belevágták a szemétbe, aztán már azt is rég elfelejtették, hogy egyáltalán létezett valaha… De sebaj! Nincs, ami eltántorítson a célomtól, így aztán egyik este, kocogás során a Chena felé vettem az irányt, összekötve a kellemeset a hasznossal, ha már azt tervezem, hogy újra jégkorit húzok, keresek megfelelő helyet a gyakorláshoz is. Mert bár tél van, repkednek idekinn a kemény mínuszok, de lévén folyóról van szó, annyira nem lehet biztos benne az ember, hogy kellő vastagságban befagyott mindenhol ahhoz, hogy az ember órákat töltsön el rajta. A kis hibákról nem is beszélve, meg a kutyasétáltatókról, meg a turbékoló túrázó párokról, szóval… kell egy nyugis hely, na! Hogy tovább növeljem a poénfaktort, direkt nem a parton, hanem csak azért is a tó közepén kocogtam, igaz, annyira nem mertem sportolósra venni a figurát, a melegítő felett azért egy vékony kabátot magamra öltöttem, és egy sálat is tekertem a nyakam köré. Oké, hogy mi, vérfarkasok jobban bírjuk a hideget, de na… azért immunisak nem vagyunk rá. Ha véletlenül össze is akadtam egy-egy járókelővel vagy kutyasétáltató alakkal a parton, vidáman integettem nekik, majd haladtam is tovább, mint ha mi sem történt volna, olyan jó kedvem volt, hogy még az sem zavart, ha lököttnek néznek. Így történt az egyik kutyasétáltató lánnyal is, vagyis csak majdnem… ugyanis ahogy megeresztettem egy újabb vidám integetést, hirtelen belém hasított a felismerés, hogy én őt ismerem! Basszus, még egy ismerős arc a fiatalkoromból… Azonban ismerős ide vagy oda, ennek a bevillanásnak sikerült olyan szinten kilendítenie a ritmusból, hogy egy rossz lépés után olyat zakóztam a jégen, hogy azt külső szemlélőként öröm lehetett nézni… Aucs!
Van néhány olyan útvonalunk, ahol szeretünk sétálni Suzyval. A folyóparton még sötétedés után is viszonylag nagy az élet. Sokan jönnek ki sétálni, levezetni az egész napos ülőmunka keltette mozgáshiányt. Nekem erre nincs szükségem, mert nem ülőmunkát végzek.. viszont Suzynak megjár minden este a séta. Reggelente is le szoktam vinni, de akkor kisebb körre, mert valahol neki is el kell végeznie a dolgát. Szobatiszta, megszokta, hogy idekint kell csinálnia. A zsebemben ott lapul néhány nejlontasak, amibe össze tudom kapni, és közeli kukába kidobni, ha rájön. Egyelőre csak sétálunk kényelmes tempóban, és hagyom, hogy megszaglásszon mindent, ami felkeltette a kíváncsiságát. Találkozok néhány ismerős arccal, olyannal is, aki rendszeresen hozzám jár, de csak pár szót váltok velük, mert Suzy húz, jelezve hogy ő inkább sétálna. A folyó vize már tavaly befagyott, de nekem eszembe se jutna rámenni. Kedvelek minden téli sportot, sőt! Lényegében csak a téli sportokat kedvelem, viszont nem vagyok vakmerő, és inkább csak a kijelölt jégkorcsolya pályán szoktam siklani. Épp ezért már a távolból kiszúrom, hogy valaki a folyó jegén… kocog!? Ilyet se látni erre minden nap. Valaki még megállni se tud két lábon úgy a jégen, hogy hasra ne esne, de ez a valaki meg kocog rajta. Ahogy egyre közelebb érünk hozzá a part mentén, úgy nézem meg magamnak még jobban, mert van valami ismerős benne. Talán a mozgása? Nem tudnám eldönteni, de amikor ő is észrevesz, és int nekem, akkor már biztos vagyok benne, hogy az érzés kölcsönös… de még mindig nem ismerem fel így sötétben. Csak azt látom, hogy egy óriásit esik. Fájdalmasan felszisszenek, majd Suzy-ra pillantok, aki felváltva húzogatva fel a szemöldökét, bámulja a jégen kiterült srácot. - Ez nekem fájt, Suzykám. – Szólalok meg, majd óvatosan a jégre lépek, és elindulok a pórul járt srác felé. Suzy óvatosan lépdelve követ, körmei kopognak a jégen. - Hello! Jól vagy!? Nagyon beütötted magad!? – Szólok neki oda, amikor már hallótávolságon belülre kerülünk. Azért a lábam elé is nézek, nem szívesen lépnék vékony jégre. Jeges folyóból eddig még szerencsére nem kellett kihúzni. Egyébként sötétkék szövetkabátot viselek, a hajam kiengedve omlik le hosszan, a fejemen pedig apró pompomos svájci sapkát, szintén sötétkék színben. Ha még nem kelt fel azóta, akkor segítek neki felállni, amennyire tőlem telik. Suzy zavartan bújik el a lábaim mögé, pedig nem szokott félni az idegenektől, inkább mindenkit érdeklődve körbeszaglászik. - Phil Harwell? – Kérdezem meglepetten, amikor felismerem. - Phil, tényleg te vagy az!? – Nevetek fel. - Te jó ég! Mikor is láttalak utoljára? Tizenkét… tizenhárom éve!? – Hogy elrepült az idő, hihetetlen! Nem gondoltam volna, hogy itt látom viszont. - Megismersz? Iris Lance vagyok, Mike Lance húga… - Ő szinte alig változott, én viszont eléggé megváltoztam. Tini lányból nővé értem. Minden voltam, csak nőies nem a középiskola első éveiben. A hajamat röviden… fiúsan hordtam, az arcom ragyás volt a serdülőkori hatalmas pattanások miatt, ráadásul akkor még a divat se érdekelt, szóval nem egyszer esett meg, hogy srácnak néztek. Azóta az ízlésem is sokat változott, a kinézetem is, és én is.
Alapból nincs probléma a jégen kocogással, a jég is elég vastag ahhoz, hogy ne szakadjon be alattam, meg hú is van annyi rajta, hogy ne akarjak minden lépésnél elzakózni, de hát na, a hirtelen felismerés kizökkentett az eddigi lendületemből, aminek meg is lett a végeredménye, kiterültem mint a döglött béka. Naiv ábránd, hogy inkább úgy tesz, mint aki észre sem veszi, és nem jön ide, ugye? Naná, hogy az… Nem, mint ha a lánnyal lenne gondom, csak elég égő így is, ennyi ember előtt ekkorát tanyálni, ha legalább ismeretlenek, akkor annyira nem para a dolog. De ha ismerős is van köztük… na, az már ciki. Ahogy meghallottam, hogy engem szólít, gyorsan összekaptam magam, legalább annyira, hogy felültem a hóban ott, ahol landoltam, fájósan dörzsölgetve hol a halántékomat, hol a derekamat. -Ugyan, ne viccelj, kutya bajom! -erőltettem egy mosolyt a képemre, igaz, ettől megint új belenyilallt a fejembe a fájdalom, hogy a szemem is könnybe lábadt nagy hirtelen. Pislogtam is pár nagyot, még csak az hiányzik, hogy bárki azt higgye, hogy sírok! Isten ments, még csak azt kéne…. -Nah jó… talán egy kissé beütöttem a fejem, de tényleg nem vészes. Túlélem. -nyugtattam meg a lányt, mielőtt még a frászt hoznám rá, ám ahogy kimondja a nevem, ismét elvigyorodok. -Személyesen, bizony. -bólintok óvatosan, majd amikor feldobja a kérdést, hogy mikor találkoztunk utoljára… Hú basszus, jó régen, az ziher. Biztos, hogy több, mint egy évtizede, de mielőtt még nagyon belemehetnék a matekozásba, már be is mutatkozik nekem. -Persze, hogy ne ismernélek? -csóválom a fejem a kérdése hallatán, hisz minden negatív mögöttes szándék és gondolat nélkül, globalizáció ide vagy oda, de elég feltűnő jelenség, ennyi sápadtképű között - Bár azt meg kell hagyni, beletelt egy kis időbe, mire leesett, hogy honnan vagy ismerős… Jó sokat változtál. -felelem, ahogy még mindig a hóban ücsörögve nézek fel rá, ám ahogy meghallom a saját szavaimat, egyből enyhe pír kúszik az arcomra zavaromban, hisz kimondva mégsem hangzanak olyan jól, mint gondolatban. -Izé, nem úgy értem, csak… Tudod… Szóval…. nah… látom, megnövesztetted a hajad… -próbálom egyre kétségbeesettebben menteni a menthetőt, de van egy olyan érzésem, hogy minél tovább próbálkozok, csak annál jobban rontok az amúgy sem rózsás helyzetemen. -Csinos vagy. -bököm ki végül, majd fel is tápászkodok a hóból, kissé darabos mozdulatokkal. -Mike… te jó ég, mennyit lógtunk együtt annak idején… Mi újság vele? Vagy ezer éve nem hallottam felőle… és ha már itt tartunk, mesélj, mi minden történt a fodrászvizsgád óta? Mike mesélte, hogy sikerült… -próbálom inkább valami könnyedebb téma felé terelni a beszélgetés folyamát, amikor megakad a tekintetem a lány lábai mögött bujkáló kis négylábún. Ő… Csak nem fél tőlem?
- Biztos? – Kérdezem valós aggodalommal a hangomban. A fejére vetek egy pillantást, hogy nem vérzik-e neki, vagy valami. - Nem kaptál agyrázkódást? – Elég rosszul érintene, ha miattam kötne ki kórházban, mert megzavartam a kocogását. Azért nem mindennapos dolog ám az életemben, hogy hanyatt dobják magukat miattam a pasik. Megmosolyogtatna a dolog, de most épp meg vagyok ijedve, úgyhogy nincs kedvem mosolyogni. - Hát nem tudom. Csak már elég rég volt, hogy találkoztunk. – Vontam meg a vállamat. Vannak, akik nem ismernek meg az utcán, pedig annak idején egy suliba jártunk, és egymás mellett volt az osztálytermünk. Lehet, hogy megismernek, csak egyszerűen nem akarnak köszönni. Vannak ilyen emberek. Fodrásztanulmányaim kezdetén Philip volt a hajmodellem. Egyébként is jó az arcmemóriám, de rá amúgy is emlékeznék. A vörös haj nem annyira gyakori, ezért a vörös hajú embereket még azok is könnyebben megjegyzik, akiknek rossz az arcmemóriája. Philip ráadásul a bátyám osztálytársa volt, és nagyon készségesen a rendelkezésemre állt, ezért neki is köszönhetem, hogy most az lehetek, aki vagyok. - Felnőttem. – Vontam meg nevetve a vállaimat, amikor megállapítja, hogy jó sokat változtam. - Te viszont épp olyan vagy, mint amikor utoljára láttalak. Mintha egy napot se öregedtél volna! Örök fiatal vagy Phil! – Mosolygok rá kedvesen. Vannak férfiak, akiken egyszerűen nem lehet észrevenni az idő múlását, hanem csak egyik napról a másikra öregszenek meg ötven fölött. Nevetve emelem magasra a szemöldökeimet, amikor magyarázkodni kezd. Nem érzem szükségét, viszont eléggé mulattat. - Igen, pár éve. – Bólogatok széles mosollyal az arcomon. Semmit se változott. Nem csak külső tekintetében, de személyiségében sem. Mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára. - Hát… köszi… - Vigyorgok, amikor kiböki a bókját. A kezem nyújtom neki, hogy ha akarja, segítek neki felkelni. - Mike még otthon lakik, én elköltöztem albérletbe. Azzal még képben vagy, hogy átment idegenforgalomra? Na. A diploma után nyitott egy utazási irodát itt Fairbanks-ben, és azóta is azt vezeti. Se feleség, se gyerek… se barátnő. Bár az utóbbi olyan, amibe sose lehetünk biztosak. Mert az hol van, hol nincs. Te is tudod milyen. – Mike életstílusát nem kell bemutatni. Olyan nagy dumája van, hogy csak azokkal a csajokkal nem jött még össze, akik egyáltalán nem is érdekelték. - Megcsináltam azóta lényegében minden modult… úgyhogy nem csak férfifodrász vagyok, hanem megvan a mesterfokozat. Van egy saját fodrászatom a belvárosban, ott dolgozok. – Annyira sok dolog nem történt velem, azon kívül, hogy már dolgozom, és külön élek a szüleimtől. - Ja… ő pedig Suzy, a kutyám. – Pillantok le a lábam mellé, majd egy kicsit elcsodálkozok, amikor nem találom magam mellett lelkesen farok csóválva, ahogy fogadni szokta az idegeneket. Barátságos kutya, akire nem jellemző a visszahúzódás. - Nahát, mi ütött beléd!? – Lépek oldalra, de ezzel egy időben Suzy is mozdul. Továbbra is fedezékben marad mögöttem, úgy pillant ki Philipre a térdeim mögül. - Nem szokta ezt csinálni. Nem értem… - Állok értetlenül. Még párszor megkísérelem, hogy ellépjek Suzy elől, de nem tágít. A sarkamban marad, pedig Philip szerintem egyáltalán nem az a fajta srác, akitől félnie kellene. - És te merre jártál!? Egyik napról a másikra eltűntél Fairbanksből. Mike se tudta megmondani pontosan, hogy hova… Mostanában jöttél haza!? – Kérdezem, miután feladtam Suzy kicselezését, és újra Phil-nek szenteltem a figyelmem.
- Persze, biztos! -vágom rá talán kissé túl gyorsan, hisz újra belehasít a fájdalom a halántékomba, én pedig óvatosan dörzsölgetve pislogok fel Irisre - Na jó… te tudod, hogy annak mik a tünetei? -kérdezem kissé esetlenül, az ilyen orvosi izékben annyira sosem voltam jó… Igaz, vérfarkas vagyok, belehalni nem fogok, de… annyira még nem tudom, hogy mennyire vág például földhöz minket, kicsiket egy-egy hasonló baleset. Fájni fáj, az ziher… - Hát, valóban nem tegnap volt… -feleltem halkan nevetve. Igaz, nem az ő hibája, én tűntem el mint szürke szamár a ködben. Azzal, hogy sikerül megnevettetnem, önkéntelenül én is elvigyorodok, még a sérülésemről is megfeledkezve egy pillanatra. Hiába, szeretem, amikor jó kedve van az embereknek körülöttem… Amikor viszont szó esik arról, hogy semmit se változtam, csak megcsóválom a fejem. - Nah ja… Igazi élmény, hogy így, túl a 30-on se tudok úgy beülni sehová meginni egy sört a haverokkal, hogy ne kérnék el a személyimet. Tudom, egyszerűbb lenne elfogadni, meg milyen jó lesz majd, ha idősebb leszek, de… az azért még odább van. -felelem a tarkómat vakargatva, bár azért valami halvány mosolyféle azért megjelent az arcomon, mert hát, valahol gondolom mégiscsak bóknak szánta Iris, attól függetlenül, hogy én nem rajongok annyira a kölyökképemért. A segítségét elfogadom, a kezét megragadva fel is tápászkodok a földről, megköszönve, aztán kíváncsian figyelek, hogy a Lance család élete hogy alakult, amíg én Japánban tengettem az életem. Hogy nem unatkoztak, az biztos, amikor pedig rákérdez, hogy tudok-e arról… nos, az idegenforgalmiról még igen, bólintok is rá, amikor azonban az utazási iroda kerül szóba, elismerően elmotyogok az orrom alatt egy „wow”-t. - Persze, hogy ne tudnám… -vigyorodok el, hisz osztálytársak voltunk, talán még azt is meg merném kockáztatni, hogy jobban képben vagyok az esetleges, otthon be nem mutatott ideiglenes barátnőivel, kiszemeltjeivel, mint a kishúga. Vagyis… voltam, amíg suliba jártunk, aztán hogy azóta mennyit változott… nem tudhatom. - Ejha, ez igen! Gratulálok! -gratuláltam szívből az elért eredményéhez, valahol tök jó érzés volt látni, hogy ha én nem is futottam be olyan hú-de-nagy karriert, legalább a régi ismerősöknek sikerült valóra váltaniuk az álmaikat. Egyszer majd eljön az én időm is, tudom… - Akkor azt hiszem, megvan, hogy kihez fogok járni a későbbiekben, ha már nem bírok vele. -fricskáztam meg az egyik répaszínű tincsemet, amire lassan már tényleg ráfért egy kis igazítás, kezdett túl hosszú és kezelhetetlen lenni - Persze, csak ha neked nem probléma… vagy nem zavar, vagy… szóval, remélem, érted. - hisz az egy dolog, hogy annak idején, mint „próbababa” álltam rendelkezésére, de hogy mennyire szeret, vagy épp nem szeret ismerősökkel dolgozni, azt nem tudom. Láttam már olyat, aki idegenkedett az ilyesmitől. - Szervusz, Suzy. -integettem vigyorogva a kutyusnak, amikor a gazdija bemutatta, amikor pedig Iris mentegetőzését meghallottam, csak legyintettem - Nyugi, kislány, nem harapok… tényleg! Remélem, hogy te sem... -feleltem, majd le is guggoltam, szépen, lassan közelebb nyújtva a kezem a blöki felé, felajánlva… ha szeretné megszimatolni, vagy ilyesmi. Mondjuk ha megkóstolna, azt kevésbé díjaznám. Gondolom ő érzi, hogy vérfarkas vagyok, azonban igyekszem minél inkább nyugalmat árasztani felé, hogy biztosítsam, ha valakitől, tőlem aztán tényleg semmi tartani valója nincs. Akár reagál valamit Suzy, akár nem, újra felegyenesedek, hogy így válaszoljak a lánynak. - Elvégeztem egy zenesulit, aztán utána az egyetemet is… Most zenész a végzettségem, de hivatalosan londinerként dolgozok a hotelben… átmenetileg! -tettem hozzá, mielőtt még azt hinné, ez életem álma, vagy ilyesmi - Aztán, ha úgy adódik, akkor váltok valami szakmában közelebb álló munka felé, csak… egyelőre, nem igazán jött össze. Az utóbbi tíz évet pedig Japánban töltöttem, egyfajta tanulmányútként… világot látni, meg ilyesmi. Amúgy most ősszel érkeztem haza, szóval még javában igyekszem visszaszokni, de… jó érzés, hogy azért még vannak ismerős arcok a városban. -fordultam felé.
A jogsi miatt tanulnom kellett elsősegélyt, szívesen lekopognám, ha tudnám… de szerencsére eddig még nem volt rá szükségem, hogy a gyakorlatban is alkalmazzam. Valószínűleg emiatt már megkopott a tudásom, de azért próbálom feleleveníteni. - Hát. Eszméletvesztés… de az nálad nem volt szerencsére. Aztán fejfájás, zavartság, szédülés, koncentrációs zavar. – Számolgatom az ujjaimon, hogy minden megvolt-e, ám valami még hiányzik. - Memória zavar, de nálad az sem volt. – Mosolyodok el szélesen, hiszen megismert engem annyi idő után, ráadásul úgy, hogy kamaszkorom óta azért elég sokat változtam. - Rossz közérzet is felléphet, éééés fülcsengés meg homályos látás. – Azt hiszem semmit se felejtettem ki, sikerült mindent számításba vennem. - Ha nem nő buci a fejedre, akkor valószínűleg ezt most szerencsésen megúsztad. Lehet, hogy nem a legjobb ötlet a jégen szaladni. Én inkább a korit választanám. – Vontam meg mosolyogva a vállaimat. Végül is Philip felnőtt férfi, azt csinál amit akar. Nem akarom én kioktatni, csak tényleg nem volt szép látvány, ahogy elesett. Korival is el lehet esni, csak hát azért mégis gyakoribb viselet a jégen, mint a cipő. - Hadd kérjék el, az a dolguk. Ne akadj fenn ilyen apróságokon! Ha ezért cikiznek a haverok, és azért érzed kellemetlennek, akkor meg tuti, hogy csak azért cikiznek, mert érzik rajtad, hogy neked ez kínos. – Nem tudom érti-e, hogy mire is akarok célozgatni ezzel. Egy kicsit zavaros lett a mondandóm. Szerintem tök jó az, ha valaki fiatalabbnak tűnik a valós koránál. Engem maximum két évvel néztek eddig fiatalabbnak. Nagyjából be tudják lőni az életkoromat… pedig olyan szívesen lennék megint húsz éves. De hát sajnos ez nem kívánságműsor. - Köszönöm! – Húzódik őszinte mosoly az arcomra. Amikor felveti, hogy hozzám járna, azonnal bólogatni kezdek. - Viccelsz!? Miért lenne probléma!? Tök örülnék neki, ha hozzám járnál. Úgyis hiányzott már a fejed! – Ezen még én is felnevetek, mert elég viccesen jött ki a dolog. Persze, nem csak a feje hiányzott, ami alatt a hajkoronáját értettem, hanem Philip is. Sokan húzódoznak attól, hogy még tanuló fodrászok kezébe adják a frizurájuk sorsát, de Philip megtette, és nekem ez nagyon sokat jelentett akkor is, és most is. Modell híján ugyanis nem tudtam volna vizsgázni. - Még mindig az a számom, mint régen. Ha már nincs meg, szívesen megadom újra, és tudunk egyeztetni, hogy neked mikor lenne jó. – Egészen belelkesülök. Egyébként is nagyon szeretem a természetes vörös hajat… annyira különleges. Ritkán térnek be hozzám ilyen hajkoronával megáldott vendégek, úgyhogy nekem még mindig kuriózumnak számít. - Nem harapós. Általában mindenkivel barátkozik. Nem tudom mi ütött belé. Talán csak látta ahogy elesel, és nem tud emiatt hova tenni… vagy… nem tudom. – Tényleg nem tudom mi lelte. Philip rendes srác, nem az a fajta, akitől tartania kéne. Amikor leguggol, és felé nyújtja a kezét, Suzy hátrálva egy lépést lehasal a jégre, és orrát belenyomja a jeget borító vékony hórétegbe. Úgy pillant fel Phil kezére, majd nagy nehezen… óvatosan megemeli a fejét, és láthatóan a levegőbe szaglászik, de az orrát nem érinti hozzá. Kerüli a fizikális kontaktust. - Suzy… - Csóválom a fejem értetlenül. Remélem nem beteg lesz! Vajon mi ütött belé? Figyelmesen hallgatom Philip beszámolóját, majd bólintok. Azt tudom, hogy a sulit elvégezte… igazából eddig tudom azt, hogy miként alakult az élete, mert aztán eltűnt a térképről. A hotel meglep. Ott nem szoktam járni, úgyhogy össze se futhattunk volna. Viszont azt sajnálom, hogy még nem sikerült valóra váltania az álmait, persze tudom, hogy a zenész szakma nem könnyű. A bratyóm is valószínűleg emiatt váltott a turizmusra. - Visszahúzott a szíved Fairbanksbe? Tíz év Japánban nem kis idő! Családot alapítottál? – Kérdezek rá nyíltan. Attól mert most itt egyedül van, otthon lehet szerető felesége, és kisgyereke. Van már annyi idős, hogy megállapodhatott valaki mellett. - Én nem nagyon mozdulok ki. Csak Anchorage-ba szoktam átruccanni. Ryan az ottani kórházban orvos. Megnősült, és van egy lánya… tündéri, imádom! Mike-al mi vagyunk a keresztszülei. Gondoltad volna? Mike, mint keresztapa! – Nevetem el magam őszintén. Mike igazi nagyvilági, szingli pasi, akitől nagyon távol áll a családalapítás gondolata. A keresztlányát viszont ő is imádja.
Hallgatom, ahogy Iris a tüneteket sorolja, én pedig vagyok oly naiv, hogy megpróbálom követni… aztán úgy a 3-4. körül el is veszítem a fonalat, nem hiába, sosem volt tehetségem az ilyesmihez. Azért, amikor a végére ér, elismerően bólintok. - Wow… látszik, nálatok van orvos a családban. De… úgy tűnik, akkor mégsem agyrázkódás. Igaz, a fejem fáj, meg kicsit szédülök, de ez utóbbi már múlóban, szerencsére. Túlélem. -mosolyodok el, egész addig, amíg meg nem említi azt a bizonyos bucit a fejemen… Oda is nyúlok, hogy óvatosan megtapogassam, kezd-e már nőni, egy fájdalmas grimasz lesz a végeredmény. - Azt hiszem, a puklim is születőben… -jegyzem meg hozzáértően - De ez legyen a legnagyobb bajom. Köszönöm a tudományos analízist! -vigyorodok el, amikor pedig meghallom a jégkorit, megadóan sóhajtok. - Tudom, tudom… Hogy őszinte legyek, épp jégkorizásra alkalmas helyet kerestem, ennek köszönhető, hogy épp a jégen császkáltam, és nem a parton kocogtam. Hát, azt hiszem, a folyó ezen szakasza kellően csúszós, és a jég is elég vastag, ha még csak meg sem repedt ekkora eséstől. -nevettem röviden. Ahogy próbál jobb belátásra téríteni a kölyökképem okozta folytonos személyigazolvány-elkérés miatt, csak hálásan elmosolyodok. Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy ez a dolguk, csak… valahol akkor is illúzióromboló az ember fiának, ha 30 fölött időről időre megkérdezik, hogy miért nem az iskolapadban ül ahelyett, hogy a városban mászkál? - Nem tudom. Gondoltam, jobb inkább rákérdezni, mint hogy zavarba hozzalak azzal, hogy csak úgy beállítok. De ez esetben köszönöm! -mosolyodok el hálásan, arra meg pláne, hogy legalább egy ember akad, aki örül a répaszínű tincseimnek. - Húha… ha nem gond, akkor inkább elkérném megint… Egyszer sikerült elhagynom a telefonomat, szóval a régi telefonszámokból alig sikerült előkerítenem valamit. Vagy van esetleg névjegykártyád? Azon gondolom, akkor a fodrászszalon címe is rajta van, egy legyet két csapásra! -jut eszembe egy másik megoldás, még mielőtt leereszkednék Suzy szintjére, megpróbálkozva egy esetleges barátkozással a kis szőrgombóccal. - Lehetséges… Na mindegy, idővel majd rájön, hogy nem akarom megenni, vagy bármi hasonló… -csóváltam a fejem, majd megálltam a kísértés, hogy megsimogassam annak a csöpp spánielnek a buksiját, pláne, hogy ennyire vonakodik attól, hogy ő maga hozzám érjen. - Igen, mondhatjuk, hogy valami olyasmi… -vakargattam meg a tarkómat. Ha úgy nézzük, valóban a szívem húzott vissza, na de hogy én, családot alapítottam? - Áhh……. Nem, dehogy is… -ráztam meg a fejem, ahogy zsebre vágtam a kezeimet - Nem mint ha olyan rossz lenne, csak… nem igazán alakultak úgy a dolgok. -mosolyodtam el halványan, és még csak nem is hazudtam. Azt hiszem, a közeljövőben sem valószínű, hogy ilyesmi történne, pláne ha azt nézzük, hogy a vérfarkasok közt milyen kicsinek számítok még mindig. Elég nagy felelőtlenség lenne most családalapításba kezdenem… - Nocsak, Fairbanks nem volt neki elég jó? -csóválom a fejem a másik bátyja hallatán - Látom, akkor neki egész jól összejöttek a dolgok. És Mike, mint keresztapa… na, ezt megnézném! Bár tudod, mit szoktak mondani… egy gyerek a családban hogy meg tudja változtatni az embert! És gratulálok a keresztszülőséghez is! Nekem eddig az is kimaradt az életemből, de ki tudja? Hátha majd egyszer…. Neked hogy tetszik? -vonok vállat, arra valamivel több esélyt látok, mint az apaságra. Nem mint ha nem szeretném a gyerekeket… Majd rákérdezek kedves unokahúgomnál, ő nem gondolkozott-e a családalapításon. Keresztapa akarok lenni! Bár ahogy ismerem, képzelem, hogy majd pont ez hatná meg.
- Költözz össze apáékkal egy hónapra, aztán te is kikupálódsz! – Nevetek jóízűen. Hát igen, én soha nem akartam orvos lenni, de amikor évtizedeken át orvossal él valaki, ráadásul az egyik bátyja is kijárja az orvosit, és otthon tanul… ne adj Isten segítséget kér a gyakorláshoz, akkor rám is ragad valami a tudásából. Mint egy film, amit már sokadszor adnak le a TV-be, és hiába nem akarja az ember, egy idő után már nem csak azt tudja, hogy mi következik az események sorozatában, de azt is, hogy mit fognak mondani egymásnak a szereplők. - Mondanám, hogy szoríts rá valami hideget, de itt most csak a hó jöhetne számításba, vagy egy jégdarab, és nem akarom, hogy megfázz. – A hűtött kanál is tuti módszer, de az még annyira se áll rendelkezésre, mint mondjuk egy mélyhűtőben ácsorgó zacskós bab. - Ha mégis rosszullét törne rád, vagy émelyegsz az elkövetkezendő órákban, akkor ígérd meg, hogy megnézeted magad! – Vannak, akiknél később jelentkeznek a rosszullét tünetei, és igaz, hogy csak most találkoztunk annyi év óta először, de ugyanúgy aggódok Philipért, mintha mindig is itt lett volna. - Komolyan? Akkor egész jól beletrafáltam! Én szívesen kijövök veled, tudod, hogy imádok mindenfajta kültéri mozgásformát. Már ha nem zavarlak persze… vagy nem a haverokkal jönnél… tudod, ilyesmi… - Vonom meg a vállamat, mert még véletlenül se szeretném, ha azt hinné, hogy rá akarom erőltetni magam. A friss levegőn imádok mozogni, mindegy, hogy síelésről snowboardról vagy koriról van szó. Imádom a havat, és a hideget, úgyhogy a legnagyobb örömmel társulok be mellé, ha ő is szeretné. - Hé, igazán nincs mit! Én tartozok köszönettel neked! – Paskolom meg barátilag a karját. Az idő múlásával, ahogy felnőtté váltam, kezdtem jobban értékelni azt, ha valaki segített nekem valamiben. Gyerekként az ember hajlamos természetesnek venni, hogy segítenek neki, én meg aztán pláne, mert a családom mindig elkényeztetett, és bármit is akartam, mindig megoldották, hogy megkapjam. Példának okáért Miketól megkaptam Philip kobakját. - Az most nincs nálam, viszont elküldöm SMS-ben, ha bediktálod az új számodat! – Ráharapok a kesztyűm végére, majd a fogaimmal lehúzom, és úgy nyúlok be a telefonomért a kabátzsebembe. Felülírom Phil régi számát, ha bediktálja az újat, aztán gyorsan bepötyögöm neki sms-ben a fodrászat címét. - Elküldve. – Szólalok meg, miután a telefon is, és a kesztyű is visszakerült az eredeti helyére. - Lehet csak a jég frusztrálja. – Vontam vállat. Nem mindennap szoktam vele jégen sétálni, itt azért ő is óvatosabban kell hogy közlekedjen, mert csúsznak a talpai. Talán emiatt viselkedik ilyen furcsán. Inkább nem hívom fel rá jobban a figyelmet, talán akkor megnyugszik kicsit, és kienged ebből a „befeszült” állapotból. - Értem. – Bólintok röviden. Nem bolygatom a dolgot, nem biztos, hogy velem akarja megosztani a magánélete szaftos, és kevésbé szaftos részleteit. Vannak dolgok, amiket mi csajok is csak egymás között szeretünk megbeszélni, lehet Phil is inkább a haverokkal beszélget ilyesmiről. - Két dudás nem fér meg egy csárdában. Ide nem kellett aneszteziológus, az Anchorage-i kórházban meg épp üresedés volt, szóval… - Vontam meg a vállaimat mosolyogva. Annak idején mi is ilyen okból hagytuk ott a fővárost. A történelem megismétli önmagát. Ha itt lett volna munka, akkor sose ismeri meg a sógornőmet, és sose születik meg az imádni való keresztlányom. - Hát én nagyon imádom! Havonta legalább egyszer ellátogatok Anchorage-ba hozzájuk! Alig várom már, hogy kicsit nagyobb legyen, és akkor elviszem magammal cirkuszba, meg a vidámparkba, meg mozizni. Megnézzük az összes mesét, amit csak leadnak a moziban! – Lelkesülök be nevetve. Imádom, ennyire egyszerű. - Egyébként ha túl sok a felesleges energiád, akkor igazi kis energiavámpírok abban a korban, amiben ő is van. Hihetetlen nagy a mozgásigénye, szóval nem mindig egyszerű vele tartani a lépést, de éjjel garantáltan nem forgolódsz álmatlanul, hanem kidőlsz, mint egy krumplis zsák! – Vajon nekünk is ennyi energiánk volt, vagy csak a mai gyerekek ennyire pörgősek? Komolyan… minden tiszteletem anyuéké, hogy munka mellett három gyereket ilyen szépen felneveltek! - Van kedved sétálni velünk? – Én elácsorognék vele még itt beszélgetve, de nem szeretném, ha Suzy megfázna a jégen ücsörögve.
- Köszi a lehetőséget, de nem tudom, szeretnék-e kikupálódni ilyen téren… -nevettem Irissel együtt, hisz elég reménytelen eset vagyok, ha elsősegélyről van szó… Ha jobbak lettek volna a jegyeim annak idején, szerintem akkor se lettem volna orvos. - Majd otthon előtúrok valamit a fagyasztóból. Mást nem kérek zöldborsót a szomszédtól, vagy török egy jégcsapot az ereszről. -vontam vállat, a Farkaslakban kivitelezhető mindkettő, itt sajnos jelen esetben egyik sem, hógolyót meg tényleg nem szívesen szorongatnék a puklimra, ahogy olvadni kezd, még csurom víz is lennék mellé. Amúgy is hideg van… - Rendben, ígérem! -mosolyodtam el, bár kétlem, hogy sokkal rosszabb lenne a helyzet, ha meg mégis… hát, mást nem lesétálok a gyengélkedőre, úgy se ismerem még az új gyógyítóinkat. - A női megérzés, mi? -cukkoltam, bár tény, tényleg jól beletrafált - Viccelsz? Dehogy zavarsz! Valamikor minden gond nélkül elmehetnénk korizni egyet! -lelkesedek egy sort a felajánlása hallatán - Ami meg a haverokat illeti, abban se vagyok biztos, hogy tudnak egyáltalán korizni… -vagy ha mégis, akkor is… nehéz elképzelnem, hogy a 300 évvel idősebb falkatársaimmal jöjjek ki a jégen csúszkálni, valahogy… olyan hihetetlen az egész, hiába vannak egész laza tagok is köztük. Kár, hogy a korombeliek között alig akad fiú a falkában. A karpaskolásra csak elmosolyodok, amikor viszont az sms-t említi, készségesen bediktálom a jelenlegi telefonszámomat, hogy elmenthesse, meg elküldhesse az egyéb elérhetőségeit. -Köszi! –reagálok a szavaira, ám alig fejezem be, már hallom is a telefonomból a jellegzetes pittyenő hangot, miszerint új üzenetem érkezett - És meg is lenne… -nyúlok a készülékért, hogy elmentsem a lány számát, aztán már süllyesztem is vissza a zsebembe, a helyére. Csodálom, hogy épen és egy darabban túlélte az esésemet, még csak a képernyő sem repedt be! - Lehetséges… akkor menjünk, nehogy megfázzon a kisasszony. -feleltem, és nagy volt a kísértés, hogy felkapjam a megrettent kis szőrgombócot a jégről, hogy kézben vigyem vissza az útra, de végül letettem róla. Ki tudja, a végén még annyira megrémiszteném egy ilyen húzással, hogy kiugrik a kezemből és megüti magát, vagy megharap… - Anesztezi…micsoda? Az pontosan mivel foglalkozik, azon belül, hogy orvos? -kérdezek vissza Iris beszámolója hallatán, mert pár tudományos elnevezést igaz, ismertem az orvosok típusai közül, de ez pont nem tartozott közéjük, ha hallottam is már róla, túlságosan nem ragadt meg az emlékezetemben. - Pedig Anchorage nincs is olyan közel… De képzelem, milyen élmény lehet! A kicsik aranyosak… én is imádtam a húgommal bolondozni, pedig köztünk csak 10 év van, nem huszonakárhány. Kár, hogy most egy kisgyerek sincs a családban. -feleltem, legalábbis elérhető közelségben biztos, hogy nincs. - Ó, ne aggódj, így sem szoktam túl gyakran álmatlanul forgolódni. Tudod, most épp londinerkedek a hotelben, hát, mit ne mondjak, a bőröndcipekedés is elég durván kiveszi az emberből az energiát. Nem is tudom, mit hoznak magukkal egyesek, hogy ilyen nehéz a csomagjuk… téglát? -csóválom a fejem hitetlenkedve, bár tény, hogy egy kisgyerekkel való bolondozásba szívesebben fáradnék ki én is, mint ebben… no de ez van, ezt kell szeretni, nem igaz? - Persze, örömmel elkísérlek! Egyébként van valami konkrét úti cél, vagy útvonal, vagy csak úgy cél nélkül szoktatok sétálni? -érdeklődtem, ahogy elindultunk vissza az út felé. Elég, ha én elzakóztam a jégen, beszerezve pár kék-zöld foltot, nem hiányzik, hogy Iris is hasonlóan járjon.
- Tök jó lenne! Megtanítom neked az előre… hátra koszorút. Már ha nem tudod, persze. – Nevetek Philre. Gyerekkoromban voltak nagyon kemény koris időszakaim, amikor a suli után vacsoráig idekint hasítottam a jeget. Volt, hogy annyira fáradt voltam, hogy szinte a korival a lábamon ájultam be az ágyamba. Puding próbája az evés, rám ez tökéletesen igaz volt. Hatalmasakat, és sokat estem, mire „tökéletesre” fejlesztettem az amatőr koritudásomat. A bátyáim tanítottak, ők meg aztán nem kíméltek, így a kék-zöld foltok szinte állandó vendégek voltak a térdkalácsaimon. Anya persze mérges volt miatta, mindig leszidta Mike-ot és Ryan-t, hogy vigyázzanak rám, mert én lány vagyok, hogy fogok így kinézni, ha szoknyát veszek fel!? Mintha gyerekkoromban olyan gyakran hordtam volna szoknyát. Jah! Szökő évente nagyjából egyszer. - Ó, ne mond már Phil! – Lököm meg a vállát játékos kötekedéssel. - Kétlem, hogy lenne olyan tősgyökeres Alaszkai, aki ne tudna korizni. – Forgatom meg a szemeimet, mintha valamilyen totál abszurd dolgot mondott volna. Például, hogy a cápák csak békatalppal tudnak úszni. - Na gyere Suzy… - Húzom meg finoman a pórázát, mire óvatosan feltápászkodik, és a tappancsait kimérten emelgetve indul meg mellettem lassan. Körmei diszkréten kopognak a jégen. - Aneszteziológus. – Ismétlem meg nevetve. - Tudod, az altatóorvos. Vagyis ez a hétköznapi elnevezése, mivel a műtéteknél ők gondoskodnak a beteg altatásáról, de nem csak ezzel foglalkoznak, hanem érzéstelenítéssel is. Műtét előtt minden páciensükkel konzultálnak, begyűjtik az összes kórelőzményt. Ők döntik el, hogy lehet-e altatni, műteni a beteget, és ők számolják ki a pontos gyógyszermennyiséget, ami a különböző műtéteknél szükséges ahhoz, hogy a beteg végig aludjon, és csak annyit, amennyit muszáj. Elég összetett, és sokkal bonyolultabb, mint ahogy hangzik. Egyszer beleolvastam Ryan jegyzeteibe, és hát… tíz perc után már abba se voltam biztos, hogy az ég kék, a hó meg fehér! – Nevetem el magam, ahogy felidézem azt az emléket. Amúgy se terveztem, hogy orvosi pályára menjek, de az a kíváncsi tudakozódás végleg elvette a kedvem az egésztől. Nekem az a biológia, és egészségtan bőőőven elég volt, amit fodrászként tanulnom kellett. Mondjuk inkább az allergiára, a bőrbetegségekre mentünk rá, meg tanultam vegytant is. Végül is nem árt, ha tudja az ember lánya, hogy mik azok a hatóanyagok, amiket még véletlenül se keverjen össze, nehogy kihulljon a vendég összes szál haja, vagy felmarja a fejbőrét… ugyebár. - Sajnos nincs, de szerencsére szeretek vezetni. Ha meg annyira rossz idő van, hogy kocsival esélytelen útnak indulni, akkor vagy várok egy hetet, vagy elmegyek vonattal. Nagyon ritka az, hogy legalább a vonatok ne közlekedjenek. – Persze előfordul néha, amikor annyira bedurvul az időjárás, de szerencsére nem annyira jellemző. - Jaj, ne is mond! Néha én is felteszem magamnak ezt a kérdést. Időnként olyan nehéz a táskám, mintha féltéglát rejtettek volna az aljába, hogy kitoljanak velem. Feltúrom, de semmi olyat nem találok, aminek olyan nagy súlya lenne önmagában. Még csak nem is cipelek magammal annyira sok holmit. – A női táskák, és a feneketlen aljuk! - Nézd a jó oldalát Phil. Legalább edzésben maradsz. Az sose árt. – Kacsintok rá vidáman. Én személy szerint többre becsülöm azokat a pasikat, akik két kezük munkájával szerzik a fizetésüket, mint az íróasztal mögött öltönyben feszengő aktakukacokat, akik még az elejtett zsepiért is lusták lehajolni. - Van néhány megszokott útvonalunk, de hangulatfüggő, hogy melyiken sétálunk. Van, hogy Suzy-ra bízom a választást, és arra megyünk, amerre ő szeretne. A lényeg, hogy kint vagyunk a friss levegőn. – Vonok vállat mosolyogva. - Mi volt a legeslegbizarrabb kaja, amit Japánban az orrod elé toltak? – Pislantok fel Phil-re kíváncsian.
- Az előre koszorú nekem is megy! Akarom mondani, ment… sok évvel ezelőtt, amikor még a bátyádékkal koriztunk annak idején, de hogy őszinte legyek, már évek óta nem próbáltam. Egyébként állok a kihívás elébe, hátrafelé ugyanis sohasem ment… Úgyhogy, ha van rá valami tuti technikád, akkor taníts, mester! -vigyorodok el, aztán végül egy bólintással adok igazat neki. - Valóban… -bólogatok lustán, szerintem sem létezik olyan alaszkai aki ne boldogulna jégkorcsolyával a lábán, viszont ha megnézzük, hogy a Farkaslakban hányan vagyunk tősgyökeres alaszkaiak… azt hiszem, elég szerény számot kapnánk. Mert ciki vagy nem, az élet úgy hozta, hogy a sulis haverok közül szinte már senkivel sem tartom a kapcsolatot. Mondjuk nincs benne semmi meglepő, amilyen életmódot folytattam az elmúlt 10-20 évben, a családommal se sűrűn beszéltem, furcsa lett volna, ha pont a haverokkal lógok naphosszat a telefonon. - Az! -adom meg magam, mert hogy ebbe az orvosi szakkifejezésbe még mindig beletörne a nyelvem, arra mérget vennék. Ám ahogy Iris közérthetőbben is előadja, hogy mégis mivel foglalkozik akinek ilyen ijesztő nevű foglalkozása van, a homlokomra csapok. - Basszuskulcs, tényleg… így már egyből világos! -nevetek én is vele, hisz ennyire tájékozatlan azért én sem vagyok, hogy ilyen alapvető valamivel ne lennék tisztában – legalábbis azzal, hogy – nagy vonalakban – mivel foglalkozik egy altatóorvos. Igaz, ahogy Iris részletesebben mesélni kezd róla, szép lassan azért elkezd a homlokom irányába emelkedni a szemöldököm. Én, a matek meg a biosz az mindig legalább 4 különböző univerzum voltunk, és belegondolva, hogy vannak olyan orvosok, akik naphosszat matekoznak, számolnak, kalkulálnak, hogy minden rendben menjen egy műtét alatt… - És az ember még naivan azt hinné, hogy a sebésznek van a legnehezebb szerepe a „darabban”. Azért nem gondoltam volna, hogy ez ennyire durva. Le a kalappal Ryan előtt, nekem már a középsulis matek is kemény volt, képzelem, egyetemen milyen lehetett tanulni. Mint az anekdotában, hónapokig csak akkor látott számot a matekfüzetében, amikor a dátumot írta fel a lap szélére? -kérdezek vissza, közben pedig hálát adok az égieknek, hogy nekem ez kimaradt az egyetemi élményeimből… azt hiszem, ellenkező esetben azóta is görgetném a matekot, és csak reménykednék róla, hogy valaha a kezemben foghatom a diplomámat. Bár, azért nálunk se volt éppenséggel fenékig tejfel az élet, míg mások a matekkal szenvednek, nálunk a napi több órás próbák a kimerítőek. Néha már azt hittem, hogy leszakad a karom, mert azért mégse olyan könnyű hangszer egy cselló, mint mondjuk egy pikoló… - Na igen, szerencsére azért akadnak lehetőségek. Mondjuk szánnal se lehet semmi, igaz, gondolom nem pár órás utazás lenne, tekintve, hogy autóval, megállás nélkül is 6 óra körüli az út. -gondolkodtam hangosan, amikor pedig emlékeztet a munkámmal járó „plusz bónuszra”, csak csendesen elnevetem magam. - Igaz, az biztos. Kár, hogy nem sok látszata van. -csóválom a fejem vigyorogva, bár azt hiszem, a génjeimnek köszönhetem az alkatom… Mondjuk azt már izgatottan várom, amikor nekem is olyan kondim lesz, mint a többi vérfarkasnak, alkattól függetlenül, de ó, hol van az még! Az útvonal kapcsán csak hallgatom, merre is megyünk, igaz, túl sok konkrét nem derült ki belőle… de sebaj, a spontaneitás jó dolog! - Nos, Suzy, ma is te választod ki az útvonalat? -címzem a kis szőrgombócnak a kérdést, de aztán Iris kérdését hallva egyből felkapom a fejem. - Hogy a legbizarrabb kaja? Hú, ez jó kérdés, akadt egy pár… -vakargattam meg az állam töprengve, majd neki is láttam, hogy felsoroljak párat - Alapvetően szeretem kipróbálni a helyi jellegzetességeket, de azért van egy pár, amit megfogadtam, hogy soha, de soha többet… Van a „Shirouo no odorigui”, aminek a neve nagyjából annyi, hogy „Táncoló halak”… egész bájos neve van, de képzeld el, amikor az élő kis halacskákat szójaszószba mártod és élve nyeled le… brrrr! Igaz, ez inkább csak ilyen éttermi különlegesség, de hogy valami sokkal tipikusabbat és hétköznapibbat nézzünk… a „Natto” például tipikus japán reggeli, nyersz szójabab, amit egy baktériummal kezelnek, és emiatt tisztára nyálkás-ragacsos lesz, a japánok imádják, szerintem egyszerűen olyan íze van, mint ha rohadásnak indult volna… -borzongtam össze, ahogy felidéztem az első – és egyben utolsó – alkalmat, amikor arra vetemedtem, hogy megegyem ezt a borzadályt. Soha többet!
- Persze, hogy van! Tudj hátrafelé korizni… - Kezdek számolni az ujjaimon. - Legyen rendben az egyensúlyérzéked, és ne gabalyodjanak össze a lábaid. Ja! És lehetőleg ne ütközz neki senkinek! – Lehet, hogy így hírtelen túl soknak hangzik, de amúgy egyáltalán nem nehéz. Szerintem. Simán meg tudom neki tanítani, ha ő is akarja. - Szerintem mindegyik orvosi ágazat kemény. Végül is emberélet múlhat rajta, hogy mit tesznek, vagy nem tesznek. Sokan azt mondják, hogy a háziorvosok így.. meg úgy.. hogy ők nem is igazi orvosok, meg ilyesmi, de szerintem ez butaság. Bemész hozzá, mert rosszul vagy, és ha nem ismeri fel, hogy mi lehet a gond, hova irányítson tovább kivizsgálásra, akár az egészséged is múlhat rajta tartósan, vagy akár az életed. Persze nyilván vannak komplikáltabb területek. Egy agysebészt vagy egy szívsebészt nem lehet egy szinten emlegetni egy fogorvossal, de mindegyik munkája nagyon fontos. Egy fogfájástól is tud az ember lázasan, hidegrázással fetrengni az ágyban. Szerencsére mostanában nem fájt, de van már gyökérkezelt fogam. Igazi megváltás volt, amikor kikerültek a gyökerek abból a fogból. Még egy foghúzás se olyan fájdalmas, mint amikor a foggyökér kisugárzik, és lüktet tőle a fél fejed. Na jó… inkább tereljük a témát, nehogy még a végén annyit beszéljek erről, hogy megfájduljon! – Nem vagyok babonás, de azért nem árt vigyázni! - Igen, ideális esetben annyi. Átlagosan minden harmadik alkalommal van valami fennakadás, ami miatt több időbe telik eljutni. A legdurvább eddig a tíz órás hazaút volt. Valamilyen kamionnak a rakománya nem volt megfelelően rögzítve, és egy kanyarban felborult az oldalára, a rakománya meg beterítette az utat. Emiatt persze lezárták, feltorlódott a kocsisor, és meg kellett várni, amíg letakarítják. Egy sávon meg szó szerint csordogált a forgalom, azt hittem sose érek haza. – Nem mindig az időjárás a ludas. Időnként vannak balesetek, és ez is megakasztja a forgalmat. - Ezt most miért mondod!? – Rányúlok a kabátjára, és azon keresztül megmarkolászom egy kicsit a karját. - Nem vagy te nyeszlett, Phil! Egyébként is… attól, mert nem reped szét rajtad a kabát feszülő muszkliktól, még lehet benned szufla. Láttam én már felfújt izompacsirtát, aki a boltban letette a megpakolt kosarat pár pillanatra, mert nem bírta. És nem… nem betontömbök voltak benne, csak konzervek, meg ilyesmi. – Vontam vállat. Philt nem is tudnám elképzelni kigyúrva, szerintem furcsa lenne úgy. Én megszoktam, hogy ő ilyen, bár szerintem jobb karban van most, mint jó tíz éve, amikor utoljára láttam. Mégis csak tíz év telt el. - Hááát, nem hiszem. Eléggé meg van illetődve, én úgy látom. – Pillantok le Suzy-ra, aki feltűnően mellém húzódva botorkál mellettem. Ennél általában jobban el szokott távolodni tőlem, megszimatolni a földön, amit talál… de most mintha egy kicsit meg lenne hunyászkodva. Tényleg nem értem mi lelte. - Táncoló halak? – Vonom fel a szemöldökömet, aztán amikor oda jut a történetben, hogy élve eszik meg, grimaszolni kezdek. - Pfujj… ez nagyon undi. Kitört volna rajtam a frász, ha elém tettek volna le ilyet. – Kerekedtek ki hatalmasra a szemeim. - Jaj, a legborzasztóbb rémálmomba se akarok semmi ilyesmit enni. Egyszer azt álmodtam, hogy levest ettem, és egyszer csak felbukkant benne egy szemgolyó. Úgy ébredtem, hogy hányingerem volt, még a szokásos ébredés utáni kávém se csúszott le. – Fintorgok. A másik kaja se hangzik olyannak, ami miatt azonnal felkerekednék, és meg se állnék egy japán étteremig. - Hát Phil… - Paskolom meg elismerően a kabátján keresztül a hasát. - Igazi hős vagy, hogy még mindig élsz! – Mondom ezt teljesen komolyan. Én tuti meghaltam volna, mert ilyeneket meg se kóstoltam volna, és mélyhűtött egészségtelen kajákon tengődtem volna. Persze tuti van olyan kajájuk is, ami jó, meg ehető… de ha mondjuk elsőnek beleválasztok egy olyanba, amitől frászt kapok, utána már elég nehezen venném rá magam, hogy újabbal próbálkozzak.
- Nagyszerű, akkor tiéd a „meló”! Amúgy hátrafelé tudok korizni, és azt hiszem, az egyensúlyérzékemmel sincs semmi gond… A nekiütközés meg… ne másszanak mögém! -felelem nevetve, bár gondolom, ha tanulni próbálunk, úgy is keresünk olyan helyet, ami nem hemzseg az emberektől. Alaszkában vagyunk, mindent hó és jég borít, folyó meg tó is akad a közelben épp elég, szóval azt hiszem, ezzel nem lesz sok gondunk. - Igen, valahol érthető… nem mint ha a saját végzettségemet akarnám becsmérelni, de ha én rontok el néhány akkordot, akkor abból semmi végzetes nem történik, jó esetben észre sem veszi a közönség. Ha egy orvos vét el valamit a munkája során… Nos, lehet, hogy először az sem tűnik fel senkinek, de kicsit nagyobb problémák tudnak adódni belőle, ami akár halállal is végződhet… Már csak ezért se mennék soha orvosnak, túl nagy felelősség nekem az ilyesmi, szerintem meg sem bírnék küzdeni egy ilyen állandó nyomással. Ellenben minden tiszteletem azoké, akik vannak olyan bevállalósak és kitartóak, hogy képesek ezt csinálni. -felelem, azt meg csak magamnak vallom be, hogy őszintén? Egy kicsit talán magam is félek, vagy inkább tartok az orvosoktól, talán pont azért, mert annyira ismeretlen számomra, amit végeznek, csinálnak. Hála az égnek, hogy azáltal, hogy vérfarkas lettem, legalább a korábban szokásos évi akárhány orvosi látogatást meg otthon lázasan fetrengést megúszom, hála a vírusoknak. Ami meg negatívum a dologban, hogy így a betegszabadságaim száma is jelentősen csökkent… Ha már betegség miatt ki kell maradnom a munkából, az jó eséllyel sokkal súlyosabb sérülés lesz, mint pár baci vagy vírus. - Mit akarsz, a 10 órás út még egész jónak számít, pláne, ha azt nézzük, hogy autóval alapból olyan 6 óra körüli hosszúságú az út… Mondjuk az sem éppen kevés, de na… Amúgy tényleg hihetetlenül irritáló az ilyesmi, azt magam is tudom. –magyarázok, és sajnos, tekintve Alaszka csodás időjárását, a nem megfelelően rögzített rakomány csak egy gond a sok közül, sokszor inkább a járhatatlan utak, balesetek miatt vannak hasonló torlódások, csúszások, forgalmi dugók. - Szerencsére a konzervekkel még megbizkózok… -nevetek csendesen, ahogy Iris a karomat kezdi tapizni a kabáton keresztül - Mondjuk szégyen is lenne azok után, amennyit cipekedek a melóban… Te jó ég, ti nők… mivel tömitek a bőröndjeiteket? Téglákkal? Ha tudnád, hány mázsás bőröndökhöz volt már szerencsém… -csóválom a fejem komolytalanul, minden munkának megvannak a maga szépségei, úgy tűnik, az enyémnek most ez az egyik. Mellesleg… mégis hogyan magyarázhatnám el Irisnek, hogy lehet, hogy a fizikai kondim egy emberhez képest egész jó, de vérfarkas szemmel nézve… eléggé le vagyok maradva – no nem a saját korosztályomtól, hanem a több száz éves egyedektől, akik akár röhögve emelnek autókat meg mázsás kőtömböket, ha úgy adja kedvük? Hát, sehogy. - Mindegy… Akkor, Iris, rád vár a döntés, hogy merre menjünk. -vonok vállat, úgy tűnik, tényleg reménytelen, hogy bármi barátságot kössek a kis négylábúval, így aztán nem is erőltetem tovább. Amikor a lány visszakérdez a táncoló halak kapcsán, csak bólintok, ám ahogy meglátom, milyen grimaszt vág mellé, önkéntelenül is felnevetek. - Tudod, a kollégiumi élet azért megedzi a gyomrot… -vigyorgok a pocak-paskolásra - Amúgy a viccet félretéve, a szusikat például kimondottan szerettem, ahogy a leveseket vagy a tésztaféléiket is… Egész ízletesek voltak, és egyáltalán semmi undorító nem volt bennük, mint az előbbi extrém fogásokban. Bár tény, hogy érdekes ízlésük, konyhájuk van a szigetlakóknak… Erről jut eszembe, nem nyílt Fairbanksben véletlenül az elmúlt 10 évben japán étterem? Mert ha igen, akkor mindenképp meg kell kóstolnod egy rament! –ragoztam tovább a témát, nehogy már azelőtt megutáltassam a japán konyhát szegény lánnyal, hogy egyáltalán lehetősége lett volna kipróbálnia.
- Micsoda igényeid vannak! – Nevetek. – Kibéreljük neked a tavat, hogy biztos senki ne másszon mögéd, amíg gyakorolsz? – Direkt kötözködök, persze mindezt viccelődve teszem, mert valahol megértem a problémáját. Nekem akkor voltak ilyen óhajaim, amikor vezetni tanultam. Természetesen amikor majdnem nekitolattam a kukának, akkor se én voltam a hibás, hanem a kuka, mert miért volt pont ott!? Ha az oktatóm nem taposott volna a fékbe, akkor elkaszáltam volna a kocsi hátuljával. Mondjuk van előnye az esetnek. Eléggé megmaradt bennem akkor, hogy hátra kell figyelni, emiatt azóta is ha tolatok, fokozottan odafigyelek, és már nincsenek ilyen gondjaim, pedig a nők többsége állítólag nem tud tolatni. Hát nem tudom… szerintem ez csak valami hülye szexista előítélet. - Engem se vonz az orvosi pálya, pedig a családban két orvos is van. – Meg aztán annyira nagyon jó tanuló nem is voltam soha, hogy esélyem lehetett volna az orvosira bekerülni. A suliban a szakmai tárgyakból jó voltam, mert érdekelt, de a többi, számomra nem olyan fontosnak tartott tantárgyakból közepesen teljesítettem. Ennek ellenére nem érzem magam butának, vagy aluliskolázottnak. A munkámhoz maximálisan értek, és jó vagyok benne. Nem csak az utca embere tartozik a vendégkörömbe, de még az alpolgármester is rám bízta a kobakjának kicsinosítását. A vendégeim szeretnek velem beszélgetni, mert szinte bármilyen témához hozzá tudok szólni. Természetesen a kedvenc vendégköröm a gyerkőcök. Velük szeretek a legjobban dolgozni, pedig velük a legnehezebb, mert egy gyerek nem bír nyugton megülni túl sokáig. - Neked talán egész jó, de te voltál már Alaszkán kívül is, sokkal hosszabb úton, én meg? Egyedül Kanadához volt szerencsém, de Kanadának is csak a határ közeli részéhez. Szóval nekem egy 10órás út már túl sok. Mondjuk még mindig inkább a kocsi, esetleg a vonat… mint a repülés. Félnék, hogy lezuhan a gép. – Harapom be a számat. Tényleg tartok a repüléstől. Annyi szörnyűséget hallani. - Amikor be szoktam csomagolni az Anchorage-i utazások előtt, általában azután válik nehézzé a csomagom, hogy beteszem a tisztálkodási, pipere cuccokat. A ruháimtól nem szokott nehéz lenni a bőrönd, de aztán bekerül a hajvasaló, meg a hajkefe… a hajszárító, a tusfürdő, sampon, testápoló… És mire berámolok minden ilyen cuccot, amit napi szinten használok, olyan mintha egy vasbetontömböt vonszolnék le a csomagtartóig. – Nevetem el magam. Tuti biztos, hogy ezek miatt a cuccok miatt olyan nehéz a női motyó. A pasik harmadannyi cuccot se használnak, mint mi nők.. hacsak nem metroszexuálisak. A bátyáimnak összesen nem volt annyi fürdőszobai cuccuk, amikor még mindketten otthon laktak, mint nekem. Azt hiszem, ez mindent elárul. - Az az ösvény megfelel? – Fordulok félig, kérdőn felpillantva Philipre, miközben szabad kezemmel a jobb oldali turistaösvényre bökök, ami egy félköríves kerülővel visz visszafelé. Szeretem, mert nyugis, és amiatt mert egy kicsit hosszabb, kevesebben járnak rajta. Esetleg kocogókkal szoktam találkozni, kutyasétáltatókkal nem. - Nekem sajna az ilyen kimaradt az életemből, de ettem párszor a városi menzán még diákként az osztálytársnőimmel. Volt néhány… hogy is mondjam… számomra ismert nevű, de felismerhetetlen megvalósítású étel. Se a kinézete, se az íze nem hasonlított az otthonira. – Vigyorgok, és azt már nem teszem hozzá, hogy a gyomrom nem túlzottan díjazta, mert nem biztos, hogy Phil ilyen mélységekig kíváncsi a dologra. - Nem tudom megmondani mikor nyílt, mert sose voltam még benne, de azt tudom, hogy a harmadik utcában van egy japán étterem. Párszor már elhajtottam előtte. Mi is a neve? – A nyelvem hegyén van, tök bosszantó, amikor nem jut eszembe. - Amaji, vagy Ajami… vagy Ajimi? Valami ilyesmi, azt hiszem. Sushi-juk az van, egyszer ki volt téve egy tábla, hogy épp akció volt. – Dugóban botorkáltam, ezért volt időm megszemlélni. - És ez a… rament… ez micsoda? – Kérdezem egy kicsit gyanakodva. Az imént hallottak után már az se lepne meg, ha a karjaival csapkodó élő polip lenne nyakon öntve valamilyen kimondhatatlan nevű szósszal. Brrrrrrr!!!!
Kezdőlap
