Miután a pincér srác meglehetősen berezelt, ezért én is intettem neki, hogy szedje a meglehetősen nyüzüge lábait és hozza ki a hölgy kávéját, mielőtt még föl találok állni. Persze nem bántottam volna ok nélkül, de ezt neki nem kellett tudnia. Az alatt a rövid idő alatt, ameddig nem figyel rám, gyorsan tanulmányozom az arcát. Meglehetősen szép lány, igencsak fiatalnak tűnik. Nem hiszem igazából, hogy sokkal fiatalabb lenne nálam,d e valamiért teljesen úgy tűnik. A szemei azok,a melyek igazából egyetlen pillanat alatt elvarázsolnak. Gyönyörű, smaragdzöld szempár… Alig tudok elszakadni tőlük mielőtt a bámulásra jutott idő lejárna, és helyet foglalnék az asztalnál, pontosan szemben Cassie-vel. - Ugyan már, nem hagyhatom, hogy maga hívjon meg kávéra engem. Próbálom fölépíteni a lovagias imázsomat, hova veszne akkora az? – kérdem, és elmosolyodok a második kérdésén. – Ugyan, az, hogy maga itt van, azt bizonyítja, hogy gyönyörű nőknek sem lehetünk híján – felelem, miközben várom, hogy milyen reakciót vált ki belőle őszinteségi rohamom. Fenébe, tényleg nehezen tudom fegyelmezni a számat, ha szép nők vannak előttem. Várok egy kicsit, és közben a pincér korábbi helye felé tekintek, aki időközben eltűnt a fenébe. Örülnöm kellene, hogy végre megemberelte magát és elszaladt a kávéért, de valamiért van egy olyan érzésem, hogy a rendőrséget is hívja vele együtt a kis mini balhé miatt. Esetleg selyemrambónk is visszatérhet haverokkal együtt, akkor meg már csak a jóságos Atyaúristen meg Johnson őrmester által rám ruházott tudás mentheti meg az irhámat. Mivel azonban nem látok bandákat gyülekezni odakint, akik rövid és véres ostromra készülnének, továbbá nem hallok szirénákat sem, egy kicsit ellazulok. Nem kell annyira stresszelni – mondom magamnak -, élvezd a szép hölgy társaságát. - Én sem élek itt régóta - vonom meg a vállam. - Egyébként mi hozta ide? Nehéz elképzelni olyan okot, amiért egy ilyen szép lány elkeveredik ide. Magát inkább New Yorkban vagy valahol a napfényes Kaliforniában tudnám elképzelni.
Egy darabig farkasszemet nézek vele, illetve nem annyira nyilvánvalóan azért én is végigmérem. Helyes srác, azzal nincs gond, csak éppenséggel engem soha nem érdekeltek az ilyen dolgok. Oké, most valljam be, hogy még soha nem volt barátom? Nem, ezt még így egy kínzóteremnyi vérfarkas előtt sem nyögném ki, főleg nem itt. Attól meg végképp begőzölnék, ha erre valaki lecukizna, vagy leszánalmasozna... Egyszerűen nem érdekelt a téma. Amíg tanulhatok, amíg új dolgokat ismerhetek meg, addig minek törődjek a férfiakkal, hiszen az csak időpazarlás! Sok gondolkodás hülyeségeken, meg sok szívfájdítás... Kell a fenének. ~ De most az egyszer egy kávézásnyi időm még nekem is van. Úgyis túl fáradt vagyok az értelmes dolgokhoz. ~ - Nos rendben tisztelt lovag úr, ebben az esetben úgy érzem kénytelen vagyok hagyni, hogy fényes páncélzatát terhelje még egy csekkel. - mosolyogtam megigazítva az előző kávéscsészét. A bókra, csak tovább mosolyogtam, igazából nem nagyon tudtam kezelni az ilyesmit soha. Vagy elvicceltem, amitől idiótának tűntem, vagy csak pirultam, ami elég szánalmas, ha már a száz felé közelít az ember, pluszban még a bőrszíne is túl sápadt hozzá... Ekkorra, mintha a jótündérkeresztanyám küldte volna, végre megjelent a rezelő pincérsrác is, és kihozta a kávém, meg Paulnak is hozott egyet. Boldogan vettem a kezembe a csészét, amíg kortyoltam egyet a gőzölgő italból, volt időm megrágni a szavait és kitalálni a választ. - Nos kellett egy kis levegőváltozás... - sóhajtottam fel. Azt hiszem nem lenne a legjobb azzal indítani, hogy egy médiumi álmomban láttam ezt. - Igazából még be kell illeszkednem, kissé spontán volt az érkezésem. Ennyi az összes csomagom, és még azt sem tudom, hol fogok lakni. - vontam vállat, meg az elején a kis táskámra böktem, amiben néhány váltás ruha bújt csak meg. - Amúgy ráhibáztál, New Yorkból jöttem. Te merrefelé éltél ezelőtt? Amúgy mi a véleményed a városról? Érdekelne, még ha csak rövid ideje is vagy helyi... Többet láttál nálam, az tuti. Majd a válaszát várva végre folytattam szegény szervezetem koffeinnel telítését.
- Ó, fényes páncélzatom nem hiszem, hogy egy csekk alatt fog összerogyni – mondom, és érzem, hogy ő is végigmér, bár valamivel diszkrétebben. A bókra is csak mosolyog, engem meg kezd elönteni a tudat, hogy nem lesz egyszerű menet. Figyelem, ahogy issza a kávéját, míg én csak kevergetem a sajátomat. Ez már a harmadik ma reggel, és igazából csak azért kértem ki, hogy én is igyak valamit. Töménnyel indítani nem hiszem, hogy jó ötlet lenne egy ilyen kaliberű nő előtt, így aztán maradok a kávénál. Időközben pedig határozottan megfogadom, hogy őt nem fogom úgy leitatni, mint Dottyt régebben. - Nos, a csomagok problémáján nem tudok segíteni, de úgy tudom, hogy a nők meglehetősen találékonyak ebben a tekintetben. Ellenben, persze csak ha nem tartja tolakodásnak szeretném fölajánlani a saját házamat. Van tető – nem teszem hozzá, hogy már van tető -, van fűtés és van két hálószoba, meg egy kocsma az alsó szinten, ami szintén a sajátom és szívesen főzök kávét minden reggel magácskának. Amikor megkérdezi, hogy merrefelé éltem, egy pillanatra, alig láthatóan megborzongok. A fenébe, nem hiszem el, hogy még mindig…! Hónapok teltek el azóta, hónapok, és még mindig ugyanúgy érzem magam, ha megemlítik. Vajon mikor fog elmúlni? Elmúlik-e valaha? Reménykedtem benne, hogy igen, mert különben szomorúan rövid élet elé nézek. Mert így nem lehet élni. - Mindenfelé – mondom. – Éltem New Yorkban, éltem Floridában. A szüleim mindig úton voltak. Hihetetlenül utáltam, hogy nem tudtam egy osztályt kijárni anélkül, hogy ötször lettem volna új gyerek a suliban. És aztán tovább, és tovább, és tovább… Azt hittem, hogy soha nem állapodunk meg, tudja? Aztán katona lettem, utaztam tovább, és eljutottam arra a pontra, hogy csak nyugodtan szeretnék ülni öt percig, míg a világ szépen, lassan összeomlik körülöttem. – Megrázom a fejem, hogy kiürítsem belőle ezeket a gondolatokat. – Egyébként a városról… Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék róla. Valami nagyon nincs rendben szerintem, mert egyes emberektől minden ok nélkül borsódzik a hátam, és nem selyemrambóékra gondolok. Mindenesetre, ezen a helyen elkellenek az embernek a barátok, és nem tanácsolnám, hogy a szabad ég alatt éjszakázzon. Ezzel pedig azt hiszem, hogy vissza is jutottunk az egyik korábbi kérdésemhez: Elfogadna lakótársának? Tudok kétszer ilyen jó kávét csinálni – mondom még egy vigyor kíséretében.
~ Nos igen, a fényes páncélzatokat többnyire a valóság rombolja le, nem pedig egy csekk... lovagok ugyanis sajnos nincsenek. ~ Nos igen, egészen pici koromban még reménykedtem benne, hogy jön majd egy hős, aki kiszabadít arról a nyomortanyáról, aki megment a többi gyerek csúfolódásától. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez csak mese. Doyle eljött értem, de csak a mágia miatt, nem azért, mert meg akart menteni egy szegénysorsú lánykát. Ha nem lett volna az ajándék bennem, örökre ott ragadok és talán már fél évszázada halott lennék. Ellenben nem mondtam semmit, elég, ha én tudom, hogy ez így van, nem akarok ezen vitatkozni. A lakáskérdésen őszintén megdöbbenek. Igen, még egy magamfajta könyvkukac vénségnek is lehet újat mondani. - Oh, ez borzasztó kedves tőled, de igazán nem fogadhatom el... - ráztam a fejem határozottan. Tényleg nem az, örültem volna, ha van már lakásom, meg minden, egy lakótárs meg különösen jó lett volna, valaki legalább néha eszembe juttatja, hogy ne folyamatosan csak olvassak, meg tanuljak, hanem egyek, vagy aludjak is egy kicsit. - Komolyan, borzasztó kedves tőled, de hidd el, nem akarlak ezzel terhelni. Borzalmas lakótárs vagyok. Mindenhol szanaszét könyveket hagyok, és általában elfelejtkezek róla, hogy a világon van más is, mint amit olvasok... - bocsánatkérően vállat vontam. - Borzalmasan unalmas vagyok és kiállhatatlan a reggeli kávémig. - néztem rá sajnálkozóan. Azt hiszem ezzel túl is tárgyaltam a dolgot. Egy pasinak szerintem ennyi tuti kivágja a biztosítékot, ami kár, mert tényleg szívesen laktam volna vele, csak tényleg nem akartam egy szinte ismeretlent terhelni magammal. Utána csak csöndesen hallgatom a történetét. Tapasztalatból tudom, hogy az embereknek néha jobban esik a hallgatás, mintha folyton pofázna a másik, így csak akkor szólalok meg, ha ő már befejezte. - Nos az szörnyű lehetett. Elképzelni sem tudom, mert én gyermekkorom leszámítva New Yorkban éltem egészen eddig, de sejtem, hogy milyen nehéz lehet mindig új embereket megismerni. - néztem rá szomorkás mosollyal. Ennél többet nem akartam fejtegetni a témát, mert nem tudtam mennyire érzékeny ez nála. Akkor pedig majdnem kiköpöm a kávém, amikor azt fejtegeti, hogy valami nincs rendben a várossal... Szerencsére nem tettem, mert addigra már megittam. Kinyúltam felé, csak finoman és óvatosan körbeszimatoltam a mágiámmal, de nem volt farkas, se őrző... Mintha lett volna benne valami mágikus szikra, talán azért érezte, hogy valami nincs rendben. Minden esetre ez már felkeltette a kíváncsiságom. - Hogy érted ezt? Történt valami konkrét, vagy csak rossz megérzés? A lakótársas dolgot meg nem feszegetem tovább, mert szerintem egy életre elvettem a kedvét magamtól.
- Ó, dehogynem fogadhatod el – mondom, és megpróbálok annyira bizalom gerjesztően mosolyogni, amennyire csak tudok. A viszonylag gyenge kifogásokon majdnem föl is nevetek. Úgy döntöttem, hogy még egy utolsó rohammal próbálkozok, aztán ha nem akarja, akkor nem akarja. – Tudod nem csak neked teszek ezzel szívességet. Egy nagyon-nagyon régi barátom, gyakorlatilag az egyetlen, aki egész életemben mellettem volt haldoklik, én pedig nem akarok egyedül lenni, amikor bekövetkezik a legrosszabb. Ha pedig szerteszét hagysz dolgokat, hát hagyd, nem valami rendmániás embert keresek, és magam sem vagyok az. Ha széthagysz dolgokat majd összeszeded, amikor akarod, vagy amikor összeesünk benne. Amíg nem gázolunk térdig az őskáoszban, addig minden rendben van. – Az utolsó megjegyzésen, amit a lakótárs-témához fűz azonban nem bírom megállni, hogy halkan el ne nevessem magam, de csak nagyon-nagyon rövid ideig. – Akkor minden reggel kávéval ébresztelek. Hogy hangzik? És nincs lakbér – mondom még utolsó próbálkozásként, mielőtt fölhagynék a téma feszegetésével. Mikor kifejezi, hogy mennyire sajnálja, hogy ilyen életem volt én a smaragdzöld szemek pillantását keresem. Milyen gyönyörű szempár… talán életemben nem láttam még szebbet. Maga nő is meglehetősen gyönyörű, de azok a szemek azok, amikkel nem tudok betelni. Nem bánnám, ha életem összes hátralévő napján beléjük nézhetnék és egyetlen pillanatra hagyhatnám, hogy elvesszek bennük. - Nem egyszerű – mondom, és – rádöbbenve, hogy az előző monológom alatt végig tegeztem – próbálom elszakítani a tekintetem azokról a gyönyörű szemekről. Inkább a kávémat néztem, amely szépen lassan gyönyörűen el lett keverve, és forróról langymelegre váltott. Ezért, hogy leplezzem lányos zavaromat a számhoz emeltem és majdnem a felét megittam húzóra. Melegebb volt, mint gondoltam. – Szerettem azt a várost. Ha nem akartam volna totálisan újrakezdeni talán oda megyek vissza. Az azért feltűnik, hogy milyen hatással van rá a várossal kapcsolatos megjegyzésem. Nocsak… Nem hittem volna, hogy a csajjal valami nincs rendben. De ezeket a következtetéseket még eléggé durva lenne levonni. - Nem is tudom, hogyan mondjam úgy, hogy nem tűnök őrültnek. Nincs semmi konkrét bizonyítékom, és lehet, hogy csak azért érzem így, mert az őrmesterség megtanított arra, hogy gyanakvó legyek, de sokszor van olyan érzésem, mintha ragadozók lennének a közelemben. Fene sem tudja, a kiképzőm magyarázott valamiféle őskorból megmaradt érzékről, amit magunkban hordozunk, így megérezhetjük a veszélyt vagy azt, ha figyelnek bennünket. Énnekem legalábbis ilyen érzésem van egy csomó emberrel kapcsolatban errefelé – mondom, és figyelem a reakcióját.
- Oooo.... Nos jó, kezdtem teljesen hülyének érezni magam. Hogy miért is? Nos mert egyrészt teljes őrültség összebútorozni valakivel, akit nem is ismersz, sőt, akit ma láttál először, egy új városban vagy, ráadásul se fiát, se borját nem ismersz itt senkinek... Egy tinédzser még csak csinál ilyet, de kérem, én lassan egy évszázada élek!!!! Nah jó, állítólag ahogy öregszik az ember, szép lassan újra megéli a gyermekkorát.... - Oké. - csak úgy kibukott belőlem, mielőtt végiggondolhattam volna a dolgot, mielőtt meggyőzhettem volna magam észérvekkel, hogy ez baromira nem jó ötlet ez az egész. Aztán persze már hülyének nézett volna, ha visszavonom a dolgot, szóval nem volt mit tenni, csak próbáltam legalább a feltételeken finomítani. - De ahhoz ragaszkodok, hogy valami lakbért fizessek... Vagy legalább nem is tudom... Azt mondtad van egy kocsmád, igaz? Nos igazából régebben énekeltem egy kocsmában. ~ Habár ennek már jó ötven éve.. ~ Elvileg ugyanis énekesnő lennék. Szóval legalább szívesen fellépek néha, ha gondolod, vagy valami. De az ingyen lakást azt tényleg nem fogadom el, elvégre úgy illik, hogy azért lakótárs, hogy felezzék a költségeket, nem? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Ezzel utaltam arra is, hogy még véletlenül sem egyébnek megyek, hanem ha tényleg ezt ajánlotta fel, akkor bizony lakótársnak, csak és csupán. A kávéra pedig csak elmosolyodok. - Oh, nos ha már nem is, a reggeli kávé biztos meggyőzne. - mosolyogtam továbbra is. Annak pedig örültem, hogy szerette New Yorkot, nekem is az egyik kedvenc városom, a város, ami felnevelt és értelmet adott az életemnek, a város, ahol kitanultam a mágiát. A végére pedig már komolyan figyeltem, érdekelt mennyire fogékony a mágiára, hogy így érzi a dolgokat, mert nem voltak rosszak a megérzési, maradjunk annyiban. Én küzdöttem már vérfarkasokkal és az tuti, hogy valóban ragadozók voltak, még akkor is, ha ezt egyesek tagadták minden erejükkel. Viszont nem most van itt az ideje, hogy ezt kiderítsem. ha valóban nála fogok lakni, akkor erre lesz egy csomó időm, nem kell azonnal halálra rémisztenem szegényt. Így csak bájosan kislányosan elmosolyodtam és hátradőlve azt kérdeztem. - Remélem tőlem nem kapcsol be a ragadozó szenzorod. - nevettem fel. - Amúgy ezek után már végképp kíváncsi leszek erre a helyre. És majd szólj, ha találkozol ilyen fura alakokkal, hogy tudjam kit kerüljek. - mosolyogtam továbbra is, olyan félig komoly, félig viccelődő stílusban, amiről igazából nem lehetett eldönteni, hogy viccelek, vagy komolyan beszélek.
Amikor végre beleegyezik elönt a boldogság. Nem is tudom igazán, hogy miért. Elbűvölő nő, és imádom a stílusát, de ekkora endorfinrohamot már régen váltott ki belőlem bármi is. Oly messzinek tűnik most Irak és Afganisztán, oly messzinek tűnik most a gyermekkorom. Nem is értem igazából, hogy miért. Kedvem lenne felugrani és megcsókolni, de még időben fékezem magam és csak egy röpke pillanatra bizonytalanodik el a tartásom, amit gyorsan leplezek a maradék kávé betermelésével. - Azért a „van kocsmám” egy meglehetősen erős kifejezés – mondom. – Igazából felújítottam az épület belső terét és most a külsőt kell. Utána már meg is nyithatom akár. Persze addig lesz meló vele bőven, főleg abban az esetben, ha nem sikerül normális áron építészeket találnom. – Egy rövidke időre ismét elhallgatok, majd elmosolyodok. – Énekelnél? Persze, nagyon szívesen látnálak… Csak amikor világhírű leszel, akkor légyszi ne feledkezz el rólam, rendben? Biztos vagyok benne, hogy minden vendéget el fogsz bűvölni a hangoddal. – A fenébe is, engem már sikerült. Persze ezt nem mondhatom ki, nem egyenesen a képébe, pedig szeretném megmondani neki. Új még a városban, nem ismer engem és én sem ismerem. Mindegy, lakva majd megismerjük egymást és lesz, ahogy lesz. Uram atyám, az a mosoly… kész, próbálok nem teljes egészében elolvadni. Persze ehhez több köze van jelen pillanatban az ősi, nemi vágyaknak, mint annak, hogy teljes mellszélességgel belezúgtam volna, de szerintem ahhoz is elég közel járok. Az a mosoly azonban bárkit meggyőzött volna arról, hogy ez a nő itt előttem egy igazi, földre szállt angyal. - Tőled? – kérdem. – Ha megtenné sem hallgatnék rád. Többnyire tévesen riaszt. Jó, az első alak, akivel itt találkoztam egy drogdíler volt. A második egy csaj, aki festményeket csinált nekem, és mindkettejüknél jelzett az én kis „pókösztönöm”. A legutóbbi, úgy példának okáért a legjobb itteni barátom lett. – Megvonom a vállam és elkezdem magam előtt tologatni a kis csészét az alátéten, mintegy pótcselekvésként, mert már annyi koffein van bennem. – De ha akarod legközelebb bemutatnak Ashnek, ő az, akiről beszéltem. Jó srác, szerintem kedvelni fogod. Körbenézek és feltűnik, hogy valaki éppen árgus szemekkel figyel rám. Fenébe is, azt hiszem az ipari kémkedésnek most jött el a vége. Örülhetek, hogy a selyemrambós balhé után ennyi ideig rejtve maradhattam. - Mindenesetre, ha lenne kedved levegőzni egyet, az üdvös volna, ugyanis nem hiszem, hogy sokáig leszek itt szívesen látott vendég. A jövőbeni konkurencia tulajával kapcsolatban nem érdekli őket, hogy fizető vendég-e vagy sem. – Viszonylag észrevétlenül intek a két, struccoló gorillának a betoji pincérsrác meleltt, akik rám szegezik a tekintetüket. – És egyébként is: meg kellene mutatnom neked, hogy hol lakunk, nem igaz? – kérdem még, és egy mosolyt is megeresztek, hogy oldjam kicsit a helyzetet.
Kíváncsian hallgatom végig amit a kocsmáról mond, és igazából máris kíváncsi leszek. Doyle szerint túlteng bennem a kreativitás, még néha úgy is, hogy folyamatosan tanulok. Most is beugrik körülbelül tizenkét kötetnyi művészettörténeti irodalom, hogyan lehet és milyen stílusokban felújítani egy épületet, de lakatot teszek a számra, illetve mérsékelem kissé a bentről kizúdulni próbáló sok hülyeséget. - Huh, szerintem nagyon bátor dolog, hogy belevágtál. Szerintem ma már a legtöbben szívesebben vesznek egy üres telke, minthogy felújítsanak régi épületeket. Pedig szerintem határozottan hangulatossá lehet tenni egy régi helyet is, ha valaki elég időt rááldoz. Tartottam egy kis szünetet, hogy lecsillapítsam örökké csapongó fantáziám, csak azután folytattam. - Ha bármiben tudok segíteni, szólj ám bátran lakótárs. Nem azt mondom, hogy egy építész vagyok, de festeni tudok szerintem, ha adnak egy olyan mázoló rolót, vagy mifene az... ~ Gratulálok Cassandra, ez nagyon meggyőzően hangzott... ~ - Persze, imádok énekelni, zongorával együtt az én kedvem is jó lesz tőle. És nem túl valószínű, hogy világhírű leszek... - nevettem fel. ~ Mert a hírességeknél kicsit feltűnő, hogy mondjuk nem öregszenek... ezt pedig nem vállalom be. Meg különben sincs annyira jó hangom. ~ A továbbiakra pedig csak elmosolyodok. ~ Minden esetre megnyugtató, hogy úgy látszik egyenlőre csak a farkasokat szúrja ki és az őrzők mágiája annyira nem piszkálja. Habár mi annyira nem zavarjuk az embereket, elvégre emberek vagyunk, csak éppen egy kis extrával. ~ Közben informálódtam a két farkasról. Ugyanis szinte biztos voltam benne, hogy az a kettő farkas. Megnézném azt is, mit reagálna Paul farkashaverkája, ha bemutatna neki. Szerintem kiszaladna a világból is, aztán magyarázkodhatnék újdonsült lakótársamnak. - Egyszer majd szívesen találkozom a barátoddal. - mondtam minden meggyőződésem ellenére, meg mert úgy gondoltam, ez úgysem fog bekövetkezni. Közben meghallgattam, meg megnéztem a fazonokat. Igazából megittam a kávém, szóval szabad voltam. Habár következő utam a protektorhoz terveztem, de úgy gondoltam egy lakásszemle még belefér, ennyi szabadidőt csak kapok! - Rendben, felőlem mehetünk. Mostmár őszintén kíváncsi vagyok a kocsmádra, meg a lakásra is. - mosolyogtam, majd fölálltam és fölkaptam a könnyű kézitáskám. Szerencsére nem öltöztem ki túlságosan az úthoz, aminek most örültem. Csak egy fekete felső és egy egyszerű ám elegáns farmer volt rajtam. Semmi nagyestélyi és a cipőm sarka sem volt annyira magas, éppenhogycsak picit, hogy ne nézzen mindenki kislánynak. Így a négycentis sarokkal is csak százhetven centi voltam, dehát ez van. Körbenéztem még egyszer a kávézóban, elnyomtam az ingert, hogy fizessen, ha már Paul lovagkodni akart és vártam, hogy jöjjön ő is és induljunk.
- Hidd el, én napokig csak fogtam a fejem, miközben a gerendák hullottak, hogy mégis hogyan lehettem ekkora méretes idióta. Azután szépen, lassan kezdtem helyrehozni a helyet és már nem néz ki annyira vészesen. Belülről. Azért a furcsálkodó pillantásokkal ne törődj, amikor belépsz, mert egyébként kívülről úgy néz ki, mint egy kártyavár, amit összedönthet a leggyengébb széllökés is. – Elhallgatok és közben próbálok azon gondolkodni, hogy vajon mivel érdemeltem ki, hogy ekkora szerencse érjen? Mert ez a nő, ez a szerencse maga. Amikor a mázoló rolós mondat végére ér, én nem tudom megállni, hogy föl ne nevessek. – Rendben, majd szerzünk pár olyat. Mi ketten seperc alatt rendbe fogjuk rakni azt a helyet, mit szólsz? A világhírnévről meg sose mondj le, addig jó, amíg vannak nagy céljaid. Talán sosem éred el őket, de nagy tettekre sarkallhatnak. Közben fölállok és a vállamra kanyarítom a kabátomat. Egész jó ide volt odakint, csak elővigyázatosságból hoztam magammal. A pincérsráccal azért egy igen furcsa jelnyelven közlöm, hogy a pénz az asztalon van – és közben oda is csúsztatom -, a visszajáró az övé és ha még egyszer beköp akárhol, akkor alacsonyabb lesz egy fejjel vagy kevesebb a legértékesebb szervével. Közben az ajtóhoz lépek, mindig Cassandra mellett maradva, majd szélesre tárom előtte az ajtót, hogy még egy lökést adjak lassan épülő lovagias legendámnak. Majd én is kilépek az utcára, és felteszem a legkézenfekvőbb kérdést, ami hirtelen az eszembe jut. - Kocsival menjünk, vagy gyalog? – kérdem, miközben elindulok a parkoló irányába. Igazából teljesen mindegy, mert abba az irányba kell mennünk, én pedig nem szívesen hagynám itt az autót, de szívesen sétálok vele, ha szeretné. A fenébe is, a világ legeslegvégére is elsétálnék vele, ha arra kérne, miközben körülöttünk eget rengető zajjal dől romba minden… Elpusztulhatna az egész világ, ha Cassie azt kérné, hogy fogjam a kezét, én fognám. Nem érdekelne semmi más. Pokolba az egésszel, rettenetesen belezúgtam ebbe a csajba…
Hagytam, hogy a csaj kisétáljon, de nem voltam biztos benne még mindig, hogy ez teljesen jó ötlet. ~ Nah mindegy, fusson csak el... nem biztos, hogy jelenleg utána tudok futni, de ezt neki nem kell tudnia... ~ Tehát hagytam, hogy ő menjen elől, hogy odasétáljon át az embereken az ablakhoz. Kissé nehezen ment a járás, a lábam visszanőtt már, de hosszú évek izomzata még nem regenerálódott rajta teljesen. A karjaimon a bőr alatt még ott feszültek az acélos izmok, de a lábam miatt néha a sirógörcs kerülgetett. Még kell neki egy kis idő, mire a régi lesz. Sigmundot szorongatva, aki nagy sárga szemeivel kegyetlenül figyelte az O'Connorst, odacaplattam én is a boxhoz és lehuppantam a csajjal szemben. Mázlijára nem csinált semmi különöset, csak egy kis kávét rendelt. Erre én is beletúrtam a gatyám méretes zsebibe, majd csak egy százdolláros akadt a zsebembe, szóval amikor jött a pincrésrác a kezébe nyomtam és közöltem hogy hozzon nekem valami jó csokoládés kaját, meg egy forró csokit. Nézett rám kiguvadt szemekkel, majd a pénzre. - A visszajáró a tied öcsi, csak tűnj már el. - morrantam rá, mire rekordsebességgel elhagyta az asztalunk. Én a másik nő felé fordultam, körülbelül mire megszólaltam volna, az asztalon volt vagy öt csokis croissant, meg egy kis kannányi forró csoki, gyönyörű bögrével. Belekortyoltam a remek italba, majd ahogy a cukorszintem beállt végre válaszoltam a nőnek. - Nem, azt hiszem még nem hallottam a nevét. ~ Vagy egyszerűen csak nem rémlik... Nem nagyon érdekel az emberek vagy farkasok neve. ~ - Miért, ki ő?
Enyhén felvontam a szemöldököm a rendelésére. Vagy csoki, vagy cukormérgezésben fog meghalni szerintem, de egy biztos: édes halála lesz. Még a végén irigykedni fogok. A srác is csak bámult ki a fejéből egy darabig, majd villámgyorsan kereket oldott. Basszus, ha kiderül, hogy James nincs is a városban, nagyon zabos leszek! Egyre több nemleges választ kaptam, és ez kezdte bökni a csőröm, méghozzá igencsak intenzíven. - Neki köszönhetem a "kis" problémám - kevergettem szórakozottan a kávém. - Gondolom hallottál már róla, hogy az őrzők hosszabb-rövidebb időre meg tudnak szabadítani a fenevadtól. - Kelletlenül elhúztam a szám. Amíg nem volt muszáj, nem beszéltem erről, de most az életem függött rajta. Lehet, hogy azzal ásom meg most a sírom, hogy ebbe beavatom, ám még mindig nagyobb az esélyem a túlélésre, ha beszélek. Ha a csaj nem-et intett a fejével, felhomályosítottam, ha igent, akkor meg egyszerűen belecsaptam a lecsóba. - Na, ennek a kretén seggfejnek hála az enyémet elvették. Még több vagyok egy embernél, de kevesebb egy vérfarkasnál. Szabadon beszéltem, kétlem, hogy bárki hallgatózott volna, azt azért még észrevenném. Most egyébként jobban érdekelt a nőstény reakciója. Ha prédának néz, sürgősen lelépek, ha nem, talán még maradok. Mindenesetre minden idegszálam megfeszült. - Ezért érezhetsz furcsának. - Kissé sunyi mosolyra húztam a szám. - Mindamellett háromszáznegyvenhat éves vagyok. Oké, csak leszek, de az is mindjárt itt van. De úgy éreztem, nem árt, ha tisztában van vele, hogy nem egy csipogó kölyök ül vele szemben.
Szépen lassan majszolok egy croissant mialatt beszél. Sigmund unott-rémisztő arccal ücsörög a tányérom mellett és szemmel tartja a helyet. A nő első kérdésére biccentek. Nem vagyok már kölyök, hallottam ilyesmiről. Egyszer egy túlbuzgó őrző engem is megfenyegetett ezzel... Maradjunk annyiban, hogy "rejtélyes körülmények között" eltűnt a fickó. Az volt az egyik legprofibb és legmocskosabb munkám. Máig büszke vagyok rá, mint majom arra a csúf szőrős farkára. - Igen, csicseregtek róla a madarak, hogy van ilyen. Aztán belekortyoltam a forrócsokimba, de majdnem ki is köptem. ~ Hogy elvették a farkasát??? ~ Az enyém felvetette hószín fejét és vért kívánt. Ilyen igazságtalanságot és még egy ilyen mocskos dolgot elképzelni sem tudott, a haragunk együtt ömlött szét a helyen, aranyszín förgetegként pusztítva. A harag megvillant aranyszín szemeimben is, legszívesebben nekimentem volna annak, aki ilyet tesz. - Ki képes ilyen undorító dologra?? Az ilyennek ki kéne tépni a szívét aztán megetetni a farkasokkal... - sziszegtem összeszükülő szemekkel. Engem három éves koromban változtattam farkassá. Majdhogynem inkább voltam vadállat, mint ember. El sem tudtam képzelni, milyen lenne nélküle, de nem is akartam. Mélységesen fel voltam háborodva és ez a furcsa szimpátia, a gyűlölet valamilyen szinten szövetségesévé kovácsolt annak a nőnek, akit az előbb ki akartam nyírni. ~ Egyesek szerint őrült vagyok... nos talán, de szerintem csak nem értik az engem mozgató érzelmeket, amik inkább állatiak, mint emberiek. ~ - Ez tényleg borzasztó... és mióta tart ez az egész? A korára csak tisztelettel biccentek. Nem vagyok egy mocsokláda, csak nem szeretem a gyengéket, de azokat még annyira sem, akik képesek megölni valakinek az igazi énjét. Szeretem a kínzést, de ez nem kínzás, hanem a lélek gyilkossága, ami ezerszer szörnyűbb a rendes gyilkosságnál, azzal ugyanis nincs gond, kit érdekel pár halál? Ez... ez viszont undorító. Figyelmesen néztem rá, még a forró csokit is visszatettem a csészealjra.
Azt hittem, minden reakcióra felkészültem, ám mint oly sokszor: tévedtem. komolyan, lehet, hogy pocsék ember- és farkasismerő vagyok? Vagy ennyire nem tudok másokat megítélni a farkasom nélkül? Nono, James is átejtett a palánkon, koppantam is egy jó nagyot. - Nos, többek között az intézte el nekem, akiről kérdeztelek - húztam sötét mosolyra a szám. - Ő, és még egy csapat őrző Washingtonban. A miértjét máig sem értem igazán. Igaz, hogy heves a természetem, van, hogy előbb ölök, és csak aztán kérdezek, de sokkal kezelhetőbb vagyok, mint mondjuk azok, akik ellen eddig küldtek. Nem vagyok pszichopata, csak hamar bepöccenek. Ilyen temperamentumom, most mit csináljak vele? Láttam a másik nőstényen, hogy dühös, aztán már éreztem is. Az ereje, a gyűlölete, a haragja perzselt, szinte már vártam, mikor gyújtja lángra a helyet. Ez azonban nem történt meg. - Két hét múlva lesz három éve - feleltem, mert most már biztos lehettem benne, hogy sikeresen átpasszoltam másokra a vérszomját. Két hét, istenem! Kettő! Mindjárt vége, mindjárt visszakapom a Dámát! És akkor én is lehetek ismét fúria. Alig vártam! - Amint letelik a három év, visszakapom a farkasom. És bosszút állhatok, ha megérem... - pillantottam a dühtől fortyogó nőre, egyféle kérdést téve fel. Most ugyanis az ő kezében volt az életem, tudta, meddig vagyok még gyenge, így azt is, hogy nem tudnék elmenekülni. Ha így dönt, megöl a kocsma mögött, akkor ennyi volt a pályafutásom. Ebbe persze nem szívesen törődtem volna bele.
Szép villogó vörös betűkkel írtam fel lelkem sötét falára a többi halálra ítélt közé ezt a James Lee Howardot. ~ Kissé berágtam volna? Nos van esély rá.... ~ Most szép hosszú csöndet tartottam. Végighallgattam mindent, amit mondott. Kissé sajnáltam ezért a három évért. Három év egy örökkévalóság lehetett a farkasa nélkül. Én egész életemben annyit töltöttem nélküle, de akkor még nem is tudtam róla, hogy farkasok léteznek. Azóta pedig vérfarkas vagyok, három éves korom óta. Ittam egy korty forrócsokit, aztán komolyan néztem a másik nőre. Aztán szép lassan elterült az arcomon az a sötét kifejezés, ami sok vért és még több bajt ígért. - Értem. Nos első körben le kell szögeznem valamit. Én nem vagyok teljesen normális, de tisztában is vagyok ezzel. Őszintén ki akartalak nyírni olyan tíz perce, de már nem. Ne foglak téged bántani. Nem tudom miért, de fel vagyunk háborodva azon, ami veled történt. Én három éves korom óta farkas vagyok és már a gondolata annak, hogy ezt valaki elveszi tőled, már az is megőrjít és felébreszti a vérszomjam... Lehet nem tartasz te sem százasnak, de nem zavar, nem is vagyok az. Heccből embereket és farkasokat szoktam kínozni, Végrehajtó vagyok, ha tudod ez mit jelent. Ha hiszed, ha nem, szívesen segítenék neked. Látni akarom az összeroncsolt arcát annak, aki képes ilyet tenni egy farkassal. Itt tartottam egy kis szünetet, kisimítottam egy aranyszínű tincset az arcomból, majd folytattam. - Lehet hogy nem kérsz belőlem. Nos oké, érthető a dolog. Kivételesen neked adom a választás lehetőségét, vedd afféle kárpótlásnak azért, amit veled tettek, habár igen szegényes. Ha gondolod segítek neked, nagyon is szívesen... Azt mondtad még három hét, utána ha gondolod veled tartok, ugyanis nagyon szívesen segítenék kinyírni egy ilyen ganéjt... addig is én farkas vagyok, te pedig most nem. Ha segítség kell, főleg ha kinyírni vagy megverni valakit szólj. - mondtam el a nagyon különös ajánlatom, majd hátradőlve majszolni kezdem egy másik croissant.
Három éves kora óta!? Na, ezen meg én néztem, és kaptam fel a vizet. Ki az az elvetemült, szadista állat, aki képes egy három éves kisgyereket farkassá változtatni!? Tulajdonképpen még alig fog fel valamit a világból, de már át kell élnie a teliholddal járó dolgokat, fel kell dolgoznia a vérszomjat... Remek, pár perc alatt kölcsönösen dühösek lettünk, és sajnálkoztunk. Ez a Fairbanks tényleg őrült egy hely. - Csípem a nem normális fazonokat - vigyorodtam el most először igazán. Nem lepett meg, hogy "nem normális", ha valakit ilyen fiatalon marnak be, akkor az onnantól se nem ember, se nem farkas. De ha már a kettő között kell választani, talán inkább farkas. - Hogy tudom-e? - kérdeztem vissza, és kényszeredetten felnevettem. - Én is az vagyok... voltam. És megint az akarok lenni. - Igen, ha valahova bevesznek, ez lesz a csatlakozásom minimum feltétele. Aki ezt nem engedi, az rám ne számítson. Ragaszkodom ahhoz, amit eddig elértem és pont. A végrehajtó posztnál már csak egy vonzott jobban... Megráztam a fejem. - Bosszút akarok, de nem fogom megölni, és mást se kérek erre. - Ó, neeeem, a halál túl gyors és könyörületes lenne neki. Azt akarom, hogy átérezzen mindent, amit én, hogy elárulják, belerúgjanak, megfosszák valami értékestől, és még annál is többtől. Szeretném látni, ahogy az álmai szétforgácsolódnak. Azt akarom, hogy rimánkodjon, könyörögjön. - Nem terveztem a hátralévő időben bajba keveredni, de kösz a felajánlást. Ha szorul a hurok, élni fogok vele. - Élnem kell vele, ha élni akarok. - Ha jól vettem ki, akkor te az új falka tagja vagy, igaz? Tudod, hogy alfátok ilyenkor hol szokott csámborogni?
Kissé én is elmosolyodok, majd fölhajtom a forrócsokim maradékát is. - Nos én is csípem őket, más nagyon nem tudok elviselni. Az egy kellemes meglepetés, hogy ő is Végrehajtó. Szerintem olyan nincs hogy az volt. Aki egyszer Végrehajtó, az örökre az marad. ~ Mily kellemes meglepetés... még a végén végre lesz egy nem unalmas alak a városban! ~ - Hmm ezt örömmel hallom. Kezdett már elegem lenni a mindenfelé rohangászó kölykökből. gyanis esküszöm a falkánkban az egy főre jutó csöppségek meghaladja az elviselhető maximumot... - fintorogtam, de végül felsóhajtottam. Arra csak szomorú arany bociszemekkel nézek, hogy nem akarja kinyírni azt a nyomorékot. - Nos kár... Pedig máris megfordult a fejemben pár nagyon izgi játék, amit ki kéne próbálnia a barátodnak... de ahogy gondolod. - vontam meg a vállam. Attól még lehet egyszer kinyírom azt a barmot, még meglátjuk hogy hozza kedvem. - Rendben. Amúgy Katharina vagyok. Katharina Karin Kadaverin, de hívhatsz Katnek, vagy Karinnak, ahogy gondolod. - mondtam könnyedén. Ő tudhatta az eredeti nevem, mert nem nézett úgy ki, mint aki fejből vágja a német háborús bűnösök listáját, plusz nem árt, hogyha keres tudja, ki is vagyok igazából. - Amúgy igen, közéjük tartozok. És hogy tudom-e? Nos már vagy két hete nem láttam, mióta térdből letépte a lábaim. - vontam vállat könnyedén, mintha a plüssmacim lenyúlásáról csevegtem volna.
Ez érdekes információ volt. Vagyis nem állnak túl fényesen idősebb farkasok terén, ami ilyen körülmények között nem a legjobb. Sőt, semmilyen körülmények között nem jó, ha egy falkán belül sok a kölyök. Szóval nekik elkél az erősítés. Hm, ez már nekem egy kiváló tárgyaló alap ahhoz, hogy legalább az egyik gruppnál megkapjam, amit akarok. Nincsenek abban a helyzetben, hogy elutasítsanak egy erős, idős farkast, még akkor sem, ha az egyből pozíciót kér. Meglátjuk, az alfájuk milyen fejet fog vágni, ha ezzel előrukkolok... - Elbeszélgetnék az alfáddal - mondtam, s a zsebemből előkotortam a cigis dobozt, meg az öngyújtót, amit még a benzinkútnál vettem, és rágyújtottam. - Azt hiszem, visszautasíthatatlan ajánlatom van a számára - húztam kissé alattomos mosolyra a szám. Hátsószándékom volna? Nem, még nem. Egyelőre ennyi célom van: falkába kerülni, visszakapni a régi rangom és megszorongatni James tökeit. Becsvágyóbb célok? Igen, az is akad raktáron. A nevére biccentettem és elraktároztam magamban. Nem, valóban nem ismertem a német háborúsok névsorát, mindkét világháborúból minimálisat érzékeltem. Az utcai bunyó vonzott, de a hazámért való harc, hogy utána esetleg ódákban örökítsék meg a hőstetteimet, na az soha. Csak mosolyogtam azon egy kicsit, hogy térből letépték a lábát. A láb visszanő, igaz, nem kellemes és sokáig tart, meg utána érzékeny, de visszanő. Ebből pedig legalább azt is megtudtam, hogy az alfa nem cicózik, ha arról van szó. Ez jó, ha egy puha pöcsű senkiházi lenne, első dolgom lenne kihívni, és elszedni tőle a falkáját. Így lehet, hogy majd csak a sokadik dolgom lesz. De ez még nagyon a jövő zenéje. - Elárulnád, hogyan áll most a két falka? Csak hogy kicsit képbe kerüljek. Találkoztam már egy hazai pályással, de tőle nem sokat tudtam meg.
Miután benyomtam a kajám maradékát is, nyugodtan hátradőlök és onnan figyelem a másik farkas nem farkast. Kíváncsi vagyok, hogy bírja ezt ki, hogyan tudja elviselni a bestiája nélkül... Amúgy nem, ne aggódjon értem senki, nem kedveltem meg a csajt. Soha életemben nem kedveltem még senkit, egy csöppet sem. Csak felháborodtam és az ellenségem ellensége az ellenségem, meg úgy többnyire az egész világ az ellenségem, de egyik ellenség mégis ellenségesebb, mint a másik alapon.... Nos értitek, jelenleg a csajjal voltam. ~ Hogy később mi lesz? Majd ahogy a kedvem hozza... ~ Egyesek azt mondják kicsit ingadozó a hangulatom... Nos nekik van igazuk. Az egyszer rád mosolygok következő pillanatban pedig kitépem a gigádat mentalitás szerint élek. - Nos rendben, kíváncsi leszek... minden esetre sok sikert Castorhoz. - vontam vállat. Amúgy nem volt bajom a vezetőmmel, egyszerűen már nem követtem vakon a parancsait. Ez csak azért volt baj, mert ha hozzá sem tartoztam, már nem tartoztam senkihez sem... Nos igen, eddig legalább volt valaki, akinek a parancsai számítottak. Most nem tagadtam meg Castor uralmát, egyszerűen már nem engedelmeskedtem vakon neki... de másnak sem. ~ Nos igen, az élet szívás... és nem csak a vámpíroknak. ~ - Nos én sem tudok róla túl sokat. Amióta a városban vagyok szinte az egész időt a szobámban töltöttem lábadozva... Minden esetre vannak a helyiek, akik már vagy ezer éve itt vannak. Aztán volt velük valami gond ezért hívták ide az őrzők a mi falkánk. Legalábbis én így tudom. - vontam vállat. Tudtam még jó néhány dolgot az őslakosokról, amennyi anyagok Pathrisától kaptam, de ebbe egyenlőre nem állt szándékomban beavatni őt.
Ez a sok sikert Castorhoz... Remélem nem egy orrba-szájba gyilkoló agyatlan batárral lesz dolgom, akinek annyi esze (sincs), mint egy mákszemnek, mert akkor rohadt nagyot szívok. Áh, csak nem! Egy alfa nem lehet agyatlan, mert azt nem követik. - Kösz, bár még nem tudom, hogy rám fér-e - húztam el a szám. Mindenki máshogy reagált arra, hogy rövidzárlatos vagyok, ám mivel még nem patkoltam el, így azt hiszem elmondhatom, hogy egész... nyugis visszajelzéseket kaptam. Príma! Maradjon ez még így egy darabig, aztán kezdődhet a buli! Kíváncsian hallgattam, amit a másik falkáról mondott, és reméltem, hogy azóta se lettek békésebb bagázs. Eszembe jutott a reggeli újság, amit a benzinkútnál olvastam. Sehol semmi hajmeresztő. Fenébe, úgy tűnik mégse akkora party arcok. Vagy ennyire óvatos itt mindenki? Majd kiderítem. - Köszönöm a felvilágosítást - álltam fel, miután végeztem a kávémmal. - Remélem legközelebb valami mókásabbat is csinálhatunk! - húztam mosolyra a szám, aztán elköszöntem tőle, és kisétáltam a kocsmából. Kívülről tök nyugodtnak tűntem, belül viszont már kicsit idegese voltam, izgultam, ugyanakkor örültem is, hogy még mindig élek. Pedig itt tényleg nem sokon múlt! Még jó, hogy elő tudtam rukkolni valamivel, ami érdekesebb a leölésemnél.
Már három napja, hogy eljöttem a falkából, eddig érdemben semmit nem tettem azon kívül, hogy a házfelújítással baszakodtam. Nem mintha annak sok látszata lenne, de legalább volt mivel elütni az időt. Most már illő lenne felkeresnem Vincentet. Végülis úgy léceltem le, hogy még csak eszemben sem volt közölni vele a hírt, bár ha azt vesszük, hogy az az idióta kattant barom ráhagyta egy nőre a falkát, akkor nem olyan nagy dolog. De mégiscsak Vincent, na. Nem bajlódtam azzal, hogy telefonáljak, úgyhogy írtam egy szimpla sms-t: Beszélnünk kellene. 10kor az O'Connorsban leszek. Ebben benne volt az is, hogy ha nem jön, akkor nem jön, én nem erőltetek semmit, és választ sem várok, de azért valljuk be, sértette volna az önérzetemet, ha lógva hagy. Tíz előtt tíz perccel sétáltam be. Basszus, még azzal is megtisztelem, hogy időben itt vagyok, úgyhogy nagyon ajánlom neki, hogy tolja ide a képét. Egyébként sem volt alkalmunk azóta beszélni, hogy Sedna lett az atanerk. Bár talán még jobb is, mert lett volna egy két keresetlen szavam hozzá mikor megtudtam az új felállást. Biztos nem tettem volna ki az ablakba, amit kaptam volna a véleményemért. Inkább ő a falra az én egyik testrészemet. Egyből a pult felé vettem az irányt, kértem egy vodkát és egy sört, a töményet még ott megittam, a sörrel pedig elsétáltam az egyik üres asztalhoz.
Á, jé, Rowen lelépett, nahát, észre se vettem! Három nap után küld egy kib*szott SMS-t? Egyem a szívét! Szó szerint is, ha lehetne. Nem tudom, mostanában elég könnyen felhúztam magam, ez az új keletű ingerlékenység pedig cseppet sem tetszett, mert azt mutatta, hogy rohadtul böki a csőröm minden, ami a városban zajlott, meg a falkában, meg úgy általában egyébként. A Carmennel való kis eszmecsere sem hozott lelki békét - nem is értem, hogyan lehetséges ez... -, és attól sem hánytam cigánykereket örömömben, hogy a falka - mit szépítsem - a szétesés határán táncolt. Nem csak hogy egyetértés nem volt, de semmiféle összetartást nem éreztem, mintha mindenki a saját pecsenyéjét sütögetné. Nos, ezt egészen addig megengedhetjük magunknak, amíg Castorék nem jönnek fel a hegyre, és nyomnak el minket, mint egy mini-hangya-bojt. Hogy valamelyest kiszellőztessem a fejem, gyalog caplattam le a városba az O'Connorsig, aminek az lett az eredménye, hogy nyolc percet késtem, és cseppet se lettem higgadtabb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tudom eljátszani. Még csak pajzs se kellett hozzá. Egyszerűen felöltöttem egy szokásos mosolyt, száműztem a háborgásom, a farkasomat lakat alá tettem és mintha a világon semmi sem tudna feldühíteni, vagy kibillenteni az egyensúlyomból, úgy tipegtem be a kocsmába. Nem kértem, nem vettem italt, kivételesen nem kívántam. - Szia te szarrágó, remélem alapos okod volt lelécelni, máskülönben hátul elintézlek - vigyorogtam rá, mintha az előbb halmoztam volna el bókokkal, holott minden szavamat halálosan komolyan gondoltam. - Szóval?
Késett. Két perc után úgy voltam vele, hogy nem fog eljönni. Nem tudom kire vigyorog éppen az a barom, de biztos sokkalta fontosabbnak tartja, mint a veszett tarkját. Vagy nem tarkját. Már. Öt perc. Csessze meg akkor. Rágyújtottam egy cigire, és kértem még egy vodkát, amit szintén elpusztítottam a pultnál, végül visszaültem a helyemre, és unott-ingerült arccal bámultam ki az ablakon. Hét perc. Még két percet várok, és elhúzok a francba. Nem volt kedvem egy kocsmában ücsörögni egész éjjel reménytelenül várakozva az én drága egyetlen és utánozhatatlan atanerk példaképemre. Rohadt senkiházi. Épp mikor elnyomtam a cigit, akkor sétált be az ajtón. Felszaladt a szemöldököm, de ezen kívül semmi reakció, köszönés helyett is csak biccentettem, csak akkor szólaltam meg, mikor végre óhajtott helyet foglalni. - Nem hiszem, hogy neked van jogod okokat boncolgatni, mivel ha jól tudom, te se túlzottan forszíroztad a falka cserbenhagyását. Ez lefordítva annyit tett, hogy nem, nem volt semmi olyan okom, amit ő elfogadna. - De ha már itt tartunk... Szerinted volt értelme annak, hogy Sednára bíztad a falkát? Nem azt mondom, hogy ő nem megfelelő - de igen, pont ezt -, és a te választásod, ergo bíznunk kell benne - nagy nyelvcsapásokkal előre - de semmivel sem lett jobb a helyzet, hogy nem te vagy a falka élén. Téged ezerszer jobban tisztelt mindenki, és amióta az a nő irányít, azóta még ziláltabb az egész. Ez az én véleményem, de akármennyire is feldühíti, ez van. Egyébként meg egészen seggnyalós formába burkoltam az egészet. - Ez volt az egyik oka, hogy leléptem. Semmi értelme tiszteletet imitálnom. Nem is megy, nem is ment soha - ráztam meg a fejem, és a folytatás előtt ittam egy kortyot a sörből. - A másik pedig ennél komplikáltabb. Nem tudom mennyire gyors az információs csatornája, hogy hallott e már az őrzők akciójáról. Ha hallott, akkor kár kifejtenem, ha pedig nem, akkor inkább hanyagolni kéne a témát.
Ezt a cserbenhagyásosdit szerintem életem végéig lesz, aki felemlegeti. A rosszallásomat egy alig látható állizomrezzenéssel fejeztem ki, de a mosolyom szemernyit se olvadt. inkább hallgattam Rowen további mondókáját, és lassan tényleg lecsillapodtam, már mímelnem se kellett. Ez ellen nem tudtam mit mondani, vagy tenni, pontosan tudtam, milyen, ha nem tudod tisztelni a feljebbvalódat. Nem véletlenül hívtam ki én se annak idején az előttem basáskodó Atanerket... Sedna helyett nem tudtam neki kivívni a falkatagok bizalmát és elismerését, ez lehetetlen volt, és ha már ilyesmikre pályázom, akkor elsősorban magamnak várom el. Más malmára ekkora vizet nem hajtok, ennyire vagyok önző és köcsög. Nagyot sóhajtottam, és elbattyogtam a pulthoz, majd egy málnaszörppel tértem vissza. Igen, én azt ittam per pillanat, valmi probléma? - Az én vezetésem, vagy inkább nem vezetésem alatt kanászodott el a banda - nyomkodtam meg az orrnyergem. - Abban bíztam, hogy a vezetőváltás a betolakodók mellett pluszban jót fog tenni. - Legyeztem a kezemmel, és ittam. Ezt a kérdéskört számtalanszor körbejártam, és egyik alkalommal sem jutottam világmegváltó felvilágosodásra. Elbarmoltam, ennyi. Meg a falka is. - Oké, ezt az okot még ki tudnám pöccinteni úgy, hogy azzal, hogy leléptél, engem is cserben hagysz. Mi a másik ok? Hallottam pletykákat, voltak sejtéseim, de egyszerűen mintha behalt volna az információs csatorna a falkában.
Kezdőlap
//
