A bánya messze van Farkaslaktól. Ezt eddig is tudtam, de igazán csak akkor lehet az ilyesmiről meggyőződni, amikor megteszed a távot, és esetleg vagy akkora marha, hogy lábbusszal. Emberként nem vágtam volna neki, farkasként úgy vélem, akinek ez megkottyan, az sürgősen kezdjen magával valamit. A város határáig a szokásos sétatempómban haladtam, ott aztán felhívtam Jennyt. A vonal túlsó végéről nyögések is hallatszottak, és őt ismerve ennek az eredete akárhonnan, akárkitől származhatott, szóval inkább nem is túráztattam már ezen az agyam. Igény szerint kapott időt, hogy a bányához érjen - nehogy azt mondhassa rám, rabszolgahajcsár vagyok -, én viszont mindentől függetlenül nekivágtam az útnak. Felőlem éjszakázhattunk is ott, úgyis a tárnák voltak a szűkebb úti célok, oda meg lámpa kell még a farkasoknak is. Az erdőben futásnak eredtem. Nem változtam át, emberi alakban is imádtam kiélvezni a bestia nyújtotta előnyöket, pluszokat, ezért is kezdtem minden napomat futással. A bánya közelébe érve lassítottam, a fák közül már ismét sétálva léptem ki. Ez is a falkáé volt, de mi tagadás, eléggé elhanyagoltuk, ami talán annyira nem is baj, mert így legalább mások se szadizták. Nem volt szem előtt. Időm annyi volt, mint a tenger, türelmem is körülbelül, így minden probléma nélkül vártam addig, amíg meghallottam az escalade hangját. Sose fogom megérteni se az ő, se Ryan autószeretetét, de ez van, nem vagyunk egyformák, hála a jó égnek! Várakozás közben legalább szereztem kobakvédőket és lámpákat. Amint megláttam a kocsit, széles vigyorra szaladt a szám, és arcrepesztőbe váltott, amikor Jenny kiszállt leparkolt, majd kiszállt belőle. Tarthatnak fanatikusnak, de imádom a családom - Nathaliet talán túlságosan is és nem pont úgy, ahogy egy testvért kéne... Na, ezt hagyjuk... - Jenny! - Naponta látjuk egymást én mégis képes vagyok úgy viselkedni, mintha havonta egyszer futnánk csak össze, és ugyanolyan örömmel fogadom, ezen a téren azt hiszem felülmúlom Ryan infantilizmusát. - Örülök, hogy rám értél. - Ha jött megöleltem, ha nem, akkor a fejébe nyomtam egy sisakot. - Segítség kéne - a vigyoromból nem kevésbé őszinte mosoly lett -, és mást ezzel hiába zaklatnék. Úgy gondoltam, segítséget kérni nem szégyen, de azért én is csak módjával tettem és megválogattam, hogy kinél jelentkeztem be ilyen téren.
Már ezerszer elhatároztam magamban, hogy a magántelefonomat a terápiák ideje alatt lenémítva fogom tartani. A gond csak az, hogy még így sem vagyok képes megállni, hogy fel ne vegyem. Ezért történhetett meg az is, hogy mikor Darren hívott, akkor némi késlekedéssel ugyan, de felvettem a mobilt, és már kaptam is a kérést, miszerint menjek ki a bányához. Igazából semmi kedvem nem volt hozzá, de a terápia úgyis a végéhez közeledett, úgyhogy belementem. Amúgy is mindig számíthatok rá, és ezért magától értetődő, hogy ez fordítva is így van. Ez a gondolat megmosolyogtatott egyből, miután beültem a kocsimba, és kifelé tartottam a városból. Tudtam az utat, de halványlilám sem volta arról, hogy mi a fenéért lettem kirángatva. Miközben felhangosítottam a rádióban szóló dalt, beletúrtam jelenleg félhosszú szőke tincseimbe. Természetesen a biztonsági övet elfelejtettem bekötni, de így nagyobb mozgásterem volt. Nem tehetek róla, imádok vezetés közben énekelni, a táncolásról már nem is beszélve. Sosem értem, hogy Ryan miért piszkál azzal, hogy életveszélyesen vezetek. Szerintem csupán sajátos a stílusom, és hiába, rohadt jó vagyok az utakon. Meg máshol is… Mire jó negyedórával később a kavicsok szanaszét repültek a kerekek alól, és a kocsit is leállítottam, Darren már várt rám. Meg sem lepődtem, és hogy az időt ne húzzam tovább, hamarosan ki is pattantam. Még mindig a dalt dúdoltam magamban, miközben benyomtam a riasztót, és táncos léptekkel megközelítettem az én nagy és erős bátyámat. - Örülhetsz is! jelentettem ki, miközben cuppanós puszit nyomtam az arcára, és fél karommal magamhoz szorítottam. – Éppen egy pornófilmet vetítettem a páciensemnek… - magyaráztam szórakozottan, amivel meg is magyaráztam a telefonba beszűrődő hangok eredetét. Talán kissé egyedi a módszerem, tudom, de én mindenben törekszem az egyediségre. Jelenleg például úgy néztem ki, mint egy katona és egy ágról szakadt hippi keveréke a bakancsban, a szűk farmerban, és a felülre húzott elnyűtt ingben. Én így érzem jól magam! - Na, kezdj regélni, bátyus! Miért rángattál ide? – sürgettem, miközben a sisakot megigazgattam a fejemen. – Jobb szórakozóhelyet is el tudtam volna már képzelni, mint a bánya… - forgattam a szemeimet, de felsandítottam rá a sisak szegélye alól. – Mi dolgunk itt? – érdeklődtem kíváncsian, majd elindultam befelé, előhúzva a farzsebemből egy elemlámpát.
- Pornót? - néztem le az arcába kissé elnyílt szemmel. - És nekem nem szóltál? - sopánkodtam túljátszva. - Kölcsön adod majd azt a filmet? Tudod, sose árt a továbbképzés, háromszáz év alatt berozsdásodik a farkas... - ingattam a fejem szórakozottan, miközben a bánya bejáratához tereltem. - Nem éltem ki a gyerekkorom, és szeretném bepótolni bányászati bújócskával - vigyorogtam rá. - Nem értem mi bajod vele, Batman is ilyen helyeken nyomult, szerintem menő - húztam fel sértettem az orrom. - Majd rendezünk tárna-partyt, aztán rögtön mást gondolsz róla! Egyelőre csak baromkodtam, egészen addig egy komoly szót nem hallott tőlem, amíg elő nem kerültek a zseblámpák és a tárna sötétje körül nem ölelt minket. Egy hangyaszarnyit paranoiás voltam, ez van. Nem akartam kint traccsolni, meg egyébként is, itt bent, Jennyvel az oldalamon kicsit tényleg gyereknek éreztem magam, aki épp most fedezi fel az eddig tiltott helyeket. A tárna egy beomlott szakaszához értünk, szabad kezemet kis időre a hideg kövekre tettem, majd megfordultam. - Ezért hívtalak - böktem hüvelykujjammal az omladék felé. - Van... talán két föld alatti járatunk, ami használható, a garázssornál, meg itt, összekötnek a hegyi területünkkel. - Jó, mindketten tudtuk, csak szerettem megadni néha egy kis bevezetőt. - De ez kevés. Az érdekel, hogy szerinted megoldható-e, hogy ilyen járatból jóval több legyen városszerte, és ha igen, mennyi idő kéne még néhány kiépítéséhez. Asztalosként elvontam a magam kis munkáival meg az ahhoz köthető dolgokkal, de ehhez nagyon nem értettem. Elképzeléseim voltak, viszont hogy ezek megvalósíthatók-e, az már más kérdés, ennek megítélésében reméltem, hogy Jenny tud segíteni. A pénzt nem tartottam akadálynak, azért volt pár évem vagyonszerzésre, és ha ez beindítható lenne, akkor az Amarok zsebében is körülnéznénk. Egyelőre azt akartam tudni, hogy az ötleten túl is tudunk-e lépést tenni.
- Nem hinném, hogy a te lelked pátyolgatásra szorulna… - fújtam egyet. Eleget tudok én róla ahhoz, hogy ne higgyem véletlenül se azt, hogy gondok lennének a szexuális életével. A fejében minden rendben ilyen téren, és ezt akkor is tudom, ha nem vágyom minden egyes információra. – Egyébként, ha fizetsz, akkor téged is beveszlek a pácienseim közé, és majd akkor talán megnézheted a filmet. Az okokat inkább ne is kérdezd… - ráztam meg a fejemet. Néha vannak problémás, vagy fura eseteim, és ilyenkor különös módszerekhez kell folyamodnom. Mint már említettem, szeretek különbözni másoktól, így a pácienseimmel való találkozásaim sem szokványosak. - De az olyan parti legyen akkor, hogy csak a sisak van mindenkin, semmi más! – böktem felé játékosan az ujjammal. – Én amúgy is a Macskanő lennék, nem Batman… őt meghagyom neked – megütögettem a vállát vigasztalóan, és azzal határozottan meg is indultam befelé. Nem sokat láttam ebben a sötétben, ahol csak a lámpáink fénye adott tájékozódási lehetőséget, ráadásul az is csupán korlátozottan. Míg befelé meneteltünk, végig azon gondolkoztam, hogy mit keresünk itt egészen pontosan. Nem szerettem tudatlanul belevágni semmibe, márpedig mi csak úgy nem szoktunk a bánya mélyében mászkálni késő délután, amikor már sötétedik odakint. Kicsit megigazítottam a sisakot a fejemen, mert kezdte teljesen hozzálapítani a tincseimet az arcomhoz. A levegő áporodott volt, a hőmérséklet pedig egészen hűvös, de hát ez van. Még jó, hogy volt nálam egy meleg dzseki, amit eddig ugyan a kezemben hoztam, de most belebújtam, és jólesően megborzongtam. - Ez a hideg néha annyira ki tud készíteni… - szólaltam meg, megtörve ezzel a beálló csendet. Alapjáraton nem szeretem, ha némaságba burkolózunk, mikor van társaságom, de Darren azon személyek közé tartozik, akivel hallgatni is szeretek, mert nem érzem kellemetlennek. Talán ezért is vagyunk annyira közeli viszonyban egymással. – Hm – kérdő pillantást vetettem felé, mikor megláttam a beomlott járatot és a halomba gyűlt kőtörmeléket. – Kezdesz megijeszteni, és olybá tűnik, hogy innen nem tudunk tovább menni. Nem egy sok elbújási lehetőséggel kecsegtető hely, hogy akarsz így játszani? – vigyorodtam el, fehér fogaim még a gyér fényviszonyok ellenére is megvillantak egy pillanatra. - Egy kupac kő miatt? – úgy néztem rá, mint egy idiótára. Igazából tényleg annak is tartottam, de pont ezért szeretem annyira. – Figyelj, ezt le is fotózhattad volna, hogy utána elküldd nekem – vetettem fel az ötletet, és fentebb toltam a sisakot, hogy jobban körülnézhessek a teremszerű üregben. Miközben beszélt hozzám, én biccentettem, ezzel jelezve, hogy értem, amit mond és tudok is minderről. – Remélem, csak viccelsz… - azzal egész testemmel szembefordultam vele. – Minek nézek ki, vakondnak vagy talán bányásznak? – csípőre tettem a szabad kezemet, másikkal pedig rávilágítottam Darrenre. – Pfhúú… - újabbat fújtam, mert úgy ítéltem meg, hogy nagyon is komolyan beszél. Elég elvetemült ugyan, de annyira csak nem, hogy feleslegesen rángasson ide. – Először is, nem biztos, hogy a rendszer kiterjedése akkora, hogy a város több pontjára is tudjunk járatot fúrni. Másodszor, nem igazán vagyok otthon ezen a téren, utána kéne nézni. Annak is, hogy hol alakítható ki járat, hol nem biztonságos, mert beomolhat esetleg a munkálatok miatt valamelyik utca a városban, és arról már ne is beszéljünk, hogy ez mennyi veszélyt rejt magában. Fel kellene térképezni az egészet… - soroltam az ötleteimet és a várható teendőket. Még az ujjaimon is számba vettem őket, úgy magyaráztam.
Felnevettem a partin való megjelenés ötletén, visszhangzott tőle a tárna. Ha ilyen bulit csapnánk, akkor már most lenne ötletem, kiket hívnék meg elsősorban. Szép kis este lenne, az biztos! Rápillantottam, amikor a hidegre panaszkodott, az eddigi vidámság, mosolygás pedig fokról-fokra tűnt el az arcomról, a helyét pedig csendes megértés vette át. Tudtam, hogy nem a semmitől vált erőssé, és mégis valahol sajnáltam. Így lehet, hogy tovább fog élni, és remélem, hogy boldogan, de bár ne kellett volna előtte mindazt elszenvednie, amit Kirill beteges elméje szült. Nem kezdtem el sajnálkozni, megjegyzést sem tettem, csak megfogtam a kezét, és amíg a tárna beomlott részéhez nem értünk, el se engedtem. Nem kölyök már, de akárhány évesek is legyünk, a húgom és mellette állok. Sejtette, hogy nem lesz elragadtatva az ötlettől, a vakondos megjegyzésén még el is vigyorodtam, aztán mind a ketten a lényegre fókuszáltunk. Így, hogy elkezdte sorolni a felmerülő esetleges problémákat, már kezdtem látni, hogy ez tényleg nem lesz olyan egyszerű mutatvány. - Hát ez nem hangzik túl jól - mormoltam eltűnődve. Nem is a teendők számával, hanem az idővel volt a baj. - Mennyi idő és segítség kéne hozzá? Kíváncsi voltam, mit lehetne ezzel az egésszel kezdeni, mert ez így akkor sem maradhat. Kár, hogy nem úgy működik, hogy kigondolok valamit, csettintek és mér kész is. Akkor azt hiszem, a betolakodókkal se lenne több problémánk. - Oké, megnyirbálom a légváram - emeltem fel a kezem, majd megvakartam a tarkóm. - Ezt, ami használhatatlanná vált, mennyi idő lenne helyrepofozni? És a meglévőket kicsit kipofozni, hogy ne legyen olyan, mint ami mindjárt beomlik? Ha már bőrfotelesek körébe kerültem (Atanerk és Amarok közelbe), akkor már próbáltam valamiféle hasznot hajtani a társaságnak és a falkának. Nem egy fáklyás menet, az elmúlt időszak cseppet sem segített abban, hogy a falka egy normális közösségként magára találjon, s habár én is benne voltam minden marhaságban, azért... aggódtam. Jennyre néztem. Se neki, se a többieknek nem mondtam még, pedig lassan aktuálisnak éreztem. Azt akartam, hogyha itt esetleg elszabadulna a pokol, tűnjenek el a városból, hogy legalább őket ne kelljen féltenem. Miért volt olyan érzésem, hogy a hajat is leüvöltenék rólam, ha ezzel előhozakodnék? - Ki akarok aknázni minden tücsökpöcsnyi lehetőséget, abból, amink csak van. Látsz esetleg valami pluszt még a bányában? Naná, hogy érdeket a véleménye! Tanácsokra nem engedünk be akárkit, nem szólhat bele minden farkas, de azon kívül azért szerettem körbetudakolódni. Jenny véleménye pedig már csak a kapcsolatunk miatt is kitüntetett helyen állt. Fojtson vízbe, aki a helyemben máshogy rangsorolna.
- Ne mondd, hogy komolyan azt gondoltad, ez ripsz-ropsz meglesz, és sétagalopp az egész! – néztem rá kicsit korholóan. Azt gondoltam eddig, hogy ennél azért okosabb, bár azt semmiképpen sem szabad elfelejtenem, hogy az ember hajlamos arra, ha valamit akar, akkor azt egyből akarja. Nem számít, hogy mennyi idő, milyen nehéz, csak máris legyen kész, és álljon minden a rendelkezésére. Én is ilyen vagyok, legalábbis azt hiszem, de ettől függetlenül nem igazán szeretem, ha azonnali megoldást várnak tőlem, egy összetett problémával kapcsolatban. - Sok – vágtam rá egyszerűen. – Sok-sok – tettem még hozzá, utalva arra, hogy segítségre is szükség lenne, és időre is. Persze mi ráértünk, de arról halványlilám sem volt, hogy honnan fogunk előkeríteni olyanokat, akik értenek ehhez. Én nem vagyok bányász, mint már mondtam, és fogalmam sincs arról, hogy hogyan kell egy járatot kivájni. Rendben, biztosan feltalálnám magam, meg némi utána olvasást követően sikerülne rájönnöm a nyitjára, de az nem ugyanaz, mint egy szakember hozzáértése. – Így már mindjárt más a dolog. Ahhoz nem értek, hogyan kell új járatokat csinálni, de ezeket először is ki kellene pucolni, mert tele van törmelékkel. Akkor tudnám felmérni a jelenlegi állapotát, és hogy mennyit kéne rajta dolgozni. Szerintem a mostaniaknak sem ártana a megerősítés. Ha vállalod, hogy szerzel munkásokat, akik kockáztatják az esetleges balesetet, vagy, hogy rájuk omlik egy járat, ami természetesen a te felelősséged lesz, akkor végül is megoldható… - vontam meg a vállaimat egyszerűen, és úgy néztem fel rá, mint aki jól végezte dolgát. Lehet, hogy mégsem vagyok olyan reménytelen, már ami a bányászatot illeti. Ettől függetlenül még mindig nem akartam kőtúróvá válni. - Szerintem ezt még elég korai lenne megmondani – elgondolkozva csücsörítettem egy kicsit a számat. – Először lássuk, hogy mi lesz akkor, ha egy kicsit kitisztítottuk a helyet – magyaráztam tovább könnyed hangvételben. – Ezeket a köveket is felhasználhatnánk esetleg valamire, bár azt még nem tudom, hogy mire… - elkezdtem fel-alá járkálni ott a szűk kis járatban, méghozzá Darren előtt. Végig kellett venni magamban az összes eshetőséget, hogy mindennek biztos tudatában alkothassak majd véleményt. Tudtam, hogy számít rám, és a legjobb tudásom szerint akartam dolgozni ezen az ügyön. Már a meglévő dolgaim mellett, de hát itt éjszaka is lehetett tevékenykedni, legalább annál kevésbé szúrhat szemet az embereknek.
Bocsánatkérő mosolyra húztam a szám, majd ez is eltűnt az arcomról. Tekintetemet végigjárattam az üreg falán, mennyezetén, a göröngyös köveken. Egy kurta pillanatig azt vártam, hogy beomlik az egész. - Mostanában folyton úgy érzem, hogy idő szűkében vagyunk. - Fanyalogva elhúztam a szám. - És még az "azonnal"-t is későnek érzem. - Fél kézzel megmasszíroztam a tarkóm. Amióta a chicagóiak itt vannak, tulajdonképpen egy csomó időt kidobtunk az ablakon, ami nem is lenne baj, ha ez idő közben nem az ő javukra hajtotta volna a vizet. Most meg hirtelen kéne valamit kezdeni magunkkal, de úgy, hogy a kapkodásnak ne legyen negatív hozadéka. Kisebbfajta csoda segíthetne csak... Ezeket az aggályaimat nem szoktam hangoztatni, inkább derűsnek mutattam magam, az mégis jobb hatással van a környezetre, most azonban minden az arcomra volt írva. Jenny láthatta. - Hát az gáz - húztam el a szám a sok sok-sok-ra. Aztán a valamivel derűlátóbb fejtegetése engem is kicsit több bizakodással tölt el. - Már a rendbetétellel is sokkal előrébb lennénk. Ha tudnál szakembert keríteni, megbízhatót, akkor én gondoskodom a munkásokról. Naturalakok a hazáért. Jó, persze, nem csak ők, de legalább fizikálisan is megmutathatják, hogy ők is képesek a falkáért tenni. Nem gyerekek, felérik ésszel. - Rendben - biccentettem arra, hogy majd a takarítás után elválik, mire megyünk még, és elmosolyodtam azon, hogy mennyire igyekezett. Jól esett. Megvártam, hogy még esetleg valami beugrik-e neki így hirtelen, a magam részéről egyelőre amit akartam, véghez vittem. Ha nem volt most egyéb megjegyzendője ezzel kapcsolatban, kifelé hívtam. - Gyere, menjünk! Már nekem sincs melegem. - Összébb is húztam magamon a dzsekim.
//Bocsi, hogy csak most, és ilyen vérszegényesen. :/ //
- Ne parázz már ennyire, Darren! – szóltam rá, és megpaskoltam a karját. – Minden rendben lesz, hidd el! – biztattam tovább, mert úgy éreztem, hogy most erre van szüksége. Engem is aggasztott a helyzet nyilvánvalóan, de bármikor képes lettem volna szétrúgni néhány chicagói segget, ha arról van szó. Sőt, még hatalmas élvezetet is leltem volna benne, és remek lett volna feszültség levezetésnek is. Az már más kérdés, hogy utána valószínűleg az őrzők nem lettek volna elragadtatva, de ez már igazán csak egy aprócska részletkérdés. - Nos… - kezdtem bele elgondolkozva, miközben a sisakot egy kicsit fentebb toltam a homlokomból, hogy ne essen az orromra. – Ha megyek be legközelebb Anchoragebe, akkor majd érdeklődök egy kicsit, és talán még találkozni is fogok tudni egy-két emberrel. Kizárt, hogy ott ne lennének bányára szakosodott emberek. Lehet, hogy itt is van, de egy ideje már nem működik, amennyire tudom, szóval lehet, hogy már kiöregedtek – vontam meg a vállaimat. Inkább csak hangosan gondolkoztam, hiszen ezekkel az információkkal nem sokat kezdhetett most. Ettől függetlenül még úgy éreztem, hogy meg kellene vele osztanom ezeket is. A háttérmunkálatok hozzátartoznak az egészhez, nem? - Majd lejövök párszor, ha az időm engedi, és megpróbálom felmérni, hogy mi és hol szorul nagyobb javításra, stb stb… - a kezemmel is hadonásztam közben, így a lámpám fénye ide-oda cikázott a falakon. – Az biztos, hogy ez nem lesz a kedvenc helyeimnek a listáján – megborzongtam, ahogy így említette a hideg levegőt. Én sem voltam túlzottan felöltözve, nem jártam még bányában. Oké, lehetett volna annyi eszem, hogy jobban felöltözök, de hát bárkivel előfordul, hogy nem gondolkozik elég logikusan, ha sietnie kell. - Menjünk! – mondtam én is, azzal elindultam arra, amerről jöttünk. Szerettem volna már minél előbb kint lenni erről a helyről, és nem vigasztalt különösebben a tudat, hogy még vissza kell jönnöm, ráadásul nem is egyszer. – Milyen napod volt? – érdeklődtem már jobb hangulatban, amikor megéreztem a friss levegőt, közeledve a kijárathoz.
A sértődöttet játszva felhúztam az orrom. - Nem parázok! - fordítottam el a fejem, a paskolásra viszont megint ránéztem. - Ne mondd el senkinek, oké? - váltottam vissza normálisra. - Elég ha én cidrizek ilyeneken, a falkának erősnek kell látszani, és ez nem megy úgy, ha minden tagja tudja mekkora a baj. Mondjuk tény, hogy lehetne rosszabb is... Elhúztam a szám. Mostanában Victorral is kényesen kerültük ezt a témát, ha leültünk csak úgy beszélgetni, de a tanácskozásokon attól még lőtte felém a gondolatait, amiknek a 90%-ával sajnos kénytelen voltam egyetérteni. Márpedig ezek nem a legderűsebb jövőképek voltak. Arrébb rúgtam egy követ, kicsit talán indulatosan is, majd nagyot szusszantottam. - Utálom, hogy még mindig csak ücsörgünk - morogtam kissé elégedetlenül, ebben az egy mondatban viszont minden benne volt, ami az utóbbi időben motoszkált bennem. Gyűlöltem ezt a tétlenséget, és habár a megfontoltság híve voltam, legszívesebben... mindegy. A farkasom is méltatlankodott, pedig aztán őt nem lehetett azzal vádolni, hogy zabszemezett seggű. Elhessegettem ezeket a gondolatokat - később úgyis vissza fognak térni -, és inkább arra figyeltem, amit Jenny magyarázott. - Tudtam én, hogy téged kell ilyennel zaklatni - vigyorogtam rá. Egyszerűen nem tudott csalódást okozni. - Csak légy óvatos, rendben? Nem csak idelent, hanem úgy általában. Nem örülnék, ha kiszúrnák a chicagóiak, hogy megélénkült a bányánál a mozgolódás, még elkezdenének kíváncsiskodni. Azt már nem fűztem hozzá, hogy ha így lesz és Jennynek baja esik miattuk, akkor k*rva pipa leszek. Kifelé menet amikor már láttam a lámpafényt és közel volt a kijárat, levettem a sisakom, majd megborzoltam a hajam. - Összeismertettem Jamie-t a gyaluval - feleltem vigyorogva. - Szegény még elég suta, de nagyon igyekszik. Majd bemutatlak, ha még nem ismernéd, kicsit még szerencsétlen, szerintem te össze-vissza ölelgetnéd - nevettem. - Pár óra múlva pedig verseny. - Lesandítottam rá. - Jössz majd? Ha ő is ott van, garantált, hogy lesz valami balhé (kakaskodó emberhímek, féltékeny barátnők etc.), ami azért muris tud lenni. Emberek héroszi harca, legalább bunyóra is lehet fogadni.
Amikor azt mondta, hogy ő ugyan nem parázik, csak provokatívan felvontam a szemöldökömet, és egy félmosoly jelent meg a szám szegletében. Úgy néztem rá, hogy ő is értse, ha amúgy magától még nem tudná, hogy engem aztán nem verhet át. - Figyelj, szerintem már így is minden valamirevaló tag tudja, hogy mekkora a baj. Vagy csak én vagyok naiv, hogy szeretném mindegyiküket értelmesnek látni? – kérdeztem ezt már inkább saját magamtól. – Hidd el, hogy el fog jönni az ideje annak is, amikor majd az összes chicagói beképzelt majmon megtoroljuk a veszteségeket, és a nehézségeket, amiket miattuk el kell szenvednünk. Szerintem már az őrzők is rég rájöttek, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet idetelepíteniük őket… - forgattam körbe a szemeimet, hogy ezzel is jelezzem, mennyire ostobának tartom őket. Sem akkor nem értettem, hogy mi volt ennek az értelme, sem most. Lehet, hogy bennem van a hiba, amiért nem látom át, de kétlem. Csak saját maguk számára csináltak több munkát, és a mi életünket nehezítették meg. Hogy én milyen szívesen elbeszélgetnék velük, azt el sem tudom mondani! Kifejteném a véleményemet, megosztanám velük az álláspontomat, bár sokat szerintem így sem érnék velük szemben. Beképzelt bagázs! Azt hiszik, hogy minden úgy lesz, ahogyan ők akarják? - Nem hinném, hogy éjszakánként, mikor nekem időm van a te kis projektedre, akkor erre kószálnának – motyogtam, a kifelé vezető út közben. Gondolataim rendre elkalandoztak ugyan, de próbáltam lerázni magamról a gondokat, és inkább feldobni mind magamat, mind Darrent. Nem jó az, ha most még mi is elveszítjük a lelkesedésünket és a jókedvünket, igaz? Legalább a józan eszünk maradjon meg, különben a stressz teljesen fel fog őrölni mindnyájunkat. Még belegondolni is rossz… - Komolyan? – kérdeztem már jóval vidámabban, miután friss levegőt szívhattam a dohos, nyirkos helyett. Hogy fogom én ezt bírni?! Azt hiszem, hogy elhamarkodottan tettem ígéreteket, de valószínűleg akkor is ugyanez lett volna a végeredmény, ha napokat töltök el mérlegeléssel. Amit egyébként nem szokásom, mint az tudvalevő. – Csak vigyázz, nehogy egyszer valamivel lenyisszantsa néhány ujját – most már én is jóval felszabadultabban mosolyogtam, és újra játékosan oldalba böktem. Azt hiszem, ez kezdett a szokásommá válni újabban. Közben azért én is megszabadultam a sisaktól, és hozzá hasonlóan átfésültem a hajamat az ujjaimmal. Ezek a rövid tincsek most valahogy kényelmesebbek voltak, de a terveim között szerepelt, hogy majd újra megnövesztem. - Azt hiszem, hogy már láttam egyszer-kétszer – vontam meg a vállaimat könnyedén. – Egyelőre még nem éreztem ilyesfajta késztetést, de lehet, hogy pont fordítva sülne el, és férfit akarnék belőle faragni – vigyorogtam szélesen. Igen, pont én akarnék belőle azt faragni, mint nő. Sokszor tényleg keményebb vagyok, mint némely hímegyedek körülöttem. Míg ezen törtem a fejemet, Darren tovább beszélt mellettem, és fel is sandítottam rá a kérdése hallatán. – Még szép! Ezt most komolyan megkérdezted tőlem? – ingattam a fejemet rosszallóan. – Ugyan drágám, ne sértegess! – nevettem fel hangosan. – Nem csak, hogy ott leszek, de most indulok is a másik kocsival, nem ezzel – közben a fejemmel az escalade felé böktem. – És egyet muszáj nekem indítanom. Ígérd meg! – ujjammal a vállát böködtem, mintha ezzel meg tudnám győzni. Na, persze!
Elmosolyodtam Jenny szavain. Szerintem ősök adta tehetsége volt hozzá, hogyan rázzon helyre egy-két mondattal, amik mögött olyan erős meggyőződés állt, hogy én is biztosabb lettem a dolgomban. Átkaroltam a nyakát, közelebb húztam és hálás csókot nyomtam az arcára. - Maradj mindig ilyen, oké? - vigyorogtam rá. Néha még mindig rácsodálkoztam, milyen erős húgom van. Nem kifejezetten fizikailag, mert ilyen téren sokan könnyen lenyomnák, de lélekben bámulatos. A farkasom helyeslően mordult, érezte a vérvonaltestvérét, örült a közelségének, erőt merített belőle ő is. Tényleg nem hülyeség, hogy a farkas falkában érzi jól magát és/vagy családban. Ezek a kötelékek tesznek minket igazán erősség és veszélyessé, bármit mondjanak is a bizalmatlan, nihilista megszállottan elzárkózók. - Sose lehet tudni - ingattam a fejem. - Ez nem a hegy, messze esik tőle... aggódom, na! - vontam vállat. - Azt még csak szabad - somolyogtam némileg vidámabban. - De tudom, nagy lány vagy, tudsz vigyázni magadra - mondtam, mielőtt felháborodhatott volna. Egyébként is elevenen élt az emlékezetemben minden orr, ami Jennynek köszönhette az eldeformálódást. - Visszanőnek. Jó, azért figyelek, nem csonkítani akarom. - A bökdösésére kuncogva arrébb ugrottam, kicsit csikis vagyok. Felnevettem arra, ahogy elképzeltem, amint Jenny kiképzőtiszt módjára vezényli Jamie edzését. Szegény Kisfarkas nem találta volna ennyire mulatságosnak, de amilyen kis hálás, még ezt is kitüntetett figyelemként könyvelné el. - Jó, hát ki tudja, lesz-e este páciensed, csak ezért volt a kérdés - vigyorogtam továbbra is. - Jaj de jó, akkor legalább családban marad a zsé, a múltkor úgyis kifosztotta a házat Yetta. Csak előtte tettesd, hogy be vagy csípve, különben nem mernek majd kiállni ellened, és nem lesz bevétel - dünnyögtem megosztva vele anyagias gondolataimat, a szám sarkában viszont folyamatosan ott játszott a mosoly. - Drága Jenny - álltam meg és néztem rá nagy komolyan -, mikor tartott vissza, ha azt mondtam, hogy nem indíthatsz? - húztam el a szám, de valójában egyáltalán nem bosszankodtam. Elég volt egy pillanatra félrenéznem, már arra fordulhattam vissza, hogy a húgi valamelyik ruhadarabját, fehérneműjét, vagy más egyebét lengetve épp a mezőnyt indítja. Ezzel pedig a kangöcsösök versenyét totálisan kiherélte - ami nekem egyáltalán nem probléma -, aztán jött a "bunyó Jennyért" felvonás, ami miatt megint csak nem aggódtam, mert hála a jó égnek kis családunk tagjai nem voltak híján az észnek. Csak néha titkoltuk... - Tarthatnánk majd egyszer fürdőruhás hab-partyt, mit szólsz? Kikötőben van egy rakás raktár, az egyikben simán bulizhatunk, csinos belépőt kérünk, Ryan kilogisztikázza, Nat a zenét meg a habot intézi, mi meg leszünk a reklámarcok... testek. - Victort pedig távol tartjuk, még a végén felháborodna a mai perverz fiatalságon.
- Milyen? – néztem rá meglepettséget tettetve, értetlenül. – Idegesítően szókimondó? – felvontam a fél szemöldökömet, de nem bírtam tovább, és egyből vigyorra húzódott a szám. Nem tehetek róla, egyszerűen kiváltja belőlem azzal, hogy nem csesz le, amiért nem uralkodok magamon, és kimondom, amit gondolok. Victor gyakran szokta mondogatni, hogy a civilizált ember nem így viselkedik. Soha nem mondtam, hogy civilizált vagyok, ember pedig végképp nem! Ezt azért neki nem említettem meg, mert még mindig viszonylag jó erőnek örvend az öreg, biztosan elkalapálna az ilyen fokú szemtelenségem miatt. Akkor is megérné! - Legalábbis igyekszem vigyázni magamra! – tettem hozzá, mert mind a ketten tudjuk, hogy bizony sok váratlan esemény történhet velünk az életben. Most nem mondanék példát, de én különösen hajlamos vagyok arra, hogy vonzzam magamhoz a bajt, aztán meg megpróbáljak egyedül kilábalni belőle, ezáltal csak még tovább rontom a saját helyzetemet. Igen, hölgyeim és uraim, ez vagyok én! Ezt azért Darrennek inkább nem adtam elő, a végén még valami testőrfélét állítana mellém, márpedig nekem ilyen koloncokra, meg felesleges árnyékokra egyáltalán nincsen szükségem. Akárcsak a többi falkatag, én is képes vagyok önállóan vigyázni magamra, hiába ő a második ember a falkában, engem aztán hidegen hagy a pozíciója. Nekem ugyanaz a férfi, akit megismertem annak idején. Pontosan tudtam, hogy hol csiklandós, ezért nem volt nagy kunszt megtalálni azt a bizonyos pontot. Jó helyen bökdöstem, és ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy elhátrált tőlem. Most aztán nagyon elégedett voltam ám magammal, szerintem ezt mondanom sem kell. Milyen kár, hogy ezért nem jár semmiféle nyeremény vagy jutalom. Biztosan már kaszáltam volna a „Darren kiakasztása” című játékon, és én lennék a világbajnok. - Szólnék is valami felsőbb hatalomnak, hogy ne engedjenek a közelébe… - közöltem mintegy mellékesen. A szemeimben azért játékos fény csillogott, de az arcom nem árulkodott másról, mint szigorról, aminek az álcáját igyekeztem minél hitelesebben magamra ölteni. – Egyébként meg te is nagyon jól tudod, hogy este már nem szokott lenni, csak ha az illető nagyon nem tudja megoldani másképp – forgattam a szemeimet. Csak azért is kötekedett, hát hihetetlen! – Amatőrnek nézel? Bízd csak ide Tesó, megoldok mindent! – kacsintottam is hozzá, hátha így még inkább meggyőzőnek hatok. Már voltak bizonyos terveim mára, és azt is kitaláltam, hogy miben fogok megjelenni ezen a szenzációs eseményen. Előfordult már, hogy csak úgy tettem, mintha a bugyimat lengetném, de közben egy másik, teljesen új lobogott a kezemben, mikor indítottam a versenyt. Bevállalós vagyok én, ez tény, és imádok megbotránkoztatni másokat, de ingyen magamutogató nem vagyok… - Soha, ez csak pusztán formalitás volt a részemről – bekaptam egy rágót, és úgy vetettem hátra a fejemet, hogy az arcába nézhessek. Szerintem tényleg elintézném, amit akarok akkor is, ha Darren megtiltaná. Elég ügyes vagyok én ahhoz, hogy feltaláljam magam bizonyos helyzetekben, és túljárjak még az ő eszén is. Túl jól ismertem már, a gond csak az, hogy ő is engem. Azért jobb biztosra menni azzal, hogy megvan az engedélye, nem? - Álmodozz csak. Csakis az én reklámozásommal érnénk el bármit is, te csupán a ráadás lehetnél – piszkálódtam vele egy kicsit, pusztán szeretetből. Közben előhalásztam a kocsi kulcsot a zsebemből, és az ujjam körül kezdtem pörgetni.– Van még most valami dolgod?– kérdeztem immár komolyabbra véve a figurát.
Felnevettem a saját jellemzésére. Igen, pontosan ilyen volt, az már más kérdés, hogy engem aztán abszolút nem zavart, ellenkező esetben nem is szeretném ennyire az ziher. A "legyen óvatos" témát nem firtattam tovább, okos, nem egy elveszett suta birka, szóval biztos nem fogok senkit se ráállítani, hogy testőrként lihegjen a nyomában. Az más kérdés, hogy szívem szerint simán ezt tettem volna, de azzal 99%, hogy magamra haragítom. Így nem volt más hátra, mint bízni és az ősökhöz fohászkodni. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy Jennyre néztem. '45-ig azt se tudtam, hogy egyáltalán a világon van, most pedig el se tudnám képzelni, hogy ne beszéljünk naponta és ne lássam. Kezdem azt hinni, hogy túl szentimentális vagyok. A jókedve ragadósnak bizonyult, a bánya bejárat és Jenn kocsija között félúton már szinte állandósult a vigyor a képemen. - Hát ez az, sose lehet tudni, mikor nem tudja megoldani az illető másként - ingattam a fejem. - Na, de akkor király! Nat mondta, hogy elcsalja a zsarukat a város túlfelébe, szóval elvileg le lesznek kötve. - És itt most erőteljesen próbáltam úgy tenni, mint akit marhára nem érdekel, hogy Nathalie az emberi hatóságok kezére juthat. Béna színész vagyok egyébként... - Az jó lenne - vigyorogtam rá. - Holnapra el tudsz akkor intézni nekem még pár járatot? - Persze, hogy direkt húztam az agyát, e mellé pedig pofátlan mosoly dukált. - Mindjárt gondoltam - sóhajtottam a formalitásra, de cseppet se szegte kedvem. - Pont ezért nem szoktam megkötni a kezed, azt hagyom Victornak, hadd próbálkozzon, ha még bírja türelemmel - somolyogtam, mert bizony Jenny már nem egy könnyedén formálható köylök volt, és Victor is maga mögött hagyta élete virágát, szóval körülbelül szélmalomharcot vívott. Még jó, hogy csak ritkán erőlködött. - Ráadás? - néztem rá nagy, kiskutya szemmel. - Csak nehogy lepipáljam a főfogást - öltöttem nyelvet incselkedve, mikor elértünk a kocsihoz. Ahogy Jenny komolyabbra váltott, úgy lett az én mosolyom is szolidabb. - Nem, nincs semmi - feleltem, majd az autó tetejére fektettem mindkét karom, államat pedig azokon nyugtattam, s oldalra biccentett fejjel szemléltem a húgit. - Csak nem kisajátítanál? - Kicsit szélesebb lett a mosoly. - Vagy segítsek valamit? Egy szavába került a fontossági sorrendben másik három farkassal osztozva előkelő helyet foglalt el nálam, és velem szemben aztán tényleg nem kellett szégyenlősködnie.
- Remélem, hogy meg tudja csinálni… - húztam el a számat egy pillanatra. Nem volt titok szerintem közöttünk, hogy nem igazán voltam oda az előbb említett nőért. A hosszú évek alatt, mióta ismertük egymást, kezdett gyanút ébreszteni bennem folyamatosan, és cseppet sem bíztam benne, hiába ő volt az, aki kimenekített anno a táborból. Azért örökké hálás leszek neki, ez tény, de valami akkor sem tetszett benne, egyszerűen bűzlött vele kapcsolatban minden. Arra már nem is akartam gondolni, hogy mi lenne, ha szánt szándékkal juttatna a zsaruk kezére minket. Természetesen hamar kijutnánk, azt mondanom sem kell szerintem, de na! - Erre most inkább nem is válaszolnék, oké? – ezúttal erősebben böktem meg a karját, hogy érezze is a bennem szunnyadó erőt. Igazából semmi kedvem nem volt ehhez a bányászósdihoz, de érte megtette, ímmel-ámmal. Szerintem ő sem várta, hogy majd jó pofát fogok hozzá vágni, viszont nemet sem voltam képes mondani neki. Egyszerűen túl fontos volt számomra ahhoz, hogy hátat fordítsak neki, amikor éppen a segítségemet kérte egy ügyben. Lényegtelen, hogy milyen ügyben, meg kellett oldanom a feladatot. - Most, hogy így mondod, szerintem egyre nehezebben bírja az öregfiú! – szórakozottan mosolyogtam ugyan, de némi aggodalom is vegyült a hangomba. Már nem piszkált annyit, mint régen, és ez valamelyest aggasztott. Tudtam, hogy milyen idős, és hogy már nem lesz velünk sokáig, ez pedig nagyon megrémített. Apámként tekintettem rá, még a magam furcsa módján is. Tiszteltem én, ez vitathatatlan, de meg kell jegyeznem, hogy nem mindig tudtam olyan formában ezt kimutatni, ahogyan ő szerette volna. A kezdeti időszakokban még talán, de amióta kinyílt a csipám, már nem volt rám akkora hatással, mint ahogyan szerette volna. Nem hibáztattam, biztosan én is a befolyásom alatt akarnék tartani egy hozzám hasonló kölyköt – mert neki mindig is az leszek -, de ez van! Én nehezen viselem az ilyesmit, volt részem benne eleget az életem során. Közben oda is értem az autómhoz, és kinyitottam az ajtaját, de egyelőre még nem szálltam be, csak Darren felé fordultam egész testemmel. Fél kezemet csípőre tettem, mintha bosszús lennék rá, pedig mindez csak játék volt. Én szentül meg voltam győződve arról, hogy minden úgy van, ahogyan én mondom. Akkor is, ha nem! - Ez nem történhet meg, ugyanis én nem Ryan vagy Nat vagyok! – azzal büszkén felszegtem a fejemet. – De, ha gondolod, akár fogadhatunk is, hogy kinek lesz végül igaza – oké, nem tehetek róla, de muszáj volt bedobnom ezt a kártyát. Ezek után persze mindenképpen győznöm kellett, különben lehetséges, hogy jelentős összeget veszítenék, annak pedig nem örülnék túlzottan. És még finoman is fogalmaztam, no lám! Miután megkérdeztem, hogy ráér-e később, elégedetten vettem tudomásul, hogy a válasza számomra volt kedvező. A komolyságom elszállt, és egy újabb mosollyal ajándékoztam meg, mielőtt még megijedt volna, hogy valami fontosról van szó. Nem tehetek róla, nagyon szerettem játszani egy kicsit az emberekkel, de csak finoman. - Inkább az előbbi – azzal be is szálltam a kocsiba, de az ajtót nyitva hagytam, és azon át beszéltem hozzá. – Mit szólnál, ha jönnél utánam, utána meg ennénk valamit még a verseny előtt? – vetettem fel a kérdést. – Tudod, hogy szeretek enni, és megkívántam egy kis kínait. Gondoltam hazafelé menet veszek, és talán… de csak talán még te is kaphatsz – vigyorogtam szemtelenül. – Indulás előtt meg átnézhetnéd a kocsit, hogy minden rendben van-e vele – kérlelően pislogtam, aztán beindítottam a motort. – Na, kapd össze magad, és lépjünk le innen! – böktem fejemmel a bánya felé, arcomon pedig egyfajta grimasz jelent meg, amivel kifejeztem a nemtetszésemet.
// és akkor azt hiszem, hogy itt meg is kell köszönnöm a játékot!! //
Csak hümmögtem a megjegyzésére. Tudtam, hogy nem kedveli Nathalie-t - nos, én annál inkább -, de ez ellen nem tudtam tenni, vele nem akartam ilyen miatt (meg másért se, ha már itt tartunk) balhézni, szóval a diplomatikus és semmit mondó hümmögés-hallgatás kombinációt választottam. Sajnos tényleg meg kellett barátkoznom a ténnyel, hogy lassan már nem mint testvér, hanem mint férfi nézek rá, és ezzel addig nincs is gond, amíg csak én tudok róla. Ezt valamiért úgy rejtegettem, mint anyatigris a kölykét. Szar ügy. - Ne aggódj, öreg farkas, nem vén farkas - mondtam, kezemet pedig egy rövid időre a fejére tettem. - Őt ismerve addig úgyse hajlandó a szellemekkel teázni, amíg nem használta legalább egy reggel Kirill lenyúzott bőrét ágyelőnek vagy lábtörlőnek - vigyorogtam le rá, és ez eléggé farkasosra sikeredett, ugyanis elég volt arra a rohadékra gondolnom, hogy a szemfogaim megnyúljanak kissé. Mi tagadás, ezer örömmel lettem volna én a nyúzó. Legbelül persze én is tudtam, hogy Victor már nem mai gyerek, távolról sem bírja úgy tartani a lépést, mint akár még száz évvel ezelőtt, de amíg van benne szufla, hogy egy nap többször is beszóljon, addig talán nincs mitől félni. - Oké, fogadjunk! - vágtam rá habozás nélkül, és széles vigyorra húztam a szám. - Úgyse volt még alkalmam a te pénzedet költeni, épp itt az ideje - incselkedtem tovább, majd miután ő beült, én is becsüccsentem az anyósülésre. - Ó, hát ez remekül hangzik! - Bekötöttem magam. - Alig várom, hogy pofára ejts azt a sok marhát, jó buli lesz! - Kapzsi fény gyúlt a szememben, némi hamissággal vegyítve. - Azt hiszem, rossz hatással vagy rám - ráztam meg a fejem, de a hangomból érezhető volt, hogy egyáltalán nem bánom. Igen, minél több időt töltöttem vele, annál inkább kedvet kaptam mindenféle szemetebbnek nevezhető húzáshoz. Nem voltam kegyetlen, de a tisztességes játszma tisztelete is kikopóban volt belőlem. Cél és eszköz, nem is olyan elvetemült felfogás. Vártam már az esti versenyt!
Habár jó okkal neveztem be a tárnavezetésre, és ez az ok kivételesen nem a könnyen jövő emberhús ízének ígérete, gondolataim mégis másfelé járnak miközben a sötétségben világló zseblámpafények egyre inkább körbeölelnek engem és persze a csoportot is. Valahol a sor végén haladok, fejemen kapucni az esetlegesen aláhulló vízcseppek ellen, a miként fejtetőm, úgy farkasom is rejtve van - pajzsom erős zár, nem kellenek a hívatlan látogatók most. Épp elegen vagyunk a gondolataimmal idebent.
Zé jó ideje nem keveredett vissza hozzánk, s noha nem féltettem szemhunyásnyit se az istenátka bátyámat, mégis idegenebbnek tűnt tőle az egész ház, a környék. Szar dolog, ha az ember ilyen szentimentális baromságok megkörnyékezik, tudom én... De sosem volt még ennyi ideig távol. Berágtunk egymásra, pár napot külön töltöttünk, míg mind a ketten lehiggadtunk, aztán továbblépve az egészen folytattuk ott, ahol abbahagytuk a dolgokat. - Ezek voltunk mi, nem pedig holmi "öri-haris" faszkalapok. Tényleg berághatott rám, ha nem ette még a fene vissza a kúriába! Az is megfordult a minap a fejemben, hogy lehet, csak engem kerül. De hülyeség, hiszen ettől még megérezném, ha a házban járt volna, s JJ is az idióta vigyorával karöltve számolna be róla, ha keresi telefonon a testvérünk. Bahh, mindegy is. Nem érdekel! Csináljon az a majom amit akar. Szórakozzon! Ahhoz úgyis nagyon ért...
Előttem faros bige halad, nyilván udvariasságnak gondolva be, amiért előzékenyen előre engedem a szűkülő átjárók egyikében, ahova egyszerre sikerül odaérnünk. Csinos kis példány, nem vitatom. Dekoratívan mutatna bárki mellett, ha már másra úgysem igazán jó a fajtája.
Azt hihetnénk, hogy annyi idő után, amennyit már leéltem, valamint eltöltöttem fotózással, már nem tudnak meglepni. De igen. Van ez a pár, szerintem zakkantak amúgy, más mentségük nem lehet, és közölték, hogy de mivel mindkettejük egyik nagyapja bányász volt, és mivel szegények már halottak, nem lehetnek ott az esküvőn, úgy tisztelegnének előttük, hogy az egyik tárnában lenne a fotózás egy része. Azt hittem, lehidalok, és nyilván nem volt láthatatlan a döbbenetem, mert siettek biztosítani róla, hogy hajlandóak másfélszeres árat fizetni. Hát jó, nem vagyok én kapzsi, de most már van egy kis szőke csibe az életemben, akiről nem árt gondoskodni, és bizony csórikámnak minden téren elég hiányos a felszereltsége. Egyelőre persze nem nagyon fogad el semmit, de én meg nem kérdezem, ha már engem akart, majd megszokja, hogy én meg szeretem, ha nem kell valamit kétszer kérnem, mondanom, pláne azt, ha nem kötekednek velem. Az én kabátom kapucnija is a fejem tetején, így valamivel tompul a hallásom, sajna nem sokkal, de félő, lassan kihullik az összes szál hajam, ha a pár emberrel előttem haladó anyuka és kislánya csicsergést hallgatom. Nem vagyok oda a gyerekekért, valahogy nagyon nem az én világom, kész szerencse, hogy a mi köreinkben a kutya sem várja el, hogy lebabázzak. Naná, hogy nem, hisz lehetetlen. Hála az égnek. Meg lennék lőve, ha eme, társadalom által diktált szerepkörnek meg kellene felelnem, nem véletlenül ódzkodtam egész életemben ettől a Teremtővé válás dologtól sem. Mögöttem egy túlbuzgó szemüveges pasas beelőz, nyilván unja, hogy időnként megállok egy pillanatra, hogy találomra ellőjek pár képet. Nem kevés plusz világításra lesz szükség idelenn, nem szeretem a mesterséges fényeket. llyenkor úgy utálom a retardált mindent az ügyfélért szlogent. Na nem baj, majd berendelem Paynet magammal, úgyis rég csinált valami hasznosat, Pandora valószínűleg nem csődíthető ide, falkaterületre nem fogják engedni mentor nélkül, nekem meg nem kell a nyakamra egy sem közülük. Kár, kedvelem a csajt, nem örülök neki, hogy Őrző lett. Mindenesetre, mondtam neki, hogy ma ő tartja benn a frontot, mert nekem itt bizony muszáj körbenéznem. Szerencsére kiváló alkalmazott, nem volt ezzel gond. Az egyre szűkülő járatok esetében már nem nagyon van mivel operálnom, ezt szerintem közel lehetetlen, vagy legalábbis nagyon körülményes úgy megoldani, hogy értékelhető képek készüljenek. Ezért lövök egyet, mielőtt leengedném egy időre a masinám, remélve, hogy a mögöttem haladó fazon, aki a hátsómat mustrálta az imént, nem fog nekem jönni, talán annyira nem vaksi. A pajzsom nekem is a maximumon leledzik, most csak egy fotós vagyok, nem több, és nincs szükségem semmiféle problémaforrásra, noha ez falkaterület, de sosem lehet tudni.
Mint írva vagyon, a világért se tarolnám le a kisasszonyt, sőt: előre engedem az egyik nem épp emberi méretekre tervezett magasságú átjárónál, s amint elhalad a szűk járaton mellettem, megérzem azt, amit nincs pajzs, hogy elrejtsen. Falkaszag. Nem az "ősi" falkáé, noha ilyesmiről nem beszélhetünk már, mégis megérzi még a különbséget a farkasorr. Te az olaszhoz tartozol, babám! Fene gondolta, hogy pont ilyesvalakibe botlok idelent, de ha már így alakult, kénytelen leszek kissé... átértékelni ezt a kirándulást. Átlépek én is a szűk járaton a nő után, a túloldalt hatalmas, tágas terem fogad, ahol a legtöbben az idegenvezető köré csoportosulva molyolnak, míg mások el-elkóricálnak a teremben. - Na most aztán fotózhat! - Jegyzem meg szórakozott éllel a nő felé egy apró mosolyt is megejtve. Állítólag jól áll ez a fajta aprócska rezdülés - ezért is osztom tudatosan. Tekintetem a plafont szemléli, körbehordozom pillantásomat a termen, ahogy teszi ezt mindenki más is. Eltávolodunk egymástól a nővel, de nem idegeskedem ez miatt. Vonzás-taszítás. Fent és lent. Vagy nem ilyesmikről ír az a Kocselló is a könyvében?! Akárhogy is, mire a terem másik végéhez ér, úgyis újra összetalálkozunk. Még hallatszik az idegenvezető kárálása, keveredve a gyereki nyafogással a szélesebb, kényelmesebbnek ígérkező járatokon, mikor Emma mellé keveredek. - Azt mondják, a közönség elől lezárt tárna sokkal impozánsabb terekkel bír. Már amennyire egy tárna lehet impozáns... - Tárom szét kissé a karjaimat, magunk közé mutatva. Hát nem a Hilton, az egyszer biztos.
Én egyértelműen az elkóricálók táborát erősítem, lévén nem azért jöttem, hogy mindenféle bányakatasztrófákról, vagy épp a bányászatról magáról hallgassak fantasztikus kiselőadásokat, jó eséllyel halálra unnám magam közben, nekem valahogy ez nem pálya. Egyébként is szállítanom kell a képeket, szóval jobban teszem, ha munkához látok, mert egyedül tutira nem fogok ide visszajönni. - És nem is szalasztom el a pillanatot. Mosolygok vissza gondolkodás nélkül, nekem az ilyesmi sosem volt probléma, sőt, még a kedvem is egészen jó. Bármiféle férfias sármra, apró mosolyra én egy ideje immunis vagyok, lévén csak egyetlen férfi mosolya érdekel. Nyilván vak nem lennék, de nem figyelem meg különösképpen a pasast. Apró szemvillanás csupán, mikor hozzám szól, de dolgom van, nem csacsoghatom el az időt. Annyira azért figyelek, hogy a csoport ne menjen tovább nélkülem, kitalálnék én, de így mégsem olyan halál unalmas a dolog, mert amúgy, mégis ki az, aki ebben lát bármiféle izgalmasat? Én aztán holt biztos, hogy nem. Jó pár képet készítek, viszonylag gyorsan, de pontosan, a lényeget le tudom szűrni ezekből is, és megmondhatom majd a párnak, hogy szerintem a fantasztikus ötletük gyökérség, persze nem ilyen stílusban. A világért sem fordítanék magam ellen egy potenciális megrendelőt. Az esküvőkért pofátlan pénzeket lehet elkérni. Lemondóan sóhajtok fel a nyafogó felé pillantva, azt végképp nem értem, minek hoz ide valaki gyereket. Tuti valami büntetés lehet a dolog, de engem aztán nem érdekel, ki tudom zárni hamar. Nem úgy a mellettem megszólalót, úgy tűnik, hogy vagy engem nézett ki, hogy elűzze a talán hozzám hasonlatos unalmát, vagy mindenkivel ilyen beszédes. Nekem mondjuk mindegy. - Impozáns? Mennyire? És miért van lezárva? Bocsánat, hülye kérdés, gondolom, ennyire azért nincs képben, lehet az idegenvezetőt kellene megkérdezni. Újabb mosoly egyébként, tárna és tárna közt is lehet sok különbség, bár bevallom, gőzöm sincs arról, hogy miféle értékelés alá eshetnek az ilyen helyek. Bevallom, még az is eszembe jut, hogy belógjak, de egyrészt gőzöm sincs merre van, másrészt elméletileg bajelkerülő üzemmódban vagyok. - Tutira vannak olyan elvakultak, hogy esetleg az ezzel járó plusz pénzt is kiköhögjék... Motyogom, abszolút nem hiszem, hogy bárki meghallja, lévén most nem farkas minőségemben vagyok jelen. Mindenesetre megérdeklődöm majd szerintem, hogy milyen lehetőségek vannak a megtekintésére. Egy házasulandó párnak sokan nem tudnak ellenállni. Borzalom.
Visszakérdezésére széles mosoly terül el képemen, pillantásom olyan ártatlan, macskák produkálnak hasonlót, mikor rajtakapják őket valamin. "Nem én fojtottam bele a vízbe a kanárit, anyu, becsszó!" - Még kezeimet is a hátam mögé rejtem, úgy lépdelek kihúzott testtartással a nő mellett tovább. - Meglep, hogy egy falkatagnak az ilyesmi kérdés. Ha jól tudom, hozzájuk tartozik, azért van a közönség elől zárva. - Csendes a hangom, pajzsomból sem engedek, s a hangom... mintha az időjárásról csevegnénk. Vajon ha azt állítanám, nincs hátsó szándékom se az egésszel, elhinné még bárki is? Akárhogy is, nem érezhető ártó szándék felőlem. - Nem rossz hely egy ilyen olyasmi tárolására, amiről nem akarjuk, hogy szem előtt legyen. Lopott náci kincsek és hasonlók... - Merengek el egy kicsit, ráérősen maradva le a "túrázóktól", úgy szemlélve a gyéren kivilágított helyiséget, ahova érünk. Folyosó, járat, tárna... mintha körbe-körbe járnánk, nem sok újat mutat az egész. A szavaimat követően aprót hümmentek, mintha csak azokat "okéznám le", aztán tekintek vissza a nőre. - Nem kíváncsi rá? - Engem érdekelne, ha már szemmel láthatóan nem avattak be.
- Vagy úgy... Ó, hogy az isten rohassza rád az eget. Miért pont én? Kezdem unni, hogy akkor is a falkabeli melómat kell végeznem, amikor az emberit akarom. Miért kell nekem mindig magányosokba futnom? Lassan másból sem áll az életem, mint jelentések írogatásából. Vajon van értelme bíznom abban, hogy megúszom épp bőrrel? Magamat ismerve nem sok, pedig megígértem, hogy meghúzom magam… - Nem látom be, miért kellenének bárkinek is lopott náci kincsek. Egyébként, tudom, hogy a falkához tartozik, de hogy mi van ott, arról gőzöm sincs. Nem kamuzok, és eddig abszolút nem is érdekelt a téma, most se nagyon, viszont azt nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy egy magányos hím óhajtana kóricálni a területünkön. - Nem, de maga láthatóan igen, aminek bevallom, nem örülök túlzottan. Vajon mikor kapok nagyot a pofámra? Ha megkímélem magam bármiféle atrocitástól, és megúszom épségben, ezzel szemben engedem, hogy egy magányos a területünkön mászkáljon akadálytalanul, vagy ha kardoskodok, és megint tökéletesen leamortizálnak, esetleg még rosszabb. Mr. J óta valahogy nem bízom abban, hogy ezekkel szemben általában benne van a kalapban a nyugodalmas távozás. Na, nem az élők sorából, az adott helyszínről. - Lemaradtunk a csoporttól. Állapítom meg, de inkább afféle rejtett üzenettel, hogy ez így nem járja, és illő volna tovább folytatni a túrát a helyes irányba, minthogy másfelé kacsintgatni. Vajon mennyi idős lehet? És vajon van térerő? Kizártnak tartom. Az asszisztensem tudja, hogy itt vagyok, elméletileg közel egy óra múlva vissza kellene érnem, nála van pár telefonszám, akiket felhívhat, ha engem nem érne el ilyenkor, köztük Castoré is, de egy óra az borzasztóan sok idő. Mindenesetre, egyelőre nem kell hoznom a szokásos formámat, de gőzöm sincs, meddig maradhatunk meg ilyen nyugis terepen.
- A pénz mindig jól jön. - Vonok vállat, noha régiségekkel még nem kufárkodtam sosem életem során. Ahhoz sokat kellene utána járni meg olvasni... kinek van erre ideje, most őszintén! Azt mondja, fogalma sincs róla, mi van ott, én pedig hiszek neki, hiszen simán meglehet, hogy: - A hegyiek nem sok mindenbe avathatták be az új falkájukat a területet illetően akkor. - Blöffölök csupán, nem véletlenül kúszik csupán feltételezés éle a hangomban. És valami lemondás, elvégre a kisasszony szavaiból tisztán lejön, hogy nem is kíváncsi. Kár, igazán kár, hogy sikerült már megint egy pincsit kifognom. Komolyan a kölykökkel kellene kezdenem, ha életrevaló egyént keresnék ebben a kibaszott falkában? Megállapítására széttárom a kezeimet, tenyereimet felé mutatva megadóan. Képemen széles mosoly ül. - Amíg magácskát látom, nem megyek sehova. Cserkészbecsszó. - Még a végén mulasztásért kikap aputól, amiért nem tartott vissza, hát jaj. A széttárt mozdulatból leengedve karjaimat az egyiket felé is nyújtom. - Lucas. Jó hír ez a visítozó gyereknek... - Fűzöm hozzá a csoportot illetően, de amennyiben elfogadja a kézfogást, intek is, hogy szedjük a lábainkat. Annyira azért nem igyekszek beérni a csoportot, de ha ez megnyugtatja a lédit, látótávolságon belül vannak lassacskán. Tényleg gecire idegesítő ez a gyereksivítás, nem csoda, hogy a sajátjaimat másokra bíztam. - Érdekes ez a helyzet amúgy, ami most a falkákkal van. Csodálom, hogy nem vonzz több farkast ide...! - Lépdelek a nő mellett, szavaim őszintesége felől meg legfeljebb azért lehet kétsége, mert pajzsom továbbra sem adom lejjebb. Nem győződtem meg róla, hogy teljesen egyedül van, így nem leplezném le magam, ha már ő nem esett kapásból a torkomnak. A franc se tudja ezeknél... Lehet, mosdóba is kettesével járnak.
- Vagy csak nem engem avattak be. Tényleg nem kell nekem mindent tudnom, nem állok éppen magasan a hierarchia tekintetében, senkinek semmit sem kell az orrom alá dörgölnie, ha feladatom lenne vele, nyilvánvalóan tudnám. Nem érzem ettől kevesebbnek magam, és a hegyiek fejére sem olvasok mulasztást, Castor biztosan tud mindenről. - Mélységesen sajnálom, hogy csalódást okoztam. Természetesen hazug él színezi a szavaimat, észrevettem, hogyne vettem volna észre, ha nagykutyára vágyik, menjen közelebb a tűzhöz, bár mi tagadás, egyfajta út rajtam keresztül is vezet, de azon nem biztos, hogy kellemes végigmenni. - Vicces fickó maga… Egy részem valóban így gondolja, egy másik biztos benne, hogy abszolút nincs így, mindenesetre örvendek a ténynek, hogy egyelőre nem kell fasírozottat csináltatnom magamból, mert olyan helyre dugná az orrát, ahova nem szabadna. - Emma. Rázom meg a kezét határozottan, és próbálok nem belehallani semmi nem túl bíztatót a szavaiba. Nekem sem jön be ez a gyerek téma, de addig nem mennék, hogy el is hallgattassam a visítozót. Nem leszek nyugodtabb, mikor közelebb érünk, lévén eddig sem voltam ideges, egyszerűen csak megígértem, hogy kerülöm a bajt, és talán könnyebben megy, ha nem édeskettesben csacsogunk a sötétben. - Nem vonz? Mióta van a városban? Két perce? Kérdezem valódi érdeklődéssel a hangomban, noha a stílusomba vegyül némi nyegleség, elvégre nem hiszem, hogy mostanság érkezett volna, akkor aligha tudhatna egyesülésről, érdekes helyzetről, lezárt bányarésztől. Én sem vagyok teljesen ostoba, használhatatlan meg végképp nem, de ezt neki nem is kell tudnia. - Tulajdonképpen mit akar? Gondolom nem véletlenül pedzegeti ezt a falka témát. Ha már így alakult, hát nem kell köntörfalazni, lehetséges, hogy tévedek, de magamból kiindulva az életben nem emlegetnék fel olyat, amivel nincs valamiféle célom. Értelmetlen időpazarlás.
Kezdőlap
//
//
