Civilek nem léphetnek be, élet- és omlásveszélyes terület.

Az omlásveszély a "KEEP OUT" táblával az embereket és az illetéktelenek hivatott távol tartani. Aki a figyelmeztetés ellenére is nyakába veszi ennek a tárnának a járatait, az onnantól életveszéllyel számolhat: a farkasok ezt a járatot használják a leggyakrabban, sűrűn ellenőrzött és az első mérföld után már gondosan karban tartott járatok kanyarognak.
Több zsákutca is akad félrevezetésnek, megtévesztésnek, a leggyorsabban még mindig a régóta itt élő farkasok tájékozódnak benne.

Nem vagyok egy gyenge nyafogós nő, erről szó sincs. Egyszerűen csak van az a pont, ami már nekem is beteszi a kaput, és most vészesen közeledtünk oda, hogy elveszítsem a türelmemet. Nem fogok én kiborulni, meg semmi ilyesmi, de magamban máris megfogadtam, hogy jó ideig nem lesz arra példa, hogy én csak úgy kedvtelésből elinduljak valahová. Kivéve, ha az a bizonyos hely egy jól felszerelt szálloda, és esetleg vannak wellness szolgáltatásai is, meg efféle luxusnak minősülő dolgok. Talán egy kaszinó sem ártana, ha már itt tartunk. Álmok, most nagyon sokat segítettek…
- Tudom, hogy ki fogunk érni, csak… - nem fejeztem be a mondatomat, csak a vállaimat vontam meg kecsesen. Vagy valami egészen hasonló módon ahhoz, ugyanis a sérüléseim miatt nem úgy sikerültek a mozdulataim, ahogyan én azt megszoktam. Kicsit sutának éreztem magam, és fogadni mertem volna, hogy nem tévedek nagyot. Biztosan kinézetre is kicsit koordinálatlannak tűnt mindaz, amit csináltam, úgyhogy hálás voltam Olennek azért, amiért nem emlegette fel, vagy vetette a szememre. Persze megtehette volna, de azt azért ne felejtsük el, hogy ő tark, én pedig csak egy mezei falkatag, akinek nincs annyira kiélezetten szüksége az edzésre, mint egy hozzá hasonló pozícióban lévő egyednek.
Miután megkezdődött a felfelé mászás procedúrája, igazából már kezdett minden mindeggyé válni. Már csak az lebegett a lelki szemeim előtt, hogy a lehető leghamarabb kijussak innen, méghozzá mindenáron. Nem bírtam a levegőt, az itt lévő nyirkos köveket, és úgy az egész bányát megutáltam hirtelen. Csakis a számomra kedves dolgok után vágyakoztam, és ezek nyújtották a kellő motivációt is ahhoz, hogy teljesíteni tudjam a meredeken felfelé nyúló távolságot. Nem is voltam egyébként annyira béna, mint ahogyan gondoltam, mert egyszer sem zúgtam le. Tudtam én mindig, hogy elég ügyes vagyok, csak Darren akart mindig megvédeni, és most Oli is próbálkozott állandóan segíteni. Kivételesen hagytam, de csak a különleges helyzetre való tekintettel, egyébként biztosan előjött volna az önfejű és makacs énem.
Roppant büszke voltam magamra, amiért nem voltam rest segítséget kérni tőle. Vannak emberek, akiktől nem ciki, ha kapunk egy felénk nyújtott kezet. Ő nálam ezek közé volt sorolható, bár az élen még mindig a kedves bátyám állt. Szerintem ez egyáltalán nem valami meglepő.
- Köszönöm! – biccentettem, mikor válaszolt nekem, és már lelkiekben igyekeztem felkészülni arra, hogy nagy erővel fog eleget tenni a kérésemnek. Már éppen hátra akartam nézni, hogy kiderítsem, mire vár, amikor hirtelen erős felfelé toló mozgást érzékeltem. Az már igazán semmiség volt, hogy egy szál bugyiban voltam, ő pedig a fenekemet fogdosta. Nagy volt ugyan a kísértés, hogy lenézzek rá, de nem tettem. Túlságosan örültem ahhoz, hogy ilyen apróságokon akadjak fent.
Próbáltam én is egy kicsit rásegíteni arra, hogy fel tudjon jönni a sziklára, amin már én is tartózkodtam, de végül annyiban hagytam, mert olybá tűnt, hogy egyedül is képes volt felhúzni magát. Csak bámultam rá a vizes tincseim közül, és magam sem tudtam volna megmondani, hogy mire vártam. Talán arra, hogy ő menjen most elől, mert én már meguntam a menetelést. Ha nem lettünk volna sérültek, tuti, hogy a hátán vitetem ki magamat, de az ő és az én állapotom kérdéses volt ahhoz, hogy egy bányában mókázzunk ilyesmikkel. Összeszedtem hát magamat, és egyenesen Olen után indultam, vissza a szabad ég alá. Már egyre több oxigén jutott be a tüdőmbe, és másra sem vágytam, minthogy eldőljek odakint. Immár lemondtam a meleg vízről is, a kajáról szintén, és csak az létezett, hogy a szellő lágyan simogassa a bőrömet. Ez lett minden vágyam!
- Tudod mi vár ránk odakint? A szabadság! – ezzel igyekeztem mind a kettőnkbe lelket önteni még így a finishbe. Szükségünk volt rá, mert az én lelkesedésem is erősen megcsappant, pedig ez egyáltalán nem jellemző rám. Még a legrázósabb helyzetekben is meg tudom őrizni a pozitív szemléletemet, de a mostanira enyhe kifejezés volt, hogy rázós helyzet. – Érzem – mosolyodtam el alig láthatóan, mikor közölte, hogy mindjárt kint vagyunk. Valami már meg is borzolta egy kicsit a hajamat a fejem tetején, és arra következtettem, hogy valahol beszökött a kinti szél. Ez csakis azt jelenthette, hogy jó úton haladunk, ugye?
Amikor aztán talpam rendes földhöz ért, arcomat a hold irányába fordítottam, és szinte fürdőztem a fényében. Kedvem lett volna most azonnal eldőlni itt, és mást sem csinálni, csak aludni órákon át, amíg össze nem szedem az elvesztett erőmet, és ki nem pihenem magam teljesen. Ehelyett mit csináltam? Csak bámultam Olenre, és mintha csak megérezte volna, hogy mi járt a fejemben, hirtelen magához rántott. Egy pillanatra még a levegő is kiszökött a tüdőmből, a szívem pedig még hevesebben vert, pedig már kezdett visszaállni a normális tempójára. Majdnem meztelen mellkasom az ő bőréhez tapadt, ajkaim elnyíltak, ahogy hátravetett fejjel őt néztem.
- Végre kijutottunk! – jelentettem ki boldogan, immár örömittasan. Senkinek nem kívánnám mindazt, amin nekünk most ott keresztül kellett mennünk, abban a kész isten csapásában. Annyi azért vigasztal, hogy nem egy, hanem már két csókban is részesültem általa. Ujjaim óvatosan siklottak végig a bordáin, vigyázva az esetleges sérüléseknek, míg én teljesen átadtam magam a pillanatnak. Szokásom volt ugyan irányítani, de most kivételesen kiengedtem a gyeplőt a kezeim közül, hogy csakis az legyen, amit ő mond. Nem óhajtottam megőrizni ezt a szokásomat, de ő segített hozzá ahhoz, hogy kikeveredjek a bánya legalsó rétegéből.
Kapkodtam a levegő után, mikor elhátrált tőlem. Máris szerettem volna visszahúzni magamhoz, hogy ezúttal egy jóval hosszabb és szenvedélyesebb csókkal forrasszam belé a levegőt ismét, de a varázs tovatűnt, amikor kettőnk közül ő szólalt meg elsőként.
- Tudod, ezt többször kéne csinálnod! – közöltem felszegett fejjel, hogy jelezzem felé, én egyáltalán nem bántam ezt meg, sőt! Nagyon is élveztem azt, hogy ennyire elragadták hirtelen az érzéseim, mikor tudtam nagyon jól, hogy nem jellemző az ilyesmi. Rám bezzeg annál inkább, erre úgy megszeppentem, mint egy szűzlány a nászéjszakáján. – Halványlila gőzöm sincs – húztam el a számat, miután körülnéztem. Két karomat magam köré fontam, hogy ne fázzak annyira, és egyik lábamról a másikra álltam. – De azt hiszem, hogy sejtem. Valahol erre kellene lennie a Farkaslaknak – mutogattam egy bizonyos irányba, amiről úgy hittem, hogy a megfelelő. – Viszont a kocsikat nem kéne a bánya előtt hagyni, mert a végén még valakinek szemet szúrnak, és az nem lenne nekünk túl jó… - vetettem fel, és a levegőbe szagolva próbáltam eltalálni, hogy melyik a helyes irány. Közben egyre közelebb merészkedtem Olihoz, fél testemmel az övéhez simultam mind azért, hogy melegítsen valamelyest, mind pedig azért, mert egyszerűen csak jól esett. - Azt hiszem, hogy erre kell menni! - mondtam, miközben baktattam lefelé a hegy oldalán.

Annyira lelkesítő volt a tudat, és az érzés egyvelege, hogy kijutottunk, hogy valóban egy pillanatig sem gondolkodtam. Csak élveztem a friss levegőt, a lengén cikázó szellőt, ami olykor bőrömbe kapott. Komolyan, jobb volt ez jelenleg mindennél, pedig órákkal ezelőtt nem is gondoltam volna, hogy most itt fogok állni. Sajnos, volt egy olyan negatív gondolatom, hogy talán csak holnap kerülünk ki innen, és elég rossz szájízt is hagyott maga után sokáig. Most azonban minden más, és valahol elvakultan úsztam a szabadság adta boldogságban. Önfeledt érzés járt körbe, talán ezért rántottam magamhoz Jennyt. De van egy sanda gyanúm, hogy az ok ennél sokkal összetettebb volt. Nem csak, hogy kijutottunk... félig-meddig, együtt, de azt hiszem sokkal közelebb kerültünk egymáshoz ez alatt az idő alatt, mint eddig bármikor. Kedveltem eddig is, mert egészen hasonló, mint én. De valahogy eddig nem adódott időnk még csak hosszabban beszélgetni sem. Most pedig? Valami "furcsa" oknál fogva, ösztönösen csókoltam le a szavakat ajkairól, noha röviden, de annál intenzívebb odaadással. Ez pedig némileg meg is kevert fejben, és igyekeztem mihamarabb rendszabályozni az arcomat, és az idétlen makogásomat.
Pillantásom elrévedt vonásain, és nem tudtam néhány beálló másodpercig, hogy most szégyellnem kéne magam, vagy folytatnom? Vagy egyszerűen csak túllendülni a történésen, és magunk után hagyni. Még mindig éreztem csókját, valamint finom érintései is még bordámon égtek. Meredten néztem őt, mígnem szavai tudatosultak elmémbe, mely során halovány, jól eső vigyor szaladt fel szám sarkába. Heves szívverése felpezsdített, és némileg az enyém is erőteljesebb ütemre kapcsolt. Nem értettem igazából ezeket a jelenségeket a mellkasom alatt, de jobbnak láttam most nem ezzel foglalkozni. Legalábbis látszólagosan nem.
- Látod, ez egy remek ötlet! - somolyogtam orrom alatt, immár bátrabban, elvégre szavai megerősítésként csapódtak le dobhártyámba. Örömmel fogadtam, hogy a heves, eddig nem igazán tapasztalt megnyilvánulásom nem negatív irányba indította meg a dolgokat.
- Én hiszek neked... - pillantottam el mutató ujja mentén, abba az irányba, amelyben a Farkaslakot gondolta. Részemről már mindegy, kinn vagyunk, innentől kezdve oda megyek a szabad ég alatt, ahova akar. A fáradtságomat is némileg felváltotta az a felül kerekedő érzés, hogy már nem a bányában vagyunk. Bár, azért nem elnapolható, hogy a testem még mindig elég ramatyul érezte magát, és a vállam sem változott egyelőre semmit. Csak éreztem, ahogy húzódik, ahogy próbál regenerálódni, és visszaállni az alapállapotába.
- Igaz. Nem kéne a járgányokat ott hagyni. - rántottam oldalra számat, tekintetemet a távolba meresztve. - Mondjuk én motorral vagyok... - vontam vállat, ennek köszönhetően pedig fel is szisszentem. Jól van, az ilyenfajta hirtelen mozdulatokat még pár óráig jobb lesz hanyagolnom... Tenyerem a sajgó seb felé igyekezett, de félúton akaratlanul is megakadt, ahogy Jenn közelebb lépett hozzám. Fejemet és ezzel együtt íriszeimet is rávillantottam, miközben ő már féltesttel az enyémhez égett. Nyeltem egyet, ujjaim pedig óvatosan szaladtak föl felkarjára, ami eléggé hideg volt, és persze nyirkos is, a tó után.
- Fázol? - kérdeztem elhaló hangon, ahogy megindítottam lépteimet én is, lefelé a hegyoldalon, felvéve Jenny lábának ütemét. Mellesleg, igazán hülye kérdés volt, itt van majdnem anyaszült meztelenül, egy fagyos vízből kimászva, egy mínuszokban gazdag barlangból kiérve... Meg sem vártam a válaszát, még közelebb vontam magamhoz, tenyeremmel olykor megsimítva karját, hátát, hogy kicsit felmelegítsem.
Még mindig elég mocskosak voltunk, és ha valaki látott volna, biztos, hogy valami perverz csövesnek, vagy földönkívülinek hitte volna a párosunkat. Nem foglalkoztatott, nem tulajdonítottam neki annál nagyobb gondot, mint hogy a hideg engem is kezdett kicsit felemészteni. De jó lesz azon a motoron...
Jut eszembe motor! Ahogy leértünk a hegy aljához, és átvágtunk egy elég bizarr ösvényen, lassacskán meg is pillantottam a Vypert. Jenny kocsiját egyelőre még nem vettem észre, ennek főbb oka nyilván az, hogy mikor megálltam, akkor sem találkoztam vele. Feltételezem arrébb áll...
- Az már az enyém. - böktem fejemmel a motor felé, és bár kedvem lett volna, azonnal leroncsolni, és felpattanni rá, nem tettem. Egyrészt, mert fusson a halál... másrészt meg, nem volt kedvem elengedni még Jennt. Tenyerem lesiklott karjáról, derekára, csípője oldalára fogva rá, egészen addig, míg el nem értük a járgányomat.
- Te hol dobtad le a kocsit? - álltam meg, testemmel a nőstény felé fordulva, ezúttal már mindkét tenyeremet csípőjén nyugtatva. Olyan marha jó, hogy amúgy nem veszem észre magam! Csak később... Ez is épp egy ilyen helyzet volt. Számat oldalra húztam, és óvatosan leengedtem róla kezemet, átfonva azokat mellkasom előtt. Már nem voltam zavarba, de azért még némi foszlánya megkörnyékezett.
- Khm... Akkor, hozzád? Vagy már nem áll a pizza? - döntöttem oldalra kicsit fejemet, ahogy arcát fürkésztem. Nem tudtam mit gondolt, vagy mit akart jelenleg. Lehet semmire se vágyott jobban, mint hogy ágynak dőljön. Ez esetben pedig nyilván haza megyek, és felzabálom még a hűtőt is egymagamba. Nem jelent gondot.
A Vyperhez léptem, majd kirúgtam a támasztékot, és felültem rá, egyik lábammal tartva meg magam, és a motort is. A vállam érezte, hogy ez egy fincsi kör lesz, de oda se neki. Voltam már nagyobb szarban is.
- Ha jégcsapként érkezem meg, kiolvasztasz? - hajoltam felé egy kicsit, búgó hangon, szórakozottan ejtve el a szavakat. Ajkaimon játékos mosoly játszott, miközben a bukósisakomat is megragadtam fél kézzel. Igazán viccesen fogok festeni így az utakon, de hol érdekel? Ennél rosszabb már nem lehet, mint amin eddig átmentünk...

Gyönyörű, meleg, verőfényes napunk van ma is - már amennyire ez Alaszkában, október közepe felé járva elmondható. A hőmérséklet alig valamivel nulla fok felett kóválygott egész nap, de ez egy cseppet sem hátráltatott a munkámban, a  nap nagy részét kint töltöttem, s mivel utálom, ha munka közben megzavarnak, így régi rossz szokásként naná, hogy a mobilom sem volt nálam. Csak a szerencsének köszönhető, hogy egyáltalán észrevettem az sms-t, nagyjából bő 50 perccel az elküldés után. Remélem, hogy nem lesz gond belőle, ha várnia kell rám, vagy ha mégis - legközelebb remélhetően tanul a hibájából, hogy ha engem akar elérni, akkor vagy személyesen keressen fel, vagy addig csörgessen telefonon, amíg érzékelem fel nem veszem.
Villámokat megszégyenítő sebességgel robogok a fürdőszoba felé egy gyors zuhanyra, hogy aztán pár perccel később már félig-meddig felöltözve, a hajamat törölgetve, a lakás deszkapadlóján vizes lábnyomokat hagyva siessek ajtót nyitni.
- Szia! Egy kicsit késve vettem észre az üzeneted... -vallottam be, majd már jött is a bocsánatkérő tekintet és a vállvonás - ha ezt a felem annyira nem is ismeri, azt mindenképp, hogy nekem 10 perc nem elég a készülődéshez, akármennyire is tudok gyors lenni ilyen téren, ha akarok.
- Mindjárt, mindjárt, csak egy pillanat! -hadartam, ahogy viszonoztam a csókját, de aztán pár pillanattal később már ki is bújtam az öleléséből - na nem mint ha annyira ellenemre lett volna, de ha már legalább ő készen állt, akkor ne vizezzem itt össze. A végén még öltözhet ő is, és azt se tudom, Théo ruhái egyáltalán jók lennének-e rá. Vagy egyáltalán hajlandó lenne-e azt hordani jobb híján.
- Amúgy hová is megyünk? -kíváncsiskodtam, majd már szambáztam is vissza a fürdőbe, ha gondolja, jöhet ő is, engem aztán nem zavar, vagy ha marad a nappaliban, majd kiabálok neki.
- Csak a szokásos. Carte sérülése egész szépen gyógyul, Sheera egyik patkója meglazult, azt javítottuk, Tarajossal pedig tanultunk egy új mutatványt. -foglaltam össze az érdekesebb dolgokat, miközben nekiestem a hajkefével az összegubancolódott szőke tincseimnek.
- A bázison? Mármint a Fort Wainwright katonai bázison...? -kérdeztem vissza, majd ahogy választ kapok a korábbi kérdésemre, csak bólintok... akár látja a férjem, akár nem.
- Öt éve nem jártál ott... azért vicces, én még öt éve sem élek itt, de ezalatt még egyszer sem jártam azon a részen. Pedig az első egy-két évben, amíg a bátyám foglalkozott a lovardával, szinte az egész környéket bejártam. Tiszta vadász-paradicsom a világ ezen része. -nosztalgiáztam, az akkori idők egész kellemes emlékeket ébresztenek bennem. Milyen szép is volt! Csak csavarogni egész nap a puskával a vállamon, rengeteg szabadidő, semmi felelősség a lovarda miatt... Visszasírom azokat az időket.
A fürdő után aztán még teszek egy gyors kitérőt is a szobám felé, idő közben kifaggatva Bénoît-t, hogy hogyan öltözzek az alkalomhoz, aztán nem is vacakolok sokáig - a már emlegetett kényelmes cipők kapcsán a kedvenc pár bakancsomra esik a választásom, majd a házat bezárva magam után már mehetünk is a kocsihoz. Hát, akkor irány El Dorado! Remélem, nem zavarja, ha fütyörészek az úton, csak hogy ne néma csendben teljen az út addig is, az olyan unalmas!
Megérkezünk, nekem pedig nem kell kétszer mondani, már pattanok is ki a kocsiból, megragadva a férjem kezét.
- Ez nem kezdődik túl biztatóan. Van valami köze ahhoz, hogy ennyire bezárkóztál a pajzsod mögé? -érdeklődtem kíváncsian. Nem mint ha nehezteltem volna azért, mert az én társaságomban cselekszik így. Hacsak nem idegenekről van szó, úgy sohasem volt szokásom ennyire elbújni mögé, mióta pedig én foglalkozok a lovainkkal, pláne szakmai ártalom. Betudom hát annak, hogy talán nála is ilyen egyszerű magyarázata van a dolgoknak, pláne, hogy vérfarkasként nem igazán ismertem még...
- Ugye nem történt semmi baj. -szólalok meg néhány pillanattal később, ahogy egyre bentebb jutunk a tárnák közt. Mi történhetett? Meghalt valaki? Megint valami falkás viszály? Kóborok? Ismét elszólítja a kötelesség...? Aztán a bánya is az én nyakamba lesz sózva? Mert ahhoz nekem is lesz egy-két szavam, de nem akarom előre festeni az ördögöt a falra, így inkább elhessegetem a negatív gondolatokat, és bátorítóan megszorítom a férjem kezét.
- Remélem nem kell mondani, hogy ha bármiben tudok neked segíteni, akkor számíthatsz rám. -mosolyodtam el mellé. Csak bökje már ki végre, hogy miről is van szó...

Titkon - vagy nem is annyira titkon - megcsodálom, így félig-meddig felöltözve és vizes fürtökkel. Na jó, az jobban fedi az igazságot, hogy gyönyörködöm benne kicsit, amíg arról magyaráz, hogy későn vette észre az smst. Hát annyi baj legyen, azt hiszem ma ez fogja a legkisebb gondot jelenteni.
- Oké, semmi gond. - elengedem, ahogy kibújik az ölelésemből és ahogy beljebb megy a házba, úgy követem én is. A fürdő ajtófélfájának támaszkodok lazán, amíg befejezi a készülődést.
- Ide, nem messze, falkaterületre. - majd később, amikor már nem hajával lesz elfoglalva elmesélem, hogy miért is a bányába visz az utunk. Ráérek még ezt kifejteni neki, azt hiszem.
- Akkor jó mozgalmas napod volt. - jegyzem meg, ahogy a végére ér a beszámolónak. Aztán én mondom el mi újság felém, nagyjából.
- Ott. Tűzszerészként. - nem mintha bármelyik pillanatban bárki is bombát akarna robbantani a városban, de egyfelől a munkánk nem csupán erre és a helyzetre és esetre szorítkozik, másfelől pedig, mielőtt elmentem volna, valami mást akartam csinálni, mint addig. Az alap katonai kiképzést és a speciális képzést megcsináltam, de mielőtt még munkába állhattam volna, a falka feladat közbejött. Most pedig próbálom onnan folytatni, ahol abbahagytam. Legalábbis meló szempontjából.
- Akkor itt az ideje, hogy te is lásd. - bólintok a bányával kapcsolatban.
- Szóval vadász is vagy? - oké, ez új. Annak idején nem volt divat a fiatal feleségek körében, hogy puskával vadászni járjanak - gondolom, hogy így érti és nem a farkas alakjában való vadászatot -, szóval nem tudtam, hogy ebben is jártas lett és még szereti is.
Én a kényelmes ruhákra szavazok, ha már arról érdeklődik, hogy mit is vegyen fel. A magam részéről farmert, pólót és egy kockás inget viselek, na meg kabátot és bakancsot.
Az út alatt egyáltalán nem bánom, hogy fütyörészik, szeretem hallgatni, meg csakúgy mellette, vele lenni. Bár a dallamot nem ismerem, de hát ebben talán nincs semmi nagyon meglepő, nem vagyok a zene megszállottja.
A kérdését hallva bólintok egyet röviden és valamelyest lejjebb engedem a pajzsom, csakhogy egész biztos legyek abban, csak magunk vagyunk már.
- Részben igen. - adok hangot is a válaszomnak.
Azt egyelőre eleresztem a fülem mellett, hogy baj nincs-e, mert nem tudom megítélni, hogy miként fogadja majd, amit mondani akarok neki. Ráadásként a szégyen is olyan szinten kezd el munkálkodni bennem a bűntudattal karon öltve, hogy attól tartok, menten elsüllyedek itt helyben.
Mindenesetre, mielőtt - feltételezhetően - megbántanám, úgy döntök, hogy valami kevésbé lehengerlővel kezdek. Bár nekem, ami azt illeti, ez is az (volt).
- Szeretlek Aimée. - bököm ki halkan, szinte csak az orrom alatt mormolva, szándékosan nem nagy feneket kerekítve a dolognak. Legfőképpen azért, mert így van, de hazudnék, ha nem volna benne némi bocsánatkérő hanglejtés is, egy egészen hangyányi. Főleg azok után, amit műveltem az elmúlt héten.
Mély levegőt veszek és úgy döntök, belekezdek, aztán majd lesz valami, valahogyan.
- Úgy nagyjából egy hete felbukkant egy kamasz srác az életemben. Azt állítja, hogy a fiam. - megállok és Aimée felé fordítom a tekintetem.
- És úgy tűnik, hogy tényleg az. - számomra ez még mindig mellbevágó hír és nem azért, mert ne akarnám vagy ne örülnék neki. A sokkon túl örülök is, persze, mindig szerettem a gyerekeimet, nem véletlenül őket haraptam be később. Az egyetlen olyan időszak, amikor nem akartam, hogy legyen akkor volt, mikor Aiméet elvettem. Pontosan azért, mert egyik gyermekemet sem kívánom túl élni és annyi kölyök több lett volna, mint amivel elbírok, legalábbis így hiszem.
- És történt még valami... - húzom el a számat, de egyelőre elhallgatok. Egyszerre csak egy dolog.

Nos, ha már nem lett belőle baj, hogy későn érzékeltem az üzenetét, és nem is vagyunk időhöz kötve - no meg nem is megyünk messzire - én sem kapkodom annyira a készülődéssel, szép ráérősre veszem a tempót, miközben beszélgetünk.
- Most mondjam, hogy egy lovarda körül minden nap ilyen mozgalmas? - de nem feltétlenül csak a lovak miatt, annak idején mi is tartottunk állatokat a ház körül, azokkal mindig ennyi "gond" van. Talán neki sem kell részletezni...
- Nem is tudtam, hogy tűzszerész végzettséged is van. -fordultam felé egy pillanatra a nagy készülődés közepette, hiába, a ki-mivel-foglalkozik téma legutóbb kimaradt... akárcsak 150 évvel ezelőtt, de az meg már úgy is se feltétlen fedné le a valóságot.
- Lehet, hogy hülye kérdés, de... hogyhogy nem a tűzoltóságnál helyezkedtél el? -kérdeztem vissza, hisz szerintem az is logikus lenne, még akkor is, ha a chicagóiak között nem egy tűzoltóval is büszkélkedhetünk. De mielőtt Benoît lelépett volna a városból falkaügyek végett, tudtommal az őslakosok között nem volt egy sem. Vagy volt, csak az is kikopott azóta? Tudja a halál...
Azt már csak egy bólintással konstatálom, hogy ideje látnom a bányát, én is így gondolom, szóval ezen aztán végképp nem fogunk összeveszni, bár ha tudnám, hogy miért visz oda, lehet, nem lelkesednék ennyire a kirándulás tényétől.
- Igen, már jó ideje. -húzom ki magam büszkén a kérdésére. Lehet, hogy annyira nem volt régebben sem megszokott, hogy nő űzze ezt a foglalkozást, de én kimondottan szerettem. Sőt, ha tudná, hogy még emberként kezdtem el tanulni... Ezt viszont nem szándékozom az orrára kötni, tekintve, hogy Benjaminnak köszönhető, ő meg nem igazán lopta be magát a férjem szívébe, érthető okokból. Jobb a békesség, magunkat ismerve előbb vagy utóbb úgy is robban majd az a bizonyos bomba...
Megérkezünk, én pedig nem hazudtolom meg magam, már kérdezek is... de minek! Hisz amikor beigazolódik a sejtésem, nem is tudom, hogy hogyan kéne reagálnom igazából. Örüljek, mert igazam volt? Vagy ne, mert valami gáz van...
A "Szeretlek" azt hiszem, tipikusan olyan szó, amit mindenki imád hallani és instant kellemes érzéssel tölti el az ember, legalábbis ha olyantól hallja, akit szeret. De a mostani körülményeket tekintve, bennem ez az elhaló kis motyogás most inkább csak a bizonytalanságot és a türelmetlenséget növelte.
- Miért érzem úgy, mint ha ez inkább egy megelőlegezett bocsánatkérés lenne...? - kérdeztem óvatosan. Vagy időhúzás. Vagy puhítás, mert biztos, hogy valami olyan fog jönni utána, am sokkal kevésbé fog tetszeni?
- Hogy... hogy mid? A fiad... ? - kérdezek vissza megszeppenve, ám mielőtt még közbevághatnék, hogy az, hogy ki mit állít, egy dolog... de mennyi a valóságtartalma? Megelőz, én pedig teljességgel lefagyok. Megtorpanok, hacsak ő nem szorítja eléggé a kezem, akkor az ujjaim is kicsusszannak a tenyeréből, hogy magam előtt fonjam össze őket, dacos, védekező magatartással.
- Na mi? Magadhoz veszed és együtt éltek? Vagy beharapod? -kérdezem vissza talán csöppet indulatosabb éllel, mint az illő lenne, de nem tehetek róla, ami a szívemen, az a számon.
Amiatt egy percig sem hibáztatom, mert a több évtizednyi-évszázadnyi együtt töltött házasságunk alatt esetleg hűtlen volt, mert könyörgöm... én sem éltem remete életet különösebben, és amúgy is, ha nem akkor történt amikor én is a közelében, az életében voltam, mit problémázzak rajta? De egy dolog jóindulatóan szemet hunyni az ilyesmi felett, vagy abban a "naiv" feltételezésben élni, hogy a férjem hűsége biztos a sírig kitart, mint hogy a szemem elé kerüljön a hűtlenségének a két lábon járó bizonyítéka... Ráadásul pár évvel ez előttről! Az eszem megáll... Pláne, ha mindazok után, amit múltkor beszéltünk, tényleg farkast csinál belőle.

- Igen, sejtem. - volt idő, amikor számomra is mindennapos volt az állattartás, igaz nem mostanában, de ettől még pontosan tudom, hogy milyen sok munka is van velük.
- Ha akarod, ránézhetek Carte sérülésére. Állatorvos is vagyok. Egy időben praktizáltam, de aztán munkát váltottam. - tulajdonképpen annyi féle munkám volt már, hogy számon tartani sem könnyű. Az oka igen egyszerű, több, mint száz éve élek itt, egy idő után igen nehezen tudtam volna a munkatársaknak beadni, hogy miért nem telik felettem az idő úgy, mint rajtuk. Ráadásul, volt, amibe bele is untam, kellett a változás.
- Van, az a legújabb. - bólintok egyet, bár annak is már öt éve, hogy megszereztem. Mindegy, igazából nem olyan fontos ez most.
- Nem hülye kérdés. - mosolyodok el halványan mielőtt még érdemben választ adnék a kérdésére.
- Mert a haditengerészet, a tengerészgyalogság a légierő és a katonaság berkein belül van a képzés. A Fort Wainwright volt elérhető közelben úgy, hogy ne hagyjam el a falkát csak emiatt, ott lettem tűzszerész és amikor visszatértem, kérvényeztem Victornál a felvételem. - foglalom össze röviden, hogy miért is őket választottam. Ráadásul falkakézben van a bázis, és szívesen vagyok falkatagok között, akkor is, ha nyilván a bázison sem mindenki az.
- És te mit csináltál a vadászaton és a lovarda irányításán kívül? - kellemetlen vagy sem, de fogalmam sincs, hogy mivel is foglalkozott azokban az években, amikor külön voltunk.

Azt hiszem azért hangzik megelőlegezett bocsánatkérésnek, hogy szeretem, mert az is. Ezt azonban nem mondhatom neki, így csendben maradok a válasz helyett és inkább azt vezetem fel neki, hogy felbukkant Bastien. Ami úgy tűnik őt is épp eléggé sokkolja. És akkor még ez volt a kevésbé vészes vallomásom.
Ahogy megáll, én is így teszek, a kezét kihúzza az enyémből és míg ő karba fonja őket maga előtt, addig én jobb híján zsebre vágom a magaméit vele szemben.
- Igen. - erősítem meg azt, amit az imént mondtam el, a srác tényleg a fiam. Érzem az indulatot, ami benne munkálkodik és kihallom a hangjából is. Nyelek egyet, mert a fején találta a szöget, tényleg azt szeretném, amiket felsorolt.
- Fogalmam sem volt arról, hogy létezik. Az anyja tizennyolc éve se szó, se beszéd, egyszer csak lelépett és soha nem keresett meg később. Ma már nem is él. - gondolom ebben Bastien csak nem hazudna, nem volna értelme. Fogalmam sincs Liliann miért döntött úgy, hogy nem avat be abba, a gyermekemet várja, de tény, hogy nem tette meg. Nem csak szórakozás volt vagy egyéjszakás kaland, számított nekem és azt hiszem, vagyis azt hittem, hogy én is neki. Hát úgy tűnik, hogy tévedtem. Nem is kicsit.
- Be fogom harapni. - nem terveztem újabb kölyköt, igazság szerint egyáltalán nem. De azt sem terveztem, hogy a tizenhét éves fiam egyszer csak megjelenik azzal, hogy az apja vagyok. Még csak nem is sejtettem egy héttel ezelőttig, hogy a világon van. Azóta pedig többször is megfordult velem a világ.
Csendben maradok egy darabig, Aiméet figyelve közben. Előhúzom a kezeimet a zsebeimből és felé nyújtom őket, azt jelezve, hogy szeretném, ha elfogadná és megfogná őket. Ha így tesz, akkor magamhoz húzom és szorosan az ölelésembe vonom, ha nem, akkor csak magam mellé eresztem mindkettőt és maradok a helyemen. Mindig is ingoványos talajon jártunk mi ketten, bármelyik pillanatban robbanhatott az a bizonyos bomba és attól tartok megint egy ilyenen ülünk épp. És most az sem segít, hogy elméletben képes vagyok egy robbanószerkezetet leállítani mielőtt még beütne a krach.
- Dühös vagy? - fogalmam sincs, hogy miként is áll a dologhoz, de annyi biztos, hogy már ez sem ment könnyedén. Közben pedig egyre szorosabbra záródnak a lelkemet szorító pántok. Szégyellem magam, amiért a szívem kettészakadna és azért is, amiért nem voltam képes a múltat lezárni és békében eltemetni. Bűntudatom van, amiért belerángatom valamibe, amit egyáltalán nem érdemel meg.

- Ez komoly? -kérdezek vissza meglepetten amikor kiderül, hogy állatorvos is akad a családban - Hát ez tök jó! Akkor ha visszaértünk, megmutatom. Persze csak ha belefér az idődbe. Annyira nem vészes. -az volt, még napokkal, hetekkel ezelőtt, mostanra már egész szépen meggyógyult, de az sosem árt, ha gyakrabban látja orvos.
Csak egy bólintással nyugtázom a Fort Wainwrightos magyarázatát, így már egyből érthetőbb a dolog - és jó tudni, hogy ilyen jellegű katonai kiképzést is kapott a szentem. És ne felejtsem el, hogy ne akarjak kiállni ellene, mert valószínűleg röhögve nyomna le, mint a bélyeget...
- Ezt-azt, mikor mit. Elég sok mindent, voltam még kereskedő, utcai zenész, tolmács, régész... -sorolok egy párat a teljesség igénye nélkül, hisz volt több is, mikor épp mihez volt szükségem, vagy mire volt igény, kereslet.


Nos, túl messzire nem jutottunk a tárnában, lévén amikor meghallom a nagy hírt, és egyből földbe gyökerezik a lábam a döbbenettől. A magyarázatára csak felvonom a tekintetem, nem túl biztató - sem az, hogy eddig nem tudott a létezéséről, se az, hogy már nem él a gyerek anyja, bár azt jó tudni, hogy nem én voltam az egyetlen, aki csak se szó se beszéd faképnél hagyta. Valamivel kisebb a lelkiismeret-furdalásom miatta, bár azt hiszem, jelen helyzetben az enyém röhögve elbújhat az övé mögött.
- Aha. -felelem diplomatikusan, csak hogy ne csak álljak itt némán, ám amikor hangot ad neki, hogy beigazolódik a sejtésem, képtelen vagyok megállni, hogy ne vágjak vissza egy szemforgatással, mielőtt ismét rajta állapodna meg a tekintetem.
- Lottóznom kéne, komolyan... -motyogom magam elé, de aztán csak állok és várok, hogy mondjon valamit, vagy beszámoljon az egyéb terveiről, hadd ne én húzzam már ki belőle mondatonként. Nem mint ha nem szeretnék játszani, de most a hátam közepére sem kívánom ezt a fajtát...
A felém nyújtott kézre csak felszökik a szemöldököm, de meg se moccanok, a kezeim maradnak a mellkasom előtt összekulcsolva, köszönik szépen, nem kérnek sem puhítgatást, sem vigasztalást. Most nem. Ilyen helyzetben, ilyen körülmények között, ilyen hírek után nem.
- Hogy ééén? Dühös? Épp örömtáncot készülök lejteni, csak Isten lássa lelkemet, elfelejtettem a kezdő lépéssort... Szerinted?! -vágok vissza, hülye kérdés esetében ő se számítson különb válaszra. Még komolyan kérdezi?! Még hátrébb is lépek, de csak azért, hogy nekidőlhessek a tárna kőfalának - most valahogy kellemes biztonságérzettel tölt el a kő hűvöse, legalább a hátam legyen fedezve, ha már szemből ilyen támadásnak vagyok kitéve, pont a férjem által.
- Csak egyet árulj el... Azért harapod be, mert Arthur és Mary után még egy kölyök kell a boldogságodhoz, nem akarod, hogy akár egy is kimaradjon a sorból, vagy mert félsz attól, hogy esetleg te élnéd túl őt? -vonom fel a szemöldököm, kemény szavak, de vele ellentétben én sosem voltam szülő, szóval annyira nem tudom átérezni, hogy mi munkálkodhatott benne akkor, amikor az összes gyerekét beharapta.

Biztosítom arról, hogy szívesen ránézek a lovára, elvégre ezért is ajánlottam fel. Azt érdeklődéssel hallgatom, hogy mivel foglalkozott korábban, nálam is hasonlóan szép hosszú ez a lista.
És én bolond még azt hittem, hogy ez lesz a kevésbé vészes téma, ami ma felmerül kettőnk között. A tény, hogy van még egy fiam - akinek lemaradtam élete első tizenhét évéről -, úgy tűnik az első ütköző pont közöttünk a nagy viszontlátás öröme óta. Miért is gondoltam, hogy ezúttal könnyebb lesz majd?! Elvégre neki és nekem nagyon rövid és nagyon viharos volt a kapcsolatunk, nem számít hány évtized vagy évszázad telt el azóta.
Ahogy a barlang falának támaszkodik, én is így teszek és zsebre vágom mindkét kezem. A lottózásra tett megjegyzését eleresztem a fülem mellett. Rosszul esik, hogy így áll az egészhez, nem tudtam arról, hogy Bastien létezik, számomra is derült égből villámcsapás volt, tulajdonképpen még most is emésztgetem a dolgot.
Cinizmusa pedig csak még inkább rátesz erre az egészre egy lapáttal - nem mintha nem volna épp eléggé nagy az a bizonyos kupac így is -, és keserű érzéssel csengnek vissza füleimben a szavai, miszerint számíthatok rá.
Újabb kemény szavak záporát kapom meg, mire megrázom a fejem és ellököm magam a faltól.
- Oké Aimée, mit akarsz mit mondjak erre?! A fiam. Akkor is, ha halvány fogalmam sem volt a létezéséről eddig. Fordítsak inkább hátat neki és küldjem el melegebb éghajlatra? Mégis minek gondolsz te engem? - tisztában vagyok azzal, hogy nem kellene tovább szítanom a tüzet kettőnk között, de dühös vagyok. Dühös vagyok azért, mert nem ért meg, mert nem áll mellettem, mert haragszik. Mert - gondolom - zokon veszi, hogy nem éltem cölibátusban az elmúlt két és fél évszázad alatt. Ő lépett le a házasságunkból és hagyott ott a fenébe...
- De, hogy válaszoljak a kérdésedre, azért teszem meg, mert meg akarom tenni! - most komolyan meg kell magyarázzam miért akar valaki Teremtő lenni? Rendben, hogy a saját kölykét átharapta és nem be, de a végeredmény szempontjából ez teljesen lényegtelen. Nem volt kötelező megtennie tudomásom szerint.
- Egyáltalán miért veszed ezt ennyire zokon? - az indulat elcsitul a hangomban, marad a kíváncsiság. Azt hiszem sejtem a választ, de hallani akarom. Bastien anyja a múlt, a srác pedig nem csecsemő bár, ha az lenne, akkor is előbb történt volna, minthogy újra megtaláltuk egymást Aiméevel, ezért nem nagyon tudom hová tenni, hogy ennyire dühíti a dolog.

Érzem a haragját, már amennyi kiszivárog felém a pajzsán keresztül, de azt hiszem, ez is bőven elegendő - mint ha amúgy nem sütne az egész lényéből, hogy nincs elragadtatva a reakciómtól. Nem önuralom kell hozzá, de végighallgatom, hadd mondja, ha már ő sem vágott a szavamba, én is megállom.
- Egy szóval sem mondtam ilyesmit. -jegyeztem meg morcosan, de aztán ismét csak vártam, hogy alább hagyjon a kifakadása, s csak akkor szólaltam meg újra, amikor nekem szegezte a kérdést. Akkor viszont első reakcióként kínomban felnevettem.
- Hát ezt nem hiszem el... -löktem el magam a faltól, ahogy megcsóváltam a fejem - Ezt még komolyan kérded? Azok után, amennyit veszekedtünk már eddig is ezen az egész gyerek témán?! -kérdezek vissza, mert gondolom, hogy már a könyökén jön ki az egész, és semmi kedve még egyszer végigzongorázni az egészet.
- Tud egyáltalán arról, hogy létezünk? Erről az egész világról? Vérfarkasok, szellemek, őrzők...?! -mutattam rá, majd magamra - Vagy ha igen, legalább megkérdezted róla, hogy akarja-e ezt az egészet a nyakába kapni? Azt mondtad, hogy azért nem akartál annak idején vérfarkassá változtatni, mert szerettél volna megkímélni ettől az egésztől... Őt nem? -jönnek az újabb kérdéseim, ha már annyira kíváncsi rá, miért veszem ennyire zokon ezt az egészet. Az egyiket távol tartja mindettől, mert szereti, a másikat meg egyenesen belerángatja, mert... szereti?
- Egyébként nem értem, milyen reakciót vártál tőlem... Melyik nő repesne az örömtől, ha a férje egyszer csak beközli, hogy amúgy van egy zabigyereke? -azok után, hogy abból a szerencsétlen házasságból meg egy se, mert... régen az egyik fél miatt nem lett semmi belőle, most meg a másik miatt lehetetlen küldetés,  szóval erről ennyit - Már nem azért, de óvszerről hallottál már egyébként? Vagy csak úgy kíváncsiságból, hány gyereked felbukkanására számítsak még a közeljövőben, hmm? -nem, nem vártam el, hogy cölibátusban éljen, de azt hittem, legalább ennyi esze lesz. Oké, értem én, hogy kicsi az esélye, de hát na... mit is várok, férfi.
- Tudod mit? Csináld. Harapd be. Vedd magadhoz. Neveld fel. Foglalkozz vele. Csinálj, amit akarsz, mert úgy is mindegy, hogy én mit gondolok róla, magadban már úgy is eldöntötted, és kétlem, hogy csak azért meggondolnád magad, mert én nem vagyok elragadtatva a hírtől. -jegyeztem meg szárazon. Gondolom, csak azért mondta el ezt az egészet, mert nagyon is jól tudja, hogy ha titkolta volna és magamtól jövök rá, akkor még inkább kiakadok rajta, két rossz közül meg ez tűnt a kisebbiknek. Hát akkor rajta, áldásom rá, megkapta.
- Ha beharapod, úgy is falkatársak leszünk, szóval sok választásom nincs. Vagy megbékélek idővel, vagy legrosszabb esetben tovább állok, de annyira csak nem lesz szar a helyzet. -vontam vállat, bár múltkor már említettem neki, hogy hosszabb időre tervezek itt. Amúgy is, milyen gyávaság lenne egy kölyök miatt lelépni a falkából. Arról nem is beszélve, hogy ha házastársakként még egyenlő felekként is kezeljük egymást, de a falkabéli hierarchiában jóval fölöttem áll, szóval nem hiszem, hogy lenne beleszólásom abba, hogy dönt.

Megint a régi téma. Mi és a közös gyerek, pontosabban annak hiánya.
Ma, amikor elmentem hozzá, nem akartam veszekedni, bár tény, hogy tudtam, nem lesz egy gyalog galopp a beszélgetésünk, azt viszont álmomban sem hittem volna, hogy pont a fiam miatt robban közöttünk valami.
- Még mindig itt tartunk? Mert ha gyerekünk születik, az annyival jobb lett volna, úgy nem csak engem hagysz el, hanem őt is. Tényleg fantasztikus lett volna! - haragszom és nem is akarom rejteni előle. Bastien az én fiam, nekem illene emiatt a legjobban kiakadnom, ehhez képes ő csinál miatta patáliát, ráadásul csak részben értem (meg), hogy miért.
- Vagy magaddal vitted volna őt is? - hogy aztán apa nélkül nőjön fel. Egyik jobb ötlet, mint a másik.
- Az Isten szerelmére Aimée! Bastien a fiam, te a feleségem, a kettő egyáltalán nem ugyanaz. Fogalmad sincs milyen egyszerre kölyöknek és házastársnak is lenni. Rohadtul nem egy leányálom! Az pedig, hogy mit akartam vagy nem akartam akkor, nem egyenlő azzal, hogy mi lehetett volna, de ma már rohadtul nem releváns egyik sem, mert esélyt sem adtál arra, hogy kiderülhessen. - ő ment el, elhagyott minden lelkiismeret furdalás nélkül. Idővel talán meggondolom magam és beharapom, mit tudom én, sosem volt lehetőségem erre rájönni, utólag meg már felesleges rajta gondolkozni.
- Például azt, hogy támogatsz és mellém állsz, elvégre házasok vagyunk, ez lenne a dolgunk! Halvány gőzöm nem volt arról hol vagy a nagyvilágban vagy, hogy egyáltalán élsz-e. Hát bocs, hogy nem vonultam szerzetesnek utánad! - viszont nem nősültem újra sem. Sosem állítottam, hogy a legerkölcsösebb életet éltem, de a körülményekhez képest, azért igyekeztem és nincs lelkiismeret furdalásom azért, mert vágytam arra, hogy boldog legyek.
- Hihetetlen vagy... - döbbenet vegyül a harag érzésébe. Övön alulinak érzem, amit mond minden szempontból. Egyfelől, ma sincs száz százalékos hatékonyságú védekezési forma - kivéve a cölibátust -, másfelől ez végképp nem tartozik rá, akármennyire is a feleségem. Tizennyolc éve is az volt, valahol a világ másik felén, Liliann pedig nem csak félresikerült éjszaka örömteli része volt. Fontos volt nekem, nagyon is.
Szavaira farkasom morogni kezd. Eddig csak csendes szemlélője volt az eseményeknek, de most egyértelműen hozza a nőstény tudtára, a legkevésbé sem tetszik neki, hogy úgy viselkedik a másik, mintha engedélyt kért(ünk) volna tőle a beharapásra, főleg úgy, hogy bestiám jóval idősebb és erősebb az övénél, arról nem is beszélve, hogy rangban is felette áll a falka hierarchiában. Bastien az én fiam, de a kölyök a farkasom kölyke lesz, és ő is akarja a beharapást, ami nem tartozik másra.
- Nem kértem az engedélyed. - morgom az orrom alatt a farkasom mordulásával vegyes hangon.
Most rajtam a sor, hogy megforgassam a szemeimet. Ha így vagy úgy, de lenyugszik, akkor mire volt jó ez az egész cirkusz?!
- Remek. - fűzöm hozzá és szusszanok egyet. Úgy tűnik veszekedni is még mindig ugyanolyan jól tudunk.
- Hazaviszlek. - nem kötelező, ha akar, mehet a lábán is, bár akkor az elég nagy séta lesz. Willowra nem itt és nem most akarok rátérni, mert azután, amit most alakítottunk, lehet már nem is lesz rá szükség. Nem tudom megmondani. Na ennyit a nagy újrakezdésről...

- Miből gondolod, hogy akkor is elhagytalak volna? -csattanok fel a szavai hallatán, mert már a feltételezés is sértő. Bár, egy esetben talán nem, és ahogy folytatja a szapulást, és a mi-lett-volna-ha fantáziálgatását, én sem fogom vissza magam. Mondjuk mint ha eddig olyan hú de nagyon visszafogtam volna...
- Maximum akkor, ha nem te vagy az apja. -vágtam a képébe, mert jah, akkor esélyesen akkor esélyesen inkább dobbantottam volna gyerekestől-mindenestől, minthogy az ő szeme elé kerüljek. Ebben az egy esetben. Talán.
- Nem, valóban nincs fogalmam... -morogtam az orrom alá, amikor meg már megint ő az aki felhozza ezt az egész korábbi témát, meg az elhagyást, hát bennem is fentebb ugrik a pumpa.
- Hogy én nem hagytam rá esélyt? Azért vicces úgy dobálózni ilyen szavakkal, hogy amikor esélyt kaptál volna, akkor meg te voltál az, aki nem különb módon, angolosan távoztál. -vetem a szemére, hisz lehet, hogy én voltam az aki először lépett, de 150 évvel ezelőtt épp fordított helyzet volt. Simán újrakezdhettük volna, megpróbálhattuk volna együtt, a korábbi akadályokat magunk mögött hagyva, erre? Sértett büszkeségből, bosszúból, vagy másból, de ő is úgy döntött, hogy inkább önállóan éli tovább az életét.
- Hát basszus! Támogatlak és melletted vagyok, de ilyenben...? Esetleg ne neveljem fel helyetted, vagy valami...? -nevettem fel kínomban, mert ez már tényleg abszurd volt, amikor pedig azzal jön, hogy hihetetlen vagyok, már gurul is a maradék egy szem gyógyszerem, jó messzire és sötétbe ebben az elcseszett bányában.
- Hogy én vagyok hihetetlen? Hát elmész te a jó fenébe... -csattantam fel kiakadva - Most mégis mit vársz tőlem, mit mondjak erre? Az őszintét, vagy amit hallani akarsz? Mert az előbbit már hallhattad. Amúgy meg téged ismerve úgy is rohadtul mindegy, mit mondok, mert teszel rá magasról és mész a saját fejed után. Mint ha pont az én szavam számítana ilyen kérdésekben. -fújtam a végére.
- Nem annak szántam. -közöltem szárazon az engedélyes felszólalására, miközben az én íriszeim is borostyánba fordultak, állva a tekintetét, nyújtva a köztünk beállt csendes, és talán ezzel is tovább mélyítve a kettőnk közt húzódó szakadékot, ha még egyáltalán lehetséges ilyesmi.
- Rendben. A kocsinál megvárlak.-feleltem diplomatikusan miután közölte, hogy hazavisz. Szívem szerint elküldtem volna a búsba, hogy aztán egyedül menjek haza, mert akar a halál kínos csendben autózni mellette pont ezek után, de kár, hogy olyan messze volt ide a lovarda, ennyi gyaloglásra pedig nem vágytam egy ilyen veszekedés után. Másfelől... ha már így elcseszte a napomat, ez a legkevesebb, amit ezek után megtehet értem, így aztán sarkon fordultam, és visszatrappoltam az autóhoz, majd az anyósülésre bevágódva, duzzogva-fújtatva vártam. Nem tudom, tényleg körbe akar-e nézni, vagy csak kifogás volt, hogy olyan helyen közölhesse a fia tényét, ahol biztosan senki nem hall minket és nem zavarhat közben, de tény, hogy sikerült jól beleválasztania. Sürgetni aztán nem fogom, ha akar, nézzen körbe előbb, még így is előbb hazaérek vele, mint ha gyalogolnék.

- Mégis miből kellene azt gondolnom, hogy nem tetted volna meg?! Milyen alapot adtál rá?! - vágom oda dühösen. Elhagyott, nem egyedül, hanem egy másik férfival és nem vagyok olyan naiv, hogy ne feltételezzem, nem csak egymás jó barátai voltak, pusztán azt nem tudom, hogy már a szökés előtt is vagy csak azután melegedtek össze. Hiába voltam már akkor is farkas, amennyi időt együtt töltöttek, a hím szaga folyton körbelengte őt. Az egész rohadt hát tőle bűzlött, az Isten verje meg!
- Tessék??! - mordulok, a szavai pedig egyenesen a földbe döngölnek. Végtelen keserűség önt el, alattomosan kúszva végig a testemen. A fiam miatt veszekszik velem, amikor a szavai... amire utal...
- Így volt, mi?!! - csendesen és némi undorral a hangomban koppannak közöttünk a cseppet sem kérdésként elhangzó szavak. Nemet mondtam akkoriban a gyerekre, ő viszont akart. Hát most abszolút úgy értelmezem, hogy el is érte a dolgot, pusztán az apajelöltet cserélte le hozzá. Hogy nem vettem észre?! Én ostoba-ostoba, felszarvazott hülye barom...
- Volt előttem példa, hogyan kell csinálni. - vágok vissza, szinte csak a fogaim között szűrve a szavakat. Tény, hogy elhagytam én is, bár nem én őt először. Nem tudtam benyelni amit velem tett annyi évvel később sem, jobbnak láttam hát eltűnni és igen... volt bennem némi bosszúvágy is.
- Jaaa, hogy csak abban támogatsz, ami kényelmes vagy ami neked tetszik?! Hát ez remek! - csattanok fel ismételten. Szó nem volt arról, hogy kivételek is volnának, marha jópofa ez így, mondhatom.
- Kösz nem, megoldom magam, nem egyszer csináltam már végig egyedül. - jegyzem meg halkan és durván. Egyik gyerekem vagy kölyköm felnevelésénél sem volt segítségem, nem most terveztem kérni. Tőle sem. Mégis minek néz?!
Arra nem reagálok semmit, hogy elmehetek a fenébe, mert csak utána vagyok hajlandó. Ha már úgyis másban is előttem járt, akkor nosza, nehogy ebben előzzem meg. Elmondta mit gondol, én is, azt hiszem nincs mit ezen tovább ragoznunk.
- Jó. - mordulok ismét, amikor a kocsihoz indul el. Nem megyek utána rögtön, elvégre tényleg azért (is) jöttem, hogy körbe nézzek, ha már átvettem az egész helyet. Nem tart sokáig a dolog, fél óra talán, ennyi idő viszont - ha nem is a tárnák mély feltárásához, de - mindenképpen kell, hogy lehiggadjak. Nem igazán úgy sikerült ez a beszélgetés, mint terveztem és nagyobb gondot el sem mondtam. Bár fogalmam sincs, hogy ezek után egyáltalán elő akarok-e hozakodni vele.
Mikor visszamegyek az autóhoz, szó nélkül vágódom be Aimée mellé és indítom el a motort. A korábbi dühömből mostanra csillapodott valamelyest és a feszültség is megvan még, no meg a fájdalom, amit viszont elrejtek magamban jó mélyre. Még most sem tértem napirendre afölött, amit arról mondott, hogy akkor lépett volna le, ha nem én vagyok a gyereke apja. És mint tudjuk, végül lelépett. Ez pedig egyre csak kattog az agyamban, amíg csendben ülve autózunk vissza a Lak felé.
- Willow közölte, hogy még mindig szeret, én meg mindkettőtöket. Ő nem akarja újrakezdeni velem, én nem akarom újrakezdeni vele. Történet vége. - se felvezetés, se finom megközelítés. Csak így az arcába tolom az egészet. Dühös vagyok és ordítani tudnék jelen pillanatban, ezért nincs több erőm ahhoz, hogy finomkodjak. Nyers vagyok és durva és bunkó. De kimondtam, bár azt nem tudom mennyire érte meg... azt hiszem semennyire...

A szavait hallva akaratlanul is ökölbe szorulnak a kezeim, ahogy a tekintetem a tárna teteje felé emelem, mert... ez annyira nem fair. Tudom, hogy az ő szemszögéből annak tűnik, aminek, és nem is hibáztatom érte, de ha tudná, hogy mennyire nem úgy történtek a dolgok, ahogy ő azt feltételezi. Hogy megpróbálom-e megvédeni a becsületemet? Esélytelen... nyugodt körülmények között talán még hinne is nekem, de kétlem, hogy most akár szemernyit is elhinne belőle...
- Hogy mi?! -kérdezek vissza némi értetlenséggel, amikor visszakérdez, majd amikor leesik, hogy milyen félreérthetőek voltak a szavaim, legszívesebben a tenyerembe temetném az arcomat.
- NEM! -bukik ki belőlem az igazság, és az energiáimból is érezheti, hogy az igazat mondom, de amilyen csökönyös, makacs fejű skót tud lenni, nem hiszem, hogy foglalkozik jelen helyzetben ilyesmivel.
- Mondhatom, te is mindig a legjobbakból tanulsz... -felelek hűvösen a sértésére, amikor pedig a támogatással jön nekem, csak egy "aaaaargh"-t kap tőlem reakcióként. Az idegeimre megy! És még mindig azt hiszi, hogy azért hagytam el, mert megcsaltam? Akkor szemellezősebb, mint hittem, és az évek múlásával is csak egyre rosszabb lett a helyzet.
- Sok sikert hozzá. -teszek pontot a téma végére. Nem is értem, hogy mit várt különösebben, ha ellenzem, az se jó, ha rábólintok, az se, ha közlöm, hogy csinálja egyedül, megsértődik, ha rákérdezek, hogy az én segítségemre tart-e igényt, akkor meg még inkább. Én ezt nem vagyok hajlandó tovább játszani, így miután közli, hogy hazavisz, tudomásul véve vissza is megyek az autóhoz.
Lévén elképzelésem sincs, mennyi ideig akar váratni magára, az első pár percben dühtől és haragtól forrongó energiákkal tartom magam, megemberelve, hisz az hiányzik legkevésbé, hogy pont egy ilyen veszekedés után lásson gyengének, érzelgős kislánynak, mint ha már ennyi is padlóra küldene... pedig legszívesebben zokogni támadna kedvem attól, hogy azok után, hogyan váltunk el legutóbb, rekordidő alatt meddig süllyedtünk. Van még ettől is lentebb? Biztosan, de egyelőre nem szeretném megtapasztalni.
Távolba révedő tekintettel pásztázom a közeli erdőt, fejemet az ablak hűvösének döntve, és mire észbe kapnék, már egymás után szánkáznak végig a könnycseppek az arcomon. A fene beléjük, hogy pont most...! Sietve letörlöm őket, és csak átkozom magam, hogy pont most nem bírok megálljt parancsolni nekik. Közben pedig csak telnek-múlnak a percek, hogy már azt se tudom, mióta várok a férjemre, ám ahogy megérzem a közeledő energiáit, sietve próbálom eltüntetni a sírás nyomait. Képzelem, mennyi sikerrel, a vörös szemeim túl árulkodóak, így aztán ahogy Benoît is bevágódik mellém a kocsiba, elfordítom a tekintetem, és amíg le nem parkolunk a lovarda előtt, nem is szándékozom felé nézni. Gyerekes, tudom...
Azt hittem, hogy az eddigiek után már nem jöhet más, de tévedtem. Ahogy egyszer csak kibuknak belőle a szavak, bennem az ütő is megáll pár pillanatra, és sutba dobva minden eddigi elhatározásomat. Felhúzom a lábaimat, hogy átkaroljam őket ahogy összekucorodok az ülésen, és hosszú percekig meg se szólalok, csak bámulok magam elé, megtört tekintettel - mert ezzel az utolsó kegyelemdöfésével már magam sem tudom, mit kezdjek... vagy mit reagáljak. És azok a fránya könnyek már megint kikívánkoznak, hogy az isten verje meg őket. Miért nem mentem inkább gyalog? Ott kedvemre bőghettem volna, rénszarvasok közt amúgy sem ciki.
- Múltkor még azt mondtad, hogy már csak barátként szereted. -emlékeztetem a viszontlátásunk pillanatára alig hallható hangon. Nem számon kérően vagy gyanúsítgatóan, csupán egyszerű tényként - És sosem feküdtem le Benjaminnal, ahogy gyermeket sem vártam soha senkitől. Történet vége. -zárom én is rövidre a nagy vallomásokat, kezdjen amit akar vele, magyarázkodni oly felesleges is lenne. Ha elhiszi, halleluja, ha meg nem... Hát, új rekorddal zárunk. Csak érjünk már haza...

Hiába tudja a farkasom, hogy igazat mond a nőstény a gyerek kérdését tekintve, nekem nem olyan könnyű ezt így benyelni. A mai napig nem tudom, hogy pontosan miért hagyott el, hogy miért gondolta jobb megoldásként, ha egyszerűen faképnél hagy, hátra sem nézve. Tudom, hogy sok hibát elkövettem a házasságunkban, de sosem állítottam, hogy szent lennék. Szerettem és a lehetőségekhez mérten - a közös gyereket leszámítva - megadtam neki, amit tudtam. Mégis egy nap arra eszméltem, hogy se szó, se beszéd, de még egy üzenet sem, egyszerűen csak... elhagyott. Azóta pedig, annyiszor, annyiféle magyarázatot próbáltam találni... és azt hiszem, sosem fogom megtudni vagy megérteni, hogy miért tette. Könnyebb hát makacsul ellenállni a szürke érzékeinek és megtagadni az egyértelműt.
Csupán morranok egyet a tiltakozására, de nem felelek rá. Nem csak az ő szavait vonom kétségbe, hanem a saját bundásom érzékeit is.
Kifelé indul a tárnából és amikor már nem hallom lépteinek visszhangzó, ütemes zaját beleöklözök a barlang sziklafalába. Hallom, ahogy elroppan a csont, és a vérem szaga azonnal betölti az orromat, ahogy felhorzsolom a bőrömet. De nem érdekel, nem foglalkozok vele. Begyógyul ez is, mint minden más seb.

Beülök a kocsiba mellé. Ha nem látnám vörös szemeit, akkor is tudnám, hogy az egereket itatta, a jármű légterében ott a semmivel sem összetéveszthető sós könnyek illata. Normál esetben szorosan magamhoz ölelném és megcsókolnám, hogy vigaszt nyújtsak, de most túlságosan is sértett vagyok és könnyebb erre koncentrálnom, mint a bűntudatra, ami most már nem csak a sok szarság miatt mar, amit érzek és tettem, hanem amiatt is, mert tudom, hogy miattam sírt, hogy fájdalmat okoztam neki, pedig ez az utolsó dolog, amit tenni akartam. Vagy még az sem.
Csendben maradok, csak haladunk az úton és közben több minden rág belülről, mint, amit képes lennék most megszámlálni. Felhúzom magam mindenen és kinyitom a számat, de ahogy kiejtem a szavakat, tudom, hogy nem kellett volna. Nem így és nem most.
Érzem a változást energiáiban és látom, ahogy felhúzza a lábait, körbeölelni azokat. Csendben maradok.
Elsírja magát.
Elszégyellem magam.
- Tudom. - jegyzem meg csendesen, indulat nélkül. Őszinte voltam akkor is, őszinte vagyok most is. Nem tudtam, hogy bármit is érzek még Willow iránt, úgy hittem, hogy már régen lezártam vele. És aztán... ha tehetném, kitépném magamból ezt az érzést, mert csak fájdalmat okoz mindenkinek. Aiméenek, Willownak... és nekem.
- Sajnálom. - halkan csendül ez az egyetlen szó, de annyi minden van benne. Sajnálom, hogy megbántottam, hogy fájdalmat okoztam, hogy ide jutottunk, hogy annyi mindenen úgy mentünk át, ahogyan, hogy elhagyott, hogy elhagytam, hogy nem adtam meg, amire annyira vágyott, hogy nem adhattam meg a közös gyermeket.
Hülye vagyok... annyira hülye.
- Annyira sajnálom. - olyan sok mindent mondanék még. Én őt akarom, tényleg akarom, megígérném, hogy nem bántom többé, hogy boldoggá tenném. Kérném, hogy bocsásson meg, hogy engedje, hogy szeressem és ezúttal jobb férje és társa legyek. De aligha hiszem, hogy bármelyikhez is jogom volna.
Felé nyúlnék, letörölném könnyeit, karomba vonnám. De ehelyett, a mozdulatom megáll a levegőben és erőtlenül hullik le sebes kezem.

Megérkezik. Ráadja a gyújtást, majd lassan betölti a köztünk lévő csendet a motor kellemesen brummogó hangja. Próbálok úgy tenni, mint ha minden a legnagyobb rendben volna, holott én is tudom, milyen hiába való - lerí rólam, hogy nincs, minden rezdülésem az érzéseimről árulkodik aljas mód elárulva, én pedig csak gyűlölöm, hogy ennyire képtelen vagyok valami semleges álarc mögé bújni. De már úgy is mindegy, nem igaz...? A kimondott szavakat nem lehet semmissé tenni.
Ahogy még egy utolsót belém rúg a szavaival, mintha az utolsó védőbástyáimat zúzta volna porrá vele, kegyetlenül, megsemmisítve. A szemeimet is lehunyom néhány pillanatra, mint ha az megállíthatná a könnyeket. Pedig dehogy állítja...! Hallom a szavait, de szinte fel sem fogom a súlyukat, egyszerűen úgy érzem, hogy ennyi. Azt hittem, hogy a bányában elhangzottak után képtelen leszek még többet elviselni, most azonban úgy érzem, mint ha valami különös minden-mindegy állapotba kerültem volna, átesve a ló túloldalára.
Vall, vallok, sajnálja, én is sajnálom, fáj neki, fáj nekem... Nesze neked jóban, rosszban... A szavaira csak erőtlenül bólintok, és már a mellettünk elsuhanó táj sem köti le a figyelmemet, mint eddig. Csak lehunyom a szemem,majd a fejem a térdemre hajtva próbálom kizárni a külvilágot. A motor berregését, az autó tova suhanó hangját, a férjem energiáiban beállt változásokat, a könnyeim sós és a vérének fémes illatát, ami oly alattomosan kúszik az orromba...
Én is sajnálom. Azt, hogy annak idején úgy döntöttem, hogy ott hagyom, esélyt sem adva magunknak a közös életre hosszú távon, azt, hogy olyan türelmetlen voltam vele... hogy annyit veszekedtünk az akaratoskodásaim miatt, hogy mindig csak megnehezítettem a dolgát, holott csak jót akart nekem és próbált megvédeni a maga módján... És hogy talán túl késő, mire sikerült ráébrednem erre az egészre. Hogy hol is hibáztam... és hogy hogyan érzek még mindig iránta.
Hacsak nem kérdez, úgy én sem nyitom szóra a számat, amíg le nem parkolunk a lovarda mellett, csak akkor pillantok fel, mint valami gubójából félve előbújó pillangó, majd ahogy megbizonyosodok róla, hogy jó helyen vagyunk, sietve megtörlöm a szemem, megpróbálva legalább egy fél n elfogadhatóbb emberi külsőt varázsolni magamnak. Inkább nem akarom tudni, mennyire sikerült...
- Köszönöm. És... én is sajnálom. -felelem csendesen, búcsúzásképp, mert annyi mindent akarnék mondani neki, hogy félő, ha belekezdenék, sosem lenne vége. A kevesebb több, és akárcsak esetében, én is képtelen lennék jelen helyzetben kifejezőbben tudomására adni, hogyan is érzek a történtek kapcsán. Nem csupán a mai este, hanem az egész eddigi, együtt töltött rövidke időszak alatt...
Hacsak nem állít meg, úgy csak bezárom az ajtót, majd mint valami élő halott, vánszorgok vissza a faházba, mélyen eltemetve magam az ágyam párnahalmai közé, másra sem vágyva, mint hogy egyedül legyek és végre úgy engedhessek utat az érzéseimnek és könnyeimnek, hogy senkinek nem okozok kellemetlen pillanatokat vele.

Baromi régen nem jártam már a bányák tárnáiban, pedig régen, amikor még nem nagyon volt autó, egek, mennyit használtuk! Pikk-pakk le lehetett érni a hegyről a városba. Bár tény, eleinte elég sokszor eltévedtem, de aztán hamar megtanultam a járást, hogy hol éppen merre forduljak. Ebben bíztam most is, hogy még eléggé élénken élnek bennem az emlékek, mert tényleg nem tudtam volna megmondani, mikor jártam itt utoljára. Úgyhogy úgy döntöttem, felmérem azért a tudásomat, mennyi maradt meg a régi emlékekből, meg ismét felfedezem magamnak ezt a helyet. Azért a többieknek szóltam, hogyha holnapig nem kerülnék elő, jöjjenek és keressenek meg, mert tuti eltévedtem.
Fogtam egy kisebb táskát, pakoltam bele magamnak egy kis teát, meg szendvicset, mert emlékeim szerint elég hosszú az a tárna, főleg, ha még el is tévedek, na meg ha már ott vagyok, többet végig is járok a bányában. Ez ma egy ilyen kirándulós nap lesz. Meleg holmit is vettem, túrabakancsot, kabátot, sapkát és a kesztyűm sem maradhatott el. Ezek után már semmi sem tartott vissza, hogy megkeressem a titkos tárnalejárat bejáratát, onnantól pedig nem volt megállás.
Eleinte egészen jól ment a dolog, mert nem volt túl sok elágazás, szinte csak egyenesen kellett mennem. Kicsit később jöttek a nehézségek, amikor megjelentek a többutcás elágazások, akkor viszont lehunytam a szemem és az ösztöneimre bíztam magam. Szerencsére tudat alatt megvolt még a térkép a fejemben, így mindig megindultam valamelyik irányba, nyilván hamarosan ki is fog derülni, hogy jó felé megyek-e és az ösztöneim jól súgtak-e.
Teljesen nyugodtan sétáltam, még dúdolgatni is elkezdtem és az állapot egészen addig tartott, amíg meg nem éreztem az ismerős energiákat. Hát ez frankó... Miért pont itt kell összefussunk? Még jó idő, mire innen kijutok - feltéve, hogy jó irányba fordultam le -, elfutni pedig nem tudnék előle, mert ha én érzem őt, nyilván ő is engem, innentől pedig csak rohadt ciki lenne, mert a legutóbbi elágazás óta már legalább tíz percet sétáltam. És ki tudja, hova vezet, tehát értelme sem lenne visszafutni. Szóval nincs más hátra, mint előre, éljen!
- Szia - köszöntöttem, amint megpillantottam - Mit keresel errefelé? - kérdeztem egyből, mert nem túl szokványos, hogy egy kóbor bemerészkedjen a tárnába, főleg, hogy omlásveszély hívja fel a veszélyre a figyelmet a kijáratnál. Lehet, hogy baromi nagy vihar van odakint, aztán bemenekült? Vagy csak kalandvágya volt? Esetleg eltévedt? Fene tudja, én türelmesen álltam meg előtte, ha akarja, ossza meg velem, de talán túlélem, ha nem avat be a dologba. A múltkori, stégen történt találkozónk után már azt sem tudtam, hogy álljak a kettőnk ügyéhez, vagy éppen hozzá.

Kezdem megszokni itt. Habár még mindig nem döntöttem a maradást illetően. Ami van az csak Josh. És az, hogy vele vészelek át, ameddig kell.
Szóval, marha nagy magányomban döntöttem úgy - mivel Josh is a maga repülős szarjaival van elfoglalva -, hogy alone wolf-ot játszom, és körbemászom a várost.
Ebből adódóan fogalmam sincs, hogyan keveredtem a bányák közelébe, egyszerűen csak megtörtént. A bejárat előtt azért hezitáltam, de mit nekem medve, nem?! Azon kívül más nem jöhet elém, ez esetben pedig maximum vacsorázunk egy jót. Én, meg a szürke.
Szóval elindultam, befelé, mint valami kicseszett Robin Hood. Eleinte zökkenő mentes is volt az egész, sima terep, laza kanyarok, még untam is. A második tárnánál viszont már nekem is okozott némi fejtörést a tovább haladás. Államat vakargatva fékeztem le, majd a két járat közül végül a balra esőt választottam.
- Nem is értem mi a szarnak jöttem be. - magyaráztam csak úgy, magamnak, ahogy már némi alj alatti liános növénnyel is meg kellett küzdenem. Az alagút pedig szűkült idővel, ami megint csak nem volt ínyemre. - Tényleg nem értem mit keresek itt basszus. - hörögtem csak, ahogy némi pókhálót vakartam le a képemről. Szuper, ennél unalmasabb már csak az lenne, ha hatszáz denevér járna tangót a hajamba!

Aztán a harmadik tárnába értem. Mondanom sem kell, ott már nem csak fejtörést okozott a helyzet, de kis híján lábtörést is. Tekintve, hogy az egyik szegély mentén, sikerült beomlasztanom a talajt.
- A francba már! - horkantam fel, kitépve a lábamat a gödörből. Még a fejemet is ráztam, de fittyet hányva az egészre haladtam tovább.
Csend volt. Fület bénító csend. A saját lélegzetem kezdett lassan az őrületbe kergetni, mikor akaratlanul is megállásra kényszerültem. Előttem egy ívesen megformálódott szakadék terült el, amibe nem sok kellett hogy beletrappoljak.
- Hát kurva jó. - morogtam, igen. És akkor? Nem akartam már visszafordulni, sőt... egészen kíváncsi lettem, hogy hova lyukadok majd ki. Ekkor érkezett a hang, amit csak az illat volt képes megelőzni. Noha, a vaksötétben hiába fürkésztem a gomolygó szürkeséget, nem sok mindent láttam. Pedig farkasom jószerével próbált rásegíteni a látási viszonyokra, de azt hiszem kisebb porköteg is került a gépezetbe. Na, az alól sikerült végül megpillantanom az érkező nőstényt.
- Jézus, ezt nem muszáj. - köszönés helyett, ja. Ilyen illedelmes vagyok. De végül csak "megerőszakoltam" magam. - Szia, Jo. - vontam oldalra a számat.
Szó se róla, nem miatta voltam kedvetlen. Sokkal inkább azért, ami a múltkor történt. A stégen. Nem voltam magamra túl büszke.
- Ezt akár én is kérdezhetném tőled. - jegyeztem meg, majd felé léptem párat. - Kóborlok, jobb híján. Más dolgom nem nagyon van. És te? Piknik van? - tettem fel a kérdést kissé idétlenül, ahogy lefékeztem előtte. - Mondjuk mindegy, mert innentől kezdve ciki van. - böktem fejemmel a mögöttem meredő szakadékra. - Azon agyaltam, jobbról meg lehetne kerülni, de nem kizárt, hogy még így is leseggelünk az aljára. - pedig részemről nem sok esély lenne rá, de be kell látnom... Zsizsikelés ide, vagy oda... ez még magának Unalaq-nak is necces lenne.
- Na, mennyire vagy hős? - kerestem meg Joana tekintetét, majd egyszerűen, választ sem hagyva neki ragadtam meg a karját, hogy magam után vonjam. Ujjaim finoman, mégis szorítón markolták csuklóját, miközben már a fal mellé rángattam magunkat.
- Visszafordulhatsz, nyuszi. - villantottam egy féloldalas vigyort, majd megtettem az első lépést a peremen.

- Öööhm, oké - szusszantottam erre a „nem muszáj” dologra, mert hirtelenjében azt sem tudtam, hova tegyem az egészet. Mit nem muszáj? Sétáltam volna el mellette? Vagy fordultam volna vissza? Egyáltalán nekem szólt? Mindegy, nem is foglalkozom vele, mert végül kiprésel magából egy köszönést is, úgyhogy én már meg vagyok elégedve.
- A bánya falkaterület, szóval.. - vontam meg a vállam, nem fejezve be a szavaimat. Szerintem ez mindent elmond, mégis mit keresek errefelé, azt azért mégsem fogom neki elárulni, hogy a tárna másik vége a Lak közelében ér véget, elégedjen meg annyival, ami minden kóbor számára is ismert volt; ez itt bizony falkaterület. Nyilván nem éppen a legszokványosabb kikapcsolódások egyike az, hogy pont itt kóborlok, de talán még mindig több „okom” van itt lenni, mint neki. - Ahha, gondoltam a napfény és a friss levegő helyett inkább a sötétben és a porban fogyasztanám el az uzsimat - nem voltam rá mérges, mégis volt valami cinizmus a hangomban, amit nyilván ő is kiszúrhatott.
Ahogy a fejével hátrabökött, kissé oldalt dőltem, hogy kikukucskálhassak mögüle, mégis mire érti ezt a ciki van dolgot, aztán ahogyan észreveszem azt a szép, tátongó lyukat a talajban, az én képemről is lefagy a mosoly.
- Hát ez frankó - ráncoltam a homlokomat, miközben ismét őt kezdtem el fixírozni. - Vajon mennyire lehet mély? - tettem fel a kérdést, majd kiléptem előle-mögüle, hogy a szakadék széléhez trappoljak. Volt néhány nagyobb kődarab a földön, ezekből szedtem fel egy nagyobbat, hogy aztán szépen beleejtsem a tátongó ürességbe. Nem ért földet olyan hamar, mint szerettem volna, de véleményem szerint nem is volt olyan vészes a dolog. - Nyilván nem lenne túl kellemes belezuhanni, de azt hiszem túlélnénk a dolgot - sétáltam vissza hozzá a kezeimet porolgatva. Egy-két csonttörésbe még úgyse halt bele senki, pláne olyan, aki farkasból van, bár ez nyilván nem azt jelenti, hogy szeretném kipróbálni ezt a szabadesős dolgot.
Már épp válaszra nyitottam volna a számat, hogy ugyan ne vicceljen már ezzel a hős dologgal, én nem félek semmitől, de egyből megragadta a karom, hogy elkezdjem maga után vonszolni. Csak a mosolyom lett szélesebb, ahogyan halkan felkuncogtam, persze, mert szabad országban élünk, erre ő itt egyből eldönti helyettem a dolgot.
- Nyuszi? Kikérem magamnak! Inkább indulj meg végre, mert a végén halálra unom magam itt mögötted - léptem utána én magam is a vékony szegélyre, csilingelő kacagásom pedig visszapattant a falakról. Bárcsak fogtam volna be a számat… Bár ki tudja, ennek volt-e köszönhető, merthogy a következő pillanatban bizony robajlani kezdett körülöttünk minden, először csak rendkívül halkan, mintha egérkék rohangásznának a fejünk fölött, aztán hirtelen megnőttek és igencsak hangossá vált a dobogás, míg végül azt vettem észre, hogy a fejem fölött már a plafon reped. Ösztön munkált bennem, amikor láttam lehullani az első nagyobb darabot, löktem én bizony Alec-en, csakhogy nyilván a szakadék peremén táncolva neki sem megy olyan gyorsan a haladás, én viszont mindenképpen ki akartam térni a lezúduló kövek elől.
- Alec! - rémült kiáltásra futotta csupán, ahogyan a nagy sietségben megcsúszott a lábam a szegélyen és csak akkor vettem észre, hogy még mindig szorongatom a karját, amikor már nem volt talaj a lábam alatt.

Az éles válaszán csak vigyorogtam. Habár nem túlzottan, még a végén elbízza magát! Egyébként is, biztos voltam, hogy akárcsak engem, őt is jobban fogja érdekelni az a marha nagy szakadék, ami az útba került.
Hagytam is, hagy nézze, ha már van szeme úgy se tehet mást, és ahogy elnézem, most már teljesen a helyén is van neki mindkettő.
- Most tényleg saccoljak? - vetettem oda a kérdést, nem várva rá igazán választ. Helyette csak figyeltem, miként tüsténkedik - dob le egy kő darabot a mélybe.
- Ötletes. Számoltál legalább? Eeegy missziszipi... satöbbi? - húztam az agyát, főleg azért, mert: jól esett. És egyébként se mondta senki, hogy nem tehetem, még akkor sem, ha... tudjuk mi történt a múltban.
- Egyébként, szerintem sem olyan mély. - léptem mellé, ezúttal már a komolyabbik felemet halászva elő. Bele néztem, le a nagy sötétség pofájába ami lazán visszaröhögött.
Részemről nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy milyen mélyen lehet a segge, szóval... dobtam is a témát. Inkább elindultam, vonva magam után a nőstényt is, ha már így alakult, akkor játszunk.
- Unod? Háhh! - kacagtam, ezúttal halkabban. Elvégre már dolog közben voltam, és nem szerettem volna, ha idő előtt csúszik ki a lábam alól a talaj.
Már csak azzal nem számoltam, hogy velem együtt ő is felnevet - az most részletkérdés, hogy miért -, a kettőnk morajlása pedig olyan erővel cikázott végig a falakon, hogy a barlang jobbnak látta: bemutatni; és összerongyolni alattunk.
Hallottam, miként kezd repedésnek a fal, majd villant is bele íriszeimbe a rianás, ahogy csak a cerkával húzol egy alaktalan vonalat!
- Fú, baszki. - nyögtem, de minek? Ő meg már lökött, előre... Sietni próbáltam, közben meg lehetőleg nem belevágódni abba a marha nagy sötétbe, ami alattunk várt tárt karokkal.
Közben a fejemre hullottak a darabok, amik megválva eddigi ölelésükből döntöttek úgy, hogy ennyi volt, villany leolt. És már hiába való volt minden... Zsizsikek, Muszklik... hasztalan volt a dolog. Joana megcsúszott, markolása adott csak fényt a szemeimnek, ahogy ösztönösen kaptam utána, ragadtam meg csuklóját.
- Jo! - kiáltottam én is - a saját nevemmel együtt, ami az ajkairól szakadt fel -, ahogy egyik karom őt, a másik meg jobb híján magamat próbálta menteni. A szegély viszont omladozni kezdett, eltűnni alólam. Siettem, kapkodtam, húztam magammal a nőstényt a szakadék másik vége felé.
Ja, meg a szarnak egy pofon...
Késő volt...

Minden eltűnt; a gravitáció szembe köpött, én pedig engedve a vonzásának adtam meg magam.
Zuhantunk, éreztem, ahogy a testem többszörösen ütközik a falnak, ágaknak - talán -, egy-egy hasadék is szívesen állt az oldalamba.
Azt hiszem ordítottam is, miközben Joana-t még mindig szorítottam. Egy darabig... aztán már csak úgy hittem. Hiszen ujjai, csuklója helyén valami sárba göngyölt gally markolta a tenyeremet.
Aztán vége volt... leértünk.
Hangos csattanással kóstoltam be a földet, hogy utánam még egy jó adag törmelék is elheverhessen rajtam. Éreztem, ahogy saját vérem serken... éreztem a szagát, a bűzét...
- Joana! - üvöltöttem fel kínlódva, miközben próbáltam kiásni magam a mocsok alól. - Jo! - "hívtam" őt újra, mialatt végre kihámoztam magam. Kapkodva pillantottam körbe: mindenhol romok, törmelékek... Az illatát kerestem.
- Jo, kérlek! - ezúttal már ástam, magam körül tapogatóztam, őt kerestem...
Valami pedig fájóan nyílalt belém...

- Költői kérdésről hallottál már, okostojás? - szúrtam vissza, de semmi gonoszkodó él nem volt a hangom, erről pedig széles mosolyom is árulkodott. - Mindent én csináljak? - ha már ő is, akkor én is pimaszkodtam tovább, számolhatta volna ő is a missziszipiket, akkor legalább remek lett volna a munkamegosztás.
- Szuper! Egyébként, nem tudom, feltűnt-e, de egyetértettünk! - cukkoltam tovább. Nem olyan típus voltam, aki sokáig haragszik bizonyos dolgok miatt, bár ez nem jelenti azt, hogy fátylat dobtam rá. Csupán kár lett volna alapból megölni a hangulatot mondjuk amiatt, ami a stégen történt.
Nem is volt aztán idő ezen kattogni, mert húzott maga után, aztán kacarásztunk mindketten, ahelyett, hogy inkább befogtuk volna. Értékeltem, hogy próbált sietni, de akkor is én voltam szarabb helyzetben. Bár, ahogyan a repedést láttam, az ő feje fölött is végigfutott, úgyhogy igazándiból teljesen lényegtelen volt. Az viszont már kevésbé, hogy megcsúsztam. Kedves volt tőle, hogy utánam nyúlt és elkapott, egyetlen pillanatra csillant fel csak a remény, hogy vissza tud húzni és nem kell zuhannunk, csakhogy a szegély sem akart egy helyben maradni, így hamarosan élőben próbálhattuk ki, milyen a néhány pillanatig tartó szabadesés.

Fájdalmas nyekkenéssel érek földet, útközben valahogyan Alec is kicsúszott az ujjaim közül és már én sem éreztem az ujjait a csuklómon. Szívás. Legalább egymás hegyére-hátára érkezünk majd, hiszen annyira elkavarodni csak nem tudunk egymástól, hiába ismerem a szőkenős-zuhanós-etévedős viccet.
Gerincembe hasít a fájdalom, ahogyan valami szikla belenyomódik, de ezzel még közel sincsen vége. A szikladarabokból rám is hullik, egy egészen szép nagy darab pedig a karomra pottyan. Látni mondjuk nem látom, mert tök nagy port kavartunk, ráadásul itt lent tiszta sötét van, de érzem, hogy nagydarab lehet, mert.. egyszerűen nem érzem a karom! Oké, nem esek pánikba, mély levegőt veszek, amitől egyből prüszkölni kezdek, hála a levegőben úszkáló tengernyi porszemcsének. Amint viszont alábbhagyott a hirtelen adrenalin löket, hála égnek megéreztem a karom. Legalább nem szakadt le! Már ezt is jó dolognak könyveltem el. Ekkor hallom meg Alec hangját is, ami hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el. Legalább jól van. Annyira legalábbis biztosan, hogy beszélni tudjon.
- Nyugi, itt vagyok… És megtennéd, hogy leszállsz a lábamról? - erőtlen nevetésem köhögésbe torkollott, ahogyan magam is elkezdtem ficánkolni, hogy érezze, hol kezdődik az én és hol ér véget az ő. Fogalmam sincsen amúgy, hogy ő állt-e a lábamon, vagy arra is szikla zuhant, de remélem hamarosan kiderül.
- Segítenél kérlek? Azt hiszem egy benga kő esett a karomra és egyedül nem tudom leszedni - persze leguríthatnám róla, de azzal nyilván több kárt okoznék, úgyhogy kénytelen voltam segítséget kérni. Egyébiránt teljesen nyugodt voltam, még csak pánikolni sem kezdtem. Tark voltam, a veszély olykor a mindennapjaink részét képezte, bár azért elég cink lenne egy Harcosnak, hogyha betonomlás következtében dobná fel a pacskert.

Kotortam, körmeim alá mart a törmelék, ahogy Joana-t kerestem.
Kérlek, legyél jól! Zakatolt bennem a gondolat, és nem vágytam másra, mint hogy előbb-utóbb - inkább előbb - meghalljam a hangját, vagy legalább megtaláljam. Egyben, és élve.
A homlokomról koszos verejték csordult a szemembe, amit jobb híján a salakos öklömmel töröltem le. Olyan sötét volt, és bár jól láttam alapvetően így is, a körülöttünk(?)/körülöttem gomolygó por nem szolgált jó barátként.
Újra kiáltottam, nem adva fel a reményt, hogy végre jelet; szól, vagy akármi. Az adrenalin fűtött, és az aggódás - amit normális esetben nyilván tagadni fogok -, hajtott az ereimben lüktető vér heves irama. Aztán meghallottam, tőlem alig három méterre a hangját.
Lendületesen indultam meg felé, de ahogy felálltam azonnal össze is rogytam. Gyötrő fájdalom járt át, amit eddig nem éreztem, aminek nyilván a hirtelen jövő megnyugvásom adott helyet.
A kő- és törmelék darabok közé zuhantam, ösztönből fogva rá bal lábamra. A saját vérem szaga kezdett el az orromba gyűlni, miközben tenyeremet melegségével mosta át.
Ó, hát voltam én ennél szarabb helyzetben is! Szóval nem érdekelt, és bár kínlódtam, haraptam össze a fogaimat; elkúsztam a nőstényig.
- Jo. Itt vagyok. - érintettem meg ahol értem - azt hiszem először a nyakán, aztán az arcán. - Jól vagy? - kérdeztem feszülten, hangomba rejtett izgalommal, ahogy az említett nagydarab kőre simítottam a tenyereimet. Nem vártam, és nem is szóltam, na meg: végképp nem számoltam háromig. Minden erőmet összeszedve markoltam meg az alját, és egyetlen határozott mozdulattal kaptam fel, majd dobtam arrébb. Persze, következmény mindig van, így a robajlás következtében újabb adag törmelék zuhant ránk. Saját karommal védtem magamat, és egyben Joana-t is, ahogy tudtam.
- Héj, kislány. Megvagy? - szólaltam meg, miután elcsendesedett körülöttünk minden. Arcom az arcában, hogy meggyőzödjek "minden oké", aztán elmásztam mellőle, hátamat a legközelebbi falhoz vetve próbáltam kinyújtani a lábam.
- Gyere ide. - intettem is neki, egyelőre rohadtul nem figyelve fel a vállamon éktelenkedő, kisebb kráterre. - Eltört a karod? - lihegtem, szenvedtem, de igyekeztem ezt nem a tudtára adni. - Mert... Szükségem lenne a muszklidra. El kéne reccsenteni a lábamat. Újra. - mert így elég furán fog összeforrni, a regenerálódásom pedig már most elkezdődött.
- Itt... - fogtam rá a kezére, majd vezettem azt végig a lábamon. - És itt. Ne kímélj. - villantottam sötét íriszeimet az övébe, ám mielőtt megtette volna, amire kértem... ismét megfogtam a csuklóját. Kicsit közelebb húztam magamhoz, homlokomat pedig ha akarta, ha nem az övének toltam. - Csináltad már. Épp ugyanúgy kell. Mint akkor... - egy emlék, egy foszlányos régi kép volt a szemeim előtt, amikor hasonlót kértem tőle.
Végül elengedtem, és csak arra vártam, hogy csinálja. Hogy törje, zúzza össze a csontjaimat. Utána ráérünk agyalni a továbbiakon...

Hallom, ahogyan mozog, legalábbis szerintem ez történik a hangok alapján ítélve, aztán egy nagyobb puffanást is hallottam, mintha hús csapódott volna a szikláknak. Aggódva emeltem fel a fejem, hátha látok belőle valamit, de sajnos elég korlátozottak voltak ebben a helyzetben a látási viszonyok. Ráadásul hamarosan már a képe kúszott a látóterembe és nem kicsit könnyebbültem meg.
- Voltam már jobban is, de megmaradok - válaszoltam némi mosolygós éllel a hangomban. - Te jó ég, nem gondoltam volna, hogy fogok még valaha ennyire örülni a képednek. Már bocsi - jegyeztem meg, miközben visszaejtettem a fejem a sziklára és még egy sóhajt is megengedtem magamnak. Ami persze köhögésbe torkollott, de összességében tényleg jól voltam. A karom feltehetőleg eltörött, de nem foglalkoztam vele. Amikor megéreztem az ujjait a nyakamon, majd az arcomon, tenyeremet simítottam az övére, hogy aztán ujjaim közé foghassam a kézfejét.
- Te jól vagy? - kérdeztem tőle, mert hallottam, hogy az előbb elzúgott, a por szagába keveredő fémes aromáról nem is beszélve. Összeszorított állkapcsom mögül tört elő a morgás, amikor hirtelen kapta le a karomról a sziklát. Automatikusan görnyedtem némileg oldalra, hogy mellkasom elé húzzam a sérült kezemet és az éppel fogjak rá, ezzel mintegy biztonságba igyekezvén juttatni a sérült végtagot. Az újabb törmelék érkezésekor még inkább összehúztam így magam, de Alec is védett, így ezt mindenféle nagyobb sérülés nélkül megúsztuk.
- Meg, persze. És te? - kérdeztem vissza, hiszen ennek a törmelékomlásnak a nagyobb részét ő fogta fel, bár szemmel láthatólag nem esett komolyabb baja. Ép kezemmel ülő helyzetbe tornáztam magam, arcomon grimasz futott végig, amikor megindultam felé az intését látva és a szavait hallva. Kellemetlen volt a köveken mászni felé, ráadásul szinte minden porcikám fájt. Nem adtam azonban hangot mindennek, szép is lett volna, ha ennyi kicsinált volna, rosszabbat is túléltem már.
- El. De nem olyan vészes - legalábbis bíztam benne, bár tekintve, hogy egy egész szikla esett rá, lehet szilánkosra tört, fogalmam sincsen. Jelen pillanatban nem is azzal foglalkoztam, jobban érdekelt az, hogy kijussunk innen.
- Volna értelme? Nem igazán tudnám mivel rögzíteni és akkor lehet megint csak rosszul forrna össze és ha kijutunk innen - mert ki fogunk -, akkor megint lehetne törni - osztottam meg a véleményemet a dolgot illetően, bár én tuti nem fogom lebeszélni róla, ha annyira nagyon szeretné. Ott voltam már mellette, hagytam, hogy végigvezesse a kezemet a lábán. Mély levegőt vettem, egy kézzel azt sem tudtam, miként fogjak hozzá, de szerencsére megállított. Ismét ráfogott a csuklómra, én pedig nem ellenkeztem, amikor közelebb húzott magához. Verejtéktől és portól piszkos homlokunk ért egymásnak, lihegtem, úgy hallgattam a szavakat. Ép kezem ösztönösen simult arcára-fülére a szavai elhangzása után.
- Biztos vagy benne? - kérdeztem még utoljára, kissé elhúzva az arcom tőle, éppen csak annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni, de kezem nem húztam még vissza. Ha erre is bólintott, akkor magam is hasonlóan tettem és egy mély levegőt véve fordultam ezúttal immár a lába felé.
- Kell a segítséged. Fogj rá itt a lábadra - húztam ezúttal én a kezét, ráfogva a csuklójára és odatéve a tenyerét, ahová gondoltam -, és nyomd lefelé, ha szólok olyan erősen, amennyire csak tudod. Oké? - néztem a szemeibe és ha készen volt, akkor nem volt más hátra, mint előre. Ép kezemmel nyúltam a lába alá, erősen fogva rá arra. - Most! - szólítottam fel és egyből rántottam is felfelé a lábát, bízva abban, hogy elég erősen szorítja lefelé, hogy eltörhessem. Egyedül nem tudnám megcsinálni, legfeljebb akkor, ha ráülnék, de gondolom az meg nem lenne túlságosan kellemes neki. - És akkor a következő… - ugyanaz a procedúra, mint az elsőnél és ha sikeresen végeztünk, tök kimerültem dőltem neki a sziklának mellette. Fáradt voltam, mintha a levegőben úszkáló tetemes pormennyiség az elmémre is rátelepedett volna, nehéz volt a gondolkodás és legszívesebben lefeküdtem volna aludni, pedig teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy nem lehet.
- És most hogyan tovább? - szinte csak suttogtam, mintha konkrétan fájdalmat okozna a puszta beszéd is. Nem maradhatunk itt, mennünk kell. Itt még a telefon sem működik, ráadásul a csipogóm sem hiszem, hogy sokat érne, már ha egyáltalán nem tört az is ripityára a becsapódáskor. - Mennyire szar a lábad? - elsősorban az a buktató tényező, mert egy kézzel én még csak-csak elboldogulok, na de egy lábbal már lehet nehezebb lesz a dolog, főleg, ha másznunk is kell. Tekintetem már a felfelé „utat” pásztázta, vajon mennyire lehetünk mélyen. Milyen egy elcseszett helyzet ez…