Hallgatóknak, intézményi dolgozóknak ingyenes! Mindenki másnak fizetni kell a belépésért, ha kölcsönöz, akkor a darabszámtól függően további költségek kerülnek felszámolásra. A díjban az internet használat is benne van, ám a használat korlátozott: csakis informatív jellegű tartalmak kereshetők: közösségi portálok, erotikus tartalmak, online játékok letiltva! Ha valaki mégis sikeresen ilyen oldalt tölt be, eltiltást kap a gépektől. Árak (külsősöknek): - Olvasójegy: 2.50 $ / alkalom. Havi bérlet: 10 $ - Kölcsönzés: 1 db könyv: +1.50 $ ; 2 db könyv: 2.00 $ ; 3 db könyv: 3.50 $ ; e felett egységesen 5.00 $ - Maximálisan kölcsönözhető könyvek száma: 8 darab - Kölcsönzés időtartama: 3 hét. Hosszabbítás: hetente 2.00 $
A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 19, 2014 3:22 pm-kor.
- Jézusom, dehogy! - fakadtam ki hangosan, ami elég hülyén nézett ki azok után, hogy eddig percekig gondolati úton, síri csendben ment a csevej. Az egyik egyetemista-féle csúnyán nézett rám, hogy mit zajongok, pechére az én csúnya-nézésem jobban sikerült. A srác úgy iszkolt, mint akit kergettek. ~ Ha mártírt akarnék faragni magamból, akkor egy büdös szóval nem említettem volna ezt sem neked, sem Tarának! Castornak meg végképp nem akarnám elmondani! ~ Úgy cirkáltam fel-alá, hogy lassan kikoptattam a padlót. Elhúztam a szám arra, hogy az alfa mennyit adna értem... mondjuk két garast. De lyukasat. Jelenleg legalábbis biztos nem többet. - Azt, hogy igazad van - mondtam a járkálással szöges ellentétben álló nyugalommal, kifejezetten halkan. ~ Viszont már találkoztam ezzel kapcsolatban az alfájukkal. Fura egy nőstény, kíséret nélkül besétált az Orfeumba, meg se fordult a fejében, hogy a találkozó csapda, viszont nem beszéde nem egy ostobáé. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy bátor, vagy őrült. Na, igen, bizalmatlan volt, de annyira mégsem, gyanakvó, de nem eléggé. Mint a mesében: hozott is ajándékot, meg nem is. - Hamarosan benézek - mondtam végül, majd elnézetem arra, amerről Gabe feljött. A könyvtár csábított, annak a kislánynak a képe viszont nem akart kimenni a fejemből. Mi van, ha mégis... - Valaminek viszont mindenképp utána kell néznem - városon belül - tettem hozzá, mielőtt azt hihetné, hogy megint felszívódok. - Köszönöm a beszélgetést! Tanulságos volt. Ha neki sem volt már mondanivalója, sarkon fordultam és távoztam.
Még mindig nem kristályosodott ki előttem, mit is akar Duncan, de egyre inkább úgy tűnik, hogy ő sem tudja. Pár hónapja ebből az amúgy vagány, karakán fickóból eltűnt a racionalitás, és átvette a helyét valami érzelmi káosz vezérelte ámokfutás. - Úgyszintén. - válaszolom arra, hogy tanulságos volt a beszélgetés. Tanulságos és aggasztó. Nézem, ahogy elviharzik. Mármint hogy az őslakos alfa bejött az orfeumba? Na és? Vincent a hotelbe is bejött ... és? Ez nem nagy kunszt, bár én önszántamból feltehetőleg nem csinálnám utánuk. Nem tudom, nem-e fogja megvezetni Duncant az a nő ... De mielőtt elkezdenék összeesküvés elméleteket gáyrtani, inkább hazamegyek. Majd gyártja őket Castor meg Patrisha ...
Miután Eva elment, magunkra maradtunk anyuékkal. Bár a kíváncsiságom hajtott, hogy kérdezzek tőlük mindent meg az őrzőkről mégis a haragom bizonyult nagyobbnak jelenleg. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy eltitkolták előlem a dolgokat, amikor lett volna segítség már jóval korábban a bajomra. ~El kellett volna mondaniuk!~ Dohogtam magamban, s miután némi kajával felszerelkeztem, a szobámba mentem és magamra zártam az ajtót. Nem akartam velük beszélni, úgy viselkedtem mint egy sértett, durcás kisgyerek. Legalábbis, így utólag visszanézve olyan voltam. A popcornt és a kólát magam mellé raktam az ágyba és a TV-t bekapcsolva néztem az első filmet, amire rákapcsoltam és nem valami ZS kategóriás szar volt. Nem is a filmre figyeltem.
Gondolataim az őrzők, a farkasok és Jericho forgott minduntalan. Rá is haragudtam. Megbíztam benne, az életem minden egyes pillanatában mellettem volt és erre kiderül, hogy átvert. Sose mondta el, hogy kicsoda és mivel úgy éreztem szükségem van rá, ráhagytam a dolgot. ~De mekkora egy ökör vagyok, hogy így tettem! Faggatóznom kellett volna kitartóan, kíváncsiskodni meg minden. Akkor hamarabb kiderül minden és most nem tartanék ott, hogy két vérfarkasnak dolgozom.~ Hajamba túrok, de ettől még nem lesz jobb a helyzet. Legfeljebb kevésbé leszek ideges. Tudtam, hogy valamiért időnként eltűnik az utóbbi időben, most mégis úgy tűnt menekül a jogos haragom elől. Pedig rengeteg kérdésem volt, amit fel akartam tenni neki. De nem volt itt velem, hogy elmondhassam neki őket.
A szüleim persze próbáltak beszélni velem, de inkább bömböltetni kezdtem a tv-t, hogy ne is halljam őket. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Össze voltam zavarodva és úgy éreztem, egyedül vagyok, senkiben sem bízhatok. Nem kellett sok idő és már a tv sem érdekelt, kikapcsoltam. Azonban álom nem jött egykönnyen a szememre. Nem tudom mennyi ideig forgolódtam álmatlanul, mire álomba sírtam magam. Féltem a holnapi naptól, nem tudtam mi vár rám. Kavargó masszaként nyelt el az álom és én nem értettem mit jelent. Ott volt Dustin, Jericho, Tara, no meg Eva és a szüleim is. De volt ott még egy ember, akit korábban sosem láttam. Legalábbis nem emlékeztem rá, hogy láttam volna előtte.
A nőnek hosszú, dióbarna haja volt, ami szinte már feketének tűnt. Bőre barnás, kreolos, mintha latin amerikai lenne, de mégsem. Jobban megnézve arcát rá kellett jönnöm, indiai származású lehet inkább. Beszélt hozzám, de nem értettem mit mond. Jobban mondva egyetlen mondatát sikerült kivennem, bár annak sem láttam túl sok értelmét. "Én nem tudom megváltoztatni a jövőt, de te igen." Már épp meg akartam kérdezni, hogy mi ez az egész, amikor felébredtem. Lassan világosodott, így fáradtan hanyatlottam vissza az ágyamba és egy jó tíz percet pihiztem még mielőtt felkeltem volna. Annyira a történtek hatása alatt voltam, hogy simán rángatni kezdtem az ajtómat mire leesett, hogy bezártam az este a veszekedés miatt.
Letusoltam, majd felöltöztem és lementem reggelizni. Nem igazán tudtam enni, ideges voltam a találkozó miatt. Nem tudtam milyen lesz a mentorom. Egy kávét és némi müzlit ettem hát, de azt is úgy kellett leerőltetnem a torkomon. Némi energiaszeletet és egy üdítőt magamhoz véve elindultam a motoromhoz. Hamarosan beértem az egyetemre, miután leparkoltam nagy levegőt vettem és bementem a könyvtárba. Eva azt mondta, oda menjek. Vasárnap lévén elég kihalt volt a hely, de a viszolygásomat és rossz érzésemet lenyelve haladtam a hosszú folyosókon. Hamarosan elértem a nagy tölgyfa ajtóhoz, amin tábla jelezte a könyvtár nyitva tartását. Elvileg ma zárva volt, mégis megpróbáltam benyitni az ajtón, majd beléptem a helyiségbe.
*Nem nagyon szereti ezt a könyvtárat. Neki már egy kicsit túl modern, ezekkel a számítógépekkel nem is emlékeztet már annyira egy olyan igazi, régi, dohos könyvtárra. Azoknak tényleg megvolt a hangulatuk. Mindegy, a helyet nem ő választotta, Eva adta neki utasításba, hogy itt várja a lányt. Még jó, hogy az egyetem gondnoka minden gond nélkül kiadja nekik a kulcsokat, plusz ő mégis csak itteni tanár, szóval szép is lenne, ha olyan apró problémák, mint a kulcsszerzés problémát jelentene. Így amikor Christina lenyomja a kilincset, az engedelmeskedik és az ajtó simán ki is nyílik. Anya már itt van, a könyvtáros asztalánál ül és éppen egy könyvet olvasgat. Először úgy fest, mintha észre se venné a belépő nőt, de még mielőtt köszönhetne, beelőzi.* - Ülj le nyugodtan, fél pillanat. *Fel se pillant a könyvből, most már akkor is a bekezdés végére szeretne érni, ez talán nem bűn. Hangja nem tűnik parancsolónak, a legjobb szó rá talán az lehetne, hogy bájos, még így is, hogy csak így fél vállról érkezett a kijelentés. Egyébként ha a nő belenéz a könyvbe, akkor a szöveg mellett egy tájképet láthat, elég egzotikus. A képaláírás szerint Indiában készült a könyv maga pedig egy indiai útikalauz. Korábban jött, rábukkant erre, gondolta egy kicsit utána olvas, mi is a helyzet odahaza. Amint pedig még annak a két-három mondatnak a végére ért, becsukja a könyvet és kedves mosollyal tekint a másikra.* - Szervusz, Anya vagyok. Te vagy Christina Dawson, igaz? *Nem csak kedves, de közvetlen is, szája szegletében pedig szüntelenül ott bujkál a mosoly. Kezet is nyújt az asztal fölött, ehhez kicsit felemelkedik a székből. Tartása, és egész kisugárzása valahogy olyan festői, valószínűleg kevesen vannak akik ilyen szinten urai a mozdulataiknak, a saját testüknek. Ez persze nagy részt a hátán végigfutó ügyességre ható tetoválásoknak köszönhető, de persze ez nincs a homlokára írva.*
Amikor beléptem az ajtón, meglepetésemben kis híján feldöntöttem az egyik polcot. A hátsó fertályomat jó alaposan sikerült is bevernem a szekrény sarkába, miközben megfogtam nehogy eldűljön. Meglehetősen fájt a dolog, így még mindig hüledezve néztem az álmomban látott nőre és eközben a fenekemet kezdtem simogatni, hátha csökkentem a fájdalmat, amit a beütése okozott. Fogalmam se volt, hogy ki a nő és Eva miért nincs itt, de nagyon úgy tűnt, hogy csak kettesben leszünk. Időközben az is felmerült bennem, hogy valaki jó alaposan átvert és ez valami beavatásos, ugratós dolog lesz. ~Fene tudja, hogy az őrzőknél mi a szokás.~ A fejemben még mindig inkább egy szekta volt ez az egész, mint valami komoly szervezet. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, kinyitottam a számat és életem egyik legnagyobb baromságát kérdeztem tőle. - Maga jött a garantált gyönyört egy mosómedvével hirdetésre? -
Nem, nem tudom, hogy miért kérdeztem ezt meg tőle. A nagynéném szerint néha túl sokat szellőztetem a gyomromat, ami ártalmas lehet. Most először kezdtem belegondolni abban, hogy néha tényleg túl sokat beszélek és túl nagy hülyeségeket is kimondok hangosan. Mentvén a menthetőt újabb kérdést intézek a nő felé, aki Eva asztalánál ül. - Szerinted gyökérkezelésre, vagy lézeres szőrtelenítésre spóroljak? - Nem, ez sem az, amit kérdezni akartam. "Szóval... hol a kandi kamera?" Ezt akartam eredetileg megtudakolni tőle, de a szám nem a megfelelő szavakat formálta. ~Lehet, hogy a nagy melegtől lassan sztrókot fogok kapni?!~ Már igencsak érzem, hogy szédülök, és ismertem a bácsikám történetét, aki agyvérzést kapott. Senki nem jött rá, azt hitték ivott és ezért halandzsázik. Szerencsére megúszta enyhe szélütéssel, mára kutya baja.
Próbáltam megoldani a motoros dzsekimet, hátha segít a helyzeten, miközben ismét a nőre figyelve komoly hangon mondtam. Nem igazán sikerült, a kezem nem akart engedelmeskedni. - A távkapcsoló nem játék. Ha elveszed előlem, könnyen egy testnyílásodban találhatod. - Ijedten néztem a nőre, aki immáron abbahagyta a könyvének olvasását. Bemutatkozott, de válaszolni már nem mertem, nehogy valami oltári ökörséget mondjak megint. A verejték gyöngyözve borította homlokomat, miközben lassan bólintottam egyet. Próbáltam mosolyogni is, s bár én nem láthattam, mosolyom ernyedt volt, enyhén asszimetrikussá vált. Ezek után gyanítottam, hogy nem véletlenül mentem neki a könyves polcnak sem. Azt már tudtam, hogy ha súlyos a dolog, akkor mentőre van mielőbb szükségem, mielőtt még rosszabbul leszek. Ha mázlim van, némi folyadékpótlással és szőlőcukor bevitellel megúszom a dolgot egyenlőre.
//Zsebszöveg:
Spoiler:
- Szerinted gyökérkezelésre, vagy lézeres szőrtelenítésre spóroljak? - A távkapcsoló nem játék. Ha elveszed előlem, könnyen egy testnyílásodban találhatod. - Maga jött a garantált gyönyört egy mosómedvével hirdetésre?
Váltóláz:
Spoiler:
"Hüledezzen, mint ha nem hinne a szemének és közben kezdje el simogatni önnön fenekét."
Egy kis segítség a tünetekhez: Hogyan ismerjük fel a Stroke-ot? //
Spoiler:
http://www.urbanlegends.hu/2009/04/mbe-mosolyogjon-beszeljen-emelje-fel-a-kezet-stroke-jelei/ “STROKE: gondolj három betűre M..B..E…
A levél eredetijét egy nővér küldte, aki ara kért, hogy terjesszem. Egyetértek vele. Ha mindenki emlékezne a három betűre, életeket lehetne megmenteni vele.
A STROKE BEAZONOSÍTÁSA: Egy kertipartin egy barátnőm kissé megingott, el is ejtette a tányérját, de ezután mindenkit megnyugtatott, hogy jól van (ugyanis a többiek orvost akartak hívni). Ő azt állította, hogy csak az új cipője miatt csúszott meg egy téglán. Felsegítették, kapott egy másik tányér ételt és bár egy kissé gyengének tűnt, tovább szórakozott. Később felhívott a férje, hogy elmondja, a feleségét kórházba vitte, ahol el is hunyt. A parti során STROKE-ja volt. Ha tudták volna, hogyan kell beazonosítani a stroke jeleit, talán ma is velünk lehetne. Mások nem halnak meg, de reménytelen, tehetetlen helyzetbe kerülnek. Egy neurológus azt állítja, hogy ha a stroke áldozatát 3 órán belül elkezdheti kezelni, teljesen visszafordítható az állapot, TELJESEN. Azt mondja, hogy a stroke felismerésének és diagnosztizálásának egyszerű a trükkje, azután pedig 3 órán belül el kell kezdeni a kezelését.
A stroke felismerése Ne feledd a 3 betűt: MBE Néha nehéz beazonosítani a stroke jeleit. Sajnos, a tudatosság hiánya katasztrófát okozhat. A stroke áldozata súlyos agykárosodást szenvedhet, ha a környezete nem ismeri fel a stroke jeleit. Az orvosok szerint bárki felismerheti a stroke-ot, ha három egyszerű kérést mond az illetőnek: 1. M: Meg kell kérni az illetőt, hogy MOSOLYOGJON. 2. B: Meg kell kérni, hogy BESZÉLJEN, mondjon egy egyszerű mondatot (összefüggően: pl. Szép napunk van.) 3. E: meg kell kérni, hogy EMELJE FEL mindkét karját. Ha az illetőnek a három kérés teljesítésének bármelyikével nehézsége van, azonnal hívd a mentőket és mondd el a tüneteket. Még egy jel: Mondd az illetőnek, hogy ÖLTSE KI A NYELVÉT. Ha a nyelv “kicsavarodott”, ha egyik vagy másik oldalra megy a nyelv, ez is a stroke jele lehet. Egy kardiolódgus szerint ha mindenki, aki megkapja ezt az e-mail-t és elküldi 10 embernek, akkor azzal legalább egy életet meg lehetne menteni. Én továbbküldtem, és te?” Ne késlekedjen, az agyvérzésnél minden perc számít.” A Magyar Stroke Társaság éppen április elején indított országos kampányt, hogy megismertesse a stroke (agyvérzés, szélütés) tüneteit és előjeleit, és hogy felhívja a figyelmet e betegség esetében az időfaktor fontosságára.
Betegtájékoztatójukban a fent leírt módszer is szerepel, negyedik, kiegészítő tanácsként az ajánlják, hogy kérjék meg a beteget, hogy az öltse ki a nyelvét. Ha az valamelyik irányba kitér, akkor az szintén a stroke jele lehet.
A módszer angol megfelelője a F.A.S.T. (FACE – Ask the person to smile, ARMS – Ask the person to raise both arms, SPEECH – Ask the person to repeat a simple sentence, TIME – If the person shows any of these symptoms, time is important), amiben az időtenyező fontosságára is felhívják a figyelmet (lásd a képet fent).
A Magyar Stroke Társaság közleménye szerint a stroke leggyakoribb előjelei: a hirtelen kialakuló féloldali végtaggyengeség, bénulás, ernyedt, zsibbadt arcfél, hirtelen bekövetkező beszédmegértési zavar, szóformálási nehézség, kettőslátás, látótér kiesés, látásvesztés vagy csökkenő látásélesség, szédülés, koordinációs zavarok, memóriazavar – ezek közül akár már egyetlen jel is figyelmeztethet a stroke kialakulására. A tünetek kialakulása viszonylag hirtelen történik, és az is előfordul, hogy a tünetek gyors javulást mutatnak, de ilyenkor is orvost kell hívni. Csak akkor várható ugyanis nagymérvű gyógyulás, ha a kezelést azonnal, legfeljebb 3, vagy a legújabb tapasztalatok szerint 4,5 órán belül elkezdik.
A nem kezelt stroke egyetlen órájában az agy 3 és fél évet öregszik, minden percben 2 millió idegsejt pusztul el, az elveszített idegpályák hossza óránként kb. 700 km – mutatott rá Csiba László a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásában.
*Nem igazán kapja fel a fejét arra, hogy a lánynak far-problémái vannak. Hülyén vannak elrendezve ezek a polcok, nem csoda, hogy az ember nekik megy néha, de mivel nincs nagy törés-zúzás, így viszonylag érdektelen számára az esemény. Nem az a típus, aki kinevetné amiatt, mert ilyen ügyetlen. Arról mondjuk fogalma sincs, hogy esetleg a lány holmi átverésre gyanakszik, hiszen, ő az utolsó ember, aki ilyen ízetlen humorral élne. Willből mondjuk már előbb kinézné, hogy szórakozna kicsit az újakkal, de jómaga inkább békés ilyen téren. Aztán elhangzik az a kérdés, amit egyszerűen nem tud hova tenni. Csak kissé elnyílik a szája, feltehetőleg a visszakérdezésen gondolkozik, de speciel abban sem biztos, hogy jól értette. Lőtt nyúlként tekint Christinára.* - Tessék? *Óvatosan kérdez vissza, de erre meg jön a szőrtelenítős kérdés, amit akármennyire is nem akar érteni, de ért, csak éppen nem tudja hova tenni ugyancsak. Most már az értetlenség mellé némi aggodalom is vegyül a tekintetébe és óvatosan hajol kicsit előre az íróasztal előtt, tartva a másikkal a szemkontaktust.* - Jól vagy? Mármint... esetleg ittál? *Az ilyesmire jó orra van, de nincs alkoholszaga a lánynak. Egyre inkább bizarrá válik ez a beszélgetés. Immár fokozottan figyel a lányra, bármelyik pillanatban ugrásra készen, hátha segítség kell. Amikor aztán a dzseki cipzárjával is gondok vannak, meg elhangzik a távkapcsolós kijelentés, akkor már felpattan ültéből. Konstatálja Christina ijedt tekintetét is.* - Azonnal hívom a mentőket, próbálj meg megnyugodni... um... vegyél mély lélegzeteket. *Ő se nagyon tud mit kezdeni a szituációval, de a tőle telhetőt megteszi. Majd rögtön oda is lép a telefonhoz, tárcsázza a mentők számát és közli a helyet, a tüneteket. Remélhetőleg hamar kiérnek és végzik a dolgukat, mert jelenleg azon kívül, hogy nyugtatja a lányt, nem nagyon tud mit tenni.*
Próbálok menni, de valahogy a lábaim sokkal lassabban visznek arra, amerre akarom. Néha neki-neki megyek ennek-annak, amíg egy székig sikerült elvergődnöm. Úgy érzem, mint aki lefutotta a maratont, pedig alig egy métert tettem meg kínkeservesen, miközben abban reménykedtem, hogy nem ájulok el végleg. Éreztem, hogy nem vagyok jól, de nem mertem kommunikálni próbálni. ~Éppen elég marhaságot hordtam itt össze szegény... jaj, mit is mondott, hogy hívják? Áh, megvan... Anyának.~ Megpróbálkoztam egy bólintással, de tagadó fejrázás lett belőle. ~Hát ez kész, én komolyan feladom. Jöjjenek csak a mentők.~ Gondoltam, majd a székhez tartozó asztalra dőltem és lehunytam a szememet. Jól esett a homlokomhoz nyomódó hideg fa érintése.
A nőre hallgatva próbáltam nagyokat lélegezni és igyekeztem mindent kiűzni a fejemből, hogy egy gondolat se maradjon most benne. Csak hagytam, hogy a belső sötétségem körülöleljen és befelé figyeltem. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de egy idő után már sokkal jobban kezdtem érezni magam. A testemben tomboló forróság érzése lassanként tovaszállt. Hamarosan már a lábaimat és az ujjaimat is úgy és olyan gyorsan tudtam mozgatni, ahogy természetes. Persze még mindig melegem volt, így lassan nekiálltam levetni magamról a dzsekimet. Ezúttal sikerrel jártam. Bár nem tettem semmi hirtelen mozdulatot, megnyugtató volt a tény, hogy egyre jobban kezdek hasonlítani régi önmagamra. És ez határozottan tetszett.
- Khm... elnézést... izé... Anya, de... nem... kaphatnék... egy pohár... hideg... vizet... esetleg? - Kérdeztem szándékosan egyenként és lassan ejtve ki a szavakat. Eddig úgy tűnt, ez a taktika beválik; mert sikerült értelmes mondatot összehoznom végre. Megvártam, amíg a nő visszaér a vízzel, majd megpróbáltam felállni és érte sétálni. Mire odaértem az íróasztalhoz, ahol eddig ült már ugyanolyan ruganyosan jártam, mint a majdnem balesetem előtt. - Mondja, szőlőcukra vagy fejfájás csillapítója van esetleg? - Tudakoltam, bár nem tartottam valószínűnek a dolgot. Ám hamarosan a csevegésünket a mentők szirénája szakította félbe és lábak dobogása. Két piros ruhás mentős egy hatalmas hordággyal és táskával érkeztek sietve. Hála égnek azonban rájuk már nem lesz szükségem.
//Ég a pofám, hogy csak most hozom a választ neked; de saját magammal is kitoltam a zsebszöveg&váltóláz kombóval, mert semmi jó folytatás nem jutott eszembe. Pedig, ha tudnád hányszor álltam már neki, hogy írok neked?! Bocsi még egyszer. //
*Szegénykém teljesen tanácstalan, hogy mit is tehetne ebben a helyzetben. Igyekszik persze a másik segítségére sietni, de kétség kívül a mentők kihívása a legkonstruktívabb ötlet, ami az eszébe jut. Ebben a helyzetben talán mindenki így cselekedne. Főleg, hogy a lányon kiütköző tüneteket ő nem is tudja hova tenni, tehát még a helyes eljárással sincs tisztában ilyenkor. Ha eddig nem ült, akkor leülteti és türelmesen igyekszik várni a mentőket, közben végig Christina mellett van.* - Nem lesz semmi baj, mindjárt itt a segítség. *Suttogja halkan, lévén egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy a lány mennyire is van képben. Inkább önmagát nyugtatja és a másik közelében marad, hogy azonnal tudjon cselekedni, amikor változik az állapota. Amíg Christina végig nem mondja vízkérési szándékát, még a lélegzetét is visszfojtja, majd némi megkönnyebbüléssel sóhajt és még egy halvány, ám aggódó mosolyra is futja.* - Persze, azonnal hozom. *Már ugrik is és hamarosan vissza is tér egy pohár vízzel. Odaguggol a szőke nő mellé és igyekszik kezébe adni a poharat, természetesen végig tartva azt, hátha még gyengébb és nem tudja megfogni. Kicsit ő maga is remeg egyébként, lévén baromira megijesztette őt a nő.* - Nincs, de kihívtam a mentőket. Szeretném, ha elmennél velük, az lenne a biztos. A tanításodat majd elkezdjük, amikor kiderül, hogy tényleg nincs semmi bajod. *Bár szelíden beszél, de érzékelhető, hogy nem igazán szándékozik törődni semmiféle ellentmondással. Így amikor megjönnek a mentősök, akkor bizony megmondja, hogy igen is szükség van rájuk, elmondja mi történt és egyébként minden további nélkül Christina-val tart a mentőben is. Nincs apelláta.*
//Semmi gond, bár én amondó vagyok, hogy ebből a játékból ilyen formában ennyit lehetett kihozni, viszont ha kezdesz majd egy újabbat, akkor nagyon szívesen nekifuthatnak a karik ismét. //
Borongós az idő odakinn és már esteledik is. Jó másfél-két órája lehetek itt, de nem a zord időjárás vagy a kikapcsolódási vágy hajtott a könyvtár régen látott falai és polcsorai közé. Szinte már el is feledtem egyébként, mennyire hangulatos! Hozzá vagyok szokva, hogy minden elérhető manapság a neten, ám a mostani projektemben nem találtam biztos választ ott sehol. Vagyis... találtam, csak ahány ember, annyiféle megoldás és vélemény volt, szóval kénytelen-kelletlen a régi, jól bevált könyvtározásos módszerhez kellett folyamodnom. Szerencsémre rengeteg a mostani, aktuális könyv, hála az egyetemnek - bár ez nem jelenti azt, hogy sűrűbben fogok ide járni! - de mégis sikerül olyanokat is kiválasztanom, amiket mondhatni lánykoromban, a számítástechnika őskorában adtak ki. Az ilyeneket miért nem archiválják?! Totál érvényét vesztette már az egész rizsa, ami bennük van.
A székhelyemet egy félre eső kis zugban rendezem be, ahol a kényelmes fotelek mellett egy asztal és gyér lámpafény csalogat olvasásra. És át is fogom menten böngészni azt a két témába vágónak tűnő könyvet, csak előbb a kiszelektáltakat hónom alá csapva lépdelek vissza a polcsorhoz, ahonnét levettem a könyveket. És akkor ledermedek. Az ismerős energiák, amikbe bele szaladok, szinte orron pöckölnek... mit pöckölnek? Telibe csapnak és végigcsorognak gerincemen azzal a tulajdonosukra jellemző genya mosollyal körítve, hogy akaratlanul, ösztönösen kihúzom magam. Mint ahogy a kismacska, aki felborzolja szőrét, csak hogy nagyobbnak, erősebbnek látszódjon. Minden idegszálammal azon vagyok, hogy befejezzem a megkezdett mozdulatot és az első könyvet, ami a kezembe akadt, visszategyem a polcra - viszont ekkor megpillantom az energiák tulajdonosát is a polcsor másik oldalán. ~ Banyek. ~ szakad fel belőlem egy fájdalmas szusszanás és a következő pillanatban olyan sietősen pakoltam vissza a könyvet, hogy az egyiket mellé is raktam, az pedig hangos csattanással hasalt el a földön. Király vagy Eden, komolyan... így aztán tuti nem fog kiszúrni nemhogy ő, de még a könyvtáros nyanya sem! Azért adtam magamnak még egy szikrányi esélyt - lassan és csendben hajoltam le a könyvért, hogy a helyére helyezhessem és utána amilyen gyorsan csak tehetek, lépjek le.
A könyvtár és én olyan vagyunk, mint amikor valaki szex közben dobja fel a talpát. A könyvek, az írás és az olvasás gyönyöre mondhatni felér egy évek óta gyűjtögetett orgazmussal, és bár még mindig úgy érzem, hogy ez egy ideális és szép halál - akar a franc rögvest nekrofíliában utazni, főleg úgy, hogy előtte még csak meg sem kérdezik. Esetemben a halál - a tényleges agyhalál - ez a sok kis alig szőrös majom, akik az itt töltött óráktól úgy érzik, hogy majd viszik valamire az életben. Egen, a humanoid kölkökről beszélek és arról, mennyire utálom, hogy a könyvek Kánaánjában osztoznom kell velük. Ennél fogva a pajzsom biztonságosabban zár, mint az Alcatraz. Valami valamiért.
Egy álnéven író szerző magánkiadását olvasgattam. Rongyos, vörös borítója már önmagában is elég figyelemfelkeltő volt ahhoz, hogy magamhoz vegyem. Úgy egy órát töltöttem el a társaságában, amikor egyszer csak elfogytak a sorok. De nem akartam visszavinni, úgyhogy a hónom alá csaptam és szórakozottan grasszálni kezdtem a sorok között. Meg-megérintve a könyvek gerincét, finom és gyors mozdulattal, mintha tilos lenne. És bár a pajzsom nagyon is a helyén volt, az orromat nem csaphatta be a tömeg. Ezt a tiszta illatot, ezt az ártatlant ezer közül is megismerném.
Fel sem tűnik, hogy nagyot nyelek. Nincs túl sok időm arra, hogy hezitáljak, pedig van min. Már nagyon régen találkoztunk. De most legalább alkalmam nyílhat kifejezni Eden számára, hogy még mindig olyan jelentéktelen, mint amilyen eddig is volt... Egy kis rést engedek a pajzsomon és elindulok felé. A polcokon át figyelem, merre halad, így mire célba ér, én már ott teremhetek a túloldalt, köztünk pedig csatabárdként húzódnak a könyvek. Milyen metaforikus... Nem nézek rá, csak kajánul elmosolyodom, ahogy közel férkőzik hozzám a zavara, halkan szisszenek fel, miután egy könyv a padlóra hullik. Megint kezdődik. Az élvezet, a fölényem és az, hogy akár most azon nyomban a földbe döngölhetném... - Upsz. Szalad ki halkan és gúnyosan a számon anélkül, hogy végiggondolhatnám. Egy pillanatra eltűnik - remélem, csak a könyvért hajol le és nem akar ilyen amatőr bújócskába fogni. Azonban a legeslegmélyebb csalódásomra amint helyére teszi a könyvet, már angolosan távozni is akar. Hát mi folyik itt? Még a szemöldököm is felszalad a meglepetéstől, hogy egy köszönésre sem méltóztat. Menekül. Ez egyszerre tetszik és táplál bennem haragot. Arról persze szó sem eshet, hogy esetleg nem érdeklem annyira, hogy maradjon. Szóval pusztán a kíváncsiság miatt - legalább is szeretném ezt hinni - utánaindulok. A legjobb az lesz, ha az egészet a falkára kenem. Igen. Így lesz a legjobb. Sietős léptekkel indulok hát utána, bár nem kell kapkodnom, tekintve, hogy míg én egyet lépek, ő vagy ötöt. És ha csak nem kezd el fejvesztve menekülni a könyvtárból, ezzel még jobban magára vonva a figyelmet, akkor elég hamar a háta mögé érek, kissé megdöntöm a derekam, hogy egyenesen a fülébe beszélhessek. - Nem gondoltam volna, hogy kiveszett belőled a tisztelet a feljebbvalóid iránt, Siclair. Szinte fáj, hogy ezt kell mondanom, de annyira csak nem gyűlölhetsz, hogy felrúgd a régi törvényeket.
Ahogy elér hozzám hangja, ledermedek újra a mozdulatban, majd megmakacsolva magamat kapom fel szerencsétlen könyvet és teszem egy határozott mozdulattal a helyére. Lépek kettőt, de hiába. Már kinn is van a könyvespolc mögül és nem kell hátra sem pillantanom, hogy tudjam: árnyékként követ. Nem csak energiáit, de közelségét, testének hőjét is érzem, olyan közel van hozzám. Ha megtorpannék simán vinne tovább a lendülete, nem lenne ideje fékezni se, nemhogy megállni, annyira elenyésző a közelsége és ez veszettül bosszant. Fogalmam sincs, mi a halálért követ, mikor napok... hetek óta semmibe vesz! Még csak nem is cseszegetett semmiért, ami azt kell mondjam, nagy szó! És nem mintha hiányozna... mert... nem hiányzik! A szavaira azonban oda az önkontrollom és hiába mantrázom magamban folyamatosan, hogy "Ne állj meg, ne állj meg, ne fordulj meg, meg ne állj baszkiii!", most mégis megtorpanok, aminek a már felvázolt következménye lesz: nekiütközöm a mellkasának és matricaként kényszerít még két lépét hátra, míg megáll. Akkor azonban finoman eltolva magamat tőle, még egy újabb lépést teszek hátra. Idegesen és kissé dacosan pillantok körbe, reménykedve, hogy senki sem látta a jelenetet. Szerencsére elég félreeső részét találtuk meg a könyvtárnak, de sajnos esélyes, hogy a félreeső részeket nem csak mi... Mi?! Nem mi, csak egyedül ÉN kedvelem. A gyors terepellenőrzést az követi, hogy hatalmas, barna tekintetemmel feltekintek a másikra, igyekezve hűvösen - bár ebből csak valami puffancs kisbékához hasonlatos ábrázat sül ki. - Az Amarok tagjaként minden tiszteletem a tiéd! - emelem fel kezem védekezően - Utálnak már éppen elegen nélkülem is. - fűzöm hozzá is szusszanva engedem le kezeimet. - De mint falkatárs ne várd, hogy a nyakadba ugorjak és széles mosollyal a képemen üdvözöljelek, ha te sem veszel farkas-számba mostanában. - bár suttogok, hangomból némi dac érződik ki fojtottan. Valamint kicsit az is, hogy ezt a mondatot párszor már lejátszhattam fejben előre, nem spontán jött. Attól azért nagyobb a helyzet feletti zavarom.
Talán tudom, hogy megáll... Talán nem. De ettől még egész nyugodtan tehetek úgy, mintha váratlanul érne a dolog, és ahogy rám kenődik, mindkét kezemmel megragadom a felkarját, a vállaihoz egészen közel. Egészen sajátos érzés, ahogy érzem a tenyeremen és az ujjaim között a testének közeli melegét. De - kivételesen -, ahogy hátrébb akar lépni eleresztem, a saját karjaimat pedig összefonom a mellkasom előtt. - Bájos... Felek neki csengő hangon az utálatra. Na nem mintha nem lennék teljesen tisztában azzal, hogy egészen sajátos érzéseket váltok ki a falka tagjaiból, ennek ellenére kétlem, hogy Sednán kívül bárki is utálna. Aztán folytatja én pedig eleresztek egy rövid, halk kacajt. - Jellemző. És mondd csak, mióta készülsz ezt a szememre hányni Törpilla? Lépek egy rövidet felé, mégis az utolsó pillanatban irányt váltok és a jobb karja felé kanyarodok el. Ha csak nem gyökereztek a földbe azok az apró lábacskái, akkor úgy járom körbe egészen közelről, mintha egy megszeppent őzre vadásznék, de kiélvezném a halálfélelme minden egyes másodpercét. - Nyugodtan bevallhatod, hogy meg vagy rám sértődve, amiért elhanyagoltalak - no lám csak, milyen hamar magamra találtam - Nem te lennél az első a világtörténelem során, valahogy tudnám kezelni. A mondat végén már újra szemben állok vele, ha csak nem sasszézik arrébb, majd egy pillanatnyi összeráncolt szemöldökű, fellengzős pillantás után elemelem róla a tekintetem és körbenézek. Sehol semmi érdemleges, így teljes nyugalomban gusztálhatom végig újra, tetőtől talpig, akár egy árucikket. Jó, hogy nem paskolom meg a fenekét... Nagyot sóhajtok és hirtelen csípőre vágom a kezeimet. Mintha leesett volna a tantusz, vagy a fejemre esett volna az a bizonyos alma, esetleg kiloccsant volna az a bizonyos fürdővíz. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni fog... Fog. Nem fogsz, fog. Hiszen magam sem tudom, hogy ő hiányzott vagy csak ez az egész szituáció, amelyet bármelyik alárendelt farkassal el tudok játszani. De mivel szinte biztos vagyok benne, hogy az első eset teljességgel lehetetlen, ezért nem fogok kísérletezni azzal, hogy másokon is tesztelem a dolgot. Az azt jelentené, hogy nem bízom eléggé magamban. Az pedig soha nem történhet meg.
Az a halk, rövid kacaj, amit hallat egyszerre bizonytalanít el és csesz fel. Ennek a pasasnak komolyan nincs jobb elfoglaltsága, mint engem szekálni, aztán pedig semmibe venni?! Kezd kicsit unalmas lenni a dolog... vagy legalábbis idegölően bosszantó. Ahogy felém lép, úgy teszek egy esetlen lépést hátra, de valójában az is lehet, hogy egy helyben toporgok. Vagy egy pont körül, fene tudja. Lefelé nem nagyon nézek, tekintetem az engem megkerülő nagyvadat követi, szinte lesve a pillanatot, mikor rendül meg figyelme - mikor illanhatok el a közeléből. Gyomrom ökölnyi gombóccá gyűrődik, ahogy magamon érzem pillantását. Nekem eztán ne mondja senki, hogy nem vagyok képes átérezni a préda helyzetét, mert komolyan nekimegyek! - Öhm... úgy két perce. - vonok vállat, noha annyi idő még nem is telt el valójában azóta, hogy megpillantottam a könyvespolc túlsó felén. Részletkérdés, tudja pontosan, hogy értem. Csak az a bibi, hogy nem egészen helyt álló ez az információ. Már napok óta készülök a képébe vágni, csak valahogy sose jön össze. Persze, többnyire azért, mert elkerüljük egymást - Amit azért nem bánok! Még véletlenül sem. - vagy egészen egyszerűen abból az okból kifolyólag, hogy történetesen lúzer vagyok, aki nem akarja az életét pár keresetlen, gunyoros megjegyzéssel nehezíteni, így sosem szedtem össze a bátorságomat és csíptem el a pasast. Most is ő jött utánam, ahogy a mellékelt ábra mutatja. - Énnnemh... - vállaim is megemelkednek, akkorát szusszanok. Úújratervezés... - Nem vagyok megsértődve, sőt! Már most hiányzik az az idő, amikor nem szekáltál. - Ez így van kérem, de azért lássuk be, unalmasak lennének a hétköznapok ugratások nélkül. Mondom ugratások! Nem gúnyos, szarkasztikus, ironikus és ki tudja még milyen negatív hangfelütésű megjegyzések. Ha valaki, akkor író létére Ő igazán tudhatná a különbséget! Ajkaim szóra nyílnak - folytatnám, annyira bele lendültem itt a dologba - de pillantására torkomra fagy a szó és csak duzzogón biggyesztem ajkaimat, oldalt kapva arcomat és ez által tekintetemet is róla. Érzem, ahogy arcomba szökik a vér. - Én sem, de mégis így van, szóval rendkívül hálás lennék, ha hagynál békében dolgozni... - motyogom halkan suttogva, alig kivehetően és nem is sejtve, hogy jól félrebeszélünk egymás mellett, hogy mi is hiányzott és kinek. Lopva sandítok fel feléje.
Hah... csípni kezd a borsója, de koránt sem elég erősen. Messze vagy te még a wasabitól, drágaságom... Ennek ellenére már szinte a nyelvemen érzem a szívdobogását, úgyhogy hablatyoljon, amit akar, nem veszem be. Továbbra is karba tett kézzel állok szemben vele. Le is pillantok a fehér hosszú ujjúba csomagolt bicepszekre. - Hopsz, elhagytam miattad egy kiváló könyvet. Hátrapillantok és úgy két lépéssel mögöttünk ott hever a földön a vörös. Megcsóválom a fejem, aztán egy némiképp lesajnáló pillantást vetek Edenre az előbbi műsorért - na meg a könyvért, ami miatta hever a porban. Mondjuk én vagyok a talicska, hogy még csak észre sem vettem a dolgot. Ez gáz, Sakari. - Marad. Adom parancsba szúrós és hideg tekintettel, aztán megfordulok, felé meresztem a popómat és felveszem a könyvet. Aztán semmivel sem törődve megsimogatom és közvetlenül a mellettem levő polcra teszem. Majd elrakja, aki akarja. Aztán részemről eltelik vagy másfél perc, amiben semmi mást nem teszek, csak visszaállok az előző pozitúrába és kíváncsi, már-már tolakodó tekintettel bambulok a nőstényre. Kivárom pontosan azt a pillanatot, amikor meg akarna szólalni, hogy mit nézek (vagy valami ilyen sértődött női duma), és a szavába vágva megszólalok. - Hazaviszlek. És pont. Újabb pont. Remélhetőleg a tekintetem és a teljes arckifejezésem nyomatékosan megerősíti benne, hogy ez nem alku tárgya. És hogy most ki kell bírnia legalább húsz percet a kocsimban, kettesben, ahol senki sem lát. Ha nem akar jönni, akkor majd felkapom és bevágom, mint egy hisztis gyereket. Szóval hagyom még egy kicsit várakozni, aztán vagy vele a vállamon vagy mellette indulok el kifelé.
Megszalad a szemöldököm a kijelentésére, de inkább nem méltatom szóra. Mit is mondhatnék erre... talán, hogy kérjen a nevemben bocsánatot a könyvtől?! Ha szaladhatnának magasabbra szemöldökeim, megtennék a parancs hallatán. Elhúzom aprón a számat, de nem mutatom jelét annak, hogy nagyon ellenkeznék. Csak mikor elfordul, sandítok a könyv felé, ami nekem kell otthonra. Majd vissza Shanere... öö, Shane hátsójára, ami azt illeti, mert ha akarnék, se tudnék ebben a pozitúrában, amit előad, másra nézni. Kell egy pillanat, egy apró fejcsóválás, hogy kitisztuljon zavarom és vöröslő fejjel lépjek egyet oldalra nesztelenül, észrevétlen. Ebben jó vagyok... a könyv pedig már a kezemben is, úgy lépek vissza az előbbi helyre, ahol álltam. Épp időben, hogy Shane csak a somolyt lássa arcomon és a könyvet a kezemben, ám azon felül nem sok változás történt. Ott maradtam, ahol kérte! Pillantása szinte perzseli a bőröm és ez lássuk be, roppantmód nem tesz jót az arcszínemnek. Már majdnem szóvá is tenném neki, de beelőz egy kijelentéssel. - Mi? Nem! - szalad ki a kérdés és rögtön rá egy tiltakozás a kelleténél kicsit hangosabban. Védekezőn ölelem át a könyvet, kicsit közelebb is húzom magamhoz, mert Shane mögött felbukkan a könyvtárosnő morc képe is, amint beles a sorba, hogy mégis mit művelünk itt. Szerencsére egy pisszegéssel letudja a fegyelmezést. Az ő szerencséjére. Én meg csak szemöldök ráncolok és úgy tekintek inkább fel a férfira vissza. - Mármint.... hova haza? - Pfff, gratula Eden! Ennél aligha süllyedhetsz lejjebb... bár van egy olyan érzésem, hogy messze van még az a hat lábnyi mélység és Shane nem az a fajta, aki ne ásna mélyebbre alattam, ha ilyen eszközt dobnak a kezébe. Arcomon tisztán látszik, hogy amint feltettem a kérdést, meg is bántam azonnal. Lépnék is el a másik mellett, egyszerűen kicselezve őt, ha engedi.
Kedvem lenne felkacagni a hebegésén, és úgy egyáltalán az egész reakcióján, de nem teszem. Profi pókerarccal megáldott vén fa....rkas vagyok, tehát könnyen megy. - Hova haza? Nos, örömmel tölti el jeges szívemet, hogy otthon érezted magad nálam. Jöhetsz, de akkor ágyba-reggelit kérek. És ezt annyira komolyan mondtam, amennyire komolytalan volt maga a gondolat. Brrr. Sosem engedném, hogy az ágyamban aludjon, vagy hogy használja a wc-met. Az olyan intim. És különben is, az már majdnem olyan lenne, mintha lenne köztünk valami. Ha esetleg becserkészném, az egy dolog. Na de az ottalvás? Az már túlmegy minden határon. Ahogy megpróbál ellépni mellettem, szabad utat kap, azonban ezzel párhuzamosan az egyik karom már indul is felé, hogy átfogja a pici vállakat. Ha ez megvan, határozottan magam mellé húzom, mintha csak az ivócimborám lenne (bár kétlem, hogy meg tudna tartani részegen), és a kölcsönzőpult irányába fordítom. - Tudom, hogy már szinte rohannál, de ezeket ki kéne venned. Nem nézek rá a könyvekre, remélhetőleg enélkül is tudja, hogy mire célzok. Tartom őt, mint az acél és egészen addig húzom így, amíg meg nem látjuk a pultot, mögötte egy helyes, idős nénivel. - Na hess, én itt megvárlak. Eresztem el, majd taszítom a pult irányába. Ha esetleg visszafordult, kap egy mosolyt. Ennyit megérdemel. Szeretnék a saját gondolataimba temetkezni, azonban ahogy a nő odaér a pulthoz, érdekes, suttogó szavak ütik meg a fülemet. - Veszekedtek? Ne öljék egymást, drágám. A mai világban olyan nehéz ilyen szép szál legényeket találni. Éljenek békességben és szeretetben, ez a legnagyobb kincs... Őszintén szólva el kellett, hogy forduljak és a szám elé tenni a kezem, mert ezt már nem álltam meg röhögés nélkül. Remélem, Eden is hallotta... Na nem azért, mert viccesnek találom a könyvtáros mondanivalóját (mert nem is, mert ez szánalmas), hanem azért, mert tudom, mit érez most Eden, és hogy mit FOG, amikor én ezzel majd előhozakodok nála a kétszázhuszonhatezredik alkalommal. - Sikerült, prüntyőkém...? Drágagásom.....? Édes húsgombócom....? Háát, fantasztikus, fan-tasz-tikus! Na gyere prücsök, vár a kakaóm nálad, a felső polcon. Mutatom is az utat és nem hiszem el, ha nem indul meg magától. Hiszen most feloldódtunk. Olyan jót nevettünk (nevettem)! Hát nem így működnek a dolgok errefelé?
- Hát hogyne. - szúrtam oda csendesen, enyhe korholó éllel hangomban a reggeli gondolatára. Még hogy reggelit csináljak neki! Éééén?! Nem érdemli meg! Aki folyton szekál és hívás meg kopogás nélkül megjelenik nálam, vagy épp levegőnek se néz, az nemhogy reggelit nem kaphat tőlem, de még... de még mást se! Pont, ennyi, végeztem. Vele is, meg a könyvtározással is. Azt hinné az ember, hogy ez egy békés hely, de ma bizonyítottam azt hiszem, hogy ez egy hatalmas hazugság. Békés a házam, a szobám - már amikor Grosso nem csörtet le oda - de eeez?! Sietősen lépnék is, ha nem állítana meg. Morcos, szemöldök-ráncolós pillantással tekintek fel rá, ám a kifejezés arcomról szavai hallatán menten tovatűnik és valami zavart, őszinte meglepettség veszi át. - Oh... igaz is. - Megesik olykor, hogy elfelejtek kivenni, kifizetni, kölcsönkérni dolgokat és csak úgy... elhozom. Nem a legjobb tulajdonságok egyike, tudom. Talán éppen azért nem is ellenkezem Shane húzásának, mert mindezzel tisztában vagyok és lássuk be, kicsit szégyellem is, hogy ilyesmivel vert meg a Jóisten. Vagy a genetika... Morgok valamit a hessegetésére hátra se pillantva rá, ahogy a pulthoz lépdelek és kedves mosolyt produkálva tekintek a könyvtárosnőre. Igen, csak ez az egy könyv lesz. Hanem a bizalmaskodást kiszúrom én is és pipacsvörössé válik képem, miközben nem merek hátra se sandítani. Épp elég a lelki szemeim előtt megjelenő kép Shane-ről, amint fulladozik a röhögéstől. - Persze, rajtam röhög. Azért titkon remélem, ő nem szúrta ki a dolgot... És minden reményem szertefoszlik, ahogy visszaérek hozzá. - Szűnj meg Shane! - morranok farkasszerű hangon, nem törődve vele, hogy esetleg kiszúrja más is. Megindulok kifelé, de nem sietek. Ráér az a kakaó, hogy ott molyosodna meg a szekrényben az egész... Ellenben valami nem hagy nyugodni és a nagy Csendben, amit produkálok, belül persze ezerrel viaskodom rajta, hogy megkérdezzem e vagy sem. Igazából bátorság kérdése az egész - amint sikerül eleget összekapargászni, már ki is bukik belőlem a dolog:* - Te miért utálsz engem egyáltalán?
- Hoppá-hoppá, igenis, főnökasszony... Emelem fel megadóan a kis praclijaimat a kaffogására. Még el is kacagom magam kissé, tekintettel arra, hogy egész egyszerűen nem tudom komolyan venni, amíg olyan, mint egy yorkshire terrier. Hányingerkeltően aranyos. Ha a számban lenne, biztosan kiköpném. Szóval andalgunk kifelé. Körülöttünk mindenki csendben és elmélyülten keresgél, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy micsoda móka és kacagás vár ránk az elkövetkező időben. Hogy az az idő pontosan mennyi lesz, az már csak tőlem függ. Ha megunom, még a kakaója se kell. Már egészen közel trappolunk a kijárathoz, amikor egyszer csak elkezd csilingelni valamit odalent a földszinten, amire első körben egy hajmeresztő szemöldökfelvonással tudok válaszolni. Először is: erre a kérdésre nem voltam felkészülve. Másrészt meg... Mi az, hogy utálom? Én roppantul szeretem, amiért ilyen jól el tud szórakoztatni. A mai világban ez páratlan képesség. Ennek ellenére mégsem tudok egyből és természetesen reagálni, ami egy kissé zavar. Egy kissé? Hát nem. Nagyon. Eléggé kellemetlenül érzem magam a ténytől, hogy nem vagyok képes ennek a kis... Nagy szemű izének a kisujjamból kirázni valamit, életemben talán először. Meg is köszörülöm a torkomat és nem mondok neki semmit. Csak kinyitom a könyvtár főbejáratának ajtaját. Biccentek a fejemmel, hogy erre van az arra, tessék szépen kicsoszogni. - Siess, meg ne fázz. Köhintem felé, és bármennyire próbálok a magam hanyag eleganciájával megszólalni, biztos érzi, hogy valami sántít, de leszarom. Az egész világ biztonságosabbá válik, hogy a Fordom vezetőülésébe süppedek. Reflexből indítom is a motort, de nem indulok el. Csend van, csak a motor berreg és halkan susog a fűtés. - Nem utállak. Közlöm hirtelen és egyszerűen. És akkor itt már képbe is jöhet a terelés, amivel ilyenkor úgy el lehet vinni a beszélgetés más irányba, mint a pinty. A személyeskedés nagy úr. - Különben is te akartál köszönés nélkül elsétálni mellettem odabent. Én Amarok vagyok, te pedig egy egyszerű kütyümániás izé. Minden jogom megvan ahhoz, hogy akkor nézzelek levegőnek, amikor csak akarlak. Eljött az a pillanat, hogy beletaposok a gázba, mielőtt még csak úgy kiugorhatna mellőlem. Tudom, tudom - tök más irányba lakunk mindketten. De egy kis délutáni kocsikázásba még nem halt bele senki. Vagyis de. De ez velem nem eshet meg, szóval ez sem érdekel különösebben. - És te? Te miért utálsz? Hmm?? Vágom vissza neki a kérdést, amikor a jeges úton kezdjük megközelíteni a 80 km/h-ás sebességet. Kicsit követelőző hang, mégis olyan egyszerűnek akar tűnni. Akar tűnni. De az persze marhára nem tűnik fel, hogy voltaképpen mennyire felment bennem a pumpa a hülye kérdésére. De nem ideges vagyok, csak... Csak ne kérdezgessen ilyeneket és kész.
A csend nyomasztón csücsül vállaimra, ahogy kilépek a hűvös, hideg utcára. Vajon Shane vállait is ennyire nyomhatja? Talán jobban, mert nagyobb, magasabb és különben is ő hallgat? Elpillantok felé, kedvem lenne megkérdezni, hogy most épp megint mit vétettem a világa ellen, de... végül elvetem az ötletet. Nem nagyon kell lebeszélnem magam róla, ami azt illeti. Beszállva a kocsiba befészkelem magam az anyósülésre és ösztönösen kapcsolok övet. Dustin kocsijai és vezetési stílusa mellett hozzászokik az ember ehhez az egyszerű mozdulathoz és amint biztonsági övet lát, menten húzgálni kezdi. Könnyed kis csattanó hang jelzi, hogy biztosítva vagyok, ezzel együtt pedig Shane is megszólal végre. Hirtelen és őszinte meglepettséggel kapom felé pillantásom, némileg oldalt billentve "kutyásan" buksimat értetlenül. Apró redők gyülekeznek homlokomon. De ha nem u...? - De jön a terelés. Szóra nyílnak ajkaim ám végül csak dacosan pillantok kifelé inkább a szélvédőn, ahogy megindulunk. Nem is figyelem, merre. Az se érdekel perpillanat hová. Agyam lázasan kattog a szavain, - hiába tudja egy apró kis szeglete a szürkeállományomnak, hogy nem is gondolta annyira komolyan, talán csak terelésnek szánta... - mégse hagynak nyugodni. Igaza van. Egy "izé" vagyok. Egy senki, aki nemhogy kicsi és gyenge, de még nincs négyszáz felett se és különben is örüljön, hogy akadt egy Vincent a társaságban, aki kiállt érte mindig. Örüljek, hogy egyáltalán életben hagytak... - Én nem utállak! - szakad ki belőlem a kérdésére és barna őzike tekintetemmel felé sandítok, a sebességet meg se érezve. - A kilométerórát pedig nem sasolom percenként, nem én vezetek. - Csak... - érzem, ahogy arcomba szökik lassan, felkapaszkodva a pír. Mondd már, mielőtt rákvörös lesz a fejed, te nőszemély! Ha tudnám is, hogy mi "csak"... - Csak nem esik jól, hogy levegőnek nézel! - fakadok ki végül, bár a mondat kissé freudi, mert nem akartam ennyire nyíltan kimondani, általánosítottam volna. Azért egy mentéssel megpróbálkozom: - Lehet, hogy te hűdenagy farkas vagy és tettél már le valamit az asztalra, én meg csak egy lúzer kis felesleg, de ha valamit elvársz másoktól, akkor az olyan legyen, amit te is képes vagy megadni nekik! Tudod ezt hívják kölcsönös tiszteletnek... - érzem, ahogy lángba borul képem, nem is tekintek már rá, csak a visszapillantó tükörből. Nehéz eldönteni, hogy duzzogok vagy egészen egyszerűen csak keserű, értetlen a hangulatom. Talán ezek keveréke.
Fogalmam sincs, hogy pontosan mit akartam hallani. Talán jobb lett volna, ha a fülembe sikolt, hogy "Gyűlöllek"? Akkor most minden felhő elvonulna és kivirágozna előttünk a beton? Passzolom. De ahogy elhagyja a száját, hogy nem utál, csak még jobban beletaposok a gázpedálba. Az autó nem gyorsít - ahhoz váltani kéne -, csak a motor hörög fel, mint egy asztmás tehén. Amikor kifakad, hogy nem esik neki jól, hogy levegőnek nézem... Nos, megvallom, leveszem a tekintetem az egyébként nyílegyenes útról és elkapom a tekintetét. Félig felvont szemöldökkel nézem Edent, a pillantást nem szakítom meg, még akkor sem, amikor jobb kézzel bekapcsolom az autórádiót. Kivárom még, hogy befejezze a mondandóját. Hm. Mintha kicsit elszontyolodott volna. És én? Én csak visszanézek az útra és most végre használom a váltót. A kocsi úgy ugrik meg, mintha belerúgtak volna hátulról, a sebességjelző pedig... Nos, szépen halad felfelé, hogy szolidan fogalmazzak. Megint azon jár az agyam, amire először gondoltam a könyvtárban. Eden csak egy egyszerű falkatag, aki remekül elszórakoztat már a puszta létével. Azzal, hogy fél perc alatt megalázom, porrá dörgölöm, ha akarom. Vagy éppen a végletekig zavarba hozom és ha visszatámad, az csak plusz siker számomra... De csak egy egyszerű farkas és kész. Mint a többi. A baj csak az ezzel hűdejajde tökéletes elmélettel, hogy sok ponton bukik. Amivel értelemszerűen én egy percig sem vagyok hajlandó foglalkozni. Agyalás helyett inkább hirtelen taposok rá a fékre és rántom meg a kormányt. Sokat gyakoroltam, sikerült összehozni egy filmbe illő rendőrkanyart. A kerekek rettenetesen csikorogtak, de sikerült száznyolcvan fokban megfordulni és szépen elegánsan megállni. És még csak nem is mentem neki semminek. Kiteszem a vészvillogót, ami halkan kattog a rádió hangja mellett. - Szóval kedvelsz. A kormányra támaszkodva bambulok magam elé, mint aki halálhírt kapott. Talán még el is sápadtam nagy hirtelen. Még fel is horkantok egy rövidet. - Ez mindent megmagyaráz... Már értem... Ezért akartál most is elkerülni és ezért jöttél mindig zavarba a közelségemtől... Hát ez ragyogó! Minden gondomat elfelejthetem, hiszen én teljesen normálisan állok a nőstényhez. Eddig is nyilvánvaló lehetett volna, hogy sikerült elcsavarnom a fejét, gondoltam, csak meglátszik rajtam is az idő, a ráncok, na meg a szarkaláb. - Igazad van. Nem tartottam tiszteletben az érzéseidet, szóval... Bocs. De most, hogy ez kiderült, megígérem, hogy nem foglak cukkolni. Legalább is, amíg tart nálad a dolog. És akkor most tényleg hazaviszlek. Kiteszlek a házad előtt és... Ennyi. Ebben a pillanatban halvány fogalmam sincs arról, hogy ezzel az egész dumával mennyire akarom magamat áltatni, vagy Edenre hárítani minden felelősséget, vagy egyszerűen csak a könnyebbik utat választani. Azt sem tudom, hogy az előadásmódom mennyire meggyőző ahhoz, hogy hihetővé váljon az egész ügy. Ugyanis a lekezelő gúny hiányzik az egészből, kissé olyan hatású, mintha betanult szöveget mondtam volna el. De nekem ez nem tűnik fel, szóval roppantul meg vagyok elégedve magammal, amikor újra (már békésebben) a gázra taposnék és Eden lakása felé venném az irányt.
Ahogy az autó megugrik, úgy épülök bele egyre jobban az ülésbe. A szótlanság és Shane reakciója kissé megijeszt, bár igyekszem, hogy ez ne üljön ki a képemre - több, de inkább kevesebb sikerrel össze is jön a dolog, annak köszönhetően, hogy meredten a suhanó utat bámulom. Szívem idegesen kalapál, agyam lázasan kattog, hogy menten megőrülök, főleg, mert mindezt tetézi még egy gyomor-táji érzés is, finom kis görcs, melyet nem tudok hova tenni. Még azt se tudom eldönteni, kellemes e vagy sem... az élet, vagy inkább a másik farkas reakciói ugyanis megadják rá a választ: a félelem érzete volt ez. Még a szemeimet is lehunyom elsőre ijedtemben, ahogy a kocsi keresztbe fordul az úton. Pihegve kapkodom a levegőt, mikor megállunk és ki merem nyitni a szemeimet. Őzbarna tekintetem riadtan, kérdőn tekint Shane-re, fejemet is felé fordítom, úgy várok valamiféle magyarázatot némán. - Én ezt... - Egy szóval se mondtam, de inkább be se fejezem a mondatot. Csak magamat "buktatnám le", mert a rohadt életbe is, kedvelem! Minden gyarló kis hülyesége ellenére, vagy épp azokért, azokkal együtt. Hanem a szavai úgy hatnak rám, mintha valami présbe szorítanának. Egyszerre várnak tarkón és pakolnak mázsás súlyokat a mellkasomra. Ez most komolyan velem történik? Tényleg azt mondta, hogy... látom, hogy mozog az ajka, de a hangja alig ér el hozzám. Itt ülök mellette és mégis kirohantam egy pillanatra a világból kínomban és hát... szégyenemben. Ez... nagyon gáz. Sőt! A gáz nem is jó szó rá. Nincs rá jó szó... Csak meredten tekintek magam elé, mint aki nem hiszi, amit hall - mert tényleg nem tudom elhinni, hogy ennyire... mit szépítsek, vak voltam! - Nem kell hazavinned, nagylány vagyok, Shane. Hazatalálok egyedül is. - Mondom magam elé a szavakat, egyenként préselve ki magamból. Mozdulataim már annál gyorsabbak, ügyesebbek. A biztonsági öv kiold, kocsiajtó felpattan, én meg ki a kocsiból a hideg levegőre. Talán majd az kijózanít kicsit ebből a zsibbadt, tompa valamiből, ami körülvett és elnyelt a másik farkas szavainak hála. Nem igazán törődök egyébként azzal, hogy a pulcsim és a könyvem az ülésen marad. Még be is vágom az ajtót magam után, ahogy megindulok gyalog a havas-jegyes úton. Lehet, farkasként sokkal gyorsabb lenne... átvághatnék az erdőn, úgyis az utolsó ház az enyém az utcában!
Megkérdezhetném, hogy most mi rosszat mondtam, de azt hiszem, hogy már nem is hallaná meg, tekintettel arra, hogy éppen becsapta a kocsim ajtaját. Egy kicsit forgatom a szemeimet, aztán leszakadok a kormányról és szótlanul belesüppedek az ülésbe. Dacos mozdulattal kapcsolom le a rádiót, már csak a vészvillogó kattogása töri meg a csendet. A kocsi tele van a zavar, a szégyen és a félelem szagával, na és persze Edenével. Kifelé nézek a szélvédőn, de Eden zaklatottan távolodó alakja nincs a fókuszpontban. Inkább az a folt, amit már megint elfelejtettem lekaparni az üvegről... Az van, hogy bármennyire undorító beismerni, most elég szarul érzem magam. Nyomaszt... ez. Ez az egész, ami most történt. Már ez is eléggé távol áll tőlem, arról meg aztán nem is beszélve, hogy megfordul a fejemben, hogy utána menjek és mentsem a menthetőt. De akkor már azon is el kellene gondolkozni, hogy mit veszítek én egyáltalán azzal, ha most hagyom elmenni és többé nem szólunk egymáshoz? Ha most ki van borulva, majd lesz jobban. Túlságosan hosszúak a farkasévek ahhoz, hogy a mostanihoz hasonló esetek miatt sírással töltsük. Elfordítom a kulcsot, a motor újra jár, én pedig finoman araszolva elindulok, hiszen én is arra lakom, amerre ő - csak kicsit magasabban és messzebb. Amikor azonban elég közel érek Edenhez, hogy pillanatokon belül lehagyjam, inkább mégis csak lefékezek. Kezdek ott tartani, hogy eldobom az agyam saját magamtól. Mert valami azt súgja, hogy nem hiába léptem rá a fékre, az ösztöneimet pedig nem szokásom megkérdőjelezni - még akkor sem, ha éppen marhára nem mutatnak semmit a józan eszem akaratából. Kiszállok, még az ajtót se csukom be. Próbálok rohadt magabiztos lenni, de mivel nem vagyok az, így az összhatás is elég béna. - Sinclair, várj már! Kiáltok utána, mert egyelőre még így is vagy öt méterrel előttem jár. Úgyhogy ha nem áll meg és nem vár meg, akkor igen csak bele kell húznom, ha utol akarom érni. - Eden, hallod... ne csináld ezt, jó? Ez nem akkora dolog... Remek, de ez nem hogy nem javít érzésem szerint a helyzeten, hanem talán még ront is. És ha igazam van, akkor nem tehetek mást, minthogy a tarkómra kulcsolom a kezeimet, felnézek a sötét égre és egy párás sóhaj után elkiabálom magam, de igyekszem teljesen érzelemmentes lenni. - Ha te nem is, de én kedvellek téged. Háh. Ez így kimondva nem is hangzik annyira szarul, mint ahogy a lázálmaimban, amikben egyáltalán nem voltam hajlandó ezzel szembenézni. Minden esetre, ha elástuk a csatabárdot, valószínűleg mindent tagadni fogok. - Legalább hagy vigyelek haza. Különben is, a kocsiban hagytad a cuccod... Miért érzem magam teljesen és megcáfolhatatlanul idiótának? Annyi könyvet, szerelmes regényt, novellát, verset olvastam és írtam életem során. És most mégis egy tökéletes szinopszist reprodukálok ezzel a viselkedéssel. A főhős, aki nem mer szembenézni saját magával, megjelenik mellette a nő, satöbbi. Már csak a sárkány hiányzik. Nagyot nyelek és őszintén bízom abban, hogy Eden legalább megfontolja a "közeledésemet". Mert ha nem, és végig kell néznem, hogy belenyargal az erdőbe, akkor irány Säde lakosztálya. Hagyom, hogy megalázzon, leitasson és megerőszakoljon (kétszer), mert jelen pillanatban még az is több örömet okozna, mint az, hogy összetörtem Edent és még csak meg se ragaszthatom. Úristen. Legközelebb, ha tükörbe nézek, feltétlenül közölnöm kell magammal, hogy nem áll jól a hősszerelmes nyálgépszerep.
Talpam alatt ropog a hó s hallom a közeledő autó kerekei alatt is ugyan ezt a jellegzetes hangot. Olyan egyszerű lenne lefordulni és belevetni magam a sűrű erdőbe... De bennem is van büszkeség, legalábbis szeretném ezt hinni jelen pillanatban, miközben hallom hangját. Nagyot sóhajtok, de a kifújt levegővel a keserűség nem távozik mellkasomból, tüdőmből. Ne lassíts, ne lassíts.... csak menj! - Mantrázom, hátra se pillantva, ám a kérdésére egyszerűen elönt valami fájdalmas düh, mely satuféket ad a lábaimnak és megperdít, hogy szemközt torpanjak meg Vele. - Én ne csináljam?! - fejcsóválok hitetlenkedve, ahogy megemelem hangomat. - Mit ne csináljak? Te jöttél utánam, a jó ég áldjon meg! - Harapok alsó ajkamba, igyekezve elnyomni, elfojtani annak rebegését. Nem tudom, hogy a dühtől vagy valami fojtott, sírós keserűségtől, de hirtelen azon kapom magamat, hogy minden ízemben remegek. Már épp indulnék tovább, de Shane csak "mondja a magáét". Felszakadó sóhajjal pillantok el az erdő felé, egy pillanatra le is hunyom a szemhéjamat. Vitás helyzetben egyszerűen roppantul nem fair dolog bőgni, tudom nagyon jól. A síró emberrel nem lehet mit kezdeni. Patthelyzet az egész, de most mégis egyszerűen... Fel sem tűnik, hogy lógva hagyom szavait, engedve, hogy az éj szele felkapja, cibálja őket és kénye-kedve szerint hordja szét az éjszakában ahelyett, hogy beléjük kapaszkodnék. - Ne hülyíts már, Shane... Nem volt még elég? - Emelem a tekintetemet rá, legalábbis arrafelé, amerre ő van, miután egy könnyed mozdulattal kézfejemmel letöröltem szemem sarkából a kibuggyanni készülő könnyeket. Nem fogom neki megadni azt az örömet, hogy könnyítsen a lelkén azzal, hogy hazavisz. - Majd elküldöd a cuccaimat Dustinnal... - Csak tudnám, hogy mindezek után még mi a halálért nem mozdulok? Miért állok ott és figyelem Őt?! Talán csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy beszáll a kocsiba és elhajt. Igen, ennek kell lennie, más reménykedős, lányregényes opció nem létezik.
Kezdőlap
//
//
//
