Az intézmény tanulói ebédjeggyel háromféle (A, B, C) menü közül választhatnak, a tanároknak rendelkezésükre áll még két választási lehetőség (D, E). Ez mindenki számára biztosítva van, persze ezeken felül helybeli fizetés ellenében mindenki azt rendel, amit szeretne. Amíg "a készlet tart", addig bárki betérhet, és fogyaszthat a napi ételekből-italokból, ebédjegy nélkül is. Belső térrel és terasszal is rendelkezik a tavaszi-nyári időszakra.
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 03, 2017 12:14 pm-kor.
Ritkán kell bejárnom az egyetemre annak ellenére, hogy még mindig hallgató vagyok már lassan tizenhat éve. Na jó, volt némi megszakítás. Szóval lényegében úgy ismerem az itt tanító tanárokat, mint a tenyeremet, még azokat is, akik nem tanítottak nekem soha semmit. Persze most már az újabbakkal jócskán elmaradásban vagyok, de elég hülye hobbi lenne, ha az lenne a fixa ideám, hogy mindet ismernem kelljen. Mindegy, szóval vagyok annyira jóban az engem tanítókkal, hogy sikerült lebeszélni és csak nagyritkán kell bejárnom, odaadják nekem az anyagot, aztán már csak vizsgán találkozok velük legközelebb. Most is két hasonló konzultáció között vagyok, időm mint a tenger, mert a tisztelt professzor úr sosem mulasztja el, hogy legalább egy órát késsen a megbeszélt időpontokról. Én meg olyan türelmes vagyok, hogy az értelmező szótárban is az én képen van a jelentése alatt. Szövetkabátomat a karomon vetettem át, átellenes vállamon pedig egy fekete, férfi bőrtáska lóg. Amúgy a vastag, szürke kötött kardigánomat viselem, hozzá farmert és persze a bakancsot. Így sétálok be a menzára, elég magabiztosan mozgok, hiszen majdnem az életem felét ennek az egyetem falai közt töltöttem. Az lenne a furcsa, ha nem ismerném ki magam. Egyébként nem az éhség vezérel, amikor betérek ide, késő délután van egyébként is, meg vizsgaidőszak, a kutya sincs itt. Inkább a kávéautomata felé veszem az irányt, ami előtt meg is torpanok, de csak míg leolvasom, hogy még mindig ugyanannyiba kerül-e a kávé, mint ahogy emlékeztem. Aztán már nyúlok is a farmerem zsebébe és rövid kutakodás után sikerül előkotorni egy fél marék aprót, amit a tenyeremen tartva gyorsan kiszámolok, a maradékot meg visszasüllyesztem a zsebembe. Az érméket bedobálom, megnyomom a gombot, a gép zúgva jelzi, hogy megkezdte a működést. Közben némileg elkalandozok, hogy mennyire hangos is ez a masina, amikor nincs itt zsivaj. Persze, amikor nagy a csend és az ember nem akar zajt kelteni, akkor minden apróság borzasztó hangosnak tetszik. Igazából ezen a gondolatmeneten egész jól elvagyok, már-már meg is feledkezek róla, hogy a kért kávénak meg kéne már lennie, de végül csak homlokráncolva tekintek a gépre. Se kávé, se pénz, se zúgás... Hmm. - Foxy, téged átbasztak. - Épp csak az orrom alatt motyogom rezignált nyugalommal, konstatálva a helyzetemet. Egyébként mindenki beszél magában ez teljesen egészséges, főleg akkor, amikor az ember egyedül van. Amikor pedig én utoljára körbenéztem, akkor még egyedül voltam...
A kávé jó. A kávé finom, a kávé különleges. Ja, és nem mellesleg az én legjobb üzemanyagom, számomra az éltetőelem. Ha nem iszok, akkor hajlamos vagyok elég feszültté válni, az meg senkinek nem jó. Most van az első vizsgaidőszakom itt az egyetemen, és ez azt vonta maga után számomra, hogy tovább bent maradok a csini kis irodámban és görnyedek az asztal fölé, javítva a megírt házi dolgozatokat, zárthelyiket, és mindenféle egyéb nyalánkságot. Ilyenkor legalább annyira bele szoktam merülni a munkába, mint egy ásatás során a föld túrásába. Mondjuk, nem okoz akkora örömet, de ezt is muszáj megcsinálnom, ha már szerződtem ide egy időre. Csak tavaszig ugyan, de még a következő vizsgaidőszak alkalmával is itt leszek, úgyhogy nem árt most belerázódni. Gondolataimból az zökkentett ki, hogy már alig láttam az orrom hegyéig. Amúgy sem volt túl sok óra, amíg odakint világos volt ilyenkor télen, de én elkaptam azt az időszakot, amikor épp vége volt ennek és jött a mindent beborító sötétség. Pislogtam párat, rájöttem, hogy nincs értelme tovább vaklálni, úgyhogy fel is kapcsoltam a kis lámpát itt mellettem. Ennek hála arra is rájöttem, hogy elfogyott a papírpoharamból a kávé, amit még idefelé vettem, valamikor a délelőtti órákban. Most meg mennyi lehetett az idő? Négy, öt? Nem számít, valamikor már bőven a délutánban jártunk benne. Felkászálódtam a székről, megnyújtóztattam elgémberedett testrészeimet, aminek egy hangosabb ropogással adtam hangot is. Megdörzsöltem szemeimet, hátha többet látok, és valahogy máris jobb volt. Fel kellett élénkítenem magam, mert a testem már áhítozott a koffein után, szinte hiányérzete volt. Tudom, hogy egy icipicit függőségnek lehetne nevezni a fekete löttyhöz fűződő viszonyomat, de szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki efféle problémával küzd. Közben kiértem a folyosóra, és meg kellett állapítanom, hogy rajtam kívül nem nagyon lézeng itt senki. Ha volt is még valaki itt, akkor az biztosan az irodájában töltötte az idejét hozzám hasonlóan. A folyosón csak a csizmáim kopogása hallatszott, semmi más. Jó volt ez így, legalább nem kellett többször is a hátam mögé néznem biztonsági okokból. Majd amikor végzek ezekkel a vackokkal, akkor bizony még az Őrzők által birtokolt alsó részbe is le kell majd mennem némi elintéznivaló miatt. Hihetetlen, hogy eddig éltem szépen a világomat és néha elvertem valakit, most meg dolgozatokat javítok. Hiába volt meg hozzá a képzettségem, egészen eddig még nem vettem hasznát. Egy ilyen helyen viszont muszáj voltam lefoglalni magam valamivel. Mire a gondolatmenetem végére értem, már el is jutottam a menzáig, ahol a legközelebbi kávéautomatát lehetett fellelni. Éppen elkaptam a férfi morgolódását, amiből arra is sikerült rájönnöm, hogy ő is pórul járt vele, mint én a múlt héten. Eléggé a szívemre vettem ahhoz, hogy többet ne hagyjam magam. - Már megint bedöglött? – kérdeztem mogorván, kissé talán hűvösen. Mivel itt rendesen fel volt kapcsolva a világítás, így egy pillanat alatt rájöttem, hogy nem ismerem a fazont. – Na, várjon! – beletúrtam a hajamba, aztán egy nagyot rúgtam a gépezet oldalába, mire valami kattanó hangot hallatott, és kiadott egy poharat, megindítva ezzel a kávé folyását is egyúttal. Ja, és még valami történt! Néhány érmét is kiköhögött, amivel úgy vettem, hogy meghívott a masina engem is egy körre. Igazán rendes tőle. – Nem elég, hogy borzalmas az íze, de még nem is jön belőle… - most már én dünnyögtem magam elé, ahogyan az előbb ő tette.
Nem szándékozom csak itt állni és nézni a nem működő automatát azért, de mivel én nem vagyok az a rongálós típus, inkább az fordul meg a fejemben, hogy kicsit megpiszkálom, hátha csak megakadt a pohár félúton vagy ilyesmi. Nem mondanám azt, hogy nagy ezermester lennék, de tény, hogy mindent igyekszem megjavítani, ami elromlik és képes vagyok belekontárkodni, a szöget is magam ütöm be a falba, szóval nem vagyok az a típusú amerikai, aki mindenhez szakembert hív. Tény, hogy ez nem is mindig működik, de legalább megelégedéssel tölt el, hogy megtettem minden tőlem telhetőt. Mielőtt azonban cselekvésre válthatnám gondolataimat, megszólítanak. Ez némileg meglep, hiába a nő kopogó csizmái, elkalandoztam és egyszerűen nem figyeltem fel rá, hogy már nem vagyok egyedül. Tehát némi meglepettséggel kapom a fejem az érkező felé, de ez nem tart tovább néhány másodpercnél, a kérdésre pedig kissé elhúzott szájjal emelem a kabátot tartó karomat a gép felé... hát látja. - Nagyon úgy fest. Gondolom... - Nem számít mit gondolok, mert az ismeretlen hölgyemény akcióba is lép, én meg felszaladó szemöldökökkel figyelem a szakszerűnek éppen nem nevezhető műveletet. Akkor pedig még egy kicsit feljebb kúsznak a szemöldökeim, amikor sikert is arat ezzel a megmozdulásával. Kicsit oldalra billentett fejjel veszem szemügyre, ahogy a megfelelő résben megjelenik a műanyag pohár és elkezd bele folyni a kávé. - Oké... ez egy finom és nőies módja volt a probléma megoldásának. Vegyük úgy, hogy meghívtam egy kávéra Miss... - Kérdő tekintettel nézek a másikra valamiféle halvány mosoly árnyékával, hátha sikerül valamiféle nevet is kapnom. Ha már így meg lett mentve a napom, akkor az a minimum, hogy a nevét megtudjam a hősömnek. Egyébiránt pedig én dobtam be utoljára pénzt, szóval valószínűleg az én apróm jött vissza, de ahogy mondtam, nem tartok rá igényt. Csak a poharat emelem ki a tartóból a széleinél fogva, mert ugyebár forró. Át is veszem a kabátos kezembe, hiszen a ruhadarab csak a karomon van átvetve, így laza csuklómozdulatokkal el is kezdem kicsit körkörösen rázogatni a poharat, hagy keveredjen, addig is hűl. Nincs tele a pohár, két deci presszókávé azért elég merész lenne, ráadásul én még cukor és tej nélkül is iszom. Csak egy lépéssel állok odébb, hogy a nő is meg tudjon kávézni, szabad kezemmel félrevonok egy tincset, ami belelóg a látókörömbe, csak utána szólalok meg ismét. - Az élet igazságtalansága. Rossz nap? - Kérdem udvariasan, hiszen az emberekhez azért van szemem. Míg az én dünnyögésem inkább volt olyan vicces ténymegállapítás, addig az övében érzek némi rosszallást, talán nem is kéne ütnöm a vasat azzal, hogy beszélgetni próbálok. Lehet egyszerűen csak meg kéne köszönnöm a segítséget, elbúcsúzni és tovább állni, de az a nagy helyzet, hogy időm igazából, mint a tenger. Mondjuk azt se mondhatnám, hogy a legszimpatikusabb hölgy lenne, akit valaha láttam, de speciel ezt magyarázhatja egy elég rossz nap... igen, ezért a kérdés. Nem én vagyok a világ legközvetlenebb embere, de vannak azok a körülmények, amikor hajlandó vagyok társalgást kezdeményezni. Például, ha olyan helyen vagyok, amit jól ismerek, vagy ha egyszerűen nincs mást csinálnom. Ebből most mindkettő teljesült.
Nekem egyáltalán nem okozott gondot, hogy segítsek valakinek. Oké, általában nem osztogattam csak úgy a segítő jobbot, csupán akkor, ha érdekem fűződött hozzá, de egy embertől igazán nem vártam el semmit. Márpedig ő az volt, efelől semmi kétségem nem akadt. Éreztem volna a semmivel sem összetéveszthető energiát, ha farkas lenne, az őrzőt pedig kapásból kizártam, szerintem érthető okokból. Őket már sikerült megismernem, még ha nem is mindet névről. A neveket hamarabb felejtettem el egy kicsit, mint az arcokat, főleg, hogy ezer más dolog volt, amit észben kellett tartanom és az én olvasatomban fontosabbnak számított. Közben sikeresen helyre rugdostam az automatát, aminek hála egyikünk már részesülhetett abban a kiváltságban, hogy hozzájutott némi koffeinhez. Nem irigykedtem túlzottan, hiszen reményeim szerint alig egy percen belül már én is egy gőzölgő kis poharat fogok a kezemben szorongatni. Ha nem, akkor majd igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy ne verjem szét ezt a rakás romhalmazt. Valószínűleg ilyen esetben annyira felhúznám magam, hogy fognám az összes dolgomat és itt hagynám a francba. Annyit nem ért, hogy felhúzzam magam rajta, a végén még csupa egyest osztanék ki a hallgatóknak, azt meg nem nagyon értékelnék, az a gyanúm. - Mostanában napi rendszerességgel megtörténik – mondtam, miután már minden rendben volt és én következhettem a sorban. Még csak most tudatosult bennem, hogy nem is számítottam már ilyenkor senkire, akivel összefuthatok itt az egyetemen. Talán ezért beszélgettem most vele szívesebben, meg az sem volt utolsó szempont, hogy órák óta nem szóltam hozzá senkihez. Nekem nem okozott gondot, hogy akár egész nap csendesen koncentráljak egyetlen dologra, de néha még nekem is felüdülés volt beszélni egy kicsit. – Ha finom és nőies lennék, akkor most egyikünknek sem lenne kávéja! – ezúttal már egy halovány mosollyal is megajándékoztam. Igen, tényleg nem voltam egy Marilyn Monroe, de én ezt egy cseppet sem bántam. A zord külső mögött ugyanis nekem is voltak ám érzéseim, csak ezt nem szívesen reklámoztam. Amikor életemben egyszer úgy tényleg teret engedtem nekik, akkor is rossz vége lett. Erre a gondolatra automatikusan nyúltam a nyakamban függő jegygyűrűmhöz, de gyorsan tovább is siklott róla a kezem, amint észbe kaptam. - Köszönöm! – biccentettem egyet, közben végigböngésztem gyorsan, hogy mit is igyak. Megint ugyanaz lett belőle, vagyis hosszúkávé, kevés tejjel. Ez itt úgysem igazi tej. – Strauss. Kate Strauss – tettem hozzá a keresztnevemet is, mert ez csak udvariasabb így egy hangyányit. Így talán már arra is rájöhetett, hogy ki vagyok, legalábbis, ha itt lakott a városban már félévvel ezelőtt is. Akkor ugyanis tele volt az ásatás hírével a tévé, újság, és még a rádió is, ahol beszélgettek velem. Közben az én kávém is útnak indult a kis műanyag pohárba, úgyhogy az illat és a hang máris nyugodtabbá varázsolt valamelyest. - Annyira nem vészes… - legyintettem a kérdésére. – Csak már kifolyik a szemem a sok dolgozattól – ennek okán ismét megdörzsöltem kicsit, míg a gép tovább zúgott. – Maga itt tanít? Nem emlékszem, hogy láttam volna már erre – vontam össze a szemöldökömet, ahogy újra az arcát tanulmányoztam, ezúttal jobban megnézve magamnak. Nem, tényleg nem rémlett, de a korából következtetve simán taníthatott volna. Főleg, hogy még bent volt ilyen későn, annyira pedig azért nem vagyok jól nevelt, hogy a forró kását kerülgetve, körüludvaroljam, mire ezt megkérdezem. Jobb mindent egyből bele a közepébe. Amúgy is ilyen volt az én magával ragadó stílusom.
Egy amolyan értő, beletörődő bólogatással reagálok arra, hogy mostanában rendszeresen bedöglik az automata. Igazából ehhez nincs is igazán mit hozzáfűznöm, látszik milyen gyakorisággal tűnök itt fel. Nagyon képben vagyok ám a dolgokkal. Azért a megjegyzés hallatán kicsit megingatom a fejem, jelezvén, hogy azért én ebben nem lennék olyan biztos. - Lehet. Bár én jobban szeretem a dolgokat megjavítani, mint még jobban megrongálni, de tény, hogy ez is működött, szóval egy szavam se lehet. - Teszem végül gyorsan hozzá apró mosollyal, nehogy itt a végén úgy tűnjön, hogy ítélkezek, vagy fölényeskedek. Tényleg működött ez a módszer is, én inkább csak szeretek a biztosra menni. Ha szétrúgnám a gépet, még a végén rám fognák, hogy én tettem tönkre, aztán még ki is fizethetném a javítást... főleg az én szerencsémmel. Hiába a szinte észrevétlen mozdulat, ha valamihez van szemem, akkor azok az apróságok, főleg ha azt más emberek produkálják. Persze a népszerű tévhittel ellentétben egyáltalán nem analizálunk magunk körül mindenkit a hétköznapokban. Legfeljebb figyelmesebbek vagyunk. Végül a tekintetem ugyanolyan észrevétlenül siklik le a kávét tartó kezemen lévő karikagyűrűre, mint ahogy az ő keze a nyakában lógóról le. Észleltem az ő gesztusát, a sajátom is hasonlóan ösztönös, talán még magamnak sem tűnik fel, bizonyára csak a kávémra nézek, nehogy kikeverjem a körkörös mozdulattal. Amikor elhangzik a név, azzal a halovány mosolyommal bólintok egyet, bár inkább beillik amolyan biccentésnek. Szerencsére a névmemóriám egészen a helyén van, szóval ha most ezt eltárolom, talán meg egy következő találkozás alkalmával is képes leszek visszamondani. És bár tudom, hogy ilyen helyzetben a nőnek illik először kezet nyújtani, de ha már fenenagy egyenjogúság, akkor bizony most én leszek, aki jobbot nyújt Kate-nek. - Stephen Fox, örvendek. - Mosolyom barátságosan kiszélesedik, annyira, hogy már az arcomon is megjelennek azok a jellegzetes mosolyráncok. Nem vagyok az a típus, aki minden percben körbevigyorogja a fejét, általában csak ilyen halvány mosolykezdemények jelennek meg az arcomon, de azért ha kell, képes vagyok ilyesmire is. Nem jó az se, ha karót nyeltnek tartják az embert, a barátságos attitűdből még sosem volt bajom. Ha elfogadja a kéznyújtást, akkor utána vissza is veszem a kezem és átveszem abba a kávés poharat, amabban már kezdte némileg égetni a kezem. A válaszára csak hümmentek egyet, amiből azért túl sok információtartalmat nem lehet kiszűrni, de nagyjából egyenértékű egy "Az kellemetlen" jellegű ténymegállapítással. Mindenesetre már azt tudom, hogy tanár és így már a nevet is tudom hova tenni. Fogadni mernék, hogy a történelem tanszéken van, mintha hallottam volna a rádióban valamit egy ásatásról és szinte egészen biztos vagyok benne, hogy az ő neve is felmerült. A kérdésre kicsit felszaladnak a szemöldökeim, tekintetemből némi értetlenség tükröződik Mivel néhány pillanat erejéig elkalandoztam, így pláne nem tudom tudom hova tenni. - Isten őrizz. Én... hallgató vagyok. Nyilván nem a gimis iskolapadból frissen kipattant fajta, de a legutóbb, amikor a tanulmányi osztályon jártam, még megvolt a jogviszonyom. - Mondom egészen komoly képpel. A tanítás pont olyasmi, amitől ha lehet igyekszem tökéletesen elzárkózni. Egy előadóteremnyi fiatalnak magyarázni a dolgok menetét... nem köszönöm. Maradjon csak meg nekem a szemtől szembeni problémamegoldás. Végül is azoknál, akik hozzám jönnek, csak javítani tudok a helyzeten. - Az ön nevét viszont szerintem hallottam valami ásatás kapcsán. Meg nem mondom milyen ásatás, de meg vagyok róla győződve. Kate Strauss... igen. - A végén csak magamnak ismételem el, úgy a semmibe fókuszálva, ahogy gondolataim között kutatok. Végső következtetésként pedig azt kell leszűrnöm, hogy egyre biztosabb vagyok a sejtésemben. Eléggé képben szoktam lenni a dolgokkal, tekintve, hogy az önkéntes remete életmódomnak hála csak úgy szívom magamba az információkat a rádióból, netről... lévén nincs jobb dolgom.
Inkább nem mondtam semmit, mert nálam ez a megoldás volt a megjavítás, nem pedig a rongálás. Nos, nem vagyunk egyformák, de mindenesetre azért megajándékoztam egy halovány kis mosolykezdeménnyel, hogy ne tűnjön olyan mogorvának, mint amilyen egyébként voltam. Úgy is éreztem magam, ha már itt tartunk, de egy idegenre nem mindig kell rossz benyomást tenni. Alapvetően magasról tettem rá, de itt az egyetemen professzorként nem nagyon akartam úgy viselkedni, mint mondjuk kint az ásatáson a saját embereim között. Olyankor ők alattam dolgoztak, még ha nem is nekem, és nyugodtan dirigálhattam nekik abban a stílusban, amiben az jól esett éppen. Itt nem tehettem meg, és ezt néha nagyon sajnáltam. Pedig az utóbb néhány hétben hányszor előfordult már, hogy kis híján belevertem egy-egy nagyobb pofájú hallgató fejét a padba. Szép is lett volna… Míg vártam, hogy a kávém lefolyjon a pohárba, addig nekitámaszkodtam a fél oldalammal az automatának, és úgy néztem a férfit, akivel az előbb ugyebár összefutottam. Neki legalább már ott volt a kezében a fekete koffeinbomba – oké, nem valószínű, hogy ezekben túl sok koffein lenne -, míg én csupán várakozó álláspontba helyezkedtem. Ennek volt köszönhető az is, hogy egyelőre még el tudtam fogadni a felém nyújtott kezét, amit meg is tettem egyébként. Nem szorítottam meg nagyon, csupán egy egészen picit határozottan, ezzel is jelezve, hogy nem vagyok egy eltiporható valaki. Afféle berögződés ez nálam, semmi több, erőfitogtatásról szó sincs, különösen azért nem, mert én nőből vagyok, és egyértelműnek kellene lennie, hogy én vagyok a gyengébb. Az már más lapra tartozik, hogy ez egyáltalán nem igaz. - Én is örvendek! – mondtam udvariasan, és ezúttal már én is mosolyogtam rá, a gép pedig jelezte, hogy kivehetem a poharat a tartóról, mert tele lett. Ahogy lehajolva kicsit benéztem, tényleg úgy tűnt, hogy nem spórolták ki. Kész csoda! Míg óvatosan kiemeltem, addig azon járt az eszem, hogy miért ilyen ismerős a fickó neve. Aztán az is beugrott, hogy hol hallottam. A minap odalent néhány őrző kolléga emlegette. Nem nagyon figyeltem oda, de annyit így is sikerült kiderítenem, hogy nagyon szerették volna maguk mellé állítani, és már több emlékezettörlésen is átesett. Szerencsétlen pára, majdnem elkezdtem sajnálni, ahogyan itt állt előttem és vélhetőleg semmit nem sejtett azzal kapcsolatban, amint keresztülment már. - Komolyan? – kérdeztem vissza őszinte meglepettséggel. – Nem gondoltam volna… - vallottam be, mert miért is tagadtam volna? – Ne haragudjon, csak azt hittem, hogy ilyenkor már nem nagyon vannak itt hallgatók, csupán a magamfajta szorgalmas kis hangyák – tettem hozzá, azt meg bölcsen elharapta, hogy a kora alapján sem erre tippeltem volna. Azt azért nem hittem, hogy mondjuk huszonkét éves, csak ennyivel idősebbnek néz ki. Bölcsesség és élettapasztalat áradt a tekintetéből az intelligencia mellett, szóval ezt eleve ki is zártam. Mindenesetre most nem akartam ezzel megsérteni, szerintem így is kikövetkeztethette, különben nem mondta volna, hogy nem frissen a gimnáziumból jött. – Akkor esetleg másoddiploma? – kíváncsiskodtam egy picit, szokásaimtól eltérő módon. Sosem ütöttem bele mások dolgába az orrom, hacsak nem volt muszáj megtennem egy ügy érdekében. Mindenkinek voltak magánügyei, én sem szerettem, ha valaki az enyémben vájkált. Foglalkozzanak csak a saját dolgukkal a kíváncsi egyének. - Az lehet – bólintottam, és minthogy a munkám kapcsán mindig felvidulok így most is kapott egy újabb mosolyt tőlem. Sok szeretettel, ajándékba így karácsony közeledtével. – Ezek szerint a városban él – vontam le a következtetést, nagyon elmésen. – Amikor elkezdtük az ásatást, tele volt vele a tévé, úgyhogy elég jól értesült ezek szerint. Én vagyok a vezetője, úgyhogy általában én adom a tájékoztatásokat az érdeklődőknek. Itt van egyébként a Tanana völgyben kint. Most a tél miatt ugyan leálltunk, de ha beköszönt a tavasz, folytatjuk a munkát. Ha érdekli esetleg, akkor bármikor szívesen látjuk a látogatókat, amíg semmihez nem nyúlnak hozzá – tettem hozzá, mert azért volt néhány egészen pofátlan ember is.
Mondhatjuk, hogy figyelek a kézfogásra. Nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget, a sajátom is olyan, amilyen, de ha más erősebben szorít, vagy mindenképp a saját kézfejét igyekszik felül tartani, akkor azt észlelem. Az én kézfogásom ezzel szemben tökéletesen semleges. A tenyerem valamelyest érdesebb, durvább, mint akié látott már fizikai munkát és bár eredendően erős markom van, a kézszorításomban csak ennek az ígéretét lehet felfedezni, tudnék szorítani, ha akarnék. Kate kézfogása meg pont olyan, amilyet az egész kiállása is sugall. Határozott, ha kicsit messzebb akarnék menni, akkor mondhatnám azt is, hogy domináns személyiségtípusnak vélem, de ritka, amikor elhamarkodottan ítélnék. Szóval ennek csak a lehetősége merül fel bennem, mint ahogy maga a megállapítás is csupán a gondolataim határmezsgyéjén. Nagyon oda, meg vissza kellene lennem a szakmámért, hogy egyfolytában analizáljam az embereket. A meglepett visszakérdezésre csak gyanútlan tekintettel vonom fel kissé a szemöldökeimet. Valószínűleg nem hazudok, nem is nagyon lenne értelme. - Néhány magafajta szorgalmas... kis hangyával van ilyenkor konzultációm. Mivel az év többi részében nem járok be, így akkor jövök, amikor időt tudnak szakítani rám. - Magyarázom higgadt komolysággal. Csak akkor torpanok meg kicsit a szóban, amikor Kate szavajárását átveszem, de rá kell jönnöm közben, hogy ez az én számból kimondottan idegenül hangzik. A másoddiplomát illetően kicsit megingatom a fejem, amolyan igen is, meg nem is gesztussal. Nem mondhatnám, hogy különösebben zavar az érdeklődés, általában ha nem akarok beszélni, akkor azt észre szokták venni az emberek, főleg az ilyen zsenge ismeretségeknél, amiket olyan esetben hamar rövidre zárok. - Olyasmi. A másoddiploma után további szakosodás. A pszichiátriának elég sok ága van, így van miből válogatnom. - Jelentem ki végül, most meg már éppen úgy vélem, hogy a kávét sikerült eleget hűtögetni, most hogy a nő kezében is van egy pohár, nem is érzem bunkóságnak, ha iszok. Tehát csak óvatosan belekortyolok, hisz még mindig forró. A halvány, kelletlen grimaszomból azért ki lehet következtetni, hogy nem ez életem legjobb kávéja. Meg is vagyok róla győződve, hogy régen egyébként jobb volt, de hát az emlékek tényleg mindent képesek megszépíteni ugyebár. Na mindegy, inkább figyelek a válaszára tekintetemből is érzékelhető érdeklődéssel. A megállapításra, miszerint a városban élek, aprót bólintok helyeslőn, ennél több magyarázatra ez nem is nagyon szorul, főleg, hogy Kate folytatja is. - Nincs tv-m. - Vetem közbe halkan. Nem kimondottan szokásom mások szavába vágni, most sem teszem igazán, inkább csak úgy mellékesen, vele párhuzamosan jegyzem meg még pont annyira sem zavaróan, hogy miattam meg kelljen állnia a beszédben. A húgomnál megszoktam, hogy ha félbe akarom szakítani se zavartarja magát és a feleségem is az a fajta volt, akit annyira el tudtak vinni a gondolatai, hogy az én kis közbeékeléseim kicsit sem törték meg a beszédben. - Hmm... - Nagyjából ezt sikerül kiböknöm, amikor befejezi a mondandóját, tekintetem kicsit el is kalandozik az étkezőn, de hamar kiderül, hogy ez nem a figyelmetlenség jele, ugyanis kisvártatva újra rátekintek teljes nyugalommal. - Az a probléma, hogy sosem voltam jó történelemből és ez abból fakadt, hogy sosem keltette fel igazán az érdeklődésem. Viszont most van úgy nagyjából... - Letekintek a karórámra, majd ismét vissza Kate-re. - ...negyvennyolc percem, amit nem tudom, hogyan fogok eltölteni, így... Hm... mit szólna hozzá, ha úgy tennénk, mintha a Tanana Völgyben lennénk és én pedig egy érdeklődő... nos, egy érdeklődő érdeklődő lennék. Elmesélné nekem mit láthatok az ön ásatásán és mitől is olyan érdekes mindez számomra, egyszerű laikusnak? Borzasztó jó képzelőerőm van és szeretek játszani. Persze az idejét sem szeretném rabolni. - Beszéd közben, ahogy elhangzik a nő ásatása, végig is mutatok a menzán, bizony elég nagy helyünk is van arra, hogy bejárjuk ezt a jelen pillanatban képzeletbeli ásatást. Az a probléma valójában, hogy elég valószínűtlen, hogy csak azért kimenjek oda, hogy megnézzek néhány földtúrást, de ki tudja... talán egy exkluzív tárlatvezetés meggyőz. Kicsit fel is vonom szemöldökeimet, ahogy Kate-re tekintek. Most vagy bolondnak fog tartani, vagy segít nekem kicsit elütni az időt. Ha lenne bármi más elfoglaltságom, akkor nyilván azt csinálnám, de igyekszem mindenre nyitott lenni, és amúgy mégis milyen gyakran fordul elő, hogy az ember egy ásatás vezetőjével találkozik? A többség még ásatást se lát soha életében, legfeljebb az Indiana Jones filmekben.
- Áh, így már mindent értek! – bólogattam, miközben emésztgettem a szavait. – Kihez jött? Ha gondolja, egy kicsit megsürgethetem, hogy ne kelljen annyit várnia… - ajánlottam fel előzékenyen. Ez ugyan nem volt szokásom, viszont azokat tiszteltem, vagy jobban mondva emberszámba vettem, akik szerették volna szélesíteni a tudásukat. Mivel elég idősnek tűnt, ezért őt is ezen csoportba soroltam, úgyhogy máris kivívta magának azt, hogy egy egészen kicsit szimpatizáljak vele. Szerencsés ember, én mondom. Jobban jár az, aki nem az ellenségem, bár ezt ő nem tudhatta, ez nyilvánvaló. Ráadásként pedig ott volt ugyebár az is, hogy az őrzők annyira akarták maguk közé, hogy még ez is felkeltette az érdeklődésemet. - Szóval pszichiáter – nyugtáztam magamban a megszerzett információt, ha már ez újdonság volt számomra. Közben óvatosan kortyoltam egyet a forró, bűn rossz kávémból, aztán minden figyelmemet újra neki szenteltem. – Néhányan már ajánlották, hogy menjek el dühkezelési terápiára. Ilyenekkel is foglalkozik? – nem igazából eszem ágában sem volt elmenni egy ilyenre, de azért érdeklődhettem felőle. Szerintem minden teljes mértékben rendben volt velem, ha valaki mást gondolt, azt meg szívesen felvilágosítottam én ezzel kapcsolatban. Nem tartottam magam labilisnak, az egyetlen gond az volt velem, hogy kissé talán hirtelen haragú vagyok. Ez minden. - És most mit tanul? – érdeklődtem tovább, újabb kortyot leküldve a gyomromba. Szerintem ebben a löttyben nagyon minimális lehetett a koffein mennyiség, de annyi baj legyen, pótcselekvésnek még mindig megfelelő lehet. – Egyébként a rádióban is adtam egy interjút, akkor valószínűleg onnan lehet ismerősebb a nevem – tettem hozzá egy vállvonás kíséretében. Mást nem nagyon tudtam igazából elképzelni most, nyomozni meg biztosan nem kezdett el utánam, hogy a nevemet felismerhesse. Meg is lepődnék rajta, nem olyannak tűnt. Bár sokszor az emberek nem olyannak tűnnek, mint amilyenek valójában. - Nos, akkor nem én leszek az, aki magára fogja erőltetni. Engem sem érdekel a pszichiátria – osztottam meg vele a véleményemet, teljes nyugalommal. Én nem vettem személyes sértésnek az érdeklődés hiányát, mivel nem vallottam azt, hogy mindenkinek érdeklődnie kell minden iránt. Ha neki nem volt szívügye a történelem, hát legyen! Elég az, hogy nálam első volt a toplistán, máskülönben nem áldoztam volna rá ilyen sok évtizedet az életemből. Jó, annyira nem volt sok, de akkor is! – Egyébként megpróbálhatjuk. Az én időmet nem rabolja, viszont én sem szeretném untatni magát, ha nem érdeklődik a téma iránt. Általában azok jönnek ki, akik kíváncsiskodnak, és még soha nem jártak korábban ásatáson. Elég ritka, ha valaki megfordul ilyen helyen, ráadásul Alaszkában nem sűrűn fordul elő, hogy ilyesmire sor kerülne – magyaráztam neki teljes nyugalommal, kivételesen. Közben könnyedén iszogattam a kávémat és most is jól éreztem magam, mint mindig, amikor a munkámról beszélhettem. - Valószínűleg, ha valakit annyira nem érdekel a téma, mint magát, akkor úgysem jön ki, de ha már ennyire ráér, akkor tehetünk egy próbát – egyeztem végül bele. – Szóval, ha kijön hozzánk, akkor láthat egy viszonylag sík területet, ahol rengeteg gödör van, a föld pedig fel van parcellázva. Mindegyiken más dolgozik, teljes odafigyelést igényel egy ilyen feltárás – magyaráztam közben, egy újabb korty kávé pedig eltűnt. – Ha magát nem érdekli a történelem, akkor valószínűleg semmi olyat nem tudok mondani magának, amiért érdekessé válhatna. Nekem viszont a szenvedélyem, éppen ezért nekem fontos, hogy kiderítsem a régmúlt titkait. Például itt a völgyben egy olyan településre bukkantunk, ahol egy olyan törzs élt, amelynek a létezéséről ennyire északi részen nem volt tudomása a tudományos életnek. Ez magának semmit nem jelent, viszont az őslakosok történelmén változtathat – mivel teljes beleéléssel magyaráztam ilyenkor, így a kezemmel is gesztikuláltam folyamatosan. – Például a C1-es parcellában, ami nagyjából itt helyezkedne el – odamentem az egyik asztalhoz, és körbemutattam egy részt -, találtunk egy valamikori temető romjaira. Az egyedi temetkezési szokásaikból derült ki számunkra, hogy ez a törzs egészen eddig úgy tűnt, hogy csupán egészen délen fordult meg – tettem hozzá, hogy számára is egyértelmű legyen, hogy miért olyan nagy dolog ez. Jó, számára talán nem, viszont számomra annál inkább.
- Akkor nagyon jó lehet önnek. - Jegyzem meg halkan és mellé apró mosoly is megjelenik az arcomon. Csak úgy hozzátűzöm, ahhoz, hogy mindent ért. Nem tartom magam egy különösebben vicces fazonnak, de mindent érteni bizonyára jó, még ha tudom, hogy csak erre a szituációra is értette. Persze az ajánlkozást már komolyan veszem és így mosolyom is visszaszelídül, csak kicsit megcsóválom a fejem. - Stevens professzorhoz, de le van fixálva az időpont... azért nagyon kedves. - Jegyzem meg komoly hangon, egyébként sem hinném, hogy közeli ismeretségben lennének a pszichológia professzorral. Másfelől pedig, aki ismer, tudja, hogy nem szeretem felborítani a megbeszélt dolgokat, főleg, ha azok időpontok. Nekem tökéletesen megfelel az is, ha minden egyszerűen csak terv szerint megy. Sőt, az a legjobb. Ahogy elismétli a szakmámat bólintok egy nagyot, mintha csak a bíróságon megszülető döntésre tenném. Bizony, ez az ítélet, pszichiáter vagyok és bűnősnek találtattam a vádpontban. Azért, amikor a dühkezelési problémára terelődik a szó, kicsit összeráncolom a homlokom, tekintetemben ébredező érdeklődéssel nézek Kate-re, de csak néhány másodpercnyi gondolkozást követően adok ténylegesen választ. - A fő területem a függőségek és a kényszerbetegségek, de nem zárkózok el senkitől. Legfeljebb ajánlok olyat, aki jártasabb a témában. Igazából az a kérdés, hogy ön szükségét érzi-e annak, hogy beszéljen egy szakemberrel. - Bár a hangomban nincs jele a kérdő élnek, szemöldökeimet kicsit felvonom az utolsó mondatot követően. Azért akik tényleg rászorulnak a terápiára, inkább azok közül kerülnek ki, akiknek a betegségük, mentális állapotuk megnehezíti a hétköznapjait. Persze sokan hajlamosak belelátni a teljesen hétköznapi személyiségjegyek mögé is különböző pszichológiai betegségeket. A kérdés hallatán kicsit elgondolkozom, nem hiszem ugyanis, hogy sokat segíthet a hitelességemen, ha egy olyan tudományággal hozakodok elő, amit a nagy többség szemfényvesztésnek tart. Kicsit ki is húzom magam, kortyolok egyet a kávémból és csak utána válaszolok. - Hipnoterápiát. - Jegyzem meg egyszerűen, mit szépítsem végül is, nem? Mindenesetre nem kezdek el a részleteibe menni, hogy mit is takar a téma, legfeljebb, ha látok valamiféle érdeklődést az irányából. A rádióból hallhattam a nevét, ez elég valószínű, így bólintok is egyet helyeslőn, kár is lenne ragozni igazából, hiszen teljesen lényegtelen. Az a fontos, hogy nem lőttem mellé és tényleg van valami köze ahhoz a bizonyos ásatáshoz, amiről hallottam. Kelletlenül szusszantok egyet, amikor Kate belekezd a mondandójába, sikerült hát félreértenie, de egyelőre nem szándékozok a szavába vágni. Mikor azonban harmadszor hangzik már el, hogy engem mennyire nem érdekel a törtélem, akkor már csak szóra nyitom a számat. - Nem érdekelt, mert eddig senki nem mondott olyat, ami felkeltette az érdeklődésemet a témában. Csak szeretném megadni önnek... és magamnak a lehetőséget. - Jelentem ki jámbor őszinteséggel, hiszen nem frusztrál, hogy így le van értékelve az érdeklődésem, csak azért nem árt, ha tisztázzuk a dolgot, mielőtt teljesen el leszek ásva emberileg az összes történelem professzor előtt. Minden további nélkül követem ahhoz a bizonyos asztalhoz, amelyik a C1-es parcella most a mi kis saját Tanana Völgyünkben. Érdeklődőn, kicsit homlokráncolva figyelek, időnként még a parcellánkra is lenézek, mintha csak igyekezném magam elé képzelni azt a bizonyos temetkezési helyet. - Tehát... arra találtak bizonyítékot, hogy élt itt egy olyan törzs, amelyik délről vándorolt ide? - Nem árt tisztázni, ez még akár érdekes is lehet. Egyébként nem zavar, hogy megeredt a nyelve, nagyon helyes, ezért is kérdeztem és mentem bele a kis tárlatvezetésünkbe.
Nem veszem magamra a megjegyzését, inkább elengedem a fülem mellett. Tudom, hogy nem mondta vészesen komolyan, úgyhogy jobb az nekünk, ha inkább nem idegesítem fel magam rajta. Néhány meggondolatlan megjegyzéssel bizony volt már, hogy elérték a nem kívánt következményeket. Stephen bizony elég könnyedén az automata sorsára juthatna, csak neki bizonyára jobban fájna, ha egy olyat rúgnék belé, mint a masinába nem sokkal ezelőtt. Most azonban nincs rá okom, erre határozottan emlékeztetnem kell most magamat. Helyette csak kortyolok egyet a bűn rossz kávéból, hátha az valamelyest lenyugtat, vagy legalább felélénkít, és jobb kedvre derít. - Nem tesz semmit! – legyintettem nemtörődöm mozdulattal. Valójában fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az illető, akire várt, de ez egyetlen percig sem akadályozott volna egyébként abban, hogy esetleg megkeressem, és tényleg szóljak neki, hogy várnak rá. A férfit azonban úgy látszik, hogy nem különösebben zavarta az, hogy itt kell még lennie viszonylag sok időt, amíg fogadni fogják, úgyhogy helyette igazán felesleges lett volna türelmetlenné válnom. Az már más kérdés, hogy a helyében én nem lettem volna ilyen nyugodt, bár a fix időpont tudatában valószínűleg ő jött hamarabb, így pedig csakis magára vethetett. Nem lehet komplett az a tanár sem, aki ilyen későre hív be egy hallgatót, de ezt a gondolatomat inkább megtartom magamnak. - Ó, egek, dehogy! – vágtam rá azonnal, és most először még egy nevetés is kibuggyant belőlem. – Leginkább a bátyám szokott azzal cukkolni, hogy szükségem lenne effélére, de én teljesen rendben vagyok, higgye el! – biztosítottam róla, bár nem úgy tűnt, mint akit komolyabban érdekelne egyébként. – Ez egyébként nagyon érdekesen hangzik. Még soha nem találkoztam senkivel, aki ilyennel foglalkozott volna, pedig elég sok helyen jártam már… - azt pedig csak magamban teszem hozzá, hogy régóta koptatom már a Föld porát is. Ez most igazán mellékes információ lenne, mindenesetre a választását tényleg felettébb érdekesnek és egyedinek találom. - Jól van, oké! – emeltem meg az immár mind a két szabadon lévő kezemet megadóan. A pohártól sikerült megszabadulnom, így sokkal nagyobb átéléssel tudok majd neki magyarázni, ebben egészen biztos vagyok. Mindig így szoktam, ha belelendülök, úgyhogy volt egy olyan sanda gyanúm, hogy talán még meg fogja bánni, amiért beleegyezett ebbe a kis mókába. Én viszont semmi jónak nem vagyok ám az elrontója, szóval álltam elébe! - Nem! – ráztam meg a fejemet határozottan. – Én inkább azt mondanám, hogy innen vándoroltak le délre, holott eddig azt hittük, hogy csak és kizárólag délen éltek mindig. Hogy azért vándoroltak-e innen el olyan messze, mert túl hideg volt, vagy azért, mert kimerítették az itteni erőforrásokat, azt egyelőre még nem tudjuk pontosan, sajnos beköszöntött a tél. Az viszont biztos, hogy hosszabb ideig élhettek ezen a vidéken! – jelentettem ki diadalittasan, mintha óriási felfedezést tettem volna éppen most. Gyakorlatilag azt tettem, csak hónapokkal ezelőtt, de most beszélni róla legalább akkora örömet okoz, mint amekkorát akkor éreztem. Ritka jelenség ez nálam.
A nagy visszakozásra a terápiás beszélgetést illetően kicsit felvonom a szemöldökeimet. Megfordul a fejemben, hogy ha valaki ennyire ellene van az ilyesfajta problémamegoldásnak, akkor miért is hozta fel. Eléggé esélytelen, hogy így nagyjából öt percnyi beszélgetés után ennél konkrétabb következtetést tudjak levonni. Mindenesetre bólintok egyet azért. - Én elhiszem. - Jegyzem meg halkan, apró mosollyal. Engem aztán nem kell győzködni, hogy ne dolgozzak, amikor nem dolgozok. Őszintén szólva kimondottan fárasztó tud lenni egész nap mások problémáját megoldani, de tény, hogy szeretem csinálni. Csak ilyenkor azért jó, hogy nem kell ilyesmire koncentrálnom. A további kijelentése közben félretúrok néhány tincset, besöpörve őket a fülem mögé szabad kezemmel. - Pszichiáterrel, vagy hipnoterapeutával? Előbbiből azért valamivel több van. Az utóbbit meg sokan áltudománynak tartják, de ez csak a kamu szellemi vezetőknek és jósoknak köszönhető. - Kicsit el is húzom a számat a végére. Nem fejtem ki bővebben, biztos Kate is hallott már olyanokról, akik azzal csalják ki a gyanútlan, együgyű emberek pénzét, hogy hipnotizálják őket és akkor részletes leírásokat adnak arról, hogy ki is volt az ember előző életében és milyen fantasztikus dolgokat vitt véghez... persze csak olyan fantasztikusakat, amiket a kedves "páciens" hallani akar. Amikor feltartott kezekkel megy bele abba, hogy igenis tegyen velem egy próbát, halványan elmosolyodok. Nagyon helyes, hiszen nem zárkózok el semmitől. Egyszerűen csak amiről úgy gondolom, hogy nem érdekel, azzal nem foglalkozok, de ez nem zárja ki annak esélyét, hogy mégis valami érdekesbe botoljak. Amíg magyaráz, azért én ugyancsak leteszem a kávés poharamat az asztalra, ha már ott vagyunk. Sőt, a kabátomat is precízen ráteszem az egyik szép támlájára, végül is minek tartogassam. Persze közben végig figyelek Kate-re. - Gondolom fáztak. Meg aztán a hó meg a fagy sem éppen arról híresek, hogy mondjuk kedveznének a mezőgazdaságnak. Ebben a témában pont otthon vagyok, mert a családom több generáció óta állatokat tenyészt itt, Alaszkában. Másból nem igazán lehetne megélni kétkezi munkával. - Jó, nem azt mondom, hogy egy helyi inuit törzsből származom, de azért elég régi család vagyunk mi itt, hogy legyen némi rálátásom a dologra. Csevegő hangnemben, pusztán érdekességképp jegyzem meg, bár kétlem, hogy nagyon új információval szolgálnék. Kezeimet farmerem zsebébe süllyesztem ls kényelmes tempóban indulok meg, megkerülve a nőt, egészen egy másik asztalig sétálva, amit épp szimpatikusnak találok. Ott aztán szembe fordulok Kate-tel. - És most hol állok? - Kérdem érdeklődőn, igazából nekem az is megteszi, ha csak kitalál oda egy parcellát, vagy dombot törmelékből, úgyse fogom leellenőrizni, hogy tényleg az van-e öt méterre a C1-es parcellától.
- Hipnoterapeutával – válaszoltam a kérdésére. Pszichiáterrel már futottam össze, bár hála istennek nem nekem volt rá szükségem. Valószínűleg attól teljesen kiakadnék és hamarabb verném szét a berendezést, minthogy bármilyen hatással is lenne rám egy kezelés. Sajnos ez a nagy helyzet, kicsit hevesebb a vérmérsékletem, mint az átlagnak, és előbb ütök annál, minthogy kérdeznék. Bár ez utóbbival már biztos vagyok benne, hogy sokan mások is így vannak. Főleg a keménykötésű, rosszarcú fickók, akiket a tévében lehet látni. Kár, hogy az ilyeneket megenném reggelire, hacsak a közelembe mernének jönni. - Igen, tudom, hogy tele van velük a tévé, sokszor ezért sem kapcsolom be. A vallási műsorokat sem szeretem túlzottan és amúgy sem hiszek az előző életekben. Én a kézzelfogható történelemben hiszek – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. Úgy véltem, hogy talán Stephen is egyet fog érteni velem, ha a történelemmel kapcsolatos részével nem is. Az ilyen jósok meg effélék mind csak meghülyítik az embereket és elszedik a pénzüket. Legszívesebben az ilyen műsorokat beszüntettem volna, az ezzel foglalkozókat pedig megbüntetném, hátha ér valamit. Bár aki elvakultan hisz ebben, annak teljesen mindegy ez is. – Szóval maga nem a reinkarnációkat akarná kutatni, hanem mondjuk trauma miatt blokkolt emlékeket a felszínre hozni? – próbáltam logikusan gondolkozni, hogy milyen pozitív oldalai lehetnek ennek a munkának. Jobban belegondolva mondjuk nem biztos, hogy olyan jó azt megtudni, amit az agyunk el akar feledtetni velünk, de hát az emberek furcsák. Egyébként magyarázás közben teljesen belelkesültem, észre sem vettem, hogy esetleg olyan információkkal is elhalmoztam a hallgatóságomat, amire egyáltalán nem volt kíváncsi. Annak mondjuk örültem, hogy érdeklődött, de az sem volt kizárva, hogy csupán nem akart unatkozni és még ezt is jobb elfoglaltságnak ítélte meg a magánynál. Mindenesetre ezzel már a nyakába kapott egy kis időre, innen nem volt menekvés. Mondjuk, még mindig azt mondom, hogy itt nem az igazi és odakint sokkal jobb lenne meg talán érthetőbb is, de ez most ugyebár kivitelezhetetlen. - Szóval a régi telepesek leszármazottja – állapítottam meg némi bólogatás kíséretében. – Esetleg az aranyláz idején érkeztek? – persze valószínű volt, hogy nem tudja, ennek ellenére az én agyam máris rápörgött a témára. – Egyébként ez a törzs még főként vadászott, halászott és gyűjtögetett az eddigi ismereteink alapján, ráadásul elég sokáig voltak itt ahhoz, hogy a szervezetük megszokja a hideg időjárást. Én úgy sejtem, hogy talán valami más indoka lehetett a távozásnak, de sajnos a rossz idő miatt már nem tudtunk addig haladni, hogy bármi kiderüljön ezzel kapcsolatban – morcosan elhúztam a számat, mert bosszantónak találtam, hogy nem haladunk úgy, ahogyan én szeretném. Most hónapok fognak kiesni és eltelni semmittevéssel, én meg taníthatom itt a hallgatókat. - Most? – tekintetemmel követtem a mozdulatait, aztán koncentrálás közben kicsit összeszűkültek a szemeim, mutatóujjamat pedig az ajkaimra tettem egy pillanatra. – Nos, azt hiszem, hogy a B20-as cella mellett áll, és azt még annyira nem tártuk fel, csupán sejtéseink vannak arról, hogy az a rész esetleg afféle konyha vagy tárolóként szolgáló kunyhó lehetett. Sok állati eredetű csont került már elő arról a részről és még fel sem tártuk teljesen – válaszoltam meg legjobb tudásom szerint a kérdését.
Udvariasan bólintok egyet a válaszra, valóban erre tippeltem volna, hiszen a hipnoterapeuta ritkább madár, mind mondjuk a pszichiáter. A továbbiak hallatán azért halvány mosoly jelenik meg a szám szegletében. Tény, hogy sok a kuruzsló és nem árt óvatosnak lenni, de megszoktam, hogy az én érdeklődésemet is egy kalap alá veszik ezzel. Nem tudom, hogy csak a jelenlétem miatt nem teszi ezt ő is, vagy esetleg mégsem ragaszkodik annyira a kézzel fogható bizonyítékokhoz, mert azokból bizony jómagam is csupán kevéssel tudnék szolgálni. - Szkeptikus. - Jegyzem meg halkan ugyanazzal a mosollyal, ami előbb kiült az arcomra. Csak egyszerűen konstatálom, nincs mögötte semmiféle ítélet, vagy egyéb mögöttes pejoratív tartalom. Tény, hogy ezt nem feltétlenül tartom mindig jó tulajdonságnak, de ez végül is az intelligens emberek sajátja és én aztán nem fogom elítélni miatta. Akkor sem tenném, ha az én... mondhatni szakmámban sem hinne. - Igen, ez egy elég nagy részét teszi ki, de ennél azért sokoldalúbb az alkalmazhatósága. Függőségek, rossz szokások kezelésére is sokan használják. Az agyunknak csak egy elég kis hányadát vesszük igénybe, a tudatos rész csak a felszín. Ha elég mélyre elültetünk egy gondolatot, akkor az könnyedén szárba szökik és motiváció vagy elhatározás formájában lecsapódik a tudatos részen. - Beszéd közben csak apró mozdulatokkal gesztikulálok a testem előtt kezeimmel, akár csak a hangom, a testbeszédem sem túl harsány. Egyelőre pedig nem szándékozom tovább fejtegetni a dolgot, úgy vagyok vele, hogy ha valami nem tiszta, akkor Kate úgyis kérdez, ha meg nem érdekli, akkor nem. A legtöbb ember hasonlít abban, hogy szeretnek beszélni arról, ami érdekli őket, ez nálam sem működik másképp, még ha engem tényleg csak ritkán visz magával a szenvedély és szűnik meg a világ körülöttem ilyenkor. Kate szemmel láthatólag szenvedélyesebb nálam, de ez egy cseppet sem zavar, mint mondtam remek hallgatóság vagyok. Persze a kérdésre - ami reményeim szerint csupán költői -, nem tudok érdemben megfelelni, így csak egy jelzésértékű vállvonással és egy lőtt nyúl tekintetével nézek a nőre. Felőlem jöhettek az aranyláz idején is. - Ó, szóval valamilyen titokzatos, ismeretlen ok, ami arra sarkallta őket, hogy elhagyják a mai Fairbanks területét. Ez látja, érdekes és közelítünk is az én szakmámhoz. - Jegyzem meg halvány mosollyal, miközben ugyebár odasétálok arra a bizonyos pontra, amire kíváncsi vagyok. Közben azért fejben sikerül elkalandoznom, hogy vajon mi is lehet elég nyomos ok arra, hogy egy csapat ember fogja a sátorfáját és tovább álljon, csak én nyilván ezt az emberi természet és a nagyobb csoportok általános pszichológiája irányából közelíteném meg. Persze amint érkezik a válasz figyelek, időnként le is nézek, körbetekintek magam körül igyekezvén vizualizálni a hallottakat. Miután befejezi a mondatot én még pár másodpercig csendben maradok, nézek lefelé, végül tekintetem ismét megtalálja a nőt. - Nem furcsa belegondolni ebbe az egészbe? Ott egy csont, ami ki tudja... talán épp Samu vacsorája volt sok-sok évvel ez előtt. Ön gondol arra mondjuk vacsora közben, hogy amit eszik, azt mondjuk többszáz év múlva kincset fog érni az önhöz hasonló kutatók számára? - Teljesen ártatlan érdeklődés ez a részemről a szokásos csendes hangvételemben. Engem biztosan foglalkoztatna a téma, de értelemszerűen ezért vagyok én az elméletek és a filózás embere, sem mint régész. Valószínűleg sokkal többet agyalnék a leletek lelki világán, sem mint a korán.
- Igen, így van. Tényleg az vagyok! – ismertem el, miközben ártatlanul széttártam a kezeimet. Azért kíváncsi lettem volna arra, hogy mit szól ahhoz, hogy én meg olyan dolgokat tudok megtenni, amiket az egyszerű emberek nem. Sokan az úgynevezett varázserőben sem hisznek, és ha mi nem is így hívjuk a magunkét, azért leginkább ahhoz lehetne hasonlítani. Az sem volt ugyan kézzel fogható dolog, viszont tudtam használni, így nem volt okom kételkedni benne. Nem úgy, mint mondjuk a kedves doktor úr tette volna. - Sajnos ebben nem vagyok igazán járatos – mondtam nemes egyszerűséggel és egyetlen pillanatig sem éreztem magam kellemetlenül, amiért nem voltam tisztában azzal, hogy mi mindenre lehetett még használni azt a szakterületet, amit most próbált meg elsajátítani. Ha őszinte akarok lenni, akkor én már amiatt is elégedett voltam magammal, hogy egyáltalán ennyit tudtam. Nem volna nekem kötelező, csupán szerettem tisztában lenni a világ dolgaival, amolyan alapműveltség szintjén. Az oké, hogy ezt nem sorolhattuk éppen oda, de szerintem mindenki érti a lényeget. – Tehát segít, mondjuk leszokni a cigarettáról, vagy az alkoholról! – nyugtáztam magamban az elhangzottakat és máris tudtam, hogyha Kylelal gondok lennének, akkor hová kell majd vinnem. Azért megnéztem volna a bátyámat, amikor hipnoterapeutához viszem. Nem hiszem, hogy különösebben örülne neki, de ebben azért hasonlítottunk egy kicsit egymásra. - Úgy tűnik, hogy valahogy minden összefügg a világban. Csak van, ami szorosan és van, ami kevésbé – bölcselkedtem, miközben járkáltam a képzeletbeli ásatásomon. Tényleg nem tudtunk még semmit arról, hogy miért hagyhatták maguk mögött az otthonukat, és talán soha nem is fog fény derülni rá. Az tény ugyan, hogy akkor a hajamat tépném az idegességtől, de sajnos nem mindenre kaphattunk választ az életben. Én ezt sokszor nagyon nehezen viseltem ám, mindenféle túlzás nélkül állíthatom. Lételemem volt, hogy mindent kiderítsek, ami csak arra várt, hogy megoldják. - Nem szoktam ilyeneken gondolkozni – ráztam meg a fejemet, hangom őszintén csengett. Lehet, hogy furcsán hangzik ez olyantól, aki gyakorlatilag ennek él, de valahogy ezzel a gondolattal eddig még nem játszottam el, hiába gondolkoztam állandóan a munkámon. – Viszont, ha olyan sok év múlva tanulmányozná valaki a csontjaimat és segíthetnék abban ezáltal, hogy a tudomány fejlődjön, akkor egyáltalán nem lenne ellenemre. Sokan azt mondják, hogy mi háborgatjuk a sírokat és tiszteletlenek vagyunk, de én másképp látom. Szerintem nagyon óvatosan és megbecsüléssel viszonyulunk a feltárt leletekhez. Mindegyik sokat jelent számunkra, és igyekszünk tisztelni az elhunytat. Ők is segítenek nekünk kideríteni a történelem máig feltáratlan részeit, mindössze azzal, hogy itt éltek és haltak meg – vontam meg a vállaimat. Sokan biztosan nem értenének velem egyet ebben a kérdésben, de az aktivisták és lázongók engem sohasem zavartak, egyetlen ásatás során sem. Kivéve azokban az esetekben, amikor valami kárt okoztak, ezáltal hátráltatva minket. Olyankor nem szoktam valami kedves lenni.
Nem igazán szerettem volna túlságosan belemenni a Scarlet kérdéskörbe, de a probléma az, hogy túlságosan is a sajátomnak érzem a dolgot, a szenvedélyemet feszegetjük, szóval bármennyire tűnök túlbuzgónak az információáradattal, legfeljebb egy unott arckifejezés lenne, ami ebben a pillanatban képes elriasztani attól, hogy végigmondjam az oksorozatot. - A skarlátvörös már az ókorban is egy szenvedélyes szín volt, ami az előkelőséget és a nemességet jelképezte. Az ókori Rómában is skarlátvörös köpenyt hordtak az előkelő tisztségviselők, a magas rangú emberek. Ezzel szemben képviselt némi vadságot, már nem azért, de a prostitúcióhoz is köze van, amit esetünkben azonosíthatunk egy kellemes hölggyel, szóval... - hagyok némi szünetet - Érdekes keveredés. És amíg nem tudtam a nevét, eleve Türkiznek hívtam magamban. Egy szín nevén. Nézek végig a ruházatán megint, aztán megvonom a vállam. Nem mondanám magam kimondottam érzelgős típusnak, de a nők és a muzsika mellett talán a színkavalkád a legnagyobb szerelmem. Nem csodálkoznék azon, ha nem értékelné túlzottan az okfejtésemet, eddig egyedül Eva volt az, aki élvezettel hallgatta az ilyen jellegű kirohanásaimat, de ő is csak azért, mert... Nem tudom pontosan, talán mert aranyosnak talál, amikor belelovalom magam az ilyesmibe. Az elvörösödésére csak megerősödik ennem a Scarlet-motívum, de igyekszem úgy tenni, mintha a világon semmi sem történt volna, nehogy nekem még jobban zavarba jöjjön, mert elég kellemetlen lenne, ha ájultan kellene kicipelnem a könyvtárból. - Nem, tényleg nem erkölcsromboló. A közhiedelemmel ellentétben nem csak aktot lehet festeni. Bennem van annyi mersz, hogy szóvá teszem ama sztereotípiát, ami kimondatlanul lebeg a fejünk felett, tudattalanul akár, de végső soron mi más oka volna bármiféle pironkodásnak, nem? Végül pedig halkan, de könnyedén nevetem el magam. - Rendben van, komolyan veszem. Tényleg! Emelem fel a kezeimet, a tenyereimet a nő felé fordítva, játékos szabadkozással, s amikor beleegyezik a menza meglátogatásába, kifelé vesszük az irányt, hogy áttelepedhessünk egy kissé zsibongóbb területre.
A visszavágására jóízűen felciccenek. Hát, ha így játszunk, akkor legyen, azért egy szúrósnak tettetett pillantással a tudtára adom, hogy ez a mondata lehetett volna akár övön aluli is, de végül természetesen tovább fűzöm a témát, mert nem is én lennék, ha képes lennék szó nélkül hagyni az ilyesmit. - Elképzelése sincs, milyen veszélyesek. Úgy dobálják a palettákat, mint az olimpián a diszkoszt szokás. - hű, ez aztán a fenyegetőzés. Minden esetre az információt elraktároztam, még ha nem is azért, amiért ebben a helyzetben elsőre gondolhatná az ember. Nem férjezett, nem jár jegyben. Első rosta pipa, na de mihez is...? Az átellenes oldalra pillantok, s mintha Alexaiosz is mellettünk lépegetne, de csak egy kósza, hirtelen foltként villan át a férfi teste a perifériámon, aztán ott sincs. De maga után hagyja a nyakamat borzolgató hidegségét, mint valami kondenzcsíkot, így egész megkönnyebbülök, amikor végre beléphetünk a menza meleg légterébe. Csak egy gyors kérdést teszek fel, megérdeklődve, hogy mit inna/enne szívesen, aztán már el is viharzok kikérni őket. Magamnak tejszínhabos, kakaóval szórt forrócsokit rendelek, vastag, fekete szívószálat nyomva a kemény habba. - Nahát, végre megtalálhatom a hangomat - mosolyodom el, és kevergetni kezdtem a csokoládét, nem suttogva, nem is kiabálva, de azért jóval hangosabban, mint eddig, nem tehetek róla, hozzátartozik a mediterrán véremhez - Van kedve játszani? Egy kérdés-egy válasz. Én kezdem. - teszem hozzá félmosollyal, pedig még meg sem vártam a válaszát - Miben érzi jónak magát a könyvek hibáinak aláhúzásán kívül? Jó, mégsem. Miden érzed magad jónak...? Váltok át tegezésre, nyomatékosítva a szó végét, és nincsenek kétségeim afelől, hogy nem lesz ellenére ez a fajta közvetlenség, ha már együtt menzázunk így nagy hirtelen.
Ha nem érdekelne, hogy miért akart Scarletnek nevezni, akkor nem is kérdeztem volna. Örülök hát, hogy nem vonakodik, s elárulja nekem. Sőt, mi több, bőséggel ki is fejti. Meg kell hagyni, megdobban a szívem az okfejtése hallatán. Egy pillanatra kezdem nem olyan nagyon szörnyű ízléssel megáldott egyednek tartani apámat – aki választotta nekem a Scarlet nevet – s ahogy hallgatom a férfi szavait, pár szívdobbanásnyi időre még különlegesnek is érzem magam. Egyre jobban sajnálom, hogy nem vagyok olyan, hogy csak úgy visszavonjam a szavamat. Szívesen vágnám rá egyre inkább, hogy hívjon csak Scarletnek, de sokkal előbb járt a szám, mint kellett volna. Igazán mondjuk nem tudok felmérgesedni, amíg körülleng a színekről hallgatott előadás és a magam kapcsolatának vélt-valós kellemetessége. Kívülről ugyan nem mutatom jelét annak, hogy milyen szinten olvadtam el, legfeljebb némileg ábrándossá váló mosolyom árulkodhat erről. Ha Naomi itt lenne, biztosan halálra szekálna ezzel a reakcióval, főképp, mivel elég jól ismer, s ő a mosoly mögé odalátná gondolataim egy részét is. De hát hiába, amelyik nő ingerszegény környezetben él, s csak a tuskók tolakodó udvarlása jutott neki világ életében, annak újdonságszámba megy, hogy valaki akkor is tud szépeket mondani neki/róla, hogyha nem akarja felszedni. Mert abban biztos vagyok, hogy Dimitris nem felcsípési célzatból fejtette ki mindezt, s így még közelebb áll a szívemhez az egész monológ. Levegőt veszek, hogy megszólaljak, de semmi nem jut eszembe, ami kellően értelmes lenne, így inkább csak kifújom a levegőt, s becsukom a számat. Mosolyommal úgyis elárultam, hogy kedvesnek tartom mindazt, amit mondott. S hiányát érzem ugyan a szavaknak, mégsem tudom kitölteni az űrt. Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor P. S. Mallory híresen örökké járó szájára reáforrt a szó. - Konkrétan az akt eszembe sem jutott, de örülök, hogy felhívta rá a figyelmemet! - vigyorodom el. Valójában tényleg nem azért emlegettem az erkölcsöket, mert bármikor is felmerült volna bennem, hogy meztelenül akarna lerajzolni. Ebből a megvlágításból még kínosabbnak hat a dolog, de vörösödésem azért nem fokozódik, igyekszem totálisan lazán túllendülni a kérdésen, elvégre nem aktról beszélgetünk. Akkor meg mit izgassam magam, ugyebár.. - Ez a beszéd! Szeretem, ha komolyan vagyok véve. Jót tesz az egomnak. Hiányzik a mondat végéről egy kacsintás, de nem próbálkozom. Az évek során megtanultam hanghordozással pótolni eme hiányosságomat, most is ezt teszem. Vagy sikeres, vagy nem, tulajdonképpen a mondat szempontjából teljesen másodlagos az eredményesség.
[Már a Menzán]
A ciccegése szórakoztat, hát még a szúrós tekintet. Kifejezetten nyeregben érzem magam miattuk, már fokozhatatlan mértékben széles, pimasz vigyorom is ezt bizonyítja. Alig várom a magyarázkodását, s ha jobban belegondolok, az sem zavarna, ha kicsit sértődötten felelne. Legalább szívhatnám a vérét, abban úgyis jó vagyok. - Nincsenek is beépített kamerák és titkos felvételek a palettadobálásokról? - csillannak fel szemeim. - Mostanában úgyis régen voltam moziban, szeretem az akciófilmeket! - fűzöm tovább kuncogva. Valójában nyilván nem veszem komolyan ezt a dobálósdit annál jobban, mint amennyire Dimitris komolynak szánta. Mégis olyan kellemes ezen témázni, olyan könnyed, annyira adja magát, hogy nem tudtam csak fél mondattal leütni a labdát. Még mindig kuncogok, amikor a kérdése ér. Akármennyire is nem látszik rajtam, én pont nem az a lány vagyok, akit olyan gyakran meg szoktak hívni bármire, így az ilyen kérdésekkel mindig meg lehet lepni. Talán azért lettem ilyen, mert túl hamar rákényszerített arra az élet, hogyha akartam valamit, azt magamnak kellett elintézni, így mindig megdöbbenek, amikor valaki – bármilyen aprósággal – csuklóból felajánlja, hogy „kiszolgál”. Zavaromat leplezendő a választással kapcsolatos gondolataimba merülök, majd végül kibököm: - Habos kakaót kérek szépen, vagy forró csokit, ha van. - mosolygok rá, majd midőn elviharzik, keresek egy szimpatikus helyet magunknak, s letelepszem. Amint leültem, már kezdeném is levetni a kabátomat, s csak ekkor esik le, hogy bizony eddig sem volt rajtam, lévén olyan lendülettel ajánlgattam a könyvtárból való távozást, hogy lazán elhagytam a felsőmet. Egy röpke legyintéssel annyiban hagyom a dolgot, majd hazafelé úgysem felejtem el felvenni, vagy ha mégis, amint kilépek az egyetem kapuján, azonnal eszembe fog jutni, hogy hiányzik valami, lévén befagyna odakint kabát nélkül a fenekem. Most, hogy így realizáltam, hogy nem kell a kabátommal foglalkoznom, könnyedén kényelembe helyezem magam. Jobb lábamat keresztbe teszem a balon, s amíg várok, kedélyes láblóbálásba kezdek, mint valami felszabadult gyerek. Gyakran esik meg velem, hogy koromat meghazudtolóan infantilisen viselkedem, de nem szokott érdekelni, ha ez másokat zavar. A gyermekkor egy olyan része volt életemnek, amikor igenis boldog voltam, s így visszagondolva sokkal jobb lett volna, ha sose növök fel. Tudat alatt talán ehhez a gondolatmenethez ragaszkodnak viselkedési mintáim minden olyan alkalommal, amikor gyerekes vagyok. A kérdése meglep, de nem rossz értelemben. Bólintok, jelezve ezzel, hogy van kedvem, játszani különben is szeretek. Mondjuk Dimitris levonhatja a következtetéseket – ha akarja – abból, hogy már a második olyan dolog ez a kettőnk ismeretsége során, amire gondolkodás nélkül adok igenlő választ. Hogy könnyedén megteszem-e mindenkivel? Nem igazán. De vannak helyzetek, amelyekkel úgy vagyok, hogy nem kell túlagyalni őket. Kíváncsian várom hát a kérdését. Az elrejtett felhívás tegezés-keringőre megmosolyogtat, könnyedén veszem a lapot, s eldöntöm, hogy ennek fényében válaszolok. Ám nem azonnal, előbb átgondolom, hogy mit is mondjak, ami valós is, s nem is túl érzelemdús. Nem akarok sem álszerénynek, sem önteltnek lenni. Ám őszintén, még soha nem gondolkodtam el azon, hogy miben lennék jó. - A táncban, azt hiszem. A számok és a társastánc a szenvedélyeim, s mindkettejükkel igen jó viszonyt ápolok. Nem mondom ezzel, hogy különleges lennék, kiemelkedő vagy ilyesmi. Egyszerűen csak végigtekintve az életemen, semmi mást nem tudnék mondani, amiben valóban jó vagyok. Ennyi pedig jár nekem. A kérdésfeltevést sokkal kevésbé gondolom át, mint a válaszadásomat. Úgy dől belőlem a spontaneitás ilyetén, mint forrásból fakad a tiszta víz. - Mi lenne a legnagyobb őrültség, amit itt és most meg mernél cselekedni? Nem akarok én célozni semmire, távol álljon tőlem. Mondjuk eszembe jutott olyasmi, hogy részemről az lenne, ha felérném táncolni – maradva az előző témánál – de nem magamat kérdeztem, hanem őt. Talán amiatt jutott éppen ez eszembe, mert említette, hogy tanít, s a tanárokat nem tekintem valami őrületes személyiségeknek, éppen ezért érdekel, hogy milyenek is a felszín alatt. Hogy általánosító lennék? Nem tagadom: az vagyok. Ám ettől még nem érdekel kevésbé a válasza. Csillogó, kíváncsi tekintettel nézek rá, végigzongorázva pillantásommal arcvonásain.
Hát ez a Türkiz! Akarom mondani Scarlet... Akarom mondani PS, mert így szereti... Néma nevetéssel az arcomon csóválom meg a fejem, és kissé le is hajtom, megszemlélve a cipőmet, mielőtt újra rá emelném a tekintetemet, mert hát nem ildomos csak úgy a levegőbe beszélni. - Nincsenek. De most, hogy mondja, legközelebb felveszem, aztán feltöltöm a Youtube-ra. Bár esélyes, hogy azzal búcsút mondhatnék az állásomnak, de egyszer élünk, nem? Nem, van aki kétszer, sőt, többször is, de ebbe most igazán kár volna belemenni, hiszen egyáltalán nem tartozik ide. Már egyébként is elfogadtam azt a tényt, hogy egyeseket a halál sem állíthat meg, és bevallom férfiasan, ezt egy kicsit irigylem is, de egye kutya. Kihasználom azt a többletet, amit Őrzőként kaptam. Aztán lehet, hogy beadom magam egy testcserére, bár a személyes tetoválásaimért borzasztó nagy kár lenne. - Akkor kettő forró csoki. Biccentek, jelezve, hogy jegyeztem. Nem hagyom, hogy kizökkentsen a szemmel látható meglepettsége, mert egyébként sem igazán jövök zavarba az ilyesmitől. Én nem csinálok belőle problémát, tudok élni, ráadásul két kanállal tömöm magamba az életet is, szóval pont nem egy vadidegen, de szimpatikus nőre költött kétdollárkilencvenkilenccenten fogok leállni hisztériázni. Sőt! Valahol el is várom, hogy elfogadja, mint emberi gesztust, és nem mint a férfiasság jelképét. Ez nekem így a normális. Ha nem lennék annyira szétszórt, amennyire, akkor nyilván észrevenném, hogy hiányzik a kabátja, de így a mai mesében nem én leszek a hős lovag, aki megmenti a megfázástól és az értékvesztéstől a királylányt. Különben is, errefelé nem szoktak lopkodni, aránylag civilizált társadalom szorult ebbe a városba. Már ami az egyszerű halandókat illeti... Míg a válaszon gondolkozik, én folyamatosan az arcát nyüstölöm, bármennyire is zavar be mögötte valamiféle sötét, feketés foltnak tetsző valami, amiről nem vagyok hajlandó tudomást venni. Nem hiszem, hogy ez az a pillanat, amikor engednem kellene a hívásnak, de lehet, hogy vaknak lenni könnyebb, mint tisztán látónak. Ugyanis bármennyire ignorálom a Foltot, mégis érzem, hogy ő nem ereszt engem. És nem is fog egy darabig. - Nem mondod komolyan? - kerekednek el a szemeim a válaszára őszinte örömmel - Egek, de rég is voltam mulatni úgy igazán. Egy ideig Madridban éltem, na ott aztán mindenre kitanítottak. Nevetem el magam a végére, és szinte érzem azt a fullasztóan fűszeres aromát, ami annyira a vidék sajátja. Hallom a gitármuzsikát, érzem Nita (vagy egy Nita-szerű) nő derekát a tenyeremben, és fel sem tűnik, hogy ültömben kissé ritmikus mozgásba kezdtem. - Jaj, ne haragudj! - fegyelmezem meg magam, amikor rájövök - Néha cseppet el tudom ragadtatni magam. De most Ő következik, a kérdése pedig újabb vigyorra késztet. A mutató- és a hüvelykujjam közt dörzsölöm a kis szakállcskámat, amíg töprengek. Ha azt mondanám, hogy felgyújtanék egy ólnyi bikát, az túl klisés lenne, nem? - Nem tudnál olyat mondani, amit nem mernék! Megkérhetem a kezed is nyilvánosan! - csapok finoman az asztal lapjára, aztán belekortyolok a csokiba, közben a szabad kezemmel vadul legyintgető mozgásba kezdek - Nem, egyébként tényleg bármit. Hangsúlyozom komolyra fordítva a szót, még a nyeléstől bizonytalan hangon, és kíváncsian várom, hogy le akarna-e tesztelni. - Várj! Jobb kérdés... Mi lenne a legnagyobb őrültség, amit itt és most megtennél a társaságomban? És miért nem csináljunk meg? Csillannak fel a szemeim, persze nem ártana moderálnom magam, mégis csak itt dolgozom, de az a szerencsém, hogy a helyiek ismernek már annyira, hogy azon se lepődjenek meg, hogyha lepedővel a fejemen huhogva rohangálok.
- Most az lenne az udvarias tőlem, ha megjegyezném, hogy ugyan, ilyen alapon már nem is vagyok kíváncsi arra a felvételre, mert nem venném a lelkemre, ha elveszítené az állását. De sajnos én egy udvariatlan fajta lehetek, mert semmi más nem jut eszembe az előbbi mondatot hallva mint az, hogy: amint feltöltötte, meg kell adja azt a linket nekem! – felelem kaján vigyorral ajkaimon. Lehet, hogy tényleg pofátlan vagyok, de komolyan pont nem érdekel. Egy időben annyira akartam, hogy mások kedveljenek, hogy teljesen feladtam önmagam. Azóta úgy vagyok vele, hogy azt kapja mindenki, ami vagyok, s ha nem tetszik, hát lehet venni kalapot és kabátot, majd elhúzni melegebb éghajlatra. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenkit kéjes örömmel és a maga pőre valóságában küldök el a búsba amikor csak kedvem szottyan, de bizonyos esetekben azért majdnem azt. - Köszönöm! – zárom le a meghívást egy háladús mosollyal, s egye fene, most nem állok neki kardoskodni, hogy én akarom fizetni a magam forró csokiját. Jólesik a gesztus, na.. melyik nőnek nem esne jól? Mosolyom is ezt fejezi ki. Bár tény az is, hogy gond nélkül kifizettem volna szerintem minden egyéb esetben, de most valahogy.. nem is tudom, hogy mi ütött belém, hogy hagytam magam. A visszakérdezésre szélesebbre szalad a mosolyom. - Már miért ne mondanám? – nevetek rá könnyedén, mint akinek viccet meséltek, s azon kacag. Persze, nem olyan általános és elterjedt dolog mostanság itt Fairbanksben a társastánc, vagy a showtánc – amit talán még a versenyzésnél is jobban szerettem – de azért itt is van egy Golden Wolf, ahol azért találkozhat az ember ilyesmivel. Annak idején még kacérkodtam is a gondolattal, hogy jelentkezem egy táncos hirdetésre oda. Aztán végül elmaradt, de elvarratlan szálnak tartom a mai napig. Lehet, hogyha újra szembe jön velem az a hirdetés – illetve nem pont az, hanem annak egy rokona – akkor nem fogok habozni. Elvégre az az egészséges, hogyha merjük járni az álmaink útját. S ha helyszínügyileg én gyakran szó szerint megteszem ezt, akkor átvitt értelemben is bele kell férnie. Majd. Talán. - Én se gyakran járok, bár amióta újra összesodort a sors az egyik régi barátnőmmel, azóta vele elmentünk már párszor. De egy disco nem adja azt az élményt, mint egy igazi verseny, vagy egy elegáns szalon, ahol keringőzhetsz.. avagy egy kivilágított show színpada. – mesémből érezhető, hogy megjártam mindezen helyeket, s egyik részen sem éreztem rosszul magam. Minden táncnemben van, amit igazán szeressek, s bár nekem is vannak kedvenceim, azért mégis azt kell mondjam, hogy a 10 táncból bármelyiket, kvázi bármikor táncolnám. Ha van megfelelő partnerem hozzá, akkor még szívesebben. De néha az sem feltétel, hajlandó vagyok tanítani is, vagy a férfilépéseket táncolni, ahogyan Jennyvel tettem nem is olyan sok hónappal ezelőtt. Még ma is megmosolyogtat az emlék. - Mindenre? – vonom fel a szemöldökömet kérőn. A kérdésfeltevésem szinte éhes odakapás, s közben olyan tűz gyúl tekintetemben, ami eddigi beszélgetésünk alatt nem perzselte fel pillantásomat. A ritmusos mozgása engem is arra sarkall, hogy ültemben megtekergessem vállaimat kicsit a menza rádiójából – vagy egyetemi rádió lenne? Nem tudom, sose jártam ide, felőlem lehet csak simán a menzáé a privilégium, hogy zene szól – fülemig cikázó dallamra. Nyilván nem szokás egy étkezőben riszálni, azért is szólhat ilyen halkan az a zene.. talán csak a személyzet szórakoztatására. De mégis, most olyan szívesen venném, ha hangosabbá válna hirtelen. - Felettébb kedvelem az olyan férfiakat, akikből még nem halt ki a maguk elengedésének kulturáltan dilis, alkoholmentes módja sem. – célzok ezzel arra, hogy nem vagyok éppen antialkoholista, de azért a felszabadultságnak és a magunk elengedésének bódító nélküli formáját némely esetben sokkal jobban díjazom. Újabb nevetés tör rám a válaszát hallva. Még a hajamat is hátravetem nevetés közben a vállam mögé. Ösztönös a mozdulat, nincs is tudomásom róla, hogy mit cselekszem. De ha lenne, akkor se hiszem, hogy túlgondolnám. - Tényleg, miért is nem? – villantok kihívó pillantást rá, s már tolom is hátra a székemet, hogy a fejemben megszülető gondolatokat cselekvéssé formáljam. - Hangosítsd fel! – kiáltok oda a kiadópult mögött álló lánynak, aki a menzán dolgozik. Remélem veszi a lapot, s ráerősít az éppen felcsendül One direction számra. Rlg nem táncoltam olyan számra, ami nem klasszikus, de ez most kifejezetten felcsigázott, főleg, mivel a cha cha cha és a rumba a két leginkább a szívemhez közelálló tánc. S erre bizony chacházni lehet. - Előbb mutasd meg, hogy mire is tanítottak ki Madridban, aztán felőlem brahiból feleségül is vehetsz! – csettintek a nyelvemmel kacsintás helyett, majd akár mozdul azonnal, akár nem, kikerülöm a székemet, a támlájánál fogva kirántom azt magam elé a menza asztalai közötti közlekedőfolyosóra. Megtámaszkodom két kézzel a támláján, s pár csípőtekerést követően ledobom magam angol spárgába. Szerencsére a nagyon rugalmas anyagú nadrágokat kedvelem – ha farmer, akkor is – úgyhogy még véletlenül sem kell rettegnem attól, hogy elszakadna rajtam bármi is. Remélem, hogy eddigre veszi a lapot, s Dimitris is felkel ültéből, hogy csatlakozzon az eszetlenkedéshez. Ha mégsem, úgy pár solo chachalépéssel közelebb ólálkodom hozzá, majd szemtelenül hátat fordítok neki és igen, kellő intenzitással megriszálom előtte a fenekemet abban a reményben, hogy rá fog fogni a csípőmre, s ha odakapom a kezeire a sajátjaimat, akkor fel tudom húzni, hogy aztán hagyjam, hogy vezessen pár mozdulatot. Elvégre kitanították, vagy mi a szösz. Felőlem idétlenkedhetünk is, ennyi év táncolás után kvázi bármit – ami nem gumitestű akrobatika – lekövetek, ami tánc, szóval lehetek a tükre is. Engem felpezsdít a tánc, s cseppet sem érdekel, hogy kik néznek, s simán kinézem belőle, hogy ezzel ő is így van. Ha meg mégsem? Hát legalább megmutattam a pojácaságomat és a feltűnési viszketegségemet. Mondjuk jobb lenne, ha együtt mutatnánk meg, mindkettőnkét.
Hát ezektől a körmondatoktól eldobom az agyam, de tényleg! Imádom, rendkívüli módon szórakoztat a dolog, és ezt egy újabb nevetéssel egybekötött bólogatással próbálom a tudtára adni. Milyen jó egyébként, hogy nem udvarias, én sem vagyok, csak bizonyos helyzetekben, meg amikor nem vagyok hozzá túlságosan lusta. Igen, ehhez is lehet lustának lenni, ha valaki eddig nem tudta volna. Rengeteget kivesz az emberből, hogy megválogassa a szavait vagy a mozdulatait. És néha egy középső ujj felmutatása sokkal kevesebb energiával jár, mint barokk körmondatokban közölni valakivel, hogy nem biztos, hogy jól esik az, amit éppen csinál. Vagy pofázik, jobb esetben. - Mindenképp! Vágom rá elhaló nevetéssel, amikor van kapacitásom megszólalni, bár talán még az is lehet, hogy egyszer ledumálom pár diákkal, hogy valami iskolát népszerűsítő vicces videóhoz kell. Bebizonyítani, hogy a művészek nem pudingok. Csak vannak... sajátos eszközeik a túléléshez. Hamar egyértelművé válhat számára a későbbi megszólalásomból, hogy pusztán azért ne mondja, mert nem hiszem el, hogy belebotlottam egy magamhoz hasonlóan táncos lábú valakibe, akivel olyan felszabadultan forrócsokizgatunk. Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Abban hiszek, hogy minden ilyen kis hülyeségnek jó oka van abban a bizonyos nagy egészben, amit életnek csúfolunk. - Abszolút megértem. - válaszolom könnyeden a discós véleményére - Nekem nem a színpad hiányzik, hanem a tenger. Nem csak meleg van, de eszméletlenül hangulatosak a part menti bárok, az élőzene és a gátlás nélkül táncolók. Persze nem az ilyen teszkó-diszkó jellegű "malter-tégla" táncra gondolok. - kuncogok fel két korty közt - De akkor ezek szerint neked már van tapasztalatod a szakmában. Pedig esküszöm, hogy nem mondanám meg ránézésre, de nekem nem is ez a dolgom ugyebár. A kérdésére cinkos mosollyal bólogatok. Tán nem hisz nekem? Na de kérem... Nem ismerjük egymást, nem tudja, hogy meddig vagyok képes puszta fogadásokból elmenni, úgyhogy lehet, jobb lenne figyelmeztetnem arra, hogy vigyázzon, mit kíván. Persze aztán koppan a dolog, hogy őt se nagyon kell félteni, de ettől csak még egyedibbé válik a helyzet. Ne csak én brillírozzak már! - Mindenre. Nyomatékosítom még egyszer, aztán már csak az tűnik fel, hogy mindketten felhúzható plüssállatok módjára "rezgünk" ültünkben, már persze azért némileg elegánsabb mozgáskultúrával megáldva. - Ó, nem-nem-nem, nem akarod tudni, hogy milyen vagyok, ha iszom. - csóválom meg a fejemet - És azt se mondd, hogy pedig megnéznéd, mert másnap valószínűleg azt is letagadnád, hogy láttál valaha az életben. Jó, nyilván érezhető, hogy nem gondolom komolyan, de olyan aranyosra tudom inni magam, hogyha nagyon belehúzok, hogy még én is fájok magamnak Nem egyszer fordult már elő, hogy konkrétan megfogtak és becipeltek valahova aludni, csak hogy ne legyek láb alatt - néha akár szó szerint is. - Hűha... Bukik ki belőlem, ahogy elkapom a kihívó pillantását, és figyelem, ahogy felkel, és odaszól a srácoknak, hogy hangosítsák fel a zenedobozt. Megerősítő pillantást küldök feléjük, azt hiszem, hogy egyébként is szórakoztatjuk őket, legalább ennyi különlegesség jusson már a napjukba, nem? - De szerencséd van, hogy ezt nem Vegas-ban mondtad! Állapítom meg, miközben magam is felkelek, de azért még egy utolsót hörpintek a csokiból - kell az energia. Kikerekedett szemekkel figyelem a székes mutatványát, és nem, nem akarok semmi olyanra sem gondolni, ami nem úriemberhez méltó, de azért füttyentek egyet. Sőt, még a zene ritmusára tapsolni is kezdek az arcom magasságában, apró oldalmozgásos lépéseket téve a zenére, egyre csak felé közelítve. Nem kell felrángasson, megyek én magamtól. Feszes határozottsággal ragadom meg a csípőjét, és az átellenes karját. Baromi büszke vagyok a harcképzettségemre, egyszerűen képes vagyok olyan egyenes tartással csinálni mindent, hogy szeretnék egy tükröt, hogy én is lássam. Először csak az alaplépések a hozzá illő csípőtekergetéssel. Aztán ha érzem, hogy jól vezethető és biztos a mozgásában, úgy egyre több elemet viszek bele, mint a megforgatása, esetekben a hátradöntése, kipörgetése, és az olyan pillanatokban, amikor nem kell fognom, úgy a mellkasom is becsatlakozik a mozgásba. Hallom a többi jelenlévő jóízű nevetését, még tapsolnak is nekünk, és ez csak egyre inkább felvillanyoz, de mindkettőnknek szerencséje van, hogy nem esek el kivételesen semmiben. A táncban legalább olyan jó vagyok, mint a mágiahasználatban, de azért ezt nem biztos, hogy megérné most benyögni. - Azt hiszem - kiáltok neki, ha még mindig táncolunk - táncosnőnek foglak megrajzolni. Villan meg a tekintetem, mert azért valljuk be: a táncban nem csak a mozgás a lényeg. Hanem a partnerek közti összhang, a szikra, ami a pillanaté, az előadásé, ha úgy tetszik, megfűszerezi mindezt a tekintet, a másik érintése, és ehhez nem szükséges az, hogy a táncon kívül ismerjék egymást a felek, vagy éppen dugipajtinak titulálják magukat.
- Biztosan hangulatos lehet! – hagyom rá, nem kívánva bevallani, hogy én ilyen helyen bizony még sosem jártam. Voltam tengerparton, de leginkább csak napközben, s akkor is a szüleimmel meg a nővéremmel, ahol nekem nem sok babér termett. Amikor már elég idős lettem ahhoz, hogy eljárhattam volna a nyaralások alkalmával, akkor meg nem mentünk többé nyaralni, mert Prudence megbetegedett. Szóval most ebbe nagyon nem kívánnék belemenni. A végén még elrontom a kedvemet, s ellehetetlenítem, hogy valaha is le akarjon rajzolni ez a férfi. Elvégre a szomorú nőket senki nem szereti, nem kíván a társaságukban időzni. Marad hát a mosoly s a cseppnyi irigység a tengerpart beható ismerete okán. - Gyerekkoromtól kezdve táncolok, juniorban minden versenyt megnyertem az akkori partnerem oldalán itt Alaszkában. Aztán sajnos ők az első felnőtt versenyünk után nem sokkal elköltöztek Európába, így nekem maradt a showtánc, de abba is messzemenőkig beleszerelmesedtem. – magyarázom mentesen minden dicsekvéstől. Nem kérkedni akarok, ezek csak a múltam tényei, s így is beszélek róluk. Semmi felesleges, magasztos csengése nincs a hangomnak, egyszerűen csak a tánc imádata süt belőle. Pedig igen, tudom én, hogy nem vagyok egy táncos alkat, vaskosabb vagyok a táncos lányok többségénél – főleg karban – de soha nem zavart mindez a mozgásban, elvégre kövérnek azért nem vagyok mondható. Tán nem hiszek. Valóban. Elvégre kevés bolondos emberrel hozott össze eddigi életem során a sors, s már kezdek szkeptikus lenni a nagy ajánlatokat illetően. Viszont mivel félősnek nem tartom magam ilyetén, így ismeretségi faktor nélkül is szívesen bejátszom a visszakérdezésemet. Tetszik nekem, hogy nem rest lecsapni a labdát, s így már szemernyi félelmem sincs őrült, táncos ötletem sikerességét tekintve. De persze ne szaladjunk annyira előre. Még van itt nekem egy labda, amivel kezdenem kell valamit. - Ó, hát a mai világban nem is kell találkozni ahhoz, hogy lássalak, elég pár jóképű kamera.. És akkor én nem égettem veled magam, de röhöghetek rajtad utólag amikor csak akarok. – jegyzem meg szemtelen vigyor kíséretében. Nem mondom, hogy oda vagyok a részeg emberek társaságáért, s tulajdonképpen jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy bármikor is érdekeljen ez a görög kapatos állapotban, de ettől még nem hagyhattam szó nélkül a megjegyzést. Az nem én lennék, hogyha lenyelném mindazt, amit gondolok. Felnevetek, amikor Vegast emlegeti. Lám, nekem is pont ez jutott eszembe még azelőtt, hogy kimondtam volna a feleség szót. Tudom, hogy a táncra kéne koncentrálnom, de van egy kérdés, amit egyszerűen megint fel kell tennem. Nem azért, mert imponálni akarok, hanem azért, mert egyrészt: nem tudom róla, másrészt pedig a maga lehetetlenségével felvillanyoz ez a téma. Vegasban férjhez menni, na az tipikus én lenne, és igen, tényleg szerencse, hogy nem vagyunk ott. Egy éj alatt agyon tudnám ütni álmaimat arról, hogy egyszer majd ahhoz a férfihez megyek hozzá, aki szerelemből megkér, s aki le akarja élni velem az életét. Pff! Túl sokat hiszek a lehetséges életemről. Hiszen még sosem szerettek.. szerelemmel biztos nem. Legfeljebb gyerekes ragaszkodással, vagy testi vonzódás következtében. De ettől még nem én leszek a végzet asszonya. Hagyom is a gondolkodást ezen a témán. Ma már a második olyan, amibe nem szeretnék elmesíkon belemerülni. Fenének sem kell, hogy szánalmasnak érezze magát, pláne nem akkor, amikor jól is szórakozhat. - És vajon ha Vegasban mondtam volna, milyen névre cserélhetném le a Malloryt? Na, asszem ilyen nevetségesen kacifántosan sem kérdeztem még meg senkitől, hogy mi a vezetékneve. Mindegy, ha válaszol, válaszol, ha nem, nem, én hagyom magam elsodorni a zene által. Hagyom magam vezetni, kíváncsi vagyok, hogy mit tud. Táncos múltamból adódóan már nem esik nehezemre követni azt, aki jól vezet, bár emlékszem még, hogy az elején milyen sok gondot okozott ez nekem. Mára viszont elmúlt, hát hagyom magam sodródni, fordulok arra, amerre pörget, követem a figurákat, amiket vezet, s közben úgy érzem, hogy a mennyben járok. Te jó ég, hogy mennyire rég táncoltam így, hogy nem nekem kellett vezetni, s olyan partnerem volt, aki méltó arra, hogy kijelentsem magamban: az egész életemet át tudnám táncolni vele. Túlzás nélkül. És ez nem azt jelenti, hogy minden táncpartnerembe menthetetlenül beleestem annak idején. Ez csak a táncnak szól. Minden más másodlagos. - Tégy úgy! – mosolygok rá, s mivel a mozdulat, amiben éppen benne vagyok megengedi, hogy idétlenkedjek kicsit, a megjegyzésem után játékosan belecsókolok a tenyerembe, majd vízszintesen Dimitris felé tartom a kezemet, s felé fújom dobott puszimat. Egy chachába simán beilleszthető az ilyesmi anélkül, hogy idétlennek hatna, szóval miért ne tenném? Így is mindenki minket bámul, akinek van két szeme, hát hadd higgyenek, amit akarnak. Tűnjön flörtölésnek, nem érdekel. Én tudom az okokat, más meg – köztük Dimitris is – képzeljen bele azt, ami számára kényelmes. - Nem állítottál valótlant a tánctudásodról.. – dicsérem meg pihegve, amint végére értünk a számnak, s a táncnak már csak kellemes emlékéből és a minket figyelők elkerekedett szemeiből töltekezhetünk. Egyelőre a székre nem ülök vissza, de a helyére teszem, ne legyen útban. Félreseprek arcomból egy kósza, lendületcsalta, vörös tincset, s lehajolok a forró csokimért. Megszomjaztam kissé, de atya ég, hogy mennyire imádtam minden percét ennek az esztelenségnek! Ha akarnám se tudnám letörölni ajkaimról a mosolyt.
Nem is tudom megmondani, hogy miért fog el a kísértés, hogy jól megjegyezzem magamnak a táncban elért eredményeket. Igazság szerint még szerencsém is van azzal, hogy a városról beszél. Kis közösség ez a többi nagyvároshoz képest, itt aztán még a lehullott porszemeket is megőrzik. Internetes oldalak, Daily News-Miner kiadványok, szórólapok, esetleg oklevelek, bizonyítványok másolatai... Tudom, hogy roppantul elhamarkodott így rávetődnöm erre az egészre, de több dologról is szó van. Az egyik, hogy az a feketeség mégis ott volt, bár ignoráltam, amennyire tudtam. A másik dolog az, hogy a soha be nem teljesült informátori álmom most sikítva vergődik egy újabb lehetőségért, mert már egyébként is rég csináltam ilyeneket. A harmadik pedig a legcsupaszabb dolog. Egész egyszerűen azért, mert érdekel. Eva mondja mindig ezeket a nagybetűs Találkozásokat, hogy ezeknek mindig van valami jelentése, én azonban csak legyintek, pedig nem kellene messzire mennem, hogy pontosan tudjam, igazat beszél. Alexaiosz sem véletlenül került az életembe. Sőt, senki más sem. - Minden elismerésem. - hangzanak mindeközben a szavak, még akkor is tisztelettel vegyesen, hogyha nem hallok ki az ő hangjából semmi fellengzést - De vigasztaljon, hogy Európa puccos hely. Szóval nem járt rosszul. Ha most hozzátenném, hogy "legfeljebb amiatt, hogy téged itt hagyott", akkor valószínűleg már emelném is a kalapom, hogy a távozás mezejére lépjek. Ennyire azért még nem ismerem, plusz... Nem lenne az kissé pedofil, ha a junior-kategóriában gondolnék ilyesmire? Lépjünk tovább... - Nem is értem, miért nem vagy rendező... Ma már másodszor kerül szóba a kamera... Csóválom meg a fejem nevetve, meg persze átsuhan az agyamon kissé, hogy ha nagyon becsődöl a Tetováló-biznisz a Protektorátusban, akkor talán kipróbálom magam a webcamos bizniszben. Nem, sosem tennék ilyet. Az én testem nem eladó! Na, hát ilyen nyakatekerten sem kérdezték meg a nevemet. Ha nem szoktam volna hozzá, akkor most zavarban lennék, mert hát egy kicsit fifikás ugyebár... - Á, megtarthattad volna a nevedet... Szerintem marhára unnád, hogy mindig betűzni kell a hivatalban. - legyintek szórakozottan, már ritmusra mozogva - De Mrs Xenakis lennél. X-szel írod, de H-val ejted... Most így belegondolva ez a Mrs Xenakis annyira nem hangzik rosszul. Fenébe, Evának igaza volt, lehet, meg kellett volna nősülnöm. De ez most már teljesen lényegtelen. Ha lenne is megfelelő hölgyemény, én már nem vagyok abban a pozícióban, hogy ilyesmit megengedhessek magamnak. A táncunkról még mindig azt gondolom, hogy páratlan mutatvány, sőt, már inkább jelenségnek nevezném, hiszen nem csak mi érezzük magunkat remekül, de magnukon kívül megannyi ember szórakoztatására vagyunk. Nincs nagy tömeg, de anyám mindig azt mondta, hogy ha már egy embernek mosolyt csalsz az arcára, akkor nyugodtan hajthatod álomra a fejed. Hát, azt hiszem, hogy ma nagyon jól fogok aludni. A felém fújt csók elől a zene ritmusára hajolok ki oldalra, mintha csak nem akarnám, hogy a csók az arcomon csattanjon, de aztán egy hirtelen forgással utána fordulok, kinyújtom a bal kezem, és a markomba fogom az elszálló puszit, és egy csípőforgatással körítve a zsebembe csúsztatom, aztán egészen sötét tekintettel pillantok vissza Türkizre. Ahogy a dal véget ér, még nem restellek odalépni, megragadni a jobb kezét, és egyenes háttal előre dőlve egy kézcsókot adni köszönetképpen a mesés néhány percért. - Még szép, hogy nem! Sosem tennék olyasmit. Olyan könnyedén huppanok vissza a székre, mintha nem is táncoltunk volna. Elfelejtettem az ilyenkor használatos műlihegésemet elővenni, de valahogy most ez sem tud zavarni. - Mondanám, hogy nyomjunk még egyet, de fél óra múlva előadásom lesz. Nem venném a lelkemre, ha az első két sor elájulna a szagomtól... - nevetek fel, aztán iszom, pedig már sokkal jobb lenne egy hideg üdítő - Szóval PS... Scarlet. - mosolyodom el finoman - Papír, ceruza elő, aztán kérek szépen legalább egy telefonszámot... Cserébe az enyémet felírom én is. Aztán ha mást nem, akkor legközelebb te hívhatsz meg csokizni. Vonok vállat, mert nem tudom, hogy mennyire ragaszkodik még ehhez az ismeretséghez egyáltalán, de próba-szerencse. Mondjuk ha akarnám, akkor ezek nélkül is meg tudnám találni, de nézzék el nekem, hogy amikor tudom, a könnyebb utat választom. - Amúgy ha erre jársz, ugorj csak be. Sokat vagyok a könyvtárban. Sőt, ha ott keresnél név szerint, akkor előrángatnak telefonon.
- Ez igaz! Ahogy hallottam, ő ott is táncol, s nem is rossz eredményekkel. Azt hiszem most B kategóriában versenyez, onnan már csak egy lépcsőfok van felfelé, s ha az A-t elérte, már csak meg kell tartsa a helyét. Jó neki! – réveteg mosoly költözik ajkaimra, amikor ezekről a dolgokról beszélek. Igen, én is vágytam rá, hogy egyszer ilyen magasra emelkedjek, hogy újra és újra ott állhassak a dobogó legfelső fokán, de ő elment, nekem pedig nem akadt utána olyan párom, akivel kellően össze tudtunk volna szokni. Persze, nyilván akadt volna, hogyha elmehetek más városba, de engem idekötött az ápolónői szerep, majd a babysitteri, végül pedig a gyászoló testvéri, ami meggátolt hosszú időre abban is, hogy egyáltalán edzésekre járjak. Szóval fellépéseim voltak, nem versenyeztem, s bár élveztem nagyon, azért mindig irigykedve olvasom a tánchíreket, s keresem benne régi partnerem nevét. - Nem lennék jó rendezőnek. A vígjátékokon úgy nevetnék, hogy nem bírnám elmondani a mondandómat és az utasításaimat, az akciófilmekbe túlzottan beleélném magam és a végén még átváltoznék valami szörnyeteggé, a drámákon meg a zokogásomba fúlnék bele a rendezői beszéd helyett. Szóval ahogy veled inni nem szabad, úgy velem filmet nézni. Legfőképpen drámát nem. Jegyezd meg egy életre, kedves Dimitris! – emelem fel kinyújtott mutatóujjamat az ég felé, mintha ezzel akarnék nyomatékot adni a szavaimnak. Való igaz, hogy velem filmet nézni csak erős idegrendszerűek tudnak, mert vagy telibe beszélem az egészet, vagy nyihogva vihogok, vagy pedig sírok. Ez utóbbit pedig szégyellem, szóval én magam sem vetemedem arra, hogy szomorú filmet nézzek bárkivel. Bár, az élet is egy szomorú film, szóval csak ne legyenek nagyok az igényeim. - Betűzné a rosseb! Csináltatnék magamnak névjegykártyát és tök menőn osztogatnám, ha hivatalba megyek. – vigyorodom el, s még el is játszom, ahogy odaadom a hivatalos embernek fellengzősen a névjegyemet. Mert igen, baromi büszke lennék magamra azért, mert férjem van. Mert szeret valaki, mert el akart venni valaki és mert velem akarja leélni az életét. Mit nekem betűzgetés.. - A Pandora görög név, még nem is hangozna rosszul, szavamra! – fűzöm tovább a gondolatot, elszórakoztatva magamat ezzel a témával. - De nagyon rendes férj lennél, hogy így megengednéd, hogy megtartsam a nevemet. Biztos azt is elnéznéd nekem, hogy utálok takarítani, s a főztöm iszonyatos, szóval mirelitből élnénk. – na jó, ami sok az sok, nem merülök el életem minden szennyes, rémes háziasszonyi részletében. Azért merem csak ezeket is elmondani, mert legalább annyi esélyem van arra, hogy valaha férjem – főleg konkrétan ő a férjem – legyen, mint annak, hogy kiderüljön, vámpírok meg vérlények igenis léteznek. Így tehát nem rongálom magamat olyan előtt, aki eddig elgondolkodott azon, hogy valaha én lennék számára az ideális nő. Bátran teszem hát, mert tétje nincs, s tudom, hogy a másik fél is ugyanolyan játéknak fogja fel mindezt, mint én. A tánc közbeni puszidobásomra adott reakciója olyan szinten ledöbbent, hogyha nem lennék olyan gyakorlott táncos, amilyen, akkor ki is estem volna az üdítő, játékos chachából egy ütem erejére. Asszem életemben nem lőttem még ennyire mellé, a sötét tekintetet látva pláne úgy érzem, hogy megnyílik alattam a föld és elsüllyedek. Mi lehet a baj? Nem gondolom, hogy túlmentem bármilyen határon, de így még sosem néztek rám egy ilyesmi után. Persze, mindenkinek van múltja meg lehet az is, hogy én vagyok a hülye és félreértem azt a nézést, de na. Picit megüli az ideg a gyomromat. A forrócsokis poharammal – ami csoki már nem is forró – ülök vissza én is a székbe, miután megunom az ácsorgást. Saját darabkáimat már sikerült úgy ahogy összeszednem, de annyi biztos, hogy egyszer erre rákérdezek nála. Nagyon cseszi a csőrömet ez a reakció. Sokáig viszont nem tud a csőröm cseszegetett állapotban lenni, mert olyat mond ez az őrült spanyol görög, hogy attól kirobban belőlem a nevetés. Csoda, hogy a poharamat el nem ejtem. - Te nem vagy százas! – teszem le a poharat, s törölgetem a nevetéstől előbuggyant könnyeimet. Sajnos vizuális típus vagyok, s ezt a képet most nem sikerült nem elképzelnem. Előttem fekszik a padra borulva x-szel a szeme helyén egy előadónyi rajzfilmember, s a katedrán álló rajzfilm-Dimitrisből khaki színű füst áramlik hónaljtájban. Basszus, de jó, hogy nem látja a gondolataimat! Tök hülyének nézne, az tuti. - Maradhatsz a Scarletnél, ha arra jobban rááll a szád. – gyakorlok kegyet látszólag, ám valójában teljesen feldob a tudat, hogy most lehetőségem volt könnyedén magamra húzni a skarlát leplet, anélkül, hogy úgy tűnne – szerintem – hogy teljesen elolvadtam attól, amit mondott és őrá való tekintettel még a P.S.-t is visszaszívom. Amúgy jah, így történt, de ezt neki nem kell tudnia. És szerintem nem is hangzott úgy. Ha igen, akkor meg maximum égek. De lényegtelen, most úgyis post it keresésbe fojtom a felajánlásomat. Nonónak egy almásat varázsoltam elő anno, s hogy kiröhögött! Erre itt ez a fickó, tanár ember, s nem jön azzal a modern ötlettel, hogy diktálja a számát, írjam be a telefonomba, majd megcsörgetem, s akkor neki is meglesz az enyém. Tetszik ez a papíros, ceruzás hozzáállás, megér egy zöld színű, alma alakú post it-et. Kedvenc tollam is előkerül a táskámból, egy ölében macskát tartó rajzolt kislány díszíti. Van valami márkaneve ezeknek a holmiknak, de azért annyira nem követem a divatot. Egyszerűen megtetszett, hát megvettem és kész. Felírom a számomat a kis cetlire, majd leemelem a tömbről, s Dimitris elé ragasztom az asztalra. Eztán pedig áttolom elé a tömböt, s leteszem mellé a tollat is. Igaz, az ő kezében picit röhejesebben fog mutatni a cukiság, mint az enyémben, de hát na. Ha nem tetszik, kapjon elő a füle mögül egy ácsceruzát, vagy mit! - Nagyon szívesen megteszem, ha megígéred itt és most, hogy egyszer eljössz velem a kedvenc latin estemre. Utálok petrezselymet árulni és általában én vagyok az egyetlen, aki nem partnerrel érkezik.. – húzom el a számat. - Falábúak az ismerőseim! – teszem még hozzá, nehogy úgy tűnjön, mintha túl hevesen kapkodnék a találkozások után vele. Mondjuk nem tudom, hogy mit izgatom magam. Általában nem törődöm ennyit azzal, hogy egy frissen megismert pasi mit gondol rólam. De olyan kevés manapság a kellemes társaság, aki tud még táncolni is, hogy úgy érzem, ehhez azért illene ragaszkodnom, de úgy, hogy azt ő le ne vágja, mert akkor rajtam fogja köszörülni a nyelvét, amíg élek. Hah! Ha ugyan tartjuk olyan soká a kapcsolatot.. - A pisszegős néni biztos örülne, ha ilyesmivel zaklatnám ahelyett, hogy rendeltetés szerint olvasásra és nem találkozóra hívásra használnám a könyvtárat. Mit tagadjam? Nem szeretem az ilyen savanyú nyanyákat. Persze nem ismerem, nem szidom, de a lepisszegés kissé megfeküdte a gyomromat, az hallatszik is. Mindehhez persze mosolygok, nem vagyok ám komolyan megsértve, ahhoz azért több kell. - Nem akarlak ám feltartani.. – hagyom a mondatot függőben és már nyúlok is a kabátom után, hogyha mennénk esetleg.. A kabát! Picsába! Hát nem elhagytam én hülye? - A pisszegős nénit előbb fogom látni, mint gondoltam! – vágok fancsali képet, de nem magyarázom meg. Céltalan matatásomból ha akart úgyis bárki rájöhetett, hogy ott hagytam a kabátomat.
Úristen. Nem, nagyon nem szeretem, amikor az emberek az ilyen szörnyeteggé változással dobálóznak. Valahogy saját magam jut eszembe róla, és a történetek arról az időről, amikor még tudatlan halandó voltam. Amikor emléktörlésen estem át, illetve amikor a legjobb barátom változott át valamiféle szörnyeteggé. Nos, azt a félelmet senkinek sem kívánom. És most kicsit azért bűntudatom is van, mert ha ez a lány tudna rólam mindent, akkor egészen biztosan sírva menekülne el a környékről. Senki se tegyen elhamarkodott kijelentéseket. Soha. - Ebben az esetben megnézném, hogy mit tudnánk kihozni egy közös, részeg filmnézésből. Viszem tovább a gondolatot vidáman, egy pillanatra sem felfedve azt, hogy a gondolataim mindeközben teljesen másfelé járnak. Nem olyan vidám helyeken, mint amilyen vidám most ez a helyzet, amibe szó szerint beletáncoljuk magunkat. Szerencsére elég hamar tovatűnik a gondolat, mert már látom, ahogyan a képzeletbeli névjegykártyát átnyújtja éppen valakinek, és ijesztő, mennyire nem zavar ez a beszélgetés. Nem hiszem, hogy én valaha meg fogok házasodni, teljesen mindegy, hogy Eva mennyit nyaggat a dologgal, de ha lenne feleségem, akkor néha azért nagyon tudnám sajnálni. Néha még magammal sem könnyű együtt élnem, főleg akkor, amikor ki se látszódom a szobám kuplerájából. - Én nem akartam felhozni... - emelem fel a kezeimet védekezően, ám továbbra is a vicceskedés szintjén megmaradva. Elég lehetett az Avataros megjegyzés, nem is akarok belegondolni, hogy görög vonatkozásban mégis mit és mennyiszer kaphat szegény az emberektől. - Ettől függetlenül tényleg nem rossz. Ha mást nem, felveheted álnévnek. A szelencével meg inkább elő sem hozakodom. Persze, hogy előhozakodom, de azt szeretném, hogy ezt a megszólalásomat úgy értse, hogy nem vagyok hülye, és pontosan tudom, mit rejt a neve, csak eddig - és ezután is - gálánsan kezelem a témakört - Tudod, ez azért van, mert pocsék férj lennék. Ha lenne egy pocsék feleségem, akkor nem várnám el tőle, hogy boldogan éljen az oldalamon, cserébe ő maga is lehet olyan tökéletlen, amilyen csak akar. Észlelem, hogy félreérti ezt az egész puszis mozdulatsort. A mozdulataim lényege igazság szerint egy mókás kikerülés akart lenni, majd egy gyors észbekapás. Az eleinte eleresztett puszi után kaptam, hogy mégis elfogjam, még időben, mielőtt túl messzire száállhatott volna a fejem mellett, és elsüllyesztettem a zsebemben, hogy mégis megtartsam. Ettől kicsit idiótának érzem magam, de nem baj, a száz küszöbén is rájöhet az ember arra, hogy van még mit gyakorolnia a helyes kommunikáció terén, szóval nem teszem még rosszabbá a helyzetet a finom korrekcióval. Túléljük. Én legalább is biztosan, és a következőkben prezentált viselkedésemmel remélem, hogy minden ellenérzését sikerül eloszlatnom. Ha nem, azt persze baromira fogom sajnálni, de végeredményben csak most ismertük meg egymást... - Szokj hozzá. Öltök nyelvet, és jól esik, hogy ennyire sikerült megnevettetnem. De ettől függetlenül tényleg nem akarok büdös lenni. Ennyire azért még tartom magamat. Elégedett mosollyal bólintok, visszajelezve, hogy akkor én bizony maradnék a Scarletnél, ha már a hivatalos megnevezéseknél tartunk, bár erős a gyanúm, hogy amíg élek, becenévként a Türkiz lesz az, amit - legalább gondolatban - használni fogok. Szeretem a színeket. Még annak a post-itnak a színét is, amin megkapom az elérhetőségét. Szórakozott mosollyal forgatom az ujjaim közt, és csak úgy magamnak az orrom alá motyogom el, hogy ez milyen marha jó, és nekem is be kell szereznem ilyet. - Latin est? És én miért nem tudtam arról, hogy ilyeneket is tartanak a városban? Akkor már rég ott lennék... Pislogok, mint hal a szatyorban, és azt hiszem, hogy ezt akár ígéretnek is veheti. Közben persze felvésem rá a nyilvános telefonszámomat, amit az "emberi" világban használok, de azért összeráncolt szemöldökkel még végiggondolom, hogy biztos jót adtam-e meg. Hajlamos vagyok felcerélni dolgokat. Névként csak egy egyszerű D-betűt vések az alma legaljára. - Nem is tudod mennyire... Eva rosszabb, mint egy kerítő. - nézek rá olyan fejjel, mint aki látszólag nagyon unja a témát a pisszegő néni részéről - Szerintem ő lenne a legboldogabb, ha lerángathatna egy nőhöz egy csendes, délutáni órában. Egyébként nem tart fel, de mit csináljak, ha órám lesz? Épp elég évtizedem volt megtanulni, hogy ezzel jobb nem szórakozni, szóval bármennyire is vérzik a szívem, muszáj mennem. Eleinte nem értem, hogy miért is látná hamar Evát, aztán persze leesik, és akkorát koppan, hogy a homlokomra is csapok. - Ó, a kabátod! - hörpintem ki az utolsó kortyot a pohárból, aztán felpattanok - Egy meg a rozsda, visszakísérlek. Nehogy nekem egyedül kelljen szemnézned a Könyvtárosnő haragával. Nevetek fel, aztán ha készen áll, akkor részemről indulhatunk is.
Igazán kellemesen éreztem magam, igen feltöltött így óra előtt ez a kis pezsgés. Azonban nem hagy nyugodni egy gondolat, egy érzés, az a fekete alak, és azt hiszem, hogy bár hiába váltunk el jó hangulatban és azzal az ígérettel, hogy még látjuk egymást... Ha nem így történt volna, attól még valami azt súgja, hogy megbeszélés nélkül is kötelező jelleggel történne meg a következő alkalom.
//Én itt zárnám, nagyon szépen köszönöm, és akkor ugorhatunk oda, ahova kell //
Kezdőlap
//
