Rögtön a bejáratnál színes egymásutánban sorakoznak a különböző bódék és kocsik, ahol mindenfélével felpakolhatják magukat a látogatók. Természetesen vásári keretek közt. A legtöbb kocsi édességet, hotdogot és kukoricát árul, de a bódékban üdítőt, kávét és különféle kalóriában gazdag ételek is kaphatók.
- Még szép! – szeretem a boldog pillanatokat. Ritkán van benne részem és még jobb, hogy meg tudom valakivel ezt osztani. Az üveges csók magyarázatára csak jelentőségteljesen rátekintek, értelmes képet vágva. - Egy csillámporos, aki rondán beszél! – most már teli torokból nevetek. A szavaira szeretnék feltenni egy kérdést, de valami visszatart ettől. Mindenki itt van. Mint az elején és egyszer, amikor… az elmémbe toluló képek is folyton a fejemben járnak. Érzem a feszültséget, akármelyikünkkel találkoztam, nem fogom ezt még tovább növelni. - Végül is… majd megtudjuk, ha eljön az ideje. Lágyan elmosolyodok, akármennyire is tűnik nem hozzám valónak. - Biztos kiköpött te, mindegyikük. – ránézek és kiegészítem, mielőtt a bongyor hajára értené. – Egyik lábam itt, másik ott. A kérdésre felsóhajtok, csak rövid hallgatás után válaszolok és igazából jól esik a sóhaj is és kimondani is, akármennyire ne kellemesen hangzik. - Nagyon kevés utódom van. Itt pedig még annyi sem. – jobb is. Totális vicc a vérvonalam, a képességem, nem hogy még terjesszem is. Eleve kevesen vannak, akiknek meg tudtam adni. - Cöh. Mi az, hogy még két óra? Kiűzetés a Paradicsomból, mi? Na gyere, megmutatom, mi a következő. Az már régóta érdekel. – vigyorgok rá és vállon karolva el is indulunk. Rettenet jókat szórakozom és akárhogy is, de a jókedv mindig ragadós. Élvezni akarom az életet, amíg lehet. Bár esetemben a jókedvű kiáltások kissé mintha jóval messzebb lehetne hallani, mint úgy általában. Hazafelé már nem tartok Tipivel. A kabátom zsebébe bújtatott kezekkel nézek egy ideig utána. Sose fognak komolyan venni, nekik mindig a sajnálni való és gyerekes Biisha leszek, aki folyton segítségre szorul. Megteszik, de nem hiszek abban, hogy valaha is hozzám fordulnak majd segítségért. Ettől még megteszem, amit meg kell...
Az első gondolatom, mikor átlépem a vidámpark kapuját, hogy elpattanhatott bennem valahol egy kerék, amikor hagytam, hogy a barátoknak nevezett galád emberi lények ilyen tömegbe hozzanak meghalni. Már nem azért, nem félek én a néptől, inkább csak attól, hogy csorda módra egyszer csak úgy végzem, mint Szimba faterja és palacsintává mintázzák a testem, ha épp eltaknyolok… így is libresse betét a becenevem, de azt hiszem akkor molekuláris mélységbe süllyedne a lényem… Szinte osonok az emberek között, miközben barátaim faltörő kos módjára haladnak előre, én pedig már most ügynöknek érezve magamat settenkedek mögöttük. Kezemben ott pihen telefonom, hogyha esetleg kétségbeesnék a sok ember között, akkor ki tudjak guglizni egy fasz kis menekülési tervet, mert a neten minden fent van és tuti arra is van recept, hogy kell egy hadseregnyi ember megtaposása elől megmenekülni. Természetesen minden félelmem oda, mikor az első kajás standról szállingózó kalória bomba illata a tudatomba kúszik, s akár egy szagot fogott vadászkutya, fejemet arra kapva indulok meg, fittyet hányva eddigi félelmeimre. A gyomrom az úr, és ha egyszer hamburgert érez, akkor készíti magát a szívrohamra… nem tagadhatom meg magamtól a zsírt, mert muszáj adnom a bioritmusomnak egy utolsó esélyt, hogy tovább tudjon mérgeződni… na nem mintha a Wifon levesen lévő temérdek E betűtől nem lennék már egy két lábon járó tartósított lány konzerv, de se gáz.. egy kis egészségtelenség mindig ráfér az emberre! Mihelyt megérkezem, behunyt szemekkel szívom magamba hús szagát és fizikai fájdalmat okoz nem egy elégedett sóhajt kiereszteni magamból, mert ha ez nem a menny akkor nem tudom mi az… oké ott több gép lenne, és ingyér PC játékok, de azt hiszem egyelőre a marhahusi is megteszi. Nem telik bele két perc és már virítom a lóvét a kétesen szőrös bácsinak, akiről hirtelen nem tudom eldönteni, hogy milyen eszközökkel érte el, hogy az egészségügy szervezetek hagyják működni.. olyan buja a testén a szőr, hogy egy wookie is megirigyelné és gyanítom, hogyha elfordulok akkor elkezd beszélni a fajtársaival… vagy elmászik róla a bunda. Mindenestre elmormolok három imát, mielőtt elveszem a burgerem és mikor nem találok rajta kilométeres szőröket hálát adok a mindenhatónak, hogy nem akar így verni, amiért folyamat keresem a bajt…
És itt lépek be a multifunkcionalitás fázisába és egyik kezembe a fej nagyságú burgerrel, a másikban a tégla nagyságú telefonommal indulok el megkeresni a hordám, hátha megvárnak a végső állomásba illő hullámvasúttal. Persze tudhatnám, már így évek távlatából, hogy hiába legyen nő, ez a multitasking nem megy nekem, ugyanis amint leoldom a képernyő záram instant kapcsolni a külvilág érzékelése és haladok, mint egy világtalan. Amivel nem is lenne semmi gáz, ha nem emberek között lennék… vagy ha lenne perifériás látásom. De mivel ennyire király nem vagyok, így nem is kéne meglepődnöm, mikor egy barna hajú leányba ütközök és a lendülettől a burgerem könnyes búcsút vesz tőlem, és elreppen… de hála istennek nem a leányon állapodik meg a pályája, amitől a pillanatnyi sokk közben egy picikét felsóhajt a lelkem… Csak azért, hogy utána a horror vonja be minden mimikai izmom, ugyanis oké, hogy nem a barna leány arcába illesztettem a vacsimat, de ugyan ez nem mondható el a két méterre lévő épp egyszarvúért hisztiző kisgyerekről, akinek olyan szép ívvel landol a fején a kaja, hogy azt kitervelni sem lehetett volna szemben.
Slow motionba lassul a világ, ahogy várom feszülten, vajon mit reagál erre a kiskrapek… ahogy elnézem egy pillanatra ő sem érti miért csípi barbeque szósz a szemeit olyan vadul, de mikor ráeszmél, hogy a boci maradéka ül a fején finoman, akkor olyan hangos sipításba kezd, amitől instant dönt úgy a dobhártyám, hogy beszakad… remek. Nem elég, hogy levállaltam egy tök idegen csajt, akivel most együtt szobrozok, de még egy szerencsétlen kisgyereket is megríkattam a vacsorámmal, ami igazán nem érdemelte meg, hogy a szőrős bácsi karmai közül elszökve ilyen sorsra ítéltessen… - Oh bakker… ez most elég ciki… - jegyzem meg csak úgy magamnak, de elég hangosan ahhoz, hogy a barna leány is hallja, hátha osztozik a kínomban. – Bocsi, hogy beléd mentem, de ha úgy nézzük a kissrác szarabbul járt – vonom meg a vállam, végig követve szerencsétlen hamburger útját, ahogy az agresszív anyuka a földre hajítja és bőszen kezdi takarítani a még mindig ordító kisfiúról, aki időközben a kezdeti sokk után felénk mutogatva kezd el összefüggéstelenül vádaskodni. - Azt hiszem, most szarban vagyok… vagyunk. – vonom le a konklúziót, majd a lányra pillantok és teljes komolysággal ragadom meg a vállát mélyen elmerülve szemeiben.- Szerintem menekülnünk kéne mielőtt a mami meglincsel. Miért érzem úgy, hogy ez egy érdekes este kezdete?
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Rhydian is azt írta, hogy élvezzem az életet, vagyis hogy ne üljek otthon is mi lehetne jobb a vidámparknál erre a célra? Tudom már, valami bár, ahol az ember ihat is és táncolhat is. De még sose jártam ebben a vidámparkban így itt volt az ideje annak, hogy tiszteletemet tegyem benne és megnézem, hogy mitől vannak úgy oda a mai emberek. Régebben már volt szerencsém remek ilyen helyekhez, de akkor se volt a legjobb tök egyedül császkálni itt. Talán beugrom majd Jacksonnak köszönni, esetleg Nonónak, vagy éppen Victoriának, bár még itt van a Lüke is, vagyis Elvis. Ő róla is régóta nem hallottam már. Fura, hogy mennyi ismerősöm ragadt ebben a városban, miközben én a másik városban találtam otthonra. Boldog voltam ott, még ha nem is tanúskodott most erről semmi se, de melyik kölyök lenne az, ha a Teremtője csak úgy elmenne? Szerintem egyik se, még akkor se, ha csak pár hónapról van szó, de még nekem is bőven lenne mit tanulnom az új vérvonalamról. Gyakorolok azóta is minden egyes nap, legalábbis azok alapján már, amiket megmutatott. A meditáció még mindig nem megy a legjobban, de hát sose voltam arról híres, hogy le tudok csak úgy menni alfába, kitisztítani az elmémet és sokáig megülni a popómon. De már ez is jobban megy, mint eleinte, így annyira még se vészes. S a bundásommal se volt eddig baj. Remélhetőleg ezek után se lesz. Örültem annak, hogy végre megtaláltam a farkasommal a közös hangot, vagyis inkább, hogy olyan farkast kaptam, akivel könnyebb az élet valamilyen szinten, hiszen az első pépé zúzásunkat annyira egyikünk se élte meg örömmel, de legalább még mindig megvan benne is a harciasság. Bár lehet legközelebb bármennyire is szégyen, de a futást fogom vele választani, ha csak nem húznak fel annyira, hogy ellepje az elmémet a híres neves szürke köd.
Felültem egy-két játékra, amik között volt néha igazán unalmas, míg máskor igazán remek és tényleg olyan, ami még képes minket is megijeszteni, de nem annyira, mint mondjuk az embereket vagy fiatalokat. De persze sokszor csak úgy a tömeggel együtt sikítottam, mert miért ne? A hullámvasút viszont egész remek volt. Nekem legalábbis tetszett. Nem volt túl lapos, de túlzottan őrült se. Kicsit segített azért kikapcsolódni és elfeledkezni az elmúlt hónapokról vagy éppen történésekről. Kész fura, hogy ide nem jár egyetlen egy ismerősöm se, vagy ez már számukra túl gyerekes? Ki tudja, nekem aztán mindegy. Legalább nem kell senkivel se beszélgetnem. Most elvagyok így, estére meg eldöntöm, hogy haza megyek-e vagy még egy napot eltöltök Fairbanksben. Időközben pedig meg is éheztem, hiszen melyik farkas az, amelyik ne tudna szinte állandóan enni? Még ha nem is nézik ki belőlem az emberek, hogy sokat ennék… Pedig azért néha igazán meglepem az ott lévőket, hogy mennyit eltüntetek. A lényeg az, hogy elindultam a büfék felé, hogy valami ehetőt találjak, az egészség pedig nem volt éppen főcélpont a kajánál. Inkább az illat és a kinézet, de közben azért a telefonomat is előhalásztam, hogy megnézzem nem-e írt Rhydian, de nem jött e-mail és mielőtt észbe kaphattam volna, addigra tökéletesen egymásba sétáltam egy szőkeséggel.
Először nem értettem, hogy vajon mit nézhet, de utána sietve pillantottam hátra és pont láttam azt, amint a kisrác fejére pottyant a kajára, mire egy apró kuncogás hagyta el az ajkaimat és sietve csúsztattam a zsebembe a telefont. Lehet nem illik kuncogni, s nevetni, de ez azért egész poénos volt így végignézve, ezért is volt alig hallható az, hogy jót mulattam rajta. - Kicsit az, de szerintem a kajás dolog még inkább. – szólaltam meg mosolyogva. – Valóban, de nézd a jó oldalát, olyat csináltál, amit szánszándékkal kötve hiszem, hogy összejött volna. Na, meg elég sokan jól szórakoztak rajta. – felelem habozás nélkül. Nem vagyok én szívbajos teremtés és amíg nem rajtam landol, addig pont senkit se fogok megenni. – Bár tény, hogy a cirkuszban jobban mutatott volna ez a bűvész trükk, de itt se volt azért olyan rossz. –nevetem el magam most már végleg, miközben figyelem ahogyan a kaja ellen küzd az anya és a kisgyerek. - Miért is? – kérdezem kíváncsian, de aztán hamarosan meglátom a közeledő lépteket, mire csak elkapom a lány kezét és elkezdek futni, majd az egyik játék mögé berántom magammal, miközben a gyerekesek tovább mennek, mert sikerrel leráztuk őket. - Egyébként Primrose vagyok, te? – kérdezem tőle kíváncsian, majd óvatosan kilesek a játék mögül, de nyomuk sincs. – Azt hiszem nem üldöz minket kajaparókás uraságot… - pillantottam vissza a szőkeségre jókedvűen. Ez feldobta a napomat, az tuti és ez talán még csak a kezdet volt…