Hallgatóknak, intézményi dolgozóknak ingyenes! Mindenki másnak fizetni kell a belépésért, ha kölcsönöz, akkor a darabszámtól függően további költségek kerülnek felszámolásra. A díjban az internet használat is benne van, ám a használat korlátozott: csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok letiltva! Ha valaki mégis sikeresen ilyen oldalt tölt be, eltiltást kap a gépektől. Árak (külsősöknek): - Olvasójegy: 2.50 $ / alkalom. Havi bérlet: 10 $ - Kölcsönzés: 1 db könyv: +1.50 $ ; 2 db könyv: 2.00 $ ; 3 db könyv: 3.50 $ ; e felett egységesen 5.00 $ - Maximálisan kölcsönözhető könyvek száma: 8 darab - Kölcsönzés időtartama: 3 hét. Hosszabbítás: hetente 2.00 $
A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:22 pm-kor.
Igazán meggyőzőnek tűnt... De nem eléggé. Amikor Liu is szóba került, a szemeim nagyra nyíltak. Van egyáltalán olyan,a miről nem tudnak!? Csak mi vagyunk ebben a tetves koszfészekben, akik semmit sem tudnak az Őrzőkről és a hegyi farkasokról? A chicagói ellenlábas falkára tett megjegyzésére lehúztam a számat. Na, igen, ők tényleg nem voltak ellenfeleink. Az emberi alvilági tagok nagyobb kihívást jelentettek, mint az a puhány banda. Megráztam a fejem. - Nem adom Anne-t - mondtam halkan, de határozottan. - Ez az, amit nem tudok megtenni. Sarkon fordultam, és az ajtóhoz léptem, hogy távozzak, és magára hagyjam ezt a vénembert. A lányomat a saját erőmből fogom megvédeni, eddig sem szorultam segítségre ezen a téren, eztán se fogok! Esztelenségnek tűnt? Lehet, hogy az volt, de Anne az,a kit még Castornál is jobban védtem.
Nem sürget minket semmi. A magukat elültettük, majd valamikor kihajtanak. Duncan megrendült, aggódik, és dacos. Kissé pánikba esett most, és nem képes kilépni saját godnolkodási sémáiból. -Ahogy gondolja. Ha a gyereknek baja esik, mostantól az Ön lelkén szárad. Mondjuk elfér a többi mocsok mellett majd ez is ... - szólok utána még, de egy pillanatig nem tartóztatom. Menjen! Láttam rajta, hogy Liu említése ezért kiváltott némi reakciót. ezek a farkasok még nem láttak embert mágiát használni. Azt hiszek, hogy csak náluk van erő és gyorsaság, csak ők rendelkeznek természetfeletti képességekkel. Azt hiszi, én csak egy fáradt öregember vagyok, gyenge és félreállítható. Még nem tapasztaltak eleget. Ennek a falkának tanulnia kell, és csak a csökönyös, kemény fejük a tudója, mennyire lesznek keservesek a leckék.
Tekintve, hogy a biztonsági rendszer még alakításra szorul, és az orfeumban is lesz áram, vezetékek meg ilyesmi, nem árt felvértezni magam valamivel pontosabb műszaki ismeretekkel. És ha már úgyis az egyetemen - legalábbis annak könyvtárában - terveztem tölteni, pár órát, akkor már hoztam Anne-t is, hogy folytathassa a megbarátkozást az őrzőkkel. Egy darabig lent voltam velük, megvártam, amíg Anne belelendült a "játékba", arcra-szagra megjegyeztem, kik foglalkoznak vele, aztán visszabattyogtam a könyvtárba, hogy ki tudja hány év óta először tanuljak. Viszont most nem akartam keresgéléssel húzni az időt, inkább megkerestem egy könyvtárost. - Jó napot! - köszöntem az idős nőnek, aztán elkezdtem magyarázni, hogy mégis miféle könyvekre lenne nekem szükségem. - Tudna segíteni? A legtöbb ismerősömnek még mindig furcsa, ha valahol, valakivel szemben udvarias vagyok. Nem értem mit csodálnak, az idegeneknek ez jár: udvariasság és kimért távolságtartás.
Kellemes napom van! Pedig nem történt semmi különös. Vannak ilyen pillanatok, egész egyszerűen csak mosolyog az ember egész nap, minden ok nélkül, és ilyenkor aztán igazán optimistán tekint a világra. Sokkal könnyedebb voltam, nem pisszegtem le percenként a rendetlen olvasókat, sőt, még azt sem találtam bosszantónak, hogy mások után kell elpakolnom az ottfelejtett köteteket. Nagyon szeretem a könyveket, így ma nem voltam velük durva. Nem az ő hibájuk, ők csak őrzik a tudást, arról nem ők tehetnek, ha a az oktalan olvasó képtelen tiszteletteljesen a helyükre tenni őket. Épp egy nagyobb kupacot igyekeztem szépen a helyére tenni, amikor egy farkas jöttét éreztem. Nem ijedtem meg, dehogy is. Én nagyon naivan tudom kezelni őket, még egy sötét sikátorban is meg lennék győződve arról, hogy nem fognak bántani. A szellemek sok dolgot elárulnak, de a halálom idejét és körülményeit soha. Őszintén szólva nem is lennék kíváncsi rá. A férfi megszólított, én pedig mielőtt az arcát láttam volna, a pakolás közben szóltam hozzá. - Egy messziről jött utazó. Mondd csak fiam, hol voltál idáig? A hangom kedves volt és lágy. Még mindig nem láttam az arcát, de azt éreztem rajta, hogy... Mit is? Furcsa, megmagyarázhatatlan energiakupacot, ami nem volt teljesen tiszta, egy pillanatig mégis azt hittem, hogy egy őslakossal van dolgom. Aztán, amikor felé fordultam, és megláttam az arcát... Megfagytam egy másodpercre. Hiszen ez a kislány nevelőapja! Minden szellemek, hát most kegyelmezzetek... - Persze... Mit... Miben tudok segíteni? Próbáltam gyorsan témát váltani. Soha nem tudtam jól hazudni, mindig bűntudatom volt tőle. De most nem is akartam hazudni... Egyszerűen csak... Gyorsan témát akartam váltani, felvettem a szokásos kedves mosolyomat, és gyorsan felpakoltam a maradék könyvet. - Kérem, kövessen fiatal úr! Mondtam, majd apró, de gyors léptekkel a műszaki könyvek felé indultam el, és közben a szoknyámat igazgattam. De miután ez tudatosult, inkább összefontam az ujjaimat, és reméltem, hogy gyorsan túl leszek ezen a találkozón.
Ritkán szoktam csak állni és bámulni bután, de első két hozzám intézett mondatát nem tudtam hova tenni. Ismernem kellett volna? Értetlenül néztem egy darabig, amit ő hála a jó égnek a könyvkupactól nem láthatott, s ameddigre kilesett mögüle, már rendeztem a vonásaimat. Amint észrevett furcsa zavar lett rajta úrrá, amit - minő meglepő - ismételten nem tudtam hova pakolni. Aztán felsejlett, hogy lehet, hogy már látott itt Anne-nel. Nos, ez még akkor sem magyarázza azt, hogy miért úgy hívott, ahogy az elején, de mindegy. Fogjuk arra, hogy már eléggé idős. Talán még nálam is öregebb. Aztán látszólag összeszedte magát, és elindult a polcok között, én pedig követtem, de ez a "fiam" dolog akkor sem ment ki a fejemből. Sem az utána lévő zavar, mintha összekevert volna valakivel. - Ne haragudjon, de... ismer engem? - Mert hogy én őt nem, az ziher! - Ha emlékeztem kéne magára valahonnan, homályosítson föl, mert őszintén megvallva, sehonnan se rémlik nekem, hölgyem. Ha ő sem tudja, talán azt elárulja, hogy mégis kivel tévesztett össze. Jó tudni, kinek a hasonmása vagyok, hátha a későbbiekben még előfordul ilyesmi. Gyanakvóan méregettem. Előfordult már, hogy egy számomra vadidegen alak leszólított, de Chicagóban a mi kis csapatunk elég hírhedt volt az alvilág berkein belül ahhoz, hogy ilyesmi néha előforduljon. Itt viszont ma született bárányok voltunk: frissek és ártatlanok. Na, jó, a frissességünk lassan megkopott. És ha azt vesszük, az ártatlanságunk is erre a sorsra fog jutni.
Nagyon ritkán esik meg, hogy bosszankodok a képességeim miatt. Ugyanis hamar be kell látnom, hogy nem az áldás, a látás képessége a hibás, hanem én, amikor képtelen vagyok lakatot tenni a számra. Nem éreztem szükségét annak, hogy sokat gyakoroljam a póker arcot, hiszen alig mozdultam ki egész életemben, a tanácsaimat, látomásaimat mindig olyanokkal osztottam meg, akik arra érdemesek voltak, egészen azért, mert mások messziről elkerültek. Csak tipegtem tovább a műszaki könyvek felé, és azon túl, hogy nagyon igyekeztem természetes maradni, koncentráltam arra is, hogy felfogjam: tulajdonképpen mi a fenét éreztem? Ahhoz, hogy kitisztuljon ez a zűrzavar, rá kellene néznem a farkasra, azt pedig egyelőre nem merem megkockáztatni, mert ha tényleg valami baljós történik, akkor nem fogom tudni leplezni, és nekem annyi. - I-igen, persze, hogy ismerem! Ön Mr Corvin, a kicsi Anne nevelőapja! Meg kell mondjam, nagyon szeretetre méltó gyermek... Itt is vagyunk! Mondtam, de hátra sem néztem, próbáltam nevetést csempészni a hangomba, de be kell vallanom, hogy elég bizonytalanra sikeredett. Ahogy megálltam a polcok mellett, egyik kezemmel belekapaszkodtam a polcrendszer egyik elemébe, előtte pedig végighúztam az ujjaim hegyét néhány könyv gerincén. Na, most aztán tényleg felé kell fordulnom... Sikerült, és csak néztem a farkasra nagyokat pislogva, és kissé erőltetett, de apró mosollyal. És akkor kezdett valami kikristályosodni. A farkas rezgésében olt valami ismerős, valami olyan, amit már ismertem, de nem tudtam elképzelni, hogy ez lehetséges. Jó, persze, lehetséges volt, de újabb bizonyíték volt arra, hogy a szellemek útjai rendkívül kifürkészhetetlenek. Megnyaltam a szám szélét, és végignéztem a könyveken. Hiába vagyunk itt mindannyian levédve, egyszerűen ha a bizonytalanság jelei fizikailag is leolvashatóak rólam, akkor bűbáj ide, vagy oda, nem tudok tagadni. - Ha sikerült választani, a pultnál találkozunk... Mondtam halkan, és valamivel határozottabban. Még nem voltam biztos abban, hogy beszélhetek. Ilyenkor bezzeg csendben vannak, amikor sürgősen kellene a tanácsuk, elhallgatnak, és le merném fogadni, hogy remekül mulatnak a kétballábas Eván, aki nélkülük alig lép valamerre. Nyomasztott a dolog,nem tudtam, hogy mit kellene tennem, így hát elindultam a pult felé, de csak néhány lépésre távolodhattam el Duncantől, amikor megfordultam, és összekulcsolt kezekkel fennhangon szólaltam meg. - Egy vérből valók az ellenséggel! - szaladt ki a számon - De, ne kérdezzen többet, nagyon kérem, még nincs itt az ideje!
Ha Anne-t dicsérik, mindig büszkeség jár át. Ami elég veszélyes. Egyre jobban ragaszkodom a kicsi lányhoz - már ha ezt még lehet fokozni -, és ez... elég kétségbeejtő, ha azt nézzük, milyen függőségi viszonnyal jár, és mekkora gyenge-ponttá növi, vagy inkább nőtte ki magát. A kedves könyvtáros viszont egyértelműen zavartnak tűnt. Feltűnt, hogy kerüli a szemkontaktust, meg egyáltalán hogy rám nézzen. Nos, tudom, hogy nem vagyok egy szépség, de hogy ne lehessen rám nézni... oké, ízlések és pofonok. - Rendben - biccentettem, és nekiláttam a könyvek tanulmányozásának, de nem sokáig foglalatoskodhattam ezzel. Tulajdonképpen még éppcsak levettem az egyiket a polcról, amikor a nő visszafordult, következő szavai pedig megdermesztették a mozdulatom. - Ho... Hogy mondta? - ráncoltam értetlenül a szemöldököm, majd hitetlenkedő mosolyra rándult a szám, de látva, hogy ő ezt komolyan gondolta, a kis mosoly az arcomra fagyott. - Ezt honnan veszi? - faggattam a kérése ellenére, s kissé nyersebben, mint az előbb. nem várhatta el, hogy bólogassak, elkönyveljem a hallottakat, aztán csöndben továbbálljak. Tudott valamit, amiről nekem gőzöm sem volt, még szép, hogy firtattam a dolgot!
A szám elé kaptam a kezeimet, és zavartan nézelődtem körben-körbe, aztán a tekintetem megállapodott a krémszínű topánkámon. Bolond, bolond vén szipirtyó! Tudom ám, hogy elsősorban nem az éles eszemért és a pókerarcomért vagyok Őrző, de ennél kicsit többet vártam. Ki tudja, hogy milyen viszályt szítok majd a fecsegésemmel. - Nézze, Mr Corvin. Csak egy futó érzés volt, semmi több. Nézze el nekem, én.... én... Felemeltem a tekintetem végre, és próbáltam nem kocsonyaként remegve közelíteni a farkashoz. - ...néha látok dolgokat. Mondtam suttogva, és amilyen jó a hallása, biztosan tisztán értette. Közben pedig felfelé, a Szellemvilág felé mutogattam. A "néha" az kifejezetten lealacsonyító volt, de Duncannek nem kell tudnia arról, hogy mennyi túlvilági kedves ismerőssel rendelkezem. Ha hagyja, ha nem, én megkísérelek belekarolni, és lassú léptekkel, mintha csak egy diák lenne, akinek magyarázok, elkezdem vezetni egy nyugalmasabb, kevésbé zsúfolt részleg felé. Én legalább is elindulok, ha esetleg nem engedné, hogy belekaroljak. Az ereje csiklandozza a bőrömet, talán dühös, nem tudom. Csak az én fejemet ne harapja le! - Amikor belépett, és megéreztem, azt hittem, hogy az egyik őslakos érkezett. Nem tudom miért... Talán egy közös felmenő... Nem tudom, Mr Corvin, esküszöm, hogy nem tudok többet. Csak egy kósza érzés volt, de az is lehet, hogy hamis. Megálltam, és zavartan néztem a farkas szemébe. Ez volt az igazság, érezhette rajtam, hogy nem hazudok, csak roppantul izgulok, hogy ezek után mikor tekeri ki azt a ráncos nyakamat.
Úgy tűnt, nem egészen így tervezte a napját és az elszólást. Mi tagadás, én sem! Úgy álltam ott, mint akit minden ok nélkül felképeltek és leköptek. A fejemben pedig elakadt a lemez: mi van? Mi van? Mivan? Mivan? mivanmivanmivanmivan - Ezzel aztán ki vagyok segítve - horkantam fel félig-meddig még mindig az előbbi döbbenet hatása alatt. Hagytam, hogy belém karoljon, mert miért ne? Ennél döbbenetesebb - érzésem szerint - ma már úgyse jöhetett! Kicsit kiakadtam, szóval ha elkezdi a fejemet simogatni, valószínűleg azt is hagytam volna. A magyarázatnak csak nagy jóindulattal nevezhető szavai, tompán jutottak el hozzám. Én őslakos? Közös felmenő? Egyiket se akartam, már a gondolattól is kirázott a hideg. Igazság szerint nem magam miatt. Felőlem egy kukutyini falka ötmilliomodik leszármazottja is lehettem, az se érdekelt volna. Más valaki viszont lehet, hogy ennek nem igazán örülne. - Hogyan... hogyan lehet az ilyesmit... kideríteni? - kérdeztem, amikor végre megálltunk egy csendesebb helyen - nem mintha akkora ribillió lett volna a könyvtárban. - Hatással van ez rám? vagy a farkasomra? Egyáltalán mivel jár egy vérvonalhoz tartozni? Vagy miben befolyásol? Rengeteg kérdés kergetőzött a fejemben, és egyre se tudtam a választ. Egészen eddig nem érdekelt a farkas értelemben vett származásom. Elég volt annyi, hogy beharaptak, falkába kerültem, és pont. Most valahogy mégis ijesztőnek tűnt a gondolat, hogy olyasvalakik "leszármazottja" vagyok, akik Castor ellenségei. "Egy vérből valók az ellenséggel." Ezt mondta ez a fura nőszemély. De ez mégis mi a francot jelent?
Ejj, na most aztán jól belegabalyodtunk a dologba! Intek a farkasnak, kedvesen, hogy legyen türelmes, egy pillanat múlva visszatérek. Mert valami azt súgta odabent, vagy inkább odafent, hogy Duncan hajthatatlan lesz, és hála a meggondolatlanságomnak, nem fogom tudni elhajtani őt. Felsóhajtok, ahogy megkerülöm az egyik szekrénysort, és halkan odaszóltam az egyik kedves lánynak, aki olykor kisegített engem a munkámban, hogy elvonulok egy időre, de ha valami baj lenne, akkor keressen meg. Apró, sietős léptekkel térek vissza a farkashoz, de nem állok meg mellette, hanem tovább vezetem egy kis különálló szobácska felé. Szoknyám zsebéből előveszem a kulcsokat, kinyitom, majd behessegetem. A szobácska amolyan... Mindenes szoba. Vannak itt iratok, egy számítógép, régi, sérült könyvek egyaránt. Pusztán egyetlen szék tartozik a teli pakolt íróasztalhoz, én mégis inkább arrébb lököm a papírkupacot, és könnyedén, légiesen ülök fel félig az asztal lapjára. - Drága fiam, maguk felé aztán tényleg nem törődnek a hagyományőrzéssel, ugye? Na sebaj, ezt most orvosoljuk. Sóhajtok fel újra. Döbbenetes, hogy egy ilyen idős farkasnak fogalma sincs a vérvonalakról, és minden bizonnyal úgy kell elmagyaráznom neki, mintha egy apró kis szőrgombóc lenne. Ha nem szakít félbe, akkor folytatom. - Minden farkas egy vérvonalba tartozik. Vagy valaki máséba, vagy esetleg a sajátjába, ha elég erős hozzá. Minden vérvonal két tőről fakad, az ősökéről, majd a második szinten azok az egykori törzslakók állnak, akiket a nagyra becsült testvérpár elsőként választott maga mellé a vadászatok során. Kezdem a mesét. Érzem, hogy hideg szellő simít végig az arcomon, de nem tudom, hogy ki az. Úgy tűnik, hogy inkognitóban akar maradni, de jelezte, hogy itt van velünk a szobában. Nem volt fenyegető az energia, így kissé magabiztosabbá váltam, mert arra ösztönzött, hogy ennek a fiúnak tanulnia kell. Ha Duncan érzékeny a mágiára, akkor minden bizonnyal ő is érez valamit, amit nem tud hova tenni, de amíg nem látom rajta az értetlenség jeleit, nem kezdek magyarázatba. Szerintem anélkül is épp eléggé össze fogom zavarni. - Minden vérvonalnak különleges valamiben. Tagjai ügyesebbek, gyorsabbak, szívósabbak társaiknál. Egy ideig nyilván tartottuk a dolgokat, de mára gyakorlatilag követhetetlenné vált a fejlődés. Magát nem az alfája harapta be, igaz, kedvesem? Költői kérdés volt, de egy apró mosolyt azért mellékeltem hozzá. - A farkasára nincs hatással, csak a képességeire. Amikor betért ide, és még nem láttam meg az arcát... Nos, akkor olybá tűnt, mintha csak a helyiek közül lenne valaki. Nem tudom, hogy ki, de régről ismerem ezt az energiát. Konkrétat csak akkor tudok elárulni, ha a Nagy Szellemek úgy döntenek, hogy tudnunk kell. Nos, ez hazugság volt. De amikor dolgozom, mindig van rajtam bűbáj, így minden bizonnyal nem volt képes kiszagolni semmit. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy egyenesági rokona Vincent d'Arc-nak. De csak szinte... Azért még én is utánajárnék a dolognak... Újabb, hűs fuvallatot érzek, de ez már kissé vadabb, határozottabb. Bosszút tekintettel horkanok fel, és úgy csinálok, mintha egy légy szálldosna az arcom előtt. Most nem érdekel senki, Duncanre vagyok kíváncsi. Ha bárki akar valamit odafentről, az máskor keressen meg. Vagy ha fontos, akkor legalább ne hideg levegőként akarjon motiválni, hanem legyen egyértelműbb.
Gyűlöltem a tudatlanságot, pláne, ha a magaméról volt szó. Most pedig arról. Gőzöm sem volt erről a vérvonalasdiról, így hogy hallottam az elnevezést persze voltak sejtéseim, de megalapozott tudásom, az semmi. Chicagóban nem ilyenekkel voltam elfoglalva. Úgy tűnik, hiába váltam farkassá, mindvégig csak ember maradtam, egy bestiával megspékelve. Megvártam, mert nem tehettem mást, és mert fenemód kíváncsi voltam. Most már tudni szerettem volna, hogy ki fia-borja vagyok bundás berkekben, ehhez pedig ez a nő volt a kulcs. Amikor visszajött, követtem egy mindenfélével telezsúfolt kis szobába, becsuktam magam után az ajtót, és nekivetettem a hátam. Az irányítás illúziója: addig innen sehová nem megy, amíg nem ad kielégítő magyarázatot. (Dajkamese, én se hittem, hogy egy olyan helyen, ami tele van őrzőkkel, erőfölényben lehetek.) Kérdésére megráztam a fejem, aztán figyelmesen hallgattam, és igyekeztem mindent feljegyezni fejben. Furcsa bizsergést éreztem felfutni a hátamon, de nem tartott sokáig, és most különben is más érdekelt, nem a kóbor energiák. Újabb kérdés, újabb fejrázás. Castorhoz - de talán még hozzám - képest egy senkiházi harapott be, akit megölni se volt nagy dicsőség. Ezek után pláne nem volt kedvem az elődkutatáshoz, de ez azért kicsit meredek. Tök jó... Cas biztosan odalesz a gyönyörtől, hogy egy őslakos ivadék védi a seggét. - Nem lehet ezt valahogy megsürgetni? - löktem el magam az ajtótól, és közelebb léptem hozzá. Örültem volna neki, ennél rázósabb már úgyse jöhet! - Ha régről ismeri ezt az energiát nem tudná valahogy beazonosítani? Vacak érzés volt, legszívesebben levedlettem volna a bőrömet, hátha úgy megszabadulhatok a vérvonaltól is. Vagy inkább kivéreztetem magam, másból meg felpumpálnak... Hirtelen túl szűknek éreztem a testem, mintha a zsigereim meg akarnának fojtani. Nem először, és egészen biztosan nem is utoljára kívántam azt, hogy bárcsak valaki más lennék. megint éreztem azt az energiát, de ezúttal valamivel erősebben. A nő velem szemben elkezdett legyezni, mintha láthatatlan bogarat üldözne a kezével. - Mi volt ez? - kérdeztem az előbbi érzésre utalva. Már semmiben sem voltam biztos. Volt pár dolog, ami megingathatott - nem sok, de akadt -, azokkal viszont számoltam, számítottam rájuk. Ez a vérvonal dolog viszont olyan váratlanul ért, hogy a saját megérzéseimben sem mertem bízni egy darabig.
Ahogy a fiatalember sürgetni akarja a dolgokat, kedvem lenne egész egyszerűen csak képen legyinteni. Mégis hogy képzeli a tanulatlan farkasa? Hogy a Nagy Szellemek majd az ő kénye-kedve szerint jelennek meg, és mondanak el mindent? Felháborító, de nem dúlok-fúlok, egész egyszerűen összeszorítom a számat, és nagyon szigorú arccal próbálok ránézni. - Nézze fiam, ez nem játék! Ha akar valamit, azért áldozatot kell hoznia, és ha erre kész, akkor esetleg nagyon-nagyon reménykedhet abban, hogy útmutatást kap! Tudom én, hogy zaklatott és türelmetlen, de az én energiáimat is blokkolja azzal, ha kihoz a sodromból. Ha Tanonc lenne, már rég elküldtem volna felmosni, vagy könyveket pakolni a kis suhancot. Azonban a szobában lévő harmadik, láthatatlan vendég csak noszogat, csak ösztökél, és ez csak még jobban felidegesít. - Igen? Ilyen hozzáállással gondolod, hogy megérdemli, igaz? Persze, persze, te nyilván jobban tudod, nem téged akar sürgetni... Fordulok az ablak felé, és látszólag a semmibe beszélek. Kissé sértődötten rácsapok a combjaimra, még mindig ez a legdiplomatikusabb formája annak, hogy kitöltsem az idegességemet. Majd vissza fordulok Duncanhez. - Maga szerencsés, farkas. Nem is értem, miért... Na, adja a kezét, adja, ha mondom! Lépek közel hozzá, a másik kérdésével már nem is foglalkoztam, hiszen, ha eddig nem esett le neki a tantusz, akkor egy nagy tökfej, és a magyarázatomat sem értené meg.
A Sednás találkozó után nem sokat aludtam. Igazság szerint az elmúlt pár napban összesen nem aludtam nyolc órát, és már kezdtem érezni a hatását. Viszont még nem pihenhettem, arra később is ráérek, vannak dolgok, amik sokkal halaszthatatlanabbak az alvásnál. Persze az se lett volna jó, ha a koncentrációm és a fizikai állapotom is megsínylenék. Nem baj, hétvége van, majd este alszom egy nagyot - ha tudok, s el tudom zárni a tornádó módjára kavargó gondolataim. Ráadásul azt hiszem, már hallucinálok is. Miközben motoron robogtam az egyetem felé, elmentem a játszótér mellett, és az egyik kislány Anne szakasztott mása volt. Kicsin múlt, hogy nem kenődtem fel az előttem lefékező kamion hátuljára. Mázli, hogy megúsztam, sajnáltam volna a Yamahát, ha összetör, mert jó kis járgány volt. Az egyetem parkolójában leállítottam a kétkerekűt, leszálltam róla, lekaptam a bukósisakom és lendületesen megindultam az épület belseje, pontosabban a könyvtára felé. Mókás, hogy sokan milyen unalmas helynek tartják a könyvtárat, én viszont akár hányszor jártam ott, mindannyiszor lesokkoltak. Először Mortimer azzal, hogy átvenné Anne tanítását, és őrzőt faragna a Tökmagból, aztán Eva a vérvonalas hírrel. Egyik jobb volt, mint a másik, ráadásul azt se mondhatnám, hogy jó hatással voltak rám, sem testőrként, sem farkasként, sem emberként. Istenem, mintha évek teltek volna el mióta Fairbanksbe jöttünk! Az őrzők maszek könyvtárába akartam bejutni, de ahhoz egyelőre nem volt hozzáférésem, szabad bejárásom még kevésbé, így mindenek előtt szükségem lett volna egy mágia-gurura, aki útbaigazít, és/vagy engedélyt ad. Ha nem léphetek be oda... nos, az kellemetlen, és megnehezíti a dolgom - vagyis még több energiát emészt fel. Kifizettem a napi olvasójegy árát, aztán Eva keresésére indultam, de sehol sem találtam a nőt. Lehet, hogy szabadnapos? Vagy sürgős dolga akadt. Már kezdtem bosszankodni, hogy ő is akkor nincs itt, amikor kéne, ám hirtelen ismerős szagot éreztem. Visszatértem óta nem ez volt az első alkalom, amikor képtelen voltam eldönteni, hogy örülök-e a régi aromáknak, vagy sem.
Éppen lebeszéltem a laborozás lehetőségét az őrzőkkel, és felettébb elégedetten baktattam fel a főhadiszállásról. Sokakkal ellentétben nekem semmi rossz érzésem nem volt velük kapcsolatban. Odafenn aztán megtorpantam, mert az érzékeim régi ismerős jelenlétét jelezték. Körbepillantottam, s megindultam Duncan felé. - A madarak már csiripelték, hogy felbukkantál. Nem tudom, mit gondoljak róla, vagy hogyan vélekedjek. Haragudni én különösebben nem haragszom rá, de roppant rossz húzásnak tartom, hogy egy az egyik legjobb harcos egy ilyen helyzetben csak úgy otthagyja a falkáját szó nélkül. - Mi újság? Noha inkább közvetlen akarok lenni, azért a hangomba akaratlanul is némi számon kérő él vegyül, de hát próbáljon miatta reklamálni ...
Nem értem, miért tartom vissza minden egyes alkalommal a levegőt egy pillanatra, ha újból találkozom a falka tagjaival, mivel Castornál vészesebb úgyse jöhet már. A vele való találkozás sem azért volt rossz, mert nem akartam látni, hanem mert... rossz volt és kész. Jelenleg minden fairbanksi farkashoz óvatosan álltam, franc tudja, kitől mire számíthattam. Gabriel nem tűnt morcosnak, és ez némiképp megnyugtatott. Fenébe, egy apagyilkos kasszafúró is megnyugtatott volna, ha ugyanígy közeledik felém! Legkésőbb este kilenckor elmegyek aludni, lesz, ami lesz. - Pedig próbáltam őket elkerülni! - mondtam, s igyekeztem könnyed stílust, hangnemet megütni. A kérdésében éreztem némi élt, de nem róhattam meg érte. Ez volt a legrosszabb ebben az egészben: egy szót se szólhattam, ha megszóltak. - Piszok hosszú lenne elsorolni. Per pillanat az őrzők könyvtárába akarok eljutni - magyaráztam tárgyilagosan, tekintetemet pedig végigfuttattam pár polcon, mintha valami marha érdekes lenne rajtuk. Aztán csak-csak kikívánkozott a kérdés. - Mi a helyzet a falkában?
Duncan a laza, könnyed, bohó ficsúr. Azért kedvem lenne megcibálni a fülét. - Igen? Éppen onnan jövök. De erre most nem térek ki. A mi újság a falkában kérdés kissé azért borzolja az idegeimet. - Mi lenne, ha esetleg eljönnél, és megnéznéd? Nem érzed már úgy, hogy közénk tartozol? Most már elég szúrós a pillantásom. Körbenézek, de a környéken nincsen olvasó, így kissé nyíltabban beszélhetek. - Nos, elég sok újság van. A falka egy jó ideig gyakorlatilag védtelen volt, mert az alfán és a bétán kívüli egyetlen harcképes egyén egyszer csak lelépett. A legkisebb kölyköt kis híján levesztettük, mert a mentora eltűnt, és senki nem vette észre, hogy kallódik és kínlódik. Nekem kellett gondoskodnom a falka biztonságáról, jah, és szintén nekem kellett fedeznem a hátát, amikor egy vele egykorúval bunyózott. Képzelheted, milyen sokra ment velem ... De megoldottuk. Az őslakosok félnek még nyíltan kezdeményezni, Liut Castor végül is átharapta a saját vérvonalába, én felszereltem egy vadi új biztonsági rendszert, és Castort az őrzők összefoltozták. Ezen kívül van pár új tag, akik harcképesek, és Liu kiképzi azokat, akik nem azok. Nem érzed úgy, hogy neked is lenne mit tenned közöttünk? Nem unatkoznál, abban biztos lehetsz! Halkan, sziszegve szűröm a szavakat, és nem érdekel, hogy mennyivel idősebb. Annyi feladatom volt az elmúlt hónapokban, annyival magasabbra kellett nőnöm saját magamnál, hogy az életkor szerinti hierarchiák már rég nem érdekelnek.
Hogy nem érzem úgy, hogy közéjük tartoznék? Meg se mukkantam, csak hallgattam mindazt, ami ebben a két-három hónapban történt. Hirtelen úgy éreztem, magyarázkodnom kell, sűrűn bocsánatot kérni, esdekelni, könyörögni, de eszembe jutott, hogy miért is léptem le egy szó nélkül. Ettől ugyan nem lett sokkal jobb, ám némiképp igazoltam magam előtt a hiányzást. Minden hír keményen koppant. Jesszus, épp hallgattam Gabe legorombítását, a szemrehányását, és fikarcnyi késztetést sem éreztem, hogy behúzzak neki egyet. - Jó okom volt rá, hogy ne mondjak senkinek semmit - mondtam halkan, elvégre mégiscsak az őrzők területén voltunk. Fairbanksben amúgy is futótűzként terjedtek a hírek. - Tudtam jól mi az ára, de őszintén hiszem, hogy megérte. Persze az más kérdés, hogy a többi farkas mennyire tekinti elfogadhatónak, hogy egy emberlány életét helyeztem a fontossági rangsorom élére. Számomra akkor evidens volt, most se bánom, ha ezzel azt értem el, amit szerettem volna. - Kérlek, hadd ne kelljen elmagyaráznom, hogy miért nem mentem még a hotelbe! - emeltem a mennyezetre a tekintetem, de csak azért, mert ha lesütöm, az túlságosan is árulkodó bizonyítéka lett volna a szégyennek.
Megérte? Mi a fenét csinálhatott, ami egy egész falka előtt van? Nem, nem akarom most erről faggatni, mert még a végén most fogok rá nagyon megharagudni, amikor már nem kéne. - Pedig jó lenne, ha hamarosan csatasorba állnál, mert az őslakosok elkezdtek kóstolgatni minket. Vincent nekiment Patrishának pár napja. Az egyikük feltűnt a hotelben, de aztán nem lett belőle nagyobb zűr. Lehet, rövidesen kiélesedik a helyzet. Éppen még papolnék tovább, amikor megcsörren a mobilom. Mostanában bármikor lehet balhé, szóval azonnal kikapom a zsebemből, és amikor látom, hogy Tara az, fel is veszem. Aztán roppant furcsa arcot vágok. "Üldöznek a sünök! Segíts!" Tara hangja az, kétségtelen, és feldereng előttem a képe, amint menekül, és egy csomó apró süni dühödten, horkangatva üldözi, apró lábain surranva. -... melyik alfaj? Hát igen, a biológus szólalt meg bennem, nem az értelem. Tara lecsapja, de előtte mintha valami rendőrsziréna vijjogott volna. - Ő .... a sün az rendőr? - pillantok Dunra, és ha csak szikrányi helyeslést látok a szemében, akkor már cselekszem is tovább.
VALAMI TÚLBUZGÓ ZSERNYÁK KOLLÉGÁD AZ EGYIK FALKATAGUNKAT ÜLDÖZI. TUDSZ RÓLA ESETLEG, ÉS TUDSZ SEGÍTENI?
Az SMSt villámgyorsan bepötyögöm, és már küldöm is el Jake-nek. - Tarát üldözik a rendőrök. - közlöm Duncannel, bár lehet, hogy ő is halotta a telefont.
A csatasornál a farkasom - ami amúgy az elmúlt napokban vajmi kevés jelét adta annak, hogy még velem van -, érdeklődve a levegőbe szimatolt. - Nem véletlenül szeretnék lejutni... - Vettem egy nagy levegőt a folytatáshoz. - Nézd, Gabe, a... Nem tudtam befejezni, és nem is baj, mert ezt gondolati úton lett volna célszerűbb megtárgyalni. Telefoncsöngés szakított félbe, s Gabriel készülékéből Tara hangját hallottam. Mi az istent művelt az a nő!? Hallgottam az egész pár pillanatig tartó beszélgetést, és láttam Gabe arcán, hogy valamit nagyon nem ért, pedig szerintem egyértelmű volt minden. - Nem sündisznó! - szóltam vissza csípősen. - Előbb Castor testvére, aztán most a fakabátok. Legközelebb az egész város utána fog loholni... - És én még azt hittem, Amber kerül sűrűn bajba. - Apropó: aranyos volt a medvecsapda, amit a függöny mögött hagytatok. Örültem, hogy nem tudott belém kóstolni, hogy a rozsda rúgja meg! - Remélem nem lesz belőle nagyobb balhé. - Gondból amúgy is akadt elég.
Jó, hát én nem alvilági körökben nevelkedtem, ez a sün metafora vagy mi kimaradt az életemből. Biztos van még egy pár ilyen "szakszó", amit nem ismerek. - Hát, amilyen jó nő, el tudom képzelni ... - mormolom Dun szavaira, míg az SMS-el bíbelődöm. Aztán összerezzenek a csapda említésére, mert beugrik a hely, és az "elkövető". - Úúúú! Baccus! Az teljesen kiment a fejemből! Én még Raffinak hagytam ott. Bonyolódik az élet, és már nekem sincsen kapacitásom mindent fejben tartani. Remélem, Tara nem veri el, vagy eszi meg a rendőrt, mert ha igen, akkor megint nehéz éjszakám lesz. Na de én most innen ennél többet nem tudok tenni Tara érdekében. Ezért az alfajos kérdésért még biztos fogok kapni tőle hideget meleget. - Nos, én kaptam kölcsön tőlük egy pár könyvet, nem irigyek egyáltalán. Örülnek, ha egy farkas érdeklődik, és fejleszteni akarja magát. - térek vissza a másik ügyre.
Ha a jó nő alatt azt érti, hogy nyakas, akaratos és a maga módján nyers, akkor igen, tényleg az. - Neki hagytad, nekem maradt - vontam vállat, mert nem származott semmi bajom belőle. - Amúgy a ház már tiszta, feltakarítottam a fickó után. Azt már nem tettem hozzá, hogy Tara ennek ellenére nem lakott ott. Nem akarta, hogy a falka tudja, én pedig tiszteletben tartottam. - Valóban? - kérdeztem vissza, miközben szám lassan mosolyra húzódott, de nem a kedves fajtára, inkább olyanra, mint amilyen egy ragadozó zsákmányt-szereztem mosolya lehet. - Akkor örülni fogunk mind, mert én fene érdeklődő vagyok. Persze korántsem úgy, mint Gabe. Amíg az ő céljai az egész fajnak hasznára válnak, addig az enyém önös, és igaz, hogy más is profitálhat belőle, de korántsem a nagyobb jó érdekében cselekszem. Habár a "nagyobb jó" is relatív. ~ Vannak az ősökről és a vérvonalak tagjairól is terjedelmesebb írásaik? ~ Amikor először ilyesmi után böngésztem túlságosan is a Vincent-vérvonalába-tartozom hír hatása alatt álltam, így csak felületesen futottam át a dolgon. Ha van nyilvántartásuk a vérvonalakról, akkor a helyi farkasok őseiről csak vannak bővebb információik! ~ Szeretném maximálisan kiaknázni a lehetőségeim. Ha látom, hogy valamelyest haladok, majd benézek a hotelbe. Ha nem, akkor majd benézek a hotelbe. Nem volt több opció, és ha ezen az úton elindulva nem találok semmi használhatót, más merre kell tovább mennem. A nagy kérdés: merre?
Most majdnem beszóltam Duncannek, hogy legalább valami haszna van, ha takarít ... De végül nem tettem. Ez a vigyor, ami kiült a képére viszont semmi jót nem ígért. Nem, nem nekem, hanem úgy általában. Meg főleg magának. - Mért érzem úgy, hogy valami igen önpusztító spirálba kerültél? - nézek rá komolyan, aztán megcsóválom a fejem. Hallgatom, hogy miről olvasna, és tudom, hogy vannak ilyen könyvek. De azt is tudom, hogy ezek nem mind hozzáférhetők. "Szeretném maximálisan kiaknázni a lehetőségeim." ~ Mire? ~ a visszakérdezés ironikus, és az előbbi önpusztítós megjegyzésemre utal vissza. Nem szívesen nyújtok segítséget olyasmiben, ami árt bárkinek is, beleértve őt magát. ~ De ha gondolod, menjünk vissza együtt ... Ha most nemet mond, az is igen informatív lesz a számomra.
Láttam rajta, hogy valamit nagyon szívesen a fejemhez vágna - persze csak szóban -, ám végül nem tette. Ha valamit bírtam Gabe-ben az az, hogy nem vagdalkozik fölöslegesen, és ezzel az én dolgom is megkönnyíti. Legalább nem húz fel indokolatlanul. - Az önpusztításon túl vagyok - legyintettem türelmetlenül. ~ Anne már nincs velem. Eszembe jutott a játszótéri kislány, aztán inkább megráztam a fejem. Nem, ő máshol van, én pedig nem őrültem meg! A kérdésén s a felajánlásán egy darabig elgondolkodtam. Nem akartam ezt az egészet nagy dobra verni, se közhírré tenni a falkában, mert akkor semmit nem ér. Ám az is tény, hogy azért nem ártott volna, ha páran tudják, elsősorban Castor, de talán jobb Gabrielen tesztelni, mielőtt az alfa elé állok. Pár másodpercig még mérlegeltem, aztán jöjjön aminek jönnie kell alapon belefogtam. ~ Vincent vérvonalába tartozom. Jó múltkor még, az egyik őrző azt hitte látatlanban az energiám alapján, hogy a helyi falka egyik farkasa vagyok. Pedig nem volt már ő sem fiatal. Ezt akarom kihasználni. Tegnap éjjel... vagy inkább ma hajnalban beszéltem Sednával, és megpendítettem neki az átállás lehetőségét. Nem zárkózott el, de azt akarja, hogy bizonyítsak, máskülönben nem vesz be. Nem veszi be. Az eltűnésem és a származásom igazolják a döntésem okát előttük. Ha ügyes vagyok, bejuthatok. Ha nem fogadnak be... A vérvonalam még akkor is kapóra jöhet. Balhé, kavarodás vagy fejetlenség esetén az energiám megtévesztheti őket. Akárhogy is, ebből még hasznot húzhatok valamikor. ~ Egyelőre csak könyvekből tudok utánuk nézni. Ki tudja, lehet, hogy egy-egy vérvonalnak nem csak erősségei, hanem gyengeségei is vannak. Erő és ellenerő. Csak fizet mindenki valamit azért cserébe, hogy némely képessége fejlettebb a többi farkasénál! - Ezért akarok lejutni. Innentől az ő döntése volt, hogy segít-e vagy sem, és hogy mennyire ítél el.
Kezdőlap
