Hülyén érzem magam, hogy így sikerült elesnem. Biztosan mindenki jót nevet magában. Ilyenkor leginkább hazafutnák és ki sem mozdulnék otthonról pár napig. Ami meg a hab azon a bizonyos tortán az a magamra öntött bor. Érzem ahogy árad belőlem a forralt bor illata. Igaz szeretem ezt a meleg italt, de nem rajtam. Amint megfogja a vállaimat megállok és a szemeibe pillantok. Az összehasonlításra csak elmosolyodom, majd bólintok egyet. Megérettem és igaza van. Tényleg jobb lenne, ha nyugton maradnék. Csak szerettem volna még vele beszélgetni talán még arról a bizonyos estéről is, hiszen senkinek sem meséltem el és ő előtte legalább ezt nem kell titkolnom és kiadhatok magamból mindent neki. De mégsem fogom itt az utca közepén. -Rendben és köszönöm! Tudod csak nagyon zavar a dolog, hogy ilyen ügyetlen voltam. Szívesen beszélgettem volna még veled és nem is volt kedvem még nagyon hazamenni....Bár talán, ha neked is kedved lenne hozzá egyszer összefuthatnánk valahol és folytathatnánk a beszélgetést!...Vagy ha nagyon nem jön össze akkor majd a pizzarendelésnél téged foglak kérni!-Kiszélesedik mosolyom, majd visszasétálok a holmijaimhoz. Nem örülnék neki, ha ellopnák őket. -És mond te karácsonykor is dolgozni fogsz, vagy azért ilyenkor ti is kaptok egy két nap szabadságot? Egy ideig nagybátyám éttermében dolgoztam pincérnőként, de karácsonykor este tízig nyitva kellett tartanunk, mert annyi vendégünk volt, hogy már nem tudtunk mindenkit leültetni. Csodálkoztam ezen, mert azt hittem, hogy ilyenkor az emberek inkább otthon maradnak. Vagy legalább is nálunk így teltek a karácsonyok.-Tudom nem ideillő téma, de mégsem akartam csendben megvárni, míg megjön az a bizonyos taxi.
Na, akkor ha nem szalad el, márpedig úgy fest most sehova se fog szaladni, akkor én kikeresem a telefonból a taxi számát és szépen fel is hívom. Pillanatok alatt el is intézem a hívást, szóval nem kell sokáig várnia, hogy megszólalhasson. Épp süllyeszteném vissza a zsebembe a telót, amikor felveti egy esetleges újabb találkozás lehetőségét. Hát akkor ismét előveszem. - Nyugi, bárkivel megeshetett volna, az a lényeg, hogy egyben vagy. És akkor, hogy ne kelljen cselezned, kérek egy telefonszámot. Kiscserkész becsületszavamat adom, hogy ha lesz időm, akkor fel foglak hívni, hogy találkozzunk. - Jegyzem meg kiszélesedő mosollyal, majdhogynem vigyorral. Szegénykém olyan kis cuki is nyakig borosan, hogy akkor se mondanék mást, ha neadjisten nem bírnám. Szóval, ha bediktálja nekem a számát, akkor én szépen bepötyögöm és elmentem. A mai kor gyermeke vagyok, szinte fénysebességgel jutok el a mentés gombig és akkor már meg is vagyunk. Ha esetleg igényli még meg is csörgetem, hogy akkor az én számomat is el lehessen menteni. Mindeközben persze hallom a továbbiakat, fel is sandítok rá mindig, de csak akkor adok választ, ha már ténylegesen sikerül a zsebembe süllyesztenem a mobilt. - Hát azért, mert az emberek hülyék. Én szabit vettem ki karácsonyra, megyek haza. Tuti nem fogom étteremben tölteni az ünnepeket, eleget vagyok ott év közben. Elvileg családolás van tervben, meg a szüleim kiidegelése, meg ami még jön. Hopp... azt hiszem a kocsi érted jött. - Mutatok a közeli taxi szerű képződményre és akkor ha igényli még a csomagokkal is segítek neki, tehát elkísérem odáig. Majd még kellemes ünnepeket kívánok, meg biztosítom róla, hogy akkor majd a megbeszéltek szerint fel fogom hívni, aztán mehet útjára. Persze a taxit én fizetem, lévén én hívtam, szóval megkapja előre a sofőr a kellő összeget.
Tökéletes átlagosságban telt a mai nap, mondhatni, a bosszantó tényezőkre pedig igyekeztem nem gondolni. Ez amolyan muszáj-Herkules dolog... hogy már csak azért se fogok itt önpusztító hadjáratba fogni a sokadik kis vita miatt apámmal és Jezével! Az egyetem folyosóján ballagok, kezemben táskám és kabátom, arcomon elégedett mosoly. Haley-től az előbb köszöntem el, hisz neki még van órája. Én szerencsére az utolsót szabaddá tudom tenni, avagy nemes egyszerűséggel: nem megyek be. És ekkor még nem is sejtem, hogy ezzel milyen dolgot fog elém gördíteni az élet néhai "nővérem", barátnőm személyében. Na de ne siessek ennyire előre... Az előadás helyett ráérősen kanyarodok kifelé az iskolából. A főbejáratnál egy srác megfogja nekem az ajtót, jutalma érte egy hálás pillantás és bájos mosoly. Hihetetlen, hogy valakinek ennyivel is örömet lehet okozni... lefogadom most fél évig ez lesz a szenzáció közte, meg a haverjai között. " Dana Berger, a polgármester lánya rám mosolygott!" – Hát úristen! Rám meg egy Szerencse nevű illető mosolyoghatna igazán, de most már ezer wattos vigyorral. Kocsiba szállok, a táskám az anyósülésre dobom és úticélom mi más lehetne, mint a belváros a maga bevásárló utcácskáival. A hűvös időjárás és a duzzogó szívek átmelengetőjéért, némi koffeinért könyörög a szervezetem már erőteljesen, szóval az egyik kávézót célzom meg, miután leparkoltam. Az Alaska Coffee mélyéről kellemes langymeleg és friss kávéillat terjeng kifelé is, melyért meg kell az embernek vesznie, oly kellemes. Nem is teketóriázok sokáig, befelé orientálódok, engedve a kávé hívogató illatának... Persze, mint a legtöbb régi helyen, itt is ismernek. Legalábbis a felszínen, a polgármester kedves, aranyos, ajdebájos - haha - kislányaként. Nincsenek illúzióim a kiállhatatlanságommal kapcsolatban, de tény, hogy tudok én rendes is lenni. Ha akarok. - Karamellás latte machiatto-t kérnék, köszi. - huppanok le egy ablakhoz közli helyre, a megszólalás pedig egy köszönés után a pincért illeti meg, némi elégedett mosollyal.
Éppen hazafelé tartottam - kivételesen gyalog, mert az autóm szervízben volt - mikor megrezzent a telefonom, sms-em érkezett. Szemöldökeim a magasba szökkentek, kíváncsi voltam, kitől érkezhetett üzenet, hisz többnyire csak Taraval szoktam beszélni, de ő is általában telefonon hív, és senkinek sem szokása nekem üziket dobni csak úgy. Éppen ezért érdeklődve nyitottam meg az üzenetet, s mire az olvasást befejeztem, elszállt minden életkedvem. Gombóc nőtt a torkomban, dühös voltam és bántott az, hogy fizetett szabadságra küld, csak úgy, minden magyarázat nélkül. Az utóbbi időben, mióta Fairbanksbe kerültem, és új életet kezdtem, azóta jöttek-mentek az emberek, körülöttem semmi sem volt stabil, vagy állandó, kivéve a munkámat és az Upper Deck-et. Szerettem ott dolgozni, lassan már a törzsvendégeket is megismertem, és ha nem is voltak közelebbi ismerőseim, azért mindenkivel tudtam váltani pár kedves szót, és nem éreztem magamat haszontalannak. Így azonban teljesen kétségbe estem, és hirtelen azt sem tudtam, hogyan tovább. Fizetett szabadság...Ismétlődött fejemben ez a két szó, s bármilyen jól is hangzott volna előző életemben, abban a pillanatban szívesen földhöz vágtam volna a telefonomat. - Fel kell hívnom Jaket. - Azonnal a férfi jutott az eszembe, legkedvesebb lakótársam, akivel már szintén rég találkoztam, hála a falkában hozott szigorú szabályoknak és a háborúnak a két falka közt. Egyből tárcsáztam a számát, közben idegesen söpörtem félre hajszálaimat, de csak a hangpostafiók válaszolt. - A francba! - Dünnyögve nyomtam meg a piros gombot, majd a telefont a zsebembe süllyesztettem , és körbepillantottam, mert hirtelen azt sem tudtam, hol lehetek. Tőlem alig pár méterre állt egy kávézó és étkezde, nem is volt kérdés, hogy szívesen bedobnék egy szívmelengetőt, s reménykedtem abban, hogy talán ezen a helyen is osztanak rumot, ha máshogy nem, teában. Egy gyors körbepillantás után átfutottam az úton, majd betértem a helyiségbe és azonnal megcéloztam a pultot. - Elnézést, van itt..- Leintettek, jelezve, hogy várjam ki a soromat, mire sóhajtva pillantottam körbe, hogy kinézzek magamnak egy helyet, s abban a pillanatban megpillantottam Danát. Pupilláim kitágultak, egy pillanatra megmerevedtem és el sem hittem, hogy újra őt látom. Viszont, az mellett, hogy újra kedves régi barátnőm arcvonásait véltem felfedezni, valami mást is megéreztem, a belőle sugárzó erőt, mintha ő is...ő is hasonló lenne hozzám. Lehetséges lenne ez, őt is utolérte az, amitől féltettem őt? Ami miatt elszöktem és ott hagytam? Nem volt kétséges ,hogy ő az, s bár nem tudtam, hogyan fog reagálni, ha meglát, erőt vettem magamon, és odasétáltam, megközelítettem az asztalát. - Dana? Te..mit keresel Fairbanskben? - Bravó, ennél jobb kérdést is feltehettem volna, mondjuk azt, hogy hogy van, vagy örülök, hogy látom, de hirtelen csak ilyen bugyuta szavak jöttek ki a számon.
Már becsekkoltam forsquare-en a kávézót illetően twitteren, szóval elégedetten ejtem táskámba a mobilomat és ahogy mellém lépnek, automatikusan azt gondolom - hisz mi másra gondolhatnék? - hogy a lattém érkezett meg. Kedves mosollyal fordulok az illető felé és köszönném meg a dolgot, de a mosoly azon nyomban képemre fagy és úgy tekintek egykori khm, munkatársnőmre és egyben legjobb barátnőmre, mint aki szellemet lát. - Chantal... - Pislogok kettőt zavartan, főleg, hogy érzem az energiáit én is. Ez sok mindent megmagyarázhatna vele kapcsolatban és talán mérges sem lennék annyira... ha gondolkoznék kicsit. De nem teszem, mert a meglepődöttségen még mindig nem sikerült teljesen úrrá lennem. Aprót nyelek és zavartan intek, hogy foglaljon csak helyet velem szemközt. - Én ide tartozok. Tuuudom, azt mondtam, bostoni vagyok, de nem. De kinek nem voltak ott titkai, nem igaz? Mellesleg, én is kérdezhetném, hogy te mit keresel a városban... - kissé szemrehányóra sikerül a vége a mondatnak, de azok után, hogy egyetlen fegyverrel ott hagyott, mint eb a végtermékét, azt hiszem, ez a legkevesebb. Örüljön, hogy nem fakadok ki és hagyom faképnél! Mondjuk... azért érdekel, hogy mi történt vele. Hogy mi van most vele, annyi év után. Mégiscsak olyan volt nekem, mintha a nővérem lenne és ez talán sosem változik már meg. Szóval adok ennek a beszélgetésnek egy esélyt, mielőtt istenesen elpattanna az agyam és a farkasomnak adnám át az irányítást. Nem, nem adnám, abba még belegondolni is rossz! Brrr... Közben a lattém is megérkezik és látva, hogy Chantal velem van, menten készségesebbek lesznek vele is a kiszolgálás terén.
Ahogyan ő megdöbbent azon, hogy látott, úgy én is nagyokat pislogtam, mert nem akartam hinni a szememnek, annak, hogy őt láthatom, s újra itt van, tőlem alig néhány méterre. Miután ott hagytam őt a motelnél, egyetlen fegyverrel, sokat gondoltam arra, hogy mi lehet vele, nem-e érte őt baj. Többször bántott a lelkiismeretem, amiért egyedül hagytam őt, de mikor rádöbbentem arra, hogy valami nincs rendben velem, és valamiféle lénnyé alakulok át, az annyira megrémisztett hogy féltem. Tartottam attól, hogy majd Dana látja annak a kárát, ha én vele maradok. Akkor még nem tudtam, miféle erők birtokába jutottam, s az ő biztonságának érdekében láttam jónak azt, ha eltűnök. Most pedig, hogy újra láttam, végig azon pörgött az agyam, hogy vajon mit gondolhat rólam, arról, hogy csak úgy , egyetlen szó nélkül eljöttem. - El sem hiszem..- A döbbenettől csak erre futotta, majd amikor intett, letelepedtem mellé, vele szembe, s még mindig csak néztem őt. Kicsit megváltozott, de még mindig ugyanazt a lányt láttam magam előtt, aki az egyik legjobb barátnőm volt, akit testvérként szerettem. - Ide? Mármint , azt akarod mondani, hogy fairbanksi vagy?- Kissé zavarba jöttem, sikerült összezavarnia, mert nem igazán értettem, hogy annak idején miért hazudott arról, hogy honnan jött. Az is érdekelt, hogy ha itteni, miért nem futottam vele össze eddig a városban, de ez egy másik kérdés, egyelőre ezt nem is hoztam szóba, mert még mindig a döbbenet játszadozott velem. - Igaz..- Erre halkan sóhajtottam egyet, bár én a múltamból semmit sem titkoltam Dana előtt, kizárólag egyetlen dolgot, azt, hogy farkassá lettem. Éppen ez jutott az eszembe, mikor feltette a kérdését, én pedig rá emeltem a tekintetem. - Én...Dana ez egy nagyon hosszú történet. - Jegyeztem meg, mikor a pincérlány mellénk lépett, így elhallgattam. Letette Dana elé a csészét , majd kedves mosollyal rám pillantott. - Önnek mit hozhatok?- Kérdezte, mire hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kérdez, de végül csak sikerült kinyögnöm valamit. - Egy...kávét kérnék és egy ásványvizet. - Adtam le a rendelést, megvártam, míg a pincérnő elsétált, majd visszapillantottam barátosnémra. Mivel érzékeltem a belőle áradó energiát, s más farkasok szagát, így az volt a sejtésem, hogy előtte már nincsenek titkok , és nekem sem kell tovább titkolóznom. - Erre menekültem és itt kötöttem ki. Nézd Dana, mielőtt még rosszat gondolnál rólam, szeretném, ha tudnád, hogy nem akartalak ott hagyni, egyedül. Csak..féltettelek. - Elhalkultam, azután tekintetem körbevezettem, hogy nem-e figyel minket valaki, majd visszapillantottam és halkan folytattam tovább. - Amikor rájöttem, mi vagyok valójában, megrémültem. Te nem láttad azt, hogy ott mi történt...Ott voltál a motel szobában, én pedig nem mertem visszamenni, mert féltem attól, hogy kárt tehetek benned. Féltem, hogy majd megijedsz tőlem, annyira sajnálom. - Sóhajtottam, még egy könnycsepp is végig csordult az arcomon, pedig én sosem voltam sírós fajta, de itt eltört a mécses. - Biztam benne és reméltem, hogy nem lesz semmi bajod, kérlek ne haragudj, hogy ott hagytalak, remélem, megérted,hogy miért tettem. - Ujjaimmal megtöröltem a szemeimet, majd mély lélegzetet vettem, s próbáltam nem elsírni magam. Jó volt őt újra látni, de féltem attól, hogy nem ért majd meg.
Kérdésére aprót biccentettem, kissé talán zavartan pillantva körbe. Remélem, senki nem hallja a beszélgetésünket... - Igen, ide valósi vagyok. Miután... elváltak útjaink - igen, ez lesz a jó kifejezés, noha ezerszer nagyobb sértéseket vágnék a fejéhez, amiért ott mert hagyni egyedül, riadtan. Gyerekesen még talán azt is rá hárítanám, hogy miatta kerültem vissza ide. Pedig igazán semmi köze nem lehet hozzá - ez csakis apám műve.* - Szóval, miután elváltak útjaink, apám elérte, hogy idővel hazatoljam a képem. Mindent magam mögött hagytam, Chanti, érted? Én... szeretném elfelejteni Bostont. - Mégis olyan sokszor eszembe jut, hisz az életem egy fontos, jelentős része volt és lesz is mindig is. Szinte ott nőttem fel, lettem nővé és ki tudja még mi köt a városhoz. Magyarázatba kezdene, de bezavar a pincérnő. Kissé idegesen szusszanok és mosolyom sem túl őszinte, amivel megköszönöm az elém lerakott lattét. - Féltettél, aha... Annyira, hogy még egy értelmes magyarázatot se kaphattam volna? - fortyantam fel, mire majdnem sírva fakadt. Ezt ne... ez annyira nem fair! Én itt vitáznék erre... Megadó szusszanással álltam fel és csúsztam át az ő oldalára, átölelve Chantalt. - Talán megijedtem volna. Talán meg se értettem volna, de legalább tudtam volna, hogy mi történt veled és miért kellett elmenned. Féltettelek és az igazat megvallva, kicsit féltem is. - húzódik itt már azért vigasztaló mosolyra ajkam, ahogy haját söpröm félre arcából szeretetteljes mozdulattal, ahogy csak a barátok, testvérek tudják azt egymásnak. - Haragudtam rád és talán még haragszom is, de ettől... te nekem mindig Chanti maradsz, oké? - Csak ne sírjon, mert mindenki minket fog bámulni, ha eddig nem tették volna. - Azért... remélem egy beszámolót megérdemlek, hogy mi történt veled azóta. - nyomok puszit a hajába szelíd mosollyal, mintha nem is én lennék a fiatalabb.
Teljesen ledöbbentem azon, hogy Danaval találkoztam Fairbanksben, még mindig úgy ültem ott előtte, mint aki szellemeket lát, s amit megosztott velem, az még inkább ledöbbentett. A legjobb barátnőm volt, úgy tekintettem rá, mint a húgomra és azt hittem, hogy mi mindent megosztottunk egymással, de az, amiket ő magáról mesélt annak idején, és arról, hogy hol élt, honnan jött, az kiderült, hogy csak hazugság volt. Hogy rosszul esett -e az, ahogy színt vallott előttem? Igen, rosszul esett, mert én sosem csaptam be őt, egyszer sem hazudtam neki, mindig is bíztam benne. Tény, hogy végül ott hagytam, elmenekültem, de mindezt csak az ő érdekében tettem. Most pedig itt ült előttem, s hosszú idő után most először beszélgethettünk egymással. Elgondolkodva figyeltem őt, különféle érzelmek cikáztak bennem, de ennek ellenére próbáltam megérteni, hogy miért hazudott nekem. - De miért nem meséltél nekem erről korábban? Egyszer sem beszéltél az apádról, semmi ilyesmiről, én ha tudtam volna, akkor is segítek neked. - Sóhaj hagyta el ajkaimat, közben magam előtt tologattam a pohár alátétet, csak azért, hogy ne boruljak ki túlzottan. Rosszul esett, hogy támadóan lépett fel velem szemben, mintha nem akarta volna megérteni azt, miért hagytam őt ott annak idején. - Igen, én...megváltotam akkor Dana, olyasmi történt velem, ami még engem is megrémisztett. Nem érted? Féltem attól, hogy téged is bánthatnálak, akkor én még nem voltam tisztában az új...adottságaimmal. - Ezt már jóval halkabban mondtam, mert nem akartam azt, hogy az egész kávézó hallja azt, hogy miről beszélünk. Már nem bírtam tovább magamban tartani a könnyeimet, néhány csepp végig gördült az arcomon, miközben előre hajtottam a fejem, hogy valahogy elrejtsem ezt. - Sajnálom, hogy ott hagytalak egyedül. - Magamhoz öleltem őt, hosszú idő óta ő volt az egyetlen a múltamból, akivel most újra találkoztam, és ez túl sok emléket szakított fel bennem. - Annyira örülök, hogy újra látlak Dana. - Még öleltem pár pillanatig, aztán elengedtem őt, s már kicsit lenyugodva töröltem le arcomról a könnyeket és rámosolyogtam. - Örülök, hogy így gondolod. - Bólintottam a szavaira, miközben a mosolyom kiszélesedett. - Olyan jó, hogy újra látlak, annyi mindenről kell beszélnünk...- Szavaink szinte egymásba vágtak, el is nevettem magam, jó érzés volt az, hogy nem volt benne olyan nagy harag, mint ahogyan azt vártam. Közben a pincérlány is kiérkezett a kért italokkal, aztán letette elénk és elsétált, így újra beszélgethettünk. - Dana, miután eltűntem, én ebben a városban kötöttem ki, találtam munkát is. Az Upper Desk-ben dolgoztam felszolgálóként, egészen a mai napig, míg ki nem rúgtak...Aztán, lett egy lakótársam is, egy rendőr, nagyon rendes pasas és nagyon megszerettem őt. Mostanában azonban vele is ritkán találkozom, mert át kellett költöznöm a hotelbe...tudod, itt vannak ellentétek a két...társaság között. - Ismét elhalkultam, s kíváncsian pillantottam Danara, mert érdekelt az, hogy ő vajon mennyit tudhat. - Most viszont te mesélj, veled mi történt , és hogy lehet, hogy te is...mert érzem..az energiáidat. - Halkan beszéltem, közben kezembe vettem a pohár vizet, amit korábban rendeltem, és abból kortyoltam.
Érzem a csalódottságát, s talán pár hónappal ez előtt zavart, megbocsátásért könyörgő gyerekként tekintettem volna rá, ám jelenleg - nem tudom, hogy a farkasom miatt, vagy mert megváltoztam én is ezzel az egész helyzettel együtt - a sértettségem nem engedte, hogy "meghajoljak" a csalódott hangjának. - Mert nem tudtál volna segíteni Chantal! - szusszanok oldalt pillantva rá. - Az apám nem egy szent ember, mégis mindenem megvolt itt, neki hála. Ő a polgármester. - bököm ki ezt is, lassan pillantva el róla a poharaink felé. Azok olyan érdekesek... - Gondolj csak bele, mennyivel máshogy viszonyul mindenki az emberhez, ha ezt tudja rólad. A Főnök talán nem is alkalmazott volna, hanem kutyafuttában visszaküld, esetleg felad a zsaruknak. A lányok java... mindegy, nem érdekes. - szusszanok újfent lemondóan. Nem akarok vitázni vagy olyanba belemenni, ami vitát szülhet és köze nincs a jelenhez. - Nem fogok szépíteni Chanti, nem akartam, hogy bárki is tudjon róla, hogy ki vagyok és honnan jöttem, ha már egyszer sikerült megszabadulnom ettől az istenverte várostól. - ironikus, hogy mégis ide köt minden újra, egyre inkább visszavonhatatlanul. Most már Chantal is. Hangom kissé megemelem, de szavai belém fojtják a szót, miként könnyei is. Annyira nem fair, hogy képtelen vagyok haragudni rá! Magamhoz is ölelem, arcomat hajába fúrva. Mindig is imádtam a samponja illatát. Megnyugtatott... és most mellé még valami keserédes, nosztalgikus érzést is hozott. És mesélni kezd én pedig elhajolva hallgatom. Mintha sosem váltak volna el útjaink, épp csak kirándult volna egyet és most hazaérve az élményeit mesélné el. - A két falka, tudom... de ha munka kell, csak szólj! - nem teszem hozzá, de két telefonhívással el tudnám intézni neki, még válogathatna is - És mesélj már... ki ez a pasas? Fairbanksi? Tuti ismerem... - szélesedik ki mosolyom csalfán, remélve, hogy megúszom a rám vonatkozó kérdés. Sajnos nem sikerült elterelnem magamról "nővérem" figyelmét. Megadóan engedem le vállaimat, mielőtt a történetbe kezdenék. - Hogy én is farkas vagyok? Ez volt az egyetlen út, hogy életben maradjak... pár hónapja elraboltak... valami kóbor falka, azt mondják, hogy apámat meg a helyi őrző bagázst fenyegessék. Ha a megmentőm nem harap be, akkor nem ülnénk most itt. - Szélesedik ki mosolyom halványan, miközben barátian kezére fogok. Direkt nem emlegetem Jeze nevét - így is épp elégszer látni minket együtt a hotelban és sejtem, ez nem könnyíti meg a kémkedős munkáját. Valószínűleg még elcsevegünk a múltbeli történésekről, a jövőre vonatkozó terveinkről és kiörömködjük egymás felé magunkat, míg kitartanak a kávék. Talán még tovább is... egy biztos: a hotel máris kevésbé tűnik zord helynek, mint eddig.
// Ez pedig a 70. reagom csak neked. <3 Köszöntem a játékot! //
*Gondolataim közt vergődve ültem a vízesésnél, mint ahogy már annyiszor. Persze most is dobtam egy-egy üzenetet apáimnak, hogy hol vagyok, mielőtt még valamelyik megcsipkézi a bundámat, amolyan, hogy ha már elmegyek, akkor szóljak róla jelleggel és persze közöljem, hogy hova. De hát istenem, néha az embernek magányra van szüksége. Pláne, hogy ha olyan gondjai vannak, minthogy miként adja be a Teremtőjének és egyben a mentorának az új, saját – vagyis farkasa - szája ízére kidolgozott edzés tervet. Persze, ahogy a hegyen se úgy itt sem találtam meg a megoldást a problémára. De talán csak megint én bonyolítom túl, ahelyett, hogy elkapnám Darrent és csak leülnék vele megbeszélni. Miért félek Én ennyire a reakcióitól? Eddig sem evett meg, egyszer sem. Najó, egyszer. De azt megérdemeltem még akkor is, ha nem az én hibám volt. Egyik pillanatról a másikra azonban besötétült az ég, s már pattantam is fel, hogy haza érjek, mielőtt leszakad az ég. Tudtam, hogy ha elkezd szakadni a hó és fújni a szél nem találok haza. De alig jutottam el pár száz métert már utol is ért a hóvihar, melynek szele erősen rángatta az ágakat. Amivel még nem is lett volna semmi gond, csak épp már nem éreztem, hogy merre kell mennem. Kabátomat összehúztam magamon, ahogy – kitudja merre – vezetett az utam és tornacipőm alatt ropogva jelezte, hogy jövök. A szél megtépázta a hajam is, itt-ott kiszakítva egy-egy tincset a fonatból. Mely egészen eddig féloldalasan volt áthúzva a vállamnál.
Már egy jó ideje bolyongtam és futva szedtem a lábaim a fények felé, minél távolabb az úttól. Arcom könnyek áztatták, fülemre tapasztva a kezeim rohantam minél messzebb, a dudáló, kerékcsikorgatós úttól, ahol szinte felfordulást és zavart okozott a rossz látási viszonyok. Pedig az ember azt hinné, hogy Alaszkában már hozzászoktak a hirtelen időjárás változáshoz még akkor is ennyire szélsőséges. De nekem csak egy dolog lebeget a szemem előtt, hogy minél hamarabb elkerüljek a közelükből. De bármennyire rohantam, a hangok nem szűntek a fejemből. A képek továbbra is bevillantak és elestem. Valaki megragadta a karom, aggódó hangja kúszott a fülembe. - NEEE… HAGYJON…. * Kiabáltam rá kétségbe esetten, ahogy kirántottam a karom az ember kezéből és sárga nadrágomban kúsztam hátrébb Tőle, hogy minél messzebb kerüljek, egészen addig, míg újra lábra nem álltam és futottam tovább. Továbbra is igyekezve kizárni a hangokat. De a lábam, azok csak mind untalan felmondták a szolgálatot. Keményen edzettem, de lássuk be, a várost körül ölelő erdő nem két percre van és még ott is eltévedtem. Nem tudom mióta rohanok, csak azt, hogy már nem bírom tovább. Lekuporodva az egyik bódé mögé húztam fel a lábaim és tettem az arcom bele. Kezeim továbbra is a fülemre tapadtak, ahogy a könnyeim sem kezdtek el apadni.* - Steven… * Hajtogattam, mint egy mantrát szinte megállás nélkül, ahogy testem lágyan hintáztatva igyekeztem megszüntetni a hangokat. Egy-egy fékcsikorgásra, dudaszóra azonban akkorákat ugrottam, hogy egy nyúl lazán megirigyelte volna, de ebből mit sem fogtam fel, csak az egyre növekvő rettegésem és azt, hogy nem lett volna szabad lejönnöm a hegyről. *
Igazából nem sűrűn szoktam gyalog közlekedni a városban. Úgy meg főleg nem, hogy hatalmas hóvihar van készülőben. Ma erre is fittyet hánytam, amikor kocsi nélkül vágtam neki a bevásárló utcának. Azt sem tudtam igazából, hogy mégis mire lenne szükségem, de gondoltam beszerzek otthonra ezt-azt. Amikor meglátok valami hasznosnak bizonyuló tárgyat, úgyis fogom tudni, hogy szükségem van-e rá, vagy sem. Végül a havazás hamarabb leért a hegyről, mint ahogyan számítottam rá. Azt hittem, hogy mire ez bekövetkezik, én már rég otthon leszek, vagy legalábbis úton a cél felé. Ehelyett még mindig itt sétálgattam, mintha tűző napsütést élveznék éppen, nem pedig apró kis megfagyott cseppeket fújna eszeveszett erővel a szemembe a szél. Lehet, hogy most már esténként is napszemüveget kellene hordanom? Vagy elég lenne egy egyszerű védőszemüveg is. Mindenesetre biztosan vicces látványt nyújtanék, és abszolút nem illene a ruháimhoz. Óvatosan haladtam a csúszós úton, és legalább volt annyi eszem, hogy ezúttal cipő helyett csizmát vegyek fel. Ugyan a sarka ezeknek is magas volt, hiszen a múzeumból jöttem el nem is olyan régen, de mindenképpen jobban melegítették a formás kis lábaimat. Magabiztos léptekkel haladtam hát tovább, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Alaszka legnagyobb hófúvásában én ilyen csinos darabokban illegetem magam. Legalább a fehér kabátomban beleolvadtam valamelyest a környezetembe. A gondolattól kedvem támadt volna nevetni, de volt egy sanda gyanúm, hogy a mellettem elhaladók teljesen őrültnek hinnének, pedig elég távol állok tőle, hogy azzá váljak. Fülembe valahonnan sírás tompított hangja furakodott be, szinte ezzel egy időben pedig egy fiatal farkas jelenlétét is megéreztem. Kíváncsian vontam fel a szemöldökömet, és mivel úgyis a hang irányába haladtam, úgy döntöttem, hogy megnézem a forrását magamnak. Azt egyelőre nem tudtam, hogy a kettő egy és ugyanazon személytől származik-e, vagy két különböző embertől, de nem is ez volt a lényeg. Sokkal inkább az, hogy megtaláljam, ami annyira nem is okozott nagy gondot, az arcomba szitáló hó ellenére sem. Szerencsére az én érzékeim sokkal fejlettebbek, mint egy kölyöké. Furcsa is lenne, ha nem így volna… Befordultam az egyik utca sarkán, és mindezt olyan ívben próbáltam kivitelezni, hogy a túloldalon lévő bódé mögött vágjak át. A gondot csak az okozta, hogy szinte szó szerint beleütköztem a zokogó farkasba. Igen, immár az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a hangok gazdája egy személy volt. Méghozzá egy igencsak fiatalnak tűnő lány, akinek a farkasa sem volt sokkal idősebb. Elég furcsának találtam, hogy egyedül van a város közepén, ahol állandó kísértésnek van kitéve a bestia, de nem volt hozzá sok közöm. Először el is akartam menni mellette, mert sosem volt szokásom olyanba ütni az orromat, amihez semmi közöm – csak mindjárt leszakad a plafon helyett az ég másodszor is -, de végül mégsem tettem meg. Helyette megálltam közvetlenül mellette, egyik kezemet pedig csípőre tettem. Hogy megsajnáltam volna? Nem, én olyan nem igazán szoktam produkálni! - Hát kislány, én nem tudom, hogy ki az a Steven, de nem úgy néz ki, mintha a környéken lenne! – kicsit hangosabban beszéltem, hogy a szél ne vigye olyan messze, csak addig, akinek szántam a szavakat. Egyelőre a kisírt szemeket és a könnyáztatta arcot még nem sikerült szemrevételeznem, csupán a szőke hajzuhatagot, ami elterült a vállán, és belógott az arca elé is, ahogyan zokogott továbbra is.
*Újra és újra a csattanások, a fékek fülsértő nyikorgása töltötte meg az elmém, a sárga szemek, az éles fogak… legszívesebben felkiáltottam volna minden egyes pillanatban. Egészen addig, míg nem érzem meg Steven vagy akár Darren illatát. Míg nem ölel magához s nyugtatóan simogatja meg a fejem, hogy nincs semmi baj, csak egy újabb rémálom ez az egész. De ez most csak egy vágyálom, hisz ébren voltam. Tudtam, hogy egyik sincs, s most hiába örülnék még csak egy falkatársamnak is. Még annak az idióta Samnek is képes lettem volna a nyakába borulni, csak vigyen haza. De most meleg karok, az otthon illata helyett a puszta kietlenség volt jelen, ahogy a zokogásomon felül a hideg is rázta a testem. Fáztam, de ez a hóban kuporogva pláne Alaszkában nem is meglepő. A szél fülsértően dobolt az elmémben, szinte örömtáncot lejtve borzolta a hajam, amelyre alapjaiban sem szoktam túl sok időt fordítani. Míg egyszer csak mintha kihagyott volna egy ütemet, hallt el egy pillanatra s már meg is éreztem az ütközést. Ijedten ugrottam odébb és a kezem a hóba marva hátráltam, ahogy zöld tekintetem a nő arcára kaptam. Nem volt szüksége a szemembe nézni, anélkül is érezhette, már amikor idejött – ha nem korábban -, a félelmem, az ijedségem. Ugyan ezt tükrözték a szemeim is. Hallottam a nő szavait és már épp válaszra nyitottam volna a szám, mikor egy újabb fékcsikorgás és dudaszó hallatszott a távolból. Olyan hirtelen pattantam vissza a korábbi „fedezékembe” – hisz ahogy hátráltam kikerültem a bódé takarásából -, hogy ha kívülről láttam volna önmagam biztos, hogy kiröhögném. Jobb napjaimon persze. Kezem a fülemre tapasztottam, s csak azután engedtem el, miután megszűnt a dudaszó hangja. Persze, nem tudtam kizárni a farkas hallásommal. De a reflex bennem maradt, hisz gyerekként mindig így zártam ki a menydörgés hangjait.* - Én… Én… Tudom. Farkas vagy… * Állapítottam meg roppant elmésen. Hát pech, de az érzékeim kicsit késnek s ezt sem azért tudtam, mert kiszagoltam, hanem csak a farkasom kapta fel a fejét igyekezet valami ismerőset keresni a nőn.* - Csak, haza akarok menni. Eltévedtem… az… erdőben voltam. De a vihar összezavarta az érzékeim… * Szipogtam olykor miközben kézfejemmel olykor letöröltem az arcom. De hogy honnan a pokolból van ennyi könnyem? Még mindig nem akart apadni. Ám utolsó mondatomban hallhatott némi szarkazmust, ami csupán csak önmagam gúnyolására szolgált. Gyűlöltem, hogy ennyire el voltam veszve mióta ideköltöztünk meg úgy alapjaiban ezen az egész helyen, ebben az egész rendszerben. Na ezért nem szerettem, hogyha van szabadidőm, ezért akartam minden időm kitölteni. * - Meg… megtudnád mondani, hogy… miként jutok vissza a hegyre? * Tekintettem fel ismét a nőre. Ám a következő fék hangjaira is ugrottam egyet, sikeresen megfejelve a bódé hátát.* - A francba…* Kaptam oda a kezem kissé összeszorított szemekkel, hisz ez fájt és kicsit sem voltam olyan állapotban, hogy el tudjam rejteni a vonásaimról, vagy ne foglalkozzak vele.*
A félelem hirtelen hulláma szinte a bőrömbe mart, mire csak felvontam a szemöldökömet. Nem értettem, hogy mi a fene üthetett egy fiatal farkasba, hogy ennyire retteg. Ráadásul egy olyan helyen, ahol láthatólag nincs is semmiféle veszélyforrás. Körülnéztem azért még egyszer, de nem láttam senkit a közelben, aki esetleg bánthatta volna korábban, és most arra várna, hogy én továbbálljak, és más furcsaságot sem fedeztem fel. Ebből kiindulva pedig semmit nem értettem, úgyhogy már csak ezért is maradtam. Nem lett volna szerencsés helyzet, ha a nagy érzelmi hatások miatt át talál változni a város közepén, és több ember is a szemtanúja lesz. Talán még éppen időben találtam meg, amiért roppant büszke voltam magamra. Ő pedig hálás lehetett, hogy nem keveredett még ennél is nagyobb bajba. Valami csak volt, mert ok nélkül senki nem szokott ennyire kiborulni. - Igen, ezzel én is tisztában vagyok! – egy halvány mosoly kezdett el látszódni a szám sarkában, de szélesebbre nem akartam húzni. Még a végén a gyermeki lelke megsértődne, mert azt hinné, hogy őt nevetem ki, pedig nem. Azt hiszem, hogy nem viselném túl jól, ha elkezdene szájalni velem, úgyhogy talán mind a ketten jobban jártunk, ha ez nem következik most be. Neki biztosan volt valahol egy teremtője, aki bosszút állna azért, ha kárt tennék benne, ő pedig úgysem járna jól, ha egyetlen kézzel is hozzáérnék. Mármint agresszívan természetesen, nem csak úgy egyszerűen. Azért általában vissza szoktam fogni magamat, de vannak pillanatok az életben, amikor elborul az agy, és nincs mit tenni. Egyetlen racionális dolog sem ér el odáig, és ez alól én sem voltam kivétel. Márpedig elég heves természetű vagyok, ha felidegesítenek. Már ha egyáltalán eléri valaki, hogy annyit is foglalkozzak vele, hogy fel tudjon húzni. Aztán váratlanul ismerős érzés lengett körbe, mire meglepettség ült ki az arcomra. Valószínűleg elég látványosan ahhoz, hogy akár mások is észrevegyék a járókelők közül. Nem különösebben zavartattam magamat, nem szoktam máskor sem, de eléggé megdöbbentett a felfedezésem ahhoz, hogy ne rejtsem véka alá még véletlenül se. Egyelőre azonban úgy döntöttem, hogy még megtartom magamnak ezt az apróságot későbbre. - Te pedig az itteni falkának vagy a tagja, igaz? – kérdeztem ellentmondást nem tűrően, hátha valamelyest magához tér ebből az állapotból. Egy ideggyenge farkas sohasem jó, pláne nem akkor, ha kölyök az illető. A lábaim előtt kuporgó fiatal lány pedig egyértelműen az volt, méghozzá abból is a legfrissebb fajta. – Sajnos ez gyakran megesik, ha a farkas lánya olyan fiatal és tapasztalatlan, mint amilyen te vagy – igazából egy kicsit meg is sajnáltam, valamilyen érthetetlen oknál fogva. Talán azért, mert most már tudtam, hogy kihez tartozik. Igaz, hogy meglepett a Teremtő kilétének felfedése, de a sors mindig tartogat váratlan fordulatokat. - Persze, ismerem az utat – vontam meg a vállaimat. Még nem építhették át a házat, úgy pedig akár csukott szemekkel is el tudtam volna jutni a Farkaslakhoz. Az alatt a rövid idő alatt, amíg itt éltem, én is a nagy házban laktam, együtt a többiekkel. Akkor nem volt szükségem saját házra, otthonra, mint most, miután megérkeztem. Közben leguggoltam a szőkeség elé, könyökömmel pedig a térdemen támaszkodtam meg, és úgy néztem rá. Mintha csak valami megrettent állathoz beszélnék, leginkább ahhoz tudtam volna hasonlítani ezt a szituációt. Gyerekkorom óta szerettem ezeket az élőlényeket és meg is értettem őket valamilyen szinten, de azért egy embert mégsem kellene így hasonlítgatnom. Nos, amit nem tud, az nem is eshet rosszul neki, bár az tény, hogy tényleg igyekeztem türelmesen és nyugodtan beszélni. Főleg miután kezdtem rájönni, hogy mi is a félelmének oka. - Miért félsz ennyire az autóktól? – kérdeztem kíváncsian. Általában nem szoktam kertelni, ha valamit tudni akarok, ám ha másnak van szüksége az én információimra, akkor az már teljesen más lapra tartozik. Míg ezen gondolkoztam, ő sikeresen beütötte a fejét, mire akaratlanul is felnevettem. – Pár pillanat, és el fog múlni, de azt hiszem, hogy jobban jársz, ha felkelsz onnan. A végén még teljesen összetöröd magad – tudom, hogy meglepő lehet egyesek számára, hogy képes vagyok ilyen nyugodtan beszélni, de az én jegesnek tűnő szívemet sem olyan nehéz ám felolvasztani. Csak tudni kell rám hatni, benne pedig nem láttam mást, mint egy ártatlan gyereket. Az ártatlan gyerekeket pedig szokásom volt megszánni jobb napjaimon. Ma jó napom volt, és amúgy sem fűződött érdekem ahhoz, hogy ártsak neki vagy Darrennek. Kivételesen akár tehettem valami jót is...
*A kérdésére csak ismét felkaptam a fejem és kissé összevont tekintettel néztem a nőre. Na nem azért, mert nem értettem a kérdést, hanem igyekeztem felismerni. Vagyis, az így nem teljesen helytálló, hisz csak azt próbáltam kiszúrni, hogy a másik falkához tartozik-e. Én még nem jártam arra, de azt mondták, hogy majd ösztönösen megérzem. Hát, nem éreztem. De vajon ilyen állapotban is képes lennék megérezni, ha egy kis szél és hó ennyire megzavarta az érzékeim?* - Igen, ez olyan nagy baj? * Bár nekem közel sem volt az. Szerettem Darrent és azokat, akik közel állnak hozzám a falkában, még ha csak a vérvonalam miatt is sikerült megbékélnem velük eleinte. A többiekkel már necces a dolog még mindig, de hát annyi baj legyen. Lesz ez még így sem. Szavaira felkaptam a fejem és egy pillanatig csak pislogtam, hogy ezt mégis honnan tudja. Ja, persze… nem csak a falkatagoknak vagyok nyitott könyv pajzs nélkül. De, hogy ez mért nem esett le elsőre mikor eddig is tudtam?* - Most először. Nem árt időjárást néznem. * Meg úgy alapjaiba bármit, vagy csak hallgatni, hogy ez ne forduljon elő többet. Eddig sem néztem, de eddig mindig tudtam, hogy mikor kell megindulnom. Most, most vagy nem figyeltem, vagy nagyon kelekótya az idő és váratlanul jött. A könnyeim valahol elapadtak és már nem csordogáltak, bár tény, kicsit sem éreztem magam jobban. Tekintetem követte a nő mozdulatát, ahogy elém guggolt s végül a sötét szemein állapodott meg. Mi tagadás, egy felnőttre volt szükségem és a késztetést, hogy megöleljek egy ismeretlen nőt, csak azzal folytattam el, hogy a lábaim körül még jobban összehúztam a karjaim szorítását. A kérdésére csak lemondóan sóhajtottam egyet és összeszorítva a szemeim nyitottam szóra az ajkaim, mikor megint jött egy autó és sikeresen bevertem a fejem. A nevetésére elmosolyodtam, ám csak halványan és nem sok lelkesedés volt benne jelenleg.* - Volt egy autóbalesetem. * Feleltem végül és látszólag hanyag mozdulattal megvontam a vállaim. Ám ez csak a látszat volt, hisz még mindig összeszorult a szívem, ha arra a napra gondoltam. A reggeli készülődés, a lelkes és türelmetlen várakozás egész úton, hogy végre megint Stevennel lehetek. Aztán elaludtam és a történtekre ébredtem. Közben persze felálltam, de éreztem, hogy a bestiám egyre nyugtalanabb, türelmetlenebb és legalább annyira fél mint Én. * - Szabad? * Kérdeztem meg a nőtől, ahogy felé nyújtottam a kezem. Ugyan a pajzsa nem volt fent, de ha csak egy kicsit is megengedi, hogy hozzá érjek, biztos vagyok benne, hogy sikerrel járok.* - A farkasom mocorog… bár ezt úgy is tudod. Azonban mindenkitől fél, mióta mentálisan kicsit meg kellett „tépni”… * Magyaráztam meg, bár a felét érezhette, még ha az utolsóról nem is tudott. Ha megengedte, akkor csak egy picit megérintettem a kézfejét. Nem akartam tolakodó lenni és tudtam, hogy nem is a nő dolga az, ha esetleg valami hülyeségre adná a fejét a farkasom.* - Azt mondtad, hogy tudod innen, hogy jutok vissza. El is mondod, hogy merre tudnék menni? * Bár tény, hogy gőzöm sem volt, hogy mi lesz hazafelé, vagy, hogy egyáltalán nem-e lesz megint baj, vagy nem-e fogom kicsit benézni megint az irányt, aztán valahol városon kívül kilyukadni. Ha tehettem volna, szívesebben maradtam volna itt bent, bezárkózva valahova míg Darren vagy Steven nem jön értem. Bár ebben a viharban kitudja, hogy mikor lesznek jók a vonalak. Tekintve, hogy ugyan a telefonom nálam van, de már egy ideje nincs hálózatom. Közben a hátam a bódénak döntöttem, hogy kicsit stabilabban álljak. Najó, hogy megtámasszon a bódé, mert épp lefagytak a lábaim és nem éreztem őket.*
- Nekem ugyan nem! – vontam meg a vállaimat könnyedén. Mikor idejöttem, már akkor kénytelen voltam szoktatni magam a gondolathoz, hogy most egyik falkának sem foghatom a pártját, nem szerethetem jobban, mint a másikat. Oké, jogomban állt volna, de nehezen tudnék dönteni, ezért is maradtam azon a roppant biztonságos ponton, ahol most voltam. Nem tartoztam egyiknek sem hűséggel, nem voltak előítéleteim, hanem mindig azt csináltam és annak a javára, amihez, és akiéhez éppen kedvem volt. Szerettem így lenni, még ha tisztában voltam is azzal, hogy ezt nem tudom majd a végtelenségig húzni. Előbb-utóbb döntenem kell majd, hogy melyikhez csatlakozok, de azt már most tudtam, hogy nem lesz könnyű feladat. Nagyon nem, és akkor még finoman is fogalmaztam szerintem. Mind a két oldalon voltak olyanok, akik kedvesek voltak a szívemnek, de tény, hogy a chicagói falka volt az, amelynek először tagja voltam. Nem csak a kettő közül, hanem úgy nagy általánosságban azóta, hogy farkassá váltam. Csak halványan elmosolyodtam, amikor felvetette, hogy időjárást kellene néznie. Szerintem a világnak ebben a csücskében még az is teljesen feleslegesnek bizonyulna, mert a természet csak gondol egyet, és már részesülünk is egy jó kis hófúvásban. Én igazándiból már azt vártam, hogy jobb idő legyen, noha annak is megvoltak a maga árnyoldalai. Példának okáért az, hogy nincs árnyék még éjszaka sem, mert ezen a szélességi körön még az esti órákban is világosság marad. Nem mondhatnám, hogy ezt a részét olyan nagyra értékeltem, de egyébként semmi problémám nem volt Alaszkával. Csupán egy jó sötétítő kellett, semmi több. Az kizárja a napfényt akkor is, ha az ember vagy éppen farkas aludni akar. - Értem – feleltem tömören, amikor közölte, hogy autóbalesete volt. – Sajnálom! – nem akartam faggatni, én sem rajongtam azért, ha valami olyanról akartak velem beszélgetni, amihez nekem semmi kedvem nem volt. Bizonyára egy efféle balesetet ő sem szívesen idézett volna fel magában, főleg akkor, ha esetleg nagyobb veszteség is érte miatta. Az volt a sanda gyanúm, hogy így történt, és így már nyert is némi értelmet, hogyan lehet Darrennek kölyke. Persze nem voltam biztos abban, hogy helyesek a megérzéseim, de akkor is azt súgta valami, hogy emiatt változtatta át. Túl fiatalnak tűnt még mind emberként, mind farkasként a lány. Mikor ő felemelkedett végre a földről, én is felálltam a guggoló helyzetemből, így jóval magasabb voltam nála. Talán a csizma nélkül nem így lett volna, de a magas sarkak dobtak néhány centimétert az eredeti magasságomon. Persze még így sem kellett olyan vészesen felfelé néznie rám. Én eközben megigazgattam magamon a fehér kabátot, és eltűrtem a szemem elől egy kósza tincset. Megint kontyba volt fogva a hajam, bár mostanra már kezdett bomladozni, ezért meg is fordult a fejemben, hogy talán az egészet ki is bonthatnám úgy, ahogy van. - Igen, érzem – válaszoltam, miután biccentettem egyet mosolyogva, hogy nyugodtan hozzám érhet. Elég merész volt, én annak idején biztos nem álltam volna le csak úgy egy idegen farkassal, főleg úgy, hogy a közelben nem számíthattam semmiféle segítségre. Ettől függetlenül egyébként tényleg nem volt oka a félelemre jelenleg, de ebben akkor sem lehetett biztos. Nem tudhatta, hogy mennyire vagyok veszélyes, és érdekemben állna-e, hogy fájdalmat okozzak neki. Mellékes, hogy semmilyen érdekem nem fűződött hozzá, és igazából annyira megszántam, hogy máris szimpatikussá vált számomra. Ezzel pedig csak azt érte el, hogy nem kellett megismerkednie a morcosabbik felemmel. A többség csak azt láthatta… Megfogtam a felém nyújtott kezét, és egy kicsit megszorítottam. Akár bemutatkozásra is alkalmat adhatott volna a mozdulat, ha pedig már eszembe jutott ez, akkor miért is ne éltem volna a lehetőséggel? - Camille vagyok – mutatkoztam be, ajkaimon halvány mosoly tetszelgett. – Téged hogy hívnak? – kérdeztem, csak hogy szólíthassam valahogy a szöszit vagy a kislányt mellőzve. – Elkísérlek az út végéig, ha gondolod – vetettem fel az ötletet kivételesen pusztán jóindulatból. – Fel már nem megyek veled, mert nem hiszem, hogy értékelné a falkád – mindenféle zavar nélkül beszéltem. Nem volt értelme rosszul éreznem magam emiatt. – Tudod, máskor jobban is felöltözhetnél! – néztem végig a ruházatán, és megcsóváltam a fejemet. – A végén még megfázol… - oké, hogy farkas, de attól még a hideget mindenképpen érzékelte.
*Ahogy a nő kimondja azt a bizonyos szót tekintetem kissé keményebb lesz, hisz utáltam. Gyűlöltem, ha sajnáltak. Nem tudom, hogy miért csak egyszerűen… talán a büszkeségem. Ami jelenleg amúgy is romokban hevert, szóval kár lett volna bármit is mondanom vagy reagálnom. Mesedélutánba, vagyis estébe amúgy sem kezdtem volna. Csak egyszerűen lenyeltem a kifakadásom, amiben korábban Jamesnek és Darrennek is része volt. Apró ujjaim finoman érintették a nőét, ám a kézfogásra kissé határozottabb lett a bátortalan mozdulatom. Azonban nem féltem, legalábbis a nőtől. Nem azért mert nem tudott volna ártani, vagy olyan fene nagy önbizalmam van. Hanem pontosan azért, mert tudtam, hogy ha akar, akkor bármelyik pillanatban széttéphet. Márpedig, ha félek ez akkor is megtörténik ha épp úgy alakul. Viszont bár idegen, de farkas. Egy embertől már rég elrohantam volna, bár ott is csak azért, mert túl nagy lett volna a farkasomnak a kísértés és Én magam soha nem ártottam volna senkinek, ha nem ad rá okot. Éreztem, ahogy így közvetlen sokkal jobban érzem az energiáit és már meg sem lepődtem azon, hogy a farkasom visszahúzódva telepedett le bennem. Bár nem volt nyugodt, de legalább nem járkált és esze ágában sem volt kitörni és rodeózni egyet.* - Ó… már megint elfelejtettem bemutatkozni. Ashley. * Sütöttem le a tekintetem miközben pótoltam, ahogy meghallottam a nő nevét. Az ajánlatra egy újabb halvány mosolyra rándultak az ajkaim, miközben visszavezettem zöld tekintetem a nőre.* - Köszönöm. Bár nem hiszem, hogy bármi bajuk lenne. Nem tartozol a másik falkához, azt elméletileg meg kellett volna éreznem és gyakorlatilag sem lennék már életben. Azthiszem… de nem tudom. * Mármint nem tudtam, hogy miként reagálnának rá otthon, ha haza állítok Camillelal. Mondjuk tény, azt sem, hogy a másik falka tényleg így reagálna-e. Mondjuk ha valakinek kellően csípi Darren a szemét akkor lehet, alapból nem normális az apám – bár ezt jó értelemben gondoltam – és még Ikkuma is. A fene sem tudja, de addig jó, míg Én sem. Közben, persze ha elindult a nő, akkor követtem egész közel mellette, mert valahogy a kocsik fényei nem voltak csábítóak. Sőt… Erre viszont még a járókellők is rátettek egy lapáttal és így lépteim kissé bizonytalanak voltak. Szinte minden lépésem kétszer, ha nem háromszor meggondoltam mielőtt megtettem. - Nem szoktam sokáig kint lenni. Abban a kis időben pedig jól jön a hideg. *Feleltem őszintén. Hisz olyankor mindig kitisztul a fejem és erre mostanság nagyon szükségem volt és ami azt illeti elég sűrűn. * - Egyébként hol vagyunk és milyen messze a hegytől? * Kérdeztem miközben körbe tekintettem. Nem volt ismerős, bár hogy is lenne mikor még az orvosiból is úgy tudtak haza vinni, hogy elaltattak.*
- Nos Ashley… - kezdtem bele, mert láttam, hogy nem igazán viselte jól, hogy azt mondtam, sajnálom. Mi mást mondhattam volna? Szó nélkül azért mégsem akartam hagyni, de közben meg én ugyanúgy nem szerettem, ha rajtam szánakoztak. Bár ez nem esett meg túl sűrűn, azt azért muszáj megjegyeznem. Vagy azért, mert éppen nem volt miért sajnálni engem, vagy azért, mert nem nyíltam meg annyira senkinek, hogy mások tudomást szerezhessenek arról, ha engem valami bánt. – Akkor lassan el is indulhatnánk, nem? – közben újra végignéztem rajta, és újfent megállapítottam, hogy nincs eléggé felöltözve az időjáráshoz. Azért egy tornacipő bárhogyan is nézzük, nem a hóba való. Oké, az én magas sarkú csizmáim sem kifejezetten, de legalább csizma volt, ami az ideális téli viselet. - Nem mindegyik falkatag tenne el láb alól egyből, legalábbis szerintem – megvontam a vállaimat, mert igazából nem lehettem benne száz százalékig biztos. Néha a farkasok furcsa dolgokat produkálnak, amik teljesen váratlanul érnek még engem is, ilyen sok év megélése után. Igazából én magamról nem tartottam valószínűnek, hogy kioltanám egy kölyök, egy valóban emberként is gyerek életét. Azért eddig még én sem süllyedtem le, pedig elég könnyűszerrel, szinte mosolyogva öltem, ha az volt a feladatom, vagy az érdekeim úgy kívánták. Ez azonban túlment volna az általam felállított határokon. - Azért még mindig nem vagy biztos benne, hogy nem tartozom a másik falkához, igaz? – mosolyodtam el jókedvűen. Érdekesnek ígérkezett ez az este, pedig azt hittem, hogy már csak simán hazafelé fogom venni az irányt, ehelyett megcéloztam a farkaslakot. Erre sem számítottam, még álmomban sem gondoltam volna. Nem mintha akkora problémát vagy plusz fáradozást jelentett volna számomra, de azért kíváncsi lettem volna, hogy a falka tagjai mit szólnak ahhoz, hogy újra a városban vagyok. Még azt hiszem, hogy egyikükkel sem futottam össze, pedig nem most érkeztem, hanem már hetekkel ezelőtt. Talán azért is lehetséges ez, mert nem jártam még azokon a helyeken, amik az ő tulajdonukban álltak már akkor is, mikor leléptem innen új reményeket és vágyakat kergetve. Közben ténylegesen el is indultam az utcán, méghozzá abban az irányba, ahol végigmenve a hegy közelébe érhettünk. Azért szerencsénkre elég jó volt a memóriám ahhoz, hogy ennyi év után, ilyen időjárási viszonyok közepette is egészen jól eligazodjak a városnak ebben a részében. Még egy kicsit büszke is voltam magamra, bár ezt kivételesen nem mutattam a társaságomban sétáló fiatal lánynak. Pardon, Ashleynek, hiszen most már a nevét is elárulta nekem. - A bevásárló utcán – válaszoltam meg a kérdését, majd a második felére is rátértem. – Annyira nem vagyunk messze, de néhány utcán eléggé kacskaringósan kell haladni, úgyhogy nem is értem, hogyan keveredtél ide csak úgy – jegyeztem meg, ráncolva egy egészen kicsit a homlokomat. – Ahogy Darrent ismerem, biztosan nem lesz elragadtatva, ha elmeséled neki, hogy mi történt veled – vetettem rá egy kíváncsi oldalpillantást. Igen, most először csúszott ki a számon, hogy ismerem a Teremtőjét. Nem különösebben éreztem magam egyébként feszélyezve emiatt. Egyszer egészen jó viszonyban voltunk, már amikor itt éltem. Nem túl közvetlenben, de azért nem is öltük egymást nap, mint nap.
*A kérdésre bólintottam, miközben egy papirzsepit varázsoltam ki a zsebemből és kissé elfordulva fújtam ki az orrom indulás előtt. A farzsebembe téve – hisz nem szemetelünk – indultam meg a nő mellett és érdeklődve hallgattam a szavait. Míg a kíváncsiságom fent van, addig a félelmem csak díszkíséret és csak reméltem, hogy nem akar sok autó mostanság erre lenni. A remény hal meg utoljára nem de? * - Nem ismerek senkit onnan. De biztos meg van az oka, hogy óva intenek. S bár Steven azt mondta, hogy etikátlan volna vagy mi… de a jelenlegi körülmények… nem tudom. Szerelemben és háborúban nincsenek határok, gátak és gátlások. * Feleltem röpke 16 éven minden meggyőződésével. Ami azért egy kicsivel a nulla fölött volt, de le sem tagadhattam volna, hogy csak egy berögződött véleményem van, amiben nem lehetek biztos. S nem is akartam volna mást elhitetni. A kérdésre csak fújtam egyet. Ami nem dühös volt, csak egy amolyan lemondó sóhaj akart lenni, csak nem úgy sikerült. Lágyan, lemondóan ingattam meg a fejem miközben válaszoltam.* - Valóban nem. Az illatukat nem ismerem, mert nem találkoztam még senkivel. Az érzékeim most is cserbenhagytak és… még most is sokkal többet kap, mint amit feltud dolgozni. Így nem hiszem, hogy megsúgták, de az is lehet, hogy elsiklottam fölötte. Szóval csak a remény van meg, hogy nem és esetleg az, amit elárulsz. * Fejtettem ki kicsit jobban azt, hogy gőzöm sincs arról, hogy mi a helyzet vele. De a következő pillanatban újra a kerekek gördülése száll a fülembe, ahogy alatta ropognak az apró hó szemcsék. Ijedten ugrottan a nőhöz és „szorítottam” rá ösztönösen a karjára. Mintha csak eltudnék bújni mellette, mintha Ő lenne az egyetlen, aki megtudna védeni Tőle. Valójában ez nem állt messze a valóságtól, sőőt… csak épp valós veszély nem volt sehol. Ahogy elhaladt és ismét a „csend” vett körbe elszégyellve magam, kaptam vissza magam elé a kezem, saját ujjaim összefűzve egymásba.* - Bocsánat… remélem nem fájt. * Én nem éreztem, hogy mekkorát szorítottam. De mivel a kislány elvolt magának a nő energiáiban és csak a fejét kapta fel egy röpke pillanatra, mielőtt folytatta volna, így nem hiszem, hogy túl erősre sikeredett volna. Viszont Darren említésére felkaptam a fejem és csak pislogtam a nőre. * - Honnan ismered Darrent? – csúszott ki a kérdés, ahogy a félelmem is éledezni kezdett. Apám olykor nem egy szent lélek és ezt tudtam. – De Én sem hiszem, hogy megvakargatja a fülem, hogy jó kislány voltam. – húztam el a szám. – Tuti kapok egy alapos fejmosást. * Persze csak azután, hogy megnyugodott a kicsi lelke, hogy egyben vagyok és a farkasa is kiélte az aggodalmának megnyugvását. De ezt már nem kötöttem a másik orrára. Nem tudtam honnan ismeri, így nem lett volna okos dolog az orrára kötni, hogy mennyire is fontos vagyok Darrennek. Hisz ha ártani akar neki, akkor a szerettein a legegyszerűbb és én jelenleg kézen fekvő lehetőség lennék.* - De ezt Neki sem fogom tudni megmondani. Valahogy a főútra keveredtem az erdőből, aztán az első kocsi után meg már azt sem tudom, hogy merre mentem, vagyis rohantam. A nagyja útra nem is emlékszem. Mire megnyugodtam volna ismét jött egy autó. Utálom a városokat… * Pedig aztán sosem voltam vidéki és imádtam az autókat is. De van ami nem változik, nos ez nem ezek közé tartozott. A hátam közepére sem kívántam a város utcáit, és szívesebben közlekedtem volna egy lóval. Pedig nem is tudok lovagolni. Na mindegy.* - Te itt laksz valahol közepén vagy eldugottabb helyen? * Tekintettem fel egy pillanatra, ahogy mellette haladtam. Persze a kérdésem kicsit sem tűnt így értelmesnek, de örültem, hogy egyáltalán beszélni tudok és nem azzal vagyok elfoglalva, hogy már megint a nő kezét szorongatom az újabb kocsi miatt, ami után csak megint elrebegek egy bocsánatot ahogy elengedem. A szívem folyamatosan zakatolt. A félelem meg halványult aztán egyik pillanatról a másikra szökött fel. Csudi jó lesz így élnem jobb esetben félévezreden keresztül. Persze a jó hír, hogy magamnak még csak száz évet sem adtam volna, ha valaki megkérdezi.
- Ennek a Stevennek igaza van – bólogattam egyetértően, ahogyan Ashley kifejtette a véleményét. Tényleg mindent szabadott a jelenlegi helyzetben, vagy legalábbis majdnem mindent, és ez egy hozzá hasonlóan fiatal kölyök számára nem volt sem biztonságos, sem pedig túlzottan biztató. Ezt persze már nem mondtam inkább, mert a végén tényleg sehová nem fog menni, pedig szerintem szükséges volt, hogy valamilyen szinten maga fedezze fel a körülötte lévő világot. Ideje volt már, hogy végre kitegye a lábát a városba, főleg a baleset után, amit már említett. Az autóktól való félelme nem fog csak úgy magától elmúlni, csakis akkor, ha rásegít egy picit. Az elején nehéz, és ijesztő, de a végén meglesz a hatása, és lehet, hogy idővel ki sem fog szállni az autóból, ha egyáltalán lesz neki olyanja. - Egyébként tényleg nem vagyok a másik falka tagja – mosolyodtam el halványan, ahogyan lepillantottam rá. – Általában nem szoktam túl sok dolgot elmondani magamról, de egy idősebb farkas erre egyből rájött volna, szóval ezúttal talán kivételt tehetek – magyaráztam félig-meddig jókedvűen. Nem hazudtam, valóban nem lettem volna köteles neki bármit is elmondani, de ettől függetlenül még megtettem. Becsültem, hogy legalább felismerte a helyzetet, és tisztában volt azzal, hogy vagy tőlem tud meg rólam valamit, vagy sehogy. Megkönnyítettem valamelyest a dolgát. Már messziről hallottam, hogy jön valamerről egy autó, és kíváncsi voltam rá, hogyan fog reagálni. Talán még az is lehet, hogy meglátogatom majd Darrent valamikor, és megkérem, hogy figyeljen oda erre az apróságra is. Igazából az égvilágon semmi közöm nem volt hozzá, de jelenleg az én felelősségem volt a lány, nem másé. Emberként is simán lehetett volna veszélyes számára a város este, nemhogy farkas létére, mikor gyakorlatilag itt bármikor felbukkanhatott egy másik farkas a betolakodók közül. - Semmi baj! – ráztam meg a fejemet, miután elment mellettünk az autó, és ő zavartan nézett rám az előbbi reakciója miatt. Engem abszolút nem zavart a dolog, már csak azért sem, mert nagyon régen fordult elő, hogy valaki ennyire megbízott volna bennem. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzik az életemből ez az érzés, de lassacskán kezdett tudatosulni, és nem örültem neki túlzottan. – Ne aggódj, már háromszáz éve nem vagyok valami törékeny – mosolyogtam rá, és immár újabb információt osztottam meg vele, amire rájöhetett volna, ha tapasztalt. Parányi kis információmorzsák voltak ezek, de bizonyára neki hasznosak lehettek, és talán már kevésbé érezte magát elveszettnek, mint korábban. - Régen én is falkatag voltam – világosítottam fel, széles mosolyt villantva felé. Gondoltam, hogy Darren említése fel fogja kelteni az érdeklődését. Be is jött a megérzésem. – Aztán elhagytam a várost, szóval ne aggódj, nem azért nem vagyok már köztük, mert rossz fát tettem a tűzre. Én döntöttem így – vontam meg a vállaimat egyszerűen. A további okokat már nem fejtettem ki, ennyivel is be kellett érnie. A szerencse az volt, hogy anno, mikor idejöttem, ugyanezt az álnevet használtam. Ennél fogva pedig, ha esetleg megemlítené, hogy összefutott velem, Darren nem fog furcsán nézni, és Ashley sem fogja azt gondolni, hogy hazudtam neki. Minden a legnagyobb rendben lesz, és a férfi talán még fel is fog keresni előbb-utóbb, ha én nem teszem meg előtte. - Majd idővel megszereted őket. Sok lehetőséget kínálnak, ráadásul egy olyannak, amilyenek mi vagyunk, rengeteg ideje van arra, hogy felfedezze a világot – osztottam meg vele a véleményemet. Biztos voltam benne, hogy majd ő is másként fogja látni bizonyos idő elteltével, de az még messzebb volt. Nem is szabadott ráerőltetni ezt a dolgot, mert csak nagyobb kárt okoznának vele. Persze ahogyan más sem, ez sem az én felelősségem volt! – Az utóbbi! – adtam választ a kérdésére, közben éreztem az újabb kézszorítást, és ezúttal már nem hagytam, hogy elhúzza a sajátját. Ha nagyobb biztonságban érzi úgy magát, hát hadd fogja csak, nekem igazán nem okozott problémát. – Egy farmon lakom, kint a város szélén. Vannak lovak is az istállóban – tettem hozzá, hátha szereti az állatokat, és ez eltereli a figyelmét egy kicsit az autókról. Közben automatikusan olyan hely felé irányítottam a lépteinket, ami csendesebb volt, gyér forgalommal. Igaz, hogy így kerülni fogunk valamennyit, de ezt ő nem tudhatta, és legalább nem fog minden másodpercben halálra rémülni.
*Stevennek? Vontam össze a szemöldököm. De végeredményben mindegy, lehet, hogy rosszul fogalmaztam. De ez nem baj, nem feltétlen kell mindenkinek megtudnia, hogy a gondolataim a sajátjaim, amik Steven „kölyköket nem etikus bántani” monológját cáfolja. Azért van eszem, de nem árt, ha néha azt feltételezik, hogy mások szavaiból élek. Elvégre szőke vagyok, nem de? Nekem bizonyos helyzetekben még jól is jön, ha alá becsülnek. Bár ez – szerencsére - messze állt, attól a szitutól. De nem cáfoltam rá. Minek? Inkább csak hallgattam a nőt, bár tény, hogy választ nem igazán vártam. Hisz miért is mondta volna el? Azonban egy őszinte és némiképp még hálás mosolyt is csalt az ajkamra.* - Köszönöm. * S nem csak az ajkaim játéka jelezte, hanem maga a belsőmből is sugárzott, hogy örülök, hogy elmondta. Tudtam mivel állok szemben, vagyis inkább, hogy mivel nem. Sosem voltam buta, még ha esetenként baromi naiv is. De bár ilyet nem engedhetek meg már magamnak, de valamilyen szinten elnézhető, ha a koromból indulok ki. Legalábbis még senki nem vetette a szememre. Különben is felesleges lenne. Az autóra persze a reakcióm „normális” még akkor is, ha szégyellem magam miatta utána. Nem tudom levetkőzni. Talán nem is fogom tudni, talán csak azaz oka, hogy kevés idő telt el a történtek oda. De persze az idő relatív, mint annyi minden más is. Azonban a korára összevontam a szemöldököm. Valami nekem nem volt stimm és nem is voltam az a fajta, aki ezt túlzottan magába tartaná.* - Ööö… Nagyjából betudom határolni a korokat azok alapján, amikkel már találkoztam. Azt éreztem, hogy erősebb vagy. De Darren is ennyi idős és Tőle mégis gyengébbnek éreztem az energiáid. Amit ráfognék arra, hogy azért érzem jobban, mert a Teremtőm, de van pár falkatag, aki szintén itt jár, és ha azokhoz viszonyítom is. Ne érts félre, nem azt mondtam, hogy gyenge vagy, csak ez arra enged következtetni, hogy ez más az Őslakosoknál, más a másik falkánál és ezek szerint a harmadik variáció is, ami aaa… Kóbor… nem, hanem a Magányos farkasoknál. * Ezt tényleg nem így értettem. Csak nem értettem, hogy miért érzek egy-két-három korabeli farkast erősebben, mint Őt. Holott semmi okom nem volna rá. Lehet, hogy ez azzal van összefüggésben, hogy egy-egy törzsgyökeres Őslakos erősebb, mint a többi? A fene tudja, vagy válaszol rá, vagy majd megkérdezem Darrent. Ezt Jessenél is benéztem múltkor és ugyan ez miatt, pedig Ő is Apuval egyidős. Elméletileg. A gyakorlati megérzéseim azonban fiatalabbnak mutatták. Arra viszont, hogy honnan ismeri Darrent csak meglepődtem, ahogy arra, hogy elhagyta a falkát, ha már oda tartozott. Nem tudom, hogy milyen okból tesz ilyet bárki is, ha már egyszer csatlakozott. Persze nekem ilyen eszembe sem jutott, eléggé nyilvánvaló okok miatt. Bár tény, hogy csatlakozásnál nem épp fűlött a fogam a dologhoz és ugyan azok voltak az indokaim a csatlakozáshoz, mint ahhoz, hogy ne akarjak kiválni. A túlélés. * - Idővel… Egyenlőre ezt éljem túl meg Anorkát vagy mi a neve a fővárosnak… *Az utóbbiban kételkedtem. De Jenny ott lesz, sok baj nem lehet. Ha más nem mentálisan megtépi a farkasom, mint Olen, aztán lesz kuss. A kérdésem csak tájokozódás jellegű volt, hogy mindenki ennyire elszigetelve él a „vadon” közepén vagy csak én fogtam ki, hogy amerre nézek erdő terül el. Na jó, meg a síparadicsom, de attól épp nem repestem örömömben. S nem is bántam a magam részéről ezt, de azért nem árt tudni, hogy ki és hogyan él. Ha más nem átlagot vonni lehet. * - Igazi lovak? * Pislogtam rá kicsit nagy zöldes tekintettel, amiben némi kíváncsiság gyúlt, na meg aztán a lelombozódás is utolért pár pillanat múlva, ami kioltotta ezt belőlem. * - Nem jártam még farmon, de biztos szuper lehet. Mondjuk, lovagolni sem tudok. Bostonban nem igen volt rá lehetőségem. De lényegtelen… nem tudom, hogy reagálna a farkasom egy nagyobb állatra, mint Ő. Aztán meg csak a baj lenne… mint mindig. * Vontam meg látszólag könnyedén a vállaim. Ha nem ez lenne, ami van, akkor bizony már kapva kaptam volna az alkalmon, hogy hátha esetleg megengedi. Az emberi felem mindig is szerette a furcsa dolgokat és minden újdonságot. De egy farkassal… maga volt a tökéletes veszély ezeket meg is próbálni. S jelenleg nem feltétlen rám veszély, hanem többnyire másokra nézve. Persze kicsi lelkem megnyugtatta, ahogy ott szorongattam a kezét és nem hagyta, hogy elengedjem. Na nem mintha különösebben akartam volna. Sokkal jobb volt így. A mamival is sűrűn sétálgattunk esténként. Hmm... talán nem kéne erre gondolnom, elég pocsékul vagyok így is.*
Viszonylag ráérősen sétáltam tovább az utcán, oldalamon a lánnyal. Egyrészt azért sem siettem, mert a magas sarkú csizmában nem volt egyszerű feladat a csúszós úton, másrészt pedig nem láttam értelmét a rohanásnak. Nekem így volt kényelmes, Ashleynek pedig szerintem már nem számított az a néhány perc ide vagy oda. A kocsikat már így is igyekeztem elkerülni, tanulva a korábbi reakcióiból. Nem viselte jól, na! Nekem pedig kivételesen eszem ágában sem volt kínozni senkit. A végén még ijedtében egy száguldozó elé ugrana, vagy ami ennél is rosszabb, talán átváltozna a rémülettől. Volt már rá példa, hogy ilyesfajta erős érzelmet követően megtörtént az átalakulás, nem lett volna most szerencsés. - Igen, úgy nem túl nehéz – ismertem el, ajkaimon halovány mosoly játszott, ahogyan lesandítottam rá. – Viszont az utolsó megfigyelésed téves – a könnyed arckifejezés továbbra is az arcomon maradt, de immár komolynak hangzottak a szavaim. – Az őslakos falka farkasai erősebbek, mint a többi. Ennyi az egész, hiszen ők az első falka leszármazottai, ha úgy vesszük. Kivéve persze, akik esetleg most csatlakoztak – vontam meg a vállaimat. – Ám mind a hozzám hasonlók, mind a másik falka farkasai egyazon szinten állnak, már a korukat és az erejüket illetően – magaráztam tovább, ahogyan nyomultunk előre a gyenge hóesésben. – Csak az ittenieknél alakul ez másként. Jobban mondva hamarabb vannak a teljesítőképességük csúcsán, de ez minden. Attól még ugyanúgy szétrúgnám Darren seggét is, ha azon múlik – nevettem fel halkan, mert nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Alapvetően veszélyesnek bizonyultam a farkasok között, pláne ahhoz képest, hogy nőstény volnék. Ezt persze Ashnek nem feltétlenül kellett komolyan vennie, a végén még megijeszteném, pedig nem ez volt a szándékom. Nem tudtam, hogy amíg csend telepedett ránk, mi járhatott a fejében, de annyira nem is volt most lényeges, hiszen lehet, hogy egyszerűen csak próbálta eldönteni, hazudok-e vagy sem. Megértettem, én a helyében biztos, hogy nem jöttem volna el egy idegen farkassal, de vagy nagyon bátor volt, vagy nagyon kétségbeesett. Én a magam részéről inkább az utóbbira tippelnék, ha nagyon muszáj választanom, de nem akartam hegyi beszédbe kezdeni azzal kapcsolatban, hogy mennyire felelőtlenül döntött. Tény, hogy járhatott volna rosszabbul is, ha nem én vagyok az, aki rátalál. - Anchorage-ra gondolsz szerintem, és nem az a főváros, csak a legnagyobb… - mosolyogtam elnézően. Szerintem egyáltalán nem volt bonyolult neve, de talán csak azért gondoltam ezt, mert nem 16 éves voltam, és jártam már ott korábban is. Nem rossz hely, de Fairbankset is kedveltem a maga fagyos és unalmas módján. Eközben újabb métereket hagytunk magunk mögött szerencsésen, anélkül, hogy összefutottunk volna még egy közlekedő autóval. Nem is volt ez olyan rossz így, mert addig legalább viszonylag nyugodt volt, és közeledtünk is szépen lassan a hegy irányába. Még előttünk állt jó tíz-tizenöt percnyi séta, de az szerintem már egyáltalán nem vészes távolság. - Szóval Bostonból jöttél… - nyugtáztam az infót, de nem kezdtem el kérdezősködni, hogy miért jött fel ide. Kitudja azt, nem rám tartozik. – Egyébként igen, igazi lovak. Nem kifejezetten az enyémek, hanem azé, aki béreli a kisebbik házat tőlem, de bármikor elvihetem valamelyiket én is – tettem hozzá csak úgy mellékesen. – Én sem tudom, hogy miféle reakciót váltana ki belőled egy ló, de amíg nem próbálod ki, addig nem is tudhatod biztosan – vetettem fel az ötletet. – Idővel meg úgysem lesznek ezzel problémáid – legyintettem egyet, közben pedig egy elágazáshoz közeledtünk. – Itt majd balra kell fordulni – tájékoztattam már jó előre, hogy képben legyen, és ne érezze azt, hogy csak úgy vezetem. Még ha valójában így is állt a helyzet…
*Követtem a nő tempóját, nem rohantam sehova… már. Bőven elég volt ennyi szaladgálás mára és ráadásul, míg a nő itt van, addig a nyugalmam is. Bár nem bántam volna, ha már otthon lennék és csak reménykedtem benne, hogy ma Darrennek semmi dolga. Tuti, hogy nála alszom… képtelen volnék egyedül. Most még annyira sem, mint máskor és ide már Steven nem volna elég, ha csak nem akar egy farkas mellett horpasztani. A nő szavaira figyeltem, és igyekeztem mindent megjegyezni, amit mond. A végére azonban elvigyorodtam.* - Na ha erre sor kerül, akkor kérek egy VIP jegyet az első sorba. Csak is tanulás céljából, mint külső szemlélő. Úgy is megígértem neki, hogy szétrúgom egyszer a hátsóját. * Ingattam meg a fejem és bár akkor komolyan mondtam, de most már… jó oké, nem azt mondom, hogy ha egyszer elég leszek, nem tenném meg, mert az ígéreteimet betartom. De már inkább mulatság lenne, mintsem revans. - Köszönöm, hogy elmondtad. * Mármint ezt az Őslakos - koros bigyót… nem rémlik, hogy ezt még valakitől hallottam volna. De persze miért is mondták volna el? Nekem a farkaslakban vagy Stevennél a helyem, ahol nem férhetne a közelembe másik farkas. De persze az erdő kiszámíthatatlan, azon csodálkozom, hogy még nem próbáltak meg letiltani róla valamilyen útón-módon. - Ööö… igen, az. Pedig már mondták párszor… nem tudom megjegyezni. * Pedig még az iskolába is kellett tanulnom. Vagyis kellett volna, ha csak nem az idei anyagban van benne. Ezt inkább hagyjuk… már elkezdtem felkészíteni Stevent, hogy úgy meg húznak idén, mint a sicc. Szóval már elkezdtem dolgozni az ügyön, hogy ne egyszerre kapja a nyakába és addigra megbékéljen. Bár tény, hogy azért igyekszem tanulni is. Az újabb szavaira összevontam a szemöldököm, és csak megingattam a fejem.* - Igen, egyszer mindennek eljön az ideje. De hogyan tegyek próbát, úgy, hogy benne van a pakliban, hogy bánthatom? Most mindegy, hogy állatról vagy emberről van szó… Ha nem úgy alakul, mint szeretnénk akkor bizony nagy károkat is okozhatunk. Másokban, de akár önmagunkban is. Van, ami nem éri meg… *S nálam ide tartozott a város, a lovaglás, az emberek és még annyi minden más is. Féltettem magamtól, hisz elég nyilvánvaló, hogy elég egy rossz szó, hogy ugorjak. Bár mostanában nyugiban van a kislány többnyire. Úgy látszik a büntetés és a tépések valóban jó hatással voltak rá. Ha ezt tudom, ezzel indítottam volna. Az irányra bólintottam, és a kereszteződésnél balra fordultam vele.* - Messze vagyunk még innen? * Kérdeztem, hisz ahogy körbe mentem le az erdőbe na az hosszú volt és gőzöm sem volt, hogy onnan milyen távolságban vagyunk. Pláne nem úgy, hogy még a legrövidebb utat sem ismertem.* - Dolgozol valamit vagy már Te is kidolgoztad a fél életed és már nincs rá szükséged? * NA igen, ezt is mondták már. Én meg csak pislogtam és hülyén éreztem magam a buta kérdésem miatt. *
Kezdőlap
//
