Albuquerque, rövidítve ABQ, Új-Mexikó állam legnagyobb és egyben legnépesebb városa. Északról a Chihuahua-sivatag határolja, mely nagy szerepet játszik a város klímájának alakulásában. A Sandia-hegység a város keleti részén található. A Rio Grande folyó észak-déli irányban szeli át, a sivatagból lép a város területére.

Albuquerque időjárása napos, derűs, a csapadék igen ritka. Az év 365 napjából 300-on zavartalanul süt a nap. Télen a nappalok hőmérséklete 4 és 10 °C, az éjszakáké -7 és -1 °C közé esik. Nyáron napközben a hőmérséklet megközelíti a 26-32 °C-ot, de éjszaka szinte soha nem megy 12-15 °C alá. A Rio Grande völgyében, valamint a magasabban fekvő területeken pár fokkal hidegebb van, mint a város nagy részén.

Úgy tűnt, hogy az elmúlt napok után mintha kissé sikerült volna visszatalálnunk a régire hajazó kerékvágásba, ámbár, azt leszámítva, hogy már józan voltam, az elmúlt időszak nem tűnt el csak ennyitől. Sokszor találtam magam azon, hogy üresen meredek a semmibe és megesett, hogy amikor Dakota hozzám szólt, csak megráztam a fejemet és visszakérdeztem, mert elvesztem valahol az északra nyúló hiány okozta depresszió árnyékában. A hiányban. A telefonomat is elkezdtem emberként használni, nem volt több ne zavarj mód. Mindenkinek, aki eddig keresett, visszaírtam, hogy kicsit el vagyok havazva, majd beszélünk, ha nyugi lesz. Azt persze nem tudtam, hogy idáig mikor jutok el. Pattel is volt egy kényelmetlen, mímelt beszélgetésem, amiben röviden elmeséltem, hogy minden kurva jó, nemsokára megyünk nyaralni Dakotával. De a vicceskedve feltett kérdésére, hogy esetleg a Bahamákra megyünk-e, csak érzelemmentesen mondtam, hogy nem, haza fogunk menni. Mondta, küldjek majd pár fotót. Mondtam jó. Aztán letettük.
Az egyetlen dolog, ami kicsit el tudta terelni a figyelmem, az az utazás leszervezése volt, bár... magától a gondolattól is kissé be voltam feszülve. Már csak azért, mert bármennyire szerettem otthon lenni, pontosan tudtam, hogy nem nyaralni megyek főként... Persze, arra is sort kerítünk majd. Ebben már akkor biztos voltam, amikor egyik este Dakotával és a laptoppal a ölemben a hoteleket böngésztük. A kedves asszonyságnak pedig nyilván az all-inclusive luxusra fájt a foga, és ki vagyok én, hogy ezt megtagadjam tőle azok után, amin miattam keresztülment? Arról nem is beszélve, hogy én is el tudtam viselni a medencét, a koktélokat, meg a svédmasszázst, ha arról van szó, és bármennyire is tűnt úgy mostanában, a lelkem mélyén tényleg nem voltam a saját magam ellensége.
Mivel a töltények nem ezüstből voltak és mivel semmi létfontosságút nem érintettek, megegyeztünk, hogy következő hétvégén akár indulhatunk is, ha elengedik szabadságra. Én másfél-két hétben gondolkoztam röpstartból. Már csak azért is, mert már csak az utazás is tizenhárom óra volt, egy átszállással Seattle-ben. Baszódna meg, hogy mennyivel egyszerűbb volt az egész Chicagóból!
- Hozzál pulcsit is, este hüsi van.
Én is bedobtam az egyik bőrdzsekimet vész esetére, bár fogalmam sincs, hogy ennyi év alaszkai akklimatizálódás után kelleni fog-e, de nem akartam bőgni utána. Az egyetlen, ami bántott, hogy mivel hivatalosan leszereltem, a fegyveremet nem vihettem magammal. Pedig azzal lett volna az igazi. Bár ha a déliekből indulok ki, az első sarkon találok majd illegális kereskedőt, ha annyira hiányozna.
Nem igazán aludtam jól a hajnali indulás előtt, és amikor már azt hittem, hogy estleg Dakotát is felkelteném a folyamatos bújásommal, inkább kimentem kávét főzni és bagózni. Még egyszer átgörgettem a foglalásokat: a repülőt, a hotelt, a bérelt kocsit. Minden rendben volt. Ami kicsit bántott, mert egy falat a lelkemből azt akarta, hogy történjen egy utolsó pillanatos baki - bár, a járatot még mindig törölhetik. Úgy izgultam, mintha valaki várt volna rám a saját árnyékomon kívül. Bár... pont tőle, magamtól féltem csupán. Meg kicsit attól is, hogy Dakotának mit fogok mondani, amikor majd eljutunk odáig, hogy ABQ-t elhagyva a fontos helyszínekre érünk. És hogy ez majd őt miként érinti. Ó, bassza meg, tuti, előtte megy masszázsra, hogy kellően ellazuljon...
Szinkronban szólaltak meg az ébresztők mindkettőnk telefonján, én pedig már rongyoltam is be a lefőzött kávéval, hogy még az ágyban nyomhassam a kezébe.
- Hátszia. - apró csókot nyomtam a homlokára - Üdvözöllek életed eddigi legrosszabb... kábé tizenhat-hét órájának első percében. Még mindig nem gondoltad meg magad?
Nem mondom, hogy kifejezetten boldoggá tett volna, ha mégis, mert nem akartam nélküle menni. De ugyebár, vele sem volt könnyű.
- Ne aggódj, a McCarty utazási iroda extra szolgáltatásai közé tartozik a reptéri szex, meg igény esetén a repülős is. A cigit nem tudom megoldani, hacsak nem akarjuk a kalandot az őrsön tölteni. - egy kicsit elnevettem magam, aztán hagytam magához térni, miközben én is készülődni kezdtem.

Hívtam egy Ubert, mert nincs az az isten, hogy reptéri parkolást fizessünk a Mustang miatt. Jóvanazúgy. Csóri sofőr nagyon szenvedett azzal, hogy a bőröndöket bepakolja a csomagtartóba, én pedig már csak puszta geciségből sem segítettem neki, holott hozzá képest minden gond nélkül megtehettem volna, ugye. A reptérre vezető úton végig Dakota kezét fogtam, miközben kibámultam az ablakon, és ez akkor is így volt, amikor már a becsekkolás után a reptéren várakoztunk. De ha be akarta hajtani rajtam a reptéri kufircot, hát mentem vele, ennyire azért nem blokkolt le a lappangó stressz. Bár Seattle-ig a gépen inkább csak elvoltam, a nagy hajrá úgyis onnantól várt ránk.
Az arra kijelölt helyiségben szarrá bagóztam magam, igyekeztem feltöltődni és reméltem, hogy Dakota is csatlakozik hozzám kávéstól, mindenestől. Már csak azért is, mert nagyon nem esett jól elengedni vagy akár a fél méteres körzetemen is kívül tudni. Már nem azért, mert elmászkál, hanem mert szükségem volt a közelségére. Meg persze a telefonomat és az Airpodsokat is töltöttem mindeközben.
De nyilván semmi, a világon semmi sem kötött le eléggé az eső két óra után. Alapvetően képtelen voltam ilyen sokat a seggemen ülni, és az sem segített, hogy rendeltem egy pohár tripla whiskyt. Reméltem, hogy legalább kicsit el fog majd bódítani. Nem állt szándékomban berúgni, és ezt Dakotával is karakteresen közöltem, egyszerűen csak könnyebbé akartam tenni az órákat. Amikor végül úgy döntöttem, nagyjából félúton, hogy ezt én már nem bírom tovább, alattomosan csúsztattam a kezem Dakota lábai közé. Felköhögtem.
- Nem kell pisilni?
Csak érdeklődve tettem fel a kérdést, és még ha fel is nyögött, úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. Csak gyorsan megnyaltam a szám és kissé az alsó ajkamra haraptam, és ha megindult, mentem hát vele, utána.
Még sosem szexeltem repülőn, mérföldekkel a földfelszín felett, és ez a gondolat még jobban beindított. Ez is, meg az a több tucat utas is az ajtó másik oldalán, az olykor-olykor turbulenciától megremegő géppel együtt.
- Na, csak ezért nem szeretem, ha te vagy a pilóta.
Mert olyankor ilyesmiket nem csinálhattunk. De most igen, és csak széles vigyorral adtam neki egy utolsó csókot, miután mindketten a vágyaink szebbik végére jutottunk. Mondjuk ez a vártnál sokkal kevésbé segített. Csak az ablakon bámultam kifelé, kicsit megint elkapott a depi, ahogy általában szokott, és leszállás előtt másfél órával már nyűgös gyerekként nyögtem Dakotának, hogy ott vagyunk-e már, szinte szétfolytam az ülésben, nekitámasztva a fejemet a nyakának, vállának. Már azt sem tudtam, milyen zenét tegyek be, ami mindkettőnket szórakoztatott (igen, megosztoztam vele az egyik Airpodson).
El sem hittem, amikor végre leszálltunk. Az elsők közt voltam, aki bunkó mód felpattant, és miközben Dakota kezét markoltam, civilizált keretek közt áttoltam magunkat mindenkin, hogy minél előbb szállhassunk le a picsába. De, amikor végül kiléptem a gépből, Új-Mexikó kora délutáni, kínzó, égető napsütése szinte mellbe vágott. Újra éreztem a sivatag szagát, a homokét, a délibábokét... Egy pillanatra megtorpantam, de után igyekeztem nagyon profi lenni egészen addig, amíg a bérelt kocsi körüli szarokat el nem intéztünk és bele nem vetettük magunkat. Klíma. Klíma kellett elsőre. Én is elszoktam már ettől. Én vezettem, mert hát... megint csak én voltam itthon. Na, nem mintha annyira ismertem volna a modern várost, de mégis.
A hotelhez érve és leparkoltatva a kocsit McCarty, két főre jelentkeztem be, megkaptuk a kulcsot és már mehettünk is felsőbb emeletek egyikére, a panorámás szobánkba. Annyira furcsa volt benyitni, annyira furcsa volt az ország másik felén lenni "hirtelen". Az ablakon át kibámulva arra a felismerhetetlen jelenre, ami a múltam része volt. Ami a részem volt.
- Nem értem, minek csinálom ezt magunkkal... - sóhajtottam félig viccelve, nevetősen, ahogy a kezemet felé nyújtva Dakotát is az ablak mellé hívtam - Mit akarsz, mi amor? Szundi? Pancsi a medencében? Zaba? Ma már úgysem megyünk sehova.
Legalább is olyan helyre biztos nem, amiért jönni akartam. Egyrészt, nekem is a faszom kivolt már az utazással erre a napra, másrészt... Aminek meg kellett történnie, az egy elvágott délutánnál több időt igényelt részemről.
- Legfeljebb kiviszlek kajálni. Meg kapsz egy sombrerót, mert rohadt vicces leszel vele a fejeden.
Csókra húztam, aztán kicsit megint sóhajtva hirtelen tényleg nem tudtam, hogy mi lehetne a következő lépés. De majd csak jön magától, nem? Jönnie kell, jönni fog.

Rettenetesen furcsa volt, hogy valahányszor elmentem mondjuk boltba vagy beugrottam melóba egy fuvarra, utána nem teljes felfordulásra és undorítóan egymásba mosódott szagokra meg részeg Henryre tértem haza. A szervezetem se tudott mit kezdeni azzal, hogy a folyamatos készenlétből átválthattunk a nyugiba, így a szinten tartás kedvéét a legkisebb dolgokat is túlpörgettem gondolatban, amíg már a pánikroham szélére kerültem.
Volt, hogy megfeszültem Henry egy gesztusára vagy bosszankodó mordulására. Sose hosszan, csak egy-egy futó pillanatra, mert a rosszhoz könnyebb volt idomulnom, hozzá szoknom és valahogy túlélnem benne, mint a jóhoz. Ezért riadtam fel nem egyszer hetekkel is azután, hogy a loftba költöztem, Henry pedig menthetetlenül az életem része lett.
A teljes száznyolcvan fokos fordulatot pedig még neki sem sikerült összehozni. Hiába tért vissza többé-kevésbé a hétköznapokba, időről időre elcsíptem, hogy a tekintete üressé vált, ahogy a semmibe meredt, vagy épp nem hallotta meg, ha hozzá szóltam. Ilyenkor pedig csak azután közeledtem, túrtam a hajába vagy bújtam hozzá, mintha ezzel a lelkét is felmelegíthetném, ha biztos volt, hogy nem valami komolyabb visszaesés következett be. Könnyebb lett, de ösztönösen maradt bennem még némi óvatosság, aminek csak azért nem kerítettem különösebb feneket, mert a sok kis ad hoc szarság mellett (sört vett, biztos be fog baszni; nem vágta el valaki a féket a Mustángban? nem lehet többé kapni a megszokott mosószert? hova tettem a kamu jogsim? szexeljünk? szőrös a lábam. észre vette, hogy harmadik napja nem mostam hajat? mi van, ha valami zárlatos lesz, kigyullad a lakás és bent égünk?) semmi energiám nem maradt az igazi üggyel foglalkozni. Ha pedig azt hittem, hogy hirtelen én is kipihent és régi pompámban tündöklő leszek, hát kurva nagyot tévedtem.
Az első, június előtti időket idéző nagy zabálásomtól rosszul lettem és most én voltam, aki hányt. Fasza. Hülyeség, de a kedvemet szegte, hogy nem tudtam szimplán visszakapcsolni, így amikor épp egyedül ettem, leginkább kedvetlenül turkáltam a kajám. Ha pedig az evésből nem tudtam visszaszerezni az elmúlt hetekben felélt energiát, hát aludtam. Kurva sokat és baromi mélyen, nem csak este, hanem délutánonként is ledőlve egy-két órára, mint valami nyugger vagy egy ovis. Hiába az időnkénti kis befeszülések meg a tudat alatti óvatosság, valahol azért felfogtam, hogy mennyire lettünk rendben, úgyhogy eléggé leeresztettem. Ha tehettem volna, lehet, hogy átalszom az év hátralevő részét.
Ehelyett Új-Mexikóba készültem Henryvel, és geci boldog voltam, hogy az utazás minden szervezéses szarságát Ő csinálta, nekem más dolgom azon túl nem igen akadt, hogy az ölében ülve, a nyakába csókolva dünnyögjem, hogy full luxit akarok. A faszom se fog valami lepukkant motelbe menni önként, főleg azok után, hogy a férjem hetekig úgy viselkedett velem zömmel, mint nem egy azok közül, akikkel ilyen helyekre eljutottam. Most meg még esetleg Vele is oda tévedjek, hogyne!
- Még a bundabigyimat is viszem - mondtam inkább, abba pedig egyelőre nem gondoltam bele, hogy milyen messzire is megyünk valójában. A-a. Elég lesz a repülőn nyígni emiatt, ha úgy alakul.
Az indulás előtt este is úgy aludtam, mintha akit agyonütöttek, felőlem aztán Henry dobálhatta is magát, arra se keltem fel. Csoda, hogy egyáltalán az ébresztőt meghallottam, képes voltam kitapogatni a telefonomat és kinyomni a rikácsolást. Majdnem visszaaludtam, amikor kávéillat kíséretében megérkezett Henry és már hallottam is túléber "hátszia"-m. Amitől elsőre csak a párnába fúrtam az arcom, nyöszörögtem, majd oldalra fordítottam a fejem és torzonborz hajjam alól hunyorogtam a reggeli napsugárrá avanzsált páromra. Bántóan éber volt.
- Faszt! - dünnyögtem a meggondolásra, majd "visszamenekültem" a párnába. - Kelek... már kelek... - bizonygattam tompán az ágyneműbe. - A szex jó. Repülőőő...

Félkómásan nyomtam le a reggelt, a sikerességben sokat segített a kávé, meg a nálam jóval virgoncabb Henry. Az uber mellett állva is úgy öleltem a termosztátot - igen, kellett! -, mintha az életemet dédelgettem volna kávé képében. Amíg pedig a szerencsétlen sofőr a csomagokkal szenvedett, nagyot szusszanva Henryhez bújtam, és a párna után most az Ő vállgödrébe fúrtam az arcom. Gőzöm nem volt, milyen állapotban lennék, ha kávé se jutott volna!
Az autóban kissé megerőltettem magam, meg az elfogyasztott több hektónyi kávé is elkezdett dolgozni: pisilnem kellett.
- Behugyozok! - esett ki belőlem, mire kis sofőrünk megriadt és jobban taposta neki. Helyes. Így már zavartalanul figyelhettem arra, hogy kis köröket írjak Henry kézfejére a hüvelykujjammal.
Amikor megérkeztünk a reptérre tényleg muszáj volt elvágtatnom pisilni. Utána szinte új emberként tértem vissza a férjemhez meg a bőröndökhöz, friss kávéval - neki és magamnak is. Lassan de biztosan kezdtem felébredni, és hát ha már annyi ideig nélkülöznöm kellett, mert a whiskynek hála totál lehetetlenné vált, most a füléhez hajoltam, és kissé morgósan, a nősténnyel a hangomban közöltem vele, hogy reggeliznék. Őt. Elfelejteni mindent, semmin se pörögni, csak elveszni benne, a pillanatban, amit ad, az összes érintésben és minden kiadott kis hangban.
- Ezt a repteret is felszenteltük - kuncogtam évődve, kielégüléstől pihegve a végén. - Felkészül Seattle.
Ha már egyszer a Pattel közös fairbanksi házukat és a loftot is végigdugtuk ideje volt komolyan terjeszkedni, nem igaz? Nekem kifejezetten tetszett az ötlet.
Átszálláskor úgy füstölt, mint a gyárkémény, és itt én is becsatlakoztam. Kezdtem tényleg felébredni, így ébredés után órákkal azért már illett. De na, korai kelés, aztán még szex is... elbódított.
A tripla whiskyre nem reagáltam, de minden kortyát végignéztem. Nekem jó volt valami gyümilé is. Ez volt az evés mellett a másik, ami lassan akart csak visszaállni: alig ittam alkoholt. Max sört, abból is általában egy üveggel vagy dobozzal csak, ezen pedig nem a gépen terveztem változtatni.
Magát az utat is jobban viseltem Henrynél, bár nála nem nehéz kevésbé izgágának lenni, és ez egy idő után baromi szórakoztató volt.
- Látod, ha hoztad volna a plüss tigrised, most tudnál mivel játszani - mondtam, mintha egy gyerek lenne és hát... amikor nyűgös volt, tényleg arra hajazott.
Egészen addig, amíg egy szemtelen mozdulattal az ölemhez nem nyúlt. Hja, ilyet plüsstigrises gyerekek nem művelnek. A nyögést sikerült lenyelnem, de élesen beszívtam a levegőt és egy pillanatra vörösbe váltott a szemem, amikor volt akkora dög, hogy pluszban megnyalta és beharapta a száját. Olyan hirtelen pattantam fel, hogy bevertem a fejem. Válogatott szitkok közepette indultam meg a mosdó felé egyik kezemmel a fejemet fogva, a másikkal Henry kezét szorongatva.
Amint becsukódott utánunk a szűk helyiség ajtaja, tökéletesen megfeledkeztem a kialakulófélben lévő púpról. Ő teljesen be volt indulva, a vágya pedig vitt magával engem is. Ziháltam és az sem érdekelt, ha kint egy-egy hangosabb nyögésemet meghallották. Szart se tudtak arról, micsoda élményben volt részem. Visszakaptam a férjem - dugja fel mindenki magának ezt a gépet, ha valami nem tetszik.
Mosolyogva ráztam a fejem, miután végeztünk arra, hogy mi a probléma a pilótaságommal. Aztán a tarkójára fogva kissé hosszabban kitartottam a csókot, mint Ő azt eredetileg szánta.
Az út hátralevő részének két fázisa volt. Az elsőben elszundítottam: Henry vállára dőltem, és hát pont nem tudtam kontrollálni, hogy félig nyitott szájjal a felsőjére nyáladztam. Miközben horkoltam. Előbbinek az ébredésem után tagadhatatlan nyoma volt, a horkolást megpróbáltam kamunak feltüntetni, mert hát nyilván kettőnk közül Ő horkol, de felkészült volt: felvette telefonnal.
- Jó, hát na, legalább nem fingottam. - De, az is megvolt. - A kóla a hibás - zártam ennyivel duzzogva.
A második fázisban végig asszisztálhattam, ahogy Henryből megint előtört a nyűgös gyerek.
Mindketten fellélegeztünk, amikor végre leszálltunk és kikeveredtünk... a dél vidéki forróságba.
- Aztakurvaélet! - bukott ki belőlem, mert több évnyi Kanada meg Alaszka és környéke azért átállítja a dolgokat.
Hüvi lesz este, hát baszki, alig vártam, hogy este legyen! Méghogy pulcsi, meg bundabugyi... De ezek közül semmit se mondtam ki, csak sietve mentem Henryvel, összeszorított foggal vártam, hogy túlessen az egész autóátvételen, hogy aztán úgy üljünk be a klímás kocsiba, mintha épp megváltásban részesültünk volna. Olyan érzés volt, és hálás voltam érte. Így legalább nem csúsztam bele a több évvel ezelőtti baktatásom emlékébe, nem kaparta a torkom a száraz, forró levegő.
A hotelhez érve szintén tempósan közlekedtünk egyik klímás helytől a másikig. Mintha az elviselhető hőmérséklet kis szigetekben létezett volna. Amíg Henry bejelentkezett, én az előcsarnokot bámultam, félig azért, mert jé, milyen szép, félig pedig, mert szent ég, olyan könnyen ki lehetne fosztani minden második embert! Lazulnak, elpilledtek, aggodalom nélkül hagyják itt-ott a tárcáikat, vagy épp az ékszereiket...
- Lehet az út végére lesz egy szuvenír-Rolexünk - motyogtam szinte csak magamnak én, a szarka.
De egyelőre beértem azzal is, hogy feljutottunk a szobánkba. Henry az ablakhoz ment, én körbejártam mindent. Reflex volt: ismerd meg mielőbb az új hely minden zugát. Egyes szokásos nehezen kopnak. Más szokások meg amilyen gyorsan kialakultak, olyan erősen beépültek: ahogy felém nyújtotta a kezét, már mentem is, és a tenyerébe csúsztattam az enyém. Hozzá bújtam, lábujjhegyre álltam és futó csókot nyomtam az arcára.
Mit akarok? Eltűnődve hümmögtem.
- Medencére voksolok. Szeretnék megbotránkoztatni pár embert azzal, hogy milyen kurva jól nézel ki - haraptam be a szám. - Epekedő asszonyok, hörögcsopfával fújtató dühös férjek, ájuldozó tinik... hány százalékon van a telóm, muszáj leszek videózni a hablegény első csobbanását - nevettem fel. - Aztán ha "hüvi" lesz végre, menjünk ki vacsizni. Mondjuk valami zenés helyre. Meg a bazi nagy sombrerómat is kérem! - szögeztem le véresen komolyan, de ez csak kis ideig tartott, utána már mosolyogva hajoltam hozzá csókért. - Na menjünk, tegyük tönkre pár ember napját - csaptam játékosan a seggére, aztán indultam, hogy előrángassam a napokban ad hoc vett fürdőrucim. Ha nem is életemben az elsőt, de jó hosszú idő óta az elsőt.
Már a kezemben volt a felső és az alsó rész is, amikor a kiegyenesedtem a bőrönd fölé hajolásból és halvány mosollyal Henryre néztem.
- Ezt pontosan tudod, hogy miért csinálod velünk. Ezért vagyok itt.
És ezzel a lendülettel nyújtózva áthúztam a fejemen a pólómat, ahogy nekikezdtem az átöltözésnek. A mozdulataim kicsit darabosak voltak. Nem lettem szégyenlős, pláne nem Henry előtt, de... még látszott a lövések nyoma, a bőröm még heges volt azon a négy ponton, és annak is túlságosan tudatában voltam, hogy megint milyen kis csontos lettem. A bikinifelsőt is sokkal inkább szivacs mint hús töltötte ki, és oké, sose voltam igazán megáldva ilyen téren, de ez most zavart. Az is zavart, hogy zavar, meg érdekel. De az a leginkább, hogy kurvára nem volt továbbra sem étvágyam, így aligha fog mindez hamar változni.
Szórakozottan, szinte észre se véve húztam végig a körmeimet a jobb kézfejemen. Ha rendben lettem volna, már csak rózsaszín folt lenne a golyó ütötte seb helyén. Oké, talán az se tett jót kifejezetten a kezemnek, hogy gyógyulás közben is még fel-felkapartam a részben gyógyult területet a karmaimmal. Elég hülye pótcselekvéseim lettek, és pont úgy, mint a csoffadtságom esetén: idegesített.
Tudtam, hogy ez Henryt nem érdekli, de nekem bőven elég volt, hogy a fejemben egymást kergették a többi szar mellett ezek a gondolatok is. Azzal próbáltam őket az oldalvonalra pakolni, hogy a férjem beach boyjá avanzsálását figyeltem.

Rekedt rövidséggel nevettem fel, ahogy Dakota terepszemléje után levonta a konklúzióját. Hiába motyogott, még mindig farkas vagyok. Aki történetesen nem süket. Amíg a recepciós feltúrta a foglalásunkat, én a pultra támaszkodva fordítottam a fejem a nőstényem felé.
~ Nem javaslom. ~ - behuppantam a gondolati közé, és kívülről egy egyszerű hapsinak tűnhettem, aki elégedetten mered a csajára ~ Ha egy ilyen hotelben a rossz embert zsebeled ki, mindent és mindenkit átkutatnak. Intéztem már ilyesmit. Játsszál odakint.~
Eszembe se volt lebaszni a tervei, vagy inkább a vágyai miatt. Csak az őszintét megmondva, szerintem egyikünknek sem hiányzott egy lezárás, a hiszti, a sipítozás, az elvesztegetett órák, amíg senki se ki, se be. Még úgy sem, ha biztos vagyok abban, hogy el tudnánk úgy ásni azt a kurva Rolexet, hogy az úristen se találta volna meg nálunk. Szóval, ha ilyesmi igényei voltak, jobban preferáltam volna, ha a forgóajtó másik oldalán csinálja. Még elpasszolni is segítettem volna, errefelé ez könnyen ment, ha nem lett volna alsó hangon is problémás hazafelé ki tudja, hány (tíz, száz)ezer dollárt feljuttatni a gépekre.
A szobába felérve hagytam, hogy kinézelődje magát. Vagyis nem is az, hogy hagytam, de nekem is kellett jó néhány pillanatnyi merengés a táj felett, a város mögött elnyúló hegyek és a sivatag látványán merengve. Most már évszázados emlékeket és érzéseket felidézni. És csak akkor nyújtottam Dakota felé a kezem, amikor, bár csak egy halovány szeltét is, de felfogtam annak, ami történik.
Amíg bújt, lehunytam a szemeim, de arra már muszáj voltam felröhögni, ahogy megindokolta, miért akar a medencénél kezdeni.
- Akkora fasz vagy. - csak megcsóváltam a fejem, és a szabad kezemmel kissé megszorítottam az orrnyergem - De oké. Azt viszont csak lábjegyzetben teszem hozzá, hogy nem vállalok felelősséget, és nagyon szépen kérlek, hogy lehetőség szerint ne verj meg senkit. Akkor én sem fogok.
Kapott egy gyors kacsintást, mert hát, végül is igaza volt. Valahol. Mert az egy dolog, hogy én rohadt szexi vagyok, na, de ki az isten gondolta, hogy egyszer majd lehorgonyozom valaki mellett, aki a csajok közt olyan, mint én, és aki miatt esetleg felbaszhatom magam, ha megbámulják, netalántán még le is szólítják. Mikor voltak nekem ilyen gondjaim? Kábé, soha. Mondjuk az eddigi pár hónap alapján inkább csak rohadt büszke és öntelt pöcs voltam, ha ilyesmire került sor, Ryan óta senkit sem akartam megleckéztetni. Nem ez a fajta birtokló típus vagyok, asszem.
- Jó, majd feltúrom a kedvedért a Tripadvisort odalent. És ne fossál, megkapod a kurva somberaródat.
Mosolyogva és elégedetten csókoltam meg, aztán útjára engedtem, hogy feltúrja a fürdőruháját. Csak játékos szigorral ciccentem, ahogy a seggemre csapott. Szerettem, mikor ezt csinálta, de azért mégis. Én is nekiálltam nacit keresni, bár nálam a feltúrás azt jelentette, hogy a bőröndöt felnyitva minden szart a szoba közepére dobáltam, amíg meg nem lett az egyszerű, fekete darab.
Megadóan szusszantam a válaszára és én is vetkőzni kezdtem. Hja, tudtam, hogy miért csinálom az egészet, csak hát... Vajon tényleg szükséges volt? Tényleg működni fog? Csak azért, mert egyszer már bejött? Emiatt voltak csak kétségeim.
Dakotánál sokkal gyorsabban elkészültem, mert hát, egyszerűbb volt csak egy gatyát cserélni, a pólómat magamon hagytam, mert nem akartam majdnem egy szál faszban innen leslattyogni majd a medencéig. Emiatt vehettem észre a mozdulataiban megbúvó szorongást. Az elégedetlenséget. A fájdalmat. A lövések nyomait, és azt, ahogy a kézfejét kezdte piszkálni. Összeszorítottam a fogaim.
- Becsatoljam hátul...?
Mondjuk belőlem kiindulva nélkülem valami varázslatos női technikával gyorsabban meg tudta volna oldani, de egyrészt, hirtelen nem volt más ötletem, másfelől... A beleegyezése jel volt arra, hogy minden gondolata ellenére látszólag mégis rendben vagyunk.
Mögé lépve szótlanul kezdtem faszkodni a csatjával. Közben pedig az járt a fejemben, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet. Ennek így nem lett volna szabad megtörténnie, és nem tudom, mikor jutunk el odáig, hogy eltakarítjuk a romokat. Azt "dekoratív" szempontból kurvára leszartam, hogy épp mennyire volt lefogyva vagy hogy az amúgy sem nagy mellei most szinte eltűntek a szivacs mögött. Hiába húztam ezzel, az sem érdekelne, ha meghízna, komolyan leszarom. De a mögötte húzódó okok, az önsanyargatása, a sebei okozása és folyamatos, szó szerinti felkaparásuk bántott. De mégis hogy baszhattam volna le olyasmiért, amit azért csinált, mert én tettem ezt vele? Közelebb léptem, miután végeztem, a meztelen vállára csókoltam, a hasfalánál ölelve magamhoz húztam, és  bőrére szuszogva ott tartottam a szám egy kis ideig. Energiáimat a bűntudat színezte kissé keserűvé.
- Szeretlek, te levélkupac.
Halkan morogtam a vállába, utalva a fürdőruha mintájára, aztán nélkül, hogy tovább éreztettem volna bármit is az egészből, elléptem tőle és csapás helyett csak a fenekébe csíptem.
- Na, izzítsd azt a kurva kamerát.
Bár még az esetleges kérése ellenére is csak akkor voltam hajandó levenni a felsőmet, mikor már a szálloda medencéjéhez menetelve kiléptünk a szabad ég alá. Hozzáfogtam a törülközőhöz, aztán igazítottam egyet a napszemüvegemen, ahogy körbenéztem.
- Azért ez nem szar.
Párnázott napágyak, koktélbár a medence mellett. Nyilván így még a hőség is jobban tetszett, mint eddig. És ha Dakota tényleg kamerázott, vagy ha az emberek tényleg megbámultak, egyikről sem vettem különösebb tudomást. A fejemmel egy pár szabad napágy felé böktem, és magabiztosan indultam meg feléjük a medence mellett.
- Kérem a telód, te jössz.
Mondtam szinte csak úgy, és ha tetszett, ha nem, kivettem a kezéből a törülközőjével együtt, aztán aljasul videózni kezdtem, miközben sétáltunk, a környezettel együtt.
- Éééés, a mylady megérkezett, hogy élvezze Új-Mexikó minden szépségét és báját. De az egyetlen, amit a mylady nem tud, hogy minden luxus ellenére micsoda zord vidékre tévedt.
A törcsiket hanyagul a közben elért napágyakra dobtam, ezzel lefoglalva őket, aztán  kamerával Dakota felé visszafordulva mozdultam hirtelen, a semmiből. A jobb kezemmel löktem meg a vállánál, remélhetőleg annyira erősen, hogy sikerült belöknöm a medencébe. És ha így volt, égtelen vihogásba kezdtem, és az egészet felvettem videóra. Na, hát ha eddig nem vontuk magunkra a figyelmet, ezzel egész biztosan.
- Na, milyen a víz, te kis szar?
Szélesen mosolyogtam, és hót nyugodtan leültem az egyik napágy végére, de sikerült túlságosan szélre vetődnöm, szóval az egész megadta magát, és mint egy elbaszott libikóka, a feje úgy szállt az ég felé, én pedig a seggemmel a földön kötöttem ki.
- A kurva anyádat... - bosszankodtam nevetősen - Instant karma? Az, szóval most már nem bánthatsz.
Fenyegetően emeltem felé a mutatóujjamat, aztán csak a telefon felett átnézve figyeltem, ahogy inkább elvan a medencében vagy esetleg kikászálódott közben.

Elvigyorodtam - látszólag arra, hogy így bámult, egyébként meg a gondolaban kapott szavaira.
~ Mit ér az élet kockázatok nélkül?
Igen, ilyen téren habozás nélkül ugrottam fejest olyasmibe, amibe nem kellett volna, a félelem szikrája nélkül. Mert élveztem, hogy ez mindenek előtt leleményességről és ügyességről szólt: az, hogy megszerezzem, amit kinéztem, attól, akitől kinéztem; meg az is, hogy utána elkerüljek mindenféle retorziót. Legyen az akár egy dühödt háromszázas farkas, vagy egy magát túl fontosnak tartó vagyonos. Kibaszottul hiányzott, hogy simlis és felelőtlen legyek, az utóbbi hónapokban felvett viselkedés kezdett egy túl szűk ruhára emlékeztetni, mert hát egy csomó minden nem fért el alatt. Se vándorlás, se lopás, a "másodállásom" is lényegében megszűnt az utóbbi hónappal, Áncsi pedig nyugis volt. Oké, ez annyiból jól jött, hogy egyébként sem lettem volna fizikailag - meg máshogy sem - a toppon bármiféle balhérendezési asszisztáláshoz.
Na sebaj. Attól még innen egy drága órával, vagy annak az árával gazdagabban fogunk lelépni.
Előtte viszont rendesen ki akartam élvezni az all-inclusive minden előnyét, bejártam a kényelmes szobát, Henryhez bújva vetettem egy pillantást a kilátásra - többet nem -, majd megegyeztünk a programban. A röhögése az én arcomra is mosolyt csalt, majd megvontam a vállam.
- Csak tisztában vagyok az adottságaiddal. - A folytatásra összehúztam a szemem és csücsörítettem kicsit. - Oké, eddig lehet nem úgy tűnt, de alapjáraton nincs bajom azzal, ha csorgatják utánad a nyálukat. Vagy valaki random erőlködve bepróbálkozik, néha minden nyomorult hiheti, hogy: na, ma kifogom az aranyhalat. Másra kezdek kiszőrösödni. - Aztán kissé elhúztam a szám. - És nyugi, nincs okod aggodalomra.
Mert kétlem, hogy olyan látványt nyújtottam volna, hogy az bármiféle féltékenykedésre okot adjon. Ezzel a tudattal mentem átöltözni az ágy túloldalára, és próbáltam nem kattogni, de késő volt. Mindent tisztán élesen láttam magamon, magammal kapcsolatban, de nyilván semmi sem tetszett. Henry pedig túl gyorsan kész lett - és még a pólót is magán hagyta, hát nyüssz -, így nem menekülhettem az Ő bámulásába magam elől.
- Lécci - mondtam a segítsége felajánlására.
Egyedül is boldogultam volna - tudtam, tudta. A közeledésére bólintottam rá, és hiába volt ügyetlen a kapoccsal, tartott jóval tovább, mintha én csináltam volna, nem türelmetlenkedtem. Minden kis érintés feltűnt, amit bíbelődés közben kaptam, akár szándékos volt, akár véletlen. A kezemet piszkáltam és csak akkor hagytam abba, amikor a hátamhoz simult, átkarolt a hasamnál és csókot nyomott a vállamra. A fejének döntöttem az enyém.
A bűntudata húrként feszült energiáiban, de minden szó, amivel esetleg feloldozhattam volna, a torkomra forrt. Látnia kellett, tudnia, értenie, hogy mit tett, hogy ne kövesse el újra. És kurvára nem csak magam miatt. Nekem pedig még időre volt szükségem, hogy összeszedjem azokat a darabokat, amiket meg akartam vele osztani, mert meg kellett, hogy tényleg mindketten meggyógyulhassunk. Nem akkor, amikor még az elvonó elején elveszett és gyenge volt, vagy akkor, amikor még nem állt úgy a lábán, hogy elhiggyem, el fogja bírni és annak fogja venni, aminek szánom a mondandómat.
Megbocsájtottam neki. Ezt sose fogom visszavonni, vagy úgy viselkedni vele, mintha csak a pillanat csalta volna ki belőlem az egészet - ezért egyeztem bele abba, hogy segítsem. Ezért nem utasítottam el a közeledését. De nem csak a hazalátogatása volt vissza ahhoz, hogy elmondhassuk: végzett. Végeztünk.
Kuncogtam a legújabb becézésre, majd sikkantva ugrottam, ahogy a fenekembe csípett. Sietve kaptam magamra egy bő pólót, mert hát adjunk mégis a látszatra, elég, ha a seggem alsó íve látszik ki, aztán felvettem az ágyról a törülközőt és a mobilt. Mielőtt még kiléptünk volna a szobából, futó csókot nyomtam Henry szájára.
Igen, kameráztam, miután életem hímje megszabadult a pólójától. Felváltva vettem őt meg azokat, akiket a elcsíptem, hogy bámulták és a számba harapva próbáltam valamennyire mérsékelni a vigyoromat.
- Szerintem se! - Mondjuk én nem pont a környezetre értettem a nem szart, sokkal inkább az egész helyzetre.
Hagytam, hogy előre menjen és a vonulását is felvettem - ezzel együtt pedig mindenkit a medence partján. A nők többsége totálisan megfeledkezett arról, hát hé, valakivel együtt érkezett a delikvens, aki után megfordultak, és az a valaki esélyesen nem a kishúga. De egy pillanatig se zavart, sőt! Kurva jól szórakoztam. Jókedvűen siettem Henry után, aki amint beértem mellé, elorozta a mobilom.
- Hé! - De késő volt, már vett is, és némi duzzogással nyeltem le a békát, hogy az ő csodasegge mellé a kiálló kulcscsontom is meg lesz örökítve.
Nyelvet öltöttem a kamerába, aztán mintha valójában a világon semmi se zavarna vagy érdekelne, én is levettem a pólóm, hogy méterekkel a kiszemelt napágyak mellé dobjam.
- Persze, bazmeg, nehogy oda röpülj, ahova szánlak... - morogtam minden komolyabb méreg nélkül. - Anyád picsája a mylady - zsémbeltem nevetve Henryvel, egészen addig, amíg hirtelen felém nem fordult és meglökött.
Pontosabban: belelökött bazmeg a medencébe! Nekem meg annyi jutott csak, hogy még egy utolsó "FASZ!" kiáltással nagyot csobbanjak. Úgy jöttem fel a víz alól, mint valami lápi szörny, mert kurvára nem fogtam még össze a hajam és persze, hogy minden tincs a szemem elé pofátlankodott! Vizet köptem és függönyként húzva szét a hajam az arcom előtt hunyorogtam Henryre.
A következő pillanatban pedig betegre röhögtem magam.
- Van igazság! - emeltem az égnek minkét kezem és úr isten, de boldog voltam, hogy láttam, ahogy benézte a távolságot felcsapta a napágyat és a seggén landolt.
Még mindig nevetve két csapással eljutottam a medence széléhez, de nem másztam ki, csak a kőre könyököltem, hogy kényelmesen ki tudjam támasztani az állam a kezemmel. Mindkettővel, amolyan rajongó kis sellőként.
- Jaj, remélem, nem lett bibis a popsid - gügyögtem, mert egy szemét szuka vagyok. - Adnék rá puszit, de sajnos a gyógyerőm nem működik a vízbe löketés utáni huszonnégy órába, sőt, a dakota vajákusok úgy tartják, hogy instant aranyeret okoz az ilyen gaztett az elkövetőnek. - Lebiggyesztettem a szám. - Kivéve, ha öt másodpercen belül vízbe ugrasz - hadartam, majd nevetve ellöktem magam a medence oldaláról, egy darabig könnyedén háton siklottam, majd fordultam egyet, lebuktam és pártempózást követően már a medence közepén bukkantam fel. Nem, ezúttal nem lettem lápi szörny.
Ha Henry jött, és esetleg feltartotta a fejét, mert napszemüveggel együtt mászott be, amint megfelelő távolságba ért, lefröcsköltem. Hadd kókadjon a gondos alapossággal széttúrt haja - ami amúgy megérett a vágásra, de nem sürgettem, mert jól esett belemarkolni. Most is. Meg annál fogva közelebb húzni, ha engedte és ráérősen megcsókolni, mintha nemcsak a medencénél, de az egész szállodában ketten lettünk volna összesen.
- Szerintem egyszer holtan fogok összeesni - vigyorogtam, alig húzódva el tőle. - Facér csajok és sugar babyk céltáblája lettem, biztos nem hallották, hogy leszaroztál. - Még mindig úgy csillogott tőle a szemem, mintha a legszebb bókot mondaná minden alkalommal.
A csípője köré fontam mindkét lábam, miközben továbbra is a nyakába karoltam. Felsóhajtottam. Így, távol a megszokott közegtől, az összes probléma helyszínétől becsapósan könnyebbnek tűnt azért minden. Főleg a medencében összekapaszkodva.
- Tudtad, hogy szeretlek? - kérdeztem halkan, és a jól betippelhető válaszára elmosolyodtam. - Helyes. Akkor most ihatunk is erre egyet.
Picit aggódtam. Vagy nem is tudom, csak egy ideje nem ittam sörnél többet, azt is pár naponta max egyet, meg nyilván őt se bíztattam ilyesmire, és most se akartam nagy tivornyát, csupán valami finomat, ha már ott az a kurva bár és olyan jól néznek ki a koktélok.

Próbáltam jófej, gondoskodó meg előrelátó lenni, de Dakota válaszából úgy tűnt, hogy tök felesleges volt. Csak nagyot szusszanva fordítottam vissza a fejem a recepciós felé és egy sóhajjal nyomtam fel magam könyöklésből szinte türelmetlen támaszkodásba. Én már nem akartam kockáztatni. Vele, mellette többé nem. De sem a hely, sem az idő nem kedvezett volna annak, hogy ezt részletezni kezdjem. Maradt hát a mély kuss és a gondolat, hogy akkor majd azt és úgy csinál, amit akar. Minden történtek ellenére még mindig nem éreztem úgy, hogy bármiről is le kellene dumálnom, vagy hogy egyáltalán jogomban állt volna megtenni.
Annyira nem is vettem magamra az egészet, hogy felérve már minden gond nélkül húztam magamhoz, csókoltam meg és röhögtem a hülye okfejtésén, hogy a látványommal tervei kiakasztani a többi, medencénél lébecoló vendéget. Nevettem, szerintem egy fasz, hogy ilyesmiken fantáziál, szerinte meg ezek puszta tények. Tetszett az a magas ló, amiről ledumálva saját magán kívül gyakorlatilag mindenki mást lúzernek állított be. Nagyon helyes, hiszen... hozzá képest ténylg mind azok voltak. Mások nem is lehettek. A már most a szavaiban lappangó önostorozásra kicsit felmorrantam.
- Már hogy a picsába ne lenne.
Ez a kishitűség valami legújabb Miles-McCarty családi vonás lehet, engem sem kellett félteni saját magam lekicsinylésétől, de hát nyilván, ha én mondtam, igazam volt, ha ő kezdett neki, akkor neki meg nem. Gyanítom, hogy fordítva is pontosan ez volt a helyzet. De arról tényleg fogalmam sincs, hogy mivel és hogyan tudnám átrugdosni ezen az egészen anélkül, hogy komplett idiótát csinálnék magamból, vagy olyasmiért kezdenék el pattogni, amire hozzám tudná vágni, hogy az én hibám, és minden joga meglenne hozzá. Annál többet nem tudtam adni, mint eddig. Minden változás vagy kevesebb imádat nélkül érintettem, csókoltam és tettem a magamévá, és nem azért, hogy neki ettől jobb legyen, hanem mert tényleg mindenhogy imádom és vágyom rá. Hiszen bármi legyen is, nekem ugyan az a vörös szemű, kis feketém marad, aki eddig is volt.
Az "engedélyére" szinte túl gyorsan pattantam, és máris a csatjával kezdtem szarakodni. Még azt sem hagytam, hogy felbasszon a dolog bonyolultsága. A keze piszkálása ennél sokkal kevésbé tetszett, de ahelyett, hogy ráförmedtem volna, inkább magamhoz húztam, hátha ezzel véget vetek a mozdulatainak. Azt hiszem, hogy egy időre sikerült is. Nem voltak illúzióim, hogy ez a mostani pár pillanat volt az utolsó.
- Ugye?! - fordultam vissza felé, aztán mint egy túlmozgásos gyerek, nekiálltam idegenvezetni - Nézd, milyen fasza a koktélbár! Meg a napernyők, meg... te jó isten, szerintem ott lehet giga gumiflamingót bérelni.
Lelkes voltam, és Dakota hiába kamerázott minden szerencsétlent, én hót leszartam, hogy ki és mennyire bámult meg. Általában nem szoktam, főleg akkor, ha ketten, összekapaszkodva vonultunk, de most nem ez volt a helyzet és a hotel újdonságai sokkal jobban elterelték a figyelmem az ilyen nüanszokról. A lényeg, hogy a kamrát sikerült eloroznom, meg persze, hogy Dakotával ellentétben én jó helyre dobtam le a cuccokat. Felröhögtem a bénázásán.
- Legközelebb célozd meg a parkolót, asszem arra van - mutogattam valahova Dakota háta mögé, totál ellentétes irányba a napágyaktól - Ööö, nem, sajnos anyám picsája egy csóró, ír családból származott, mylady.
Muszáj voltam még egyszer odaszúrni, de csak azért, mert tudtam, hogy mennyire utálja úgy, hogy közben azért a szíve mélyén Ő is kurva jól szórakozott azon, mikor szívtam a vérét. Bár hamarosan szerintem inkább még tíz myladyzést választott volna ahelyett, ami történt: méghozzá az, hogy orvul belöktem a medencébe, amit még a kis villámságával sem tudott éppen megakadályozni. Gondolom, nem számított rá, és ez súlyos hiba volt.
Borzasztóan röhögtem rajta, meg azon is, ahogy kinézett: és igazából még akkor is baromi jól szórakoztam, miután a seggemet szó szerint a földhöz baszva a nagy örömömben sikerült átrendeznem a terepet és borulni a napággyal együtt.
- Szerintem hívni kéne a mentőket. - kaffogtam vissza a hülye gügyögésére - Hozzád.
Tettem hozzá röhögve, ahogy folytatta az orbitális faszságait a dakota vajákosokról meg minden egyébről. Jó kedvem volt, és ahogy az öt másodperces kihívást belengette, csak felvontam a szemöldököm, bár nem tudom, hogy ezt napszemüvegen keresztül mennyire vette észre.
- Kapják be a vajákosok!
Dakota telefonját csak hanyagul a napágyra dobtam, aztán mindenféle meggondolás nélkül a vízbe vetettem magam. Nem ugrottam reflexből bombát, de ennek csak az volt az oka, hogy rajtam volta a napszemcsim, amitől nem volt sok kedvem megszabadulni, meg persze elhagyni sem. Jól esett a hűvös, széles vigyorral úsztam közelebb Dakotához, aki persze, amint módjában állt, azonnal pofán fröcskölt. Azt hiszem, ezt megérdemeltem. Amolyan mi a fasz fejjel néztem rá, miután kiprüszköltem a vizet.
- Ettől most jobb?
Nyilván jobb volt. És hiába igyekeztem borzasztóan morcos fejet vágni, a hangomban a játék dallama bujkált. És ahogy a hajam felé nyúlt, én átfogtam a derekát, és közel húzva magamhoz, minden zavar vagy gondolkodás nélkül adtam meg magam a lusta, szerelmes csókjának. Elégedetten morogtam az ajkai közé, és azon kezdtem filózni, hogy h így folytatjuk, mennyi ideig fogom kibírni anélkül, hogy visszarángassam a szobába - vagy legalább a lenti öltözőkabinokig. Megőrülök.
- Mi lenne, ha egy kicsit leszarnád mások nyomorát, és csak velem foglalkoznál? - önző is vagyok, másrészt sokkal jobb programnak tűnt, mint más pinákon lamentálni - És különben is, te csak az én céltáblám lehetsz, bár gyanítom, nem kéne összemocskolnunk
a medencét... egyelőre.
Közel húztam magamhoz, és az utolsó mondatot a fülébe morogtam, már nem azért, mert nem akartam, hogy bárki más hallja, pont leszartam, hanem azért, mert így sokkal hatásosabbnak éreztem az egészet. Közben pedig már a combjain simítottam végig, ahogy átkulcsolta a lábait, hogy aztán végül a fenekén pihentessem a tenyereim. Fura volt így a vízben, hogy a megszokott pózunkban szinte semmi súlya nem volt.
- Hát... valami mindig is gyanús volt. - elmosolyodtam a kérdésére, és pont annyira hülye válasszal illettem, mint amennyire a kérdése nonszensz volt - Nem kell kétszer mondani. Kapaszkodj.
Elkezdtem vele átgyalogolni a medencén, hogy a másik oldalára taxizzam magunkat, a bár mellé. Kurvára reméltem, hogy nem kell kiszállni a rendeléshez, bár ahogy elnéztem, ugrált pár pincérnek öltözött valaki a terepen, szóval jók leszünk. És bár a válaszom talán túl lelkesnek tűnhetett, én sem akartam a ló túlfelére átesni. Még el kellett ma vinnem vacsorázni és akár még meg is táncoltatni, szóval jó volt, ha szemnél maradok. A repülős tripawhiskyből már amúgy sem éreztem semmit.
- Mit kérsz? Kitalálom Valami giccses-édeset napernyővel? - közben fél kézzel a medence szélére támaszkodva már roppant bunkón csettintettem meg ciccegtem az egyik közelben lévő pincér felé - Nem vagyok egy nagy koktélos, de a kedvedért bevállalok egy Long Islandet.
Ezt közöltem is a valszeg nyári munkás sráccal, meg persze azt is, amit Dakota kért, még akkor is, ha tényleg csak annyit kellett mondanom, hogy kerítsen valami giccseset, és legyen benne napernyő is.
- Te, Dakota... - fordultam felé, amíg az italokra vártunk - Szerinted akkor végül is ez a nászutunk?
Akár lehettet volna az is. Elvigyorodtam. Már csak azért is, mert sokkal jobban esett volna már mostantól így gondolni az egészre, mintsem a "Billy megváltása" című projectként. És ha megjöttek az italok, a válaszától függetlenül az övének koccintottam a poharam szélét.
- Akkor... ránk! Meg arra, hogy szeretsz. Meg arra, hogy én is.
Röviden felnevettem és megcsókoltam, mielőtt az italba kortyoltam volna, aztán megfordultam, a hátam a medence szélének nyomtam. Egyik kezemben a pohár, a másikat Dakota vállán átvetve húztam őt magamhoz és nagy sóhajjal, elégedetten méláztam el a környezetünkön, a hotel épületén, az idióta embereken. Most tényleg olyan volt, mintha soha a világon semmi nyomorunk sem lett volna. Ebbe könnyű volt belefeledkezni.
- Mindenféle faszságot akarok csinálni. - néztem rá komoly, már-már a szokásos, őrült elhatározottsággal, és bár megcsillantak a szemeim, a szemüveg még mindig takarta a látványt - Menjünk masszázsra, befekszem veled valami kurva iszapfürdőbe, meg uborkát rakatunk a szemeinkre, mint két picsa. Manikűr, pedikűr, vizes aerobic a nyuggerekkel reggel hétkor... - felröhögtem, és ittam még egy kortyot - Mit szólsz, mi amor? Jó, de viccen kívül a hajamat tuti lenyíratom, mert már kivan vele minden létező faszom.
Felfelé fújtam és egy vizes tincset próbáltam arrébb fújni, ami rálógott a szemüveglencsére. Utoljára még Fairbanksben voltam fodrásznál. Egy életnek tűnt az azóta eltelt idő, és nem csak a hajam szempontjából.
- Na, és neked van valami világmegváltó ötleted?
Én ennyire emlékeztem a hotel szolgáltatásai közül, és már ez is jóval több volt, mint amire számítottam.
- Bár, először még azt kell kitalálnom, hova viszlek ma este. Aztán azt is, hogy melyik nap... tudod.
Nem tudtam, hogy az lenne-e jobb, ha minél hamarabb túlesnénk rajta vagy ha előtte adnék magunknak pár napot ebben a habkönnyű gondtalanságban, ami itt a medencében kapott el bennünket.

Felnevettem, amikor a gumiflamingó-bérléshez ért a sorolásban, de nem csak emiatt. A lelkesedése, az, ahogy magába itta az egész helyet, nézelődött, érdeklődött ráadásul szín józanul, már nagyon hiányzott. Jól esett újra ilyennek látni és ez nagyot dobott az egyébként is okés, kellemes hangulatomon. Már ezek miatt örültem, hogy videóztam. És a plusz kis szórakozáson túl ezek mellett ja, kit érdekelt mindenki más? Fogalmuk sincs - nem is kell, hogy legyen -, mit kapok vissza minden perccel.
Méltatlankodtam, amikor elcsaklizta a telóm, ha pedig ennyi nem lenne elég, naná, hogy mellé dobtam a törölközőt... A kommentárjára vállon csaptam, miközben próbáltam nem vigyorogni.
- Akkora geci vagy! - csattantam fel, amikor még egyszer, dafke csak azért is le-myladyzett, de már nevettem.
Aztán csak annyira maradt időm, hogy levegő után kapjak, mert hát az "akkora geci" belelökött a medencébe. Egyáltalán nem számítottam erre a húzásra, ami súlyos hiba volt tőlem, mert baszki, mégis csak Henryről volt szó. Mint egy rakás szerencsétlenség úgy bukkantam fel a víz alól, Ő meg még azután is zavartalanul, kétpofára röhögött, hogy dobott egy seggest. Imádtam!
- Rég elkéstek - legyintettek a mentőkre, inkább a vízbe hívtam, nehogy csak én lubickoljak.
Ahogy ellöktem magam a medence széltől, Ő ledobta a mobilom és már jött is. Persze napszemcsiben: súlyos hiba volt. Jó, annyira nem nagy, csak egy tisztességesebb fröcskölésnyi. Kuncogtam a prüszkölésén.
- Naná! - Hát hogy a picsába ne lett volna jobb?
Ennél jobb már csak akkor lett, amikor összevizezett hajába túrtam, átkarolta a derekam, átkulcsoltam a csípőjét és ráérős csókba hívtam. Rögtön átadta magát neki, mire energiáim leplezetlen elégedettséggel lobbantak. És mert nem ő az egyetlen geci a családban, kicsit hozzányomtam az ölem az ágyékához, amikor halkan mordult. Kis incselkedés volt, semmi komolyabb. A kérdésére lustán elmosolyodtam.
- Nem akarom magunkat az első órában kidobatni - hajoltam hozzá és megharaptam a fülcimpáját. - Jobb, ha másokkal is foglalkozok kicsit.
Főleg azok után, hogy Henry mit dörmögött közvetlenül a fülembe és mi minden jutott eszembe a hallottaktól.
- Igazad van. Elég lesz egyelőre a hasamat és a hátamat összemocskolni. - Ha már céltáblásat játszunk meg egymás agyát húzzuk.
De egyelőre nem akartam visszamenni a szobába, ha már ilyen fasza volt a medence meg a környéke, szóval kicsit visszavettem és könnyedebb irányba próbáltam terelni magunkat a hülye kérdésemmel, amire jött is a hülye válasz. Futó csókot kapott érte, meg persze a koccintás ötletét.
- Dakota-koala akcióban! - Bár azok háton kapaszkodnak, de hótpicsa mindegy.
Jókedvűen hullámzó energiákkal, szórakozottan bámészkodva hagytam, hogy Henry a medence széléhez sétáljon velem. Elmondhatatlanul élveztem, hogy mindketten egyformán jól éreztük magunkat, hogy semmin nem kellett aggodalmaskodnom, csak úgy... lehettem. Henryvel. Amikor a medence széléhez ért velem, ennek szólt az a kis tarkóra szorítás és a pillanatnyi puszi az arcára.
- Úúú, Piña Coladát! És igen, napernyő nélkül egy kortyot nem iszok semmiből, amíg itt vagyunk. - Mert "nyaralunk".
Én is a medence szélére könyököltem, miközben csettintve hívta a csóri - gyaníthatóan - szezonmunkás srácot. Nem, kurvára nem zavart vagy érdekelt, hogy a gesztus bunkó lehetett. A víz mellett az energiáiban is lubickoltam, a szürkének dörgölőztem és az egész helyzet annyira kényelmesen otthonos volt, hogy felőlem akár grátisznak még le is köphette a csókát.
Kíváncsian biccentettem oldalra a fejem, a nászút kérdésére pedig felszikráztak az energiáim.
- Az lesz - mondtam mosolyogva, mert hát eredetileg nem annak indult, de basszus, ebben a környezetben, főleg, ha túljutunk azon, amiért jöttünk...
Akartam is meg nem is összemosni a kettőt. Vagyis inkább kicsit leválasztani egyiket a másikról, de nem túl durván vagy élesen, mert nyilván mindkettőben ugyanúgy vele voltam. Jóban-rosszban, nem igaz? Akkor is, ha fixen elkülönül a kettő meg akkor is, ha épp vegyül. Mint a koktélom.
Megérkeztek az italaink - NAPERNYŐ! -, egyből lecsaptam a rózsaszín kis mütyűrre, mintha legalább valami elveszett ereklye lenne. Halálosan komolyan gondoltam, hogy itt mostantól mindent ezzel fogok inni: igen, a sört is. Igen, ezzel a kis ernyővel. Nem, nem vagyok százas.
- Ránk! - koccintottam Henryéhez a saját poharam, aztán nagyot kortyoltam és azonnal kontrollálhatatlan grimaszba rándult az arcom. - A seggemet is összeragasztja bazmeg... - cuppantottam egyet hunyorogva.
Sörhöz, töményekhez és vízhez voltam szokva, és igen, sejtettem mire fizetek be a Piña Coladával, csak nem tudtam. Kuuuurva édes volt nekem, de punci, aki meghátrál, ki fogom inni az egészet. Ha addigra, mire az utolsó jégkocka is elolvad benne, akkor addigra, leszarom. Öblítésnek átszemtelenkedtem a szívószálammal Henry Long Islandjébe és loptam egy kortyot. Kissé helyre rántotta a lelki békém.
Az első sokk után Henryhez hasonló helyzetet vettem fel és az oldalához bújtam, hősies kortyonként pusztítva a koktélomat, miközben érdeklődve felvont szemöldökkel hallgattam a párom további terveit. A vizes aerobicnál már felvisítottam, ahogy elképzeltem magunkat a nyuggerek közt hétkor! Tökéletesen be fogunk olvadni, ha azt veszem, mennyire nem vagyunk hajnali pacsirták.
- Ó, pedig simán elmehetnél raszta irányba. Biztos nem néznél ki röhejesen és mindenki halál komolyan venne első pillanattól fogva - osztottam meg a vele a frizuragondolatokat, de a végére kénytelen voltam a számba harapni, hogy ne vigyorogjak szélesen. - Vagy én is befonhatnám neked. Minicopfjaid lehetnének... - soroltam még kicsit az opciókat, immár nevetve, majd szabad kezemmel a hajába túrtam és a mozdulattal hátra vittem a zavaróan előre omló tincset.
A kérdésére nem válaszoltam azonnal, már csak azért sem, mert amivel folytatta, fontosabb volt. A korábbi mosolyomon halványabb lett, az elevenségem csillapodott, de nem lettem komor vagy rosszkedvű, csak eltűnődtem.
- Tudom, hogy nem kérdezted, de... szerintem jobb, ha mielőbb megyünk - kezdtem halkan, minden szót jól megrágva, mielőtt kimondtam őket. - Addig úgyis benned lesz, hogy még feladatod van és lehet, hogy nem tudnál teljesen kikapcsolni. Oké, most megy, de úgyis folyton felmerülne. És akárhogy süljön is el, bőven lenne időd megemészteni, nem az lenne, hogy mondjuk két nappal a visszaindulás előtt megyünk és addig is rágod magad rajta, utána meg nem lenne időd itt megemészteni a dolgokat. - Az arcára simítottam a kezem. - Köszönöm, hogy megosztod ezt velem, akármikor is menjünk.
Az előzmények tükrében is, bár nélkülük nyilván jobb lett volna. Mondjuk azok nélkül meg esélyesen nem lennének itt.
- Végig akarom enni az étlapot - mondtam félig szórakozottan, félig eltökélten. - A hotelben is, megott is, ahova viszel. Nem elsőre meg egyszerre! De a nászút végére mindenképp.
Vissza akartam szerezni az étvágyam, és akkor már kihasználtam volna én is, hogy új helyen vagyok. Rendbe akartam jönni, már csak azért is, mert jelenleg túl sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Nem tudnék egyedül rendesen boldogulni, ha a szükség úgy hozná és ez nem tetszett. Hiába tudtam, hogy nem muszáj, hogy semmi sem sürget, a belső késztetés és a több évtizednyi berögződés nem eresztett.
- Meg persze egy rakás olyan helyen szexelni veled, ahol nem szabadna. Meg elmehetnénk hőlégballonozni! - Ez megragadt bennem, amikor felszínesen ránéztem Albuquerque pár nappal az indulás előtt. - De csakis a csajos wellness programjaid után, hát tündökölj nekem odafent - vigyorogtam rá egyszerre cukkolva kicsit és nagyon szeretve.

in my town they call me filthy*

Az ölemhez nyomta a sajátját orvul, szinte már fű alatt. Persze ez elég volt, hogy most pár percig egyikünk se akarja, hogy kiszálljak a medencéből... Kissé erősebben szorítottam a feneke húsába, a bosszúm utolsó szelete pedig az volt, hogy ahogy végül elhúzódtunk a csókból, búcsúzóul még megnyaltam kissé az ajkait. És még én vagyok a geci... Főleg, hogy a fülcimpámra is ráharapott, mire átfutott rajtam a lúdbőr még úgy is, hogy egy cseppet sem fáztam. Az ő elégedett energiáinak örvényét a szürke ereje színezte ezüstössé, ahogy szinte már helyettem "szólt rá" a nőstényre, hogy látja ám, mennyire szemtelenkedik, és ha most nem is teszünk semmit, az biztos, hogy egyikünk se fog megfeledkezni erről.
- Jó, hát erre most már biztos mindenki kurvára féltékeny...
Így, hogy együtt voltunk, már könnyebb nekem is, mert inkább éreztem azt, hogy két szexi ember intimitására csorgatják a nyálukat és nem kimondottan csak az én tetovált hátamra. Ez most sokkal kényelmesebb volt, és őt sem kellett győzködnöm a maga hozzáadott értékéről.
- A segged sem hagynám ki. - szinte már tárgyilagosan tettem hozzá, és talán meglátta a szemüvegen keresztül felvillanó ezüstöt - ha nem, hát biztos érezhette a hirtelen hullámként nekicsapódó vágyaimat - De erről majd később szavazunk.
Mert előbb azt kellett eldönteni, hogy melyik sznobpicsa koktélt kérjük a kínálatból. Kurvára elégedett voltam, ahogy belőttem a preferenciáját, és hát nyilván, a legfontosabb a napernyő volt. Mi más. De a végén Dakota-koala egy Pina Coládában találta meg a reményeit, én pedig egy kissé férfiasabb Long Island Ice Tea-ben. Későbbi nagy szerencséjére. Arra pedig, hogy végső soron az egész nagy utazás nászúttá avanzsált, csak büszkén szegtem fel az állam.
- Akkor jó. - magamhoz húztam a balját, és először csak puhán rácsókoltam a varratára, aztán szórakozottan a fogaim közé szorítottam - Fak akko 'em lef, ha me'eflek a vé'ére.
Mondjuk ez könnyen előfordulhatott, bár fatális lakomát nem terveztem belőle, szóval elég jó esélyeink voltak arra, hogy a jövő időből évek múlva múlt idő legyen. Amikor majd így gondolunk vissza erre az egészre, és remélhetőleg, csak a szépet fogjuk látni az egészben.
Prüszkölve röhögtem el magam a gyermeteg felkiáltására, ahogy a napernyőt meglátta. Szívem szerint rögtön a hajába tűztem volna, mint valami kibaszott virágot, de akkor ő nem csodálhatta volna tovább, szóval maradtam a röhögésnél és a koccintásnál.
- Ha már az elején tudom, hogy téged ezzel ennyire könnyű boldoggá tenni, nem fogpiszkálónak ajánlom magam, hanem koktélos napernyőpálcikának.
Nekem nem volt bajom a saját koktélommal, legfeljebb azt leszámítva, hogy az én ízlésemnek kicsit híg volt, de hát annak minden az, amiben magán az italon kívül bármi is van. A lényeg, hogy ettől egészen biztos, hogy még csak megszédülni sem fogok. Nem úgy, mint Dakota.
- Ó, azon könnyen segíthetünk... - ajánlkoztam azonnal vigyorogva, aztán ha már úgyis olyan közel volt, most az orcájába haraptam. Tényleg megeszem, bazmeg... Héj, nem mész innen?! - sápítoztam, ahogy kiemelte a szívószálát - Bele ne tedd nekem azt a szart, heló! Nesze!
Ha kellett, hát elrántottam és a magasba emeltem a poharat, aztán ha nyughadt, az arca elé toltam, hogy öblítsen csak, de az én szívószálamból szürcsöljön, nehogy nekem valami kurva ananászlé beszennyezze a még iható Long Islandet. Aztán tovább szórakoztattam, főként az ilyen puccos helyeken kínált test- és szépségápolási szarokkal, meg persze a nyuggertornával, amire már visított. Helyes. Ezt szeretem.
- Hogyne. - húztam el a számat a raszta ötletére szemforgatva - Aztán majd ha visszamegyek hekusnak, én leszek a kibaszott Coco Jumbo őrmester, he? - annyira fasz - Különleges ismertetőjelem: ganjáért sosem viszek be senkit, főleg, ha közben Bob Marley szól a bluetooth hangszóróból. Te gyökér. Befonni? Minicopf? Hát mi vagyok én? Valami elbaszott három éves kislány traumatizált Barbie babája?!
Azért azt még megvártam, hogy hátra simítsa a szemem elé lógó tincset, és csak aztán csíptem a sok faszsága után az oldalába. Meg még egyszer. Addig csikiztem, amíg úgy nem értékeltem, hogy a kezében tartott koktél kamikazee jelleggel vészesen közel van ahhoz, hogy a medencébe ejtve meghaljon, mert hát, tényleg nem kellett volna egy órán belül kirugatni magunkat. Aztán persze kicsit komolyabb vizekre eveztünk, ami nem volt igazából baj meg semmi, mert hát, ezt is ki kellett találnunk. Csendesen hallgattam a véleményét, és nem vitatkoztam. Akármilyen hülye tudott lenni, az esetek nagy százalékában sokkal jobban tudta megítélni az én dolgaimat, ahogy szerintem (szerintem!) én is az övéit. Bár, ez valahol teljesen természetesnek tűnt. Meg okénak is. Főleg, amíg hallgatni tudtunk egymásra. Amikor pedig az arcomra simította a kezét, csak utána nyúltam, és a szám elé húztam a tenyerét, hogy bele tudjak csókolni, aztán nagyot sóhajtva meghúztam a koktélomat, a kezét pedig a mellkasomra vezettem.
- Ne basszál fel, én köszönöm, hogy eljöttél. - mert mondhatott volna nemet is, főleg annak tükrében, hogy mennyire gyűlölte ezt a környéket, környezetet, mégis bevállalta - Menjünk holnap. Ha későn kelünk, max alszol a kocsiban, vezetek. Vagy alszunk a csillagok alatt. Vagy fasz tudja. Kit izgat? Holnapután sincs meló.
Fogalmam sem volt, mennyi időt akartam szánni erre az egészre, csak azt tudom, hogy összességében az út nagyjából öt óra lesz oda-vissza a sivatagon át. Így én is hallgatva rá, megpróbálom hamar félresöpörni az útból az egészet, hogy utána semmi se maradjon, csak az elhatározásom, az ubiszeletek meg a fazongyanta a nyuggertorna után.
Érdeklődve hallgattam a terveit, és bár imádtam az elejét, azt nem akartam, hogy megint szinte már bulémiás hányásba forduljon az a bizonyos zabálás. De csak bólintottam, mert ha erre vágyott, ezt fogja kapni, és csak kurvára reméltem, hogy esetleg így, ebben a minden szarságunktól független közegben sikerülni fog.
- Megbeszéltük. Csak hogy tudd, nagyon szívesen fizetek pótdíjat érted, hogy felvihesselek az utastérbe, hogy ne kelljen a raktérben hazajönnöd.
Egy csókot nyomtam a feje búbjára, és ezt tényleg nem basztatásnak szántam, csak hát... egyszer már poénkodtam hasonlóval, ha emlékszik. Bár az sem tragédia, ha nem.
- De akkor egy csomó mexikói cuccot kell enned, mert ahova én akarlak vinni, ott jó esetben a szakács egy mukkot sem beszél angolul.
Nem akartam kiszúrni a szemét holmi turistás szarsággal. És ha nem is tudok sokat a város mostani dolgairól, azt igen, hogy a legjobb, legkiadósabb kajákat a városba emigrált abuelák készítik, dugja fel mindenki a hotdogot és a hamburgert.
- Akkor eléggé el leszünk foglalva. - vigyorogtam rá megint, a hőlégballonozásra pedig csak pislogtam - Hogy mi? - kicsit megráztam a fejem - Jó, hogy nem bungee-jumpingolni valamelyik kanyonba! - kuncogtam egy kicsit, de egyébként meg - Tudom ám, hogy csak új hobbira fened a fogad, és ha bejön, a következő Rolex árából megnyitod Anchorage első hőlégballon-bizniszét.
Nem is biztos, hogy akkora hülyeség lenne egyébként. Nekem is akkora újdonság, mint a szar, és hát, amúgy is hajlamos vagyok minden random faszságot kipróbálni, hát miért mondanék nemet pont erre?
- Jó, extra szexi leszek, de csak hogy életem profilképét fotózhasd majd odafent.
Tudom, az ő fejében már le is pergett ötmillió like, kétmillió komment meg minden, de ennél többel nem akartam viszont cukkolni, pont elég volt. De összességében már csak egyetlen dolog hiányzott a boldogságomhoz, szóval egy nagy sóhaj után elengedtem, a medence szélére raktam a poharam és a levett napszemcsimet a kezébe nyomtam.
- Fogd már meg...
Azzal nagy levegőt vettem, és lebuktam a víz alá. A klór csípte a szemeim, de túléltem, főleg úgy, hogy addig ügyeskedtem, amíg Dakota combjait a nyakam köré, a vállaimra helyeztem, aztán hirtelen kiegyenesedtem - őt a magasba emelve a nyakamban, engem pedig végre a víz fölé. Visszafordultam a koktélért.
- A királyi hintód előállt, úrnőm. - húztam megint kicsit, és megindultam vissza a lefoglalt napágyak felé - Hazaviszlek. Aztán felőlem addig pancsolsz, amíg ráncosak nem lesznek az ujjaid, de nekem kurvára kell egy cigi, meg a tespedés.
Amikor átértem vele a másik oldalra, csak kérdeztem, hogy kijön-e vagy ázik, és ha ázott volna, akkor elkértem a koktélját, tökre kedvesnek tűnően, hogy addig leteszem neki az asztalra azt a szart, amíg kissé beleolvad a jég és ihatóbbá teszi. Aztán orvul, a lábaiba kapaszkodva, hanyatt lökve ledöntöttem magamról, és persze röhögtem rajta, vele. Kinőttem már a Marco-Polóból, nekem ez volt a vizes szórakozás. De ha kijött velem, akkor csak kicsit csalódottan hagytam, hogy a nyakamból rögtön a partra lépjen, aztán én is kitoltam magam a vízből, hogy cigivel a számban, koktéllal az oldalamon és mobillal a kezemben úgy terüljek ki a napágyon, mintha a világon tényleg semmi másra nem lenne gondom.


//*tiéd, de az eleje miatt eszembe jutott <3 //

Felpezsdült vágytól rekedtesen nevettem a féltékenység emlegetésére. És ez már Neki is tetszett, és én is végtelenül elégedett voltam, de nem azzal, amit a esetleg a környezetünkben lévők reagáltak, hanem azzal, amit Ő reagált. Minden egyes alkalommal, rám, továbbra is. A többi ember eltűnt, nem léteztek, nem láttam vagy hallottam már őket, egyedül Henry létezett, a szavaimra nekem csapódó energiái, a tárgyilagossága ellenére is érezhető vágya...
- Tök fölösleges - mondtam a szavazásra - úgyis ugyanazt akarjuk.
Teljesen mindegy, hogy épp melyikünk fantáziája lódul meg, vagy veszi át az irányítást. Ez a világon semmit sem változott és minden ilyen felfedezésnek örültem. Ugyanúgy kapaszkodtam ezekbe, mint Henry nyakába, miközben a medence túlsó végébe ballagott velem a koktélokhoz. Voltam olyan jófej és nem dörgölőztem neki közben - olykor azért a nyakába csókoltam és finoman megharaptam, mert hát szent mégsem lettem. Mert túl akartam feszíteni kicsit a húrt, hogy amikor a revansnál tartunk majd, ne kíméljen.
De egyelőre kiegyeztünk a kiruccanás nászút mivoltjában. Néha tényleg el tudtam volna sírni magam, amikor azt láttam, hogy a régi Ő ugyanúgy jelen volt, mint június előtt. Legyen az a szemtelenkedése, a határozott mozdulatai, vagy az a megcsillanó egó, ami olyan jól áll neki, és amit még annyi is képes előcsalni elégedettség formájában, hogy egyetértek a nászúttal. Imádom. Szinte puszta rémálomnak tűnt, hogy volt, amikor azon aggódtam, talán nem kapom vissza többet, nem látom újra mindezt. Hogy nem harapja így a gyűrűsujjam, hanem az a fellobbanó gyűlölet állandósul, amit az utolsó elutasításakor lökött felém.
De mielőtt ennek hangot adhattam vagy jobban belesüppedhettem volna, megjöttek az italok, én pedig gyerekes lelkesedéssel fogadtam a kurva napernyőt.
Felnevettem a fogpiszkáló vs napernyő pálcika gondolatmenetre.
- Persze, és akkor egyből az első este szerelmet vallok, aztán ásó-kapa-nagyharang, mi? - vigyorogtam rá. - Így se vagyunk fél évesek se - nyomtam kis puszit az orrára.
Ez nem zavart amúgy, és furcsa se volt. Meg bele se gondoltam soha igazán, mert minek? Teljesen fölösleges lett volna a napokat számolni, vagy azért, mert ahhoz túl jól éreztük magunkat együtt, vagy mert épp egy pokoli mocsárban gázoltunk nyakig és tudod kit érdekel, mennyi ideje küzd pontosan!
Koccintottunk, belekortyoltam a koktélomba és minden döntésemet megbántam, ami ide vezetett. Fintorogtam, szenvedtem, Henry meg persze, hogy jól szórakozott, és az arcomba harapott, mire minden szenvedésem ellenére kuncogni kezdtem. Mondtam már, hogy hiányoztak ezek az apróságok?
- Nem megyek, kérek! - vívtam iható piára menő csatát a szívószálammal a szívószálával, egyre jobban nevetve.
Vesztettem, amikor magasba emelte a poharát és más körülményke közt simán ráugrok, hogy boruljunk, meg az ital is, de túl kevés időt töltöttünk még itt ehhez. Úgyhogy csihadtam, na. Ittam pár kortyot a szívószálával, megállapítottam, hogy ja, kettőnk közül határozottan Ő volt az okosabb, majd inkább kevergetve, semmint kortyolva foglalatoskodtam a Pinyámmmal, Henryt meg a beauty kúráját hallgatva. Továbbra is: imádom!
Hozzátettem a magamét, amikor a hajáról esett szó, elvíve az egészet teljesen elképzelhetetlen raszta irányba, mire a drága uram a nap, de lehet az év baromságát volt képes benyögni. Coco Jambo...
Horkanva-röffenve röhögtem fel, olyan hirtelen és hangosan, hogy még magamat is megleptem vele és muszáj voltam a medence szélére tennem a poharam, mert egész testemben rázott a nevetés. Ő meg csak a folytatta, mert persze, miért ne tette volna, a Barbie-babánál pedig már folytak a könnyeim.
- Elképzeltem bazmeg! - törölgettem a szemem, még mindig rötyögve. - Nem bírom... - A teljes janga-szett megelevenedett előttem, ahogy egy pillantást vetettem Henryre és kellett pár perc, mire le tudtam nyugodni. - Annyira hülye vagy, huhh - mondtam még mindig meg-megremegve a vihogástól.
Aztán elkezdett csikizni. A puszta nevetésbe sikongatások vegyültek, miközben próbáltam nem túl meggyőzően vagy komolyan lefogni, eltolni, esetleg elmenekülni tőle. Biztosra vettem, hogy holnapra izomláz lesz a hasamban, de hogy én ezt mennyire nem bántam! Ki kellett fújnom magam, és eskü szinte hálás voltam a komolyabb vizekért, mert legalább pihenhetett minden izmom, aminek a nevetéshez volt köze.
Meggondoltan, de elmondtam a fullos véleményem arról, hogy mikor kéne mennünk. Nem akartam sem manipulálni, sem irányítani, de amit Ő talán halogatott volna még legalább pár napot, arról szinte meggyőződésem volt, hogy nem kéne hagyni, hogy árnyékként kövessen minket a szükségesnél hosszabban. Miközben azt hiszem, értettem, vagy legalább sejtettem, hogy miért odázná még el egy kicsit az egészet. És ahogy Henry olyan tűpontosan rá tudott érezni, hol van szükségem noszogatásra, plusz lökésre, úgy reméltem, hogy én is képes vagyok ezt felmérni, ha Róla volt szó.
Az arcára simítottam a kezem, Henry pedig ismerős mozdulattal fogott rá, csókolt a tenyerembe, majd vitte a mellkasára, miközben ivott.
- Oké-oké - mosolyogtam rá a nem-felbaszásra. - Menjünk holnap - biccentettem egyetértve a szavaira. - Annyi időt szánunk rá, amennyire csak szükséged van.
Ennyit bőven megért, hogy sikerüljön tényleg elindulnia az új úton, hogy megkapja az utolsó lökést az elhatározásához. Voltam már sokkal rosszabb körülmények között, pocsék társaságban ezen a vidéken - túléltem. Most, Henryvel pláne, hogy kibírom és feleannyi erőfeszítésembe se fog kerülni. Rendben leszünk.
Felvázoltam, hogy nekem milyen nagyszabású terveim vannak az itt eltöltött időre, a szenyózására pedig gyorsan, röviden megcsavartam a mellbimbóját. Én közben vigyorogtam, mert nem nekem fájt és mert emlékeztem, hogy már fenyegetett tehergéppel.
- Nem azt mondtam, hogy degeszre zabálom magam, hé! Csak amennyi jól esik. - Nem akartam megint hányni, az étvágyamat akartam visszaszerezni. - És nem baj, ha no habla inglese, vagy hogyan mondjátok ti spanyol ajkúak. Személyes tolmácsom van - szegtem fel kicsit az állam, mint az a nemesi kisasszony, aki naaaagyon régen voltam.
Folytattam a további programvágyaimmal, és nem gondoltam volna, hogy a hőlégballonozás így meglepi, de édes volt.
- Bungee-jumping is lehet? - csillant fel a szemem. - Oké, elég a ballon. Csak röpködnék már kicsit, és nem úgy, hogy egy böszme nagy gépen több órán keresztül a vergődésedtől vergődök - öltöttem rá gonoszkásan nyelvet. - Amúgy ja, tetszik az üzleti gondolkodásod, társulhatnánk majd. Rendőr-hőlégballon. Az lenne a menő, nem ám helikopter meg ilyenek: hőlégballonos üldözés az esti hírekben. Szponzorálta a Miles-McCarty családi vállalkozás.
Hogy belevágtam volna? Nélküle is, vele meg aztán végképp minden további nélkül.
- Meg fog érted őrülni az internet népe - mondtam a profilképre totális elfogultsággal.
Igen, továbbra is úgy gondoltam - olykor komolyabban, máskor kevésbé -, hogy minden létező a föld kerekén pontosan olyan elvetemült mértékben rajong érte, ahogy én voltam képes. És ez ugyanolyan gyorsan alakult ki, ahogy belé szerettem.
Azt azért nem mondom, hogy emiatt olyan lelkesen fogtam meg a napszemüvegét, mint valami tinilány a rock koncert első sorában az énekes - vagy inkább dobos - által levetett izzadt pólót, mert nem. De képes lettem volna a védelme érdekében vérre menő csörtét vívni. Ez még normális, ugye? Nem? Szarok rá.
Nem értettem először, hogy mit akart - egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ki fog nyalni, és értem én, hogy ha úgy van, egy percen belül elmegyek neki, de talán nem kéne ezzel most így víz alatt kísérletezni... -, aztán a következő pillanatban kuncogva feszült meg a combom, ahogy a nyakába kapva felállt velem. És mert olyan retek jófej vagyok, kisimítottam a homlokából a felbukkanásakor előrenyalódott tincseket.
- Megértem. Már nem vagy egy virgonc száztízes, kell a menedzser-szundi - cukkoltam én, aki az utóbbi időben minden délután bedobott egy-kétórányi szunyát. Ma is fogok, efelől nem volt kétségem.
Mintha legalább a világ tetején lennék, úgy élveztem a visszavezető utat, mert ha már egyszer gondtalan lehettem egy időre, biztos kurva élet, hogy kihasználom és megélem minden pillanatát. Ebben a könnyedségben adtam le a Pinyám, megint mit sejtve, amikor pedig megneszeltem az újabb veszélyt, már gecire késő volt...
- Fasz! - kiáltottam megint, és elnyeltek a habok.
Mire feljöttem, Henry már kint volt a vízből. Vigyorogva ráztam meg a fejem, félretűrtem a hajam az arcomból, és a párommal ellentétben a vízben maradtam ráncolódni. A peremre támaszkodva, államat az alkaromra fektetve néztem Henryt kedvtelve. Egyszerűen jól esett nézni: a mozdulatait, ahogy helyezkedett, ahogy abba a kivagyi pózba ledobta magát. Egyik térd felhúzva, másik boka a térdére támasztva. Épphogy nem villogott egy neon felirat a feje fölött, azzal, hogy: big dick energy. A gondolatra szélesebb lett a mosolyom, majd ráérősen megtettem, amit eddig nem igazán: ha már ilyen szépen elhelyezkedett hozzá, végigmustráltam a lábára feldobált tetoválásokat. Mintha mindegyik - a lábfején lévő madaraktól eltekintve - totál random került volna oda, ahova.
- A büdös életben nem gondoltam volna, hogy a lábadon fogok újra Catullus idézetet olvasni - mondtam némi nézelődés után. - Odi et Amo. Kicsit úgy néz ki a lábad amúgy a szövegekkel, mintha dolgozatírásra készültél volna, nem akadt puska-cetlid, szóval az emlékeztetőket hirtelen felindulásból a lábadra varrattad, és hogy ne legyen feltűnő, még hozzá dobáltál keresztet, ikszet, madarat... a lábujjadon is gyűrű van? - Emelkedtem ki kicsit a vízből, hogy jobban rálással. - Hogy én ezeket eddig nem vettem észre...
Mondjuk nem csoda. Vagy leragadtam a seggénél, vagy ha letérdeltem, hát jó, ha egyáltalán térdig eljutottam a pillantásommal, máskor meg vízszintesben voltunk esélyem se volt nagyon bámulni, de ha lett volna se érdekelt épp. Mindig volt valami, ami égetőbb, sürgetőbb vagy figyelemelterelőbb volt. Persze, eddig is észleltem, hogy nem csak deréktól felfelé vannak varratai, de ennyi.
A medence szélére támaszkodtam és kiszálltam a medencéből, mert nem henry volt az egyetlen, akinek kellett az a cigi. Végig csöpögtem a pár lépésnyi úton, menet közben kifacsartam a víz nagyját a hajamból, majd teljesen magától magától értetődően vettem Henry cigijéből. Ugyanazt a márkát szívtuk. Nyilván. Az első slukk alatt szórakozottan megcirógattam a térdén díszelgő feliratot.
- Melyik a kedvenced a lábadon? - kérdeztem csak úgy, puszta kíváncsiságból, és akaratlanul is megmosolyogtam a béndzsa kaszást. - Csináltatunk itt egyet-egyet?
Hirtelen ötlet volt, mintára se lett volna tervem, max a helyre, ha korábban már beszéltük, de ha már itt voltunk, nászút, ő pedig utca hosszal előttem járt tetoválásokban, úgy voltam vele, hogy miért ne? A vétóra se omlottam volna össze, tényleg kósza gondolat volt.

Nem vitatkoztam vele, mert igaza volt. Mert amikor minden jól alakult (és ebbe nem veszem bele a júniust), akkor olyan még sosem történt meg, hogy valamiben nem értettünk egyet szex közben. Kurvára elégedett voltam magammal. Magunkkal. Meg ezzel az egész helyzettel. A finom csókjait és harapásait pedig elraktároztam a szürkével együtt, hogyha majd eljön a megfelelő pillanat, minden kis apróságát megtorolhassuk. De majd valahogy úgy, hogy emlékezetes legyen, ha már ezek szerint, végső soron nászúton voltunk. Amitől annyira elégedett lettem, hogy a sokadik gyerekes faszságommá vált harapdálásom is beindult. A nyakát mégsem sérthettem fel, mert hát baszki, nem is az, hogy sok az ember, hanem ha véres lesz a medence, azért is kibaszhatnak. Faszom. Túl sok dologhoz kell alkalmazkodnunk, ha kicsit kitesszük a lábunkat a négy fal közül.
Röhögtem és lelkesen figyeltem, amennyire beindította a napernyő. Komolyan, néha olyan random semmiségeken tud fellelkesülni, hogy az agyam eldobom, de kurva aranyos volt ilyenkor. Is. De ahelyett, hogy ezt közöltem volna vele, inkább a múltban elkövetett "hibás" döntésem okán reklamáltam.
- Mondjuk kurva sok "felesleges" körtől megkíméltél volna... - mintha egy percet is bánnék az egészből - Azt' akkor meg mi van? - néztem rá a magas lóról addig, amíg orron nem puszilt, mire csak megcirógattam a vállát az őt karoló kezemmel - Tudhatnád, hogy nem a türelmes és átgondolt döntéseimről vagyok híres.
Nem mintha olyan sok mindenen kellett volna gondolkodni. A kurva Valentin mindent eldöntött helyettem is. Vagy talán az első este, amikor elaludt rajtam. Nem tudom, nem is számít. Fél év, tíz év, száz év várakozás sem tudta volna már kigolyózni őt a szívemből, hogy baszódna meg. Na jó, talán az igen, ha végül belepofátlankodja a ragacsos szívószálát az én poharamba, úgyhogy mindent meg is tettem azért, hogy erre még véletlenül se kerüljön sor.
- Kapsz bazmeg, kapsz, csak azzal takarodj a közelemből!
Belenevettem a műhisztimbe, és ha lehiggadt, a szája elé tartottam a Long Islandet, és amikor már a harmadik kis kortyot porszívózta magába, azért kicsit csúnyán néztem rá. Arról nem volt szó, hogy a felét magába fogja dönteni! Jó, semmibe se tartott volna rendelni egy másodikat, de ez becsületbeli ügy volt. Alkohollal sosem viccelünk, ugyebár. Még úgy sem, hogy múlt héten jöttem le róla.
Egészen belemerültem az idióta terveim felvázolásába, mire Dakota a hozzá illő gyökérségeivel hozott le az életről. A felcsattanó válaszomra úgy elkezdett szakadni a röhögéstől, hogy én sem bírtam ki, miután a saját gondolataim végére értem, már én is vele nevettem. Meg egy kicsit rajta is. Közben meg kurva büszke voltam, amiért még mindig megvan bennem a képesség arra, hogy olyan vihogásba lökjem, amit egy nő sem vállalna nyilvánosan.
- Hát, sajnos mostantól ezzel kell együtt élned. Tudod, a pénztártól való távozás, meg a reklamáció.
Azért megvártam, amíg lenyugodott, mielőtt amolyan utójáték jelleggel még csikizni is elkezdtem. És minél jobban ellenkezett, én annál inkább nyomultam, és csak akkor hagytam abba, amikor én úgy ítéltem meg. Nehogy már még véletlenül azt gondolja, hogy legyőzött, netalántán még meg is sajnáltam. Egész héten tudnám csinálni.
Bár, a hétre más terveink voltak, és ezeket ebben a medencés-koktélozgatós hangulatban talán könnyebb volt megrágni, mintha már utazás előtt elterveztük volna. Talán ezért is adtam be a derekam meglepően könnyen. Nem tudom. Normális körülmények közt Dakotával szemben egyébként is sokkal kevésbé vagyok nyakas, mint bárki mással. De ez nem az én hibám, hát nem tehetek róla, hogy Ő az egyetlen, akinek érdekel a véleménye! Nyíltan, legalább is. Mert azért Paté is szokott. Szokott régen. Mindegy, ebbe a nyúlüregbe most aztán végképp nem akarok lemászni.
- Jó. Vagy az lesz, hogy már a küszöbön meg akarok fordulni vagy elleszünk egy darabig. Nem tudom.
Mondjuk volt egy olyan érzésem, hogy úgysem hagyná, hogy az utolsó pillanatban visszatáncoljak az egészből mondván, hogy menni fog enélkül is. Egyébként is hazugság lett volna, mert tényleg kellett egy valódi, húsba maró emlékeztető. A sufnizás meg az emlékeken távolból merengés ebben a helyzetben már nem voltak elegek. És ki tudja, talán ez az egész utazás távol mindentől és mindenkitől kicsit Dakotát is helyre fogja tenni. Nem akartam szóban érzékeltetni vele a dolgot, de talán... ha csak egy kicsit ő is belegondol abba, hogy most milyen élete van azzal szemben, amit annak idején Ő megismert a prérin, magára talál. Főleg úgy, hogy hiába én tettem tönkre legutóbb, legalább tudhatja, hogy azért is jöttünk, hogy ez többet ne fordulhasson elő, és hogy saját magam mellett őt is képes legyek boldoggá tenni. Mert ezt jobban akartam mindennél. A korábban már megkezdett, ilyen irányú akcióimat egy kis további gecizéssel folytatva.
A kis köcsög megcsavarta a mellbimbómat, mire fájdalmasan kiáltottam fel és összerándultam. Hát baszki!
- Héj! Mi vagyok én? Az öreganyád rádiója? Ez már családon belüli erőszak!
Igen, hisztiztem. Igen, durcás voltam. De közben meg a borostás bajszom alatt vigyorogtam, mert ez azt jelentette, hogy megint betaláltam. A lényeg pedig ez volt.
- Mondjuk a kettő lehetne ugyanaz. A végére! - nem akartam, hogy azt gondolja, hogy siettetem vagy akármi, de na. A spanyolján pedig felnevettem - Azért most kicsit sajnálom, hogy nem tudnálak eladni egy díjnyertes csődörért, vagy valami... Annyit te is hablas, hogy megértsd. Mármint, nem, de... érted. Érted?
Mármint, hogy a portugál miatt értené nagyjából, hogy miről van szó. Pedig egy ilyen mutatós nemesi kiasszonyért biztos tényleg remek hátast kaphatnék.
A hőlégballonozással azért kicsit kiakasztott. Nem mintha nem mentem volna, csak nekem ez annyira váratlan volt, hogy hirtelen nem tudtam hova tenni. Persze már megint kombináltam, de ha nekem tényleg vállalkozást nyit, minimum részesedést kérek az ötletért.
- Felőlem! - kiáltottam fel, mert hát, simán ugrottam volna vele kérdés nélkül - ó, hát... bocs? Hazafelé beveszek egy doboz altatót, akkor talán nem kell vergődnöd a vergődésemtől. - morcosan csücsörítettem felé, aztán megint felkacagtam - Hát, ez kurva látványos lenne, főleg, ha a mi arcunk lenne rányomva a ballonra. Bár a hatékonysággal vitatkoznék.
A következő, égi, kikent-kifent profilképemre való nyáladzással mondjuk nem tudtam és nem is akartam. Jó, hát nyilván sokkal nagyobb ennek az egésznek a füstje, mint a lángja. Főleg azért, mert csak akkoriban jelöltem be kismillió embert mindenhol, amikor még újdonság volt az egész és így (is) lehetett csajozni. Azóta már ki tudja, hányszor csináltam újabb profilokat, és az utóbbi évekre már szinte kiábrándítóan kevés "ismerősöm" volt, olyanok, akiket tényleg ismertem. Ők meg vagy utálnak a szívük mélyén vagy... nem tudom, de rajongani biztos nem rajonganak.
Vonzott a napágy, az elnyúlás gondolata. Ennyi ülés után vágytam rá, hogy kinyújtóztassam a lábaimat, de hülye lettem volna csak úgy lelécelni. Helyette inkább alámerülve és a nyakamba kapva Mrs McCartyt indultam meg vele a túlpart felé.
- Egyemaszíved.
Köszöntem meg, amikor kisimította a szemembe lógó hajamat, mielőtt nekem kellett volna. Élveztem a könnyed energiáit, az enyémek is azok voltak, ki tudja tényleg, hogy mennyi idő óta most először. És talán épp ezért is éledt újra a csenevész felem is, ahogy (megint) beleborítottam a vízbe a mi amort. Az akció után egyből ki is ugrottam, mielőtt megbosszulhatta volna. Csak a lehető leglazábban és legkényelmesebben vetődtem le a napágyra, rágyújtottam és már telefonoztam is.
Éreztem, hogy rajtam legelteti a szemeit. Mindig éreztem, kivéve persze, amikor aludtam. Egy darabig csak élveztem, úsztam a figyelmében, miközben teljes természetességgel csináltam a dolgaimat, aztán a törzsem kissé oldalra döntve, mosolyogva kinéztem rá.
- Mi van, he?
Még egy kacsintást is kapott, mire válaszul a lábaimon lévő varratokat hozta szóba. Nahát? Leesett neki, hogy ott is vannak?
- Hogy mit? Ja! Jaaa...
Közben leesett, hogy miről és melyikről beszélt, zavartan felnevettem és reflexből megsimítottam az idézetet. Nyilván, hogy ezt kellett először kiszúrnia.
- Az Pat miatt van. Az is. Ő a nagy a latinos - sóhajtottam fel kicsit - Már nem is tudom, miért olvasta valamikor, azt mondta, hogy engem juttat eszébe. Aztán összevesztünk, mert azt mondtam, hogy én ugyan nem szeretek senkit, ő lenaivozott, aztán egyszer berúgtam és felvarrattam.
Rekedten nevettem fel a hasonlatán, és végül is, igaza volt. A madarakat leszámítva mindkét lábam olyan volt, mintha valami random-generátorral ellátott tetkóbombát dobtak volna le rá. Nem tudtam vele vitatkozni, de nekem így volt jó.
- Mondjuk úgy, hogy csípőtől lefelé egészen átlagos vagyok, szóval érthető. - nyújtottam nyelvet a költőinek szánt kérdésére - Az meg nem gyűrű, csak egy vonal. Én csináltam. Az volt a második az X után. Még nagyon nem tudtam, mit akarok, szóval olyan helyeken teszteltem, ahol nincsenek szem előtt, ha elbaszom őket.
Ezért sem hordok rövidgatyát. Jó, mondjuk megtehetném, hogy amit annyira nem csípek, azt nem üttetem újra, de már az elején megfogadtam, hogy ilyet nem csinálok. Ragaszkodjuk a rossz döntéseinkhez, nem igaz? És akkor még én nem tudok felelősséget vállalni.
Ahogy Dakota kiszállt a medencéből, végig követtem a tekintetemmel, ahogy felém sétált és kicsavarta a vizet a hajából. Felsóhajtottam, és kurvára elégedetten mustráltam végig az egész hotel helyett is. Amin ő percekig képes volt velem kapcsolatban merengeni, az engem rövid etapokban talált meg, de olyankor intenzíven ahhoz, hogy pont annyira értékes legyen, mint az ő szemlegeltetései. Az én nőstényem, bazmeg. Az enyém. Az egész világ porig éghet, ezen már akkor sem fog semmi sem változtatni.
Szó vagy meghökkenés nélkül hagytam, hogy vegyen a cigimből, és amíg ő rágyújtott, én csak a koktélomat rövidítettem meg egy újabb korttyal. De ahogy végigsimított a feliraton, a telefon képernyője helyett továbbra is csak rá pislogtam. A kérdése váratlanul ért, azt meg kurvára reméltem, hogy a béna kaszásról nem kell ismertetőt tartanom.
- Nem hiszem, hogy van. - feleltem könnyedén hümmögve - Talán ez. - böktem a jobb lábamon lévő három szóra... never again again. - Az utolsó gyilkosságom emlékére. - suttogtam halkan, mert hát, na - Amikor negyven voltam, akkor estem neki Patnek. Mert elitta mindenünket. Elvettem a pisztolyát, boldogtalan voltam, veszekedtünk, filmsztár akartam lenni, de nagyon rövid pórázon tartott. Először azzal fenyegettem, hogy ott az orra előtt csekkolok ki az életből, aztán őt ütlegeltem, aztán, amikor leestt, hogy mi történt, megígértem, hogy rendbe hozom. Szóval kiraboltam egy bankot, hogy legyen pénzünk elköltözni, csak hát... ketten is rosszkor voltak rossz helyen. Egy napig egy szót sem szólt hozzám, csak amikor úton voltunk a vonaton. "Soha többé." - kicsit elmélyítettem a hangom, hogy az öreget imitáljam, aztán kicsit zavartan elnevettem magam a sztorira - Ne emeljek rá kezet, akarjam elvenni az életemet vagy öljek. Szóval... ez úgy megmaradt.
A világért sem akartam volna hangulatot gyilkolni a történettel, de hát... Ő kérdezte, és igazából a dolog tanulsága és az akkor tett ígéretem összességében mégis csak pozitív volt, nem igaz?
Egy slukk kíséretében vissza is bújtam a TripAdvisorra, mintha minden mindegy lett volna, aztán még mielőtt nekiállt volna szomorkodni vagy sajnálkozni, lelkesen felkiáltottam. Igaz, vele mindig nyílt és őszinte vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy megszerettem volna a mély, érzelmi dolgokban tapicskolni.
- Megvan! Ide megyünk... Hogy tetszik?
Egy El Cocina nevű zenés étterem adatlapját mutattam neki, a képek ránézésre tényleg készülhettek volna Mexikóban is. Tradicionális, az egyik képen látható személyzet tagjai is mind mexikóiaknak tűntek, élő színpad is volt, egy kisebb tánctér, félhomály... Még sosem voltam, de jó megérzéseim támadtak.
- Csak aztán vigyázz, mit és mennyire csípősen kérsz, mert ez már komoly biznisz, és nem akarom, hogy holnap reggel téged nevezzenek ki a NASA legújabb rakétájának.
Szélesen elvigyorodtam, és közben Dakota arcvonásait figyeltem, ahogy a képeket nézegette, esetleg az értékeléseket olvasta.

A hülyeségek meg a csikizés egész kényelmesre ágyaztak meg a komolyabb témáknak. Pontosabban egy komoly témának: mikor megyünk azért, amiért eredetileg jöttünk. Olyan jól esett, hogy nem kellett sem kávéfőzőt, sem tévét összetörnöm ahhoz, hogy az érveim célt érjenek, hogy az valami bámulatos. Mondjuk most azt hiszem nem folyamodtam volna ilyen drasztikus eszközökhöz - mert épp se tévé, se kávéfőző nem volt a közvetlen közelemben.
- Meglátjuk - hagytam rá egyelőre, hogy helyben majd mennyire száll inába esetleg a bátorsága.
Nyilván nem hagynám, hogy sarkon forduljon, de nem akartam, hogy úgy érezze, mintha egyből valami külső kényszer lenne, ami miatt ezt csinálja. Mintha eleve kötelező program lenne, saját elhatározás helyett. Eddig eljutott, a küszöbön meg ha kell, hát átlököm bassza meg. Centikre a céltól akkor se állunk meg, ha mindketten félholtak vagyunk, bár hála a jó égnek nem úgy festett a helyzet, mintha záros időn belül az életünkért kellett volna küzdeni, szóval el is hessegettem magamtól ezt.
Összességében amúgy még mindig a Henry-küldetésben léteztem, csak már valamivel könnyebben, így jutott pár gondolat a lábjegyzetnek is: a magam rendberakásának. Az mondjuk vicces volt, hogy mindezt pont Új-Mexikóban szándékoztam berúgni, ennél ironikusabb már csak Texasban lett volna. De isten igazából... nem volt túl sok jelentősége.
Ezen viszont nem hagyta, hogy sokáig merengjek, mert elég volt felhoznom, hogy enni kezdek, egyből előállt a szemétkedésével. Hagytam, hogy felcsesszen vele, mert jól szórakoztunk ezen mindketten, de most én nevettem a végén azzal, hogy orvul megcsavartam a bimbijét. Háh!
- Jaj ne legyél már punci, egy kis csöcs-terror még nem a világ - nevettem röviden. - És meglátjuk, mi lesz a végére - ingattam a fejem, lanyhuló mosollyal, mert hát... eléggé összeszűkült a gyomrom. De ebbe nem mentem bele, csak hagytam arrébb úszni szépen a témát.
Arra, hogy más körülmények közt eladna egy díjnyertes csődörért, a magasba szaladt a szemöldököm. Hát mi ez, kérem szépen?!
- Isteni szerencséd, hogy díjnyertesért adnál el, különben most lehet megsértődtem volna, ha valami random gebét akarnál venni belőlem. Nem mintha sikerülne, mert ja, értem legtöbbször, amit spanyolul karattyolsz.
Főleg, mert azon a nyelven jön minden olyan kedveskedés és becézés, amit még "nomálisék" is annak hívnak. De arra nem pazaroljuk az angolt. A hőlégballonozás ötletére, meg az esetleges családi vállalkozás indítására annál inkább!
- Persze, aztán az altatóktól majd a vállamra bukva horkolsz, meg csorgatod a nyálad... - Nem is tudom, ki volt az a paraszt, aki ezt idefelé megtette.
A képünkkel dekorált ballonra felnevettem, és ezzel lényegesen csökkentek a vállalkozás-indítás valós veszélyének. Nem azért, mert elvette a képpel a kedvem, hanem mert biztos, hogy nem bírtam volna ellenállni a kísértésnek úgy, hogy közben meg... nem akartam magunkat mutogatni. Szóval amíg ez a dilemma fel nem oldódik, a ballon-buli parkolópályás.
Elég, ha róla lövünk majd pár képet, amire ha az internet népe nem is, én biztos nyáladzni fogok. Vagyis... nyáladznék, ha nem lenne velem mindennap. Úr. Isten. Bazmeg.
- Együtt élünk - bukott ki belőlem, látszólag minden ok nélkül, pedig volt oka. Mert ez azt jelentette, hogy: - Nem kell, hogy átküldd nekem a képet. - Hiszen ott volt élőben. Itt van élőben.
A nőstény a farkát csóválta, mondjuk még mindig nem akartam ettől túl lelkes lenni, mert hátha rosszul érinti. Közben meg ilyen pillanatokban nagy meló volt takarékon tartani a fel-feltörő örömöm, hogy ne kiáltsam élből, hogy az "otthonunkban", mert hátha mégsem az, vagy nem annyira, amint nekem, vagy még nem akar közösködni ennyire, vagy a faszom se tudja, de úristenbazmeg... nincs szükségem Henry-pótlék dolgokra. És ettől buta mosolyra húzódott a szám. Aztán vigyor lett belőle, én meg inkább piszkálgattam kicsit a papír-napernyőt.
Ebben csak az akasztott meg, hogy rám bízta a napszemcsijét, hogy zavartalanul a nyakába tudjon venni. Reflex volt a mozdulat, amivel kisimítottam a homlokából a tincseket, és az előbbi kis örömömre csak rápakolt pár lapáttal az az "egyemaszíved". Megint szerelmes tininek éreztem magam - szóval minden fasza volt.
Az se vett el ebből egy fikarcnyit sem, hogy már megint belebaszott a vízbe. Teljes lelki nyugiban hédereztem a medencében Henry lábán legeltetve a szemem, miközben ő a telefonját buzerálta. Persze nem kerülte el így sem a figyelmét, hogy bámultam - fordított esetben az enyémet se szokta, akár szóvá tettem, akár nem. Nem kellett kétszer kérdeznie, belevágtam a látottak kiértékelésébe, ha már egy kis kacsintást is kaptam.
- Valahogy sejtettem, hogy nem voltál nagy Catullus-rajongó - nevettem fel az idézet körüli sztorit hallva, utána pedig kedvtelve hallgattam az Ő rekedt kacagását.
Megráztam kicsit a fejem arra, hogy tulajdonképp a lába a kísérleti felülete, de annyira illett hozzá, hogy azért megtartja, amit elbaszott, arra viszont ügyel, hogy ne legyen szem előtt. Mr. Csípő Alatt Átlagos. Kimásztam a medencéből, és kissé oldalra biccentettem a fejem, ahogy menet közben kicsavartam a hajamból a vizet, még mindig Henry lábát mustrálva szórakozott érdeklődéssel. A bőröm felforrósodott a pillantásától, és ha tudtam volna se állom meg, hogy a cigilejmolás előtt fölé hajoljak és csókot lopjak tőle, egyszerre ígérve meg türelemre intve.
Könnyedén simítottam végig ujjaimat a korábban kinézett feliraton, ezzel megint magamra vonva Henry figyelmét. Ha pedig már felnézett a telefonból, én pedig cigiszünetet tartottam a bőrráncosításban, engedtem a kíváncsiságomnak és kérdeztem.
Senki sem volt a közvetlen közelünkben, így nem hallhatták Henry suttogását az utolsó gyilkosságról. Már nem feszültem meg tőle, a kezem is ugyanolyan nyugodtan pihent a lábán, nem változott semmi az egyenletes, cirógató mozdulatokban, amiket tettem a hüvelykujjammal.
Hallgattam a tetoválás mögötti okokat, hogy mit jelentett, miből jött, és finoman elmosolyodtam, amikor Patet imitálta. De nem lettem tőle... nehezebb. Talán azért, amiket korábban is megtudtam róla, belőle, amiket megosztott velem az utolsó estén, amit a házukban töltöttünk. Anno fürdés közben kiborultam, mert egyszer meghalt, mert csak az újabb - potenciális - veszteségemet láttam, még egy tragédiát, amihez annak idején igazából semmi közöm nem lett volna, nem tudom meg soha.
- Mondom én, hogy puska-cetli helyett van a lábad - mondtam hamiskás mosollyal a szám sarkában és kicsit megszorítottam a térdét. - Még a tetoválásaid is dacosak. Tetszik.
Nem akartam elbagatellizálni, de beleragadni sem. Vagy ragasztani mindkettőnket. Azt hiszem júniusban láttam belőle a legrosszabbat, vagy legalábbis egy tetemes részét - velem szemben. Nem fogok azon sírni, hogy az milyen volt, és emiatt a nehezebb emlékein sem, amiket túlélt, amik miatt ma itt lehetett velem, amikből tanult.
Visszaesett a telefonjába - és válasz nélkül hagyta a tetkós kérdésem. Oké, asszem megvan a vétóm. A medence felé fordultam az újonnan vízbe csobbanokat nézve érdektelenül, a fogam közé haraptam a cigim és lustán füstölve nagyot nyújtóztam. A több órás út után jólesőn roppant ki a hátam. Soha többé - vicces volt, hogy az ő negatív tapasztalatából valami pozitív csengett ki, az enyéimből meg max fóbiák maradtak. Tényleg érdekesnek találtam, hogy amennyire tökéletesen összecsengtünk egy csomó dologban, másokban annyira egymás ellentétei tudtunk lenni. Köztes meg asszem nem is volt. De ha akadt se most találhattam rá, mert Henry kiáltása rövid időn belül újra magára vonta a figyelmem.
Elvettem tőle a telefont, hogy alaposan megnézzem magamnak a kiválasztott esti célpontot. Minden képpel szélesebb lett a mosolyom, és ezzel előre elspoilereztem a válaszomat is.
- Ha csak fele olyan fasza lesz, mint a képeken, hétvégente ide jövünk kajálni - mondtam nevetősen, és ez akkor fulladt kacagásba, amikor a rakétává avanzsálásomra figyelmeztetett. - Attól nem félek, inkább az a para ha kétszer csíp! - pillantottam Henryre nagy komolyan. - Tök jók az értékelései... jó, a rinyapina nem érdekel... - görgettem tovább az egy csillagosokon, mert azokból lényegesen kevesebb volt, mint mondjuk ötből vagy négyből.
Megpaskoltam Henry lábát, hogy rendeződjön át kicsit és ha megtette, szemből a combjára ültem, hogy kényelmesen tudjak tovább éttermet felfedezni. Közben tovább pöfékeltem, annyira még jutott a figyelmemből, hogy ne hamuzzak az ölébe.
- Tökéletes választás - bólogattam végül, majd egy elfojtott ásítással visszaadtam neki a telefonját -, de tuuudom, mi mást is számítottam egy legendától? Vagy a férjemtől.
Mert hát evidens, hogy a legjobbra bök.
Elnyomtam a csikket, az így felszabadult kezemmel a hasfalára támaszkodtam, ahogy a Pinyámért nyújtóztam. Igen, megkérhettem volna, hogy adja oda, meg felkelhettem volna, meg egy csomó más módot is választhattam volna, szarok rá. Képtelen voltam megunni a tapizását, és ha akadt plusz kifogásom - nem mintha szükségem lenne rá -, naná, hogy éltem vele. A koktél egy kicsit amúgy elviselhetőbb volt így, hogy jobban elolvadt benne a jég.
- Szegény seggem. Cukorsokkal összeragasztom, aztán csípős kajával majd szétmarom...
A napernyűcske végével kipiszkáltam egy jégkockát a koktélból a pohár széléhez, de baszhattam, mert mielőtt bekaphattam volna, túlmozdítottam a célon és Henry hasán kötött ki.
- Upszika! - Hát ez biztos nem esett jól. - Ne sipíts! - biztos voltam benne, hogy sipított.
Szóval gyorsan lehajoltam, és mivel már tudtuk, milyen szépen el tudok róla takarítani mindent a számmal, felettem róla a sebesen olvadó kockát. Gyorsan, hatékonyan. Fellobbanó energiákkal. Egy kicsit feljebb ültem rajta.
- Vacsi előtt még szunyálnék egyet. Tudod, fiatal szerető hozzáöregszik a sugar daddyjéhez meg ilyenek - piszkálódtam kicsit jókedvűen. - Jössz egy uzsonnára, vagy majd este desszertezünk?
Egyszerre imádtam, hogy minden étkezés lassan plusz jelentést kapott, közben meg valahol röhejes volt, hogy pont mi ilyen szemérmes kis virágnyelven írjuk körül a nemi életünket. Bár abban semmi szemérmes nem volt, ahogy a szavakat kiejtettem, vagy akár a pillantásomban. De szorult belém annyi jó érzés, hogy nem csúsztam rá az ölére, mert ha esetleg maradt volna, ne sátortáborozzon itt mindenkinek, ha pedig jön, akkor se úgy menjünk végig a hotelen, hogy arra kelljen vigyázni, nehogy valakit legendásan elgáncsoljon. Könnyesre röhögtem volna magam, de na.
Akárhogy, végül odahajoltam hozzá egy csókra, mielőtt felkeltem róla és visszatettem az asztalra a koktél maradékát. Nem volt sok, de ennyi több mint elég volt belőle. Long Island lesz a kövi majd. Esetleg Mojito.

- Sose volt gebém. - vele ellentétben én már a fordított feltételezéstől is megsértődtem - Azt hittem, ennél azért többre tartasz.
Mert ha csak a mostani "kellékeimből" indulunk ki, bárki levehette, hogy elásnám magam, ha bármim nem lenne a menőnél is menőbb, úgyhogy mosolyogva méltatlankodtam egy sort. Arra pedig csak puffogtam egyet, hogy majd én nyáladzok a vállára, amikor a már levetett pólómon még mindig látszott a folt, amivel megjelölt magának út közben. Hülye picsa.
Kicsit megráztam a fejem, ahogy a hőlégballon-bizniszből éles kanyarral az együtt élésünket hozta szóba.
- Együtt?
Csendesen kérdeztem bele a feltörni vágyó boldogságába. Már nem azért, mert esetleg nem akartam volna, de... Ezt így sosem beszéltük meg. Mert csak sodródtunk a szartengerrel, és átvittük pár cuccomat a loftba, de igazából... Patnek hála még fél évre előre ki volt fizetve a saját kecóm, amit nem tudtam ugyan otthonnak nevezni, de volt. Még mindig a cuccaim tetemes többségével. Aztán történtek... dolgok, és valahol nekem az is oké lett volna, hogyha most, miután tényleg vége a lejtmenetnek, mindenki visszatér a saját "életéhez" anélkül, hogy engem kellene pesztrálni vagy pórázon tartani. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mit akarok vagy mi lenne a jó döntés. Az egyetlen, amiben biztos vagyok, az az, hogy nem fogok és nem akarok rátelepedni Dakotára. Épp ezért, ha megijedt a reakciómtól vagy visszakérdezett, kis szünet után hozzátettem.
- Ha tényleg ezt akarod, akkor ja. Együtt élünk.
Egyébként sem tudtam, hogy kell egyedül egy életet fenntartani. Sosem kellett csinálnom. Amikor meg igen, akkor is az lett a vége, hogy elhagytam az öcsémet. És igen, kezdtem felfogni, hogy Pat miért most csinálta azt, amit... Pontosan ezért.
És bármennyire nem akartam rá és kettőnkre gondolni a medence partján hesszelve Dakota merengése közben nyilván pont azt a varratomat emelte ki, amelyiket több másikkal együtt az öregem ihletett.
Hosszas és részletes mesélésbe kezdtem. Beavattam egyszerre több történetbe is, dőlt belőlem a szó, ami jó jel volt. Végre megint képtelen voltam befogni azt a nagy pofám. Talán ez azt is jelentette, hogy javultam, meg azt is, hogy Új-Mexikó szelleme megszállt, és már most megkísértettek a múltam... a múltunk szellemei. Tudja a franc.
- Hja. Máshogy nem sok értelmük lenne.
Örültem, hogy nem komorodott el a legutolsó mesémen. Mert ez azt jelentette, hogy a múltkoriak után már tényleg tisztábban látott engem, a valóságot és nem csak azt a pár hónapot, amit kapott belőlem. Ez pedig kurva fontos volt. A sztorizgatásba pedig annyira belefeledkeztem, hogy a kérdésére még válaszolni is elfelejtettem hirtelen. Sokkal intenzívebben bukott ki belőlem a terelés iránti kényszer, amivel a tökéletes étterem megtalálásával együtt kiáltottam fel és már toltam is felé a mobilt, hogy sasolja meg ő is. Vele együtt mosolyogtam én is szélesebben. Kurvára tetszett, hogy elégedett, az meg még jobban, hogy megint röhögött a hülyeségeimen.
- Hát... azért a helyedben óvatos lennék.
Rázkódó hasfallal feleltem a látszólagos vakmerőségére, és a jobb karomat a fejem mögé támasztottam, ahogy még mindig őt néztem. Ahogy kiejtette a száján, hogy rinyapina, megint felnevettem.
- Az nekünk mindig jó jel, ha háborognak a Karenek. Az a mi helyünk.
Mert most tényleg, mindkettőnket az olyan dolgok hoztak lázba, amitől a sznob picsák a saját műhajukat tépve műsorozni szoktak. Azt hiszem, itt is ez lehetett a helyzet.
Ahogy a lábamat paskolva átrendezett, kinyújtottam mindkettőt és hagytam, hogy a combjaimra üljön. Reflexből nyúltam a feneke felé, és szórakozottan simogatni kezdtem a hüvelykujjaimmal, amíg bújta a telefont. A bókjára csak elvigyorodtam, és tovább szemtelenkedtem.
- Nem tom. Hívd fel mindkettőt, kérdezzük meg őket is. - elnevettem magam, aztán határozottan biccentettem, ahogy le sem vettem róla a szemeimet - Akkor ezt megdumáltuk. Megyünk. Amúgy... - köszörültem meg a torkomat a korábban ejtett gondolatra visszakanyarodva - Meglátjuk, oké? A tetkót. Most még azt sem nagyon tudom megfogalmazni, hogy az élettől mit akarok, nem hogy azt, hogy mit varrassak fel. Lehet, holnap ihletet kapok. Fasz tudja. De ha te mennél, megyek veled.
Jó szokásomhoz híven nem ártott volna persze egy újabb emlékeztető, csak azt nem tudtam, hogy mi lehetne az. Most még. Ez sosem olyasmi volt, amit előre elterveztem vagy lefixáltam volna.
Szinte végszóra nyomta el a cigit, hogy aztán rám telepedve nyúljon az elbaszott koktélja után. Csak játékos kelletlenséggel nyögtem fel alatta. A lelkem mélyén éreztem, hogy mire megy ki a játék, de csak egy bujkáló félmosollyal fejeztem ki, hogy vettem a lapot és ahogy szegény seggét emlegette, hát rászorítottam, ha már úgyis a kezeim között volt.
- Majd leápolom, ne bőgjél...
Jelentsen ez bármit is. Ugye. De egyelőre csak figyeltem, ahogy szórakozottan basztatta a jeget a napernyővel, próbáltam felfogni, hogy mit csinált, de ehhez túl hülye vagyok. Aztán nyilván kibújt az a kurva szög a zsákból...
Persze, hogy sipítottam, amikor a hasamra ejtette azt a kurva jégkockát! Össze is rándultam, de legalább nem annyira, hogy hirtelen ledobjam Dakotát az ölemből, sőt, a feneke helyett felcsúsztattam a markom és az oldalába kapaszkodtam. Ő pedig ennek ellenére rögvest szólalt, mozdult és úgy ette fel rólam a fagyos vízkockát, hogy csak a fejem hátra vetve kezdtem el utálni. Hogy az a...
- Te szemtelen kis szar.
Már nem volt rajtam a szemüveg, nem csak érezhette, hanem láthatta is, hogy mennyire nem bírok magammal már a szarjai miatt, pluszban pedig még az is árulkodó lehetett, hogy a szivatását is elengedtem a fülem mellett. Az uzsit érintő kérdésére sem szavakkal válaszoltam, hanem a tarkója után nyúlva húztam le egy hosszú, mély csókra. Leszarom, hogy mi mennyire látszik a gatyán át, majd tekerek egy törcsit magam köré felfelé. Amit meg is tettem, miután a vágytól szinte vakon lelöktem magamról, hogy felkelhessek és "beöltözhessek", aztán egy bosszankodó mordulással vettem a markomba mindent, amit lehoztam és nem kellett volna itt hagyni. Sebes léptekkel, Őt kézen fogva húztam magam után, amíg el nem értünk a kurva lifthez. És mivel szerencsére csak ketten voltunk, úgy felfelé menet közben már nekinyomtam a tükörnek, hozzá préselődve, egy pillanatra farkasszemet nézve mögötte a saját ezüstjeimmel, miközben a vállát harapva csókoltam.
Semmit sem finomkodtam a szobába érve - ő sem. Vétek volt elengedni egymást, így úgy dobáltunk le magunkról mindent, amíg elértünk az ágyig, mintha előre megbeszéltük volna. Felemeltem, hanyatt dobtam a matracra - aztán azonnal rávetettem magam a szürkével együtt. De a csókból a hasfalára szökve felgyűlt minden, amit a medencében és a napágyon kaptam tőle, és csak halovány, futó köszöntésekkel illettem az ölét. Amíg egy kicsit bele nem őrült.
- Még most is szunyálnál, te hozzám öregedett, megfáradt sugar baby?
Akartam, hogy elboruljon. Akartam, hogy követelje, hogy tegyem a magamévá, és amint eleget éreztem és hallottam, már mozdultam is feljebb, hogy mások gáncsolása helyett az otthonában parkoljam le a legendát.
Vágytól heves voltam, de nem gyors. Nem úgy, mint a reptéren vagy a repülőn. Mozgás közben bőven elidőztem a testén, faltam, haraptam a nyakát, a vállát, a melleit, a hasfalát. Ezüst szemekkel néztem le rá, valahányszor elkaptam a tekintetét.
- Te amo mucho... - löktem rajta egy nagyobbat - Mucho, mucho... kibaszottul mucho...
Csak akkor voltam hajlandó lassítani, ha elment, és azt is csak azért, hogy a csípőjéhez nyúlva fordítsak rajta egyet, és a fenekére csapva, aztán abba markolva megkezdjem az utolsó rohamot, amivel egy lépéssel közelebb löktem a kurva délutáni szundijához. Izzadtam, remegve dőltem rá a hátára, miután jó dolgomat bevégezve zihálva öleltem magamhoz. Nagy nehezen rávettem magam, hogy leforduljak mellé, jól lakott lustasággal és szeretettel csókoljam meg, és ha valóban elaludt, hát csak éberen őriztem az álmát. Mi amor. Mi corazón, mi alma...
Én nem voltam fáradt, csak kurvára nyugodt, szóval nem aludtam egy percet sem. Helyette a fekvést később megunva, a meglepetésnek szánt full fekete flancba öltözve vártam az ébredését.
- Üdv az élők közt, nyanya. - szívam a vérét, mert muszáj volt, és lágyan még a fenekét is megpaskoltam - Vár a vacsi, meg a legenda férjed csiniben.
Tudom, talán nem volt teljesen polkorrekt tőlem, hogy amíg ő kócosan és meztelenül próbált magához térni, én már teljes harci díszben vártam rá. Volt időm, kidőlt, mint a picsa. Plusz, nem is akartam sosem korrekt lenni a letaglózásával: Valentinkor sem voltam az. A teljes "pusztítás" volt a cél.

A visszakérdezésre a nőstény gyorsan lesunyt a fülét. Mintha rossz helyre léptünk volna, úgy szeppentünk meg kissé, hiába nem éreztem, hogy Henryt az egész feltételezés kifejezetten rosszul érintette volna.
- Nem kötelező! - siettem egyből leszögezni és visszakoztam is picit. - Ha nem akarod, nem fogom rád erőltetni.
Mert ki tudja, lehet így, hogy összeszedte magát, szeretné végre kicsit a saját életét élni, ha már ekkora szabadságot dobott rá Pat. Meg eltávolodni attól a helytől, ahol függőségből leszokásba csapott, esetleg kurvára elege lett abból, hogy tyúkanyót játszottam egy hónapig. Mentségemre: én se jókedvemből tettem. De nem akartam, hogy azt higgye egy percig is, hogy valami ilyesmivel tartozik nekem, vagy rátelepednék.
- De ne csak én akarjam - mormoltam az orrom alatt, mert kicsit olyan volt, mintha inkább beletörődne, és ezt nem akartam.
A tetoválásai szerencsére jóval kevésbé körülményes terület voltak, mint az együtt-lakunk-ha-akarod kérdéskör, és hiába volt olyan a sztorija, amilyen, örültem, hogy megint ennyit beszélt. Annak is, hogy ilyen nyíltan, bár sose próbálta meg szépíteni a múltját vagy azt, amilyen volt. Amilyen még mindig, csak kontrollált formában. Én pedig azon kaptam magam, hogy jól esett Őt a maga teljességében látnom.
Ezek után az étterem felmérése könnyű volt, a lábára helyezkedésem teljesen magától értetődő, miközben a képeket és az értékeléseket néztem, némelyiket kommentálva fél mondattal. Nevetve bólogattam, hogy a Karenek miatt lehetek nyugodtak, tényleg jó hely nekünk. Mint a kezének a fenekem, amit verbálisan már annyi rossz ért a mai napon koktél és potenciálisan csípős kaja miatt...
Elvigyorodtam a legenda és a férjem felhívásának ötletére és megráztam a fejem. Lehetetlen alak - pont ilyennek szeretem. Visszaadtam neki a telefont, majd érdeklődve pislogtam rá, amikor valaminek megint nekidurálta magát.
- Oké - cirógattam meg az oldalát szeretetteljesen arra, hogy meglátja még, lesz-e tetkó vagy sem. - Én... mennék. Ha csak egy vonalért is, de ja. Akarok egyet.
Nem szoktam helyekre visszatérni, és oké, konkrétan nem ebben a városban voltam, de Új-Mexikón is átrohantam annak idején. Ennyi pedig elég is volt belőle akkor. Most pedig a témából, úgyhogy elnyomtam a cigit a hamutálban, majd a seggragasztó koktélomért hajoltam, rosszul titkolt szemtelenséggel tapizva le kicsit a kedves férjuram. A félmosolya egyértelművé tette, hogy pontosa ismeri és élvezi a játékot. Csalódtam volna, ha másképp van, így csak fojtottan nyögtem egyet, ahogy a fenekembe markolt és közölte, hogy leápolja. Az energiáim felpezsdültek, mert lehet, hogy az együttélés körül béna kamaszokként toporogtunk, de ez... hát ekörül nem volt mit.
Szemét módon, némi piszmogás után csak kikergettem egy jégkockát a hasára, mire azonnal felkiáltott és összerándult. Vigyorogva hajoltam le érte, és igen, utólag beláttam, hogy szerencsém volt, hogy nem dobott le magáról, bár azon is csak röhögtem volna. Mivel nem tette, jutalomból, mielőtt kiegyenesedtem volna, a nyelvem hegyével fürgén, mintha meg se történ volna, megnyaltam a köldöke alatt.
- Ha éjszaka lenne - kezdtem a szemtelen kis szarozásomra -, a többi vendég nélkül, biztos, hogy nem állok meg itt - néztem a szemébe, vágytól vörösen lobbanó szemmel. És ahogy az enyém, úgy az Ő tekintete is mindent elárult.
Szusszanva hajoltam bele a csókba, elégedetten, mintha legalább évek óta vártam volna erre. Semmit se kellett győzködnie, készségesen váltak el egymástól ajkaim, utat engedve neki, szinte elviselhetetlenné mélyítve a csókot. Ösztönösen húzódtam közelebb, csúsztam feljebb immár az ölében ülve, egyik kezem a mellkasán, másik borostás arcán. A combjaim olykor megfeszültek, és kicsit erősebben nyomtam hozzá magam lassan elnyújtott mozdulattal. A szájába nyögtem, amikor megéreztem, hogy ebből kiadós uzsonna lesz. Mintha nem csináltuk volna már kétszer is, mióta elindultunk Anchorage-ből!
Vágytól kipirult arccal, levegő után kapva keltem fel, amikor lelökött magáról. A számat beharapva néztem az árulkodó sátrat a fürdőgatyája elején, amíg egy törölközővel el nem takarta. Akkor aztán én is felkaptam pólót, törcsit, telót és mezítláb sietősen csattogva mentem vele, a markában a kezemmel.
A liftben már nem próbáltam elnyomni a feltörő nyögést Henry "támadására". Arra a kis időre, amíg felértünk, felhúztam az egyik lábam, hogy jobban érezhessem, egyelőre mindenféle zavaró textilen keresztül. De ez semmire se volt már elég, legfeljebb az elkerülhetetlent sürgette. A szobába érve jószerével versenyt vetkőztünk, annyira, hogy a bikinifelső csatjával való vacakolás helyett egyszerűen áthúztam a fejemen az egészet. A cuccaim a fésülködőasztalon landoltak, a víztől tocsogó, szivacsos felső a szőnyegen, Henry törölközője és gatyája mellett. Az alsó részből alig volt időm kibújni, olyan türelmetlenül jött és terelt az ágy felé, miközben kuncogva, fél lábon ugrálva hátráltam előle.
Elkapott, még elcsíptem az ezüst villanást a rubinjaimmal, mielőtt hanyatt dobott volna az ágyon. A csókjai majd' felgyújtottak már akkor, amikor még csak a hasamnál járt, de amit az ölemnél művelt, az kínzás volt. Ziháltam, hangosan nyögtem, és próbáltam közelebb nyomulni, úgy mozdítani a csípőmet, hogy jobban a szájára álljon, hogy egy kicsit többet kaphassak, de alig engedte. A hajába markoltam, de csak kinevette az erőlködésem. Szenvedve nyöszörögtem, arra is elkínzottan nevettem, ahogy felemlegette a korábbi beszólásom.
- Igen - préseltem ki magamból. - Miután megdugtál. Nagyon... nagyon. - Megemeltem a csípőm, hogy hátha, de még mindig húzta az agyam Az ágyra csaptam, heves energiákkal mordultam. - Henry, könyörgöm!
Tudtam, hogy ezt akarta. Én pedig szerettem így kérlelni, mert amennyire Őt ez, annyira engem a rá adott reakciója indított be. Az a pillantás, a szája sarkában megbújó, majd kiteljesedő féloldalas mosoly, a maga kivagyiságával...
- Imádom, amikor ennyire elégedett vagy magaddal - vallottam be hangosan is, mondjuk ezzel aligha árultam el újat neki.
Utána már csak hangos, jóleső nyögésre futotta tőlem, ahogy végre bennem volt. Én kértem uzsonnát, mégis Henry falt engem, miközben hevesen mozgott. A testem az általa diktált ütemre mozdult, a vállába, hajába kapaszkodtam és véletlenül se lettem volna csendes. A reptéren meg a gépen moderálnom kellett magam, most minden módon, senkitől és semmitől sem zavartatva akartam Henry tudtára hozni, hogy továbbra is mennyire élvezem, amit velem művel.
Röviden és mucho szerelmesen nevettem, amikor a "kibaszottul mucho"-hoz ért. A tarkójára fogtam, hogy csókra hívjam, hogy az ajkára írjak minden buta szerelmi vallomást és a szájába nyöghessem a nevét, amikor zihálva a csúcsra értem. Elmosolyodtam, a csípőmre fogott, mert tudtam, mi jön. Kis nevetés szökött ki belőlem, amikor a fenekemre csapott, de hamar elhalt, hála az újabb lökéseknek. Tíz körömmel kapaszkodtam az ágyneműbe, toltama magasabbra a hátsóm nyöszörögve és élveztem, ahogy a saját kielégüléséről is gondoskodott.
Az arcához simítottam az enyém, amikor zihálva rám dőlt.
- Szeretem, hogy nem húzod ki egyből - dünnyögtem az orgazmus utána fáradt békében.
Miután megtette és mellém heveredett, bújósan viszonoztam a csókját. A vágyam csillapodásával a rubin visszahúzódott, a ragaszkodásom pedig, ha ez ugyan lehetséges volt, erősebb lett. Bágyadt szórakozottsággal cirógattam az arcát, mialatt végig a szemébe néztem, egyre laposabbakat pislogva. Soha senki nem érhet már a nyomába, vagy fenyegetheti azt a helyet, amit olyan magabiztosan kikövetelt magának az életemben.
- A tiéd vagyok - mondtam még halkan, de lehet csak, akartam, mielőtt elnyomott az álom.

Henry illata, energiái, a puszta jelenléte tökéletes takaró volt, ha tehettem volna, talán évekig így maradok, ebben a kényelmes, Henry-mindenes öntudatlanságban. De tényleg csak kis feltöltődésre kellettek ezek a délutáni szundik, így bő egy óra múlva már nyöszörögve ébredeztem és nyújtózkodtam a valóság felé.
Amiben a full feketébe öltözött férjem várt.
Még az álom maradékával a szememben pislogtam párat, mert azt hittem, haluztam, vagy valami. A seggrepacsit szinte fel se fogtam. Hogyan foghattam volna, amikor itt állt Ő olyan szerelésben, ami mellett a Valentin-napi megjelenése kispályás semmi volt. Bambán eltátottam a szám és csak néééééztem nagyokat pislogva. Háromszor futottam neki, hogy valamit mondtam, de mindegyik alkalommal nyökögés lett a vége.
- Bazmeg. - Ez volt a legértelmesebb, amit produkálni tudtam frissen ébredt, rekedt hangon.
Feltérdeltem, a sarkamra ültem, megdörzsöltem a szemem, de nem, ez tényleg nem káprázat volt.
Vacsi.
A szavak nehezen jutottak el hozzám, mintha valami zavarná az vételt - ZAVARTA IS, BASZOD! -, és csak nagy nehezen esett le, hogy:
- Mekkora geci vagy! - kaptam fel a kezem ügyébe eső párnát és felé hajítottam, de hát moccannia sem kellett, simán elszállt mellette. - Hogyan... HOGYAN? - Hogyan nézhet ki valaki ilyen kibaszott jól? Két kézzel a hajamba túrtam. - Komolyan képes voltál ezt becsomagolni és magaddal hozni? Ne válaszolj, látom, hogy igen! - Így jobban felébredve tetőtől talpig végig mustráltam. - Meg fogok zavarodni... - csúszott le a fejem tetejéről az arcomra a kezem.
Aztán a pillantásom végre újra megtalálta azt a kurva önelégült, barna szempárt, és mindkét kezem tovább csúszott, a tekintetem pedig elkezdte jobban beinni a látványt.
- Ne mozdulj. Nehogy valami történjen a hacukáddal - mondtam, miközben mindkét kezem leért a melleimhez és hiába voltak kicsik, attól még erősen megmarkoltam őket. Kicsit felemelkedtem a sarkamról, ahogy tovább simogattam magam, de már csak az egyik kezem vándorolt lejjebb, egyenesen a lábam közé. - Rohadék vagy. - Igen, Ő, miközben én kényeztettem magam - miatta, neki, bosszúból.
De hát... nincs is jobb az ébredés utáni kielégülésnél, és miután a szégyenérzet fogalmáról még csak nem is tudva elrendeztem magam, miközben műsort adtam Henrynek, immár teljesen felébredve másztam le az ágyról. Hiába, a magamnak okozott orgazmus sose kelhetett versenyre azzal, amit Ő adott, de ennek is megvolt a maga előnye: nem kómáztam úgy be tőle.
Felszegett állal álltam meg meztelenül a teljes harci díszbe bújt párom előtt.
- A rózsacsokor lemaradt. - Biggy! - Meg a plüsszmaci is. - Dupla biggy! - Kezdesz belekényelmesedni a házas életbe, mi? Segáz, a legjobbakkal is megesik - emeltem fel összemocskolt ujjaimat, és mintha csak nyalókák lennének, nekikezdtem letisztogatni őket, hogy valahol a művelet felénél sarkon forduljak a saját bőröndöm felé indulva.
Nem bazmeg, én nem hoztam a full flancot, mert Új-Mexikó, dög meleg, Billy-küldetés és a többi. Kurvára nem számítottam semmi ilyesmire, de azért legalább a magam kis virágosát bevágtam a bugyik közé, mert tartottam tőle, hogy akkor flanc lesz a hotel, hogy csak nem-szakadt göncben lehet majd belépni az ajtón. Dehát... így is megint úgy fogok kinézni mellette, mint valami megsajnált asszisztens. Ezzel a tudattal vonultam el még egyet pisilni indulás előtt - és ha már ott voltam, hátra hagytam a korábban látványosan magamra rángatott bugyogóm. Lesz itt még kapsz bazmeg! Kard ki kard!
Amikor megint egy légtérben tartózkodtunk, újfent végig néztem rajta és kicsúszott belőlem egy vágyakozó sóhajtás, aminek a végébe a nőstény halk nyüsszentése is belevegyült. Megráztam magam. Oké, értem én, hogy tüzelünk, de azért funkcionáljunk is egy kicsit. Kaja. A kaja fontos. Koncentráljunk arra, hogy még mindig nem korgott a gyomrom, pedig... tegnap ettem utoljára. Igen, ez jó lesz.
Az már kevésbé, hogy kifelé menet nekimentem az ajtókeretnek, mert szemtengelyferdülést kockáztatva masszívan bámultam Henryt, mintha még sose találkoztunk volna.
- Nem röhög! - morrantam rá, majd a lifthez masíroztam, és csak ott vártam be. - Te vezetsz. Akkor talán nem megyünk neki senkinek és semminek. - Megint mustra. - Asszem. - Asszem kibírom, hogy ne pippantsam le. Ki kéne bírni. Mégsem otthon vagyunk, nem úgy megy ez, hogy két perc és városhatár, aztán erdő...
Próbáltam rettentő összeszedett lenni, az autóban ülve pedig annyi könnyebbségem azért lett, hogy új helyen voltam és tudtam bámészkodni.
- Hát... legutóbb kurvára nem ezt láttam Új-Mexikóból - néztem fel egy magasabb épületre, szinte csak magamnak kommentálva a helyet.

Hiába nem volt így, mégis olyan volt, mintha a feltörekvő boldog érzéseire vágtam volna az ajtót a hirtelen kérdésemmel. Persze rajtam kívül másnak már ebből a lelkességből leesett volna, hogy Dakota igenis ezt akarja, erre vágyik, mert bazmeg, hát örült annak, hogy "együtt élünk". Én sosem voltam jó az ilyenekben, meg is látszik, amikor visszakozni kezdett.
- Nem mondtam, hogy nem akarom. - vagy lehet, hogy mégis, de valami olyan dologgal, amit csak a nők értenek meg/félre, a pasik számára meg sem történt - Hülye, épp hogy én nem akarom rád erőltetni magam. Végső soron, a te lakásod. Volt. Előbb. - pillantottam rá ártatlanul, bár fogalmam sincs, hogy ez mennyire látszott a szemüvegen keresztül - Tudod, hogy imádok veled lenni. Ugye tudod? - az álla alá nyúltam, hogy puhán nekiüssem a mutatóujjamat - És nem akarom, hogy még egy estét nélkülem kelljen aludnod. Az albi még pár hónapra ki van fizetve, legfeljebb, ha kiderül, hogy nem tudsz elviselni idő közben, még mindig lesz hova kirúgj.
Bár azok fényében, hogy a júniust végig tudta velem csinálni, nem hiszem, hogy józanul sokkal elviselhetetlenebb lenne számára a mindennapos társaságom. De az ördög a részletekben rejlik, és lehet, hogy majd azzal fog csak igazán betelni a pohár, hogy nem mosogatok elég alaposan.
A régóta a testemen lévő tetoválások történetéről egy huszárvágással ugrottam át inkább az étteremre. Nem akartam túl nagy melankóliába esni, így hát, gyorsan váltottam. Már nem amiatt, amiket meséltem, hanem azért, mert most épp nem a gyilkolós időszakomnak, hanem a Patesnek van vége, és nem tudtam úgy az életemről mesélni egy kurva szót se körülbelül, hogy az öreg szóba ne kerülhetne. Hiszen... Azt hittem, hogy pont olyan elválaszthatatlanok vagyunk, mint az összes legendában és mesében, amikben a világ szemében örökre összeforrtak a neveink. Hát... nem így lett. Helyette inkább annak örültem, hogy Dakotának tetszik a placc, és hogy továbbra is felszabadultan röhögött minden egyes faszságon, amivel előálltam. Ha azon nem is, hogy nem tudom, akarok-e itt és most új varratot, de legalább nem érintette kifejezetten rosszul sem. Sőt, a válaszára ördögien vigyorodtam el.
- Ha rajtad van, akkor még egy kurva vonal is kibaszott szexi lesz. Szóval mehetünk.
Meg persze az is kibaszott szexi volt, ahogy rám támaszkodva hajolt a koktélért, arról nem is beszélve, amikor a sipításomat férfiasan befejezve felfogtam, hogy mit művel a jégkockával... bár, inkább velem.
- Nem is hagynám...
Közöltem vele rekedten, hogy akkor egészen biztos nem érném be annyival, hogy az alhasamra nyaljon egy gyorsat, bár... Így sem nagyon, mert mély és éhes csókra húztam a kis merénylete után, aminek már a közepére teljesen bevetésre készen álltam. Vele nyögtem, ahogy feljebb helyezkedett az ölemben, morogva simítottam végig az oldaláról újra a fenekére visszatérve, megállapodva a meg-megremegő combjain. És még volt pofája megkérdezni, hogy uzsizok-e vele... Hát, annyira szívesen, hogy miután felkötöttem a törcsit, szélsebesen vágtattam vele a lift felé és nyomtam az oldalának már most elkezdve a lakmározást.
Miután végül az ágyra dobtam, aljas bosszúmat megkezdve nevettem bele néha-néha a mozdulataiba. Körülvett a vágya, heves táncot járt az enyémmel, de még mindig nem kegyelmeztem neki. Kibaszott elégedett voltam, képes lettem volna saját magam még órákig is visszafogni csak azért, ahogy nyöszörgött, ahogy akart, ahogy lassan belehalt abba, hogy nem megyek tovább.
- És ki mondta, hogy meg foglak dugni? - az öle helyett a saját ajkaimat nyaltam meg, ahogy kicsit elhúzódtam, nevetve, fürödve az elégedetlen sóvárgásában - Ez a te kurva nagy szerencséd.
Mintha kimondta volna a varázsszót azzal, hogy imádja, amikor ennyire el vagyok telve magamtól. Hát hogy a picsába ne lennék, amikor álmaim nője a kezeim közt vergődve könyörög azért, hogy dugjam már meg végre? Mondanám, hogy az ő hibája, de ebben mindketten könyékig benne voltunk. Ahogy végül megkegyelmezve neki, én pedig teljesen benne.
Már nem volt játék, már nem volt a világon semmi kontroll. Nekem sem volt a világon semmi okom sietni vagy visszafogni magam. Minden mozdulatát kiélveztem, minden hangos nyögését a sajátommal vagy egy feltörekvő morgással viszonoztam. Teljesen elvesztem benne, ahogy ő bennem, és nem csak a vágyaim, de a szívem is fel akart robbanni. Néhanapján még mindig fejbe vágott a tény, hogy mennyire más olyannal együtt lenni, aki nem csak az estére kell, hanem akit annyira kibaszott mucho szeretek, ahogy soha nem tudtam senkit rajta kívül. És akinek pont emiatt talán olyan orgazmust tudtam adni, amilyet másnak soha, amilyet talán mástól még sosem kapott. Mert hiába nem szólt egy szót sem, a csókban, amire húzott, minden benne volt. Ahogy abban is, ahogy a nevemet nyögte a csúcs felé tornázva. És ettől kurva boldog voltam.
Nem hagytam sokat pihenni, a fenekére csapva megfordítottam, és minden pórázt ledobtam magamról, ahogy odaadóan tolta felém magát. Amíg ő az ágyneműt markolta tíz körömmel, én a feneke húsába vájtam kissé sebzett árkokat, amíg végül rá nem omlottam, megszédülve a gyönyörtől, amit adott nekem. Megint.
Olyan zuhanyzósan ellazult, elégedett, lassú és halk morgással zenéltem, ahogy az arcát az enyémnek dörgölte és amit lusta törődéssel viszonoztam is. Hiába vert a szívem szinte már földöntúlian gyorsan.
- Belőled sose tudnám.
Még ha akarnám se. Jó, oké, egyszer megtörtént, de az aznap este minden volt, csak nem normális és nem megszokott. A még mindig vizes és talán már csatakos hajába csókoltam a tarkóján, mire rávettem magam, hogy mellé gördülve mozduljak, és megpihenve csókoljam meg újra. Te hülye. Hát azt hiszed, hogy nem akarnám ezt minden egyes nap? Hogy nem akarnék veled együtt élni? Ezt megélni? Nem csak a szex részét, hanem ezt... ezt a békét. Tök mindegy, hol vagyok, bazmeg. Te vagy az otthonom.
- Az vagy...
Az álmai közé suttogtam, ahogy még egy kósza tincset a füle mögé tűrtem, miközben őt már elnyomta az álom.

Én fürgén pattantam, ahogy Dakota extra kómásan próbált magához térni. Tök mindegy, mennyire volt szétesve, én olyan önelégült pofával és félmosollyal néztem rá, mintha most kellene felszednem, ő pedig azt se tudta, hogy mit mondjon. A Valentinnel ellentétben most nem voltam sem laza, sem érdektelen: most pontosan tudtam, hogy meg fogom ölni, és meg is akartam, és meg is tettem. Még csak el sem nevettem magam a reakcióira. Az tönkretette volna az egészet. A bazmegre csak lustán vontam fel a jobb szemöldököm.
- Már megint...?
Megnyaltam a szám, aztán ő feltérdelve válogatott szitkozódásokkal küldött el a picsába megint, még egy párnát is hozzám akart vágni - ami mindenki számára ismert okokból nem sikerült. Csoda, hogy nem pukkadtam ki egyébként, nem csak én, hanem a szürke is pöffeszkedett bennem attól a ténytől, hogy megint mekkora hatással voltunk a nőstényünkre. Az energiáim ezt nem is titkolták előle, de még mindig csak előtte álltam, és finoman igazítottam egyet a nyakkendőmön.
- Fogsz? Asszem, ezen már túl vagyunk, mi amor.
Hát csak nézzen rá bárki. És amúgy meg igen, tényleg képes voltam mindezt becsomagolni és elhozni. Megérdemelte, hogy boldog legyen tőle, akkor is, ha most még csak úgy tűnt, hogy "szenved".
Kicsit oldalra döntöttem a fejem, amikor közölte, hogy ne mozduljak, és már a melleit markolva, aljasan az öle felé haladva közölte, hogy rohadék vagyok. Kiszáradt a szám az első simításokra. És még én vagyok a rohadék?! Meg a faszomat, azt.
- Azt hiszem, ezt most megérdemlem...
Nyilván álltam, mint a cövek, basszameg, és milyen szerencse, hogy ma már három tartályürítésen túl voltam, mert máskülönben nem tudom, hogy lettem volna képes mozdulatlanul végig nézni, ahogy előttem, az ágyon térdelve kényezteti magát rám, a látványomra, úgy, hogy nem egy képre csinálta, hanem a hús-vér valómra. A szemeim ezüstbe fordultak, ahogy tettek helyett csupán azzal toltam feljebb és feljebb, hogy kendőzetlenül eresztettem rá a saját, visszafojtott vágyaimat. De ne aggódj, mindez, ha most nem is, a tiéd lesz. Ebben kurvára biztos lehetsz.
- Ne rinyálj, te kis szar. - vetettem vissza foghegyről, amikor felszegett állal megállt előttem pnaszkodni, és a határozottan a csuklója felé kaptam, miután az ujjai tisztogatásába kezdett - - Még el sem kezdődött az este...
Kicsit megcsóváltam a fejem, aztán határozottan húztam a kezét magam felé, hogy csak egyet, egyetlen ujjat én ízleljek morogva, mielőtt eleresztettem volna a dolgára. Hadd menjen... Amíg készülődik, legalább lesz időm deréktájt is lecsillapodni.
- Azta... - néztem végig rajta, ahogy végül elém került a rövid, virágos ruhában és kisóhajtozta magát - Úgy nézel ki, mint egy lány.
Nyilván szívtam a vérét, mert bármennyire is találtam dögösnek, sosem akartam volna, hogy ez legyen a napi rutin, ahogy ő is rövid úton kiábrándult volna belőlem, ha holnaptól öltöny-nyakkendő váltaná fel a szakadtságom. Röviden felnevettem, felé nyújtottam a kezem és amint megfogta, szorosan magamhoz húztam és minden imádatommal megcsókoltam, a szabad kezemmel a meztelen combjai felé kalandozva.
- Mehetünk?
A fejemmel az ajtó felé böktem, és ha megkaptam az áment, már masíroztam is. Nem, tényleg nem röhögtem, inkább csak megijedtem és felprüszköltem, amikor nekiment az ajtófélfának. Aztán persze széles vigyorral néztem, ahogy elcsörtetett. Vannak dolgok, amik nem változnak, ha csinibe vágom magam...
- Nyilván én vezetek, ez eddig sem volt kérdés.

Az autó hamar előállt, és csak egy keveset baszakodtam a telefonnal, hogy belőjem a GPS-t és elinduljak az étterem felé.
- Nekem ne mondd... - nevettem fel az állammal kapcsolatos megjegyzésére - A legutóbbiból kiindulva az egyetlen, ami ugyanaz maradt, az a sivatag.
Ott talán a mai napig fel tudnám fedezni a régen sokat utazott utakat. De erre ma már nem volt szükség így, hogy mindenhova sztráda vezetett. Ez egyszerre volt szomorú és áldás. Nekem, legalább is.
Ahogy megérkeztünk és sikerült leparkolnom, még kiszállás előtt rászóltam Dakotára.
- Maradj a seggeden...
Magamhoz vettem mindent, ami kellett, aztán kiszálltam, hogy megkerüljem a kocsi elejét, és ajtót nyissak a kibaszottt feleségemnek, akivel kibaszott nászúton voltunk. Ha ő megdöbbent ezen, hát az én arcomról is az újdonság furcsaságát olvashatta le, ahogy szerencsétlenül mosolyogtam rá, a kezem felé nyújtva, és arra vártam, hogy tök feleslegesen, csak brahiból "kisegítsem" az anyósülésről. Aztán az ujjai közé fűztem a sajátjaimat, becsaptam a kocsiajtót és már mehettünk is befelé. Farkasnak sem kellett lenni, hogy már idáig is hallatszódjon az autentikus, mexikói muzsika, amitől egy kicsit izgatott lettem.
- Amíg horkoltál, foglaltam asztalt is, lesz helyünk, ne fossál.
Egy kicsit megszorítottam a kezét, aztán a bejárathoz érve ajtót nyitottam neki, aztán bemasírozva a fogadó kis mitugrász pultjára támaszkodtam fél kézzel.
- Antrim, két főre, nyolcra.
Tudom, tudom. Az egész kibaszottul majdnem pont olyan, mint a Valentinon, de hát a régi szokások sosem halnak meg. Az egyetlen különbség most az volt, hogy Dakota nem durcából jött be velem, hanem azért, mert már az enyém volt, már nem kellett érte tepernem, már nem szivatni akartam, már nem akartam megbosszulni semmilyen mással való dugását. És ettől el tudtam volna sírni magam. Ha nem lettem volna Mr. Antrimként köszöntve, és Dakotával együtt az asztalunkhoz vezetve.
A színpad, a zenekar és a kis tánctér környékén kaptunk asztalt, de pont annyira távol, hogy nem kellett átüvölteni magunkat a zenén, a kilátás remek volt, szóval nem panaszkodtam. Csillogó szemekkel gomboltam ki az öltöny gombját, aztán leültem és körbe nézve, forrongó vérrel szívtam be a hely hangulatát.
- Na, hogy tetszik? Kapja be az összes Karen, mi?
Elnevettem magam, és a dekoráció helyett boldogan néztem most inkább Dakotát. Hogy a Guta üssön belé, azt hiszem, hogy annyira sikerült túlcsordulnom, hogy más körülmények közt akár most térdre vetném magam előtte, annyira boldoggá tett, hogy itt lehetek vele, amennyire szép és amennyire odáig vagyok érte. De a sebtében érkező pincér minden ilyen irányú túlérzésemet keresztbe vágta, amiért a szívem mélyén valahol még hálás is voltam. Elénk tette az étlapokat, aztán az italválasztásunk felől érdeklődött.
- Melyik a legdrágább tequilájuk? - pillantottam fel a pasasra, és miután lejött, hogy mexikói import a jó fajtából, csak bólintottam - Egy üveggel, por favor. Y... - gyorsan Dakotára néztem - Kérsz valami mást? Ne fossál, majd elvisszük, ami marad.
Nem akartam sem leitatni, sem pedig magam elpusztítani az egész üveget, szóval mindenképpen meg akartam nyugtatni a dologról. Nem sóvárogtam. Nem voltak hátsó szándékaim. Ha kért estleg valami mást, hát azt is hozzá csaptam az italrendeléshez, aztán rögvest ki is nyitottam az étlapot, de csak reflexből. Dakota keze felé nyúltam az asztalon át, és ahogy megfogtam, egy darabig csak mosolygós kussban bámultam rá.
- Mindent jóvá teszek. Mostantól kezdve. Oké? Azt kérsz, amit akarsz. Annyit, amennyit akarsz. Leszarom. Csak azt akarom, hogy boldog legyél.
Tényleg nem vágytam másra. Na jó, talán egy kiadós vacsorára, mert amit tegnap óta a reptereken magamba toltam, az minden volt, csak elégséges nem. De még ez sem számított, ha arról volt szó, hogy helyettem kicsit inkább Dakotával kezdjünk foglalkozni vagy a közös jövőnkkel... Ahelyett, hogy az én szarjaimatt kellett takarítani.

Rekedt élvetegséggel nevettem, amikor belátta, hogy ez a visszavágó járt. Még szép, hogy! Jobb lett volna vele, ez egészen biztos, de a jól látható merevedése, az energiáiban sistergő vágy, amit olyan hősiesen fogott vissza azért valamennyire kárpótoltak. Meg persze adták alám a lovat, amitől ha lehetett, csak felszabadultabbá váltam, és egyszerre élveztem a magammal való játékot, meg leltem szórakoztató örömöt az egész helyzetben. henry pedig végig nézhette újra, hogy pontosan mit képes velem művel úgy, hogy hozzám se kell érnie.
Utána már csak grátisz volt, hol az egyik ujjamat Ő nyalta le, hogy utána zavartalanul lánynak öltözhessek. Vigyorogva intettem be neki a megjegyzésre, hogy pár másodperccel később, mint egy rakás szerencsétlenség, nekimenjek az ajtókeretnek, mert na... minek figyeljek arra, hova lépek, amikor sokkal jobb néznivalóm van épp? Felprüszkölt. Én meg a méltóságom látszatával csörtettem ki.

A sivatag...
- Imádtam, amikor vihar volt - ugrott be, és kissé réveteg mosollyal fordultam Henry felé. - Olyan volt, mintha végre kényelmesen lett volna tere kitombolni magát. Mindig, amikor villámlott és megláttam az árnyékom, veszélyesnek hittem magam. Igazi ragadozónak. - Vállat vontam. - Szerettem azokat az estéket - fordultam vissza, hogy tovább bámészkodjak, miközben fel-felöklendeztem pár állambeli emléket.
Az első éveim voltak tök egyedül, épphogy kievickélve a kölyökkorból. Sose fogadtam volna magamra, arra, hogy kijutok a sivatagból, hogy még évtizedeket fogok lenyomni, hogy a százon is túl itt üljek Vele. Kimerítő volt belegondolni a megtett útba, miközben olyasmit kezdett előkaparni belőlem, amit nem hittem, hogy fogok érezni az egész kapcsán: büszkeséget.
Az zökkentett ki, hogy megérkeztünk. Reflexből nyúltam a kilincs, de Henry rám szólt, én pedig egyből megadóan felemeltem mindkét kezem.
- Oké-oké, te vagy a főnök.
Visszaejtettem a kezem az ölembe, néztem, ahogy megkerülte a kocsi orrát, hogy utána ajtót nyisson nekem. Tök hülyén, megint eltátottam kicsit a szám, amikor kinyílt az ajtó, és csak abba tudtam kapaszkodni, hogy neki is a béna mosolyába volt írva, hogy neki is ugyanúgy kurva fura a szitu, mint nekem. Jó, hát nekem már nyitottak ajtót: anno, az őskorban. Ő is mondjuk, egyszer, az étteremét, Fairbanksben, hogy basztasson. Ez viszont nem basztatás volt, hanem full komoly kényeztetés, aminek a módja úgy meglepett, hogy pillanatnyi késéssel fogtam csak fel a felém nyújtott kezét.
Természetesen elfogadtam, és ha már Ő épp úriembert játszott én pedig lányt, hát ennek megfelelően, kis illedelmesen fordultam oldalra, zárt lábakkal, hogy a kezét fogva szinte elegánsan szálljak ki a kocsiból.
- Wow - suttogtam, ahogy felnéztem az arcába, miközben ujjait az enyéim közé fűzte, és amikor annyira előrébb hajolt egy picit, hogy becsukja az ajtót, csókot nyomtam az arcára, jelezve, hogy tetszik, amit művel.
Nem lesz a mindennapjaink része - be is baszna! -, de így, hogy ritkaság számba ment, tökéletes volt. Főleg most, amikor mindkettőnknek teljesen egyértelmű volt, hogy ez nem a másik szopatásáról szólt már, sokkal inkább az ünnepléséről.
A kihallatszódó zene kellemesen durzsolt a parkolóban - ha hirtelen mindenkinek rophatnékja támadna, itt kint is tökéletesen lehetne andalogni. Ennél viszont sokkal jobban foglalkoztatott Henry izgatottsága, ami az energiáiban pezsgett, a kezén keresztül pedig mintha belém is átszökött volna belőle - mintha szükségem lett volna pluszra.
- Áh, a fosás majd később jön - kacsintottam rá nevetősen, aztán ahogy ajtót nyitott nekem, szinte besurrantam az épületbe, egy pillanatra se eresztve el a kezét húzva magam után, hogy bent megint az övé legyen az irányítás.
A "bejelentkezést" hallva a mosolyom szélesebb lett.
- Őrizzük a hagyományokat, hmm? - duruzsoltam, amikor az asztalunkhoz vezettek minket, és ha valaha azt hittem, hogy nem lehet különbség székkihúzás és székkihúzás között, hát kurva nagyot tévedtem.
Sehol sem volt az a fogösszeszorítós, végig-csinálom-a-poénért-de-rühellem érzés a részéről, mint korábban, ellenben az odaadása minden egyes rezdüléséből sütött. Úgy fürödtem a figyelmében, mintha életem wellnessén vettem volna részt. Amikor leült velem szemben, akkor sem az az arrogáns pöcs Billy kifejezés ült a képén. A szeme csillogott, az energiái szinte táncoltak, és én is, amíg legutóbb mint egy engedetlen kölyökkutyát, úgy próbáltam visszafogni a nőstényt, addig most csak még inkább felvillanyozott, ahogy a párjához bújt.
- Elképesztő vagy - mondtam, és a bóknak csak a kisebb része vonatkozott a megjelenésére.
Miután sikerült felfognom, hogy tényleg itt vagyunk, és tényleg egy ilyen estébe fogtunk bele, végre én is körül néztem. A képek nem hazudtak, a hangulata, az újdonság, hogy itt és így voltunk Henryvel felvillanyozott. A mosolyom levakarhatatlannak tűnt, de rohadtul nem bántam: nyugodta lássa mindenki, hogy épp baromi jól érzem magam, mert a férjem a tenyerén hordoz.
- Kurva jó! - mondtam színtiszta örömmel, ahogy visszatalált rá a tekintetem.
A hozzánk lépő pincért is olyan lelkesedéssel fogadtam, mosolyogva, mintha minimum a szülinapi tortámat hozta volna, pedig hát hol voltunk még novembertől? Átvettem az étlapot, aztán éreztem, hogy az az ismerőssé vált húr egy árnyalatnyit feszesebb lett bennem a tequlia hallatán, de kapkodás, meg azonnali pia-police helyett kivártam és jól is tettem.
Ne fossak... annyival egyszerűbb ezen a téren mondani, mint megtenni. De most a halványan felsejlő óvatosságon túl semmi komolyabb vészt nem éreztem, meg egyébként is: bő egy hónapja nem ittam tequilát. Hiányzott az íze.
- A tequila jó lesz - mosolyogtam Henryre, majd a pincérre is, aki ezzel elhúzott, hogy hozza a gyomorégetőt.
Egyelőre még csak végig húztam az ujjam a keménytáblás étlap borítójára nyomott étteremlogón, miközben Henry megfogta a másik kezem és csak nézett. Eleinte kicsit komolykodva viszonoztam a pillantását, de nem bírtam sokáig és szélesen vigyorogva, kissé kuncogva is rákérdeztem:
- Mi az?
Ahogy megszólalt, a vigyorom mosollyá olvadt, a torkomba pedig gombóc kúszott fel alattomosan, de visszanyeltem. Megcirógattam ujjammal a kezét aztán kicsit megszorítottam. Nem akartam hazavágni a hangulatot, sem mindkettőnk eddigi lelkesedését, de ezt - jó, nem pontosan ezt, de a lényege ugyanaz maradt - már pár napja is meg akartam tőle kérdezni. Akkor is, ha igazából sejtettem a választ, és alapjáraton az egész téma nem fogja fokozni a hangulatot, sőt! De felhozta, belőlem pedig kibukott:
- És emlékszel is azokra, amiket jóvá akarsz tenni? - kérdeztem halkan, él nélkül, inkább kíváncsian, hogy mennyi maradt meg neki a júniusból.
A pincér visszatért a tequilával meg a poharakkal, mire összehoztam egy udvarias mosolyt felé (ezúttal kihagyva a terhes sztorit). Hogy ő töltötte-e nekünk az első kört, vagy Henry fogta és elhessegette, hogy ne lábatlankodjon már itt nekünk, amikor épp elsőéttermes ismétlést tartunk - talán minden tekintetben -, az nekem édes mindegy volt. A fenébe is, nagylány voltam, én is tudtam italt önteni! Nem számított. Csak várakozva néztem Henryre, hasonlóan mindenre késznek érezve magam, mint az elmúlt időszakban.
Sajnálom, ezt a sebet még kapargatni kellett, hogy utána békén tudjam hagyni, hadd gyógyuljon be teljesen. Pont mint a kezem.

all

A kérdésére lassan, alattomosan kúszott a testembe a keserűség. A kezét fogott ujjaimtól indult, és szinte csiklandozva haladt feljebb és feljebb, amíg a mellkasomba nem fészkelődött. Aztán a végén a szívembe ugrott fejest, ahogy útközben a bűntudattal társulva vitték be az utolsó döfést. Elengedtem Dakota kezét, hátra dőltem a székben..
Mi a faszt számított már a csinim, a szex, az út vagy akármi más, ami eddig elhitette velem, hogy helyre tudok hozni mindent? Elment az étvágyam, ahogy a kezeimet az ölembe, az asztal alá húzva bámultam az étlap épp kinyitott oldalát.
- Nem.
A pincér közben visszatért, hagytam, hogy töltsön, miközben megsemmisülve bambultam bele a kínálatba. Kínomban a nyakkendőmhöz nyúltam, és lefejtettem, leszedtem magamról mert így már jobban emlékeztetett az egykoron rám váró kötélre, mintsem arra a jelenre, amit elképzeltem. Fojtogatott. Bántott. A közelmúlt terheivel együtt. A holnap ezek szerint ma kezdődött.
- Mit akarsz mit mondjak? - néztem rá végül nehezen, az összes magabiztosságomat kukázva, csupán egy kupac szégyenként létezve, amikor ezt az estét aztán tényleg kurvára nem erre akartam fordítani - Éhes vagy egyáltalán? Mert ha nem, akkor vihetjük a piát és mehetünk vissza a hotelbe.
A már kitöltött tequila felé nyúltam és egy gyors mozdulattal döntöttem magamba minden júniusi bűnöm előfutárát. Okozóját. Hirtelen rám szakadt az egész, onnantól kezdve, hogy Pat lábát taknyoztam össze, hogy pakoltam, hogy köszönés nélkül távoztam, hogy együtt akartam lenni vele és hozzá költözni hivatalosan is. Utántöltöttem  poharam, lehúztam megint és ránéztem szinte kérlelve, de elég hamar rájöttem, hogy hasztalan. Ez is. Ahogy az eddigi próbálkozásaim is, ezek alapján. Semmit sem értek átmeneti sebtapaszokon kívül.
- Mégis mi a faszt számítana, ha tételesen fel tudnám sorolni, he? - nem, még nem bőgtem igazán, csak könnybe lábadtak a szemeim, ahogy már a büszke kihúzás helyett görnyedve pislogtam Dakotára - Nem, nem emlékszem, annyira szét voltam, hogy a rossz érzéseken kívül semmi sem maradt meg. De ez is csak azért történhetett meg, mert túltoltam, amit nem akarok veled soha többé. Akár így, akár úgy. Mert arra emlékszem, milyen vagyok veled tisztán.
A pincér visszatért, hogy az esetleges ételrendelésünket felvegye, és ha az italnál nem is, hát most intettem intettem arrébb, hogy menjen a faszomba. Már a zene sem tetszett. Semmi sem tetszett. Csak Dakota a kurva ruhájában, de perpill ez a gondolat sem segített. A nadrágom zsebében túrtam fel a bérelt autó kulcsait, és az asztal közepére vágtam, majd a tárcámhoz nyúlva bőven elég pénzt is odatettem, ami nem csak a tequilát fedezi, hanem bármi mást, amit esetleg rendelt.
- Hívok taxit, a hotelben leszek.
Még a nyakkendőt is hagytam leesni az ölemből, amikor felkeltem a székből, és szándékomban állt kitrappolni az étteremből, és azon nyomban rá is gyújtani, mielőtt még a telefonomért nyúltam volna.
Hevesen kapkodtam a levegőt. Annyira jó volt. Annyival több volt az ide érkezés óta az egész, mint tizenhárom éve, mint valaha. Próbálkoztam, és igen, azt is jóvá akartam tenni, amire nem is emlékeztem, de tudtam a lelkem mélyén, hogy nem csak Dakota türelmét tettem próbára, hanem a lelkét is szétszaggattam, bármit is tettem. Nekem "jobb" volt. Én nem emlékeztem pontosan. Én csak a hatásait szenvedtem el, és akartam a ma estétől jóvá tenni. Hát, úgy látszik, hogy nem ment, nem fog menni, vagy tudja a picsa.
Az étterem falának dőlve füstöltem már, a felét elszívtam, mire végül elbőgtem magam. Az alkarommal, a könyökömmel takarva az arcomat a forgalom elől. Mert bazmeg, nem elég, hogy az én életem teljesen tönkre van baszva, még azét is sikerült, akiét sosem akartam volna, akiért meghalnék. És hiába próbáltam visszacsábítani a saját gyökereinkhez, a józan eszemmel csábítani, emlékeztetni arra, milyen vagyok vele, hogy mit hoz ki belőlem, hogy meddig megyek el érte... A látszat szerint a dolgok alakulása szerint és mélyén mégsem voltam képes erre. Baszódj meg, full fekete. Baszódj meg szex. Baszódjon meg minden. Azt hittem, hogy már nem vagyok rom, mégis kiderült, hogy az vagyok.
Holnap majd ezen is merengek a síromnál. Akkor is, ha újra egyedül kell mennem.

I know I'm not the center of the universe
But you keep spinning round me just the same

Elhúzta a kezét, a hangulatában gyökeres változás állt be, és egyiken se csodálkoztam, csak sajnáltam, hogy a világ megint egy kellemetlen, bántó hellyé vált, méghozzá miattam. Mondhatnám, hogy tényleg a fairbanksi éttermet másoltuk, de ott felbasztam, most sokkal rosszabb volt.
Jött a pincér, töltött, Henry pedig levette a nyakkendőjét. Bocsánatot akartam kérni, de nem tudtam kinyitni a szám, a nőstény pedig megint visszahúzódott. Az éhség kérdésre is csak a fejemet ráztam, mert nemhogy a gyomrom nem korgott árulkodva időtlen idők óta, de tényleg éhes se voltam. De ha az éhségemen múlt volna, ott hevernék a loftban, szó szerint csonttá-bőrré fogyva.
Keserűség öntött el, amikor menekülésképp megint az italhoz nyúlt, de a másodiknál se nyikkantam, mint aki tényleg szájzárat kapott. Egy hosszú pillanatra lehúnytam a szemem, a tételes kérdésre, a könnybe lábadt tekintetére. Kurvára nem akartam ezt most és itt, annál sokkal jobb és szebb volt eddig ez az este. De képtelen voltam csak úgy átlépni a jóvátételes mondata fölött, hiába akartam. Horgot akasztott belém, amitől nem tudtam szabadulni, mert előrébb rángatott mindent, amivel épp birkóztam. Köztük a kérdéssel, hogy ha most végig megyek ezen az utón, ha már akaratlanul lökött rajtam egyet, akkor mégis megint ugyanaz lesz, csak most nem whiskyvel a főszerepben, hanem tequilával?
Nem bírtam a sajátomat felhajtani. Vagy egyáltalán a pohárhoz érni.
Megfeszültem arra, ahogy a kocsikulcsot az asztalra dobta, majd pár bankót is. Én meg csak ültem, jószerével kővé dermedve attól, hogy egyszerűen fogott és itt hagyott. Magamra hagyott. Elfutott. Kicsi voltam és haszontalan és ostoba.
A pincér ott állt fölöttem, türelmesen várva, hogy akkor rendelek-e vagy sem. A nőstény füle megrebbent, mozdulni akart, mert hát... bassza meg!
Felmarkoltam a pénzt, de a kocsikulcsot az asztal közepén hagytam és még a telefonomat is mellé tettem. Aztán vaktában valami chilis babos cuccot kértem, kiadva, hogy ráérősen készítsék, az se zavar, ha az utolsó lesz a rendelésem a sorban. Nem akadékoskodott, én pedig felpattantam és mentem Henry után.
A túraösvénynél hagytam visszafutni Fairbanksbe. Amikor Pat dobta megint csak hagytam, hogy a mag módján "rendezze" a dolgokat. Most kipróbáljuk milyen, ha nem hagyom.
Kint nem kellett sokat keresnem: a pajzsnélküliség, az illatok és a cigiszag elég egyértelműen jelezték, hogy merre találom Henryt. Meglepően határozott léptekkel tartottam felé, ahogy az étterem falának dőlve bagózott. Nem tudom, hogy hívott-e már taxit, nem számított, csak az, hogy még itt volt. Megtépázott büszkeséggel, tele bűntudattal és könnyes szemmel. Megremegett a szám.
- Nem vagyok jól - ismételtem el az ő szavait egy olyan estéről, amikor még azt hittem, hogy könnyebben, jobban vesszük az akadályt. - És te is otthagytál. - Most már az én szemem is égett, de gyorsan az ég felé emeltem a fejem és visszapislogtam mindent. Nagyot nyeltem, vettem egy mély levegőt, és próbáltam... nem tudom mit. - Mindenre emlékszem, Henry. Az összes sértésedre, minden kötekedésedre, arra, ahogy hibáztatsz, hogy mindenben a rosszat kerested, a felfordulásra, a hányásokra, arra, hogy amikor utoljára nemet mondtam neked gyűlöltél. Minden nappal egyre jobban sarokba szorítottál és a végén velem fizettettél meg mindent - emeltem fel a jobb kezem egy pillanatra -, mert megtehetted. Szóval ja, nekem számít, hogy nagy átlagban csak sejtésed van, miről beszélsz, amikor vacsora alatt könnyedén bedobod, hogy mindent jóvá teszel. Aztán magamra hagysz. - Ráharaptam a nyelvemre, hogy ne sírjak. - Az a minden, amit jóvá akarsz tenni, velem fog maradni, amíg élek - néztem a szemébe már-már kíméletlenül. - Nem tudod ilyen értelemben jóvá tenni, eltüntetni vagy meg-nem-történté tenni, nem is kell, nem is várom el, úgyhogy kérlek, ne ígérj. Csak legyél velem úgy, ahogy mindig, és nálam boldogabb az egész világon nem lesz. Mert azt pláne nem felejtem el, amikor kiöltözöl nekem, hozzám bújsz, megnevettetsz és randira viszel.
Pontosan tudom, hogy mindezt és még többet is milyen szinten képes adni, teljesen mindegy, hogy egy lépés, vagy több ezer mérföld választ el tőle. Amikor külön városban éltünk se éreztem magam olyan magányosnak, mint június utolsó két hetében. És amíg nomád voltam, azt se tudva, merre tartok, vagy épp hol vagyok, se éreztem magam annyira elveszettnek.
Nagyot szipogtam, aztán kicsit megráztam magam, egy árnyalatnyival pedig jobban kihúztam magam. Nem akartam az egész hónapot viszonozni, sőt, a töredékét se! Nem fogom ennek kitenni, nem lesz szerepcsere, már csak azért sem, mert nagyon szerettem volna kilábalni mindebből.
- Befejeztem a menekülést, Henry. Ami most éppen azt jelenti, hogy vár rám valami faszom chilis babos akármi, meg egy üveg kurva drága tequila. - Felé nyújtottam az asztalról felmart pénzét. - Ha visszamész, tedd el. Nem akarom, hogy úgy fizess, hogy itt se vagy, el tudom intézni, nagylány vagyok. De persze ha asszisztálsz a vacsorapusztításhoz, az mindjárt más. Mi legyen?
Én döntöttem - már ideje, elég sok mindenben. Ha valami előnye pedig volt annak a kurva hónapnak, hát az az volt, hogy meguntam a saját leépülésemet, a benne való vergődéssel együtt. A szarjaimat is felöböfögtem, bár baromira nem így terveztem, de ha valamit, hát időzíteni nagyon tudtam. Rendbe akartam jönni. Rendbe fogok jönni - akár fogócskázunk közben Henryvel, akár nem. Eldöntöttem, megcsinálom.

it's (not?) over

Én bazmeg, jót akartam. Egy kézfogással és egy ígérettel teperni azért, hogy elhiggye, hogy soha a büdös életben nem fogom még egyszer kitenni mindennek. Annak a mindennek, amikről keserű és ködös emlékeim voltak, amiket nem tudtam felidézni, csak az eredményét láttam Dakota szemeiben és a testén. Gyűlöltem magam érte, az egészért, hogy már megint így elbasztam. De a lejövés óta minden erőmmel azon voltam, hogy a saját szarjaim helyett inkább vele törődjek. És azt hittem, hogy jó vagyok benne. Hát ne már, két órával ezelőtt még úgy dugtunk, mintha még sose csináltuk volna, erre most itt tartunk.
Nem csak a nyakkendő, hanem az érzéseim is fojtogattak, bár azokat nem tudtam olyan könnyedén levetni magamról. De legalább a legcikisebb, látható nyomait kicipeltem magammal, és csak akkor engedtem ki őket, amikor már a fél szál cigit elszívtam, bár ebben az állapotban ez nem tartott túl sokáig.
Amikor a szemem sarkából megláttam a határozottan felém tartó Dakotát, egy slukkot kifújva szipogtam, aztán elfordítva tőle a fejem, becsuktam a szemeimet. Nem, határozottan nem akartam fejmosást hallgatni, köszönöm, anélkül is épp elég szar.
- Egyikünk sincs.
Feleltem rekedten, megpróbálva kikrákogni magamból a sírós hangot, kevés sikerrel. Arra pedig, hogy ott hagytam, csak megnyaltam a szám. Nagyon proli lett volna visszavágni, hogy nem őt hagytam ott, hanem ezt az egész beszélgetést akartam, mert spoiler alert, jól akartam érezni magam. Boldoggá akartam tenni. Elfelejtetni mindent, amire most emlékeztetni akart. Flancba öltözve kocsiajtót nyitogatni neki, csak hogy meglepjem, hogy kiakasszam. Hogy lássa, hogy neki még ezt is megteszem. Tequilázni, megvacsorázni, megtáncoltatni. A világon mindent oda akartam adni neki. Mert minden lófaszt is megérdemelt. Ellentétben a júniusi szarjaimmal. Amiket most minden könyörület nélkül tételesen a fejemre olvasott.
Nem bírtam egyszerre hallgatni és nézni is. Az állkapcsommal együtt a szemeimet is összeszorítottam, ahogy miket tettem vele, hogyan, és miért. És azzal, hogy ezt megtette, most először újra visszahozta belém azt a mély és éles, szégyenteljes, a szívembe pengeként vájó fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor az italhoz nyúltam.
Igazam volt otthon. Amikor azzal fenyegettem, hogy pontosan olyan vagyok, mint akiktől rettegett és akik mindent megtettek vele csak azért, mert megtehették. Ha akkor nem is hitt nekem, hát most már igen. De nem is ez volt a baj igazán. Hanem az, hogy aznap este tettem egy ígéretet. Veled soha... Téged soha...
Valahol a mondókája közben kihullott a csikk az ujjaim közül, és amikor kimondta, hogy egy életre megsebeztem. Felnyüszítettem, tanácstalanul emeltem az arcom az ég felé, hatalmasat sóhajtottam, és szinte fohászkodtam a Gutának, Tupileknek vagy bárkinek, hogy vegyenek magukhoz. Ehhez én kevés vagyok. Nem csak mindezt elviselni, hanem Dakota szavai szerint ahhoz is, hogy ezeket valaha jóvá tegyem. Hát nyilván, hogy kevés vagyok...
Aztán amikor azt említette, hogy csak azt akarja, hogy vele legyek, kiöltözzek, bújjak, nevettessem meg és vigyem randira, hát... Nem azt mondom, hogy hisztérikusan, de a helyzethez cseppet sem illően, elkeseredetten felnevettem. Ezután néztem csak először Dakotára szinte hitetlenkedve, az pedig már nem tűnt fel, hogy megint folynak a könnyeim.
- Hallod te magadat? - megcsóváltam a fejem, és a hitetlenkedésembe hirtelen csapott bele a rettegés - Mindezt megtettem veled, egy életre megsebeztelek, közlöd, hogy még csak meg se próbáljam jóvá tenni és még ezek után azt akarod, hogy csak legyek veled? Mert attól majd boldog leszel? Szerinted ez mennyire egészséges?
Minden sejtemben rettegtem, mert tudtam, hogy igazam van. Eszembe jutott Mary, és az, hogy Dakota talán csak azért van még életben, mert erősebb, mint ő volt. Hogy megállta, hogy a négy, magába lőtt golyóból az utolsó a fejébe menjen. Persze, kibebaszott herceg tudok lenni, amikor (látszólag) minden fasza, de amikor nem, még mindig tényleg csak Billy vagyok. Az a Billy, akinek... Csak pár mérföldre innen már rég meg kellett volna halnia. Aki Pat Garrett hibás döntése volt. A szürke feszülten járt-kelt a lelkemben, én pedig csak ellöktem magam a faltól, és ha Dakota engedte, előtte megállva megfogtam mindkét kezét. Ragaszkodóan. Úgy, hogy közben belülről a koponyámat kaparta az egyetlen helyesnek tűnő döntés, ami mégis ezer meg egy sebből vérzett.
- Ha nem engeded, hogy kárpótoljalak, ha csak eltesszük a kurva sufniba, mi a garancia arra, hogy nem történik meg újra? - kérdeztem suttogva,  hangom meg-megremegett - Én... én nem... Nem tudom, mit vársz tőlem. Én nem tudom ezt csak úgy eldobni és úgy tenni, mintha meg sem történt volna, akkor sem, ha neked ez kell.
Ismerem magam. Bármit megtettem volna azért, hogy úgy érezhessem, hogy teszek valamit azért, hogy a sebeit gyógyítsam. Hogy ne egy életre szóló trauma maradjon, hanem csak egy kurva rossz időszak emléke. Másból nem tanultam, azóta meg aztán végképp nem, hogy ezzel a céllal menekülhettem meg a halálból. És ha ezt elvette tőlem, azzal végleg és visszavonhatatlanul belökött a "mert megteheti" köcsögök közé. Mert minek bármit is helyrehozni kettőnk közt, ha "következmények" nélkül marad minden?
- Nem fogom kihasználni, hogy ennyire szeretsz. - ez volt az egyetlen dolog, amit ebben a helyzetben határozottan ki tudtam jelenteni, és ha mással nem, hát ezzel fizettem mindenért - A legutóbb is megmondtam, hogy nem kell mindezt végig csinálnod velem, most pedig erősen javaslom, hogy ne is akard.
Meghasadt a szívem, azon sem csodálkoztam volna, ha hallható hangja is volt. A szürkém felsírt. A picsába is, az életemnél is jobban szeretem, mégis minek kárhoztatnám egy olyan jövőre magam mellett, amiben ennyire sérülhetne, miközben valami kibaszott csodánál fogva nem lát túl a szerelmén? Mert mindazok, amiket felsorolt, amiket tettem, amiket elviselt... Így hangosan hallva ha szerinte jóvátételt sem érdemeltek, úgy szerintem megbocsájtást sem. Pláne nem ismétlést.

I wish I could just let go
Of all the memories, I know
But they're still stuck in my brain

A nevetésére némi értetlenséggel ráncoltam a szemöldököm. Meg kissé kifulladva, ahogy minden kijött belőlem, és hogy hogyan hangozhatott mindez, pontosabban az, amit saját magának eltett és summázott belőle? Nem úgy, ahogy éreztem magam, ebben biztos voltam. De lehet, hogy igaza van, és totál szarul mérem fel magam.
Nem mozdultam vagy húzódtam el, amikor közelebb lépett hozzám és megfogta a kezem. A következő kérdésére pedig egyből jött a válaszom.
- Te. Te leszel a garancia és a mostani bűntudatod, amire ugyanúgy fogsz emlékezni, meg a mostani énre, mint én a júniusra - mondtam halkan. - Csináld jobban, ennyit kérek csak: ne ismételj.
Kegyetlenség volt tőlem mindent tételesen a fejére olvasnom, és amikor még az asztalnál ültünk, semmi ilyesmit nem terveztem. Ha ott nem eszkalálja az egészet - bár, Henryről beszélünk, mit nem eszkalál? -, én se jutok idáig. De ha már ez lett... akartam, hogy pontosan tudja, hogy ne csak valami ködös elképzelése legyen, mert mindig egyszerűbb azzal szembenézni, hogy "XY meghalt", minthogy "XY-t Z széttépte és megerőszakolta a hulláját". Oké, ez talán túl erős hasonlat, de akkor is. És nem büntetni akartam, csak amennyire lehetett, biztosra menni, mindkettőnkért.
Kihúztam az egyik kezem a markából és ha engedte, az arcára simítottam a tenyerem.
- Azért kérem, hogy ne ígérj, mert véletlenül se akarok olyanokon kattogni, hogy vajon ez a csokor rózsa is még jóvátétel? Ezt is egy kurva jó randinak tartottam, amíg fel nem jött, hogy talán "kárpótlás". Érted? - kérdeztem, mert nem voltam benne teljesen biztos, hogy tényleg azt adom át, amit szeretnék. - Elég vagy. A hétköznapi kis pluszaid, az ágyba reggelid, minden ilyen spontán extra... tudom, hogy szeretsz, tudom, hogy sajnálod, hogy bánt. - Lejjebb engedtem a kezem, a mellkasára tettem és egy darabig az ujjaimra meredtem. - Még mindig bízok benned és továbbra is tartom, hogy erősebb vagy, mint hiszed. - Felnéztem az arcába. - Különben itt se lennék, teljesen mindegy, mennyire szeretlek.
Kapaszkodtam már belé foggal-körömmel, hogy ne hagyjon el, mert féltem, hogy akkora erővel ütött be a szar, hogy mindent egyből visz. Most is kapaszkodok, de nem félelemből.
A korábbinál erősebben ráncoltam a homlokom, kicsit oldalra biccentettem a fejem és féllépést hátráltam, leeresztve a mellkasán pihenő kezem, de a másikkal nem engedtem el. A Farkas csendesen, elégedetlenül mordult. Hét éve hallottam hasonlót, bár ott egészen más volt az alaphelyzet, de a kettő mégis rímelt egymásra valahol, ettől pedig egy picit az orromat ráncoltam.
- Persze, miután sikerült kikeverednünk a függőségedből. Ne bosszants. - Szabad kezemmel a hajamba túrtam és a másik oldalra dobtam a választékot. - Majd elhagylak, amikor elviselhetetlenné válasz, vagy nosztalgiabulit csapnál júniusból. Tudod, miket csináltál, azt is, hogyan érintett engem, innentől csak engedd, hogy a magam módján gyógyuljak, legyél önmagad, ne újrázz és jók leszünk. Kicsit mint a kölyökmentős bizalomroppantásom után.
Igen, tudom, a kettő kurvára nem ugyanaz, ezért mondtam, hogy "kicsit". De hála a jó égnek nem bővelkedtünk ilyen téren referenciaanyagokban, és ez jól esett. Az is, hogy a történtek ellenére ugyanúgy el tudtam engedni magam vele, mellette, ugyanolyan jól aludtam, ugyanúgy fogadtam minden érintését. Ha az eszemet el is ködösítette a nagy szerelem, az ösztön attól még ösztön maradt, ezért voltam minden utórezgés és romeltakarítás ellenére - vagy épp azok mellett is - nyugodt alapvetően.
- Veled vagyok.
Ez még mindig ennyire egyszerű és tiszta, minden változtatási szándék nélkül, a nősténnyel teljes összhangban. Ő párunk, és ha eddig küzdöttünk érte, biztos, hogy nem most futunk el. Szemernyi kétségünk vagy bizonytalankodásunk sem volt.
- Ha már nem szeretsz és ezért mondod, hogy dobbantsak, az megint más, de valahogy nem hiszem, hogy ez a helyzet.

watch me take a good thing and fuck it all up in one night

- De hát már most jobban csinálom! - fakadt ki belőlem és elveszetten szorítottam jobban rá a kezeire - Vagy nem? Mit basztam el megint? Nem tetszett, hogy tequilát rendeltem, vagy mi a fasz? Attól félsz, hogy egyedül lehúzom az üveget és kezdődik elölről?
Teljesen kétségbeestem. Semmit nem értettem abból, hogy mit akar tőlem, amit eddig nem adtam meg neki, és látszólag azzal basztam el, hogy kinyitottam a szám és megígértem neki, hogy mostantól már mindig így lesz. Vele ellentétben nekem kurvára nem az számított, hogy mit mondtam vagy hogy "könnyéden" vágtam-e hozzá az ígéretem. Lényegében akkor minden eddigi tettem akár még jó is lehetett volna, ha nem mondom ki azt, hogy jóvá teszem? Most komolyan? Na, ne basszon már fel!
De még ha így is volt, ez nem jelentette azt, hogy nem tartottam károsnak az egészet. Hiszen már abba belehaltam, hogy szerinte gyűlöltem is egy ponton, amikor ez kibaszottul nem állhatott volna távolabb a valóságtól.
- Veled ellentétben én ezt nem akarom örökre magammal cipelni! - vágtam hozzá még abban a tudatban is, hogy a bűntudatom a garancia - Azért akartam ide jönni, azért hoztalak magammal, hogy megbékéljek azzal, hogy Pat kibaszott a picsába százötven év után, és hogy ha már te is jöttél, akkor meg tudjam mutatni, hogy veled tényleg nem az vagyok, nem az akarok lenni, aki voltam.
Azt akarom érezni, hogy jóvá tettem. Hogy eleget vezekeltem, hogy bebizonyítottam, hogy tényleg több vagyok mindannál a mocsoknál mint amit kapott belőlem.
- Baszd meg. - meg az összes, kibaszottul "csajos" kattogásodat is, de komolyan - Ezen bezzeg már kattognál, azon eszedbe sem jutott, hogy állítólag gyűlöltelek? Ahhoz... - fújtattam egyet - Ahhoz persze nem elég egyszerű az agyad, hogy talán megértsd, hogy a kurva kisujjamat sem mozdítanám érted, ha egyébként nem akarom? Hát ennyire ismersz? - megmondtam neki már korábban is, hogy ahhoz én kibaszott lusta vagyok, hogy tettessek, átverjem vagy bármi más érdekből "teperjek" csak úgy. És eddig semmi olyasmit sem tettem érte, miatta, amit egyébként sem tettem volna meg és csakis azért jutott eszembe, mert kompenzáltam. De attól még kompenzálni akartam. A faszomat, hogy ilyen értelmezési kérdéseken megyünk el megint. A faszomat, hogy még így is úgy érzem, hogy még a jó akaratommal is csak ártok neki. Hogy bántom. Amikor ez volt a legutolsó dolog, amit akartam, és amit nem akartam soha többet, mégis úgy tűnt, hogy sikerült.
Ahogy Ő a mellkasomra húzta a kezét az arcomról, én úgy emeltem az enyémet a helyére. Az egésznek nem volt semmi értelme. Kibaszottul megbántottam, jóvá akarom... akartam tenni, mintahapsi voltam azért, mert kibaszottul szeretem, mert az akarok lenni neki, aztán megkapom, hogy ilyen címkével ne legyek mintahapsi inkább, mert az őt zavarja.
Elképedtem, ahogy egy lapon említette a kölykös átbaszását azzal, amit én tettem vele. Nem. Ez így tényleg se nem egészséges, se nem helyes. Az az egész ezekhez képest lófasz sem volt. Egy kurva homokszem a hurrikánban, amit én okoztam. Ő pedig még mindig makacsul ragaszkodott a vihar előtti állapotokhoz. Nem csak úgy viselkedtem vele hetekig, ahogy, de még most is a fejére olvastam azt, hogy ez miként látszódik az én oldalamról. És nem tetszett, amit el kellett mondanom. De attól még nem gondoltam kevésbé igaznak és attól még nem tűnt kevésbé annak, hogy végső soron Dakota az én oltáromon áldozza fel magát. Bárhogy is nevezzünk, címkézzünk dolgokat. Ez akkor sem volt rendben.
Csak idegesen néztem ki az út felé, ahogy azt mondta, hogy velem van. Hát nem érted, mi amor, hogy nem kellene velem lenned? Miért? Minek? Hogy a te látszólagos akaratod szerint átlépjek rajtad, mint egy lábtörlőn, és boldoggá tegyelek, amikor épp olyan kedvem van? Amúgy meg nyugodtan lehetek én az oka annak, hogy lelövöd magad, hogy lassan csont és bőr vagy? Nem, bazmeg. Nem, ezt nem teszem meg veled, akkor sem, ha ennyire szeretsz. Akármennyire szeresselek én is.
Ha már nem szeretsz és ezért mondod, hogy dobbantsak...
A folytatást már nem fogtam fel, elvesztek Dakota szavai valahol a távolban. Mi az, hogy nem szeretem? Mi az, hogy már nem szeretem? Ezt most komolyan képes volt kimondani? Feltételezni? Egy kissé megtántorodva, alig eltátott szájjal kapkodtam ide-oda a tekintetem. Aztán egész egyszerűen minden kivagyiságomat, a büszkeségem maradékát, a hitemet, magamat feladva térdre estem előtte. Ahogy soha, senki más, legfeljebb Pat előtt. Túl messze botorkáltam tőle, hogy átkaroljam a térdeit. A távolban dudált egy autó. A bokáira bambultam.
- Az életemnél is jobban szeretlek, teljesen mindegy, hogy mit mondasz vagy mit csinálsz. - a hangom olyan volt, mintha valami betanult szöveget daráltam volna, de a valóság az volt, hogy egész egyszerűen besokallva a helyzettől kiváltott mini-sokkban léteztem - Ezért nem akarlak többet bántani. Ezért akarom jóvá tenni. Vagy ezért akár el is engedni, hogy ne bánthassalak többet. Dakota...
A bokáiról felemelve  tekintetem, a szemibe néztem, és azt is teljesen figyelmen kívül tudtam hagyni, hogy közben egy kisebb, az étterembe érkező társaság pusmogva minket hesszelt. Más körülmények közt már rég felpattantam volna. Tudhatta. Remélem, hogy tudta. És én mégis csak előtte térdeltem, a világon semmi és senki mással nem törődve.
- Csak azt akarom, hogy boldog legyél. Azt akarom, hogy soha többet ne bántsalak. Azt, hogy ha mégis, akkor megfizessek érte... - ami talán épp most történik meg úgy, hogy nem fogtam fel, mert annyira a saját elképzelés szerint akartam törleszteni... ezt is - És tudod, mi a végső fizetség...
Az arcáról most az előttem, alattam lévő, homokos talajra vittem a tekintetem. Mert akár hallgat a tanácsomra és dobbant, akár nem, de megint megtörténik, mit nem akartam... Már elmondtam neki korábban, hogy kihez és miért vezet majd az utolsó utam.

- Nem-nem-nem-nem - hadartam sietve a fejemet rázva -, semmit sem basztál el. Ezt arra értettem, hogy ha a jövőben ilyen nehézséged lenne vagy úgy érzed, hogy valami túl sok, ne ez legyen a menekülésed.
Kurvára bántam már, hogy kinyitottam a szám, mert megint, hiába akartam jót azzal, hogy tudjuk le, hagyjuk magunk mögött, ne érlelgessem véletlenül se magamba, ez csak egyre rosszabb lett. Mázsás súlyt pakolt a szavaival a mellkasomra, vagy én a sajátomra azzal, hogy ilyesmikbe taszítottam akaratlanul. Lesütöttem röviden a szemem. Nem ezt akartam. Talán egyszer sikerül majd megtanulni, hogy tartsam meg magamnak, magamban a káoszomat, mert vagy nem tudom rendesen kifejezni, vagy csak ártok vele, méghozzá annak, akinek nem akarok.
Majdnem elsírtam magam azon a "bazd meg ezen már kattognál"-on, mert nem szándékos, nem akarom, egyik kurva gondolatomat se akarom! Az egymást kergető, irracionális felböfögéseket, amiknek egyszerűen hiába próbálok, nem tudok parancsolni, legfeljebb tompítani őket, hogy ne rángassanak az örvény mélyére.
Mennyivel egyszerűbb volt egyedül!
És mennyire nem akartam megint úgy lenni... Lehet, hogy tényleg nem vagyok normális, túl sokat voltam egymagam, és most, hogy van Henry, szimplán bekattant valami. Így lenne? Vagy valójában ennyire összeegyeztethetetlenül másak az igényeink?
- Tudom, hogy nem tennéd, ha nem akarod - mondtam szinte megadón, aztán nyilván teljesen ostobán próbálkoztam még, de ennyi erővel lehet lábon lőhettem volna magunkat - megint.
Szólnia se kellett, láttam, éreztem, hogy pontosan úgy ment mellé a kölykös eset említése, ahogy korábban a törülköző a napágy mellett landolt. Ez volt az a pont, ahol minden erőlködéssel felhagytam, de persze, megint nem mély kussban, és nyilván ástam a már meglévő hat láb mély gödörbe még hat lábat. A vállam megereszkedett. Már nem akartam a június előtti időket. Elég lett volna a vacsora előtti is.
Némán figyeltem, ahogy térdre rogyott, és ebből szinte biztosra vettem, hogy az üzenet egy része fixen nem ment át, azt bezzeg, amelyik ledönti a lábáról, felfogja. Lehunytam a szemem és a kezembe temettem az arcom. Úgy szeretnék könnyebb eset lenni, vagy egyszerűbb bekötést, vagy tényleg fogalmam sincs, mi a fasz kell ahhoz, hogy ne basszak szét a világon mindent.
És még én mondom Henrynek, hogy csinálja jobban, pfff... szép.
Nem vettem észre a felénk pillantókat, mert miközben Henry beszélt, még mindig az arcom előtt volt a kezem és csak bólogattam a szavaira. Ebből nem lesz nagyobb baj, ugye? Leengedtem nagy nehezen a kezem, szipogtam egyet, a szemem égett, de továbbra se sírtam. Nem volt hozzá kedvem. Tudom, hogy ez nem kedv kérdése, de most full úgy éreztem, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy nem eredtek meg a könnyeim.
- Értem - nyögtem ki elcsukló hangon, arra, hogy a boldogságomat akarja, vezeklést, megfizetést meg nem akar többet bántani. Mert talán ennyivel se fokozom a dolgokat.
Nem tudtam állni a pillantását, helyette valahova jobbra fordítva kissé a fejem a földet bámultam. Ha fizikailag nem is, de a jelek így még mindig menekültem, amennyire csak lehetett.
- Tudom - motyogtam a végső fizetségre.
És most? Hogyan tovább? Mondjam, hogy úgy lesz, ahogy akarja, ezzel újabb szart adva a pofonnak, mert az megint valami pszichés betegség lenyomata lesz részemről, gondolom. Mert vitatkozni nem tudtam, vagy ha mégis beleálltam, hát itt kötöttünk ki. Ő félig belehalt, nekem meg hülye igényeim lennének, amik vagy lehetetlenek, vagy köszönőviszonyban sincsenek az övéivel.
Megint dudáltak az út mellől, és most végre sikerült felemelnem a fejem, hogy a hang forrása felé nézzek.
- Itt a taxid - mondtam tompán.
Lehet, hogy idő közben már nekem is legyeztek, hogy kész a vacsim, de ennyi mindent perpill nem tudtam észre venni. Az agyam mélyén felsejlett, hogy másért nem is, a mobilomért mindenképp vissza kell mennem, de olyan nevetségesen messzinek tűnt minden.

If I could change I would take back the pain I would
Retrace every wrong move that I made I would
If I could

Hát, ha semmit nem basztam el most éppen, akkor tényleg fogalmam sem volt arról, hogy miről szólt ez az egész. Azt leszámítva, hogy úgy viselkedtem vele, ahogy régen azokkal szoktam, akiket utáltam vagy magasról leszartam. De ez is csak addig tartott, amíg a végén általa, miatta fel nem fogtam, hogy kibaszottul messzire mentem. És azóta, az utolsó fizetség óta csak előre mentem. Csak érte mentem. Csak miattunk mentem.
¿Por qué? ¿Porqué entonces? - kérdeztem még mindig teljes kilátástalanságban - Miért? Akkor miért? - ismételtem el angolul is, mert nem értettem az egész balfordulat okát Nem akarok úgy ígérni, hogy nem engeded, hogy biztos legyek benne.
Megráztam a fejem. Megint ugyanazt akartuk, csak a dolgok kifejezésén úszott el az egész, és ezzel tényleg nem tudtam már mit kezdeni. A nyakkendőt még csak-csak megkötöttem, de amikor ilyen lelki aknákon kellett toporognom, azzal tényleg nem tudtam mit kezdeni.
- Akkor meg mi a fasz? Mi a fasz, mi amor???
Miért kell ennek megtörténnie, ha pontosan tudja, hogy a tizedét se tenném meg mindennek, ha nem akarnám igazán? Tényleg ennyit számítanak a szavak? Amikkel tudja jól, hogy jól és gazdagon bánok, amikor másokat megtévesztve érdekemben áll? Amikor őt másokkal ellentétben sosem akartam megtéveszteni, vagy kidumálni magam a mély szarból... Amikor itt vagyunk egymás előtt, mint a svédasztal, farkasként, és akkor is egymás lelkébe látnánk, ha megpróbálnánk lehazudni a csillagokat is az égről? Vele sosem tettem ilyesmit, az egyetlen hozzá köthető ferdítésem az volt, hogy a falka felé kidekoráltam a hozzám vágott szavait annak idején, azt is azért, hogy újra láthassam. Amiért megbűnhődtem. Hetekig.
Oké. Hát, ha az utolsó két hét miatt minden más értékét vesztette, hát legyen így. Talán tényleg jobb, ha így érzi, hogy (már) nem szeretem, akkor is, ha már a puszta feltevéstől a térdeimre borultam, az egész lényemet feladva előtte. Úgy meg főleg, ha tényleg (és tényleg) megteszem azt, amit ezzel kapcsoltban korábban már megfogadtam. Próbáltam teljesen figyelmen kívül hagyni az érzéseit, a reakcióit... nem ment. A már egyébként is  szívemben lévő kést tolta csak még mélyebbre. Aminek kurvára nem is kellett volna számítania, mert hát... Ha ennek most vége (és vége kellett volna legyen), akkor nekem is.
- Nem hívtam taxit. - motyogtam halkan, miközben a sofőr újabbat dudált, én pedig Dakota meztelen lábaihoz tipegtem közelebb a térdeimen - Nem karlak itt hagyni. Nem akarlak elhagyni. Nem akarom, hogy elhagyj.
Széttártam a kezeimet, elé érve átöleltem a térdeit, az arcomat a lábszárának nyomtam, és még mindig félelemmel átitatva öleltem, bújtam a virágos ruhához, az alatta meztelen, puha combjai bőréhez.
- De tönkre tenni sem akarlak. Szerinted nem látom, mit tettem veled? A büdös kurva életben nem akarom megint ezt. Azt mondtad, ez az egész életedre veled lesz. Megígértem, hogy nem leszek olyan... veled. És mégis az lettem. - felsóhajtottam, és az arcom helyett a homlokom préseltem a combjának - Mi lenne, ha engednéd jóvá tenni csak nekem, tudatban, én pedig cserébe a következőkor vállalom, hogy azonnal reagálok, ha beüt a szar?
Felemeltem a fejem, a ruhája széle beleakadt az orromba, de leráztam magamról. Aztán csak felnéztem rá. A nőstényemre, a mindemre, arra, akiért a kibaszott Holdat is megpróbáltam volna lehozni az égről.
- És ha ez oké, mehetünk a chillis babos akármidért is.
Ami azóta lehet, hogy már kihűlve várta, de kit érdekel, ha már eleve nagy pofám van, hát használjam hasznosra és küldessem vissza melegítésre, amíg én is kitalálom, hogy mit akarok. Bár most épp csak még mindig térdelve az Életem combjait öleltem magamhoz, és ez is több volt, mint elég az élettől.

Hogyan mondjam el neki, hogy egyetlen szóval rúgta be az egészet? Ha megteszem, utána talán mindig óvatoskodni fog, azon parázik, hogy mikor szól valami rosszat, vagy engem triggerelőt. De lehet túlságosan magamból indulok ki, nem tudom.
- Amikor a jóvátételt emlegetted, feljött minden, amit jóvá tennél - mondtam végül mégis, kicsit minden mindegy alapon, mert ennél sokkal rosszabb... lehetne, biztos lehet, de már nem volt erőm azon a forgatókönyvön is végig futni. - Ezek nekem nem benyomások, hanem konkrét dolgok. Nem kellett volna felhoznom. - Csak hajolni, amerre a szél fúj, hogy mindenki boldog lehessen. Vagy legalább el lehessen játszani.
Nem számít, hogy én sem akartam mindezzel együtt élni, mert együtt fogok. Ezt viszont megtartottam magamnak, különben utána még lehet azt is körül kellett volna írnom, hogy miért nem bírom elengedni, mintha szándékosan csinálnám. Nem volt se kedvem, se erőm azt magyarázni, hogy milyen vagyok ezen a téren. Ő túl tudott lépni a szarjain, nem vont le belőlük általános dolgokat akaratlanul sem, amik aztán vörös vonalként éktelenkedtek előtte - én igen. Hiába nem akartam. És az, hogy a június miatt most egy ilyen helyzetben találtuk magunkat, amiben ő jóvá akar tenni, én pedig leginkább felejteni, mintha semmi se lett volna, kurva nehéz volt.
Mert mindig elfutottam, soha semmi nem "kényszerített" arra, hogy a túl mélyen belém ívódott szarjaimmal szembe nézzek, vagy valahogy megtanuljak föléjük kerekedni. De most muszáj volt, mert nem akartam elfutni, mert Vele akartam maradni, viszont úgy hogyan tudnék, ha ilyen könnyen megcsúszok? Arra is emlékeztem, ahogy Teresa után mondhatni verbálisan nekem esett.
Hibásnak éreztem magam, hogy nem tudok úgy viselkedni, reagálni, ahogy kéne.
Nehezen préseltem ki magamból azt a pár szót. Értem. Tudom. Itt a taxid. Nem hívott taxit. Figyeltem, ahogy még mindig térdelve közelebb jött, hogy átkarolja a lábaimat, arcát hozzám érintette. Szúrt a borostája - amit sok más dolog mellett úgy szerettem.
Némán hallgattam, olykor nagyot nyelve, reflexből túrva a hajába, miközben arra próbáltam rájönni, hogy mégis mi az istent akartam, de olyan volt, mintha viszketeg fűrészporban turkáltam volna, és minden kicsúszott az ujjaim közül. A mit nem akartam egy kicsit egyszerűbb volt, ám a "beszélgetés" után már abban is meginogtam, mert hát... mi van, ha tényleg kurvára nem tudom felmérni a magánéletem? Ha tényleg egészségtelen minden ragaszkodásom és vak lettem mellette arra, amire rohadtul nem kéne? Tompán zsibbadva fájt a mellkasom.
- Oké. Megegyeztünk - mondtam a jóvátétel hagyására, meg az újabb ígéretre, ami aztán vagy így lesz, vagy nem.
A kezem a hajáról a halántékára majd az arcára került, ahogy felemelte a fejét, én pedig nem fordítottam el a pillantásom. Szerettem volna legalább egy halvány mosolyt összehozni a kajám felemlegetésére, de még nem ment, csak automatikusan bólintottam. Vezess, követlek, akkor jók leszünk, ugye? A Farkas szőre felborzolódott, mire árnyalatnyit megfeszültem. Jól van már, tudom, nem vagy szub, én se, de egy percnyi tetszhalott állapotot még csak kaphatok... Úgyse tudtam huzamosabb ideig ebbe beleragadni, mert sose engedhettem meg magamnak, szóval már csak a beidegződések se hagyták a hosszú dagonyázást. Mindennek van előnye.
Egy pillanatra bennem volt, hogy letérdelek hozzá, csakhogy a térdeim megrogyni se voltak hajlandók, így inkább megfogtam Henry egyik, lábamat ölelő kezét és húztam, hogy keljen fel. Más körülmények között szerettem, ha előttem térdelt, nem ilyenben. Jobban esett stabil állva látni és kissé felszegve az állam rá nézni közvetlen közelről. Egy-két másodpercig még a szemébe néztem, a tekintetét kutatva, aztán megfordultam és ha hagyta, visszahúztam magammal az étterembe. Kicsit még gépies voltam rozsdás-gépies, de ez nem állított meg abban, hogy visszaüljek az ott hagyott, telefonnal foglalt helyemre, ha Henry is jött. Alig tettem le a seggem, már nyúltam is a poharam után, hogy nagy lendülettel felhajtsam a tequilám.
Mélyet sóhajtottam, és szarva rá, hogy nem illik, a fejem fölé nyújtott, ujjaimnál összekulcsolt kezekkel nyújtóztam egyet. Aztán félretoltam magam elől a chilis babos akármit.
- Alibi volt. Optimista típus vagyok - magyaráztam némi vállrándítással és halvány mosolykezdeménnyel, majd egy intéssel visszakértem az étlapot, bár tök őszintén: kurvára nem volt étvágyam, a tequila viszont jól esett, így újra öntöttem magamnak, de nem ittam meg azonnal.

Akár csak simán meg is beszélhettük volna. Egyszer. Valamikor. Azt nem tudom így látatlanban mit reagáltam volna, ha mondjuk csak úgy, a loft nappalijában kezdi el mindezt kiadni magából. De így, hogy egyetlen, jó szándékkal kimondott szavam miatt baszódott el az egész este, nevetségesnek és szánalmasnak tűnt. Sőt, lassan már az volt az érzésem, hogy a ma esténél vagy a "nászútnál" sokkal több minden is elbaszódott. És ez kurvára megijesztett.
- Én csak jót akartam...
Hiába tűnt úgy, hogy nem. Az egész olyan volt, mintha ehelyett minimum felgyújtottam volna egy árvaházat. És minden eddig "álca" lehullott, kiderült, hogy legbelül egy kibaszott színház az egész. Ő csak a vak szerelem nevében átnézne mindenen, miközben mindketten tovább játsszunk és mindez meg sem történt volna. Vele ellentétben én tenni akartam azért, hogy minden kibaszott sebét begyógyítsam, és után elengedni a dolgokat.
Felé kúsztam, hogy átölelhessem a lábait. Nagyon közel éreztem magunkat ahhoz, hogy véget vessünk mindennek, ami köztünk volt, és hiába túrta a hajamat, miközben beszéltem, miközben valamit veszettül próbáltam kitalálni arra, hogy miként kapaszkodjak valami utolsó, talán már nem is létező reménysugárba.
Hiába egyezett bele az ajánlatomba, hiába volt a keze az arcomon, mégsem volt semmi sem rendben. Olyan volt, mintha... mintha kiürült volna. Ahogy talpra állított és egy kurva szó nélkül meredt rám, őszintén aggódni kezdtem. Annyira, hogy bármiféle kérdés vagy szó a torkomra fagyott. Hová tűntél, mi amor? Mit tettem veled?
Tovább hallgatva mentem utána, vissza az étterembe. Nyoma sem volt annak a peckes vonulásnak, amivel percekkel ezelőtt bekísértem az oldalamon, amivel ajtót nyitottam neki. Most nagyon úgy tűnt, hogy annak az életnek egy huszárvágással sikerült véget vetnem. Vagy vetnünk. Még ebben sem voltam biztos. Ahogy már igazából abban sem, hogy mennyire okos dolog végig menni ezen az estén, a vacsorán... Senki sem tart pisztolyt a fejünkhöz, közben viszont tudtam, hogyha most kihátrálok, akkor jó eséllyel meglesz majd az a bizonyos pisztoly is. Az asztalhoz érve lehajoltam és felvettem a földről a nyakkendőt, aztán lassan nekiálltam újra felvenni, de jobbára csak azért, hogy úgy tűnjön, mintha csinálnék valamit. Hogy lefoglaljam a kezeimet. Dakota pedig látszólag minden gond nélkül magába döntötte az első tequilát. Bennem volt a kísértés, hogy az üvegért nyúljak, és miután ő utántöltött magának, én is megigyam a harmadik pohárral. Aztán a negyedikkel, az ötödikkel... Mégis mozdulatlan maradtam. Csak összevont szemöldökkel néztem, ahogy Dakota félretolja a chillis babos akármit. A szavaira megköszörültem a torkom, aztán egy villát fogva átnyúltam a tányérhoz, és egy kis falat kóstolót loptam Dakota alibijéből.
- Pedig jó...
De még milyen jó volt! Kibaszottul isteni volt... És annyira szerettem volna ezt inkább úgy csinálni, hogy nagy hangon nyögdösve közlöm Dakotával, hogy ettől most kicsit felállt, ő nevetne rajta, aztán addig húznám az agyát, amíg végül a Valentinnal ellentétben tényleg együtt megyünk ki a mosdóba. De ehelyett csak lustán túlrágtam a falatot mielőtt lenyeltem, és fogalmam sem volt, mit mondjak vagy csináljak. Azon kívül, hogy szerencsétlenkedtem.
- Ha... ha valamit nem ismersz, szívesen elmondom, mi az...
Ha már egyszer olyan helyre hoztam, ami bőven túlmutatott a szokásos taco-burrito-nachos szentháromságon, és akadt néhány igazi házi koszt is a felhozatalban. Az eredeti terveim alapján még a netről kinézve én a bárány barbacoa ötletével kacérkodtam, szóval szerintem maradok is annál. Nem érzem magam túl kreatívnak, hogy most máson kezdjek agyalni.
Szívesen meséltem volna neki arról, hogy amikor kicsi voltam, anyám mennyiszer hagyott rá a Silver Cityben élő mexikói asszonyokra, amíg ő dolgozott, akik szinte a sajátjukként neveltek, mert hát, a délies tyúkanyóskodás mg minden. Hogy miattuk tanultam meg spanyolul, hogy az ő gyerekeikkel nőttem fel, ettem a főztjüket, de most valahogy ez sem tűnt helyénvalónak. Inkább csak szótlanul merengtem Dakotán, vészesen keresve a vonásai közt, az energiáiban a feleségemet. Aztán megint átnyúltam az asztalon a félretolt tányérhoz, a villára pakoltam egy kis adag katonát, lassan Dakota arca felé emeltem.
- Azt mondtad, optimista vagy. Ez a chilis bab pedig tényleg kurva jó. Nem kóstolod meg?
Most rajtam volt a sor, hogy egy apró mosolykezdeménnyel a szám sarkában pillantsak rá, de ha végül nem kért belőle, hát... Azért mégse hagytam kárba veszni, megettem én. Úgyis idő még, mire a nekem szánt vacsorát kihozzák.

Megremegő szájjal bólogattam arra, hogy csak jót akartam. Tudom. Tényleg. De azt hiszem, hogy még túl friss volt a függősége, a pia okozta viselkedésváltozása és a gyengesége fölötti szemtanúságom ahhoz, hogy ne bukjak orra váratlan szavakban, hogy ne kapjon veszett módon az agyam olyan gondolatok után, amik visszavisznek a pár hete megszokott állapotba. Nem akartam, nem voltam tőle boldog és ez Henryn semmit sem segített, de nekem őszintén jó jel volt, örültem, hogy összességében nem olyan sűrűn rakott az az aknamező. Csak amikor mégis sikerül rátaposni egyre, az... az fos.
És ez olyasmi volt, amivel igazán rajtam kívül senki se tudott mit kezdeni, senki se kerekedhetett fölé, vagy oldhatta meg helyettem. Legfeljebb nem rontott rajta. Már ez nagy segítség volt, ahogy a mai nap is, addig a botlásig, amire egyikünk sem számított, egyikünk sem akarta. Ő véletlen aknát talált, ami átszakított bennem egy gátat - és bár ennyire egyszerűen és könnyen túl lehetne rajta jutni, mint ahogy ezt végig gondoltam.
De a felszínre bukó üresség, ami bennem tanyázott, és ami talán neki is túl valóságos lett mostanra, nem engedte. Kisöpörtem a tartalékaimat, miközben végig csináltam vele a júniust. És igen, otthagyhattam volna, de ha csak felsejlett benne, hogy akkor esetleg még mindig ugyanott tartana, vagy még rosszabb lenne... Nem. Ahogy a pisztolyt nem lettem volna képes más kezébe adni, úgy ez se ment. Az én döntésem volt, és ha haragszom is rá, amiért képes volt ennyire elhagyni magát, odáig süllyedni, hogy úgy viselkedett velem, ahogy normális körülmények között sose tette volna, nem minden az övé. Vállaltam, hogy beleállok: miattunk. És ha nehéz is volt, meg most sem könnyű az utómunkával, akkor se csinálnám másképp.
Amennyire tőlem telt, megtartottam, aztán visszarángattam, amikor elsüllyedt. Most nekem kellett némi segítség. Aztán rendben leszünk - ugye?
Emiatt húztam vissza az étterembe: nem akartam, hogy így érjen véget az este, bár lehet, okosabb lett volna. De ha most visszamegyünk a hotelbe, vagy Ő arra, én erre, akkor menthetetlenül hosszabb időre rekedünk meg ebben, és nekem ez már nem ment.
Némi lazítónak döntöttem magamba a tequilát, miközben Henry a levetett nyakkendőjét kötötte újra. Kicsit elmerengve bámultam a mozdulatait, majd félre toltam az asztalmegtartásnak szánt rendelésemet. Henry kaját méltató szavaira a pillantásomat feljebb kaptam a szemére, majd a fejemet ingatva bizonytalanodtam el a döntésemben. Néztem, ahogy a villájával vett belőle, aztán kényelmesen megrágta és lenyelte a falatot.
Talán nevetséges, de Henry figyelésével kezeltem a korábbi zaklatottságom. Hagytam magamnak, hogy újra lenyugodjak a társaságában, hogy energiáimmal úgy kapaszkodjak kicsit az övéibe, mintha a kisujját szorongatnám, mint egy gyerek, aki felnőttnek akar tűnni, de azért még bukdácsol. Az étlapot tanácstalan céltalansággal lapozgattam, miután Henry végzett a nyakkendő kötéssel.
- Ó, gyűjtöm őket - biztosítottam, amikor felajánlotta, hogy segít kiigazodni. - Annyit értek eddig, hogy bárány, marha, csirke, pulyka, tortilla, salsa meg taco - tettem hozzá még a mexikói konyhaismeretemet, és a végén még kis mosoly is kiszaladt.
Sose éreztem rosszul magam amiatt, ha valamiben tájékozatlan voltam, sőt! Sokszor szórakoztatott, mert élveztem az újdonságokat. Most pedig mindez segített elkormányozni a figyelmem. Nem volt tudatos, vagy szándékos, de ahogy mentem végig az étlapon és minden második vagy inkább harmadik szót értettem csak, az röhejes volt.
Abbahagytam a böngészést, amikor Henry egy villájára tűzött falattal "fenyegetett". Meglepetten pislogtam egyet. Rendesen közöltem volna, hogy persze, aztán majd fing is csípni fog, vagy valami hasonló faszságot. Most egy hosszú másodpercig elidőztem a vonásain, aztán némán bekaptam a faltot és lehúztam a villáról a fogaimmal. Csípett, de pont annyira, amennyire kellett, és a többi íz is érvényesült mellette, de mégse ütöttek el egymástól olyan erősen, és ahogy lassan a számban forgatva ízlelgettem a kaját, a tekintetem egyre elevenebb lett.
- Tudtam én, hogy jót választok! - mondtam még a falat végével a számban, aztán úgy tértem vissza az étlaphoz, hogy a villámat felvettem, és keresgélés közben csipegettem a tálból. Lófaszt tudtam amúgy, nyilván nem tudtam! Ráböktem valamire vaktában, aztán mehetett a pincér isten hírével akkor épp. - Vegyél te is! - toltam kicsit közelebb Henryhez az előétellé nyilvánított nem-előételt, két ráérősen elnyammogott kis falat között pedig megittam a második tequilámat.
Nem kapott el az éhség, a gyomorkorgásom még mindig bántóan hiányzott, és a falatok is jóval kisebbek voltak a megszokottnál. De ízlett az étel, jól esett szedni belőle, ismerkedni vele, és már nem csak a tudatlanságom vezetett abban, hogy valami újat kipróbáljak, hanem a megszokottól eltérő ízek felfedezése is.
- Mi az a... Portobello Ropa Vieja? - Esélyesen lemészároltam a spanyol nyelvet, mert azért kiejtésben akadtak különbségek a portugállal, akkor is, ha leírva esetleg hasonlítottak a szavak. - Meg a pulykás Posole? Mmmmmeg a Carne Guisada? Te mit fogsz enni?
Pocsék vagyok small talkban, nem is akartam jó lenni benne, és a korábbiak se tűntek el nyomtalanul. De tényleg nem akartam ott toporogni, és hülye lettem volna nem megragadni a lehetőséget, ha már olyan könnyen jött, erőltetni se kellett, kifejezett szándék se kellett.