Az egyetem területén található gyakorló lőtér az egyetem tanulói számára ingyenesen igénybe vehető, külsősök térítés ellenében vehetnek órákat, vagy kilövöldözhetik magukból a feszültséget. Figyelem!!! A pálya 21 éves kor felett vehető igénybe, belépésnél személyi igazolványt kérünk felmutatni!
Lőtérszabályzat
1. A lőtéren kizárólag golyós, sörétes, marok lőfegyver jellegű, kis és nagy kaliberjelű és B, C, D kategóriájú lőfegyverrel valamint hideglőfegyverrel(légpisztoly, légpuska), lőszerrel, illetve múzeális fegyverrel folytatható lövészet. 2. A lőtéren 13 lőállás használható. Nagy kaliberjelű golyós lőfegyverrel kizárólag az 1., 2., 3., 4., 5. számú lőállásban lehet lövészetet végrehajtani. 3. A „pincében” kizárólag maroklőfegyverrel, illetve hideglőfegyverrel szabad tüzelni. 4. Lövészetet csak lövészetvezető jelenlétében szabad végrehajtani. 5. A lőtéren tartózkodók a lövészetvezető (lőtérvezető) utasításait kötelesek maradéktalanul betartani. 6. A lőtéren fülvédő használata kötelező. 7. Lőtérre lőfegyvert csak nyitott zárdugattyúval (billenőcsövű lőfegyver megtörve), ürített állapotban szabad bevinni. 8. Lőfegyvert csak a kijelölt helyen (puskaállványon, asztalon) szabad tartani. Lőfegyvert, lőszert másnak átadni vagy lőállásban őrizetlenül hagyni tilos! 9. A lőállásban csak a lövők és a lövészetvezető (versenybírók) tartózkodhatnak. 10. A lőtéren kizárólag a kihelyezett célra vagy céltáblára, illetve fegyverpróba esetén a mögötte lévő golyófogóba szabad lőni. 11. Meghibásodott vagy eldugult lőfegyverből lövést leadni tilos! Töltési, ürítési vagy egyéb akadályt azonnal jelenteni kell a lövészetvezetőnek. Meghibásodott lőfegyvert csak a lövészetvezetőnek (versenybírónak) szabad átadni. Az átadásnál közölni kell a lőfegyver töltött vagy töltetlen állapotát. 12. A lőállások elé menni csak a lövészetvezető előzetes engedélyével szabad! 13. NAGYAPÁM TANÍTOTTA: FIACSKÁM A FEGYVERCSÖVET ARRA NE TARTSD, AMIT NEM AKARSZ ELTALÁLNI. Ha ezt az egyet betartod már nagy baj nem lehet!!!!!!
Én csak megcsóválom a fejemet vigyorogva, ahogy hallgatom Paloma újabb megjegyzéseit... pontosabban, vágyódását a kürtöskalács után. Ah, agyam eldobom, bár miért lepődök meg. Nem is Paloma lenne, ha nem jönne elő csakhamar az étel kérdése. Hiába, mindig tett valami megjegyzést, amivel a tudtomra akarta adni, mit szeretne vacsorára... vagy akármely étkezésre. Szóval csak mosolyogtam... már láttam előre, hogy mozgalmas éjszakánk lesz, akármely éhségnek is fogunk eleget tenni. - Ismerek egy jó szakembert, hazafele menet majd veszünk, mit szólsz hozzá? - suttogok megint a fülébe. Ezen ne múljék. Amúgy is be kell vásárolni, mert kissé kifogytak a készletek Palomától, szóval... bár nem, lehet csak betárazunk egy csomó kalácsot és azzal elleszünk reggelig. Bár előre sajnálom az eladót, ha így kifosztjuk a készleteiket. De hát az meg azért van, hogy megvegyék, nemigaz? De. Akkor meg miről beszélünk. - Hááát... inkább időszakonként. Általában az ismerőseim szoktak betalálni vele, hogy segítsek nekik pár tanáccsal. Bár ha elkezdenek élni az olyan szövegekkel, hogy "Nyakamon érzem, hogy seggem mily' nehéz", , azért el tudják venni a kedvem a dologtól - hallottam már egy ilyet egy másnapos ismerősömtől. Örültem neki, hogy Paloma ilyen könnyen tanul. Már meg se lepődök rajta, inkább büszkeséget érzek. Gyorsan tanul, mindig figyel, még ha közben van időnk egymással évődni, viccelődni. De azt sosem lehet rá mondani, hogy nem veszi komolyan a dolgokat. Ó, nagyon is úgy veszi. Csak hát szeret játszadozni a szentem, ha ilyen testközelben vagyok. - Nyugtass meg, hogy nem adta be a derekadat ez a bizonyos nagyi - szólok a megjegyzését hallva. Igazából most csak arra gondoltam, hogy ne vesződjön a fejlövéssel, egyelőre a helyes lövéstechnika legyen az, ami kialakul benne, utána majd lehet arra fordítani a figyelmet, hogy minél pontosabb legyen. Viszont félek ezt már nem nagyon tudnám kimagyarázni, így hát menjünk előre. Na viszont ami ezt követően történik, hát, nem nagyon tudom hova tenni. Ahogyan szépen lassan elhátrálok tőle, majd nézem, ahogy lő. Eleinte nem nagyon tűnik fel, hogy beszélne, elvégre füldugó van a fülemben... aztán észreveszem, hogy mozog a szája. Mi a szösz... kíváncsian húzom ki az egyik fülemből a védőt, hogy mi a fene... na és ott leesik az állam. Ez most komoly? Ajj, Paloma, még mindig a mókusok? Mikor körbenéz és találkozik a tekintetünk, én csak pislogok rá... majd mikor meghallom a magyarázatát, kibuggyan belőlem a nevetés. - Nyugi, csak azért vigyorgok, mert igazából lövésem sincs, hogy éppen mi a franc történik. Igen, tényleg lövésem is alig volt, ahogyan odasétáltam Paloma mellé és egy teli tárat adtam a kezébe. Ezt követően lenyomtam egy gombot, mire a céltábla közel jött hozzánk és jobban szemügyre vettem. - Elsőre nem is rossz, 50%-os találati arány. Öt felsőtest, kettő fej. A lövések jó részét túlélte volna a delikvens, de itt ezt, meg ezt - mutatok egy lövésnyomra a felsőtest közepén, meg egyre a fejen, nyak felett. - valószínűleg ilyen kaliberen nem éli túl. Határozottan szép kezdés volt - mosolygok, majd visszaküldi a táblát a terem végébe. - Most nem fogok segíteni a célzásban, próbáld meg felvenni azt, amit mutattam. Most viszont próbálj meg egy kicsit feljebb és jobbra célozni. Nem sokkal, csak egy kicsit. A mellément lövedékek jelentős része baloldalon helyezkedett el, lássuk így milyen lesz a találati aránya.
//zsebszöveg //
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Oké, de csak nasinak. Attól nem fogok jól lakni. - Nasinak jó egy film mellé, de főétkezéshez édeskevés. Mondjuk ezt már Adam is tudhatja, ismerheti a nagy étvágyamat. A szemöldökömet lassan felvonom. - Érdekes ismerőseid vannak. - Elméletileg értelmiségi vagyok, de most olyan értelmes fejet vágok, mint egy boci a mezőn. Esküszöm nem értem, hogy mi a fenét akarhat jelenteni ez a segges dolog. Annyira most nem is érdekel, hogy Adam-et faggassam miatta. Sokkal inkább izgat annak a gondolata, hogy mindjárt kiereszthetek egy tárat anélkül, hogy bárkinek baja esne miatta. Remélhetőleg nem a saját lábam fogom ellőni. Annyira csak nem vagyok béna, igaz? - Az én derekamat? - Ismétlés a tudás anyja, s bár ismételten felvonom a szemöldökömet, valamiért mégse sikerül megvilágosodnom. Lehet, hogy Adam ivott? Áh, nem hiszem! Nem szokott inni, csak ha én itatom... amúgy meg kiszimatolnám, hogyha a pohár fenekére nézett volna. Kissé mintha szórakozott lenne ma a szentem. - Úgy hívják, hogy feszültséglevezetés. - Vigyorgok én is, miután tekintetem találkozik az övével a leadott sorozat után. Az már marhára nem tud érdekelni, ahogy a környezetünk bámul rám, ahogy az se, hogy tutira komplett pszichopatának néznek, akinek többé nem kéne fegyvert adni a kezébe, de még csak fegyver közelébe se szabadna engedni. És ha tudnák amúgy, hogy igazságügyi orvosszakértő vagyok... muhahaha! Izgatottan nézem a felénk suhanó lapot, és a lyukakat, amiket a fegyverből kilőtt golyók ütöttek rajta. - Na? - Kérdezem sürgetve Adam-et. - Csak 50? - Biggyed le a szám elégedetlenül. Azt hittem, hogy ennél azért jobban fogok teljesíteni. Nem is értem! Mindent úgy csináltam, ahogy mondta, illetve ahogy elméletben tanultam, és ahogy láttam a filmeken. - Feljebb, és jobbra? - Kérdezek vissza. Hát jó, Adam... akkor feljebb, és jobbra... csak nehogy valamelyik pókot lőjem agyon a sarokban... Amint visszakerült a helyére a tábla, az új tárral a fegyverben emelem fel a kezeimet, aztán a táblára tartva célba veszem a közepét. Nagyon enyhén mozdítok a kezemen, aminek hatására a besaccolt középhez képest jobbra, és kicsit feljebb célzok. Kibiztosítom a pisztolyt, aztán leadok egyetlen lövést. Most nem eresztem bele a tárat, mert elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy Adam tippje bevált-e.
- Attól függ milyen jellegű éhségre gondolsz. Halvány vigyor jelent meg az arcomon, ahogyan ezeket kimondtam. Na igen, én meg a több értelmű kijelentéseim. Mert ha nem gondolom rosszul, akkor bizony az én kis succubusom nem lesz rest valami mögöttes tartalmat találni a szavaim mögött, melyet aztán kedvére kiaknázhat. Báááár... ki tudja, talán nem éppen véletlenül fogalmaztam így. Ebben a világban már bármi lehetséges... akárcsak az, hogy már én se vagyok feltétlenül olyan nyulam-bulam, mint eddig, ha őszintén belemegyek egy ilyen helyzetbe. Hiába sokat számít, ha valaki egy éve együtt van a párjával. Megváltoznak bizonyos körülmények az életben... részemről éppenséggel pozitív irányba. - Hát meglepődnél, hogy a magánnyomozói szakma olykor miféle emberekkel hoz össze engem. Találkozok én mindenfélével a lecsúszott politikustól kezdve a gyanús házinéniig. Na igen, olykor én is meglepődök, miféle csodabogarak élnek a Földön. Igaz, a legtöbbnek igazából elég csupán néhány feles lehajítania az utcasarki kocsmában hogy ők legyenek a legviccesebb lények ezen a világon, mások meg... szimplán nem normálisak. Mér nem mint ha én lennék a normális kategória szobra. Messze voltam én ám attól, mint Tibet a szabadságtól. - Ha lenne szomszédnénid mondanám, hogy irigyli - kacsintok. Najó, szerintem lassan jó lenne leállnom, mert kezdek túlságosan is lezser kategóriába átmenni. Szerettem bolondozni Palomával, de azért igyekeztem nem teljesen fullba nyomni a kretént. Csupán míg egészséges, abból senkinek nem lehet baja elvileg. Meg... igazából az már télen olyan dolog lenne, ami távol áll tőlem. Tartottam azt a gondolatot, hogy én bizony komoly ember vagyok, kellő ésszel ahhoz, hogy ne menjek át mindennapi hülyébe. Nem mint ha nem lettek volna meg a saját hülyeségeim, csak hát azért... van egy szint, ami elválasztja a bolondozást a totális hülyeségtől. - Okkké, miért is lepődök meg, eléggé sajátosak a módszereid, főleg a medvék esetén - kuncogok egyet. Na igen, jól sejtette, hogy ezt még egy darabig meg fogja kapni tőlem. Mindenesetre közelebb hívtam most a céltáblát, hogy jobban szemügyre vegyem az eredményt. Mikor megláttam Paloma arcán az elkenődöttséget, közelebb húztam a buksiját és nyomtam egy puszit a homlokára. - Nyugalom, ez ígéretes kezdet. Mikor én először lőttem akkor a gellert kapott töltény majdnem az én fejembe állt bele. Na igen, régi emlékek... au, még mindig rossz belegondolni abba, milyen következményei lehettek volna. Szóval jött a folytatás, visszaküldtem a terem végébe a táblát, Paloma kapott egy újabb tárat, én pedig kicsit előrébb jőve figyeltem, ahogyan lő. Ezúttal nem nyúltam bele a célzásába, úgy tűnt nekem, hogy már érti a lényegét a célzásnak és a helyes tartásnak. Szóval valamennyivel mögötte oldalt állva néztem, ahogyan elkezdi az újabb kört. - Ha jól látom már meg is ölted jóeséllyel - mondom, mert nekem innen nagyon úgy tűnt, hogy szíven találta a célpontot.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Gyanús házinéni? – Vigyorgok. Önkéntelenül is egy Agatha Christie regény jut eszembe. A krimiket természetesen már gyerekkoromban is faltam, és ott még a falon mászó utolsó hangya is gyanús volt. - A medvék bizonyos alfaját bármikor szívesen látom a bokromban… meg máshol is. – Somolygok az orrom alatt, nem nézve közben Adamre. A homlok puszira elmosolyodok, majd a tarkója után nyúlok, és visszahúzom a fejét egy csókra nem zavartatva magam attól, hogy a környezetünk élénk közönségként figyel minket. - Még szerencse, hogy nem. Bár biztos szép lehet a koponyád belülről is. – Kacsintok a sajátos Paloma-féle bókot követően, és a közelemben álló férfi diszkréten átköltözik a másik lövésálláshoz. Vélhetőleg szavaim hallatán párhuzamot vont közöttem… és Hannibal Lecter között… Elégedetten biccentek a lövésem sikeressége láttán. - Végre! – Bár a boldogság akkor lenne kerek, ha azon melegében vihetném is be a patológiára, hogy kihalásszam belőle a golyót, és eltegyem emlékbe. Naaa ezt inkább nem osztom meg Adam-el, mert szerintem már terelgetne is ki innen. Nem szándékozok ámokfutásba kezdeni, nincsenek gyilkos ösztöneim, csak túlságosan szeretem a szakmámat. Jobbra, majd balra csinálok egy fejkörzést, aztán ismét felemelem a pisztolyt, és az előbbi módszert követve leadok egy teljes sorozatot „áldozatomra”. Amint kiürült a tár, a csövet a plafon felé fordítom, és a filmekben látott képletes fújással eltakarítom a lőport a kimeneti nyílásról. Hátat fordítva a lőtáblának dőlök derekammal az asztalnak, aztán végigmérem Adam-et. - Mutasd, mit tudsz!? – Pördítem le ujjamon a pisztolyt, majd Adam felé nyúlva lépek el az asztaltól, hogy átadjam neki a helyet. Kíváncsi vagyok, hogy csinálja ezt egy profi! Az üvegfal mellé állva igazítom vissza a fejemre a fülvédőt, aztán összefonva magam előtt a karomat várok arra, hogy szigorú zsűrizésnek vethessem alá.
- Ah, ne tudd meg, milyen házsártos egy népség tud lenni. Nagyon jó információforrások de éppen annyira képesek védeni a területüket is, mint egy bepörgött kandúr. Hányszor találkoztam már olyanokkal, akik sokadszori magaigazolás után sem voltak képesek megérteni, hogy nem, baromira nem vagyok se tolvaj, se titkos gyilkos, se pedig porszívóügynök, csupán más ügyben voltam ott érdeklődni, információkat szerezni. S mit ne mondjak, volt ott néhány olyan elvetemült nőszemély, akiknél elgondolkodtam egyszer-kétszer, talán pont ők azok, akik miatt nyomoztam. Aztán persze kiderült, nem tévedek, de hát sose mehet eléggé biztosra az ember. - Akkor ne lepődj meg ha az a bizonyos medve alfaj gyakran keresi fel a bokrodat - viszonozom a somolygását, még ha nem is látja. Huha, tényleg kezd forrósodni a hangulat, még ha egyelőre verbális szinten is... najó, elszóltam magam, ahogyan a homlokpusziból eljutunk egy teljesen új szintre. Karjaim a nő derekára fonódnak és viszonozom a csókot... közben pedig úgy kell emlékeztetnem magamat, hogy hol is vagyunk, különben a következő pillanatban felültetném őt a fegyvert és lőszert tartó pultra, mint ha csak otthon lennénk. Közvetlen közelről mosolyogtam rá, miután szétváltak az ajkaink. - Így folytatjuk tartok tőle hamar útban leszünk haza - hangom árulja el, ez nem is lenne olyan rossz opció, de közben meghallom, hogy mi történik a szomszédban, köszönhetően a párom következő megjegyzésének. - Hát volt már olyan, aki ragyogó elmének tartott... bár a szomszédunk a jelek szerint kevésbé - kuncogok. Mindenesetre hamarosan visszatérünk a lövészethez, ahogyan kicsit hátrébb lépve tűnik fel, ahogyan egy nem messze álló, amúgy eléggé selyemfiú beütést keltő srác irigy tekintetet vet rám az eseményeket látva. Csak szerényen mosolygok a bajszom alatt, de igazából dagad a mellem a büszkeségtől. Boccs öcsi, de ő velem van. A figyelmem aztán Paloma produkciójára terelődik, elismerően figyelve, ahogyan lő. Figyelem, ahogyan a golyók egymás után hasítják át a céltáblát, s ha nem is megy mindegyik létfontosságú helyre, jelentősen nagyobb a találati arány. Hiába, Paloma mindig is gyorsan tanult, akármiről legyen szó. Jót mosolygok aztán a fújásán, majd mikor megfordul mondom el a véleményemet, miután megint odahívtuk a céltáblát és elnézek rá a válla felett. - Ügyes voltál. Párszor meghalt volna már szegény fickó, ha igazi ember lenne. Három fejes, több mellkasi találat, néhány karlövés, pár ment csak mellé. Talán még egy kicsit lentebb kell vinni a pisztolycsövet, de így is bőven jó volt. Na aztán felvonom az egyik szemöldökömet, mikor átnyújtja nekem a lőfegyvert. Elhívtál keringőre? Ám legyen. Átveszem tőle a pisztolyt, ahogyan helyet cseréltünk. Viszont gondolkodóba esek. Valljuk be, az kevésbé lehet lenyűgöző, ha csak úgy szétlövöm a táblát, elvégre valahol elvárható tőlem ez, ha már őrző harcos vagyok. Úgy döntök tehát, hogy kicsit nehezítek, amennyiben extrát szeretnék mutatni a barátnőmnek. A rendelkezésemre álló két üres tárat újratöltöttem a töltényekkel, majd matatni kezdtem a közelhozó mechanikán. Folytonosra állítom, tehát valamilyen szinten mozgó célpontra fogok lőni. Persze ez nem olyan, mint a klasszikus oldalra menő, de még egy kis mozgás is okozhat bajt. Szóval elindítom a mechanikát, miközben betöltöm az első tárat. Mély levegő veszek, majd célra tartok. Nagyjából ekkorra ér oda elénk, majd pár másodperc múlva hátrálni kezd... én pedig ekkor nyitok tüzet. Biztos kézben tartva a lőfegyvert adom le a lövéseimet, néha még kicsit nehezítve hogy különböző pontjaira lövök a táblának, nem mindig egy helyre. A lőgyorsaság ellenben nem változik, majd hirtelen kattan a fegyver. Lenyomva a gombot ugrik ki a helyéről, de alig hagyja el, már kapom fel a következő és hagyom az üreset a pultra esni. Koppan a felületen, ahogyan már biztosítom ki és kezdek el újra lőni a felénk tartó céltáblára. Végül az utolsó töltény is elhagyja a pisztolyt, én pedig leállítom a szerkezetet... hogy ott álljon előttünk az eredmény.
//500, csak neked //
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Szép lassan félrebiccentem a fejemet, miközben nézem, hogy lövi szarrá a táblát. Amennyire lelkes voltam eddig attól, hogy milyen jól „belejöttem”, most tudatosul bennem, hogy még baromira kezdő vagyok Adamhez képest. A többi lövész is megáll, és kíváncsian nézik a sorozatot, amit két tárból lő ki. A puskapor erőteljesen kúszik az orromba, mire a második üres tár is a pulton koppan, én pedig lassan átbiccentem a fejemet a másik oldalra is. - Bal szemüreg… gége… szív… jobb tüdő alsó lebenye… máj… hm… lép… patkóbél… prosztata… Látom, biztosra mentél! – Jegyzem meg vigyorogva, miközben leemelem a fejemről a fülvédőt, és az üres tárakat veszem kézbe. - Néha emlékeztess rá, hogy ne haragítsalak magamra. Nem szívesen végezném így. – Bökök fejemmel a céltábla irányába, aztán az órámra pillantok, és tenyerem a hasamra siklik, amit úgy simogatok meg, ahogy a várandós kismamák szoktak. Persze esetemben erről szó sincs – hála a magasságosnak -, csak most már kezdek tényleg eléggé kajás lenni. - Úgy látom nem is maradt több tár. – Siklik végig tekintetem az asztalon. - Megyünk? Most már eléggé éhes vagyok… és össze is bújhatnánk a kandalló előtt… - Kacsintok rá sokatmondóan. Ha nem varázsol elő valahonnan még egy tárat, akkor segítek neki összecihelődni, aztán elköszönve a többi lent tartózkodótól el is indulhatunk kifelé. Hogy ne kelljen sokat szórakozni a vacsorával, egy pizzázó felé vesszük az irányt, és kérünk egy-egy doboz pizzát elvitelre. Eléggé kint lakok a városból… ha ki is szállítanak ételt, azt általában elég borsos árért teszik. Szóval ha nem muszáj, akkor nem rendelek, inkább hazafelé menet veszek, és maximum megmelegítem otthon, ha kihűlne mire hazaérek. Minden esetre az biztos, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy leckéket vettem Adamtől. Szeretnék megtanulni jól lőni, és azt is megígértetem vele, hogy tanít nekem néhány önvédelmi fogást. Már előre élvezem a gondolatát annak, hogy lebirkózzuk egymást a földre. Ismerem magam, őt… magunkat. Úgyis tudom, hogy az ilyen edzés mibe fog átcsapni, szóval nem is javaslom neki azt, hogy valamilyen nyilvános edzőterembe menjünk majd. Jó lesz nekünk otthon, a négy fal között. Legalább nem kerülünk rácsok mögé közszemérem sértésért…
// Gratulálok az 500hoz, és köszi a játékot is! //
Hát igen, az évek meg a rutin. Pedig belegondolva, nem vagyok olyan régóta lőfegyverre specializálódva, hogy olyan profi legyek. Én mindig is közelharcra voltam berendezkedve, már csak azért is, mert pusztakezes harcművészetet alkalmaztam már mióta az eszemet tudom. Viszont egy idő után egyszerűen rá kellett jönnöm, milyen világban élünk. Ma már a lőfegyverek nagy spektrumban el vannak terjedve, kiváltképp egy olyan államban, mint az USA. S bármennyire is szembemegy a tradícionális hadviseléssel, amit az őrzők jelentettek nagyon sokáig, ha választanom kell a gyávaság vagy a saját/egy embertársam életének megmentése között egy farkassal szemben, akkor inkább leszek gyáva. Olykor le kell vetkőznünk dolgokat azért, hogy elérjük a célt. - Nem szoktam gyakran lőfegyvert használni - vallom be neki, miközben ellenőrzésként meghúzom a pisztoly tetejét, hogy ha csőre töltve maradt egy lövedék, akkor kipattanjon. - Szeretem megoldani erőszak nélkül a dolgokat. Ám ha odáig fajul a dolog akkor... már rég nagyon rossz a helyzet, hogy finomkodjak. Persze még játszik az is, hogy karon lövöm, lábon, de valljuk be, emberek ellen vagyok olyan előnybe, hogy ne kelljen a lőfegyver. Farkasok ellen viszont ha előkerül, akkor az már más helyzet. Az már tipikusan az a lehetőség, amikor ölsz vagy téged ölnek meg. - Te? - vonom fel a szemöldökömet. - Sosem foglak téged bántani. Persze, tudom, hogy viccnek szánta, meg ezt ő is jól tudja, de azért én meg szerettem kimondani az ilyeneket. Nem szerettem és nem is akartam bántani azokat, akik fontosak a számomra. Gondolataimból egy korgó pocak hangja rángat vissza végül. Halványan elmosolyodtam. Na tessék, le se tagadhatná. - Hmmm... tetszik a program. Mire várunk még? Ja, oké, most már tudom. Lehet nem ártana előtte összepakolni ha már ilyen nagy rumlit csináltam a kis bemutatóm alatt. Fel se tűnt igazából, annyira koncentráltam, hogy még a földhöz csapódó hüvelyhangokat se hallottam. Hát most szedhettem össze azt is, persze többesszámban, de aztán nagy nehezen visszavarázsoltuk a lövőállást olyannak, amilyennek lennie kellett. Kéz a kézben sétáltunk el a tett helyszínéről és a pizzázó mellett útba ejtettük azt a bizonyos kalácsost is, aki megemlítettem korábban. Ah, ez lesz aztán az ínyenc vacsora, mit ne mondjak. Tény, nem egy főtt étel, de mivel mindketten olyat viszünk haza, amit szeretünk, szerintem már beleesik ebbe a kategóriába. Minden adott volt egy újabb közös, kellemes estéhez... a további leckéktől pedig egyáltalán nem zárkóztam el, önvédelem terén sem. Elvégre régebben pont én javasoltam neki, hogy pár fogás elsajátítása egyáltalán nem lehet hátrány. Persze, nem vagyok naiv... pontosan tudom, milyen kimenetele lehet egy ilyen edzésnek kettőnk között. De ez nem lehetett eltántorító tényező... akármelyik forgatókönyv is érvényesül, egyikünk se panaszkodna a végeredmény ellen.
//Én is köszönöm, nélküled nem sikerült volna Folytatás következik //
Lehet, még megütöm én is a bokámat a beleegyező felajánlás végett, de senki nem vitatkozhat azon érvemmel, mely szerint inkább velem, mint mással. Ne adj isten, egyedül! De hogy miről is beszélek pontosan? Helena a minap valamely beszélgetésünk során bökte ki, hogy felmerült már benne, jó volna megtanulni valamennyire lőni. Persze, azt is említette, a szülei leszavazták eme ötletet, így nem mondhatom, nem tudok róla, hogy lényegében szembe megyek szavukkal. Nem is azért vagyok mondjuk, hogy neveljem az unokámat, az a szülők reszortja, a nagyszülők meg... csak szeretik őket.
Az egyetemnél szedtem fel, előadásai után huppant a kocsiba, hogy a gyakorló lőtérre hajtsunk ketten, tilosban. Nem mintha letagadnám, amennyiben rákérdeznek a gyerekek, de hogy reklámozni sem fogom lépten-nyomon, az biztos. - Milyen napod volt amúgy? - Érdeklődöm a magam megszokott medrében igyekezve hogylétét kipuhatolni, miközben már a parkolóban vadászok helyet a kocsinak. Nincs messze a lőtér az egyetemtől szerencsére. A motort leállítva, s övet kikapcsolva még Helena felé is fordulok, nem sietve sehova, kivárva esetleges válaszát érdeklődve.
Imáim meghallgatásra találtak! Csak azt nem értem, miért nem beszéltem eddig gyakrabban Prescott papámmal? Egyébként van valami különösen, kellemesen felemelő, hogy miután majd’ húsz éven át csak a hangja, és néhány régi fénykép alapján próbáltam elképzelni, hogy milyen is lehet ő igazából, most már végre személyesen is láthatom. Ha annyiszor nem is, akárhányszor akarom, de majdnem, lévén egy városban lakunk – ezek után próbálják bemagyarázni anyuék, hogy nem EZÉRT költöztünk pont ide, a világ végére. Úgy sem fogom elhinni, pláne, hogy a „harmadik” nagyapám szintén itt él. Ahogy végeztem az utolsó órámmal is, szinte faltörő kos módjára törtem az utat magamnak a folyosón szerencsétlen gólyák közt – cöhh, mit nekem elsősök, amikor már másodéves vagyok, el az utamból! Szerencsétlenkedtek itt... Úgy sem tudják, hogy mióta rágom apuék fülét a lövészettel kapcsolatban úgy, hogy eddig minduntalan leszavaztak, így aztán lakat a számon, mióta nagyapa feldobta közös program gyanánt a témát... Most is rá várok, csak azért pillantok néha aggodalmasan körbe, nem-e sétál épp jó apám is pont erre merő véletlenségből, mert kitelne tőle. Azonban úgy tűnik, nem ma, mert mielőtt még túl sokat nézelődhetnék, befut akire vártam, én pedig pattanok is be az anyósülésre mellé, miközben köszöntöm. - A suliban hosszú... uncsi, egy rakás felesleges, idióta tantárggyal, de végre vége. És neked? - érdeklődök vidáman, miközben arcomon ott virít a szinte már letörölhetetlen vigyor, mert... egyszerűen be vagyok sózva, kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz, meddig fogja tűrni nagyapa a bénázásomat, meg milyen menő már, hogy nem valami szakállas-trottyos vénember, hanem... ilyen laza, meg fiatalos. Felé is pillantok lopva, mint már megannyiszor a beavatásom óta, mint aki még most is képtelen elhinni, hogy ez az egész hogy lehet igaz? - Képzeld, a minap megtudtam, hogy az egyik ismerősöm is vérfarkas.- számoltam be büszkén arról, amiről még apunak sem mertem, mert már akkor is olyan aggodalmasnak tűnt, amikor Matt vitt haza, mert a saját autóm összetört. Nem hinném, hogy repesne az örömtől, hogy szabadidőmben farkasokkal ütöm el az időm. - Te sokat ismersz közülük? - toldottam meg még egy kérdéssel a beszámolómat őszinte kíváncsisággal, mielőtt még kiszállnánk az autóból.
Szóval csak a szokásos. El is vigyorodom kissé, a visszapillantóban sandítva Helena felé visszakérdezése hallatán, melyre lassú mozdulattal vonok vállat, a parkolóba kanyarítva velünk egyetemben a járművet. - Néhány irgalmatlanul pocsék közéleti cikktől eltekintve én sem tudok nagy izgalmakról beszámolni, ami azt illeti. Lemondtam a délutáni programjaimat az unokám kedvéért, az számít? - Szélesedik az a görbület a képemen, majd leállítva a motort és a kéziféket behúzva fordulok féloldalasan testemmel is felé érdeklődően, ahogy szól. Kissé le is fagyok, de más jel erre nem utal, csak az - de az ordít róla - hogy vakon mellé nyúlok a biztonsági öv kioldó gombjának. Oké, ez elkerülhetetlen volt, hogy idővel így legyen, de akarok én hordozni ekkora titkot a szülei előtt?! - Mondjuk erre már mondhatni, rábasztam, lévén közölte, visszaszívni nem tudja, én meg nem tizenéves kamasz vagyok, hogy fussak vele az apjához menten. Majd ha szükségét látom, de nem, amíg nincs így. - Igen? Kicsoda? Hátha ismerem én is! - Érdeklődésem végett nem panaszkodhat a lány, intek neki közben, hogy toljuk befelé a bicajt lassacskán. - Néha már úgy érzem, túlságosan sokat is! Mázli, hogy errefelé nem büdös a képem nekik... - Nem úgy, mint New Yorkban. - Tenném hozzá egy sóhajjal a nevetős tónust követően, de legyek bármily éltes is, lássak bármennyi beavatott civilt életem során, egyik se volt a saját unokám. Vékony pengeél ez, sosem lehet tudni, hol a határ, amit még elfogadható elmondanom, s mi az, amit már jobb, ha nem tud. Ezt az aprócska infót megtartanám magamnak, azt hiszem.
Odabent jelzem, milyen néven van pályafoglalásom. Ismernek már, lévén harci képzettségem döntő többsége fegyverhasználatból áll. Valahogy a közelharc sosem volt favoritom, hiába nőttem ily szép nagyra. - Tényleg nem lőttél még soha? - Firtatom immáron a kettőnk pályái felé lépdelve, mellettem Helenával, s feltartott kezemen mutatóujjamat görbítem meg: - Így görbülj meg, ha mégis? - Ki tudja, fiatalság-bolondság! Nem olyan nagy eresztés fegyverhez jutni az államokban egy átlagembernek sem, hogy titokban ne próbálhatta volna esetleg ki, mint mások a füves cigit szokták.
- Látom, akkor nálatok is csupa móka és kacagás az élet. És naná, hogy számít! 50 pont Prescottéknak a Griffendélnek! - vigyorodok el, olyan ember úgy sem él a földön, aki ne ismerné a Harry Potter könyveket vagy filmeket, és már épp kíváncsiskodnék, hogy mégis miféle programokat? Remélem, nem kár értük, de ha már itt van, és nem ott, gondolom kellően beszédes. - Nem hiszem, hogy ismered, nem idevalósi. Anchorage-ban él, mondhatni mi is csak véletlenül futottunk össze. Amúgy apu már találkozott vele, amikor összetört az autóm, ő hozott haza. Matt. - biggyesztem még oda a végére abban a naiv hitben élve, hogy sokat úgy sem mond neki, mert amilyen átlagos és gyakori név, gondolom csak ezer meg egy ember rohangál ilyennel az említett nagyvárosban. Azt meg honnan kéne tudnom, hogy vérfarkasból töredéke sem? Pláne, hogy pillanatokon belül nagyapa is csak megerősít a hitemben, miszerint ő is ismer jópárat a környéken... - Ugyan már, annyira csak nem lehetnek vészesek meg karót nyeltek. - legyintek a szavaira, mert az meg se fordul a fejemben, hogy esetleg drága jó nagyapám alkotott korábban olyasmit, amivel kivívta a haragjukat ööö... ki tudja, merre korábban.
Beérve aztán nem szólok egy szót se, hacsak nem kérdeznek, követem a hozzáértőt és közben csak bájosan és jól nevelten mosolygok, ha valakivel összetalálkozunk, a lehető legjobb benyomást keltve. Mert ha már végre ilyen közel kerültem az oly rég áhított célhoz, csak nem itt a célegyenesben szúrom el azzal, hogy kidobatom magam, nem? - Fegyverrel nem... De Cellel régebben egész sokat párnacsatáztunk, ha az számít. Meg még kisiskolásként az egyik fiútól elkunyeráltam a csúzliját, hadd próbáljam ki! Aztán amikor visszafelé célozva vele majdnem a saját fülemet találtam el, visszakobozta tőlem... - teszem hozzá csalódottan, mert a mai napig nem értem, mit volt úgy kiakadva rajta Pierre. Ahelyett, hogy pattogott, inkább mutatta volna meg, hogy kell! - Cserkész becsszó. - nyújtom a kisujjamat, igaz, cserkész nem voltam, meg a füllentésre is hajlamos vagyok, de... kivételesen ez most tényleg igaz. Azt hiszem, anyuéktól kaptam volna a fejemre, ilyesmivel lebukok, kockáztatni meg inkább nem akartam. Arról nem beszélve, hogy sem az általánosban, sem a művészeti suliban nem annyira gyakori az ilyesmi. Mentem volna inkább rendészeti szakközépbe! Tuti nem maradt volna ki.
Felnevetek kissé a popkulturális utalás hallatán, de kifejezetten jóleső azért mélyen, hogy értékeli a gesztust részemről. Merthogy tényleg így történt, lemondtam pár kéretlen programot, mondván, mára már foglalt a személyem eme nőci számára, kinek intek, kövessen befelé. - Hát persze. Fairbanks-t pedig burok veszi körül...! - Kaccantam kissé, némi szarkasztikus éllel hangomban, de mégis kellően komolytalanul ahhoz, hogy megmaradjon annak a mondat, aminek szánom: a csajszi húzásának. - De igazad van, tényleg valószínű, hogy ismerem. - Legyintek végül lemondóan, teljes tudatlanságban és őszinte érdeklődéssel hallgatva mesélését, minek a végére azért mégiscsak felszalad szemöldököm. - Szóval Matt, a vérfarkas... és már találkozott apáddal is... - Pofátlan a vigyor, mi képemre szökik, azon se lepődnék meg, ha vállamba bokszolna duzzogva, mintegy jeleként, hogy messzire mentem húzásában. Bár szerintem jobban bírja ennél a strapát, hisz mégiscsak a mi fészkünk kölyke. Felnevetek kissé megjegyzésére, miközben magam előtt terelem be a lőtér bejáratánál. - Sajnos vannak, amik nem azon múlnak, ki mennyire jófej... - Szusszantam lemondóan, de nem mélyedtem a témába jobban, az unokám esetleges kérdéseitől pedig megmentett a felbukkanó, épp "szolgálatban levő" pályafelügyelő, akivel lekezeltem, meg bemutattam Helenát is neki, biztosítva róla, hogy mindent elmondok a kiscsajnak, nem kell fárasztania magát a bemagolt alapvető információkkal miattunk. Ennek fényében kezünkbe nyomja a fülvédőket és a lőállások számát közölve utunkra is bocsát bennünket.
A lőállásokat elérve már kikészítve várnak bennünket a kisebb-nagyobb marok lőfegyverek, szám szerint három, s hozzájuk lőszer is akad. Helena mondandója végére érve lassítok és fordulok szemközt vele. - Király! Akkor nem foglak untatni vele, ha tényleg az alapoktól kezdjük. - Intettem is neki, lépjen nyugodtan közelebb a fegyókhoz, nem harap egyik sem. - Két alapvető szabály van lőtéren, meg úgy általában a fegyverek kapcsán. - Nyújtottam felé egy 9mm-est, míg én a mellette levőt vettem magamhoz, mintegy szemléltető eszközként. - Ha kézbe veszed, az első dolog, amit teszel, hogy csekkolod, meg van-e töltve. - Mutatom is, miként. Mindkét fegyver üres, hát lőszert adok a kezébe, s segítek neki megtölteni. - A másik, hogy csak és kizárólag lőirányba tartsd a fegyvert! Amúgy ez a Matt egészen véletlenül nem egy magasra nőtt, nyurgább, barna hajú csávó? - Firtatom, mintegy mellékesen ugorva vissza gondolatban egy iménti témához.
Azért valahol megmelengeti a szívemet, hogy sikerült megnevettetnem az öregemet, nem mint ha telefonon nem lett volna még soha hasonló sikerélmény, de legyünk őszinték, így, személyesen mégiscsak teljesen más érzés, élmény. - Hát ha azt nézzük, milyen közelségben található a legközelebbi nagyváros... A burok még finom kifejezés! - kontrázok vissza, vagy mondhatnék akár civilizációt is, mert oké, tök szép meg vadregényes hogy őzikék meg vaddisznók rohangálnak mindenfelé az erdőben, meg ilyen érintetlen a természet, meg balbla, de na... Nem, nem bokszolok a vállába, helyette bokán rúgom kegyesen-nőiesen, annyira nem, hogy bármelyikünknek különösebben fájjon, csak hogy érezze a törődést. - Csak nem irigykedsz? Ha legközelebb erre jár, szeretnéd te is megismerni? - vágok vissza, mielőt beslisszolnék a bejáraton, arra meg csak odabent húzom el együttérző mosollyal a szám, hogy nem feltétlen mind jó fej. Hát, mit is mondhatnék erre? Nagy összehasonlítási alapom eddig nincs. Még... ami késik, nem múlik, majd lesz idővel, biztos vagyok benne!
Csak bűbájosan mosolyogva követem nagyapámat, hagyva, had intézkedjen-szervezkednek, hogy mielőbb bejuthassunk a pályákhoz, amikor pedig int, már lépek is közelebb, közelebbről megszemlélve-megtapizva a fegyvereket, amiket eddig maximum filmeken láttam. Vagy anyánál. - Nem, egyáltalán nem, hallgatlak. - felelem, de fel se nézek, csak amikor felém nyújt egyet, akkor kezdem el nézegetni, forgatni a kezembe adott darabot... hogy amikor meghallom az első szabályt, a csövet gyorsan fordítsam is el az arcomfelől, ha már belekukucskálni nem nyerő ötlet. Inkább próbálom leutáznozni, hogyan kell megnézni a tárat, majd a töltényt is elveszem, igaz, ahogy nagyapa mozdulatait lesem, olyan könnyűnek és magától értetődőnek tűnik az egész. Én meg? Kapásból elejtem vagy kétszer szerencsétlen töltényt, mire sikerül betöltenem. - Csak lőirányba? Mindig? Így? - tartom a célpontok felé, oldalra kitárt kézzel, ami csak kicsit mutat hülyén, tekintve, hogy nagyapám mellettem áll, én meg felé fordulok, nem is a céltáblák felé nézek... Forgolódok is kicsit, ám a kezemet mint ha mágnes tartaná irányba, csak akkor sikerül elsütnöm „véletlenül”, amikor váratlanul ismét szóba kerül Matt neve, a lövés hangjára meg össze is rezzenek, nem kicsit, mire félve az irányába pillantok, ugyan miben sikerült kárt tennem? Még jó, hogy csak egy töltény van benne. - Upsz, bocsi. - harapok az ajkamba zavartan, bocsánatkérő tekintettel - De, igen, egészen véletlenül... csak nem eszedbe jutott idő közben, hogy mégis ismered? - kérdeztem vissza komolyan, csöppnyi számonkérő hangsúllyal.
Összerezzenek a bokatájon érkező kedvességre, rosszalló pillantást vetve rá (Hát mi lenne, ha rokkant vén szatyor lennék, akkor is így rugdosna?!), de végül mégis elmosolyodom, sőt, fel is kacagok kissé visszavágására, mert lássuk be, jóféle. - Én? Dehogy, legfeljebb sajnálom a szerencsétlent, hogy apád jutott neki! – Ingatom meg fejemet miközben befelé terelem a leányzót. – De ha gondolod, nem vagyok ellene az összefutásnak azért. – Fűzöm hozzá somolygós vigyorral a képemen, ahogy végleg magunk mögött hagyjuk a parkolót.
Odabent gyorsan útba igazítanak bennünket, a pálya startra készen vár bennünket a még töltetlen fegyverekkel, kikészített lőszerekkel. – Nem ma járok itt először, s nézzék le nem egyen a lőfegyvert farkasok és őrzők – kiváltképp harcosok, de hát velük ellentétben mindenki más hendikeppel indul, kérem, a további harci szerszámok terén – között, legalább ehhez igazán értek, ha már az önvédelmen túl nem szívszerelmem a harctéri mókázás. Mesélek, mutatok, segítek. – Mintha mindig is ezt tettem volna. Ösztönből jön, tuti vannak olyasmik, hogy „nagypapa gének”, s ezek most ezer fokon égve dolgoznak bennem, alig győzve követni kettősünket. - Igen, lőirányba. – Bólintok, majd el kell, hogy vigyorodjak a mozdulata, s hozzá párosuló kérdő tekintette láttán. - Hát az attól függ a táblákat szeretnéd-e lőni vagy engem. – Bízok benne, hogy utóbbiról szó sincs, egyszerűen csak átmegy az üzenet vele, hogy a lőirány mit is jelent egészen pontosan. Mást itt és mást az életben, nekem meg eszemben sincs úgy kezelni mindezt, mintha kilépve eme falak közül nem léteznének fegyverek. Mert vannak. Jószerével bemegy a megfelelő kereskedésbe, és kedvére válogathat! Már épp folytatnám „okítását”, mikor elsül a fegyver Helena kezében, én pedig kissé összerezzenek – Éljen a meglepetés ereje! – hangjára, mi kitölti és némi visszhangot is ver a térben. - Na látod, pontosan ezért fontos, hogy tudd, merre áll a fegyver csöve! – Szusszanok, kérdésére pedig némileg komolyabban pillantok felé, arcát fürkészve, mintha azt próbálnám leolvasni róla, mennyire bízhatok meg benne, mi az, amit még elmondhatok és hol kezdődik a sánc, amiben megüthetjük mindketten a bokánkat hosszabb távon, ha most nem is. - Nem, nem ismerem, de ha az, akire gondolok, szeretném, ha óvatos lennél vele kapcsolatban és kettesben semerre nem császkálnál el a társaságában, különösen nem a városon kívül. Nem kérek sokat, ugye? – Álltam pillantását, válaszát várva, s csak akkor voltam hajlandó továbblépni a témán, ha szavát vettem és/vagy konszenzusra jutottunk az elhangzott kérésem kapcsán. Akkor viszont készséggel magyaráztam a helyes testtartásról, a célzás titkait pedig már gyakorlat közepette részleteztem számára. Tanuljon csak a saját tapasztalataiból, hisz hiába mondom neki, hogy vigyázzon, mert egyik-másik fegyver hajlamos visszarúgni, ha nem tapasztalja meg magának, hogy tényleg.
- Egy kicsit én is... - fűzöm még hozzá nagyapa gondolataihoz, mert egyrészt anya talán könnyebben fogadta volna a helyzetet, másrészt pedig... nos, akkor még nem tudtam azt, amit. - Áh, kizárt! - rázom a fejem tiltakozva, mert még mit nem! Annyira még mi sem ismerjük egymást, hogy itt kapásból „kis családom” karmai közé lökjem szerencsétlen srácot...
- Persze, majd pont téged akarnálak lelőni azok után, hogy végre nem csak telefonon beszélhetünk? Még mit nem! - felelek elszántan, mert akármilyen morcosan is keljek bal lábbal az ágyból, annyira azért még csak nem fajulna el a helyzet, hogy valamelyik hozzátartozómban tegyek kárt. Végül Jasont se löktem a vízbe, pedig ő tényleg istenesen felcseszte az agyam azzal, hogy hülyére vett. Csak a csokor virágot vágtam hozzá, meg ordibáltam egy sort vele mindenki szeme láttára. Azóta se mentem a kikötőnek még csak a közelébe se... - Mást nem ha annyira azt szeretnéd, hogy téged lőjelek le, valamikor elmehetnénk paintballozni is. - azt valahogy úgy sem tudom elképzelni, hogy a szüleimet csaljam el ilyesmire, talán még Celt egyszerű lenne megpuhítani, de valahogy nagyapából előbb kinézem az ilyesmit, azok után, hogy most is neki köszönhetem, hogy fegyvert kaptam a kezembe. Igaz, használni még nem annyira tudom, aminek meg is van az eredménye egy falba ágyazódó golyó képében, aminek a hangjára még én is megijedek. Pedig nem direkt csináltam, komolyan! - Világos. - bólogatok kissé még mindig a kis ballépésem hatása alatt állva, de hogy túllendüljek rajta, inkább egy újabb töltény után nyúlok. Úgy is rám fér a gyakorlás, az meg talán jobban megy úgy, ha egyszerre kevesebb golyót rakok a tárba, már csak az ilyesmi balesetek végett is, igaz, amikor újra szóba került Matt, meg hogy nem kéne a városon kívül találkozgatnunk, idegességemben sikerült kiejteni a töltényt a kezemből. - Az attól függ. - igazítom a fülem mellé az egyik elszabadult tincsemet, miközben lehajolok a kis szökevény után nyúlva - Ha elárulod, hogy miért is legyek ilyen óvatos vele? - kötöm az ebet a karóhoz, nem ígérgetek én könnyelműen semmit, ha meg ilyesmit kér tőlem drága nagyapám, azt hiszem, az a legkevesebb, hogy beavat a miértekbe is. Nem vagyok már kisgyerek, és én is jobban tudok vigyázni, nehogy baj történjen, ha többet tudok. Legalábbis szeretném azt hinni. Közben pedig a fegyvert is sikerül újratöltenem, így odaállva a kijelölt helyre, a cél felé tartva a pisztolyt sandítok oldalra nagyapa felé – így jó? – vagy hagyom, hadd korrigáljon, igazítson a tartásomon, ha úgy véli, szükséges.
- Végülis... miért is ne? Hívhatnánk a nővéredet is, mit szólsz hozzá? Jól fontold meg, mert szükséged lesz erősítésre ellenem! - Vonom fel kissé szemöldökeimet, tekintetemben pedig játékos kihívás csillan. Lehet, hogy nem én vagyok az őrzők gyöngye, ami a harci tudásomat illeti, de ha lőfegyverekről van szó, elsők között vagyok a sorban. Ezekhez a gyilkos kis kütyükhöz valahogy több affinitásom volt mindig is, mint a pusztakezes harcokhoz. Nagyra nőttem, az erőm is meglenne, de... nem vagyok verekedős típus, no! (Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne mennék neki annak, aki istenesen felcseszi az agyamat. Más kérdés, hogy milyen eredménnyel.) Eldörren a fegyver, szinte már kihagyhatatlanul, mint ahogy a csehovi mondás tartja, belőlem pedig kibukik egy atyáskodóbb-figyelmeztetőbb mondat. Nem megbántani akarom, de a felelőtlenséget írmagjában fojtanám el a stukkerral kapcsolatosan. Meg igazából úgy általánosságban is, hisz kétlem, hogy a szülei akképpen nevelték volna a lányt, hogy ilyesmivel ne legyen tisztában... Újra tölt. Segítek, de csupán csak szavakkal instruálom, megtapasztalnia magának kell a dolgokat. Szerintem ennél jobb módszer aligha létezik a tanulásban, ezért is hagyom rá és nem adom kezébe mindig üzemkészre töltött tárral a pisztolyt. Minden mozdulata árulkodó, mit kérdésem elhangzása után tesz. A legapróbb rezdülés is jel, iránymutató és bármennyire nem szeretnék a lányom családjába munka téren belefolyni, mégsem tudom meghazudtolni informátor voltomat - ahogyan egyúttal azt sem, hogy aggódom a lánykáért. Féltem, ha úgy tetszik. Nem a szülői hevességgel, sokkal inkább a magam sokat látott, komótos módján. Szomorkásan, mint az öregség... mert hiába a lassan öregedő test, mikor a lélek fiatalon tartására nincsenek őrzői praktikák, én magam pedig bármennyire is igyekszem megmaradni örök kamasznak, az elmúlt időszak terheinek árnyékában ez több, mint nem egyszerű. - Mert nem te vagy az egyetlen fiatal lány, aki körül futkos. - Oké, oké, minden férfi disznó, elmondják ezt rendre lányaiknak az apák (nagyapák), de én nem hagyom ennyiben magyarázatomat unokám számára. - Megtámadott egy őrzőt. Olyat, aki képzett, képes irányítani a mágiát, gondolj csak bele! Ráadásul valami falkás kölyökkel kavar mostanság, úgy hallottam. Annak sosincs jó vége, ha kóbor jár a falka kertje alatt, ezt jól jegyezd meg Kicsi Lena... - Szusszanok rosszalló fejcsóválással, a lehetséges kimenetelekbe nem menve mélyebben bele a rögtönzött egymondatos tanítás mellé. Helyette arra fókuszálok, amiért eredetileg ide jöttünk, s bizony a végére igencsak belejön a kiscsaj, ami azt illeti. Lehet, mégiscsak át kellene gondolnom, mennyire leszek túlerőben paintball téren?
// Régmúltságra való tekintettel ez volna a zárásom. Köszi szépen, látlak még! //
Kezdőlap
//
//
//
//
//
