Szinte teljesen kifáradt a nap végére. Hiszen nem volt éppen pihentető ez a mai nap. Így nagyon is jól esett a testének és a lelkének is, hogy betértek a Vaktöltény nevű kicsiny kocsmába, ami itt van a bázison. Egy-két furcsaság azért feltűnik neki. Amerre elhalad, néhány asztalnál síri csend támad. Fogalma sincs, hogy mi lehet ennek az oka. Talán valami piszok mégis maradt rajta. Egyenlőre nem tudja, hova tenni a dolgot. Az egyik társának más is feltűnik. Új bútorok, meg új ablak. Ez fel sem tűnt neki. Ő egyenlőre csak issza a sörét és hallgatja a többiek beszélgetését. Hamarosan ő is szóba kerül. Pontosabban az egyik volt barátnője. Méghozzá egy gyilkosság nyomán. Nem tetszik neki amerre az irányt veszi eme beszélgetés. Csakhamar sikerül is megkaparintania az emlegetett újságot. A képen meg is akad a szeme. - Ez tényleg ő. – mondja. A kép után elolvassa a cikket is, amit mellé rittyentett a helyi újság valamelyik firkásza. Érdekesnek találja, hogy egyetlen lövés miatt halt meg, mégpedig a fejébe. - Szóval ezért lett ilyen néma csend. – gondolta magában. – De ebben a városban elég sokan képesek lennének erre. Jut a következő következtetésre, de ezt inkább nem mondja ki hangosan. Végül megint minden elhallgatott. Kissé furcsa érzése támad. Ennek is köze van hozzá. Így hát az ajtó felé fordul, hogy megtudja, mi is a némaság oka.
Láthatóan sokan figyelik most, mit is reagál Mike. Méregetik, megpróbálnak belelátni, éppen csak nyíltan nem szegezik neki a kérdést: te voltál, öregem? Persze valóban lehetett sok mindenki más is. Nem arról van szó, hogy bárki is rögtön elkönyvelné gyilkosnak, inkább most akarnak választ kapni ki nem mondott kérdéseikre. Miután mindenki megnézte az újságot, aki akarta, Billy visszakéri, és elteszi a pult alá. Aztán megy egy kört, hogy teljesítse a rendeléseket. - Hülék az emberek! Fegyverek mindig is voltak, lesznek is. Nem kell ezért betiltani őket, mer kellenek. - jegyzi meg az egyik társad az asztalnál, a többiek meg bólogatnak és hümmögnek, de érezhetően ráült a hangulatra az eset. - Igyunk egyet az elhunyt emlékére! - emeli poharát a szomszédod, és mindenki követi a példáját.
A gyilkosság megint felpörgette az eseményeket, ezért két napja három és fél órákat alszom. Mivel ez sajnos nem jelenti még azt sem, hogy megfeleződött az alvásidőm (mert amúgy mióta az őrzőknél is tanulok, azóta nem sokszor jut öt óránál több), megint meglátszik rajtam a pihenés hiánya. A szemeim alatt sötét sáv kezd újra feltűnni, de ettől eltekintve nincs rám hatással az alvásidőm csökkenése. Tudok figyelni, nem lassultam le, és nem pislogok laposakat. Kicsit nyúzott vagyok, és frissen borotválkozva is látszik a borostám árnyéka az állkapcsom vonalán, de ennyi az egész. A nyomozás, a kihallgatások, ellenőrzések egy katonához vezetnek, ezért kanyarodik a járőrautó a Vaktöltény parkolójába. Eddig sem ment sem a villogó, sem a sziréna, de most a motor is leáll. Nem tervezek a szükségesnél feltétlenül nagyobb feltűnést kelteni. Fényképet kaptam a fickóról, az adatait tudom, ha normálisan viselkedik, akkor rutin-intézkedés az egész, és még a bilincs sem fog kelleni. Kiszállok a kocsiból, megigazítom az egyenruhám kabátját, megvárom míg Rowen is felzárkózik mellém, aztán benyitok a kocsmába. Stratégiai pillanatban… ~ Igyunk egyet az elhunyt emlékére!~ És ott ül az asztalnál a "gyanúsított" (hivatalosan még nem az)… Mondhatjuk, hogy ennek az együttállásnak annyira nem örülök. Bár valószínű, hogy hamarosan úgyis néma csend lesz, és a lélegzetvételeket is élesen lehet hallani, mert mindenki marha kíváncsi az eseményekre. Ez így szokott lenni. Odasétálunk az asztalhoz, ahol Michael is ül, én pedig bele is kezdek. - Michael Moore? Megvárom, hogy rábólintson - mert tudom, hogy ő az, elvégre láttam fényképet róla-, aztán folytatom. - Jake Westmoreland, rendőrfőnök-helyettes vagyok, ő a társam Rowen O’Dowood. Igazolom is magam, ahogy a szabályzat megköveteli. Ez már álmomból felébresztve, vakon és süketen is megy… - Lenne szíves velünk fáradni a kapitányságra?
Ez így a megterhelő mai nap után hirtelen túl sok, és túl váratlan fordulat. A nő, akit nemrég öleltem halott. Nem mondhatni, hogy leteper a gyász, hiszen nem volt nagy szerelem, és már szakítottunk, de mondhatni meglegyint a halál szele. Egy katonának erre fel kellene készülnie, hogy bajtársakat veszt el, de hát egy nőt pont, egy civilt? Nem is bírom még megízlelni ezt a dolgot teljesen, de ezek a pillantások, ahogy engem méreget a fél kocsma ... egyeseknek a szemébe nézek hosszan. Van, aki állja a pillantásomat, van, aki nem. Hirtelen egy töménnyel teli poharat találok az orrom előtt, és a többiek kezében is van egy-egy. Ők már emelik. Én meg csak nézem. Néma csend van a felszólítás elhangzása után. És ebbe a csendbe szakít bele az a pár lépés. Komolyan, mint egy klasszikus westernfilmben. Csak még mindig nem tudom magam szereplőként érzékelni. Mikor Mr. Westmoreland elmondja a szövegét, még mindig csak ülök, a tekintetem valahol a poharam környékén kóvályog, de aztán lassan, nagyon lassan elfordítom a fejem, és felnézek rá. Na, jó. Ha lett volna időm kicsit is logikusan átgodolni a helyzetet, számítanom kellett volna erre a fordulatra, csak hát éppen idő nem volt. - Öhmm ... Jó napot! Az első racionális gondolatom az, hogy milyen jó, hogy nem ittam meg, az az adag piát. Most józannak kell maradnom. ~ Hogy fogok én ebből kimászni? Na, jó, mondjuk, feltehetőleg van alibim, és akkor minden rendben lesz. Ezzel a gondolattal megnyugodva tolom hátra a széket és felállok. - Fiúk, most nélkülem kell innotok. Billy, ezt a kört én fizetem, írd a számlámhoz, kérlek! Megindulok kifelé, és a hűtőből előveszek még egy fél literes ásványvizet. - És ezt is! - lóbálom meg a kocsmáros felé. Innom kell, mert a menetelés alatt csak egy szűk fejadagra volt lehetőség. És lehet, sokat fogok a kapitányságon időzni. Hátranézek a két rendőrre, és sóhajtok egyet. - Menjünk!
Az első benyomás nekem roppant fontos ezekben a helyzetekben, részben ezért is vagyok itt én személyesen. Az első reakciókat akarom látni, így amint belépünk a kocsmába, Rowen jelenlété is kizárom, és csak Callahanra koncentrálok. A belépésünket követő dermedt csendben is őt figyelem, azt csak a szemem sarkából tartom ellenőrzés alatt, hogy mások se ugráljanak. Kicsit zavartnak tűnik, így türelmesen kivárom, míg feldolgozza a helyzetet. Mikor feláll, egy lépést teszek oldalra, hogy ne legyek útjában. Nem áll szándékomban megbilincselni, mert hivatalosan még nem gyanúsítom semmivel, és nem áll ellen. Odakísérjük a kocsihoz, és kinyitom neki a hátsó ajtót. A rács így elválasztja tőlünk, de továbbra sem hajlok rá, hogy megbilincseljem. Becsukom az ajtót, és Rowennel beszállunk előre, aztán indítok, és a kapitányságon fogunk legközelebb megállni, amennyiben Callahan-nak nincs semmi nyűgje az úton, ami említést, vagy figyelmet érdemel.
Egy igazán kellemes nap köszönt rám, és arra ébredek fel hogy jóanyám lerángatja rólam a takarót hogy keljek fel, mert vásárolni akar. Nagy nehezen kiesek az ágyamból, és az első ruhadarabokat veszem fel amik a kezembe akadnak. Koptatott fekete farmer széles övvel, fekete-ezüst edzőcipő és egy zöld-fehér-fekete kockás fiatalos ing, a nyakamnál lazán nyitva hagyom a gombokat, és 20 perccel később a reggeli és a kávé után már száguldunk is anya kocsijával a város felé. Közben eléggé felébredek ahhoz, hogy semmiségekről kezdjünk el beszélgetni, és mikor a harmadik shoppingcentrumból jövünk ki, pár szatyorral s táskával teszek egy javaslatot hogy menjünk el ebédelni valahova. - Anyuskám mi lenne ha bemennék a Vaktöltényben ebédelni valamit? Én farkaséhes vagyok - mosolyodom el, és már el is indulok, meg sem várva mit válaszol, úgyis tudom hogy ő is éhes és szeretne velem ebédelni. Be is lépek, én megyek előre, mivel ez bevett szabály hogy a férfinak kell elöl menni ha balhé van ő kapja az első ütést ne a hölgy, és az egyik kieső boxot választom számunkra. Lepakolok és letepedek Shayennel szemben. Ha nem lenne a második anyám, komolyan beleszeretnék, még mindig olyan gyönyörű mint amikor 17 évesen magához vett minket. Persze Jasonnek nem akaródzott felkelni így őt otthagytuk házőrzőnek. Gyakorlatilag még akkor is aludni fog mire mi hazaérünk.
Ugyan én nem dolgozom ebben a Fort Wainwright kórházában, de alkalmanként beugrok, tekintve, hogy vannak itt ismerőseim. Mielőtt elhatároztam, hogy rendelőt nyitok és a test helyett az elmét fogom darabjaira szedni, néhány hónapot eltöltöttem itt sebészként, de hogy őszinte legyek, már annyira unalmas volt, hogy sokkal jobban jártam így, hogy külön utakon járok. Az ittenieknek fogalmuk sincs, hogy lehetek ennyire nagy koponya, pedig "csak" a diplomáim elenyésző hányadáról tudnak. Mondjuk elég hülyén venné ki magát, ha az arcukba tolnám a kétszáz éves munkásságom, de emiatt inkább az Őrzők feje fájjon. Mivel az egészségügy egy olyan szakma, hivatás, ami egyáltalán nincs teintettel a piros betűs ünnepekre és a jeles napokra, ezért majdnem három héttel kitolódott egy újév köszöntő összejövetel (azaz buli, ha nem akarok annyira szofisztikált lenni), amire szerény személyem is hivatalos volt. És ki vagyok én, hogy elutasítsak egy ilyen jellegű meghívást? Na, ez az... Egyébként is kedvelem az ereszd-el-a-hajamat pillanatokat, bár hogy őszinte legyek, én olyat még nem láttam, hogy az orvosok közösségileg teljesen tropára itták volna magukat. Annyi baj legyen, azt hiszem, hogy Darrennel egy időre megalapoztuk a feledhetetlen éjszakákat, így nem fogom bánni, ha ma este még csak becsiccsentenem sem sikerül. A helyszín a Vaktöltény. Általában az itt állomásozó katonák verik tönkre erre a berendezést, de ma este ki vannak innen tiltva. Senki sem venné a szívére, ha az értük felelős orvos gárda női tagjai másnap azonnali hatállyal beadnák a felmondásukat. Egy napot meg csak kibírnak az olcsó cigaretta és az akciós sör nélkül. Már amikor belépek, nagyjából hárman ugranak elém, szinte a semmiből. Heves kézrázások és kötelező etikettkérdések Dr. Howard hogyléte felől, Dr. Howard pedig a sajátos és széles vigyorával kérdez vissza, mert muszáj. Természetesen a kötelező körök után igyekszem átfurakodni legalább a bárpultig, hogy egy pohár Martinit adjanak, mielőtt teljesen szárazra beszélném a számat. Sikerül észrevétlenül befurakodnom a pulthoz, és amíg várom az italt, megigazítom a fehér csíkos szürke mellényem, majd lazán feltűröm az alatta gyűrődő fehér ing mindkét ujját az alkarom közepéig. Fizetek és biccentek köszönetképpen, amikor már az ujjaim közt foghatom a hideg poharat. Mialatt az első korty csusszan lefelé, körbenézek. A pajzsomat már egy kilométerrel arrébb felhúztam. Meg is bolondulnék ennyi ember között, ha érezném, amit éreznek, és valljuk be, nem igazán vagyok kíváncsi a vén kecskék izgalmára, miközben éppen egy-egy fiatal rezidenssel elegyednek szigorúan szakmai beszélgetésbe. Nyelek, és megcsóválom a fejem. Egy ember, annyi sincs itt, akit ne ismerhetnék valahonnan. Nate-et sem látom, pedig igazán jót tenne a lelkemnek, ha falkatárssal kellene végigmosolyognom az este hátralevő részét. Azonban csak sikerül kiszúrnom egy hölgyet a sokaságban, akinek egyáltalán nem ismerős az arca, pedig általában mindenki vonásait könnyedén jegyzem meg egy életre. Megeresztek egy félmosolyt és igyekszem azonnal lecsapni a társaságára, hiszen így legalább egy darabig elkerülhetem, hogy valaki éppen a fantasztikus eredményeimet dicsérje, vagy arról kérdezgessen, nincs-e kedvem előadást tartani valamikor az egyetemen - nincs és sosem volt. - Van tüze? - teszem fel a kérdést, amikor a közelébe érek, az ujjaim között egy cigarettát forgatva. Persze hivatalosan nem lehet idebent dohányozni, de rajtam kívül már rengetegen rágyújtottak, és különben is, ide ki a franc járna ellenőrzést tartani? - Találkoztunk mi már? Nem... Igaz? Tudja, feltűnt ebben a tömegben, hogy valakit még soha nem láttam, és őszintén szólva szép reményeket táplálok az iránt, hogy esetleg néhány percig osztozhatok a friss ismeretség örömeiben. Mosolygok rá biztatóan, és ha sikerült tőle gyújtót kérnem, akkor ebben a pillanatban élek is a lehetőséggel, hogy narancsos parazsat varázsoljak a cigi végére. - James Lee Howard. Ma este szigorúan "doktor" nélkül. Mutatkozom még be barátságosan. Még ha el is hajt, legalább én elmondhatom, hogy a kezdésem rémesen udvariasra sikeredett.
Egészen új élmény, hogy hagyta a városi kórház vezetése, hogy külföldiként bejöhessek ide. Gondolom úgy vannak vele, hogy a Fort Wainwright kocsmájában hadititkokra szert tenni nem fogok. Legfeljebb a kicsi, kevés, rövid angoltudásom hagyom magam mögött, mikor megtalálom a pohár fenekét. Különben is... Nem vagyok nagy szám, mondhatni zöldfülűnek számítok. Mégis dobálnak itt a mélyvízbe, hiszen a jó, még nevelhető érsebész mindenütt hiánycikk a világban. Főleg az a fajta amelyik nem jártatja feleslegesen a száját. Találkoztam már szómenéses sebésszel, hát mit mondjak... A műtősnő páros lábbal rúgta ki, pedig ő volt az operatőr. Engem szerencsére csak az osztályvezető szívat, de ő minden huszadik másodpercben. Hallottam még a karácsonyi időszakban, hogy szokása a kórháznak egy ilyen "kis" összejövetelt rendeznie, ahol nem feltétlenül csak a kórházban praktizáló orvosok vannak jelen, hanem a magánpraxisban dolgozó szaktekintélyek is. Meg is örültem akkor, hát lehet, hogy nem csak mi a magunk hidegében isszuk magunkat Koreáig (vagy egyéb tetszőleges sárga földig) testületileg? De eddig kihunyni látszik a remény kis szikrája. Sebaj, majd berúgok én itt magamban, ha már kultúrális kapcsolatokat nem tudok elmélyíteni a helyi orvosokkal. De azért megigazgatom magamon a fekete testhez álló miniruhám. Legalább kinézzek valahogy... Egy-kétszer kimegyek cigizni, de csak azért, mert akkor még nem döntenek úgy a kedves kollégák, hogy ideje a szabályszegésnek. Csendben hallgatom őket beszélgetni. Mindenki igyekszik úgymond helyezkedni... A karrierizmus mindenhol ott látszódik a legszebben, hogy miként szól az egyik a másikhoz - ebből sikerül nekem is leszűrnöm, hogy kikkel lenne érdemes itt jóban lennem. Kezdjük a főnökömmel... Őt is körülrajongják szép számmal... Majd ha fagy! Az emberek az egyre etilgőzösebb estben igyekznek egymáshoz, hogy kezet fogjanak és koccintsanak az új évre - ami már rég elkezdődött. Én pedig jó szokásom szerint egymagam élvezem a hangulatot egy Margaritával kísérve. Mostmár nem érdekel, itt gyújtok rá... Ahogy beleslukkolok, egy pillanatra lehunyom a szemeim, mikor kizökkent egy kérdés. - Persze, van! - mosolyodom el, a hangomban csendül egy kis akcentus, de töretlenül nyújtom át neki a Zippom, amibe Roald Amundsen arcképe és kicsiben egy kutyaszán van gravírozva. Még egy szabályszegő. Egy kicsit derülök magamban. - Biztosan nem. - kuncogok egy kicsit. - Nekem feltűnt, hogy a főnököm kivételével senkit sem ismerek... így a reményeim hasonlóan szépek. Szélesen mosolygok rá, figyelve ahogy rágyújt ő is. Azt mondják, hogy a cigaretta közösség kovácsoló. Nos, lehet benne valami. - Ann-Róta Amundsen. Ma szintén nem doktor. - vigyorodom el és nyújtom felé a kezem. Tetszik a hozzáállása miszerint egy kicsit le kell vetni a fehér köpenyt. A többiek hadd páváskodjanak a sikereikkel...
Akcentusokból remek vagyok. Tekintve, hogy valaha nekem is volt, de úgy elhagytam, mint csalfa legény a menyasszonyát. Persze kicsit más, amikor egy angol nyelvű beszéli akcentussal a saját anyanyelvét, ennek ellenére mégis rögtön megüti a fülemet a dolog. Nem vagyok egyáltalán hazafi, hogy megsértődjek, vagy felhúzzam az orromat a dolgon. Sokkal inkább érdekfeszítőnek találom a dolgot, így miközben átveszem a lángok forrását, bátorkodom kérdezősködni is kissé. - Merről való? Az túlságosan bugyuta kérdés lett volna, hogy "ugye nem idevalósi?". Hülye pedig nem vagyok és nem is célom annak beállítani magam. Apró, hümmögő nevetés rezegteti meg a hangszálaimat a hasonlóan szép remények hallatán. Úgy látszik, hogy a nő nem elég karrierista ahhoz, hogy pofátlanul kihasználja az alkalmat az előrehaladásra. Persze lehet, hogy túlságosan egoista vagyok, ennek ellenére úgy vélem, hogyha túl sokan kiszúrják, hogy velem társalog, legalább olyan helyzetbe kerülhet, mintha már évek óta itt dolgozna. Félő, hogy túl sokan szeretnék majd megtudni tőle, hogy miről beszélgetett Dr. Howarddal. - Addig örüljön. Na, nem mintha arra buzdítanám, hogy legyen teljességgel antiszociális, de ez egy viszonylag kis város. Nem csak a munkahelyén, de még a sarki közértben is beszédtéma lehet, ha valamit nem a tömeg akarata szerint csinál. Kissé kiábrándultan morranok fel a mondandóm végére, ámbár semmi kedvem sincs megijeszteni, vagy már az elején elkedvteleníteni a társalgástól. Miután meggyújtom a cigarettát, elidőzök annak egyediségén. Közvetlenül azután, hogy visszaszolgáltatom a tárgyat jogos tulajdonosának, elhangzik a bemutatkozás is, melyre kíváncsian szalad fel a szemöldököm. - Csak nem rokonok? Bújtatok egy kissé szkeptikus mosolyt is a szám sarkára, bár a dolog közel sem annyira elképzelhetetlen, mint azt bárki elsőre gondolná. Sokkal hihetőbb lenne a dolog, mintha fordítva kellene megértetnem egy halandóval, hogy vérfarkasok léteznek és jelenleg épp egy ilyen példánnyal társalog. De ez az egész téma most megy is a farzsebembe, tekintettel arra, hogy ma este nem csak doktor, de vérfarkas se nagyon szeretnék lenni. Mélyet szívok a cigarettából és amíg a választ hallgatom, egész sokáig bent tartom, és csak lustán eresztem ki a füstöt a résnyire nyílt ajkaim között. Ha a nő sokat beszél, örömmel hallgatom. Tetszik a hanghordozása és igen, az akcentusa még mindig. Éppen ezért nem tudom letörölni a képemről az állandó és fürkésző mosollyal egybekötött arckifejezést, már-már bazsalyogva, olykor lopva szemlélem végig az arcát, egészen a fekete ruhán át a bokájáig. Persze mindezt igyekszem úgy megtenni, hogy neki ne tűnjön fel. Bár az önbizalmam a helyén van, mégsem kívánom, hogy a társalgásunk első három perce után felképeljen és szitkozódva hagyjon magamra, odavetve ezzel az orvostársadalom helyi krémjének egy egész esté át tartó bájcsevejre. - Nem ülünk le? - bökök a cigarettát tartó kezemmel egy épp megüresedett asztal felé - Amint látom, Daniels doktor épp most készül az ujja köré csavarni az egyik ápolónőt. Kissé el is mosolyodom, ahogy a két távozó felé nézek. Az öreg doki lassan a hatvan felé kacsintgat, az ápolónő (kövezzenek meg, fogalmam sincs, hogy hívják) hasonlóképpen. Furcsa dolog a szerelem, vagy mi a szösz, úgy meg még komikusabb, amikor ilyen idős emberek között látni a kipattanó szikrákat - mondja ezt a kétszáznegyvenöt éves matuzsálem.
Háhá, azt hitte, majd megnyitom a csapot és dőlni fog belőlem a szó? Hát nem kislány, ahhoz előbb kellett volna lemásznod a falvédőről. Cseles, cseles, mert próbálkozik, de nem ma kezdtem a kussolást, így nem okoz problémát a támadás visszaverése. Na még szép, hogy nem kell bizonygatnom neki, van tököm, látszik az a gatyámon keresztül is, és nem, nem tömtem ki semmivel sem. A tölcsér biztos kezekben a cső meg... hét Odette szájában. Így fentről nézve egészen mást is el tudok képzelni oda, de elhessegetem magamtól a gondolatot, mert a végén ráöntök mindent a röhögéstől. Pia dől, ő meg nyeli mint kacsa a nokedlit, tökéletes, töke van a menyasszonynak, megnyugodtam. Na de a zene, Raven, te se vagy normális, komolyan nem öreg haver, de tiszta mázli, hogy a csaj nem kezd el fuldokolni, elsősegélyben szar vagyok. Így nyakalni, hát ez egy kivénhedt alkoholistának is becsületére válna. Elismerő füttyentés a részemről, és amikor jelzi, nem kér többet, megtöröm a csövet. Azért is. Nem vagyok én aljas kérem szépen. Odi meg feláll, azaz mégsem, mert hát ennyi pia után nem is lehet, így elröhögöm magam azon, amikor inkább leül, és közli, neki kaja kell. Nem csodálom. -Fasszentos. Jelzem, tetszett amit láttam, na persze ebben benne vannak a mellei is, de hát na. Mégis hova álltam volna? A csehó másik végébe? Á-á, akkor kimaradt volna a látvány, azt meg nem, mert én nem vagyok mazochista állat. Asszem. Vagy de? Hm... ezt fel kell mérnem sürgősen, majd ha hazaértem. Szóval kaja. Bólintok, Rav meg ismer valaki kajáldát, és még sört is szerez. Az enyémet már lehúztam, fogom a piákat és kifelé indulok, aztán elkap a röhögőgörcs a kocsi láttán. -Ez vicc? Mintha a kőkorszakból reppent volna ide egy tütü, tiszta Frédi és Béni fílingem támadt. Amíg az öreg raszta és Odette egymással keresik a kulcsot, körbejárom az autót. Hát öcsécskéim, ha ebbe mi beférünk együtt, az maga lesz a csúcs. De már a beszállásánál is problémák adódnak, én oda hátra? Be se férek, gumiból meg nem vagyok, hogy megoldjam, így igyekszem segíteni a helyzeten. Én nem tudok vezetni, maximum tolni, na de nem egy absinthe és sör után, így a piákat helyezem biztonságba, fel ne rúgjam, és nemes egyszerűséggel lebontom a tetőt, aztán intek Ravennek, szálljon ki, vagy én is ráesek. Ha kikászálódik, kibányászom a vezető ülést és kihajítom a placcra. Na, most már van hely a kocsiban, de hogy én hova ülök, na azt még nem tudom, de egy fokkal jobb a helyzet, ők elférnek. Piák be, azért is bepréselem magam hátra, és az üvegeket úgy ölelem magamhoz, mint valami alvós macit. -Ti jöttök. Én onnan ki nem szállok, az sem érdekel, ha Raven a lábamra ül, kész, vége, én elhelyezkedtem. Tiszta cabrio lett az autó, pofás darab, na, nem ám beszólni. Holnap majd összeszedjük a többi részét is, nem kell fosniiii. Egyáltalán beindul ez a kocsi, vagy kiderül, motor sincs benne? Mert akkor meg szerezni kell másikat. Motort... lehetőleg.
S lőn fény, világosság, csoda, mert pöfög, és gurul, és minden, azt pedig remélem, Raven nem tépi ki a kormányt is a helyéből. Valahol megállunk, na de most jön a cirkuszi látványosság. Innen ki is kéne szállni, de közben én beszlopáltam egy üveg sört, tehát az nem lesz olyan egyszerű. Azaz vagy kiszednek, vagy itt maradok, és hoznak nekem előkét, kaját, és megetetnek. Egyáltalán odaértünk? -Céééél. Várok. Nagyon remélem, hogy nem lefulladtunk, hanem megérkeztünk, de amíg nem érkezik örömujjongás, addig én ülök és nem mozdulok. Nem mintha tudnék ezen a kis helyen, de na. Fát nem látok, sem egyebet, tehát élünk, virulunk, csak a kocsi nem, de az nem érdekel. Előrenyújtom az egyik piát, lehet inni, koccintani arra, hogy állunk.
-Uhh… Merci! Alexnek csak egy feltartott mutatóujjal reagálok a bókra, most nem nagyon vagyok olyan állapotban, hogy örömódákat zengjek hálából. Raven szavaira is csak bólintok, aztán elveszem a felsőmet. Ha tudja az utat, akkor hajrá, előre! Aztán majd valahogy megyek én is. -Azt hiszem… nem. –feleltem Raven szavaira, a segítő kezet is elfogadtam, de onnantól már boldogultam egyedül is, vitt a lendület! A kezemben még mindig ott virított a rumos üveg, amit ő nyomott a kezembe, s csak most vetettem rá egy pillantást, hogy húha… Aztabetyárhétszentségit! Na jó, inkább csak fogom tovább, aztán tipegek a fiúk után. Igaz, ha rajzolnának egy egyenes vonalat, rá se tudnék lépni, nem hogy egyenesen végigmenni rajta, de csak 2 embernek mentem neki kifelé menet, és egy ajtófélfát se felejtem meg, az meg már fél siker, nem? Ahogy odakint megáll a nászmenet, sikerült még a két fiú vállát elkapnom, mielőtt tovább visz a lendület. Na igen, amíg menni kell az nem gáz, az egyhelyben ácsorgás már annál nehezebben ment. -Én kics… kocsival. Azzal, ni! –feleltem, aztán már mutattam is anyai büszkeséggel az én kicsikémre, arra az ütött-kopott-ezer-éves-rothadó-alvázú-rozsdásodó-egykoron-szép-piros-most-kopott-koszos kispolskira, ami tőlünk nem messze állt, az út szélén. Alex beszólására csak lazán tarkón csaptam. Hát ez most szórakozik velem? Nem, nem vicc, ez a komoly valóság. Az már fel se tűnt, ahogy közben szórakozottan a zsebembe nyúlva Ravennek passzoltam a kocsikulcsot, csak akkor kezdett valami gyanús lenni, amikor a járgányhoz közelebb totyogva feltűnt, hogy a helyemen ül, és a kormány körül matat. Na várjunk már, ő akar vezetni? Az ÉN kocsimat? Hisz oda se fér… Már épp mentem volna panaszkodni, hogy na tipli van, kérem a kulcsot aztán legyen szófogadó kisfiú, koccoljon be ő is szépen a hátsó ülésre a másik jómadár mellé… Mire mit látnak szemeim? A marhája nekiesett a kocsimnak! Na, ettől az állam valahol az aszfalton koppan, valahogy képtelen vagyok feldolgozni a dolgot. A szemem látja, de az agyamig valahogy nem akar eljutni a dolog, így csak állok lesokkolva, ahogy az ülés meg a tető valahol a járdán landol. És valahol itt jött el az a pillanat is, amikor valahogy visszazökkentem a valóságba… Talán az aszfalton koppanó fém hangja rántott vissza? Nem vagyok benne egészen biztos, de abban segített, hogy hirtelen adrenalin lökettől kitisztuljon a fejem egy kissé, az alkohol okozta bódultságból… -HÉÉÉÉÉÉÉ!!!!! Te agyalágyult, te eszetlen marha, te idióta, te anyaszomorító, teeeeeeeee!!!! Raven, fogj le, különben kitekerem a nyakát, esküszöm!!! –indultam meg gyilkos tekintettel Alex felé, ám a gyáva dög addigra már bevackolta magát a hátsó ülésre. Könnybe lábadt szemmel néztem vissza az ülésre, majd a kocsim hiányzó tetejére, majd újabb gyilkos tekintet Alexre, aztán nagy puffogva bevágódtam az anyósülésre, úgy becsapva magam után az ajtót, hogy csoda, hogy nem szakadt le az is a helyéről. -Induljunk! –morrantam hátra Ravennek, aki szintén a hátsó ülésen gubbasztott valahol Alex mellett, annak ellenére, hogy ő vezetett. Ó igen, és ha már hátsó ülés, és Alex ült mögöttem, akkor nem haboztam hátra tolni az ülést, amennyire csak bírtam, nagy ívben téve arra, hogy így Mr. Ropinak semmi helye nem marad hátul. Na és aztán, érdekel is! Max. ha nem tetszik, hátramászhat a kalaptartóba, ő úgy is befér… Persze nem tartott sokáig az én bosszússágom is, pár perccel később már a Takasa - You and me című számot énekeltem nagy vidáman, hogy feldobjam a hangulatot… hogy miért pont ezt? Jó kérdés… a Talán mert ari a dallama, a klip meg kicsit a mostani helyzetünkre emlékeztetett… Az üveget a maradék rummal közben hátrapasszolom Alexnek, ki ne száradjon amíg odaérünk… Amikor viszont leparkolunk, már pattanok is, hogy a csehó felé vegyem az irányt. Egy pillanatra megállok, hogy hátraszóljak a fiúknak, el ne felejtsék bezárni az ajtót, de akkor a tető helyére vándorol a szemem… Na jó, azt hiszem, felesleges lenne. -Kérem a kulcsot. –nyújtottam a kezem felé, aztán ha összekapták végre magukat, akkor mehetünk is… Még hogy a nőkre kell sokat várni!
Elvigyorodtam, ahogy Odette tarkón vágta Alexet. Miközben benyomtam magam az ülés mögé, már akkor fura érzésem támadt, hogy a srác keze a levegőbe emelkedik. A lányra pillantottam, aki közben megindult felénk, hogy esetleg kiparancsoljon a kormány mögül, de mindkettőnk meglepetésére hatalmas fém recsegéssel elvált a tető, megszokott helyétől, én pedig végre kiegyenesedhettem. Néhányat pislantottam, majd röhögésben törtem ki, s mielőtt még Odette Alex torkának esett volna, egy gyors mozdulattal előtte teremtem, s igyekeztem úgy állni, hogy semmiképp ne férjen a Tark közelébe. Hátra pillantva a vállam felett, láttam, ahogy a vezető ülés az utca másik felén landol a porban. - Nyugi, vedd úgy, van egy Cabriod. - nevettem el magam, miközben én is beültem a szerencsétlenül járt kisautóba. Tény, kényelmesebb volt, bár furán hatott, hogy Alex mellett kell ülnöm. - Irány a Vaktöltény! - indítottam be a kisautót, ami köhécselve, puffogva beindult, és kirükvercezve a parkolóból, elindultunk. Én a magam sörét kortyolgattam út közben, szerencsére sem rendőrrel, sem ismerőssel nem futottunk össze az utakon. A lány is felengedett végül, és halkan dúdolgatott. Egy idő után bekapcsolódtam a dallamba, igaz csak dúdolgattam, de ismertem a számot. És ez most eléggé illett ránk. Mosolyogva vezettem, s végül is kiérve a város esti forgatagából, egy eldugott utcácskában, egy kis kocsma előtt leparkolva az autót, pattantam ki az ülésről. Odette követelőző mozdulatára csak elmosolyodtam, majd a kezébe nyomtam a kulcsot. Aztán utána belépve a helyiségbe, az egyik sarokban álló üres boxhoz léptem, majd letéve a kabátom, vártam, hogy ők is leüljenek. - Na, rendeljünk, itt az étlap. - böktem az asztalon fekvő papírra.
Bólintok a jelzésre, büszkén, még ki is húzom magam, mert most állati rendes gyerek voltam, megdicsértem egy nőt, mert képes úgy inni, mint a kefekötő. Legalább ő, mert én nem, szar ügy. Enyém a 2 sörös üveg, meg még egy, pluszban oszlopot játszom odakint, amikor Odette hirtelen megérkezik, mint szamár a Shrekben, vagyis majdnem tovább lendül, amikor mi állunk. Várom a kérdést, és a nyelvemen a válasz, hogy még nem, nem vagyunk ott, de helyette csak tarkón vág, mert azt hiszem, poénkodik velem, amikor arra a roncsra mutat... jól van már, jól van, nem kell kiakadni, honnan kellett volna tudnom, hogy az ő négykerekűje nincs telehajigálva plüssökkel, és nincsen női szempillája sem, de úgy fest, mint ami a következő pillanatban szétesik, ha csak egy ujjal is hozzáérnek? Aztán a gyors helyzetfelismerésemnek köszönhetően pillanatok alatt átrendezem a terepet az autót, mert muszáj, ha ebbe tényleg hármasban óhajtunk utazni, a nagyra nőtt öreg rasztával az élen. Tető egyik oldal, ülés másik oldal, ragyogó, és még egyben van az alváz. Odette meg ordítani kezd, most miért? -Mi van? Mivamivamiva? Ennek a szerencsétlennek itt előttem már nem teljesen mindegy? A rozsda fogja baszki, ráadásul már az is csoda, ha a saját kerekein elgurul. Nyár jön, hát az évszaknak megfelelően átalakítottam egy kicsit. Baj? Most tegyem vissza a tetőt, vagy mi? Ki akarja tekerni azt a marha helyes nyakamat? Na ne már. Raven lefogja és röhög, tessék. Mit kell hisztizni? Így ő is elfér, meg én is, félig. Nők... még az ajtót is úgy vágja be sértődötten, hogy nem sokon múlik, azt is elhagyjuk... hát öcsém, én akkor hangos röhögésben törtem volna ki, ez tuti. És tessék, nesze neked női hiszti. Ha senki nem reagálja le, vagy nem úgy, ahogy a nőstény elképzeli, máris nincs semmi baja, mert azon kívül, hogy el szerette volna törni a lábaimat, máris dúdolgat. Oké, hogy nálam van lassan minden üveg, de a rumos is megérkezik, de hiába, azt maximum megőrzöm, két sör és egy absinthe után annak is örülök, ha én innen valaha kimászom. Miután kiderül, hogy a kajáldához érkeztünk meg, és nem a roncs adta meg magát, fellélegzek, és megpróbálom megtalálni a tökéletes technikát a kiszálláshoz, vagyis felfelé indulok el, átmászva a kasztnin, ablakon és mindenen. Mert én kurva ügyes vagyok, kész akrobata, kár, hogy ittas, így sikerül félig kiesnem a kocsiból. Felugrok, mert hát na, nehogy már rajtam röhögjenek, nincs nekem semmi bajom, de amikor Odette a kulcsokat kéri, elkap a röhögőgörcs. Mit akar bezárni? Vagy láncoljuk le? Na ez az autó, amit még az sem vinne el, aki fémeket lop, ez tuti. Irány a Vaktöltény, azaz befelé, mert enni kell. Az étlapot először fejjel lefelé tartom, és nem is igazán értem, hogy mióta szokás a kaját alulra tenni, és lefedni tányérral? Jó pár perccel később jövök rá, hogy ha esetleg elfordítom, akkor még értelmezni is tudom, de jó nekem az, amit a többiek esznek. Akkor nagyobb az esélye annak, hogy talán két lábon hagyom el a helyet, nem négykézláb.
Kész. Elegem van. Uuuuuutálom! Még hogy Cabrio… Miből, baszki, kispolskiból?! Hát fenomenális, mondhatom. Áhh, inkább nem is bosszantom magam, majd visszakapja még valahogy, mást nem belopózok valahogy a szobájába aztán telegórom Hello Kitty-s cuccokkal… ágynemű, függöny, plüssfigurák, díszpárnák, ágytakaró, lámpabúra… Amúgy meg… mondjon bárki bármit, egész feelinges volt a kis autóutunk. Nem tudom, a két hímnek mi baja a kicsi kocsimmal, még úgy is buli lett volna az út, ha egyben hagyják. De nem hagyták, szóval kár ezen puffognom, mást nem majd ne csodálkozzon Alex, ha betolom az udvarukra, hogy szevasz drágám, hoztam javításra a kocsit. Megérkezünk, a kulcsot zsebre vágom, Alexnek meg csak lekeverek még egy nyaklevest. Ne röhögjön! Emlékbe még megtarthatom a kulcsot, nem?! Amúgy is, mi köze hozzá? Oké… bemegyünk, leülünk, étlap kézbe! Amikor a ropifiú fejjel lefelé nézi az étlapot, csak széles vigyorral, de szótlanul lesem, hogy mikor esik le neki, akkor aztán rajtam a sor, hogy végre kiröhögjem! Nesze neked, cserébe a korábbiért… De ne aggódj, lesz még tovább is! Mit rendeljek, mit rendeljek… hát mittudomén… Ki tudja mekkorák az adagok? Meg hogy hogy főznek? Meg amúgy is kajás vagyok… meg melyiket válasszam? Se csiga, se cordon bleu, pfejj… -Ti mit rendeltek? –fordulok a többiek felé, hátha ők találtak valami jót. Na igen, olyan tipikus… amikor az ember ül a kajáldában, nem tud választani, aztán elég meghallani, a többiek mit választanak. Jé, ilyen is van?! Hol? Ez melyik? Húúú, ez biztos tök jó, én is ilyet eszek! Végül aztán amikor a pincér bátorkodik idejönni az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést, csak találomra rábökök az egyik 3 személyes vegyes tálra. -Én ezt kérem! Desszertnek meg egy nagy fagyihelyhet. Azzal becsuktam az étlapot és az asztal közepére dobtam. -Mondjatok valamit. –néztem a fiúkra- És ne csak annyit, hogy „valami”.
Alex étlapos malőrén jót nevetek, ez a fickó kész agybaj. Ráadásul az, ahogy Odettevel marják egymást, egyszerűen mosolyra fakasztó, mint két lökött gyerek. Látva, Odette mit kér, már rájövök, miért olyan éhes. - Én alaszkai tőkehalfilét baconbe tekerve, zöld fűszerekkel, ezt kérem. Mellé valami erőset kísérőnek, egy pohár whiskeyt előtte, desszert nem kell. Ha már Alaszka, legyen akkor nevezetesség, amit eszek. Odette kérdésére elmosolyodok. A pincér hamar kihozza a whiskeyt, de mikor megérzem az ital ízét, a fejem vészesen megszédül. Hoppá, elértük a határt... És a szám Odette kérdésére kinyílik. - Je voudrais passer quelques nuits avec vous! - csúszik ki a számon, de aztán úgy el is pirulok, hogy a forróságot még én is érzem, ahogy elfut. Öhm... oké, ez... Ez csak a pia... Csak a pia lehet az ok. Gyorsan felhajtom a whiskey-t, és igyekszem másra terelni a szót. Ez nem vall rám, oh bakker, mekkora marha vagyok! Aztán határtalan késztetést érzek arra, hogy most kiszaladjak. Sürgősen! - Öhm... elnézést! - fölállok az asztaltól, majd gyors léptekkel veszem célba a férfi mosdót. Kis híja csak, hogy nem töröm be az ajtót, majd azonnal az egyik szabad fülkébe rontok. Azt a kurva, majdnem 5 l víz, meg a nem tudom, hány l alkohol után mi a frászt vártok??? Jó pár percig könnyítek magamon, végül egy mély, szívből jövő, megkönnyebbült sóhajjal húzom vissza gatyám sliccét, majd kilépve a fülkéből, megyek a mosdókagylóhoz. Enyhén szólva szédülök még mindig, de legalább már nem akarok behugyozni. Mikor visszatérek az asztalhoz, leülve a helyemre, kérdezem meg a többieket: - Lenne kedvetek valamelyik nap strandra menni? Úgyis itt a nyár, és ha már így összeverődtünk, jó lenne egy szabadtéri program, vagy ilyesmi. Én hozok kaját, rátok a piát bízom. Benne lennétek?
A nőstény puffog, de betudom női hisztinek, nekem igenis tetszik a kiskocsi így, mert szellős és még hely is van benne, na de hogyne röhögnék, amikor be akarja zárni az autót, amibe csak az nem száll be, aki nem akar? És erre megint nyakon vág... mondja valaki azt, hogy nem agresszív, hát nem? De az, viszont minél jobban csapkod, annál jobban röhögök rajta, mert vicces. Csináltam itt neki egy szuper cabriot, és ez a hála? Legközelebb tolja. Most mi van? Magam is rájöttem kisebb fáziskéséssel, hogy valami nem stimmel, és a tányérnak alul kell lennie, akkor most mi van? Naná, hogy vigyorgok magam is, mert sok volt a pia, és Raven még whiskey-t is rendel. Régen rossz. Én nem tudom, hogyan jutok haza, lehet, majd szegény Darrent kell értesítenem. Miért őtt? Mert Danny éppen elfoglalt, Tabitha is, és a főnököm az egyetlen, aki érti a "kódolt" üzeneteimet is, amikor megpróbálom elmagyarázni neki, hogy hol vagyok. Mert én akkor baszki olyan rejtjelet használok, hogy még magamat is belekeverem, nem hogy értelmesen elmekegjem a címet. Mindenki rendel, de én még mindig a képeket nézem, mert elolvasni azt már nem tudom micsoda, és fel se ismerem, így amikor Raven rendel, én bólogatok bőszen. -Azt. Vagyis azt rendelem én is. Fogalmam sincs, mi az, de azt. Terveztem rábökni az egyik képre, amit sikerült betájolnom, de tartottam tőle, hogy ha az ujjam zuhanórepülésben indul el felé, hogy megtegyem, az arrébb ugrik, és még egyszer be nem mérem a koordinátáit. Odette még morcos, de hogy mit rendelt? Volt benne valami fagyi is, de az hogy fog mutatni a képen? Lehet, őt kellett volna megkérnem, nekem is bökjön, ő még eltalálja. Az öreg hippire meredek, azért ennyire még nem rúgtam be, de esküszöm nem értem, mit makog. -He? Apukám, ezt most betűzd le nekem, mert valahol lemaradtam. Milyen vödör passzol a hova? Egyáltalán hogy jön ide a vödör? Azt odaát hagytuk, azt mondták nem kell. Akkor most miért keresi? És miért lett rákvörös? Mindegy. Ráadásul elmegy. Aha, tudom is, hogy hová. -Slagolás. Jelentem be Odette-nek, mert tudnia kell, hova megyek, ha esetleg nem térnék vissza, akkor ott szedjenek össze. Elindulok a hippi után, de hogy azt milyen sebességgel, azt nem tudom, és az irányzékomon is állítani kellene. Kár, hogy nem kapaszkodtam az öreg hajába, akkor legalább tudnám, hol a mosdó. Most meg találgatok, vagyis valami ajtónak látszó tárgyat keresek. És miért azt mondtam, hogy slagolás? Mert nem akartam Raven után ordítani, hogy várjon meg, én is mennék hugyozni. Valahová bejutok, és mintha klotyót is látnék, tehát jó helyen vagyok, még részegen is betalálok. Örülök magamnak, aztán megpróbálok megállni az egyik piszoárnál. Na de melyiknél? Az, hogy mindegyik mozog, az a legkevesebb, de én is dőlök, és ráadásul még a gatyámat is ki kell gombolnom. Ez nem is egyszerű feladat ittasan, de becsülettel gyakorlom. Baszki, az gáz, ha segítséget kérek, különben itt fogom összehugyozni magam? Erőteljes szenvedés, csak sikerül kiszabadítanom magam, és akkor a célzás... inkább le kellene ülnöm, de lehet, akkor nem állok fel onnan. Mindegy, hős vagyok, kurva nagy hős, azaz azért is állva könnyítek magamon, és a hülyéknek van szerencséje elven még a célt is eltalálom. Amint végzek, óriási sóhaj szakad fel belőlem, és akkor jöhet a visszagombolás... tuti tépőzáras gatyát fogok beszerezni ilyen alkalomra, ez már nem kérdés, mert ez kész tortúra, mire összehozom megint. Elégedetten tántorgok el a kagylóhoz, mosok pofát és kezet is, hogy utána megtegyem a gyötrelmes utat vissza, az asztalunkhoz. Amit nem vágok, hogy az öreg mikor jött ki mellettem, de sima pantomimbe csap át az egész, mert mutogatok rá, az ajtóra, aztán az asztalra, magamra, és a végén úgy nézek ki, mint aki egy legyet hajkurászik ezerrel. Sebaj, ülök, és most az egy biztos pont az életemben, de a strand hogy jön ide, na azt nem tudom, de felőlem mehetünk, bólintok. Támad egy korszakalkotó ötletem is, amit máris bedobok a bandának. -Egy tetkó? Milyen jól mutatna rajtunk egy egyentetkó, persze nem tudom, hogy én ezt most miért akarom, de annyi baj legyen. Akarok egy tetkót. Kész. Nem vagyok elég meggyőző? Hát dehogynem. Még vigyorgok is mellé ezerrel.
Whiskey? Komolyan? Értem én, hogy a hal után megszomjazik az ember, de annyira már csak nem lehet telhetetlen egyik se, hogy majd’ 5 liter víz ne legyen elég… Na mindegy, ő tudja. Alex rendelésén meg csak jót mosolygok, úgy látszik, valakinek már ez a kevéske ital is megártott. Hát mit ne mondjak, amikor kijelentettem a fiúknak, hogy mondjanak valamit, nem épp erre számítottam. Ahogy meghallottam Raven szavait, hirtelen felszaladt a szemöldököm, ahogy néhány pillanatig csak megdöbbenve pislogtam a férfira, de aztán jóízű nevetésben törtem ki, közben pedig neki is válaszoltam. -Peut-être une autre fois, chéri. Tu es ivre et tu ne sais pas ce que tu dire. –feleltem, a legkevésbé sem foglalkozva azzal, hogy Alex egy mukkot nem ért az egészből. Ja, hogy nem tud franciául?! Tanuljon meg, ennyi! Úgy is ez a legszebb nyelv a földön. Na várjunk, ebbe meg mi ütött? Ahogy Raven menekülőre fogja a dolgot, csak félig hátrafordulva nézek utána, hogy hova rohan ilyen bőszen. A kocsikulcs nálam van, szóval meglépni nem tud, de… ja, hogy csak a mosdóra. Hm, ahhoz képest, hogy mennyit ivott, egész sokáig bírta, azt hittem, hogy majd út közben is meg kell állnunk párszor. Már épp fordultam volna vissza Alex felé, amikor ő is menekülőre fogta a dolgot… Ismét hátrafordulok, nála azért jobban parázok, hogy esetleg a kocsi felé veszi az irányt, a végén még képes és még jobban szétbarmolja a lököttje. Áh, mégse, ő is csak a wc-t rohamozta le… Hmm… és még a lányokat cukkolják, hogy párosával járnak a mosdóba? Hová tart ez a mai világ, hogy már a pasik is… Ejj. Ha ezek még egymásnak is esnek odabent, én tuti itt hagyom őket. Kapnak 10 percet, a férfi mosdóknál úgy sincs soha sor, szóval ha tovább vannak, akkor… vagy egymásnak estek, vagy hasmenés… Amikor mindketten visszaérnek, csak egy sokatmondó pillantást vetek rájuk, de inkább meg se szólalok. -Strand? Az jól hangzik, bár nem tudom, van-e ilyesmi a városban. Személy szerint én az ilyen tóparti-folyóparti pancsolásban inkább benne vagyok, legalább ott biztosan nincs tömeg. Mit szóltok mondjuk a Tanana vagy a Chena folyóhoz? Esetleg a torkolathoz, az is szép, csak kicsit erős a sodrás. –gondolkozok tovább hangosan, amikor Alex is közbeszól. -Tetkó? Hát, ami azt illeti, egy fehéren gondolkozok egy ideje, az legalább nem mutatna hülyén ha alakot váltok, de… várj, te milyen tetkóra gondoltál? Mert ilyen Hello Kittys szarokat tuti nem varratok magamra csak a te kedvedért…
Nevetése kissé feloldja zavaromat, bár már félig felállok az asztaltól, mikor válasza elér hozzám. Alex értetlenkedésére csak legyintek, jobb ha nem tudja milyen szövegelés folyik köztünk. De Odette válasza kicsit meglep. De a vizeletem erősen kikívánkozik, szóval inkább hagyom, és uzsgyi a mosdó. Fél füllel hallom Alex bejöttét is, bár a magam csurgatása bőszen lefoglal. Bár ahogy hallom, ő is sokáig könnyít magán. Mikor kilépek, épp a cipzárával bajlódik, de inkább nem kérdezem meg, mégis, mi a francot művel, örülök, ha én nem esek bele a piszoárokba, és kellemesen eltámolygok a kézmosóig. Igazából fogalmam sincs, hogy hogyan kerülöm meg, és mégis előbb érek vissza a helyemre, na de annyi baj legyen. - Je peux voir la beauté sans alcool Odette. - mondom, miközben leülök. A szemébe nézek, és bár még így is kicsit kóvályog a fejem, tényleg komolyan gondolom. Ha már a szavakat kimondtam, akkor vállalom is őket. Legalább tudja, amit érzek, vonzódok hozzá, és tényleg tetszik a hölgyike. Ha nem viszonozza, na bumm, így jártam. De egy kellemes estét tudhatok magaménak. De a lány pillantása, melyet Alexre és rám mereszt, miután Alex is vissza jött a mosdóból, megingatom a fejem. - Perverz perszóna vagy, remélem vágod. - mondom elfojtva egy gúnyos mosolyt, és az üres whiskeys poharamat kezdem el bámulni, de hát sajna magától nem lesz benne pia. A strandos egyetértésre bólintok, a Tanana és Chena torkolatánál meg úgyse zargatna minket senki, úgyhogy nekem teljesen megfelelne az a hely. Alex közbe szólására és Ode feleletére csak mosolygok. Nekem már bőven van bőrfelületem fedve, de ha nagyon ragaszkodnak. - Én benne vagyok! Ode, te hová tetetnéd, ha már itt tartunk? - kacsintok rá egy cinkos mosoly kíséretében. - Amúgy nem állnak hülyén a tetoválások, figyelj, nekem a bal karom, ahogy láthatod totál be van firkálva. Farkas alakban ha jobban oda megnéznél, még a fekete bundán át is látható, igaz, akkor tényleg oda kell figyelned. Nem tudom, legyen valami közös, amire mindhárman emlékezni fogunk... vagy ha mást nem, reggel letépjük egymás bőrét... Nem szoktam egyen tetó rajongó lenni. Azt hiszem, ez is a pia számlájára írható. És végre valahára a pincér is megérkezik a teli pakolt tányérokkal.
A whiskey nem kellett volna, most már a vázából fogom kiinni a vizet, a sör sem érdekel, elértem a határt, azaz itt állj. Pontosabban ülj, mert állni márt túl sok energiaveszteségbe kerül, főleg hogy forog a föld, és Galilei nem volt hülye, jól mondta. Látom is, bár sokkal viccesebb, amikor az ajtót kell megtalálni, ezt szívesen ajánlanám a többieknek, ha nem azon lennék, hogy megakadályozzam a padló felpolírozását a saját habtestemmel. Mivel sikeresen végrehajtottam az ürítési műveletet, és nem kötöttem szorosabb ismeretséget a nadrágommal sem, vigyorogva ülök az asztalnál. Ez kérem szépen részegen kibaszott nagy teljesítmény. Odette meg sandán néz ránk, pedig én tényleg brunyáltam, eskü, és a hangokból ítélve tökéletesen céloztam... baszki, ez a nem semmi. Büszke vagyok magamra, ezt nem sokan mondhatják el magukról még józanul sem. Minima egy dicséret megillet. Az, hogy mit makognak itt, cseppet sem érdekel, elfoglalom magam azzal, hogy megpróbálok rájönni, mi van a képen a tányéron kívül, vagyis ismét az étlapot böngészem. De minek megyek én strandolni? Na ez egy roppant jó kérdés, de már mindegy, rohadtul belementem. A tetkó viszont felvillanyoz, legfőképpen azért, mert mindenki beleegyezik. Milyen tetkót akarok? Nem tudom. Hova? Azt sem tudom. Minek? Azt meg pláne nem, mert logikus magyarázata nincs, csak úgy jött az ötlet, mert miért ne? -Passz. Milyen tetkó, milyen tetkó... hát úgy nézek én ki, mint akinek komoly terve van, amikor azt sem tudom megmondani, miért akarok egyet? Mi vagyok én? Közös tetkó... tisztára mint valami vérszerződés, most már röhögni kezdek rajta, ahogyan elképzelem, hogy egy találkozásnál azt fogjuk mutogatni egymásnak. Aha, kurva jó. Mire végre eldönteném, hova is gondoltam a sajátomat, megérkezik a tányér, így arra mutatok. Nem, nem a húsra akarok varratni, csak jelzem, kaja van. Mit kértem? A jó ég tudja, nem én, rohadjak meg, a fagyi maradt meg bennem, de az itt nincs. Sebaj, evőeszköz a kézbe, és mehet a kinyírandó áldozat betájolása, hogy ne a terítőt szabdaljam fel, hanem azt, hogy utána szépen megtaláljam a számat is, és egyek... aztán emésszek. Hogyan vagyok képes eltüntetni mindent pár perc alatt? Ezt sem tudom, de jobb vagyok mint egy ipari porszívó, mert a többiek még szinte neki se láttak, de én már a tányért is tisztára töröltem.
-Oh, quel joli! –felelem a szavaira- Oui, sans alcool tu peux. Mais tu as bu beaucoup d’alcool… -felelem, aztán részemről a téma lezárva. Részegen részegekkel nem vitázok. A bókjára viszont egy angyali mosolyra húzódik a szám, némi szempillarebegtetéssel megspékelve, csak hogy teljes legyen a ma-született-bárány imidzs. -Hogy éééén? Ugyan már… Ahogy a strandos témára váltunk, Alex felé fordulok, hátha van bármi mondandója, de… úgy tűnik, nincs. Kár, pedig azt hittem, hogy legalább az ital megoldja egy kicsit a nyelvét, bár az is tény, hogy kb. semmit se ivott még. A tetkót ötletet is csak feldobta, persze komolyabb ötlet meg hozzászólás már smafu… Na mindegy, ha nem, akkor nem, Raven legalább még válaszol. -Hogy hová? Nem tudom, attól függ, hogy milyen mintát választunk. Amúgy meg kösz, te könnyen beszélsz, a feketén annyira nem feltűnő valami sötét minta. Én a fehéres-szürkés-zsemleszín alapon inkább kihagynám a sötétebb meg színesebb dolgokat – hülyén mutatna. Valami fehér tetoválás az jöhet, azok úgy is tök jól néznek ki! Ha meg minta… Nem tudom, most tényleg egyen tetkót akarunk? –néztem végig rajtuk. Ahogy a pincér megérkezik a rendeléssel, már tűröm is a szalvétát a ruhám nyakába. Még totál józanul is képes vagyok leenni magam, nem hogy ennyi pia után… Aztán kés, villa a kézbe, és… -Bon appetit! Azzal nekilátok, hogy elpusztítsam a saját adagomat. Oké, hogy soknak mutat, bár azt is hozzá kell tenni, hogy az ilyen tálaknál vagy 3/4-e csak köret, de én meg nem azért küzdöttem fel magam a tápláléklánc csúcsára, hogy ilyenekkel lakjak jól… Szóval halál nyugodtan nekiálltam betermelni a húst hússal, néha elvétve 1-1 kanál köretet is beiktatva. Na jó, a sült krumplit azt szeretem, azt azért pusztítottam rendesen, de a főtt rizs meg a saláta már kevésbé dobogtatta meg piciny szívem. Közben azért a fiúkra is vetettem egy-egy pillantást, meg az ő adagjukra, és… ez most komoly? Egy árva halacskával jól laknak? Hát, ők tudják… Pedig azt hittem, hogy Alex is azért ilyen vasággyal ötven kiló, mert gyors az anyagcseréje. Mondjuk ha így padlóra vágta az a kevés pia, már ott gyanakodhattam volna… -Na, a tiétek milyen? Ebből esetleg kér valaki egy kis kóstolót? Már nem mint ha nem bírnám megenni, csak lássátok, milyen jó szívem van… -azzal ha valamelyikük kérne, meg rábök, hogy melyikből, akkor vágok egy darabot, aztán egy „mondd szépen, hogy ááá” után odanyújtom azt a harit a villámmal.
Ode felelete mosolyt csal az arcomra, de már erre nem mondok semmit. Az az arckifejezés viszont, amit utána levág felém, apró nevetést hoz ki belőlem. Nem csak a nyelve van a helyén, kellően bájos is tud lenni, még ha csak viccből is, de képes rá. Alex állapota egyre furább, de legalább nem egy ízig, vérig kőszikla a gyerek, amit általában harcosoknál vettem észre gyakran. Nem, alkohol után olyan, mint egy furán szétfolyó, érdekes vaj, amit csak azért vizsgálsz, mert még nem láttál életed során furán szétfolyó vajat, és mulattat. - Nem tudom, amit akartok. Ha ajánlhatom, tetesd a hátadra, nem túl feltűnő, emberként meg szép és ízléses is. De ez csak vélemény. Sose gondoltam, hogy ilyen hamar ilyenre adnám a fejem, de hát na. Bőven jó így. Az illat, mely a hal tálból száll fel az orromba, szinte zsibbasztja az érzékeimet. Ahogy a többiek nekiállnak a maguk adagjainak, én kényelmesen kezdem fogyasztani a magamét. Nem rohanok, nincs hova, és egész jól össze is rakták ezt a kaját. Még az a kevés szálka sem okoz problémát, amit néha-néha találok, de úgy nagyjából kiszedték a húsból. - Jó étvágyat! - felelem a lány szavaira. A kaja jó, hamar eltelíti a gyomromat, némi kenyér mellett. Bár ahogy ők termelik be a kaját, az még nekem is gyors. Nem vagyok híve a gyors evésnek, de ez még engem is meglep, ahogy ők esznek. Alex hamar letudja az adagját, Ode is gyorsan pusztítja a maga tálját, én épphogy a felével végeztem. Fiatalság... - Egész jó, nem mondom, hogy tökéletes, de így vacsorának finom. Mikor a lány felajánlja a kóstolást, én bólintok, hogy szívesen fogadnám. Szórakozottan rábökök a villámmal egy szaftosabb hús szeletre, melynek illata hívogatóan kúszik az orromba, de ez a villás átadás kicsit meglep. Vág egy darabot, s a felszólítására kinyitom a számat, s mikor a hús a számban landol, automatikusan becsukom. Közben a lány arcát fürkészem, ez az etetés tényleg fura. A húsdarab ropósra sült ízvilága kellemesen szétterül a számban, a fűszerezés is tökéletes. Hüvelykujjamat a levegőbe emelve jelzem, hogy finom az étek, amit választott. - Te is megkóstolod? - kérdezem az előttem lévő baconos halra bökve, viszonoznám az előbbi jó indulatát. Ha bólint, vágok egy baconbe tekert szeletet, és felé nyújtom a villámmal. Mire végül végzünk a kajálással, a szédülésem sem zavar, de valljuk be, azért még mindig érzem az alkohol okozta bódultságot. A tányérok kitakarítva, tényleg éhes volt a banda. Eltelített érzéssel dőlök hátra. A pincér végül jön, eltakarítja az asztalt, majd pár perc múlva Odenak hoz egy hatalmas fagyi kehelyt, meg három kis kupicát, ami állítólag a ház ajándéka, és banán likőr van benne, majd leteszi elénk. Banán likőr. Megszagolom, tényleg banán illata van, meg likőr, és édes. Koccintásra emelem a poharam. - Egészség! - majd ha összekoccintják velem a poharaikat, felhajtom az édes likőrt. Az utóíz nem borzongat, kellemesen zsibbasztja a torkom. Banán likőr, mégis mit várok? Ode fagyi kelyhére téved a tekintetem. Hát, ha ezt olyan gyorsasággal falja be, mint a tálat, akkor le a kalappal a csaj előtt. A tejszínhabból kikandikál két meggy. Azok felé nyúlva óvatosan elcsenem őket, majd az egyiket Alexnek nyújtom, a másikat meg megeszem. Mikor a lány nekiáll a fagylaltnak, már csak arra pillantok vissza, hogy az előkéje még mindig a nyakában van. Bár a fő éteknél is viccesnek találtam, de hát van ez így. Van, aki nem tud megtanulni enni malackodás nélkül. De ha eddig nem volt balesete, akkor most a fagyitól sikerül. Egy kevés tejszínhab az ölébe cseppen, de mikor felpillant, a szája sarka és az orra is olyan. Ezt nem tudom hogy csinálta, de ehhez tehetség kell. Mosolyogva nyújtok szalvétát neki, amivel az ölét sikeresen feltakarítja, de valahogy nem érzi, hogy az arcán is az van. Mutatom az ujjammal magamon, hogy mit, hol takarítson, de a száján csak még inkább elmaszatolja, amitől csak még csinosabbnak látom. - Na várj, segítek. - mondom, s végül közelebb hajolva hozzá újabb kísérletet teszek arra, hogy józanul nem mondható gondolkodással, csókot szerezzek. A bőre illata mámorítóan hat, az elmaszatolt tejszínhab kellemesen hideg még mindig. Olyan, mintha a legédesebb fagylaltból kaptam volna egy kis kóstolót. Talán az alkohol teszi, de a bőrétől elszakadva csak arra eszmélek, hogy végül az ajkára tapad az ajkam, amit fogalmam sincs, hogy vittem véghez. Forró és édes, s farkasom morranva megmozdul bennem. Bizsergek, a szívem mélyeket, erőseket üt, de érzem, hogy a vérem felforrt.
Én már beteremeltem a kajámat, de baszki ez olyan szinten kevés volt, hogy csak na. Az öreg rasztának ez elég? Na ne csináljuk már, én fejlődésben vagyok, ettől éhen is döglenék két nap után. Felőlem meg makoghatnak itt csiga nyelven, már elfoglaltam magam a villámmal, amivel egy darab zöldséget kezdek kergetni a tányéromon. Berregnék mellé, teljes lenne a kép, de az még várat magára. Tetkó, milyen ötlet... naná, hogy nem hagyom ki, olyanom még úgy sem volt, hát akkor el kell kezdeni. Fehér tetoválás... hm... az még illene a színemhez is, na de az női vonal, így kihagyom a praktikusságot, mert most nem az érdekel. Biccentek, hát Odette-nek is jó étvágy, de én kóstolót már nem tudok adni, az ugyanis nincs. Az üres tányért meg mégsem tolnám a képe elé, hogy nézze meg közelebbről, tényleg mindent megettem-e, vagy csak eldugtam. Kóstoló? Naná, szám tát, várom a húst, már ha nem döf át kapásból, de csak nem, ha már ilyen kedvesen ad egy falatot. Egyet Raven kedvééért, egyet Alex kedvéért, egyet Odette kedvéért... és akkor kezdhetjük előről, de az ő tányérja is üres, a köret meg nem érdekel. A fagyi illatára már én is féredöntöm a fejemet, mert hát na, de abban a pillanatban Raven elorozza a meggyet, és amikor felém kínálja az egyiket, hát le is csapok rá, hogy az arcomba tömjem. Kupicák... az régen rossz, de hát egyszer élünk, a hippi meg tudja, hol lakom, csak hazacipel a hegyre, remélem. Akkor koccintsunk, de a tetkóból egy szermernyit sem emgedek, mert nekem tetkó kell. Viszont újabb járatra indulok, egyenesen a wc felé, ahogy az előbb is, és akár hiszik, akár nem, megtalálom én azt magamtól is, azaz már bejárattam a lábamat, és így nem tévesztem el a célt. Ja, hogy előttem mentek be még páran a férfibe is? Az nem olyan rossz dolog. Én a nőibe megyek, de egészen más céllal. Éhes vagyok, és a piára kell valami hús, mert muszáj. Még neki is vetkőzök a feladatnak, és jó ideig nem kerülök elő, csak nem aggódnak értem, már ha minden igaz. Dolgom van, a nőstény izgatja a fantáziámat,először lehet, csak ismerkednék, de végül azt veszem észre, hogy a kezembe csuklik a feje. Hoppá. Olyan hangtalanul törtem ki a nyakát, hogy ne csapjon zajt, hogy engem is meglep, aztán szó szerint kielégítem az éhségemet, hogy tele legyen a bendőm is végre, és hamar végzek, tényleg kurvára éhes lehettem, na de bejön még valaki, tehát várnom kell. Hogy részegen hogy a fenébe vagyok képes ilyen pontosan ölni, na azt nem tudom, de nem is most fogom megfejteni a titkát. Miután magamra maradtam a nősténnyel, aki már nem óhajt mozogni, szépen rázárom az ajtót belülről, elrendezem, ne lógjon ki sehol, és a lehető legtöbb nyomot eltüntetem. Végül kimászom felül, aztán kitámasztom a bejárati ajtót is, azaz nekidőlök, és lemosom a képemet, meg ahol kissé maszatos lettem, még szépen meg is törlöm magamat. A pólómat visszaveszem -és ha szerencsém van, akkor nem fordítva-, a papírtörlőt meg zsebrevágom, amivel szárazzá varázsoltam a habtestemet. Most már csak ki kell jutnom innen, átvonulnom a férfibe, mintha onnan lépnék ki. Ez azért ittas állapotban nem is olyan könnyű feladat, de hülyének van szerencséje, azaz valahogyan összehozom, végül többedmagammal kerülök elő a férfi klotyóból, és visszatántorgok az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. -Akkor a tetkó? Nem ártana indulni, mielőtt felfedezik az alkotásomat, persze az nem most lesz, de nem várnám meg ha lehet, bár olyan hidegvérrel ülök a párocska mellett, mintha nem tudnám, mi van a női mosdóban. Nem, nem, én tényleg nem tudom, nem vagyok nő. Persze ha előtte smárpartit rendeznek, hát tessék, nem fogom megakadályozni, egyébként is még megvan a szalvétám, amit lehet hajtogatni, azaz lefoglalom magam.
Kezdőlap
