Egy egyszerű kis bódé, melynek két kiadó ablaka van. Az egyik oldalt "fogd és vidd" autósbüfé, a másik oldalán néhány kallódó székkel és asztallal a gyalogos vendégeket szolgálják ki.
Hajam leég... Szem forgatva követtem végig a mozdulatát, ahogy a rothadó almáért nyúlt, majd egyszerűen csak beleharapott, és még jóízűen is majszolta. Ha a régi énje mindezt látná, biztos vagyok benne, hogy szarrá verné önmagát. Igen, egy jelentéktelen alma miatt is. Valójában teljes mértékben meg tudtam őt érteni. Nyilván furcsa érzés, és az igazat megvallva, biztos vagyok benne, hogy a lehető legrosszabb dolog, ami az emberrel történhet. Persze, akadnak más olyan behatások is, amik elkeserítőek lehetnek, de az, hogy a saját emlékeidnek ne legyél a birtokában... Számomra egyenlő lenne a halállal. Fojtott pillantásokkal figyeltem arcát, ahogy hezitálni látszott, majd végül közelebb lépett, engedve a kérésemnek. Felnevetnék ezen is, mint oly' sok mindenen, amit eddig művelt, ezalatt a pár perc alatt. Mégsem tettem, nekem is be kellett látnom, hogy ami vele történt abszolút nem röhejes, sőt... Ezért is döntöttem úgy, hogyha csak némi, alig megkaparható emléket is juttatok felé, de legyen mibe kapaszkodnia. Magam sem értem, miért tettem mind ezt, hiszen tényleg nem vagyunk barátok. Ellenben, mégis csak ismerem, és ami talán ennél is fontosabb: bírtam azt, aki volt valaha. Főleg a vele járó információkat. Kellemesen elmosolyodtam, ahogy ízlelgette saját nevét, majd végül az enyémet. Eldöntött arccal fürkésztem őt, néhány pillanatig úgy, mintha csak egy kisgyereket bámulnék. Persze, amint rájöttem azonmód megráztam a fejem, és visszarendeztem vonásaimat. Éreztem, ahogy nyugodtabbá vált, ez által pedig én is oldottabbá váltam, noha cseppet sem voltam feszült. Inkább csak értetlen, és ebből kifolyólag távolságtartóbb. Ám a kérdésére szemhéjaim összeszűkültek tartásom pedig kijjebb egyenesedett. - Látom, azért olykor visszatalálsz önmagadra. - engedtem fel egy félmosolyt szám szegletére. - Az ára. Nos... Egyenlőre nem szeretnék mást, mint hogy visszanyerd az emlékeidet, és a valós énedet. Utána pedig, folytathatnánk az eddigi "munkánkat". Jó informátor voltál, erre pedig nekem nagy szükségem van. Több szem többet lát... - nyeltem egyet, finoman halászva ki arcomból az oda hulló tincseket. Fene beléjük! - ...Keresek valakit. Ez az első, ami érdekel jelenleg. A többit pedig... idővel adagolom tovább. - gondoltam itt a falkákra, és az információkra, amit az őslakosoktól lehet nyerni. De jelenleg jobban érdekelt Byron, és tudtam, hogyha Daryl tisztában lesz önmagával, nagy segítségemre lehet. - Hogy őszinte legyek, nem. Nem ismerem a saját kis sleppedet. Sajnálom. Viszont segíthetek előkeríteni a mentorodat, ha valóban itt él. Már, ha tudod a nevét, vagy valami kiinduló pontot. - sosem volt ellenemre az ilyenfajta meló. Sőt, valójában igen gyorsan és hatékonyan kerítettem elő bárkit, akiről valami, apró, csekély kis információm volt. - Maradjunk annyiban, hogy most én szedlek össze téged, és amint derengeni kezd a múltad, és az, hogy ki az a Daryl Cromwell, te kérdezés nélkül bejátszol nekem. Azt hiszem, ez az ellenérték tökéletesen fedi azt, amit én teszek meg érted. És ne haragudj, hogy nem a lerágott almacsutkát kértem cserébe... - sunyi mosoly játszott arcomon, noha nem voltak hátsó szándékaim. Vagy hisz nekem, vagy nem. Ez már az ő döntése. Ezt követően pedig még valami beugrott, és néhány röpke másodpercet a hátunk mögött hagyva közelebb léptem hozzá. Tekintetem szúrósan, feltérképezőn rohant át a másikon. Ajkam megremegett, majd végül szóra nyílt. - Ha gondolod, nálam eltanyázhatsz. Van kajám, és fürdőszobám. - nevettem fel halkan. - Úgy könnyebben találsz munkát, már ha akarsz, és talán hamarabb visszatalálsz az emlékeidhez. - ahh, túl jó fej vagyok... Ámbár, részemről nem nagy érvágás, ha belakja a bérlakást. Nem rossz kölyök, csak ravasz, bár irányomba ilyennel nem volt sosem gond. És nem mellesleg, most, hogy Dana a hotelben lakik, több hely is van. A döntés pedig, megint csak az övé...
Ha ő mondtam, én elhittem, hogy hajdan ilyen voltam, mert jelenleg mástól nem informálódhattam. Kissé összehúztam a szemem, miközben az ellenszolgáltatást vázolta fel, ami alapján egyeztek az érdekeink. Legalábbis most mindenképp egy csónakban és egy irányba eveztünk, ami nekem tökéletesen megfelelt. - Ez jól hangzik - bólintottam, és a szám sarka megrándult, ahogy féloldalas mosolyhoz készült, de csak szándék maradt. Furcsa volt, hogy a testem és a zsigereim reagáltak volna, nekem viszont némely reakció most idegenül hatott. Azt a mondatot pedig, hogy "Jó informátor voltál, erre pedig nekem nagy szükségem van." szépen elraktároztam, csak még azt nem tudtam, minek. Szóval nem tud a mentoromról. Kár, de ha tényleg olyan ügyes, mint mondja, akkor nincs veszve minden, vagy mégis? - Azon kívül, hogy itt lehet és nőstény, semmit sem tudok róla - vallottam be lemondóan. - Egyszer sem jutottam Rémi emlékeihez, pedig gondolom, ő többet is tud. - Kelletlenül nevettem. - Szerintem ha belerohannék se ismerném fel. Mindegy. Valahogy csak rátalálok. Újabb dolog ütött szöget a fejemben. Kérdezés nélkül? Sok választásom nem volt, úgyhogy bele kellett mennem ebbe az alkuba, emellett Jez is ínyemre volt eddig, a farkasomnak se akadt ellen kifogása, hogy később mi lesz, az pedig még odébb van. Akadt olyan, ami nem feltétlen tartozott a gond-nélkül-lenyelem kategóriába, de ezt nem mutattam ki. Momentán úgyis baromi hálás voltam. - Fair ajánlat és köszönöm, hogy segítesz - hajtottam enyhén fejet, majd egyből rá kaptam a pillantásom és nagyokat pislogtam a lakás lehetőségén. - Nem tudom eldönteni, hogy ilyen jószívű vagy, vagy ennyire az adósoddá akarsz tenni. Túl szép volt ez, amitől megint egy kicsit gyanakvóvá váltam. Le akart kötelezni? Nem nehéz elképzelni, és jelen helyzetemben ha valamit el akartam érni, akkor nagyon úgy tűnt, hogy engednem kellett, még ha később esetleg meg is iszom a levét. Az arcát kutattam, de semmi különöset nem tudtam róla leolvasni. Ki voltam szolgáltatva, valójában ez volt a legnagyobb hátulütője a helyzetemnek, minden más mellékes kellemetlenség. Ezt a kiszolgáltatottságot pedig nem nehéz kihasználni, ha hagyom, már pedig hagynom kell, mert ez így nem állapot. Sajnos. Fene se tudja, mennyire keveredek Jezebell hálójába, csak abban reménykedhettem, hogy ha visszakapom önmagam, ki tudok vergődni belőle. Esetleg gond nélkül lerovom az adósságom. Nagy levegőt vettem, amit lassan kifújtam. A szemét bűze fojtogató lett, hirtelen ráeszméltem saját lelakottságomra, ez pedig a szökésem óta először taszított, töltött el viszolygással. - A kaja és a fürdőszoba mindig jól jön - mondtam lassan a szakállamat simogatva. - A munka meg majd elválik. Szóval... ha tényleg nem gond, akkor köszönettel befoglalok egy ágyat, vagy kanapét, de a föld is megteszi. Fedél a fej fölé, kaja és tisztálkodás. Maga a megvalósult álom lenne!
Továbbra sem sikerült még kocsit bérelnem, egyelőre marhára nem jutottam el odáig, de legalább már sikerült lebeszélni Ráhellel, hogy találkozzunk. Mondjuk ez is érdekes volt... megkérdi hol vagyok, megmondom, erre közli, hogy maradjak ott. Persze mire megkérdeztem volna, hogy inkább mondja meg hol lakik, addigra letette. Hogy én mennyire tudom gyűlölni a telefonokat, csak a baj van velük. Bezzeg, amikor az embere még leveleztek... annyit kellett végigolvasni, amennyit írt az ember, anélkül, hogy közbe lehetett volna vágni. Mindegy, nem akarok én is olyan siránkozós vénember lenni, aki visszasírja a régit. Szóval némi fejvakarászás és nézelődés után, sikeresen megállapodok a büfénél, más hely amúgy sincs, ahol szívesen ácsorognék, meg ha le is ülök, akkor is eléggé szem előtt leszek. A reggeli is kimaradt, tehát még kapóra is jön, rendelek hát egy hotdogot és - mivel sör nincs, öreghiba -, ezért ráfanyalodok a kávéra, de azért csak kialkudom, hogy nagyobb pohárba kapjam sok tejjel, még rá is fizetek ha kell. Egyszerűen nem szeretem az ízét, máshogy egyszerűen ihatatlan... mosogatólé. Szóval végül felszerelkezve letelepszek az egyik asztalhoz. Mondjuk hamar rájövök, hogy Alaszkában miért is nem buli a kültéren ücsörögni... tulajdonképpen kibaszott hideg van, lefagy a kezem, én magam is szét fagyok a két pulóver és a bőrdzseki ellenére és még ez a műanyag szék is hideg. Nem is értem, hogy lehet ebben a városban egyáltalán meglenni, vagy egyáltalán hogy él meg ez a büfé az itt kajálókból... gondolom sehogy. Rajtam kívül nincs még egy olyan szerencsétlen elvetemült, aki helyben fogyasztana, bezzeg a kocsik jönnek-mennek. Bosszantó. Tehát a várakozással töltött időt fázással, dohogással és evéssel töltöm, néha felváltva, időnként egyszerre. Már az is megfordul a fejemben, hogy Ráhel direkt akart kicseszni velem... mert nem lett volna ám jobb nála...
Egy kicsit hirtelen kaptam fel a telefont, olyannyira, hogy majdnem ki is siklott a kezemből rögtön. Mert rá sem kellett pillantanom a kijelzőre a hercegösztön bizony beindult, a drága fivéremmel kagylózni mindig csoda. Ritkábban van esélyem ilyesmit elcsípni, mint a kétsoros képeslapokat... Szóval viselheti a következményeket. Szerencsétlen ugyanis alig tudta elmondani pontosan mi a tényálladék, máris már a szavaimmal lecövekeltem arra a helyre, ahol ép fogja a készüléket. Meg ne mozduljon, el ne szökjön. Már én is illanok, bontva a vonalat. Ezt persze pár növény, meg a farkaslakban közlekedők bánhatják, ugyanis a kilométer hosszú sálamat tekerem a nyakamba több körben, és így ostorként csapdosok vele útközben. Azért már szó sem éri a ház elejét, hogy több cipőnek el kell másznia az előszobából, hogy megtaláljam a saját csizmám... aztán meg sietős körbekérdezgetés, helyben szaladgálással összekötve, hogy ki látta a slusszkulcsomat... persze az ominózus kocsikulccsal kalimpálva nyomatékosítom a dolgot... á, szóval itt van, hogy elbújt. Szerencsére járókelő nincs sok, míg aláereszkedem a városba, mert lenne pár halálközeli élményük a vezetési stílusomtól. Ráadásul vagyok olyan gonosz aljadék, hogy egy fehér, az említett vezetési formám miatt felszíni karcos kétszemélyes terepjárót vezetek. Persze a kosz miatt nem tökéletes a kamuflázs, de nem baj. A városban már csak pár járdai puhatestűt fog beteríteni a hókása, míg meg nem lelem a kis bódét, és nagy sunggal be nem parkolok. Az az igazság, hogy már aközben Wlodot keresem a tekintetemmel, meg az érzékemmel, ezért padkázok egy kicsit műanyagos reccsenéssel. Lehuppanok, ajtó becsap, visz a lendület a mogorván ülő gombóc felé, akit igen, felismertem. Arcomon széles vigyor, elmehetne fogpasztareklámnak az összkép az egyszerűen sugárzóan boldog pofázmányommal. És, ha csak nem neszel meg valamit a hapsi, akkor ő úgy ülve, én meg így állva... széttárom a karom, és így támadom be egy kis ropogtatásra, egészen a nyakához bújós öleléssel. Egyrészt jó sál vagyok, másrészt nekem is tökéletes az élmény: nem csak vizuálisan, illatra is ő-ő. Aztán pergősen erős lengyelséggel árasztom el: - Nagyon hiányoztál te hülye, jól vagy? Miért nem szóltál előre, nyúzzalak meg. Mutasd magad! Jól nézel ki. - persze közben lesz egy kis testhelyzetváltás, mert elengedem, hogy megszemlélhessem, Kesztyűben nem tudok vezetni, szóval élvezheti, hogy még otthonmeleg a tenyerem ahogy kicsit rátapasztom az arcára oldalról. Nincs megalázási szándékom, kellően jó helyen és jó időzítéssel abszolválom a dolgot. És konkrétan ezek után a kezére fogok, és állammal a hegyjáró felé bökök. - Kocsi. Fűtés.
Ha vak, süket és retardált lennék, szerintem még akkor is észrevenném a padkázó kocsit. Én is valahogy pont így szoktam megállni, szóval a vezetési stílus már-már gyanúsan ismerős. Aztán amikor Ráhel kiszáll, szinte azonnal kiszagolom, de őt szerintem még a város túlfeléről is megérezném, tekintve, hogy azért mégis csak testvérek lennék szegről-végről. Szóval sietve bekapom még az utolsó falatot, hogy szinte rágatlanul nyeljem le, de látom mire készül, szóval inkább ez, mint az egyéb fulladásos halálok. Megpróbálnék én felállni, el is emelkedek a széktől, de amilyen sebesen közeledik, majdnem le is sodor a lábamról a mozdulat kellős közepén. A műanyag szék karfáin kell megtámaszkodnom és csak úgy tudom álló helyzetbe lökni magam. Csak eztán sikerül valami suta ölelést produkálnom, ami először még amolyan hátba veregetésnek indul, de sikerül magamra erőszakolnom egy olyan igazi ölelést. Nem mintha nem hiányzott volna, vagy bármi ilyesmi, egyszerűen csak nem szeretem, ha fojtogatnak az emberek a túláradó szeretetükkel, tekintve, hogy az ilyesmihez hozzá sem fagyok szokva és... na jó igen, kicsit kényelmetlen. De hősiesen tűrök, hiszen Ráhelről van szó. - Te egy kicsit öregebb vagy. Amúgy ja, jól vagyok. Hideg van. - Ennél többet nem tud kipréselni az arcomból, hiába fogja közre, ez elől viszont már kicsit húzódozok is, mint valami rossz gyerek. Nem érzem sértve magam, vagy ilyesmi, hiszen Ráhel, számíthattam az ilyen fajta üdvözlésre, csak na. Mindenesetre Fairbanks-hideg kezeimmel ráfogok az arcomat körülölelő mancsokra és ha csak nem fagyott a képemre, akkor leemelem, de nem engedem. Fogom a kezét, ez az én túláradóan lelkes üdvözlésem. Na, meg valami suta mosolyszerűség, hogy ne vegye komolyan, amit arról mondtam, hogy öregebbnek néz ki. Eltekintek a kocsi felé, amikor szóba kerül, némileg össze is szaladnak a szemöldökeim, ahogy meglátom, de végül produkálok egy amolyan "hát legyen" jellegű bólintást. - Tied? Csak mert ha igen, akkor elég hülye ötlet volt a fehér szín, tiszta dzsuva, folyton vakarhatod. - Mutatok el a kocsi felé, mintha nem lenne elég egyértelmű, milyen kosszal is jár a hegyi autókázás. Egyébként különösen nagy szakértelmet mutatok a téma iránt, még ha a kocsit csak bütykölni tudom, vezetni igazán nem. Mármint biztonságosan nem.
A szabadulási kísérletre, meg főleg erre a csúnya verbális megnyilvánulásra azért kap tőlem egy félrehajtott állas, lesújtó pillantást. Csak azért nem legyintek felé kicsit a tenyeremmel, mert annál jobban szeretem most, és örül a kicsi szívem hogy végre láthatom a hülye fejét. - Hát így kell udvarolni? - ejnyebejnye. Ennyi azért jár. Egyénként miután kedvemre jól megtapicskoltam az arcát is, meg megnéztem, hogy még mindig olyan busa-e a szemöldöke meg állatkás a mimikája, elengedem. Nem tehetek róla, számomra ugyanolyan fontos, ha már élőlénnyel beszélek, hogy másképp is kapcsolatba kerüljek vele, nem csak a levegőt rezegtető hangokon keresztül. Amikor pedig a mancsa a kezemet birtokolja, hát mintha hanuka lenne; egy sugárzó mosolyt is kap. Mintha nem most nyanyázott volna le burkoltan. Ha pedig már így csapdába ejtette magát, akkor a kezénél fogva, kicsit vonva magam után indítom meg a lépteket az autó felé. Recseg a jeges hólé, de nem gátol meg a cél felé haladásban. ide is ellavíroztam valahogy. Egy pillanatra azért koncentráltan billentem el a fejem, hogy az ő szemével is megnézzem a járgányt. - Ne szólj be, érzelmi döntés volt. Képzeld el, ha mindenki így gondolkodna, mint te. Szegény kocsinak ki lenne akkor a gazdája? Épp, hogy nem... najó, kamu, igenis megsimítom szeretetteljesen a járgány motorháztetőjét. Aztán meg persze kotrok valahonnan a környékről egy adag havat, amivel megtisztogatom a tenyerem. Miért is van az, hogy mindenhol hó van, és mégis koszos lesz az autó. Hülye városi latyak. Egyébként, ha nem nyavalyog többet Wlod, akkor ki is nyitom a központi zárat, mert az még tökéletesen működik, és be lehet csüccsenni. Nem mondanám, hogy koszos és rendetlen vagyok, de valahogy minden élhető körülöttem. Egészen egészségesen belakott látvány az üveg vaníliás kóla az anyósülésen, meg a szélvédő alsó szegletére tapasztott Garfield, rögtön az autósklub matricája mellett. Enyém a kocsi, ha akarom még szivárványokat is festhetnék az oldalára, csend.
A kérdés hallatán kicsit összevonom szemöldökeimet és szemeimet is kissé összehúzom, ahogy ránézek. Mondjuk nem olyan nehéz kikövetkeztetni a helyes választ, tekintve, hogy nem vagyok teljesen tökkel ütött és már ismerem is egy jóideje. Szóval ezen értelmes ábrázattal forgatom a fejemben a lehetséges válaszokat. - Nem...? Persze hogy nem. Egy percet sem öregedtél. Egy pillanatra azt hittem, hogy a saját húgod vagy... vagy a lányod. Az unokád már erős lenne? - Puhatolózok, majd végül telibe találok és túl is lövöm, de tudnia kell, hogy csak húzom. Persze, hogy nem öregedett egy percet sem, hiszen farkasok vagyunk. Az lenne a fura, ha egyszer csak idősebbnek tűnnénk, annak ellenére, hogy azért apránként, de valóban öregszünk. Mindenesetre valahol meg vagyok elégedve magammal, erre a kérdésem után az arcomon megjelenő kis mosoly is enged következtetni. Meg persze arra is, hogy nem vagyok komoly. Hagyom magam egyébként húzni, bár őszintén szólva erre nincs nagy szükség, hiszen megyek magamtól is. Most hogy ezt kézen fogva tesszük... ez még nem zavar, egyelőre az iránta érzett hiányérzetem és az öröm, hogy egyben és épen van, sokkal nagyobb. Viszont a kocsiról alkotott véleményemhez még így is ragaszkodok, félredöntött fej ide, vagy oda. - Ez nem egy kisállat, bár tényleg nem rossz járgány. Simán át lehetne amúgy festetni, most már egész jó áron megcsinálják a fényezést is. - Csak tanács, mert ez így tényleg elég macerás lehet. Bár, ahogy látom, azért nem áldoz rá olyan rengeteg időt, hogy tisztán tartsa. Ez abból is egyből látszik, hogy miután végighúzza rajta a kezét, megy is megmosni azt a hóban, én már úgy kapok ezen, mintha valami perdöntő bizonyíték lenne. Még rá is mutatok. - Látod? Mondtam, tiszta dzsuva. - Állapítom meg jelentőségteljes bólogatás keretében. Nem akarom én előírni, hogy mit tegyen, de neki is be kell látnia, hogy nekem van igazam a kocsi színét illetően. Amúgy a beszállásnál nyilván okozhat némi problémát, hogy én is a vezetőülés felőli oldalon állok meg közvetlenül Ráhel előtt és felvont szemöldökeim alatt, határozott kutyatekintettel nézek rá. - Nem ülök be, ha te ülsz a volánnál. - Pont, ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Ahhoz drága az életem, hogy kockára tegyem, mert meg vagyok róla győződve, hogy nála még én is jobb sofőr vagyok. Az pedig csak részletkérdés, hogy amíg ő elsőre megszerezte a jogsit, nekem csak vállalhatatlanul sokadjára sikerült.
- Hát én mindjárt tarkón váglak nagy szeretetemben... egyébként pedig azért sikerült ilyen rosszul parkolnom, mert siettem. Már vagy ötven éve van jogsim, és egyszer sem okoztam komoly bajt... ellentétben veled. Tudom jól, hogy ez is valami furi "családi" dolog, hogy van némi kivetnivaló a vezetési stílusunkban. De ettől még nem fogom hagyni itt a pimaszkodását. - Egyébként is, miért van az, hogy alig öt perce vagy itt, és egy jó szavad nincs hozzám, amikor látod, hogy majd' megveszek érted. Ez rosszul esik... Ülj be. - a következetes nevelés azért is furcsán folyik, mert a végén kis ciccentéssel karöltve dobom át neki a slusszkulcsot. Persze előtte elengedtem a mancsát, aztán meg átverekedem magam egy hóbuckán a kocsi orra előtt és akkor az anyósülést foglalom be, romantikus öleléssel fogva közre a kólámat. Egyébként rendben, hogy ami a szívemen az a számon, de egy kis komolytalanság természetesen belefér a dologba, ami tökéletesen érezhető a széles, ezervattos mosolyomon, és a csillogó szemeimen is. Mintha nem bírnék megmaradni a bőrömben se vagy sugar-rushom volna, nem tudok egy helynem csücsülni az ölőgumóimon se, ide-oda helyezgetem magam, míg a másiknak végre sikerül megtalálnia a volánt és a vezetőülést. Csak utána folytatom az okfejtést. - Nem lenne dzsuvás, ha nem kellett volna bejönnöm a városba, szóval szállj le a színéről, te rasszista ősember. - mindezt kedveskedve, természetesen. Kifejezetten értek hozzá, hogy legyek ilyen, évekig tudtam gyakorolni... - Egyébként hová is akarsz vezetni, édesem? Ez valahogy lemaradt a kritizálás mellett.
Amikor elkezd kioktatni a vezetéssel, meg úgy a faragatlanságommal kapcsolatban csak elmosolyodok és már emelem is szabad kezem, hogy azzal kacsacsőrt mintázva mutassam be, hogy úgy nagyjából mit is hallok ebből a litániából. Semmit, észlelem, hogy jár a szája. De még mielőtt tényleg beválthatná azt a beígért tarkón vágást, mindenféle előjel nélkül odarántom magamhoz, és ha akarja, ha nem, kap egy medvepuszit a képére. Csak a miheztartás nélkül... még mindig folyton borostás vagyok, szóval tényleg meglepő a hasonlóságot mutatok holmi medvével. - Te vagy a kedvenc húgom. - Tudom, hogy erre... vagy valami ilyesmire várt és bevallom... hiányzott nekem marhára. Most már hajlandó vagyok teljesíteni az utasítást, miszerint üljek be. A kulcsot persze elkapom és vagyok annyira lovag, hogy amikor már bent ülök, akkor kilököm neki az anyósülés felőli oldalon az ajtót. Ha látszik is, hogy élnek ebben az autóban, nem zavar különösebben. Ha valami útban van, tökéletes hétköznapisággal rúgom, vagy dobom félre. Igazán nem esik nehezemre, hogy otthonossá varázsoljam a közeget. Még az ülést is hátrébb állítom, mert én azért egy kicsivel nagyobb vagyok Ráhelnél. Majd visszaállítja, nagy kaland. Mióta itt vagyok nem ültem kocsiban, nem kéne elvenni az örömömet ugyebár. - Ez nem rasszizmus, a fehéreket senki nem diszkriminálja, de úgy semmi értelme a kocsinak, ha bizonyos helyekre nem mehetsz be vele, mert dzsuvás lesz és takarítani kell. - Tekintek oldalra felvont szemöldökökkel. Kettőnk közül mindig én voltam a gyakorlatiasabb, attól tartok ez kicsit sem változott. És már fel is búg a motor. - Hát... vagy mondod merre laksz, vagy kocsikázunk. - Vonok vállat és ezzel a lendülettel meg is indulunk. De még milyennel. Ha Ráhel még nem dőlt neki az ülésnek, akkor a lendület tuti nekilöki én pedig őstulok módjára zökkenek végig az út szélén lévő padkán, szegény műanyag sárhányó megint csak belenyekken. Na, én tényleg életveszélyesen vezetek.
Az odahúzás ellen nem tudok mit tenni, meg az az igazság, nem is nagyon akarok, amint az első értetlenül nagyra nyitott szemes meglepettségen túl vagyok. Utána már szélesen vigyorogva gyűröm a szarkalábakat is a szemem sarkában, hogy aztán ellentmondva az arckifejezésemnek, szinte tűnődve, méregetve közöljem - Najó, megúsztad... - tudom ám, hogy az engesztelésre megy ki a játék, bár igazából kedvem lenne megintcsak úgy visszaszorongatni ezt a hülyegyereket, amiből szabadulni egyáltalán nem tudna... najó nem egyáltalán, de körülményesen, ám a kedvem ellenére most inkább kíméletesen békén hagyom. Nincsenek ugyan járókelők, de kihagyom a nyilvánosságot. Egyébként ugye bent is ülünk lassan. Nem úgy van az, hogy szemetesben élek, egyszerűen csak egy női kocsiról van szó, amit néha kiegészítenek a férfi szem számára funkciótlan vagy szentimentális tárgyak. Egyébként mindennek megvan a maga helye, arról meg igazán nem tehetek, hogy pár kanyar közben néha lehullanak a holmik az utasok ölébe. Ezért csudálatos ez az autó is, ahogyan (szerény) személyem is. Arra, hogy a fehéreket senki sem diszkriminálja csak egy szókapcsolattal felelek. - White trash... mindegy, te ezt a kocsitémát úgyse fogod érteni. Én úgy szeretem, ahogy van, nem akarom megváltoztatni, mert rossz színben született. Nincs ennek semmi köze a gyakorlatiassághoz, tudom jól, milyen kocsit kellett volna vennem, de tudatosan mégse azt választottam... igaz, érzelmi alapon, de nem is lennék az az igazi női archetipus, ha nem ezt a végletet személyesíteném meg. Igazán kellemes ellenpólusa vagyok még mindig a fivéremnek. - Mondom merre. Úgyis kifaggatnálak, és ahhoz kell az a két szép szemed, hogy lássam az igazat. - sejteni lehet, hogy vezetés közben nem nagyon szeretném máshol tudni azokat, mint az úton és a forgalmon. Már így is a kezdő gázadásnál bele kell kapaszkodnom a karosszériába magam előtt, aztán meg már pár Gé présel hátra a támlába. Dodgem. Egy darabig marad a kapaszkodós kéztartás, mint egy páncélra borított bogárnál, aztán tökéletesen elérkezettnek találom az alkalmat, hogy septiben becsatoljam a biztonsági övet. Jut egy pillantás a határozott szemöldökeim alól Wlodnak. - Finoman... ez a kocsi az én szőkém... - najó ez részigazság, csak éreztetem, hogy ha elkaszálom a járgányt, azt én megtehetem. De ő nemár.
- Még szép. - Jegyzem meg halkan, ám annál elégedettebben a kijelentésére, hogy megúsztam. Érdekes is lenne, ha pont én nem tudnám kiengesztelni, mondhatni több száz éves tapasztalatom van benne és mivel az elmúlt ötven évben sem változott semmit, ez pofonegyszerű. Jó, mondjuk Rachel tényleg nem olyan borzasztó nehéz eset, de én akkor is előnnyel indulok nála. A kocsiban ülve még azért kivárom, hogy végigmondja a fehér kocsi melletti érveit, amire egyébként nekem első körben csak annyi a válaszom, hogy értetlenül húzom össze a szemöldökeimet, amik így egy fordított 'v'-t formálnak nagyjából. Rá kell jönnöm, hogy a változatlansága pont azt jelenti, hogy továbbra is vannak olyan dolgai, amiket sosem fogok megérteni. - De... ez csak egy kocsi. - Csóválom meg a fejem homlokomat ráncolva, mielőtt még masszívan sebességbe tenném a kocsit. Bizony ha így fogok váltani, akkor a váltó sem fogja sokáig húzni... márpedig így fogok. Mindenesetre az érveim nagyjából eddig terjednek, mélyebben nem is akarok belemenni, úgyse fog olyan választ adni a kocsi megszemélyesítésére, amivel én bármit is tudnék kezdeni. Mint, ahogy már ezzel sem. - Ó, beszélni vezetés közben is tudok... - Mondom elvigyorodva és ugyebár ekkor indulunk meg, úgy ahogy én szoktam. Amikor pedig sikerül lekacsáznunk az útra még rá is nézek színpadiasan, kikerekítve a szemeimet... egyenes az út, most csak nem lesz gáz, ha egy kicsit szívatom. Amit nem veszek észre, hogy lassan sodródunk át a másik sávba és egy lámpa is most fog pirosra váltani. - Kérdezz. - Mondom vigyorogva és egyébként a lassú sávváltást időben orvosolom a piros lámpát pedig egy satufékkel kezelem... mint ahogy a legtöbb szituációt, amikor nincs kedvem időben lassítani. Mondjuk rajtam nem látszik zavartság, így szoktam vezetni, már megszoktam magam. Azért a kijelentésére, értőn bólintok. - Finoman, mintha lovat basznék. - Jegyzem meg de csak úgy halkan, leginkább magamnak, de azért számára is hallhatóan. Csak a végén kúszik csibészes mosoly a képemre, de most már rendesen viselkedek. Már csak saját szándékomon kívül vezetek úgy, mint egy vadbarom és az összes vétkem út közben, hogy egy alkalommal záróvonalnál előzök. Azért csak elérünk oda, ahova navigál... remélhetőleg hozzá.
Ha az ember házában tucatnyi munkás tanyázik, és állandóan rájárnak a kávékészletre, akkor bizony hamar szembetalálhatja magát a tulajdonos azzal a problémával, hogy elfogy a kávé. Velem egészen konkrétan ez ma reggel esett meg, amikor félálomban lebotorkáltam a lépcsőn, és megpróbáltam megközelíteni a konyhát. Kis híján azzal a lendülettel bele is gázoltam egy, a padlón tátongó lyukba. Azt hiszem, hogy nem lett volna túl szép látvány, ha egy szinttel lentebb kötök ki, kitudja, hogy miféle sérülésekkel együtt. Azt hiszem, ha nem szólít meg a hátam mögött valahol az egyik asztalos, akkor rövid úton odalent találtam volna magam. Ezután már csak jött a felismerés, hogy nincs mit innom, ami azért is volt furcsa, mert a kávé jellegzetes illata az egész házban terjengett. Konkrétan fent is éreztem a szobában, és arra keltem fel. Mással egyébként sem igazán lehetett volna kipattintani a szemhéjaimat, ha már egyszer elaludtam. Olykor még az ébresztőórára sem sikerült magamhoz térnem, pedig most nem is egy kényelmes ágyban élveztem a lustálkodással töltött időt, hanem a leendő hálószobámban, egy remek kis hálózsákban. Tudtam, hogy teljesen őrültnek tartanak, amiért nem Paulnál töltöttem a munkálatokkal teli időt, de egyrészt szerettem volna figyelemmel kísérni a munkálatokat, másrészt pedig ez már most is az én házam volt, nem csak azt követően, hogy elkészült az egész. Az alsó szinten már egészen jól haladtak, a nappali félig már be is volt rendezve, de az emeletre még nem igazán jutottak el, kivéve a fürdőszobát. Ott most csempe ugyan nem volt, de a vezetékek és a csövek már rendben voltak. Ez is több, mint a semmi, igaz? Nos, a lényeg, hogy megitták a fiúk az összes kávét, és nekem nem hagytak semmit. Az előbbivel nem is lett volna baj, ha marad még az őrültből, de mindent kifosztottak. Az engedélyt még én adtam meg erre az első munkanapjukon, de igazán illett volna pótolniuk, ha már ennyi pénzt fizettem nekik, nem? Jó, hogy nem már elvárták azt is, hogy én szolgáljam ki őket ebéddel. Oké, akadt olyan alkalom, hogy amit rendeltem, abból egy kicsit nagyobb adagot kértem, és akkor néhány szerencsésebb, aki pont körülöttem tartózkodott, haraphatott valamit belőle. Nem vagyok én olyan borzalmas munkaadó, csak szeretem, ha nekem is jutnak dolgok abból, ami egyébként a sajátom. Végül mérhetetlenül nagy csalódottsággal felkullogtam oda, ahol a félig nyitott bőröndöm is helyet kapott, és kitúrtam belőle azt, ami legelőször a kezembe akadt. Ez nem volt más, mint egy ütött-kopott farmer, és egy rózsaszín pulóver, ami valaha fehér volt, csak valamikor összemostam egy piros zoknival, és ez lett az eredménye. Oké, nálam semmin nem kell meglepődni, ezek abszolút mindennapos dolgok az én házam táján. Miután már emberi kinézettel büszkélkedhettem, úgy döntöttem, hogy kérek tippet, hol lehet erős, és nem mellesleg finom kávéhoz jutni a városban. Akkor ajánlották a bódét, ami az út mentén helyezkedik el, ráadásul nem is messze tőlem. Tudtam én, hogy melyik az, mert már rengetegszer elhajtottam mellette az utóbbi időben, de még egyszer sem próbáltam ki, hogy milyen a feketéjük. Úgy látszik, hogy ezen a mai napon sürgősen változtatnom kellett. Nem sokkal később már ügyeskedve haladtam a félig fagyos utcámban, és meg sem álltam az emlegetett büféig. Állt már ott néhány autó, és ahogy elnéztem a rakományukat, szinte mind munkásember volt. Vagy favágók, vagy pedig olyanok, mint akik nálam dolgoztak. Ettől még nem lettem meggyőzve arról, hogy nem borzalmas a kávéjuk, de felcsillant a remény, hogy talán mégsem annyira ihatatlan, ha már voltak itt rajtam kívül mások is. Miután kerestem egy szabad helyet azon az oldalon, ahol asztalok is voltak kipakolva, kiszálltam az autómból, és szokásomhoz híven már megint benne felejtettem a kulcsot. Észre sem vettem, mert a figyelmem csak addig terjedt, hogy legalább a pénztárcám legyen nálam. Kabátomba burkolózva vonultam oda az ablakig, ahol állt előttem két férfi, és éppen az időjárásról beszélgettek. Máris leszűrtem a szavaikból, hogy estére talán megint hóesés várható, aminek nem örültem túlzottan. Szerintem itt az utóbbi két hónapban annyi hóval sikerült találkoznom, amennyivel életem huszonöt évében még soha. Nos, ezek az élet apró szépségei! - Helló! – köszöntem a bent dolgozó idősebb hölgynek, aki valószínűleg a másik ablaknál álló férfi felesége volt. Közben a két munkás elment mellettem, én pedig egy vidám mosollyal ajándékoztam meg őket. – Mondja, mennyire iható a kávé? – kérdeztem kertelés nélkül. Én tudtam magamról, hogy amit főzök, az nem első osztályú, de hát előfordul az ilyesmi, hogy az ember nem profi kávéfőző bajnok. – Mert akkor kérnék egyet, ha nem olyan rossz! – tettem hozzá még mindig mosolyogva, szemeim barátságosan csillogtak. Miután közölte, hogy itt is pont előttem vitték el az utolsót, és várnom kell, amíg megfőzik a következő adagot, kicsit elcsigázottan huppantam le az egyik üres asztal melletti székre. Lehet, hogy megdöntöm majd a nyitott szemmel alvás világrekordját!
[...még a paintball pályán] Csak vigyorogtam a fenekét illető kék folton. Nos, remélhetőleg akad benne annyi farkasgén, hogy hamar el is múlik az a kékség, ha már ennyire bosszúért kiált számára a tény. Persze értettem én a bújtatott humort, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy nagy az esély rá, hogy tényleg megtorolja. Nos, ám legyen! - Ne is felejtse el! Ezek marha fontos információk! - már a kávézási szokásom, ami egyébként minden harmadik embernek ugyanez. De attól még felvághatok rá, nem? Hát persze, hogy igen, csak totál felesleg... Mindenesetre továbbra is jóízűen vigyorogtam, noha mikor az ismeretlenségét firtatta a város illetően kicsit visszavettem a mosolyomból. - Nos, én se ismerem annyira, de a tesóm sokat mesélt valami kávézóról. Azt még talán megtalálom. Ha Önnek is megfelel. - ha nem, hát ez van... mert mást nem tudok. Maximum megyünk előre, aztán találunk valamit. Nekem édes mindegy, csak jussak egy jó adag koffeinhez. Végül a társasághoz érve, újra felöltöttem az a tipikus kölyökképű vigyorgásomat, ami eddig is ott díszelgett az arcomon. - Bizony, szóval elrabolom a hölgyet. - a válasz meg már nem érdekelt, csak sarkon fordultam, és betámadtam az öltözőt, hogy bő tíz percen belül már a világosabb farmeromba, és fekete ingembe baktassak elő. A felszerelésemet azonnal a pulthoz vittem, ahol sikerült belebotlanom Bellsbe. Egyelőre nem szóltam hozzá, csak leadtam a cuccaimat, majd mindennek végeztével fordultam felé. - Kinn van a kocsim. Ha megfelel. - böktem fejemmel a kijárat elé, majd ha nem volt ellenvetés, úgy magam elé engedve a nőstény haladtam kifelé az épületből, meg se állva az elhasznált sportautóig. Nos, igen... villogni már nem igen lehet vele - nem mintha akarnék -, de még formás, és működik is. Ennél több meg nem kell. Szóval, miután beültünk, bepöccintettem a motort, és már kanyarodtam is rá az útra...
[Nem sokkal később, már a kávézónál...]
Finoman fékeztem le, majd álltam be a presszó mögötti parkolóba. Azt hiszem, Aimée jól mondta... ez a hely elég kicsi, és semmilyen. De állítólag a kávéjuk jó, szóval jelenleg más nem is tudott érdekelni. - Csak Ön után. - nyitottam ki a kávézó ajtaját, magam elé engedve Bellst, kisebb gesztusokkal megspékelve szavaimat. A kocsit már lezártam, a kulcsok a zsebembe, úgyhogy nem is volt más hátra, mint betérni a kis bódéba. Belépve megcsapott az a jellegzetes aroma, ami az efféle helyeken fel szokta ütni a fejét. Nem voltak sokan, egy két halandó tengett egy-egy asztalnál, hol egymagában, hol párban... Mindenesetre én a pulthoz sétáltam, oldalamon Bells-el, amennyiben velem tartott. - Nos, Önre bízom. - kacsintottam a nőstényre, hiszen még emlékeznie kellett, hogy iszom a kávét. - Ha lenne olyan kedves, kérhetne nekem egy egy omlettet is. - vigyorogtam továbbra is, ujjaimmal könnyedén dobolva a pulton, majd magára hagyva - szándékosan - a másikat, kiválasztottam egy ablak melletti asztalt, és ledobtam magam rá, szembe az ajtóval. Szeretem látni, hogy ki jön-megy... na. Ha pedig a társaságom is visszaért, úgy egyik lábammal kilöktem neki a szemközt lévő széket, csak stílusosan, majd egyszerűen hátra dőltem a székemben. - Nem haragudott meg a kis barátnője... azt hiszem, Mia... hogy csak úgy lelépett? - döntöttem oldalra fejemet, egyik karomat elfektetve a szék karfáján.
Nem ellenkeztem az autó miatt, tekintettel arra, hogy engem Mia hozott el, a motorom a kórháznál maradt. Nem visel meg túlzottan a gondolat, majd elsétálok érte, még jól is fog jönni a séta a friss levegőn. Mondjuk, még bele fog telni némi időbe, míg hozzászokom ezekhez az időjárási viszonyokhoz, de nyafogni sem állt szándékomban miatta. Még mindig jobb, mint az Északi-sarkon jegesmedvék társaságában nemde? Nem mintha nem lennének bűbájosak, de azért na… Az végtelenül hidegen hagyott, hogy ki milyen kocsival rendelkezik, mármint ettől senki nem lesz kevesebb a szememben, még ha amúgy szerettem is az autókat, noha inkább a motorok felé húzott a szívem. Akármilyen járgánya legyen, Rust már szimpatikus volt, ezt pedig nálam igencsak nehéz volt lerombolni, mondhatni lehetetlen. Rámosolyogtam, mikor kinyitotta az ajtót, egész előzékenynek hatott, már-már váltam volna, hogy egy jól irányzott hátsón rúgással segítsen beljebb, de szerencsére ennyire nem esett túlzásba. Meglehet, mára már épp eléggé kiszórakozta magát a benne lapuló kisördög, bár, az eddigiek alapján ez nem tűnt túl valószínűnek. - Esetleg egy szelet pitét vagy tortát az úrnak? Öltök nyelvet szemtelenül, majd indulok el rendelni, nem feledve a kevés tej, két cukor összeállítást, részemről maradok a forró csokinál, koffein mára nekem már kösz nem, szeretnék még aludni is, nem mintha erről ne gondoskodna az elmúlt éjszakai műszak. - Ezen kívül még egy omlettet, és egy sonkás melegszendvicset. Köszönöm szépen! Mosolyogtam kedvesen a pénztárnál álló nőre, akiből talán önkéntelenül bukott ki a válaszreakció, és az ő arca is felderült. Így már sokkal jobb volt. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy megkérem, jó sok pirospaprikát szórjon az omlettre a bors és a só mellé, de azt valószínűleg meghallotta volna Rust is. Pont olyan kicsinyes lenne, mint a seggbelövés. Azt hiszem, illene a szituációhoz, és hát, inkább az omlett, mint a kávé, elvégre, az utóbbi fogyasztását igen konkrétan kifejtette, én meg a világért sem vonnám a fejemre azon megjegyzéseket, mik a feledékenységemre, esetleg butaságomra irányulnának, ha netán véletlenül só kerülne a kávéba. Véletlenül. De nem, nem volt olyan nyerő a dolog, ennél valami jobb kellett, de még nem jött szembe az ihlet. Ezek után tök nyugisan, mint aki jól végezte dolgát, indulok el az asztalhoz, majd pillantok le az elém rúgott székre. - Igazán stílusos. Vigyorodom el, majd teszem is le rá a hátsóm, elvégre, sosem voltam az a fajta, aki elvárta volna, hogy nyájasan körüludvarolják, kinyissák neki az ajtót, vagy kihúzzák a széket annak rendje és módja szerint. Természetesen az ilyen esetekhez is tudtam idomulni, de akkor sem estem kétségbe, ha valaki nem felelt meg az ilyesminek. Annyira nem ez számított az életben. - Áhh, rám nem lehet haragudni túl sokáig. Holnapra elfelejti. Bár, szerintem inkább oda meg vissza van a gyönyörűségtől, hogy egy pasival látott lelépni. Mondom ezt olyan természetességgel, hogy kizártnak tűnik ama elképzelés, hogy én ezzel bármire célozgatni kívánjak. Nem, szó sincs róla, bármilyen helyes kis csirkefogó legyen Rust, engem nem érdekelt csak egy valaki, s amíg vele nem jutottunk dűlőre, addig jöhet bárki, vak maradok a sármjára. Vagy valami ilyesmi. - Remélem, nem harapod le a fejem, ha tegezlek. Pillantottam rá érdeklődő tekintettel, elvégre, azt hiszem, a magázáson valahol a fenékbe lövésemnél minimum túljutottunk, úgyhogy felhatalmazva érzem magam a dologra. Nem éreztem rajta azt a szagot, ami Rayt is övezte, valószínűleg nem volt köze a betolakodókhoz, de a másik falkát nem ismertem, így talán adta magát, hogy megkérdezzem, csak mert nem akartam túl jóba lenni senkivel, akire később ellenségként kellene majd tekintenem. Nem mintha menne az ilyesmi, de az biztos, hogy jobb nem közösködnöm velük, mert talán még megszeretek valakit, akit később egy falkatársam fog megölni. Vagy fordítva. Mellékes volt ama tény, hogy még nem kaptam semmilyen információt Raytől a csatlakozást illetően, de bizakodó voltam, mint mindig. - Tartozol valakikhez? Nem tűnt ostobának, úgyhogy gondolom, megérti, mire is akarok tulajdonképpen kilyukadni. Ha esetleg ő is magányos farkas, akkor nincsen semmi gond, persze, ki tudja, mit hoz a jövő, de legalább most nyugodtan beszélgethetnék vele. - Szóval, van egy tesód? Ezek szerint a városban lakik ő is. Utalok vissza még a Paintball pályán elhangzottakra, vérfarkaséknál sosem lehet tudni, hogy az a testvér tulajdonképpen valóban az, vagy csak a sok együtt töltött év miatt lett ráragasztva a megtisztelő cím. Mindenesetre, ha valóban vérségi kötelék, akkor igazán szerencsések, hogy mindketten be lettek harapva.
- Mindjárt kettőt! Ha volna olyan kedves. - nevettem fel, ez pedig csak erősödött a nyelvnyújtás követően. Természetesen nem gondoltam komolyan, megelégszem én az omlettel is. Meg persze a kávéval. Ezt követően ugyebár helyet foglaltam, majd ahogy megérkezett Bells is, úgy kitoltam neki a lábammal a széket. A megjegyzésre csak egy félvigyort engedtem el, fejemet kissé oldalra döntve. - Miért is? Ilyen ritkán beszélget férfiakkal? - vontam fel egyik szemöldökömet szórakozottan. Igazából marhára nem rám tartozott, és nem is azért vetettem fel a kávé ötletét - nagy poénkodva -, mert akarnék tőle valamit. Egyszerűen csak néha jó az idegen társaság, és egyébként is, egészen szimpatikusnak találtam Bellst. - Nem, nem. Már én is akartam javasolni. Nincs bajom a magázással, de mégis csak közvetlenebb, a tegezés. - mindeközben már a kávé, forró csoki kombó is kiérkezett, együtt az ételekkel. Igazán gyors volt... Remélem nem egy itt maradt adagot kaptunk, mert akkor nem fognak örülni annak, amit teszek... Egyelőre még nem kezdtem el enni, csupán a kávémba kortyoltam bele. - Na, pont így szeretem! - kacagtam fel halkan, kedélyesen, majd a következő kérdés során hátrább dőltem a székemben. - Magamhoz. - válaszoltam röviden és tömören, egy könnyed vigyor kíséretében. Azt hiszem ezzel mindent elmondtam. Tulajdonképpen én sosem tartoztam falkához soha... Az életem számtalan helyszínt tud maga mögött, de annyira jöttem-mentem a világba, hogy erre talán soha nem is gondoltam. Elég... idegen lenne számomra. - Te? - kérdeztem vissza egyszerűen, újabbat szürcsölve a kávéból, ezúttal már előrébb hajolva, egyik kezemen támaszkodva meg az asztal lapján. Valójában egyelőre fogalmam sincs a falkák helyzetéről, csak egy-két elcsípett információm van róluk. De nem is nagyon érdekelnek. Majd, ha úgy lesz, és fontossá válik ez a része is a dolgoknak, akkor majd nyilván utána járok. Addig mosom kezeim. - Van egy tesóm, igen. De nem lakunk a városban. - ennyi, és nem több. Egyelőre legalábbis. Még nem ismerem Bellst, hogy több infóval is szolgáljak neki. Sem a húgomról, se a lovardáról. Persze, mielőtt még parasztnak nézne, azért még pár dolgot igyekeztem hozzáfűzni... - Egyelőre a határban élünk, nem zavartatva magunkat a falkáktól. Jobb a békesség. Tekintve, hogy csatlakozási szándékunk sincs még. Aztán ki tudja. - vontam vállat egyszerűen, magam elé húzva az omlettet, miután kiürítettem a csészémet. - Te miért vagy itt? Úgy értem... keresgélsz... vagy már tudod mit akarsz? - persze, ez sem tartozott rám feltétlenül, noha a kérdésem igazán egyszerű volt, semmi hátsó szándék nem lapult mögötte. - Egyébként hagy kérdezzem már meg... - hajoltam még egy kicsit közelebb. - Meglátszik a kék folt...? - hangom és arcjátékom is pimasz volt, noha nem túlzottan szemtelen, csak mértékkel. Igazából csak cukkolni akartam, mert miért ne?
- Nem ismer még olyan rég, de egyébként, épp annyit beszélgetek férfiakkal, mint nőkkel. Kicsit sok van a kórházban belőlük ahhoz, hogy el lehessen kerülni őket. Nem mintha egyébként ez célom lenne, szívesen beszélek én bárkivel, bár a felszínen megbújó látszat ellenére nem szokásom senkit úgy igazán közel engedni magamhoz. Még baráti szinten sem, ez a dolog már nagyon rég elferdült bennem. - Hála az égnek. Én nem szeretem túlzottan, ha nem muszáj, nem is használom, de hát, ki tudja, ki allergiás az ilyesmire. Nem mintha belőled kinéztem volna, hogy az vagy… Vontam meg a vállam a lényegi információkat aligha tartalmazó körmondat után, majd vigyorogva húztam magam elé a forró csokis bögrét, ilyenkor olyan lehettem, mint egy pajkos kislány, aki végre megkapta, amit akart. Nos, ez utóbbiról szó sem volt, de a hangulatomat jelentősen feldobta bármi, amiben volt csoki. A melegszendvics illatát mélyen beszippantottam, az olvadt sajt is olyan dolog volt, amit imádtam. Így jobban belegondolva, kevés olyan volt, ami engem ne dobott volna fel, ilyen téren könnyű volt velem. Ha valami bántott is, azt úgysem látták mások. - Örvendek eme ténynek, igyekeztem nem elrontani. Vigyorogtam bele az arcába, jobbak voltak az ilyen fesztelen, vidám pillanatok. Sajnáltam, hogy Ray társaságában erre nem voltam képes. Remélhetőleg lesz ez másként is, de egyelőre inkább igyekeztem ezeket a momentumokat megragadni, úgy könnyebb volt, ha akadtak kellemes emlékek is. - Jelenleg én is. Ebből talán sejthette, hogy ez nem feltétlenül van így, de már csak a jellememből adódóan is feltételezhető, hogy nem leszek sokáig magányos farkas. Nem volt nekem való, én már halandóként is vágytam a társaságra, nemhogy már farkasként… Roppant rövid időszakot töltöttem csak falka nélkül, elvégre, ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Pontosabban, én csak nem élveztem az egyedüllétet. Felfogom elég hamar, hogy itt bizony megakadhat az információáramlás, nyilván azért, mert nem ismer eléggé ahhoz, hogy tudja, nem szokásom kiadni senkit, jelenleg nincs is kinek. Jó, nyilván kiszedhetnék belőlem, példának okáért Ray, de ő sosem tenne ilyet szerintem. Az meg, hogy van egy testvére, meg hol lakik, nem épp olyan információ, amit értékesnek tarthatnak az itteniek. A múltjában persze mindenkinek akadhat annyi szemét, hogy inkább ne akarjon magáról semmit sem megosztani. - Na igen, nem mindig rajtunk múlik az ilyesmi… Az a szomorú igazság, hogy a beharapásom előtt én tényleg meg akartam halni, nem találtam semmi örömöt az életemben, és jó ideig még örültem volna, ha nem élem túl azt a balesetet. S mááár megint Ray jutott eszembe, a fenébe is, hogy végső soron minden gondolatom hozzá vezet. - Már nem keresgélek, és inkább úgy fogalmaznék, hogy hagytam magam megtalálni. Persze, hogy tudtam, mit akarok. Őt akartam, minden szutyokkal együtt, majdnem másfél évszázad után is. - Igazság szerint, minden egy személytől függ, majd meglátjuk. Nem kellett agysebésznek lenni ahhoz, hogy valaki egy esetleges szorosabb kapcsolatot képzeljen maga elé, de konkrétan nem akartam kimondani, hogy olyan idióta vagyok, hogy egy hímre teszek fel mindent. Igazság szerint, nem voltam benne biztos, hogy jól fogok kijönni ebből az egész helyzetből, de majd meglátjuk. Közben ujjaim a ketchupos flakonra fonódtak, hogy megkínáljam vele a melegszendvicsem, de a mozdulat megakadt félúton Rust kérdésére. Felpillantottam rá, majd némileg összeszűkült szemekkel, de mosolyogva szemléltem egy darabig. - Ne piszkáld az alvó oroszlánt. A figyelmeztetésem aligha volt komoly, igazából, szórakoztatott a dolog, bár, őt lehet nem fogja annyira az, ami épp megfordult a fejembe. Felettébb gyermeteg, bár, legalább ehető megoldása a kicsinyes bosszúnak. - Nem mennék ki ezért a mosdóba, ha nem haragszol. – Öltöttem nyelvet, majd felvont szemöldökkel pillantottam le a pólójára, mintha leltem volna ott valami furát. - És rajtad a piros? Tudom, tudom, elég gyenge volt, ám akár lenézett, akár nem, én bizony erőteljesen megnyomtam a ketchup oldalát, hogy szép ívben landoljon Rust arcán, immár tényleg rávarázsolva egy keveset a piros színből. Igazából, bennem még volt annyi gyermek, hogy simán elkezdjek kajacsatázni bárkivel, noha sajnáltam volna a finom melegszendvicsemet, de nem vetettem el a lehetőséget. - Hupsz… elfelejtettem, hogy nyitva van. Jókedvemtől csillogtak a barna lélektükreim, hiába is igyekeztem volna visszatuszkolni a mélyre a bennem lakozó kisördögöt, nem ment.
Hát jó... Igazából semmi közöm hozzá, hogy kivel és mennyit beszél. Ez már az ő dolga, főleg mert... nem is ismerem, jól mondja. A beszélgetés pedig csak egyre egymásba szaladt, és valójában nagyon jól éreztem magam. Mégis csak jó ötlet volt Aimée-től, hogy mozduljak ki, még akkor is, ha ő cseszett eljönni. Na nem baj, majd idővel megrágom a fülét... Közben már a kávm is elfogyott, így nem maradt más, minthogy az omlettnek essek neki, amit most kifejezetten tudtam értékelni. Eléggé éhes voltam, és hát a paintball is meghozta az étvágyamat. Noha, az idétlen kérdésemet nem tudtam visszatartani, miután mindketten lecsengettük a magunk helyzetét a falkákról. Nem igazán akartam belekérdezni, főleg abba a ténybe nem, hogy egy valakin múlik, hogy ő marad-e, vagy hogy csatlakozik. Bár, nekem is függne... De az egyetlen nő, akitől valaha is ténylegesen függtem, az nincs velem... és talán már sose lesz. Csak remélni tudom, hogy él valahol, és boldog... talán... Számat oldalra vontam, és inkább bekaptam még egy darabot az omlettből, mielőtt maga alá temethetnének az emlékek. Szóval ezt követte a fentebb említett kérdésem, amire a válasz egyszerű volt, poénos, én pedig nem tudtam nem elvigyorogni magamat. Azzal mondjuk már nem számoltam, hogy kapom is a kontrát, és mikor a piros foltot említette, eleinte eldöntött fejjel, értetlen arccal fürkésztem tekintetét, míg végül bekapva a csalit, lepillantottam, ösztönösen... És akkor érkezett a ketchup. Bámm! Köszönöm-köszönöm, kijárt... Mindenesetre annyira már nem tudtam értékelni, mint amennyire viccesnek találtam. Tenyerem az arcomhoz kapott, majd automatikusan kezdtem el kitörölni onnan az odaszökő ketchup maradékokat. - Ahha... én is mindjárt elfelejtem, hogy nem ismerlek... - pislogtam rá a piros foltok alól, szám szegletébe rafinált, pimasz vigyorral. Még fel is kacagtam, majd egyszerűen áthajoltam az asztalon, hirtelen, és gyorsan, elkapva Bellst a tarkójánál, hogy átlépve minden egyéb határt, és illemet, az arcomat az övének oldalához nyomjam, mintha félig-meddig megölelném. - Jaaajjj, de sajnálooom, hogy fenékbe lőttelek, ne haraguuudj! - színészkedtem, mind a hangommal, mind azon mozdulatokkal, amikkel még és még jobban a hajába, arcára kentem a rám löttyentett ketchup-ot. Végül egész hangos nevetésbe törtem ki, ahogy visszalöktem magam a székemre, immáron nem csak én fürödhettem meg a paradicsomos illatban. - Nos... jó étvágyat. - szúrtam fel a villámra egy adag omlettet, majd az arcomon lévő "kiegészítőbe" nyomtam, és bekaptam. - Igazán gusztusos! - áh, még mindig kacagtam, mint valami öt éves, aki röhögő görcsöt kapott. Persze, ha mindez után nem érkezett megtorlás, egyszerűen a szalvétámért nyúltam, és lassan elkezdtem letörölgetni magamról még a fennmaradt maradékot. - Trükkös volt, minden elismerésem. - gesztikuláltam felé egy újabb omlettes villával, ami ismét a számba kötött ki, melynek sarkába továbbra is egy halovány vigyor pihent. - Na szóval... ezek szerint magára találtak... - a jobbak... Mindegy, nem fogok megint elmerülni Faye emlékében, van rá elég időm egyedül is... - És, boldog? - ettem továbbra is, két falat közt érdeklődve Bellstől. Noha, ez sem tartozik rám...
Bűbájosan mosolyogtam rá, olyan ártatlan pillantással, minél tökéletesebbet aligha lehetett volna produkálni. Ha ember lett volna, simán elhitetem vele, hogy véletlen volt, így azonban inkább csak a móka kedvéért cselekedtem így. Nem háborodott fel a dolgon, de azt nem állítanám, hogy nem lep meg, ami ezután következik. Igazság szerint, időm sem lett volna kimozdulni előle, meg kerülni is akartam a feltűnést, már a maga nem normális valóját, az szerintem tök átlagos volt, hogy arcon lőttem ketchuppal. - Oké, ha már ennyire győzködsz, még egy utolsó alkalommal megnézheted a szemölcsömet, de aztán Karácsonyig hagyjál békén! Nyögtem ki valamit, ami a helyzet abszurditását hivatott tovább fokozni, én meg csak nevezzem, és őszintén hálás voltam ezért a felelőtlen, idióta pár óráért a sorsnak, rám fért azok után, ami Ray és köztem történt. Rég szórakoztam ilyen jól, ez tény és való, ezt pedig aligha ronthatta el bármilyen festékfolt, vagy ketchup az arcomon. Ami azt illet, utóbbit imádtam, csak egy probléma volt, nem tudtam lenyalni saját magamról. - Nem hiszem, hogy megbocsájtok. – Húztam fel az orrom váratlanul, majd csúfondáros csücsörítéssel folytattam a mondandóm, elvégre, nem hagyhattam ám ennyiben a dolgot. - Ha nem veszel nekem egy szivárványpónit, egy ezred fog végigmenni rajtad. – Bólintottam határozottabban, elvégre, minden lány vágya egy szivárványpóni. Nemde? Isteni lehet fésülgetni a csodás színes sörényét. - Szóval, én a helyedben nem eszegetnék itt ilyen nyugodtan. Öltöttem végül nyelvet, nem mintha nem lett volna egyértelmű, hogy csak szórakozok… Néha én is megijedtem, hogy honnan jön ez a töménytelen hülyeség, de mindig arra jutottam, hogy a bennem élő kölyök hibája. Igaz, én teljes mértékben pozitív dolognak értékeltek, néha kifejezetten jólesett megfeledkezni minden kényszerű komolyságról. - Viszont kívánom, kedves Rust! Végül tök nyugodtan nyomtam némi szószt a meleg szendvicsemre, hogy elkezdjem én is eszegetni, elvégre mostanra igencsak megéheztem. Csak azért se töröltem le magamról a ketchupot, jelezvén, engem aztán nem zavar, csupán pár pillanattal azután döntöttem eme megoldás mellett, mikor már Rust sem óhajtott ebben fürdeni. Mondjuk, a szalvéta kevésnek bizonyult, úgyhogy hoztam még a pulttól, s nagyjából egy tündérkeresztanya kedvességét tanúsítva dobtam párat a hím felé is, hogy biztosan boldoguljon a mennyiséggel. - Köszi, bár, azt hiszem, el kellett volna szaladnom utána. Vigyorodtam el, miközben majszoltam a szendvicsemet. Nekem még a csokimból is volt, szerettem minél lassabban fogyasztani az ilyesmit, annál gyorsabban élvezhettem. - Boldog? Dehogy… Én Fejvadász vagyok! Állástalan szovjet tudósokat küldenék a harmadik világba. Talán az boldoggá tenne… – Csóváltam meg a fejem, pár pillanat erejéig komoly ábrázatot erőltetve magamra, de csak hogy lássam a reakcióját, noha, a kérdése komolyságot követelt volna meg, de ez olyan dolog volt, amit még nem igazán tisztáztam magamban. Végül megadtam magam, a gondolataim már úgyis elterelődtek a mókás vonulattól, és egy mély sóhaj kíséretében. - Mondjuk úgy, hogy dolgozom rajta. Egész szépen alakul. A munkámat imádom, a magánéletem meg majdcsak rendbe jön előbb-utóbb. Mosolyodom el, nem hittem, hogy egy ilyen dolog tényleg érdekelte volna, de nem az a fajta voltam, aki ezt firtatná. - De azt hiszem, kicsit irigylem azokat, akik erre gondolkodás nélkül rá tudják vágni, hogy igen, boldog vagyok. Te hogy vagy vele? Kérdezek vissza, miután ily heves közelségből vettünk illatmintát egymásról, némi ketchuppal fűszerezve, azt hiszem, belefér.
Az egyetemről haza felé indulva utamat az egyik jól ismert kis kávézó felé veszem. Lehet, hogy a Nap már nyugovóra tér és este nem kellene inni egy koffeinnel teli italt, de tudom jó, hogy majd ennek ellenére is jót fogok tudni aludni. Amúgy most szükségem van erre, mert tanulnom kell és nem is keveset. Pár napon belül itt a vizsga és nem bukhatok meg rajta. Ez a jegy sokat számít és ha nem sikerül sokat csúsznék, amihez nem lenne kedvem és pénzem sem. Meglepődöm a hosszú sor láttán, bár inkább csak kocsival látogatják ezt a helyet. Mindenki csak rohan...Pedig mennyivel kellemesebb lenne, ha rendesen leülnének elfogyasztani a vacsorájukat, vagy meginni a kávéjukat. De hát ez nem az én dolgom. Én megadom a kávénak a tisztességes időt. Nem fogom lehörpinteni pár másodperc alatt. Nem ezt szép lassan kell miközben minden kortyát kiélvezed! Amint sorba érek és leadom a rendelésem a táskám a pultra teszem, hogy kikeressem belőle a pénztárcám. A női táskában nem könnyű megtalálni még egy tenyér nagyságú dolgot sem főleg, ha ilyen nagyról van szó. A pult mögötti fickó már jól ismer engem, így csak mosolyog a bénázásomon, viszont a mögöttem lévők már kezdenek türelmetlenkedni...Hát ha ennyire akarják én nem akadályozom meg. Pár perc keresgélés után végül megtalálom a pénztárcám és már fizetek is.Amint ezzel megvagyok visszadobom a helyére a pénztárcám majd a cukorral, kávéval és a táskámmal együtt az egyik asztalhoz megyek. Ledobom a táskám és már el is kezdek foglalkozni a kávémmal. Cukor nélkül számomra ihatatlan, így legalább két kis zacskóval szoktam beletenni. Ahogy mindig most sem figyelek túlságosan a táskámra, ami a mai napon nagy hiba. Ezt az egyik arra tévedő fiatal kapucnis gördeszkás srác ki is használja és a négykerekűjén odagurulva hozzám egy gyors mozdulattal fe is kapja a tatyóm majd tovább gurul vele. -HÉÉÉÉ! A JÓ K******* Any****dat! AZONNAL ADD VISSZA TE SZ*RHÁZI!-A kávémat az asztalon hagyom és elkezdek futni utána, mint valami őrült. Tudom, hogy kevés esélyem van elkapni őt, de meg kell próbálnom!
Kávé! Kávét akarok! Elég sok dolgom volt ma, és tegnap túlestem még egy nagy beszélgetésen, de most ebben Dante volt a partnerem, ráadásul ittunk is, így enyhe másnap gyötör a mai napon és emiatt mogorvább is vagyok a szokottnál. Ráadásul ma egész nap az Upperben dekkoltam, rendezkedtem a saját irodámban átnéztem Rose-al közösen dolgokat. Kiegyeztünk abban, hány emberre van szükségünk, és ebből mennyivel fogok én foglalkozni mivel elvállaltam, hogy a disco biztonsági főnöke én leszek, és mindenki, aki ehhez kapcsolódik hozzám fog tartozni, így most kereshetem a falkán belül elsősorban azokat az embereket, akik nekünk dolgoznának ezen a poston. Másnaposan nem sok kedvem volt emberek között lenni, de kellett és mostanra oda jutottam, hogy ölni fogok ha nem kapok egy jó kávét, ráadásul volt máshol is dolgom, így úgy gondoltam majd út közben szerzek magamnak egy adag koffeint. Terveim szerint odafelé gyalog leszek visszafelé, már a Rose-nak szánt kocsit fogom vezetni, hiszen az enyémet már átvettem, de nem tudok egyszerre kettőt vezetni. A páromnak egy fehér Audi TTi Coupet néztem ki, és meg is rendeltem, ami a mai napon átvehető, hiszen tartottak készleten belőle, de mindenek előtt a kávémat akartam. A szalon közelében van egy kiülős hely, egészen jó kávéval oda tartottam, mikor szemből szétnyílt előttem a tömeg, egy gördeszkás srác jött felém, mögötte a csaj, akinek a kutyája nekem jött. A hülyének is egyértelmű lett volna mi is a nagy helyzet és nekem amúgy is rossz volt a kedvem, szóval kicsesztem a kölyökkel, nem várta tőlem, hogy épp azt tenném ait tettem, egész egyszerűen utána kaptam, a nyakánál és lerántottam a földre, ahol barom nagyot nyekken, és mivel nyűgös voltam a torkára léptem a csizmámmal. Fekete csizmát, szürke szűk szabású farmert, fekete pólót és bőrdzsekit viseltem, hogy elrejtsem a fegyverem, ami a most hónaljtokban pihent. A srác szemei gúvadtak, én a napszemüvegen keresztül tekintettem rá, a hajam most szoros copfban volt összefogva, a cigim kivettem a számból és kifújtam a füstöt. -Na, ne mocorogj, rossza a hangulatom. – Szólok oda a srácnak hidegen és nyomatékosítás kedvéért, kicsit jobban a gigájára lépek. Aztán Grace felé pillantok a szemeim sarkából, még a srácot fixírozom, próbál a lábam után nyúlni. – Próbáld meg, és élből zúzom össze a torkod. – Morgom oda s rácnak csak halkan, ő meg mozdulatlan marad.
A kávém az asztalon hagytam a nagy rohanásnak köszönhetően, de az kevésbé sajnálnám, mint a táskában, hiszen abban van minden fontosabb holmim. Ha csak a pénzről lenne szó nem is lenne olyan nagy gáz, de a lakáskulcstól kezdve az egyetemi jegyzeteimig igen sok minden van benne. Karen mindig azt meséli a haveroknak, hogy egy öt tonnás táskával járok a városba és ideje lenne megszabadulnom a sok számára felesleges holmitól. De nézzük a nehéz táska jó oldalát! '. a rabló hamar elfárad! 2. Ha valaki letámad jó nagyokat tudok ütni a tatyóval. Szóval mi itt a gond? Az, hogy néha leszakad a hátam? És aztán? Már megszoktam! Kemény csaj vagyok! Már-már kezdeném feladni a kergetést, mikor egy ismerős arc jelenik meg a látóterembe, aki egy mozdulattal rántja le a földre a fickót. Azonnal megtorpanok és ha biológiailag lehetséges lenne az állam most tényleg egy jó nagyot koppant volna a földön. A múltkor is ugyan ezt csinálta Jackel. Ez nem normális! Ilyen gyors és ügyes a világ legjobb harcosa sem tud lenni. Ehhez valami természetfeletti erő kell.. Lehet, hogy ő Superman? Amint az a szemét fickó a földön fekszik lelassítom lépteimet. Minek fussak feleslegesen? Csak nem fogja elengedni azt a szarházit. -Eh köszi! Jobbkor nem is jöhettél volna!-Tényleg hálás vagyok neki. Majd meghívom egy kávéra, még a múltkori eset miatt sem engeszteltem ki. Mi üthetett akkor Jackbe? De ne is foglalkozzunk ezzel inkább a lent fekvő féreggel. Közelebb hajolok hozzá, majd megbököm a homlokát és felnézek a "hősömre". -Igen, igen, itt jó lesz. Ide fúrd azt a lyukat!-Eleinte a tekintetemről csak a komolyság látszódik, majd egy pillanatra elmosolyodom. Ugye nem képzelte, hogy hagyni fogom, hogy csak úgy tovább menjen, minden következmény nélkül. Kirántom a kezei közül a táskám, majd előveszek egy bugyit belőle. Ne kérdezzétek, hogy miért van nálam. Itt van és kész és az a lényeg! -Megtaláltam a tangádat az ágy alatt, kell még neked?-Elkezdem lóbálni a fekete alsóneműt, majd szépen beletömöm a szájába. Nem érdekel, hogy mindenki minket nézz. Megérdemli ez a szarzsák. És ez még csak nyugodtabb énem. Ha jobban meg szeretném nyomorgatni akkor szépen rálépnék a tökére. -Majd befosok a hugyozástól!...Te remegsz! Akkora vagy mint a Himalája és olyan menőnek képzeled magad, hogy az egód már a Holdat súrolja...de te mégis megijedsz egy ilyen sráctól?...Megértelek! Nem hiszem, hogy sokan képesek lennének arra, amire ő! Jobb ha leszoksz a lopásról, mert lehet, hogy legközelebb ennyivel nem úszod meg!-Jól esik kicsit lehordani a fejét ennek a szarházinak. Tudom jól, hogy nem tőlem fél, de legalább a szemébe nézhettem ennek a mocsoknak. -Köszönöm, de tényleg! Az életem van ebben a táskámban! Meghívhatlak egy kávéra?-Pillantok fel a srácra. Tőlem már elengedheti a didergő királykisasszonyt.
Kezdőlap
