Az egyetem területén található gyakorló lőtér az egyetem tanulói számára ingyenesen igénybe vehető, külsősök térítés ellenében vehetnek órákat, vagy kilövöldözhetik magukból a feszültséget. Figyelem!!! A pálya 21 éves kor felett vehető igénybe, belépésnél személyi igazolványt kérünk felmutatni!
Lőtérszabályzat
1. A lőtéren kizárólag golyós, sörétes, marok lőfegyver jellegű, kis és nagy kaliberjelű és B, C, D kategóriájú lőfegyverrel valamint hideglőfegyverrel(légpisztoly, légpuska), lőszerrel, illetve múzeális fegyverrel folytatható lövészet. 2. A lőtéren 13 lőállás használható. Nagy kaliberjelű golyós lőfegyverrel kizárólag az 1., 2., 3., 4., 5. számú lőállásban lehet lövészetet végrehajtani. 3. A „pincében” kizárólag maroklőfegyverrel, illetve hideglőfegyverrel szabad tüzelni. 4. Lövészetet csak lövészetvezető jelenlétében szabad végrehajtani. 5. A lőtéren tartózkodók a lövészetvezető (lőtérvezető) utasításait kötelesek maradéktalanul betartani. 6. A lőtéren fülvédő használata kötelező. 7. Lőtérre lőfegyvert csak nyitott zárdugattyúval (billenőcsövű lőfegyver megtörve), ürített állapotban szabad bevinni. 8. Lőfegyvert csak a kijelölt helyen (puskaállványon, asztalon) szabad tartani. Lőfegyvert, lőszert másnak átadni vagy lőállásban őrizetlenül hagyni tilos! 9. A lőállásban csak a lövők és a lövészetvezető (versenybírók) tartózkodhatnak. 10. A lőtéren kizárólag a kihelyezett célra vagy céltáblára, illetve fegyverpróba esetén a mögötte lévő golyófogóba szabad lőni. 11. Meghibásodott vagy eldugult lőfegyverből lövést leadni tilos! Töltési, ürítési vagy egyéb akadályt azonnal jelenteni kell a lövészetvezetőnek. Meghibásodott lőfegyvert csak a lövészetvezetőnek (versenybírónak) szabad átadni. Az átadásnál közölni kell a lőfegyver töltött vagy töltetlen állapotát. 12. A lőállások elé menni csak a lövészetvezető előzetes engedélyével szabad! 13. NAGYAPÁM TANÍTOTTA: FIACSKÁM A FEGYVERCSÖVET ARRA NE TARTSD, AMIT NEM AKARSZ ELTALÁLNI. Ha ezt az egyet betartod már nagy baj nem lehet!!!!!!
Amint megkaptam William válaszát a levelemre rögtön elkezdtem intézni a papírokat, az albérletet. Pár napot igénybe vett ez a sok teendő, de végül mindent sikerült elintézni és végre megüzenhettem neki, hogy érkezem. Szüleim mint anno Párizs miatt kissé ki voltak borulva, de közben örültek is a sikeremnek. A búcsú pillanatában főleg anyám nem bírta visszafojtani a könnyeit hiába próbáltam mondogatni, hogy mindennap fogunk beszélni, és nem fogom őket hanyagolni...De hát az édesanyák már csak ilyenek. Majd talán egyszer én is megértem ezt. Mielőtt elfoglalhatnám, berendezném az albérletemet úgy döntöttem meglátogatom a Protektort, hogy lejelentkezzek nála. Szerencsére az egyetemre a taxisofőr nagyon is jól tudta az utat, így hamar kiértem oda. Innentől kezdve viszont már csak a leírásokra tudok hagyatkozni, amik elég részletesek ahhoz, hogy ne tévedjek el az egyetem falain belül. Leérve a pincébe első dolgom, hogy megkeressem William irodáját. Az ajtók mellett elhaladva végül megtalálom az övét. Nem kopogok be rögtön. Előbb kicsit rendbe szedem magam, veszek pár mély lélegzetet veszek. ~Miért izgulsz ennyire? Nem fog innen már hazaküldeni! Minden rendben lesz meglátod!~ Pár perccel később végül kopogtatok az ajtón és várom a választ, de semmi sem érkezik. ~Talán telefonál és nem hallotta, bár semmi zaj nem szűrődik ki onnan. Azért egy próbát még megér.~ Ismét bekopogok, de most már sokkal határozottabban, de most sem érkezik válasz. A tekintetemmel körülnézek a folyosón, de jelenleg senki sem mászkál itt, viszont megpillantom, hogy az egyik ajtó nyitva van és nagyon úgy hallatszódik, hogy van is ott valaki. Így nincs más választásom, mint hogy odasétáljak. Az ajtóhoz érve arra is rájövök, hogy itt bizony egy társalgó van. Remek! Nem akarom a csevegést megzavarni nagyon, így egy rövid bemutatkozás után rá is kérdezek a lényegre. ~Szóval a lőtéren! Nem is tudtam, hogy ilyenjük is van! Ez remekül hangzik!~ A megadott irányba indulok el és mikor megérkezem a zárt ajtóhoz be is nyitok oda. Szerencsére nincs nagy tömeg, csak ketten vannak bent, így roppant könnyű rájönnöm, hogy kivel is kell nekem beszélni. -Jó napot kívánok! Elnézést, hogy megzavarom Önöket, de azt mondták, hogy itt találom Önt!-Az idősebb férfira pillantok, majd közelebb sétálok hozzá és kinyújtom a kezem. -Kijana vagyok. Én küldtem a levelet!...Nem rég érkeztem a repülővel és gondoltam illene bemutatkoznom személyesen is.-Az arcomra a legkedvesebb mosolyomat varázsolom. Természetesen, ha Williammel megvolt a kézrázás fiatalabbnak is bemutatkozom.
- Maradjunk a Will-nél, az olyan köztes, mit szólsz? - Ajánlom fel neki, bár lehet, már múltkor is említettem. A Mr. Douglas túlontúl hivatalos egy edzéshez, a Will bácsizás meg... ehm. Értem én, hogy nem vagyok már mai csikó, de a száznyolcvan azért odébb van! - Már amennyire egy harcos tanonc pihenhet, nem igaz? - Húzódik széles mosoly a képemre ünneprontó szavaimmal együtt. Csak húzom, kiérdemelte az utóbbi időben amúgy is a hozzáállásával, magatartásával, hogy kicsit kevésbé feszített legyen a tempó körötte. - Rendben. Ha nem érsz el a vadőrségnél bennünket, akkor a Chena torkolatánál leszünk. Tudod, ahol a múlt héten is. - Bólintottam az engedékeny szavakkal együtt, majd némi irányzékot adtam számára - talán azon a szakaszon nem téved el, s ha mégis, a folyó iramát követve odatalál majd hozzánk. - Az egyik kollégám a vadőrségen elvágta a lábát és be kellett vinnünk a sürgősségire a délelőtt folyamán, szóval... - Kezdenék a "mesélésbe", ha nem hallanám meg a közeledő lépteket, melyek szaporaságukból és ütemükből ítélve nem férfiemberhez tartozhatnak. Érdeklődve pillantok el a bejárat felé, némileg meglepetten realizálva, hogy a hölgy egyenesen felénk tart. - Jó napot! Tudunk segíteni esetleg valamiben? - Többes számban, mert miért ne? A kéznyújtást elfogadva fogok rá a nő kezére finom határozottsággal, nem rázogatva azt, mint holmi óvodás. - Isten hozta! Minden rendben volt a repülés és az érkezés körül? - Firtatom udvariasan, majd elengedve a kezét, tenyeremmel Velkan lapockáját találom meg, meglapogatva s ez által kissé közelebb vonva. Tessék bemutatkozni a hölgynek, még ha én be is mutatom. - Kijana, ő itt Velkan, leendő harcosunk. Vel, a kisasszony az egyik új informátorunk. - Letudva a tiszteletkört, el is engedem szerencsétlen srácot, hogy kissé bátortalanul kérdezzem meg a nőtől: - Beszáll esetleg? - Akárhogy is, első körben gyereknap lesz: Velkan választhat a fegyverek közül. Remélhetőleg olyat, ami jó nagyot rúg vissza.
Elöl kell járni példával, és ha már az eszemet edzem, akkor edzem a testem is. Puskát és pisztolyt is szívesen fogok a kezembe, ám ez nem jelenti azt, hogy szívesen használom is éles helyzetben. Ha kell, használom. Azon meg sem lepődnek már, hogy itt megjelenek. A különleges figyelmességekért azonban mindig nyűgtem, magamban és egy kis csűréssel végül mégis sikerült a helyére rázni a dolgokat. -A választást rád bízom. – nem tesztelésből. Ami a profik területe, az a profiké és rájuk hagyom. Még akkor is, ha egy rakás egyen fegyverek vannak. A fülest a fejemre téve ugyan keveset hallok, de ez még nem akadályoz meg abban, hogy ne beszélgessünk. Nem lóversenypálya ez. Ginával mindig élvezet az edzés vagy akármi más. Az előbbivel ugyan óvatos vagyok, de ezzel vagyok edzésben, nem az óvatoskodással. -Volt valami szokatlan mostanában? – nem feltétlenül csak arra kérdezek rá. Másrészt már régen nem zavar minket a nyilvánosság. Hamar megtanulunk virágnyelven beszélni, ez sem feltétlenül mindig az óvatos körbekerülésről szól, és Gina esetében a munkája miatt szükséges is. Hamar belejöttem.
- Legyen ez. – lépek a tettek mezejére, s kerítek kér Glock 17-est. Nem fogok arra várni, hogy a személyzet kiszolgáljon minket, ismernek itt elég rég ahhoz, hogy tudják: ha én valamit akarok, úgyis egyszerűbb, hogyha hagynak érvényesülni, semmint megpróbálnak okosabbak lenni nálam. Ez a legelterjedtebb maroklőfegyver, szerintem mára megfelelő lesz, de ha nem jön be, majd váltunk. A célzás a lényeg, gyakorolni ezzel is lehet. - Azon túl, hogy visszatért csodás üdvöskénk Kínából és kiderült, hogy újabb strigulát húzhatunk a „Terhes nők nálunk”-táblára? Nem igazán. – vonom meg a vállamat, miközben felteszem a fülvédőt. Roxan nevét nem fogom emlegetni, de nem tapintatból. Egyszerűen csak nem az én dolgom és különben is, van bennem némi tartás ezt illetőn. A bizalmas-szerep sosem volt nekem való és most sem gyakorlom. Szerintem már mindenki tudja, így nem árultam el titkokat. Elég idő telt már el, s ha nem kellett a segítségem, hát nem kellett. Pedig megoldottam volna a problémát igen könnyedén. - Hagyjuk a munkát egy kicsit. – tartok célra, s elküldöm az első lövést. Majd a másodikat. A harmadikat. Szív, gyomor, fej. Mindegyik pontos, mindegyik könyörtelen. Van bennem belső feszültség, de nem itt fogom levezetni. Ha dolog van, akkor hidegebb a fejem az Antarktisz jegénél. - Egyéb mesélni való? Hadd ne én jártassam már a számat folyamatosan. Figyelem, ahogy lő. Kedvemet lelem abban, ahogy ilyen tevékenység ideje alatt mások mozdulatait lesem. Van benne valami, nem is tudom... de tudom. Várom az alkalmat, hogy mikor köthetek a dolgokba bele. Nem puszta jó szándékból, bár annak is felfogható. Kinek milyen az elképzelése rólam és a lehengerlő – szó szerint, úthenger – stílusomról.
-Hmmm… - nézem a fegyvert. Ez a kedvemre való. Hozzáveszem a tárakat is, jó választásnak tartom, nem versenyre jöttünk vagy vérkomolyan gyakorolni. Tudtam, hogy ez böki a csőrét, ahogy szokás mondani, ezért is mondattam ki vele, hogy aztán a feszültség után rátérhessünk a rendes beszélgetésre. -Most is azt csináljuk. – mutatok a lőtáblára. – Dolgozunk és pihenünk egyszerre. A legjobb módja a pihenésnek. Akkor… miről is szeretnél beszélni? Gina vagy pontosabban Ji Na jelleme másokat talán kiakaszthat. Vén vagyok én már bohócnak, láttam eleget és Ji Na álarca mögött a jó szándékot feltételezem és ebben sosem nem is csalódtam még. Figyelem a tartását és a lövést. Nem harcos vagyok, sosem fogom elérni az ő szintjét, de éppen ezért nem is harcos vagyok. Lövök. Négyet. A meglepetés ereje, sokan hisznek a bűvös hármasba és meglepődnek, hogy nem három jött. Általában négy öt golyó hagyja el a tárat nálam. Láb, váll, nyak, homlok. A láb térd helyett com, a váll pedig elkúszik a semmibe, nincs találat. A homlok és a nyak azonban telibe. -Köszönöm a kedves érdeklődésed Ji Na. Igen van. Elromlott a csap a házamban, azt megjavítottam, mert a szerelő szökőkutat csinált a házamból. Toby halálra idegesíti Valdaut a kuckójában…mikor hívsz el egy táncestélyre? – szegezem neki hirtelen a kérdést.
Ez az egyik legelterjedtebben használt maroklőfegyver errefelé, éppen azért választottam ezt, mert így legalább lazára vesszük a figurát. Nem, mintha ellenemre lenne egy kis keménykedés, de annak ellenére, hogy az öreggel viszonylag sokat edzem ekképp, mégis megmaradt bennem ez az ismeretség a Krónikák Termében való iszogatás és beszélgetés legmagasabb szintjén, hogyha szabadidőről van szó. Ami vicces, mert az egész szakmai kíváncsiságból indult bennem, aztán átcsapott szemtelen bosszantásba, s végül így maradtunk. Nem zavar, jó arc a tata, ha nem az lenne, akkor nem is vesztegetnék rá ennyi időt a szakmaiságon kívül. Sztahanovista vagyok, ez van. Meg nyers is, de legalább a fiatalkori öregfóbiám már elmúlt. Pedig voltak érdekes dolgaim ennek kapcsán a rezidensi éveim alatt. Aztán az őrzőség sem oldotta meg azonnal, mert itt az is öreg lehet, aki fiatalnak néz ki, s azért így más. Ha innen nézzük én is vén szatyor vagyok egész dekoratív és friss köntösben, ha engem kérdez bárki. Nem érdekel, hogy mit gondolnak a küllememről, szerintem csinos vagyok és pont megfelelő, akinek meg nem tetszem, az mehet a víz alá száradni. - Még kérded? – kérdezek vissza enyhe pimasz éllel a hangomban. Ő a rektor, tudja jól, hogy mivel járok a nyakára folyton az ittlétem éveiben. Akarom azt a testfarmot, ez a kedvenc témám. De most így viccesen elég felhozni, az én olvasatomban bőven. Igazat adni meg akkor fogok neki, hogyha fagy. Bár tény, hogy dolgozunk és beszélgetünk. - Esélyesen arteria femoralis, nem rossz. – nem dicsérek, csak megjegyzek. Amúgy sincs rászorulva az ilyetén megnyilvánulásaimra. A megjegyzésén felnevetek a magam karcos, ám soha el nem cigarettázott hangján. - Úgy tudtam, hogy a te csapod igen régen bemondta az unalmast, de nem önszántából, így megcsináltatni sem igen lehet. – a tapintat mintapéldánya vagyok ezzel. A csapot Margaretre értem, ahogy Roxan esetében James volt ezen képzettársításom áldozata. Nem akartam rosszat sem akkor, sem most. Bár ettől nem lesz kedvesebb az, amit mondok. - Amikor veszel magadnak egy rózsaszín tütüt és én leszek az emlegetett gyermek keresztanyja. – mindkét válaszlehetőséget ősképtelenségnek tartom, ezért válaszolok így. Közben érintetlen célpont kerül elém, ajkaimra az a mosoly kúszik, ami akkor jön elő belőlem, ha valami versenyszerűségen töröm az agyam. Van itt egy piros alkoholos filc, pont jó lesz, úgy ítélem meg. De egyelőre nem lépek az ügyben, csak leteszem a fegyvert, s a filcet forgatom ujjaim között.
- Én tudjam? – adom az ártatlant. Hogyne tudnám. Egyrészt. És Gina bizony addig fog a nyakamra járni, míg nagyjából száz év múlva engedek is. Sajnos vannak olyan dolgok, amikhez nem járulhatok hozzá. Ha. És ha az ha nem lesz már, akkor nem lesz gond. - Legalább utólérem. – döcögősen nevetek egyet. A lövészet a legjobb területem fegyverben, és az íjat, akármennyire kedvelem, a lőfegyver már a barátom lett. Gina beszólása nem zavar. Idő kellett hozzá, mire megszoktam és azért derekasan vissza is vágok neki, egészen jó kis elmegyakorlat, és legalább ő is tudja, hogy nem csak ő tud ilyen tünemény lenni. Ettől függetlenül nagyon tisztelem és megszerettem. Éppen ezért ismét jót kuncogok. - Ennyi idő alatt még a platinum is berozsdál. Ettől függetlenül azért nálad is kéne egy kis karbantartás. – touché. - És, ha azt mondom van? – van, de azt Margaret vette és már szét is vágta kis játékbabáknak tütünek, de a szavak arról szóltak, hogy ha van rózsaszín tütüm. Újabb lövés, ezúttal torok és has. Elégedetten veszem le a fülest, mikor meglátom, mit is forgat a kezében. - Bajusz lesz belőle? – kérdem érdeklődve. Hogyne tudnám, hogy mit tervez. De egy kis tréfa mindenképpen elfér.
- Ha nem tudnád, akkor már nem lehetnél a posztodon, mert az azt jelentené, hogy az öregkori szenilitás tüneteit produkálod. – vetem fel. Annyiszor futottam már lyukra ezzel a testfarmmal, s a mai napig nem értem mi baja van vele. Mindenesetre én semmit nem szoktam feladni, szóval ezt is csak elnapoltam, konkrétan most annyira, hogy ne kezdjem el ecsetelni, hogy mennyire lenne hasznos ez a holttestbomlás-kutatás az egyetemnek meg úgy általában mindenkinek, legfőképpen nekem. Azt meg elég, hogyha csak én tudom, hogy részemről a szakmaiságon felül még valamiféle perverz örömet is okozna a holttestek bomlásának megfigyelése. Egyesek ivással eresztik ki a gőzt, én az oszló hullák mellett tudok a legjobban feloldódni. Nem érzem úgy, hogy ez baj lenne, bár azért nem dicsekszem vele. Felnevetek. Van Richardnak humorérzéke, bírom nagyon. Nem hangoztatom, a végén még megrombolnám a renomémat, de a tény az tény. - Ha gondolod, futóedzést is tarthatunk. Bár én biztos nem leszek az, akit kergethetsz. – teszem hozzá. Nincs ellenemre egy kis futás, bármikor szívesen teszem, de ettől függetlenül ez most tényleg egy vicc. Még mosolygok is hozzá, sőt, karcosan fel is kacagok. - Miből gondolod, hogy nem vagyok megfelelően karbantartva? – kérdezek vissza anélkül, hogy zavarba jönnék a témától. Tisztában vagyok azzal, hogy ebben a beszélgetésben semmi komoylság nincsen és nem is bánom. Néha mindenkinek ki kell kapcsolódni, akkor is, hogyha éppen lövöldözik közben. - Hiszem, ha látom! Messziről jött ember azt mond, amit akar. – direkt nem használom az Őrző szót. Elvégre nyilvános helyen vagyunk. Ahogy megjelenik előttem a tütüs képe, újabb nevetés szakad fel torkomból. Közben megnyomok egy gombot és annak hatására a plafonra szerelt síneken odaszánkázik hozzánk a cél, amire lövünk. Berajzolom rajta a fő verőereket, s hogy teljes legyen az élmény, még mindet meg is számozom. Melyik mennyi pontot ér. Persze mindet nem tudom erre a szembőli bábra rajzolni, de azért egy jó pár sikerül. Tökéletesen ismerem a helyüket, semeddig nem tart felskiccelni, így dekorláva ki piros alkoholos filccel a célpontot. - Az majd legközelebb! – kacsintok, s engedem vissza a megfelelő helyre a díszített céltáblánkat. - Csak utánad! – adok lehetőséget. - Három lövés, aztán számolunk. Egészen feltámadt bennem a soha nem létezett, lelkes gyermek. Várom azokat a pontszámokat.
Kedélyesen felnevetek. - Touché. – fahumora van, de bírom. Mint ahogy azt is, veszi a lapot és nem folytatja ezt a témát. Etikátlan, de szerintem éppen olyan, mint a középkorban a boncolás tiltása. Majd kinőjjük. Elég morbidan tudok én is gondolkodni, de tisztában vagyok azzal, mi is a fontos. - Dehogynem! – vágom rá azonnal. – Hiszen mindig mögötted leszek. – nevetek fel. Van örinóniám. A kérdésre sokat sejtetően nézek rá. Mint aki tud valamit. - Blöfföltem. – kétértelmű kérdésre, kétértelmű válasz. Mert az a kérdés, hogy melyik része is blöff ennek. - Teadélután, jövő hét kedden két órakor. – komolyan gondolom a cím pedig nálam, de azt már nem kell mondanom, tudom. – majd vágok egy grimaszt a hitetlenkedésére. Először kíváncsian nézem, mit is akar, majd kuncogok egyet. Azt hiszem, hogy itt, kettőnk közül jelen pillanatban kérdéses, hogy ki az elszálltabb, ő vagy én. De tény, hogy e nélkül nem lennénk ott, ahol. -Csak nem félsz, hogy meglesz a három pontos lövés? Azzal célra tartom a fegyvert aztán ellövöm a három golyót. Elégedetten nézek rá és várakozón, Ginára. - Kettő. – jobb mint a semmi, lehetne még fejlődni, de elégedett vagyok. – Te jössz.
Bólintok. Az, találat. Én és a humorérzék az millió különböző dolog, de szerencsére van, aki értékeli ezt úgy, ahogy van. Mondjuk nem, mintha annyira nagyon érdekelne, hogy ki és mit értékel bennem. Tisztában vagyok az értékeimmel, szóval mindenki tehet egy szívességet, aki nincsen ezzel így. - Természetesen így igaz, de ettől még nem lehet felfogni menekülésnek az elöl való haladásomat, szóval megint nem tudok tökéletesen igazat adni neked. – jegyzem meg. Azért megeresztek egy kis nevetést, abból a tipikusan engem jelentő, karcos fajtából. Senki füleinek nem lehet ez zene, még az enyémnek sem az. Viszont ami ellen nem lehet tenni, azzal nem is vagyok hajlandó foglalkozni. - Mindig elfelejted, hogy nem a kártyaasztalnál vagyunk. – legyintek, majd továbbra is igen tárgyilagos szemtelenséggel hozzáteszem: - Egyébként is rémes a pókerarcod, így a blöffölést hagyjuk meg azoknak, akik értenek is hozzá. Felvonom a szemöldökömet. - De ugye rózsaszín étkészlet és porcelánbabák nem lesznek? Utálok teázni abban a formában, ahogyan az angolok meggyalázták a rituálét. Miért pont négykor kell megejteni valamit, aminek a nap bármely szakában lehet értelme? Csak körítés kérdése az egész. - szerencséd, hogy kettőkor és nem négykor! – vigyorodom el, majd újra a lövésre fókuszálok. A kérdését válaszra sem méltatom. Abszurd. Én nem félek semmitől! - Gyér. – vizslatom meg a helyeket, ahová lőtt. Én arra specializálom magam, ahol a leginkább harcképtelenné lehetne tenni már az elsővel is az ellenfelet. Háromból három. Eleget gyakoroltam már ahhoz, hogy tökéletes legyen. - Tudod, hogy ki Roxan gyerekének az apja? – teszek fel egy kérdést látszólag lényegtelen éllel. Nem az, nagyon nem. Jelentenem kellene a protektornak, ha tudja már, ha nem. De Roxanről beszélünk..
Jót derülve kuncogok. - Miért, mondtam én egy szóval is, hogy azt játsszuk jelen pillanatban, kinek van igaza és kinek nem? – ettől a világ sokkal árnyaltabb és már rég nem ott tartok, hogy fekete-fehér. Van szürke, kék, sárga és egyéb is. Nevetve ingatom meg a fejem. Mondhatja bárki, hogy Gina nevetése milyen. Nekem tetszik. A lélek nevetése, a tapasztalaté, akármié. Nevetés. Vannak ennél jóval hátborzongatóbb és ijesztőbb nevetések. - Pimasz. De tetszik. – emelem fel egy pillanatra a mutatóujjam. Én és a pocsék blöff. Jót derülök rajta. Egyrészt már a látszó koromat is kihasználom erre, teljesen tökéletesen ki lehet ezt használni. - Az nem. Csak kiscicás csészealátétek és csipketerítő. – felelem komolyan, majd felkuncogok. - Margaret szentimentális volt, de nem ennyire. – imádta a romantikát, de a babazsúros teadélutánok a gyerekeknek való, ebben mindig egyetértettünk. - Miért, négykor randevúd van? – most én pimaszkodom. Gina, ha nem megfelelően értelmezik őt magát, hihetetlenül arrogánsnak gondolnák. Szerintem meg csak tárgyilagos és a tényekhez ragaszkodik. Innen nézve a helyzet már egészen más arcot ölt és teljesen élvezem a fanyar humorát is ebből kifolyólag. - Akkor lenne gyér, ha te lőtted volna. – riposzt. – Eddig eljutottam és már ez is haladás. – bár mindig előre nézek, hogy még jobb legyen, sosem felejtem el megjegyezni, mennyit is haladtam a semmiből. Nézem a lövést, és mint várható, tökéletes. - Na, ezért szeretek én veled jönni gyakorolni. tudom hová nem fogok fejlődni sosem. – kuncogok egyet. Nem harcos vagyok, információkkal dolgozom. És persze, ez most be is üt. - Ha így kérdezed, akkor bizonyára tudod. – nézek rá. Kényes információ, bonyolult helyzet, és kimenetelben bizonytalan ügy. Újból lövök, és gellert kap a golyó. - Mit rontottam el? – állok meg azonnal a lövésben, a következőt ki se adom és csak lassan veszem le a ravaszról az ujjam.
- Nem kérdés és nem játék tárgya az, hogy kinek van igaza. – vonom meg a vállamat. Nekem! - van benne ez is, de nem mondom ki. Csak mosolygok a nem létező bajszom alatt, mert biztos vagyok benne, hogy érteni fogja a lényeget. - Igen? És ezt csak most mondod, amikor már lemondtam róla, hogy valaha megvallod érzéseidet? – reflektálok a „tetszik”-re, szándékosan forgatva ki. Semmiféle nevetés nincs a végén, egy vigyor sem, de benne van mindkettőnek íze a mondatban. - Ha van egy hányásra alkalmas edény is az asztalnál, akkor felőlem jöhetnek azok a csipketerítők. – érkezik meg a nevetés is. Elkészülök a célpont berajzolásával, be is számozom, hogy mi mennyit ér. Közben azért megnyugszom azügyben, hogy a kedves felesége nem volt egy tipikus nyanya, aki szerette az ilyesmiket. Nem venné be a gyomrom, semmiféle szinten. Soha el nem tudnám képzelni, hogy ilyenre öregedjek. Kabaré lenne, azt hiszem. Szerintem én kivénhedt koromban is szikével fogom felvágni a grillcsirkét, nem hogy teadélutánokat tartsak. Szerencsére gyerekeim se lesznek, akiknek prezentálnom kell valami hasonló zsúros förtelmet. - Nem, csak hatkor, de kell két óra, hogy kirittyentsem magam. – vágok vissza. Nem fogom hagyni, hogy elveszítsem a lapokat, veszem mindet, így szokott lenni. Adok-kapok a beszélgetéseink nagy többsége a Krónikással, ezért is szeretek lejárni hozzá. Valahogy az első pillanatban éreztem, hogy itt megkapom azt az intellektuális szintet, amire szükségem van. Nem mondom ezzel azt, hogy a többi őrző az hülye lenne, de van amelyiket egy kanál vízben. Utálom például a pontatlanságot, ha mond ez a jellemzés valakiről valamit. - Ennyi idős korodra már megtanulhattál volna lőni. – jegyzem meg, s ebben most nincsen semmi vicc. Tud lőni, rendben van. De eleget élt ahhoz, hogy tökéletesítse magát. Én szívesen segítek benne, bár nem mondom, hogy más harcnemre megtanítanám, azért az öregség az öregség, ha őrzők vagyunk, akkor is. Én meg amúgy is szemtelen vagyok. - Ez így igaz, de legalább inspirálhatlak arra, hogy mindig többet és többet akarj. – eresztek meg felé egy mosolyt. Ilyet is ritkán, bár vele szemben azért elég gyakran, hisz sokszor találkozunk. - Nem az volt a kérdés, hogy én tudom-e, hanem hogy te tudod-e. Igen, tudom. – közlöm. A kérdés abból fakadt, hogyha ő tudja, akkor már elért hozzá a jelentés, s nekem nem kell fárasztanom magam. Ezért ezzel a válasszal nem elégszem meg, ami azt illeti. - Nem koncentráltál arra, amit csinálsz és nem vetted figyelembe azt, hogy félrehord a fegyver. Az első lövésből ki kellett volna derüljön, s már úgy kéne tartsd, hogy ezt korrigáld. Mutatom! – veszem át a fegyvert tőle, s lövök azzal, majd precízen el is magyarázom, hogy mire gondolok. Újratöltöm a tárat Richard fegyverében is és az enyémben is. Visszaadom. - Az újoncokról mi a véleményed? Lesz belőlük valami?
- Ezt általában akkor szoktad bedobni mentőkötélnek, ha tudod, hogy nincs igazad… - jegyzem meg halkan. Ismerem én már! És néha nagyon jó dolog elgondolkodtatni Ginát. Ami felér egy „felhúzza magát” résszel. - Későn érő típus vagyok. – de már nem bírom ki, tényleg felnevetek hangosan. Elgondolkodó képet vágok. - Talán… vagy egy gyöngyházfényű rózsaszín csupor a padláson. – a végére megint mosolygok. Amit el tudok képzelni, ha ilyen helyen megjelenik Gina, az a komor faarc, komoly hátraarc és jól becsapja mögötte az ajtót. Mondanám, hogy ő ilyen, és tényleg ilyen, így kedvelem, ahogy van, de egy gyerek biztosan sokat segítene neki. És ezt egyáltalán nem rossz kívánságként vagy rosszindulatból mondom. Kedvelem Ginát, tüskés külseje ellenére is. - Két óra alatt kész vagy? – csodálkozom tovább., húzva ezzel. - Te ebben vagy tökéletes, míg én másban. De ettől még nem dörgölöm az orrod alá, hogy miért nem akarsz az én területemen tökélyre fejlődni. Mert akkor azzal elvenném az idődet abban, hogy ebben legyél a legtökéletesebb. – felelem egyszerűen. A felrobbanásokon rég túl vagyok, Gina ilyen, de nekem sem kell a szomszédba benni önmagam kifejezésére. Éppen ezért a mosolyára már mosollyal válaszolok. - Akarok. Csak nem itt. – kuncogok egyet. - Igen, tudok. – és éppen ezért nem is szükséges jelentenie. - A koncentrációmat kritizálni tilos. – vágok közbe. – A második pedig félig igaz. – kacsintok egyet rá. – Mutasd. Ő a mester ebben és én pedig mindig szeretek tanulni. Figyelem a tartását, a célzását. Majd visszaveszem a fegyvert. - Akkor egy újabb kör. Nem puhulhatok el és tudom, hogy van annyi szufla bennem, hogy megálljam a helyem, amikor és amennyiben szükséges. Ellövöm a tárat, csak utána válaszolok a kérdésre. - Tudásban és kitartásban kiválóak. Sok mindenen keresztül mentek. – és a levegővétel jelzi, hogy jön egy kis de. – az érzelmi stabilitásuk …. Közben visszaérkezik a céltáblám is. Egy fokkal jobb. Az előző is simán leszerel bárkit, de ez pontosabb. - Nem örülök annak, hogy egy ágyban az ellenséggelt játszanak. Sosem szerettem a kétségeimet akkor kimondani, amikor még nem vagyok biztos benne, de ez a két szituáció, nem tesz túlzottan boldoggá.
- Nem foglak győzködni. – zárom le ezzel. Tudom, hogy igazam van, s mint ilyen, az állításom nem szorul magyarázatra, mondjon, amit akar. Eszemben sincs megsértődni a szavain, azt mond, amit akar én meg szintén úgy raktározom el magamban, ahogyan kedvem szottyan rá. - Tudtam, hogy tudod méh tovább borzolni a kedélyeket. – nevetek rá, megeresztve egy rosszalló ciccenést is. Gyöngyházfényű csupor. Nos, a helyzet az, hogy még el is tudom képzelni. - Miért ne lennék? Szerinted kell több időt vesztegetni erre a tökéletes bőrre és küllemre? – nevetek fel. Amúgy tényleg nincs semmi baj a bőrömmel, az alapozót hírből ismerem csak, de sose használtam. Nem azt mondom, hogy a visszajelzésekből levontam a következtetést a magam szépségéről, de önértékelési problémáim nincsenek. - Ha nem ismernélek, akkor most azt hinném, hogy keményen kiosztottál. – mosolgok rá. Nem, nem vagyok kimért, mint a véres hurka, teljesen lazán veszem a dolgot, de ahogy én ismerem őt, úgy ő is ismer engem és feltételezheti, hogy értettem a célzást, épp csak nem tudok és nem is akarok mit kezdeni vele. Nem kell egyetérteni, ebben nem is fogunk sose, de nem forszírozom. Beszéd nélkül bólintok, s hagyom elúszni ezt a témát. Ha tilos, akkor tilos, az ilyesmit nem veszem játékra, főleg nem akkor, hogyha éppen ő mondja. De csak, mint Krónikás. Mint egyszerű lélek, úgy nem tilthat nekem ő sem semmit. Éppen ezért nem folyok ebbe bele. Felesleges, tökéletesen az. - Ezt sokan csinálják és nem csak az újoncok között. Csodálatos divatot teremtettünk. Csak tudnám, hogy miért jobb egy farkas farka, mint bármi más. – jegyzem meg talán kissé túl naturálisan, túl nyersen is. A magam részéről semmi bajom a farkasokkal, számomra nem merítik ki az ellenség kategóriát pusztán a létezésükkel, de értem, hogy mire célzott Richard. - Melyik és melyikkel? – kérdezek rá. Ez nem pletyka, csak szakmai beszélgetés. Elvégre a kettőből egyet edzek én magam is, s nem ártana tudni, hogy fel kell-e készítenem a vérfarkasok ellen idejekorán, vagy ej, ráérünk arra még.
- Az győzködi a másikat, aki rá akarja kényszeríteni a saját igazát a másikra. Engem meg nem zavar, ha más a véleményed, mint nekem. – kacsintok rá mosolyogva. - Kedvenc foglalkozásom, kifejezetten neked. – nevetek fel a csupros megjegyzésére. Szemérmetlenül végignézek rajta. A válaszom komoly. - Gina. Tudod, hogy nekem úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. Ebbe a szépség is beletartozik. Nem külsőt mondok. Az olyan… semmilyen. Egy ideig csendben mosolygok rá. Szintén nem véletlenül. - Mindig is jó megfigyelőképességed volt. Most is megerősítettél benne. – igen, helyére tettem a dolgokat. Ennek ellenére hagyom ebben is, ahogy gondolja, úgy gondolja, azon a lényegen nem változtat, hogy kiváló őrző harcos és kiváló ember. - Nem akarom tudni. – emelem fel gyorsan a kezem, nevetve. - Te kikről tudsz. Na, ezt kapd ki. – azzal hármat lövök pont fejre. – És még azt mondja, hogy nem tudok koncentrálni. Széééégyen. – kuncogok egyet. - Kikről tudsz? – engedem le a fegyvert, elégedett arccal.
- Hm.. – hümmentek sokat sejtetőn, de nem mondok semmit. Nem vagyok az a kényszerítő fajta, hogyha akaratról van szó, tudom én, hogy mi az igaz, hogy mit akarok csinálni és akkor is keresztül viszem a dolgokat, hogyha a másik félnek nem tetszik. Ez nálam nem meríti ki az erőszak fogalmát. Simán megtehettem volna, hogy semmit se reagálok erre, de muszáj volt, legalább egy hümmögést. Ha nem lenne jelentése, akkor is. - Meg vagyok hatva! – jegyzem fapofával. - Olyan mélyen, hogy már fel se tudja ütni az érzés a fejét. – teszem hozzá hangomban bujkáló vigyorral. Feltartom a kezeimet, mintha távol akarnám tartani magamtól Richardot. - Nem foglak megölelni! – jegyzem meg, s bár hidegen és komolyan szólok, a végén felnevetek a magam karcosságában vidáman. Valóban nem fogom megölelni, eszembe sem jutna, soha, de ettől még amit mondott, az jólesett. Tudja. Nem fogom ragozni hát. Jöhetnék itt azzal, hogy „csak ne szívd mellre, ha rád fogják fogni, hogy szar az ízlésed”-féle sziporkákkal, de nem vagyok álszerény. Tetszik, hogy reális képe van rólam, s itt a reális azt jelenti, hogy enyémmel egyező. Más meg nem érdekel. Fitymálón asszisztálom végig a lövését. - Ezzel egy háborúban meghalnál. Csak az amatőrök akarnak fejre tökéletesedni. A legkisebb célpont és még a profiknak sem talál mindig, hogyha mozog az ellenfél. – magyarázom, de a végére feléled a mosolyom. - Az a szégyen, hogy ezt ki kell mondjam, de: széééép volt! – utánzom a hanglejtését. Van nekem humorom és dicsérni sem büdös, hallga’ csak! - Nem tudok semmi konkrétat, viszont az sokat elárul, hogy az egyik újoncunknak emléktörlésen kellett átesnie, mielőtt elhívtuk volna. Vajon miért? Nyilván nem egy szőrtelen személy miatt.. – célzok Naomi esetére, ahol Roxannek kellett eljárnia. Nevén viszont nem nevezem, mert tényleg nem száz százalékosak az információim. - Ha gondolod, lassan befejezhetjük a kínzást. Elég vér folyt ma már. – engedek meg magamnak egy lövészeti „poént”.
Először csak somolygok, aztán szélesen elmosolyodok. Gina megköszönte a maga módján. Akárki is kőszívűnek mondaná, kapna tőlem egy atyai pofont. Képzeletben, verekedős normális értelemben nem vagyok. - Nem fogom viszonozni! De bizony én kivárom rezzenéstelen arccal a kritikáját. Elvégre, ha már mentorság, akkor a kritikát sem illik úgy fogadnom, mint egy tizenéves tini. Ami azt illeti, ha azt az egyest levesszük az elejéről, akkor pont benne vagyok. - Köszönöm, kedves Gina, sokat lendítettél a motivációm megalapozásában! – ha bárki is iróniát vagy szarkazmust feltételezne ebből, az vak, süket és legyen néma is. Nincs bajom a négylábúakkal. Barátságok is alakultak ki közöttünk, a családomnak tekintem őket is, még ha éppen nem is így jönne le. Nekem inkább az birizgálja a tarkómat, hogy fiatal őrzőkkel kerültek így kapcsolatba, akik tapasztalat, tudás és gyakorlás híján vannak még rendesen. Ha már szét nem választhatjuk őket, mert ezt személy szerint a legnagyobb ostobaságnak tartom, akkor fel kell őket készíteni a lehetőségekre. - Fiatalság… bolondság. – sóhajtok egyet, mosoly nélkül, ami jelzi, hogy a másik arculatát érzem ennek a mondásnak. - Még maradok. Vagy végigviszem a gyakorlást, vagy bele sem kezdek. – majd hatásszünet. – Ezek céltáblák. – utánzom Gina tárgyilagos hangját. - Jó volt együtt gyakorolni, Gina, megfogadom a tanácsokat, jó diák leszek. – mosolygok rá szélesen. – További jókat! Aztán, ha nem marad, folytatom végig a sorozatot.
Az idő pedig csak megy és megy és megy és megy. Mire észbekaptam már július volt. Az elmúlt hónapok, nos... mondanám azt, hogy sikerült átlendülnünk a mélyponton, de szerintem nagyon zanzásítanám mindazt, ami velünk volt Palomával. A bűntudat nagyon nehezen kopott meg belőlem, ráadásul azt messze nem mondanám, hogy el is tűnt. Ott őrködött bennem éberen, lesve az alkalmat, hogy betámadhasson. A mai napig így van, még ha sokat enyhült is az érzés. De attól még mindig láttam magam előtt őket... akiket nem tudtam megmenteni... s gyakran láttam a sírjukat, ahogyan ott álltunk a temetésen előtte Palomával. Pedig már hónapok teltek el, mégse akart ereszteni a kísértés. Ugyanakkor Palomával a kapcsolatom még mindig erős volt. Számíthattunk egymásra és talán ennek is volt köszönhető, hogy idővel visszatértünk a hétköznapokba, egymást segítve a nehéz időszakban. Már lassan egy év telik el azóta a szenvedélyes éjszaka óta, amit eltöltöttünk a házában, és talán csak tovább erősödött köztünk a kapocs. Ennek pedig elmondhatatlanul örültem. Paloma erős nő volt, megmaradt a tartása a gyász idején is, én pedig mellette voltam, hogy támasza legyek, akár rosszban, akár jóban. Ha szükség volt rám, én mindig ott voltam neki. Most pedig itt voltunk... eljött az ideje, hogy egy korábbi ígéretemet megtartsam neki. Pedig ha belegondolok, hogy eredetileg csak viccnek szántuk... hát így lesz az ilyesmiből valóság, nemde? Igaz, jogos lehet a kérdés, hogy miért pont erre a helyre, de egyszerű, ezt ismertem a legjobban. Persze a legtöbb fegyverboltnak volt lőtere, de egyszerűbbnek tartottam ismert terepre jönni. Munkája lejárta után találkoztunk a bejáratnál, majd sétáltunk át az egyetemhez, ahol megközelítettük a lőteret. Nyugodt este volt, szerencsére, az egész napról el lehetett ezt mondani. Már amennyire Fairbanks-ben van nyugodt időszak. - Jól emlékszem hogy azt mondtad, nincs még semmilyen tapasztalatod ezen a téren? - kérdezem, miközben sétálunk lefelé az éles lövészetnek helyet adó pincébe. Amint találtunk egy szabad lőállást, elővettem a tokjából a lőfegyveremet, majd gyorsan átnéztem, hogy minden rendben van-e vele. Nem örülnék neki, ha pont Paloma kezében mondana csütörtököt, vagy éppenséggel okozna balesetet. Mindenesetre ez az alkalom majd eldönti, hogy valóban ragaszkodik-e a shotgun-hoz, vagy a maroklőfegyver is megfelel-e az otthoni célokra.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Begurulok motorral az Egyetem parkolójába, majd a csomagtartóban helyet cserél egymással a bukósisakom és a táskám. Az Alaszkai időjáráshoz képest egész kellemes nyári este van, ezért már idekint szétcipzározom magamon a dzsekim. A bejárat felé indulok, szinte azonnal sikerül kiszúrnom Adam-et, mert ilyenkor nincs nagy forgalom a környéken. Egy hónapig jártam talpig feketében, ennyi időt adtam magamnak arra, hogy meggyászoljam a szüleimet. Néhány hónap eltelt azóta. A Santa Clarita-i otthonomat, amit a szüleimtől megörököltem, nem adtam el. Szerettem ott élni, ezért nem tudtam megválni tőle. Jelenleg albérlők lakják. Anyagiak tekintetében csak tartozást örököltem, de egy összegben kifizettem, mert a Kaliforniai házra volt ráterhelve, és nem szerettem volna elveszíteni. Emiatt egyelőre elhalasztottam az autó vásárlást, de majd ha megkapom ismét az év végi prémiumot, akkor következő év elején már mindenképp venni fogok. A szüleim természetesen Santa Claritában lettek eltemetve. A végrendelet felolvasásán, majd a temetésen találkoztam a féltestvéremmel. Talán jobban kiborultam, amikor fény derült a létezésére, mint akkor, amikor a szüleim halála bebizonyosodott. Utóbbira volt időm felkészülni, előbbi viszont váratlanul ért. Ezt még nagyon nehéz megemésztenem, és nem is beszélek róla szívesen. Ha Adam elő is hozta, rövid úton lezártam a témát, ő pedig nem feszegette, mert érezte rajtam, hogy feszültté tesz ez az egész. Magamhoz kellene vennem, nekem kellene nevelnem, de nem tudom, hogy akarom-e. Egyelőre nevelőszülőknél van Los Angelesben, minden hónapban küldök pénzt, amivel támogatom a nevelését, de még nem tudom mi tévő legyek. Azt hiszem első lépésként meg kellene próbálnom megbocsájtani a szüleimnek. Apámnak azért, mert félrelépett… anyámnak pedig azért, mert éveken át eltitkolták előlem. - Szia! – Csókoltam meg futólag, majd elindultunk befelé. Nem vagyok fáradt, nem volt valami nagy pörgés ma. Kissé csalódott is vagyok. Bezzeg tavasszal alig láttam ki a munkából! - Lőni még nem lőttem, de volt már fegyver a kezemben. – Vigyorgok. Körbepillantok, ahogy leérünk. A rendőrségi lőtér azért jóval komolyabban felszerelt, de hát gondolom ez teljesen érthető. Kibújok a dzsekimből, hogy ne zavarjon majd, és megigazítom magamon a fehér felsőmet. - Oké, mit csináljak? – Dörzsölöm össze a kezeimet izgatottan.
Nem mondom, hogy nem ütköztem meg a napfényre került titkon. Amikor kiderült, hogy Palomának van egy testvére. Igazából valahol furcsálltam is, hogy egyke. Amerikában nem gyakori az egykézés, köszönhetően annak, hogy a családok a világátlaghoz képest jóval magasabb színvonalon él. Persze, tudtam én, hogy Paloma családja nem éppen a felső tízezerhez tartozik, ami miatt szükséges lehetett az egyetlen gyerek vállalása, de akkor is szokatlan volt. De hát kivétel erősíti a szabályt, ugye. Aztán mint derült égből villámcsapás, úgy derült ki számára is. Emlékeztem az arcára, amikor megtudta. Ritkán látom megdöbbenni, de ez határozottan azon esetek közé tartozik. Próbáltam beszélni vele erről. Hogy mit gondol erről az egészről, mit szándékozik tenni hosszútávon, hogyan akarja mindezt megoldani, elvégre most ő vált az egyetlen rokonává. De elég rövidéletű beszélgetések voltak én pedig nem akartam erőltetni. Támasz akartam lenni számára ebben az időszakban, nem pedig még jobban belerúgni. Huszonnyolc évet élt le úgy, hogy úgy tudta, egyedül van, most pedig fény derült az igazságra. Úgy döntöttem, hogy ha szeretne beszélni róla, akkor kivárom, míg magától kezdeményezi. Szerintem ez lesz a legjobb. Most pedig itt voltunk a lőtéren, ahol reményeim szerint sikerül választ találnunk arra a kérdésre, milyen fegyverre is lehet szüksége, egyáltalán mi az, ami kézreáll neki. Mikor azt mondja, hogy volt már fegyver a kezében, valahol jó jelnek tartom. Lehet már pár dolgot akkor elmagyaráztak neki. Közben szerzek két pár füldugót, mert bizony arra is szükség lesz. Azért nem akarunk úgy járni, mint Rick a tankban, nemigaz? - Ez itt egy STI Edge félautomata, öntöltő pisztoly. Nehezebb a sok fémalkatrész miatt, mint a beretta vagy a glock, de jóval pontosabb és nagyobb a tűzereje is, ami tűzharcban elengedhetetlen szempont. Több kaliberű töltényt is képes kilőni. Én a magam részéről a .40-est használom. Átmenet a 9mm-es és a .45-ös között. A .45-ös bivalyerős, az ember fejét is letépi, viszont nem fér sok belőle a tárba. A 9mm-esből több fér, mint a .40-esnél, de a tűzereje kicsi és nagyobb eséllyel megfogja a golyóálló mellény – kétlem, hogy ezzel újat mondtam neki, elvégre valószínűleg ismeri a golyó kalibereket meg a tulajdonságaikat. – Szóval mondhatjuk úgy, hogy a középúton vagyok. Legalább tizennégy töltény a tárban, megfelelő ütőerővel. Amit ez a pisztoly eltalál, ha nem is öli meg egyből, de az biztos, hogy nem lesz kedve tovább folytatni a hőbörgést. Jobban belegondolva rengetegszer mentette már meg ez a lőfegyver az életemet. Akár farkastól, akár embertől. Döbbenetes, mire nem képes egy-egy jó helyen elhelyezett lövedék. Főleg ha farkas az ellenfél és ezüstöt lövök a húsába… annál kellemetlenebb nehezen lehetne a számukra egyhamar. Kiveszem a tárat, majd lerakom a lőállás elején levő pultra. - Tárazzuk be – javaslom, ahogyan félrelépek és a kezébe adom a lőfegyvert. A következő másodpercekben mögötte állok, fejemet a válla fölé tolva és figyelem, mit csinál. Ha azt látom, hogy nem nagyon tudja, hogyan csinálja, akkor elmagyarázom neki. Tár behelyezése a markolat alján levő lyukba, míg kattan… kattanásig húzni a fegyver tetejét, ezzel pedig a pisztoly betölti az első töltényt… aztán hátulról közrefogtam őt, kézfejein tartva a sajátomat. - Ne feledd. Sose fogd egykézzel a fegyvert – mondom, ahogy most Paloma is két kézzel tartja a cél irányába. – Biztos neked is elmondták már, de nem lehet úgy lőni. Már egy 9mm-esnek is akkora a visszarúgása, hogy kirepül a kezedből. A legbiztosabb, ha két kézzel fogod. Biztosan tudod tartani, főleg, ha nehezebb a fegyver, emellett a célt is jobban be tudod mérni. Az egyik hüvelykujjaddal támaszd meg a hátát, hogy csökkentsd a visszarúgást. A pisztoly teteje legyen egy magasságban a szemeddel. Ha megnézed, van egy kis bevágás a pisztoly végén, azzal egyszerűbben lehet célozni. Alapos szerettem volna lenni, szóval közben vártam, hogy felmerülnek-e kérdései. Tudom jól, hogy biztosan lesz ilyen, úgyhogy én várom. Sosem lehet tudni, kifelejtek-e valamit és pont a kérdése juttat eszembe. Közben pedig igyekeztem nem elcsábulni ebben a helyzetben…
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Igen, tudom. Láttam már olyat! – Vigyorgok. Ez valószínűleg elég morbid reakció, de hát én ilyen vagyok. Nem kívánom senki halálát, de ha már az asztalomra került, akkor szívesen tárom fel minden létező baját a legcsekélyebbtől a legnagyobbig. Láttam már nem egyszer szétloccsantott fejet, ahol az agyvelőből alig maradt valami a koponyában, szóval nekem aztán igazán nem kell elmagyarázni, hogy milyen sérüléseket lehet okozni egy-egy fegyverrel. Már egyetemista koromban is szembesültem ezzel, hiszen volt ballisztika kurzusom, amire rendes diák módjára szorgalmasan bejártam. Nézem, ahogy Adam ügyködik a fegyverrel. Nekem a vadnyugati forgótárasak mindig is nagyon tetszettek. Ha nem is szerezhetek be lereszelt duplacsöves vadászpuskát, lehet, hogy egy forgótáras iránt el fogok csábulni. Na de ne szaladjunk előre, először tanuljak meg célozni. A legegyszerűbb művelet a ravasz meghúzása, azt még egy debil is tudja, de jól célozni már egy nehezebb szint, pláne ha mi is mozgunk, meg a célpont is mozog. - Oké. – A tárba nem kukkantok, hiszen mondta, hogy benne vannak a golyók, szóval gondolom nem ráz át azzal, hogy egy üres tárat ad. A fegyver így kitárazva amúgy nem is olyan nehéz. Megforgatom az ujjaim között, belenézek a csövébe úgy, hogy a bal szememet behunyom, és beleszippantok, hogy érezzem a fém szagát. Szakmai ártalom. A hullákat is mindig megszaglászom, hiszen akár egy szag is sokat elárulhat arról, hogy a halála előtt épp mit csinált. Evett-e valamit, és ha igen, akkor van-e ételszag maradvány a kezén. Ez csak egy a sok lehetséges közül. A lényeg, hogy egy orvos szakértőnek az összes érzékére hagyatkoznia kell, nem csak arra, amit az egyetemen megtanítottak neki. Az csak az alap. Átveszem a jobb kezemből a balba a fegyvert, a jobbal felkapom a tárat, betolom alulra ütközésig, aztán egy kissé oldalra billentve kifeszítem a kezem, mintha csak az íj idegét akarnám megfeszíteni. Hallom, ahogy ugrik egyet a tár, és elvigyorodok. - Eddig jó vagyok. – Dicsérem meg saját magamat, aztán egy kicsit mocorogni kezdek. - Khm. Ha így folytatod, akkor közszeméremsértésig fajul a dolog, és mindketten bilinccsel a csuklónkon végezzük, csak nem az ágyunkban, hanem a dutyiban. – Mivel nem csak mi vagyunk itt, ezért természetesen nem hangosan mondom a megállapításomat, hanem enyhén hátrafordítva a fejemet suttogom, miközben sunyin odadörgölöm a fenekem az ágyékához. - Nem szokott zavarni, ha egy kézzel fogom. – Hát, valószínűleg több komolyság kéne ehhez az egészhez, és nem elpoénkodni, amikor éles lőfegyver van a kezemben, de nem tehetek róla. Ő bújt hozzám hátulról, ez az ő hibája. Mosom kezeimet. Minden esetre mindkét kezemmel megfogom a lőfegyvert, és Adam utasításait követve emelem a szemeim elé. Megkeresem azt a kis mélyedést, amiről beszélt, és próbálom stabilan megtartani azon a ponton, ahol a céltábla közepét látom benne. Ez amúgy nem is olyan egyszerű, mint gondoltam volna. A kezeim kissé remegnek, bár egyáltalán nem félek. Az idegek munkálkodnak a koncentráció miatt. - Normális, hogy remeg a kezem? – Talán mindenki, aki kezdő lövész, átesik ezen a fázison, amíg a keze hozzá nem szokik ehhez, és majd idővel túljutok rajta. Az ujjam a ravaszon, természetesen alig várom már, hogy meghúzhassam, hiszen mégis csak az teszi fel a koronát az egészre. Túl sokat nem várok el magamtól, az első próbálkozás az minden területen szárnypróbálgatás szokott lenni, és gondolom senki nem született fegyverrel a kezében.
Nem csalódtam, Paloma valóban ismeri a kalibereket, bár ezen nincs miért meglepődni. Valószínűleg már kihalászott néhány darabot a holtestekből, mikor a munkáját végezte. Ismerhette a golyók által ütött sebeket, a roncsolást, be is kimeneti sebeket és így tovább. Ez mindig így van, egy igazságügyi orvosszakértőtől elvárható, szerintem. Meg valljuk be, Amerikában vagyunk, ahol mindenkinek alkotmányos joga a fegyverviselés, így elég nagy a fegyverrel elkövetett gyilkosságok száma. Szóval én csak mosolyogtam elégedetten, hogy igen, ő az én párom. Mindenesetre igyekeztem a szentimentális gondolatmeneteket egy időre háttérbe szorítani, legalább is amíg idelent vagyunk, éles fegyverrel a kezünkben, mert nem árt a koncentráció. Eddig mindig sikerült megúsznom lőtt seb meg ilyesmi nélkül, szóval nem most akarom elkezdeni. Legyek most csak szigorú tanárbácsi... már amennyire én az tudok lenni Palomával. Igen, megmondom neki a véleményemet, de ez nem azt jelenti, hogy én vagyok Mr. Morgó... vagy igazgató, ahogyan Rebecca-tól hallottam egyszer. Na mindegy, figyeljünk... ahogy most én is figyeltem Paloma mozdulatait. Mosolygok, mikor az orrához emeli a fegyvert, hogy megszagolja a csőből kiáramló puskaport. Valahogy az ilyen morbidnak tűnő megmozdulásokhoz már kezdek hozzászokni... meg azért mégse a baseballütővel legyint fejbe. No, de akkor lépjünk tovább. A tár a helyére kerül, majd be is tölti az első töltényt. Remek, elégedetten biccentek. Talán gyakorlott lövészeknek ez a legalapabb alapja, de Paloma ezt most magától csinálta, szóval mindenképpen elismerés jár. Lépésről lépésre. Igazából teljesen ártatlan volt tőlem, ahogy a kezein tartva a sajátjaimat odaléptem hozzá, csak be akartam őt állítani a megfelelő pózba... ám egy forróvérű succubusnál sosem lehet tudni. - Irigykedjenek csak - suttogom a fülébe. Ha valaki ennyitől rendőrt hív, hát lelke rajta, mi nem csináltunk semmi olyat, ami a konzervatívoknak ráncolást eredményezhet. Na viszont ami utána történik az már kiugraszt engem az eddigi gondolatmenetemből. Érezheti, hogy kellemesen borzongok meg, nagyon is tetszett, amit tesz, érezhette lent... s ahogy megszólal megint most én ráncolom a homlokom... hogy aztán leessen, mire is gondol... meg az is leesik, hogy mire gondolt korábban. Ah, Adam, te tényleg reménytelen vagy. - Otthon megmutathatod, mennyire - súgom megint a fülébe. Veszek utána egy mély levegőt, hogy megpróbáljam összeszedni a gondolataimat és újra arra koncentráljunk, a feladatra. Mégiscsak éles lövészet, nemigaz? Nem szeretném, ha a pisztoly töltényei máshová is csapódnának a táblán kívül... azt meg pláne nem, hogy ennek a gondolatnak valami átvitt értelme is előjöjjön. Oké, késő, koncentrálj. - Igen, természetes. Nem kevés súlyt tartasz, emellett ez lesz az első lövészeted. Ha kicsit lejjebb csúsztatod a kezedet - úgy igazítom Paloma kezét, hogy a tenyerének egy része támassza alulról a pisztolyt, míg az ujjai továbbra is a markolaton vannak - akkor még ad egy kis stabilitást. Nos, akkor lépjünk tovább. A biztonsági zár még aktív, annak pöcöknek a lehúzásával biztosítod ki - megvárom, míg lehúzza a kakast, majd. - Egyelőre koncentráljunk arra, hogy eltalált a táblát. Most engedem el először, hogy a fülébe helyezzem a dugókat, majd a sajátjaimba is. Amint ez megvolt. - Ha készen állsz, mehet - mondom kicsit hangosabban közelről, hogy meghallja. Az első néhány lövésnél még fogtam Paloma kezeit, hogy megszokja, hogyan kell tartani a fegyvert. Ám ha leadta az elsőket, utána lassan, fokozatosan engedem el és lépek hátra.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Azt majd még meglátjuk. – Vigyorodtam el. Másfajta éhség is munkálkodik bennem, ami annyira azért nem meglepő, hiszen egész nap dolgoztam, és munkából egyenesen ide jöttem a lőtérre. - Rég ettem kürtös kalácsot. Úgy megennék most egy jó kis diósat. – Sóhajtok. A gondolatra a hasam is megkordul, mintha csak fülei lennének, és hallotta volna a megjegyzésemet. - Bár… nem…Inkább fahéjasat szeretnék, de ha nincs, akkor nem kérek semmit. – Beszélem meg a dolgot magammal, mintha Adam jelen se lenne. Hm, nyami. Finom fahéjas kürtöskalács. Szinte a számban érzem a fahéj jellegzetes ízét. Legalább annyira izgalomba tudok jönni egy finom falat gondolatától, mint a hátulról hozzám simuló Adamtől. - Gyakran tanítasz másokat lőni? – Kérdezem kíváncsian. A nők biztos élvezhetik. A férfiak meg hát… biztos közöttük is van néhány „defektes”, aki élvezné a dolgot. - Így? – Követem a mozdulatot, és eresztem kicsit a kezeimet. Még így is remegek kicsit, de már nem annyira zavaró, mint elsőre. - Aha, így tényleg jobb! – Ismerem el hozzáértését. Most akkor jöhet a pöcök, amit hivatalosan kakasnak hívnak, de nekem jó a pöcök elnevezés is, hiszen nem a CIA-hoz készülök felvételizni. A fegyver kattan, ki lett biztosítva. Ujjam a ravaszra csúszik, alig várom, hogy végre meghúzzam. - Keressük az ország legfittebb nagymamáját!Ha nem nézed ki belőlem, hogy eltalálom a táblát, akkor lepasszollak egy mamókának, akinek talán még a füldugó se kell, mert már annyira nagyot hall. – Morgom kissé sértetten az orrom alatt. Fitt még lehet valaki úgy, hogy amúgy nagyot hall. A kettő nem zárja ki egymást. Hát most komolyan magam alá csokizok! Tényleg azt hiszi, hogy a tábláig nem látok el? Na jól van. Otthon ezért még kapni fog! Grimaszokat vágok, ahogy a füldugók a fülembe kerülnek. Nem szeretem őket, ha zenét szoktam hallgatni, akkor is inkább a régi stílusú fejhallgatókat részesítem előnybe. - Rohamsisak… légkalapács… olivabogyó… kukászacsi… kámfor… szifilisz… kisagy… féltégla… lámpabúra… méhkirálynő… érszűkület… főnök… szélvihar… ROHADT MÓKUSOK! – Mire a felsorolás végére érek, a pisztoly már üres tárral kattog a kezeim között. Észre se vettem, hogy Adam mikor engedte el a kezemet, és mikor lépett hátra tőlem, annyira belefelejtkeztem abba, hogy az egész tárat beleeresszem a céltáblába. Lihegve fújok egyet, majd leteszem az asztalra a pisztolyt. Ahogy körbe nézek, látom a rám szegeződő megrökönyödött pillantásokat. Szerintem simán pszichopatának néznek most. Adam felé fordulok zavart pislogással. - Öhm.Igyekeztem Ákos-dalszövegeket megszégyenítő furaságokat egymás mellé hordani.Így nem görcsöltem rá annyira a dologra. – Dörzsölöm össze a tenyereimet. - Van még nálad tár? – Kérdezem, majd visszafordulok a lőtér felé, hogy megnézzem a tizennégy lövésből vajon mennyi talált, illetve hol érték a golyók a táblák. Céloztam is, szóval annyira siralmas biztos nem lehet a végeredmény, na de majd Adam kiértékeli.
Kezdőlap
