Az életem mostanában érdekes fordulatokat kezd venni. Először is itt a falka, azon belül is, hogy felderítő lettem. Feladataim vannak, amikkel meg kell küzdenem és bizonyítanom kell. Aztán Jessevel a képzésem, amit már sokkal korábban kellett volna megejtenünk, ehhez képest most csináljuk. Aztán ott a "civil" melóm az Upperben és a főnököm utáni szaglászás. Zajlik körülöttem az élet és azt hiszem a feje tetejére is álltak az eddigi jól megszokott dolgaim. Ma nem dolgozom az Upperben és a hotelben sem volt túl sok kedvem maradni. Jesse Balázsnál dolgozik újabban, szóval neki meló van, nekem viszont nem. Ezért ébredés után - ami nem volt túl korán, azt hiszem egyesek ilyenkor már az ebéden is túl voltak - vettem egy zuhanyt, majd szépen felöltöztem. Nem válogattam sokáig, most egy passzos farmer és fekete felső mellett döntöttem. Belebújtam a fekete térdig érő csizmáimba, amiknek a szárába belefér a nadrágom. Kicsit összeráztam az ujjaimmal a hajamat fésülködés gyanánt és leküldtem a mai első bögrényi kávémat is. Aztán befejeztem a készülődést, mint arc és fogmosás és még némi smink is került rám, de éppen csak egy leheletnyi. Nem szeretek a sok festék alatt fuldokolni, az nem az én műfajom. Végül úgy döntöttem, hogy ideje megint a nyakamba vennem a várost. Egy jó részét már sikerült feltérképeznem. Most a belváros volt a terítéken. Imádtam a városon kívülre is kirándulni, de ugyanennyire imádok a városon belül is bolyongani. Egyszerre szeretem a zsongást és a csendet is, szóval nem meglepő tőlem az sem, ha a város forgatagába vetem magam és az sem, ha valamelyik környező erdőt járom be. A Hotelből kilépve találomra indulok el az egyik irányba. Rajtam van a fekete bőrdzsekim is, anélkül még azért nem lépnék ki az utcára. Nem sietek, ráérős léptekkel, kényelmesen haladok, meg-megállva egy-egy kirakat előtt és megcsodálva az azokban látottakat. Igen, imádok vásárolni is, és nézelődni is, szóval az ilyen csendes napokat, mint amilyennek a mai is ígérkezik, öröm számomra így, kényelmesen eltölteni. Néhány órányi sétálgatás, több tucatnyi kirakat nézés után rájövök, hogy itt az ideje az újabb adag kávénak és talán reggelizni sem ártana valamit, bár azt hiszem már jócskán benne lehetünk az uzsonna időben. Végül betérek egy kávézóba. A pultnál egy nagy bögre fekete koffeint kérek és ahogy megkapom, azzal indulok neki, hogy kerítsek egy asztalt magamnak. Ez szerencsére nem jelent olyan nagy kihívást, mert alig vannak a helyiségben, éppen csak néhány lézengő vendég. Leteszem a bögrém az egyik szabad asztalra, majd mielőtt leülnék, leveszem a dzsekim és a táskám az egyik szék háttámlájára akasztom, majd a sálam is letekerem a nyakamból. Leülök és a kezeimbe veszem a bögrét. Ezen a helyen még nem jártam. Nem merülök a gondolataimba, inkább csak nézelődöm, a vendégeket mustrálom végig. A pajzsom a helyén van, de csak annyira, hogy közben tudjam érzékelni, ha másik farkas is van a közelemben. Ezzel együtt tudom, hogy ezt az infót én is szabadjára engedem magamról.
Az elmúlt hetek jól alakultak, már ha azt veszem alapul, hogy kiborítottam a nyuggereket, az Atanerket, a nőstényeket, főleg, hogy őket egyetlen megszólalásommal így egy kalap alatt. Aztán Darren is kiakadt, mert hej de kis hello kittyt rittyentettem a műhely falára, és még sorozatgyártást is indítottam ágyakban. Ezt lehetne zsenialitásnak nevezni, hiszen ezt elérni igazi mestermunka volt, de az is biztos, hogy az állóvíz mára már háborgó tengerként funkcionál. Mi a gond ezzel? Legalább emlékezetes lesz a gyűlés mindenkinek, és nem azon fognak gondolkodni, hogy egyáltalán ki volt ott? Én, én aztán nagyon ott voltam, a szeren is, csak ezt kevesen értékelték, bár Darrentől még kávét is kaptam, hogy kussoljak be végre. A műhelyt meg aztán végképp nem vágom, rózsaszín volt a fal, akkor meg? Ahhoz meg illik ez az elbaszott macska, nem? Én meg tudok festeni, így megalkottam kérem szépen. Igaz, most az egész úgy fest, mint valami buzitanya, de hát na, én csak alkalmazkodtam, rohadjak meg. Mert a rózsaszín nem volt buzis, nem, pont az én macskám tette azzá, mi? Apukám... fogsz te még sírni az én alkotói vénám után, ha majd valamelyik graffitys bandában nyomulok majd külföldön. Persze ha ez mind nem lenne elég, hát még bébiszitternek is felcsaptam, bár nincs se bébi, és nem kell szitterkedni, sem szetterkedni, de azért valami hasonlót művelek, vagy mi a rákot. Azt még mindig nem tudom, hogyan kell megfogni egy kölyköt, hogy ne szakítsam szét, de majd belejövök, ha megtalálom a legerősebb pontját, ami nem marad a mancsaimban. Már ha eljutunk odáig, mert jelenleg a tököm se tudja, hol tartunk. Megszületett, cseperedett... itt tuti, de most nem tudom a folytatást... lehet, meg kéne néznem valami idióta mesekönyvben, hátha ihletet merítek belőle. Vagy nem, de legalább látom majd a fehér lovat, ami nekem nincs. Még... háh, de ez a tervem. Olyan fehér csődöreim lesznek, hogy csak na, és kancákból sem lesz hiány. Na ja. Abból csak nekem van jelenleg, mert az enyémek nem kellenek, azaz a mieink. Vagy mi. Ennek tetejében pedig bekövetkezett a lehető legrosszabb, maga az atomkatasztrófa, vagyis kifogytam a nyalókáimból, de nem akarom pótolni, minek? Évente ha megzabálok kettőt, sokat mondtam, de azt hiszem, az idegeim mostanában dolgozni kezdtek, mert az elmúlt két hétben már hármat is letoltam a torkomon. Ideje lesz figyelnem, még a végén ideges leszek, vagy pörögni kezdek a sok cukortól. Hogy ettől távol tartsam magam, naná, hogy a cukrászdába jövök, mert isteni a kávéjuk, pláne tejszínhabbal. Köszönök, mert tudok, több nyelven is, de most nem mutatom meg, mert csak. Hatalmas adag kávét kérek tripla extra tejszínhabbal, szívószállal, és csokoládésziruppal leöntve. Ismernek, tehát egy vödörrel indulok el asztalt keresni, aztán meg is állok. Ez az a csaj, akivel én anno közelebbről is megismerkedtem Londonban, mint azt a kedves apukák szerették volna? Na de ha egyszer nem éppen az a katolikus családban nevelkedett leányzó volt, akkor mi ezzel a gond? Jól éreztük egymást, ennyi, nekem is voltak szükségleteim, már akkor is, és nem, nem csak pisilnem kellett, akkor már kinőttem a vízerőmű korból, atomerőműként kezdtem funkcionálni. Hm... erről jut eszembe, a nyuggereket meg kellene interjúvolnom, hogy úgy 500 felé hol tartanak? Még az éppen bedögleni készülő atomerőműnél, aminek egyes reaktorai már felmondták a szolgálatot, vagy már átálltak a bőrdíszműsségre, azaz van, de minek? Ez esetben azt hiszem értem, miért ragaszkodnak annyira a guruló bőrfotelhez. Most viszont a csajt stírölöm, mert kurvára ismerős nekem, na de nem ülünk oda rögtön hozzá, hanem a vele szemközti asztalhoz, hogy innen próbáljam belőni úgy 120 év távlatából, mi a pálya? Öcsécském, egy tuti, az idomai a helyén vannak rendesen, és ha ő az, akire tippelek, akkor egyrészt megyek tippmixelni, másrészt kibaszottul irigylem a paliját, mert ha valaki ért a fúvós hangszerek nyelvén, na az ő.
A hozzászólást Alexander Marrey összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jún. 12, 2013 8:34 pm-kor.
A kávé egész jó, csak megint elkövettem azt a hibát, hogy meggondolatlanul kortyoltam bele és még szép, hogy sikerült megint megégetnem az ajkaimat. Gratula Rose, ebben verhetetlen vagy! Napjában egyszer eljátszom ezt, holott elég régen kávézom már ahhoz, hogy végre megtanuljam, ne kortyoljak azonnal a tűzforró kávéba. De nem! Én nem tanulom meg... Kész ebben a tekintetben nyugodtan elkönyvelhetem, hogy reménytelen vagyok. Azt hiszem talán azért, mert vagy a gondolataimba merülök, vagy épp tök másra figyelek, amikor épp a koffein adagomat döntöm be. Hát most is így voltam ezzel, a környezetemre figyeltem és nem az előttem lévő bögre tartalmára.
Úgy tűnik a mai nap mintha lassan folyna, néhány vendég elszállingózik, pár pedig érkezik, cserélődnek az arcok az asztalok mellett. Mondjuk ennek ez a rendje egy kávézóban. Miután kiheverem a forró koffeinlé okozta "égési sérülésemet" - na jó, annyira azért nem volt komoly a dolog, mostanra már minden oké - újra végigtekintek a helyiségben lévőkön és az éppen beszállingózókon. És ekkor leesik az állam. Majdnem szó szerint. A szemeim még nagyobbra nyílnak és a kezemben lévő bögre elakad a levegőben, ahogy épp az asztalra tettem volna. Mármint a kezem akad el a mozdulatban, így most csak tartom a bögrét, mint aki épp szellemet látott az imént. Hihetetlen, hogy mostanában a múltam - az emberi létem emlékei - újra és újra elöntenek. Lassan olyan gyakran gondolok vissza a londoni életemre, mielőtt még farkas vált volna belőlem, mint amilyen gyakorisággal gondolok a jelenlegi életemre. Mostanában lépten-nyomon kísért a múltam, és emiatt nem kell különösebben megerőltetnem az agyam, hogy felidézzem Őt. Elnézem a másik farkast, merthogy annak kell lennie, különben igencsak érdekes lenne, hogy hogyan is élte túl az elmúlt több, mint száz évet, mióta utoljára láttam. A neve is beugrik. Ennek pedig az az oka - hiába telt el azóta ilyen sok idő - hogy néhány éven át, nyaranta eltöltöttünk egymással pár hetet. Pár intenzív és igencsak kellemes hetet. Imádtam vele, a közelében lenni és tulajdonképpen meg nem tudnám mondani, hogy miért. Nem, félreértés ne essék, nem habarodtam bele, egyszerűen csak jó volt az együtt eltöltött idő, hogy élveztük... egymást. Mikor végre sikerül újra magamhoz térnem, vagyis inkább felfedezem, hogy a bögrét talán le kéne tennem és nem a hímet bámulnom, a kávém szépen az asztalon landol. Alex a szemben lévő asztalhoz ül és rám néz, én pedig őrá, egyenesen a szemeibe és ezzel együtt jelenik meg előbb csak egy halvány, majd pedig egy egyre szélesebb mosoly az arcomon. És azt hiszem a szemeim is csillogni kezdenek. Mindezzel együtt pedig érzem, hogy hirtelen nagyon is jó kedvem lett, főleg az emlékektől, amik eszembe jutnak róla. Egy ideig csendben maradok és csupán szemezek vele, de végül csak nem bírom ki szó nélkül. Még szép, hogy nem, aki ismer akár egy kicsikét is, az tudja, hogy a csend nem igazán az én műfajom... - Helló Alex. - szólalok meg és a hangom most ugyanolyan kedves, mint mindig is volt. És azt hiszem egy hangyányi lelkesedés is felfedezhető volt benne. - Ha akarsz, közelebbről is stírölhetsz... - nevettem el magam egy kicsit, és a velem szemben lévő székre mutattam, jelezve, hogy nem bánnám, ha átülne. És nem, egyáltalán nem akartam flörtölni, de tartok attól, hogy ez egy kicsit mégis olyan megszólalás volt. - Feltéve, ha még emlékszel rám. - tettem hozzá némi komolyságot öntve a hangomba, hogy ne viselkedjek már úgy, mint egy kiskölyök karácsony reggelén. Remélem, hogy elfogadja az asztalhoz való invitálást. Mondjuk én is odaülnék hozzá, de mivel erre utaló jelet nem adott és nem is mondta, nem akarok udvariatlan lenni. Lehet ő nem annyira örül a viszontlátásnak, mint én. Ezt ugye nem tudom. Csak azt, hogy milyen volt akkoriban, de azóta ugyebár nem kis idő telt el.
Meghaltam és visszakerültem Londonba... baszki, elfelejtettem a saját kinyiffanásomat? Máskülönben kizárt dolog, hogy ezt a csajt itt lássam, nem létezik. Tuti, hogy most pereg le az életem legjobb pillanatai összes, bár akkor nekem hazudtak, mert jelenleg nem látok mást, mint az összes létező együttlétünket premier plánban. Hm... nem volt az olyan rossz, sőt, kár, hogy azóta eltelt pár év, és azóta sem volt olyan szeretőm, mint ő. Na de most hogy az anyámban kérdezzem meg, hogy hé, te voltál az az örömlány anno, akivel szétkeféltem az éjszakákat? Főleg ha kiderül, hogy az unokája, de akkor meg elég gáz az indításom. Érzem, hogy micsoda, de az a csaj nem volt farkas, és mégis deja vu-m van. Kurva jól festhetek, ahogy a vödrömből szürcsölöm a kávémat, és kenem ki magam tejszínhabbal, közben meg le sem veszem a szemem róla, és széles vigyor telepedik az arcomra, ahogy eszembe jut, milyen rohadt jól ülte meg a lovat. Ááááá. Ha ő az, hát szívesen feleleveníteném azokat az időket, kár, hogy más csapatban játszik, az meg kizáró tényező, na meg gondolom, nem egy tejfölösszájú kölyökre várt egész életében, mert én úgy eltűntem utána a faterral, hogy öröm volt nézni. Hm... tejfölösszájú, mi? Hát akkor sem voltam már 20 éves, na de a libidóm mit sem változott, ugyanott tartok, ahol akkor. Szar ügy. A kurvák állománya viszont felhígult, hát rohadjak meg, vissza kellene sírnom azokat az időket, amikor egy szajha még tudta, mi kell a férfinek. A maiak... közük sincs hozzá, ez a csaj nyithatna egy tanodát, az kurva élet. Persze ha pasija van, és tuti, hogy van, akkor ennyi volt, hiú ábránd és remény, hogy életem legjobb dugásait megismételjem. Ezen merengek, lassan már pimasz módon vigyorogva, amikor látom, megakad a mozdulatban, és rám néz. Aztán már mosolyog és a szeme... ő az. Baszki, mégis megdöglöttem, csak azt kéne tudnom, hogy hol voltam éppen akkor? Megismert... nem akarom elhinni, bár végül is... helyes kölyök pofázmányom mit sem változott, tehát nem is olyan nehéz az. -Rose. Vigyorgok, mint akit baszni visznek, és mit nem adnék érte, atya gatya... na de azt nem egy cukrászda kellős közepén kellene megtenni. Bólintok, és vödröstől költözöm át hozzá, lehetőleg mindent a helyén hagyva, mert a számat egy pillanatra sem szakítom el a szívószálamtól. Felnőttem ám, csak nem úgy tűnik. Levágódok vele szemben, roppant romantikusan nézek ki, tudom, de mivel hatalmas vödröm van, félig elé tolom. Megkínálom, a magam módján, ahogyan régen is. Igaz, akkor azért emberi méretű bögréből ittam, nem 2 literesből, és nem játszadoztam a tejszínhabbal, mivel nem volt. Most viszont van, és nem rendeltetésszerűen használom, különben nem a kávém tetején lenne, hanem egy csaj testén. -Miért? Pontosabban azt akartam megtudakolni, hogy az isten nyilába keveredett ide, de maximum csak a nyilával jöhetett, benne nem, a fogalmazási készségem meg jelenleg a gatyámba redukálódott. A farkammal most jobban el tudnám mutogatni, mit szeretnék kérdezni, de nem, nem vagyok perverz állat.
Oké, azt hiszem most már vigyorgok, mint a tejbe tök, mert megismert, látom rajta, aztán ott a tejszínhab az ajkai körül, és akkor a nevem is kiejti és végül áttelepszik a velem szemben lévő székre. Ó. Jaj. Anyám... Le kell állítsam magam, mert képtelenség, hogy ilyen nagyon... hogy ennyire örüljek neki. Pedig de! Legszívesebben a nyakába ugranék, de az most így ültemben elég furi lenne, még tőlem is. Mondjuk az, hogy valaki nyakába ugrálok, ha egyszer örülök neki, az nem furcsa a személyemtől, hiszen világéletemben nagyon is barátkozós és nyitott voltam, szóval nekem nem tart sokáig, hogy ilyen módon hozzam valaki tudtára, mennyire is örülök neki és mennyire is tölt el jó érzéssel, ha láthatom, találkozhatok vele. De most ugyebár ez nem lehet opció, hiszen mindketten a csinos hátsónkon üldögélünk. Igen, neki is az van, ezt kár lenne tagadni, és még jó, hogy ezt most senki sem hallja... Jesszusom, mik nem jutnak eszembe?! Rose állj le! Te kislány, bizony nem gondolhatsz - gondolhatnál - ilyenekre... Gondolatban egy fél másodperc erejéig korholom magam, de aztán az önostorozásnak gyorsan véget vetek és inkább Alexre figyelek. Jól emlékszem a tekintetére - meg amúgy minden egyéb részletére is - szóval most a szemeibe fúrom a sajátjaimat, vagyis inkább nem szakítom el onnan az enyémeket. - Tejszínhab... - szólalok meg kissé tétován, de még mindig rendületlenül mosolyogva, mint valami idióta és végül felemelem a kezem és felé mutatok, hogy tejszínhabos lett a képe. Ami meg kell jegyezzem még jól is áll neki. - Ott... egy kicsit olyan... - folytatom és közben próbálok nem nagyon hülyén viselkedni és a tudtára adni, hogy összemaszatolta magát. - Összekented magad. - fejezem be végül a mondandómat. Már majdnem a saját ujjamat bevetve töröltem le róla a tejfehér édességet, de aztán magamra parancsoltam, hogy ezt talán nem kéne. Nagyon nem. Végül esetlenül teszem a kezem az asztalra, amit leállítottam a mozdulatban, és jobb híján a saját bögrémbe kapaszkodom. Mikor a maga módján megkínál a kávéjából, megemelem kissé a saját bögrémet. - Már szereztem egyet magamnak. - a hangom kedves, nem akartam durván visszautasítani, és remélem is, hogy nem vette annak a dolgot. Édesnek találom, ahogy egyetlen szót bök ki végül. "Miért?" - Erre azt hiszem hosszú és kimerítő lenne a válasz... - legyintek egyet nevetve, de természetesen nem akarom válasz nélkül hagyni. - Megharaptak, mint bárki mást. - pontosabban beharaptak, de mivel egy kávézó kellős közepén ücsörgök, nem mondok ilyeneket. Alex azt hiszem érteni fogja így is. - Mint téged is, gondolom. Máskülönben most aligha ülnénk itt egymással szemben, kávét szürcsölgetve és beszélgetve... - beleiszok a kávémba, ami még mindig rohadt meleg, szóval megint sikerül megégetnem a számat vele. A szívószállal érdekesen fest a hím, de ahogyan elnézem még ez is jól áll neki. - Régen volt... - bukik ki belőlem a megjegyzés, pedig eskü nem akartam felhozni a témát, ami szerintem nem csak az én gondolataimban motoszkált. - Hogy kerülsz ide? - zsigerből passzítottam ezt a kérdést az előbbi után, mintha csak el akarnám fedni vele az előbbi megszólalásomat. Persze a kérdés elég butácska, hiszen, hogy ne kerülhetne ide???! Tulajdonképpen több, mint száz év távlatából akárhol is lehetne ő is és én is. Ehhez képest pedig mindketten itt vagyunk. - Nem gondoltam volna, hogy valaha is látlak még, de örülök a viszontlátásnak. - és e mellé megint csak szélesen mosolyogtam és a szemeim is vadul csillogtak, tudom, hogy azt csinálták, mert mindig ez van, ha tényleg örülök valaminek. - Szóval itt élsz? - és szerettem volna még ezernyi kérdést ráönteni. Mióta? Hogy vagy? Mi volt veled az elmúlt több, mint száz évben? Melyik falkához tartozol? - ezt nem tudom megállapítani, azt hiszem a pajzsa mögé rejti magát, vagy a vérvonala olyan, hogy nem tudom megmondani - Ugye nem a hegyiekhez? és még több ehhez hasonló idióta kérdés jutott eszembe egyik a másik után. De végül nem tettem fel őket. Egyrészt, mert butának éreztem őket, másrészt, mert ennyi év eltelte után minden kérdés olyan... nem is tudom... nehezen megválaszolható és felszínes volt.
Imádom a Valhallát, baszki, itt akarok maradni, ezzel a csajjal, és soha vissza nem menni a Föld nevű bolygóra. Egyelőre kizárt dolognak tartom, hogy most ez a való élet, mert az nem lehet. Ennyire nem lehetek kiéhezve egy jó dugásra, ez már beteges, lehet, kezeltetnem kellene magam James-szel, mert ennek a fele sem tréfa. Megismert, odainvitált, és örül nekem, kell ennél több? Szülinapom van, ez tuti, és ez az ajándékom a halálom pillanatában. Majd megköszönöm a következő életemben, már ha eljutok odáig.Tejszínhab... bólintok, az az, az van a vödrömben félig, igen, talált. Úgy látszik, most barchobázunk, de nem erre gondoltam, az baj? És akkor átcsap pantomimesbe, mert mutogat. Mi van a tejszínhabbal? Öntsem magamra? Ne már, akkor oda a kávém íze. Jaaaa, hogy a pofám olyan? Ó, azt tudom, imádom kikenni magam vele, hogy aztán letöröljem, de hát na, én is tudom, hogy ez tejszínhab, én rendeltem. -Tudom, itt. Nyújtja az ujját, én meg simán megemelem a vödröt, hogy neki is jusson belőle, rohadjak meg, nehogy azt mondja bárki is, irigy vagyok. Ja, hogy most az egész mancsa tiszta tejszínhab és nem is azt akarta? Hát na.A reflexeim jobbak, mint ahogy befejezi a mondatot, amiből kiderül, csak azt akarta mondani, én kentem össze a helyes pofámat. Vigyorogva nyúlok a szalvéta után, hogy aztán eltüntessem a nyomokat kis időre, mert pár perc múlva úgy is nyakig olyan leszek, na de ezért szeretek idejárni. Itt nyugodtan lehetek tiszta maszat, senki nem szól meg érte, vagyis kiélhetem az elmulasztott gyerekkori dolgaimat, még ha nem is vagyok az. Aha, mert pont úgy nézek ki, mint egy felelősségteljes felnőtt, mi? Háhá, na attól távol állok, pontosabban igyekszem elnyomni magamban, nehogy más is rájöjjön arra, amire én. Kibaszott rendes vagyok meg lovagias, csak a páncélomat hagytam otthon, de ha már sikerült beletenyereltetnem a vödrömbe, neki is átnyújtok egy szalvétát. Most mi van? Azt hittem, kérni akar. -Hab nélkül? Kávét inni csak úgy magában? Á, az túl izé, nekem meg a halál, mert még bepörögnék mint a búgócsiga, aztán mi lenne az imidzsemmel? Vigyáznom kell, nem vitás. Megharapták... zseniális elmémmel ezt valahogy kitaláltam, főleg, hogy érzem a farkasát, és mindjárt tudtam, nem csak kísérőnek van vele, mert átment Piroskába. -Már akkor is. Igen, az voltam, mikor összehozott vele a sors, már rég a szőrpamacsok táborát erősítette, igaz, ezt nem tudhatta. Nem érdekel, hogy beharapták, egyszerűen örülök neki, az emlékek pedig... életem legjobb numerái voltak, azóta se találtam olyan nőt vagy kurvát, aki képes lenne arra, mint amire ő volt. A nyomába sem érnek... kár... élveztem az életet, a vele töltött nyarakat, aztán fater egyszer csak úgy döntött, ennyi volt. Nem tudta, mitől vagy kitől szakít el, pedig megpróbáltam a tudtára hozni, de azt hiszem már akkor impotens lehetett, mert kurvára nem értette meg. Utána meg tök mindegy volt, mert jött Boston, és hiába jártunk az őrültekkel Londonban, már nem találtam meg Rose-t. Nem kérdezek rá, mert minek, sejtem, hogy van pasija, az én nagy bánatomra, az ő kibaszott nagy mázlijára. Ilyen csaj, öcsécském, igaz a mondás, kurvából lesz a legjobb feleség. -Sajnos. Pedig mit nem adnék a kóbor numerákért, a titkos találkákért, a gyors eksönökért, amit lopva kell lefolytatni, nehogy lebukjunk. Most tudatosul bennem, hogy röpke 120 éve nem kúrtam egy igazán jót senkivel, ez mekkora gáz már? Vigyorogva pillantok Rose-ra, és hatalmasat kortyolok a kávémból, szétvet az öröm, de ez csak a begörcsölt pofaizmaimon látszik igazán. -Fogalmam sincs. És tényleg nincs, Daniel nézte az a kurva térképet, nem én. Északra akart jönni, hát megkapta, csak azt hagyta ki a számításból, hogy itt gleccserfarkasok élnek, nem a magunk fajta bostoniak. Nekem meg tök mindegy volt, hol állunk meg, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy befagy a seggem. Apukám, akkor már nem voltam ilyen lelkes, és Danny-nek kibaszott nagy mázlija volt, hogy erősebb nálam, különben az összes szőrét kitépkedtem volna egyesével, hogy érezze, amit én. A fagyás okozta elhalálozási folyamatot. Azért is lassultam le, rohadjak meg, elég egy rossz mozdulat, aztán meghúzódok, és ápolhatnak hetekig. Még mit nem. -Én sem, de... Kurvára örülök, na, mert letettem már arról, hogy egyszer felkeresem a sírját, hogy leróhassam a kegyeletet, vagy mit. Nem, nem akartam körbehugyozni a területet, kivételesen tényleg vittem volna neki olyan színes gazt is. Hatalmasat bólogatok, a szívószál velem együtt mozog, mert ja. Itt telepedtünk le úgy 60 éve, és azóta itt rontom a levegőt. Azt viszont vágom, hogy nem túl régóta van itt, az meg nem kérdés, hogy nem hozzánk talált el, az én nagy bánatomra. Annyi mindent tudni szeretnék még, az elmúlt évszázadról, mióta nem láttam, és lehet, sokkal jobban örülök annak, hogy farkassá lett, és nem kell a sírhantját felkeressem. Nem vagyok nekrofil, nem loptam volna el, sőt, semmit sem tettem volna, bár elég elvetemült tudok lenni, ha arról van szó. -Hosszú távú? Már a letelepedése. Talán megtudom, ki a hapsija, vagy azt, hogy egyedül van, meg azt is, hogy merrefelé járkál. Igen, most már sokkal kevesebbet beszélek, mint akkor, de most képes lennék vele átdumálni az egész éjszakát. Na jó, így is lehet nevezni, nem kell mindig rosszra gondolni, meg különben is? Mi abban a rossz? Hm... képtelen vagyok elszakadni az emlékektől, szívesen nyársra húznám, ha lehetne, csak hogy felelevenítsem azokat az időket.
Jó persze, tudom, hogy akár értelmes ember módjára is elmondhattam volna, hogy összekente magát, de egyelőre még meg vagyok lepődve, meg miegymás a megjelenése kapcsán, ezért tök normális - mármint az én szempontomból -, hogy mindenféle kézjeleléssel próbálom a tudtára adni az összekente magát dolgot. És amíg én itt mutogatok neki, ő meg erre beletenyereltet a tejszínhabjába. Na szép... - Na, ne, hééé! - és miközben az immáron ragacsos és maszatos kezemet húzom vissza, próbálok mellé szúrósan nézni, de mivel elnevetem magam a dolgon, na meg az egész szituáción, így azt hiszem aligha vághatok komoly arcot. - Hát... köszi... - vigyorgok és Alex arcáról a kezemre nézek. - Sok helyen el tudom képzelni a tejszínhabot, de eddig a tenyerem nem volt a repertoárban... - amúgy nem gond, hogy összekent vele, nem én vagyok az, aki egy ilyen miatt kiakadna, sőt, egészen mulattat a dolog. Jó, ez mondjuk nem azt jelenti, hogy arra vágyom, borítson még rám a tejfehér édességből... - Köszi, igazán rendes vagy! - elveszem a szalvétát és még mindig mosolyogva rázom meg kicsit a fejem. Alex egy nagy gyerekre emlékeztet, akit még jóképűnek is találok, és ami azt illeti nagyon is kellemes visszagondolnom rá és arra, ahogyan anno eltöltöttük az időnket egymással. És igen, kész téboly ez a két, vagyis három gondolat egymás mellett... Letörlöm a mancsomat és újra a hímre emelem a tekintetem. - Mondanám, hogy igen, hab nélkül, de az előbb adtál hozzá egy adagnyit... - nevetek fel, bár mondjuk az már a szalvétában végezte. - És most már ragadok is... Hiányoztál Alex... tényleg... - semmi komolyság nincs a hangomban, mellette egyszerűen képtelenség annak lenni, amit nagyon nem bánok. Régen sem volt sokkal másabb, mármint ami azt illeti, hogy olyan vele lenni, mintha minden csak egy nagy vicc lenne. Oké sejtettem, hogy tudja, hogy mi vagyok, de mivel kérdezett, hát válaszolnom kellett valamit. Mondom, ennyi év távlatából minden kérdés és válasz olyan butának tűnik, hogy csak na... - Ezek szerint öreg vagy... - nevetek fel megint és remélem, hogy nem veszi zokon a megjegyzést, mert nem bántásnak, vagy sértésnek szántam. Csak hát, ha ő már akkor is farkas volt, idősebb, mint én, szóval öregebb. Hát kicsit húzom őt, na. Komolytalankodom, mondom, hogy nem lehet mellette másmilyennek lenni... Arra, hogy régen volt már, ami kettőnk között volt és ő azt mondja rá, hogy sajnos, csak bólintok egyet. Helytelen lenne, ha én is hozzátenném, hogy sajnos. Szeretem az uramat, szóval talán nem kéne flörtölnöm és ilyen megjegyzéseket elejtenem, ezért nem is teszem. - Az jó... Akkor csak jó, hogy idetévedtél. Bár azt meg ne kérdezd, hogy miért... Csakúgy. - és ennek kb. semmi értelme sem volt, de nem baj. Pedig elvileg tényleg csak némi koffein van a bögrémben és semmi más. Még mindig úgy mosolygok mintha saját plázát kaptam volna. Tényleg nagyon örülök Alexnek. - De? - ő sem, de... de... mi? Muszáj visszakérdeznem, mert egy pillanatra átsuhan rajtam a gondolat, hogy a nagy örömködés nem kölcsönös, bár akkor nem értem a rajta is látható szűnni nem akaró vigyorgást. Meg amúgy sem olyan a hangulat most, hogy abból azt szűrjem le, nem örül. De akkor mi ez a De??? - Eddig egészen úgy tűnik, hogy az. Aztán majd kiderül. - elvileg maradunk. Gyakorlatilag is. Vagyis én ezt szeretném, nagyon is, szóval igen, hosszútávú. - Még mindig ragadok, félő a kezemben marad a bögre a végén, úgyhogy elmegyek kezet mosni, mielőtt végleg összenövök a kávésbögrével, vagy az asztallal... - tényleg elég zavaró, ha az ember mindenhez hozzátapad és a cukros tejszínhab igen jó ragasztónak bizonyul. Szóval felállok és szépen ellibegnék a mosdó irányába, de még visszafordulok. - Ne szívódj fel, mindjárt visszajövök. - kértem őt kedvesen, majd sarkon fordulok és elindulok a mosdó felé, közben pedig igyekszem nem riszálni a hátsóm. Nem nagyon.
Ha nem hadonászik ennyit, akkor nem értem félre, és nem hiszem azt, a tejszínhabot hiányolja. Most meg kurvára mindegy, már az egész keze olyan, de rendes gyerek lévén még szalvétát is adok, és nem az én alig használtamat. Baszki, lenyalogathattam volna, bár akkor meg kitiltanak innen, az meg a fenének sem hiányzik. Nincs másik cukrászda, ahol vödörben kapom a kávét, és kell egy pici koffein a szervezetemnek, el ne felejtsen működni nap közben. -Nincs mit. Közös pont. Én is máshová szánnám azt a habot, ha lehetne, például a mellein is el tudnám képzelni, na meg a Lüktető, forró kéjbarlangján is, de hát ez az én problémám, azért mégsem ajánlhatom fel neki ezt a verziót... pedig... pedig... hm... de megtenném. Imádtam a teste minden porcikáját, manapság pedig már annyi trükköt be lehet vetni, hogy nem győzőm számolni, de van jegyzetem, valahol... -Szívesen. Sokat nem ér azzal a vékony papírral, de az istenek látták a jó szándékot is, naná. Biztos kurvára értékelik, hogy előbb szart okozol, utána meg jóvá teszed. Még jó, mert az a lényeg, és mégis hogy a tökömbe teremtsek olyan helyzetet, amikor jóvá akarok tenni valamit, ha előtte nem okozok galibát? Na ugye, hogy ugye? Én meg a hős grál lovag vagyok, aki nem smucig, és megosztja a hajszálvékony szalvétáját is a másikkal. -Az sosem baj. Vigyorgok, mert a ragadásról már megint más jut az eszembe, de hát hím vagyok, mégis mit várnak tőlem? Nem gondolhatok a légypapírra, sem arra, hogy felnyalom a bélyeget, baszki, egyértelmű, hogy a szex körül forog minden gondolatom... kivéve amikor nem. Öreg vagyok... állati, na az még nem voltam, a nyuggerek szerint tejfölösszájú vagyok, és akkor jön Rose, aki öregnek nevez. Imádom, mindjárt arcon nyalom, komolyan, aztán ott is ragadni fog, mert ismételten kikentem magam a finom habocskámmal. El fog fogyni, és akkor meg a kávémat nem iszom meg. Muszáj pótolnom az elvesztegetett mennyiséget, így a mutatóujjamat feltartva jelzem, egy pillanat. Nem, nem jelentkeztem, és nem is a mennyezetre böktem, hanem eltűnök a pultnál, telenyomatva a vödrömet újabb, hatalmas adag tejszínhabbal, azzal térek vissza Rose-hoz. -Az. Na ja, eljárt fölöttem az idő, akkor most már tuti esélyes leszek amaroknak... úgy 200 év múlva, na de annyi baj legyen, egyszer akkor is lesz gurulós bőrfotelem, és nem, nem fogom megvenni, mielőtt azt ajánlják, én kérem szépen el fogom nyerni az egyiket. Ha máshogy nem, valamelyiket kiborítom belőle, ahogy főnököm vixolta fel a padlót velem. Örül nekem, és én is örülök neki, hát hogy a fenébe ne, rohadjak meg, hát ha azt hittem, hogy már rég nem él, és akkor kiderül, igen, él, virul, és szebb mint valaha. Lecsúsztam róla, nem kérdés, ilyen nő nem fog a parlagon heverni, maximum a pamlagon... szar ügy. -Mert jó. De? Kurvára örülök neked Rose. Most úgy felkapnám Dant, és elrohannék vele a hegyre, hogy elújságoljam neki a hírt, és megbocsássam, képtelen egy rohadt térképet is értelmezni magától. Tiszta szerencse, hogy soha nem volt felderítő, különben képes lett volna a saját csapatát egy óceán kellős közepére vezetni, mondván az ott egy kurva nagy tábor. Ha nem keveredek ebbe mínusz gyáros városba, akkor nem futok össze életem szajhájával... hát most aztán nem cserélném el semmivel sem ezt a pillanatot. -Remélem... mesélj már.
Bár az gátat állít közénk, ha a másik csapatban játszik, no meg az is, hogy nem egyedülálló, de attól még örülhetek nem? Nekem is jár karácsony, meg mikulás, húsvéti nyúl, sőt, szülinapi ajándék is. Érdekel, hogy került ide, hol volt eddig, mit csinált, de amennyit mostanában társalgok, hát nem tőlem fog összezavarodni, hogy nem tudja, mire reagáljon. Mosakodni készül, bólintok, nem megyek én innen sehová, sőt, még a bögréjét is lefejtem a kezéről, nehogy nála maradjon. Utánapillantok, hm... az a tompor igencsak formás, semmit sem változott. Kedvtelve nézegetem a riszálását, de azt még jobban, ha ezeket a mozdulatokat rajtam tenné... úgy kezdetnek. Még jó, hogy tudok viselkedni is, különben simán füttyentenék, mert aki nem látja azt amit én, az olyan mint James perpill. Azaz vak. Apukám, ez a segg sok mindenre képes, és látványra is primőr áru.
A hozzászólást Alexander Marrey összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jún. 14, 2013 4:35 pm-kor.
Elhallgatok, amikor felemeli a mutatóujját. Lehet túl sokat jár a szám? Fogjam be? Vagy? Mondjuk amilyen szűkszavú ő, lehet, hogy kész ennyi volt, magyarán elég belőled Rose, jobb, ha csendben maradsz és hallgatsz nagyokat és mellé szépen nézel, mint egy jó cserkészlány. Na azt lesheti! Tulajdonképpen bárki, mert nekem nem nagyon szokásom csendben maradni. Egyszerűen nem szeretem a kínos és hosszú hallgatásokat. És egyedül sem szeretek maradni, pont azért nem, hogy ne kelljen néma kuka módjára lennem, az egyszerűen nem nekem való. Nem vagyok egy nagy filozofikus lélek, az én lételemem a zsongás, a tömeg, hogy legyen kihez szólni. Nem kell, hogy mélyenszántó legyen a diskurzus, a lényeg az, hogy legyen valamilyen. Ha más nem akkor az időjárás, mert arról is simán el tudok cseverészni bárkivel. Alig van olyan téma, amiről ne tudnék dumálni. Momentán például egy olyan sem jut eszembe. Na az már persze más kérdés, hogy a másiknak mihez van kedve, egyáltalán akar-e szövegelni, vagy sem, vagy, hogy egyáltalán érdekli-e a téma vagy sem. Na már most vagy untatom Alexet, vagy csak ennyire csendes egy lélek. Akárhogy is legyen, nem túl szívmelengető ennyit hallani a saját hangom az övével szemben... Nem baj Rose, nem adom fel, előbb-utóbb csak találok valami olyasmi témát, amiről esetleg ő is bővebben mesél/beszél a tőmondatoknál. Nézem, ahogy elmegy a pulthoz, aztán vissza. Ó! Hát tejszínhab kellett még neki... Ennyit rólam és a messzemenő következtetéseimről... - Egy pillanatra azt hittem, hogy eleged van a szövegelésemből és inkább világgá mész... - nevetem el magam, még szép, hogy kimondom, amit gondolok, ez is jellemző rám, nem igazán rejtem véka alá, amit gondolok, szóval nem okoz gondot megemlíteni ezt. - Szóval... nem válaszoltál arra, hogy itt élsz-e, de nyilván igen. Vagyis ezt sejtem. - kezdek bele, hátha rá tudom venni arra, hogy meséljen ő is valamit, egyrészt mert érdekel, tényleg érdekel, másrészt, hogy ne csak a saját hangomat halljam egyfolytában. Nem olyan nagy buli az, 151 éve vagyok összezárva a hangszálaimmal, tehát a saját hangomat és szövegelésemet akármikor hallgathatom, és amúgy is az övé jobban érdekel. - A hegyiekkel? - nem kertelek, inkább rákérdezek, mert nem árt tudni. És közben eszembe jut, hogy vajon hazajutok-e egy darabban ma, vagy sem. Mert hát sajnos megvan az esély, hogy nem, ha belebotlok egybe közülük. Hát majd meglátjuk... És eddig tartott az átmeneti szorongásom, vagyis most egy kicsit félreteszem. Ki ne örülne annak, és vigyorodna el, mint a vadalma, ha azt hallja: "Kurvára örülök neked" Ugye? Szóval már megint széles mosolyom árulkodik arról, hogy mennyire jól esett az, amit hallottam. - Igazából nem nagyon van mit. Szóval az elmúlt időszakban jöttem-mentem a nagyvilágban és most itt kötöttem ki. Nagy vonalakban ennyi. - nevetek fel. Hát most mit kezdjek el ecsetelni? - Jó ötletnek tűnik némi állandóság. - fűzöm még hozzá az előzőhöz. - Hát majd kiderül mennyire is. - hogy mennyire is volt jó ötlet. Még nem tudom, egyelőre csak annyi a biztos, hogy ezt szeretném. Nagyon is. - Inkább te mesélj! Kezdetnek mondjuk, hogy eltűntél, mint szamár a ködben. Na jó, sosem gondoltam, hogy örökké megjelensz majd nyaranta, de az utolsón nyáron nem jöttél. Meguntál mi? - a kérdés persze nem komoly. Akármi miatt is nem jöhetett, tulajdonképpen nem tartozik magyarázattal, semmi közöm hozzá, nem is számonkérés a dolog, csak egy egyszerű kérdés, emberi kíváncsiság, ha úgy tetszik. Ha nem akar, akkor majd nem válaszol és ennyi. És az utolsó nyár is csak nekem volt az utolsó... emberként. Az azt követő télen harapott be Jesse. A mosdóban gyors megmosom a mancsocskám és immáron ragacsmentes tenyérrel térek vissza. - Ragadás elhárítva, a kávém meg közben kihűlt. - a kettőnek pedig semmi köze egymáshoz, csupán miközben már beszéltem és a kezembe vettem a bögrét, ahogy leültem, megállapítottam, hogy a koffeinlém hideg. Félretolom a bögrét és Alexre függesztem a tekintetem. - Mondj valamit magadról... Mondjuk mit csináltál az elmúlt évtizedekben? Van asszonyod, kölyköd, kutyád, macskád, halad, egyéb hozzátartozód? Mivel foglalkozol? - találomra tettem fel a kérdéseket a teljesség az az összeszedettség igénye nélkül. Csak, ami éppen az eszembe jutott. És nem, a dolognak nem volt vallatás jellege, egyszerűen csak kíváncsi vagyok rá. Régen ismertük egymást - mondjuk leginkább a másik testét és azt, mit szeret - és az jó volt. Most pedig csak érdeklődöm, mert érdekel, hogy mi van/volt vele mióta nem találkoztunk.
Gyakorolnom kell a nemzetközi jelzéseket, mert szerencsétlenre ráfagy a mosoly, belefagy a szó, pedig itt bent egész tűrhető a hőmérséklet, nem fenyegeti az azonnali jéghalál. Érzem, mintha azt hinné, meguntam a szóáradatát, ennyi így elég is volt belőle, de neeeem. Csak kurvára nem sikerült megértetnem vele, hogy elfogyott a tejszínhabom, és az muszáj a vödrömbe, mert akkor szart sem ér a szívószálam. Keveset beszélek, na ja, lett volna ott a gyűlésen, vagy akkor, amikor Ashley-nek mondtam el, mi merre hány méter, na akkor nem mondaná ezt, de az kurva élet, hogy én kifingtam belé... mindkettőbe. Azóta tudom, hogy ha még egyszer ilyesmire vetemedek, akkor magam után húzok egy rekesz sört vagy ásványvizet, és vedelek, mert máskülönben vattacukrot fogok gyártani az általam kiköpött csomokból, aztán meg majd jól kiállítom mindet. Mekkora évkönyv lenne már? Alex 1890: hurkapálca... tudvalevő, pofázik. Alex 1990: hatalmas vattacsomó, kiszáradt. Alex 2013 május: apró vattacukor, tuti beszélt. Alex 2013 június: kis darab hurkapálca forgácsokban, guiness rekord szófosás. Naná, hogy vigyorgok a megjegyzésén, na de az utolsó nyarat leszámítva mikor pattantam én meg tőle? -Á-á. Nincs nálam batyu. Vagyis az, hogy meglépjek, az kizárt dolog, ahhoz a vödör kevés lenne, csak egy darabig tartana ki, aztán meg rágcsálhatnám a szívószálat fűszál helyett, legalább egy kérődző sem vinné el, és még a névjegykártyámat sem kell rátűznöm, mert gyönyörű gusztustalanul harapdálnám össze. Aha, utána meg kereshetném a kukában, mert valamelyik idióta kidobná az én saját bejáratú szívószálamat. Hm... magamhoz láncolom mint egy pénztárcát. -Itt, ja. Naná, hogy itt élek, nem vagyok én vándorpatkány, azaz már nem, és igen, a hegyiekkel nyomom, mert a magaslati levegő tiszta, jót tesz a tüdőmnek. Azt hiszem. Vagy nem? Ezen el kell gondolkodnom, de ha Rose megkérdezi, miért? Azért baszki, mert amikor Daniel csodálatos tájékozódási zsenialitása miatt itt kötöttünk ki, akkor még csak ez a falka lézengett errefelé, más nem. Persze nincs az az isten, hogy én beálljak Casperhez, á-á. A hegyről mindent jól látok, és még edzésben is tart, mire leérek, meg vissza. -Ismerős. Mi ugyanezt tettük Tabitháékkal, mentünk mindenfelé, ismerem az összes kilométer követ, sziklát, fűcsomót, földrögöt, téglát, kanyart a világo, ebben az sem akadályoz, ha már befedték, az kurva élet. Aztán egy technikai malőr miatt itt horgonyoztunk le, mint egy elbaszott területfoglaló brigád, már csak egy kalózhajó hiányzott mellőlünk a szemfedő, és teljes lett volna a kép. Persze még nem késő, bepótolhatjuk, és ha Rose engem kérdezne... hát vigyorgok, mint egy krónikus idiotizmusban szenvedő barom. -Nagyon, hidd el. Jó dolog a vándortábor, de csak ideig-óráig, mert egy évszázad alatt sajnos minden vermet meg lehet ismerni, és úgy már nem is érdekes. Bár még a mélytengeri búvárságot nem próbáltuk ki, lehet, ráveszem a többieket, keressük már meg Atlantisz elveszett városát, de hogy nem Daniel nézi a térképet, az tuti, mert kikötünk a déli sarkon, és nekem kurvára semmi kedvem pingvinekkel meg jegesmedvékkel harcolgatni a területért. Bár, az is lehet, egész jó kis falka lennénk ilyen felállásban. Itt már megszoktam, most már kevésbé fagy le a seggem télen, mint az elején, hát nem fogok továbbállni... asszem. -Aha, fater úgy döntött, ennyi volt a nyaralás. Nem, soha. Szó szerint, és nem sokat adott a véleményemre, de rohadjak meg ha értem, hogy akkor mi a fészkes fenének kérdezett meg? Eldöntötte, mert ő a rangidős, ő a vezér, ő az atyaúristen, meg a mindenható, meg a tököm tudja milyen jelzőkkel illette magát, de az tuti, hogy magával rángatott. Akkor még lazán hittem, felszerelt valami kezdetleges nyomkövetővel, mert akárhányszor léptem meg, mindig visszacipelt, és kb. úgy festettünk mint a nőstény a kölykével, amikor fogja a grabancát, és biztos helyre viszi. Kurva nagy mák, hogy ezt látványosan nem adta elő, mert hülyén néztem volna ki, mint egy rongycsomó a pofájában. Rose-t megunni... ugyan már... alig vártam, hogy jöjjön a nyár és végigkeféljük a nappalokat, éjszakákat, hát ezért imádtam Londont, nem másért. Gyűlölöm az esőt, mondtam már? Ködös Albion, az baszki, inkább rohadt vizes talán az Albion stimmel, mert hegyes a sziget, szó se róla, de én annyi csapadékot még itt sem láttam az elmúlt 60 évben, mint ott egy nyár alatt, rohadjak meg. -Ültem. Nincs, hozzátartozóm... vannak barátaim. Faragok. Mit mondjak? Tényleg ültem és figyeltem, meg mértem, memorizáltam, néha ugyan balhéztam, azaz harcoltam, de így ennyi. Kutyám nincs, van a falkának elég kölyke, macskám sincs, azok büdösek, asszonyom meg pláne nincs, így kölyköm sem, semmilyen értelemben. Még nem teszteltem az állkapcsomat emberen, azaz nem nagyon izgattam magam amiatt, hogy bővítsem a családot. Tiszta nyűg, erre meg nem érek rá és nem is értem meg rá. Mégis kit harapnék be? Egyik ember sem tűnt eddig olyannak, aki megérte volna... nekem. Olyan nincs, amelyik hasonlóképpen hozzám kussol, és nem nyaggat feleslegesen, nekem meg kérem szépen kibaszott nagy terveim vannak. Hogyne. Nincs kölyköm... de azért egy asszonyt el tudnék viselni, hm... keresnem kell egy nőstényt, nincs mese. Állandóra. Asztalos vagyok, na ja, ezt sikerült kitanulnom, így már nem zsebelek... annyit, bár néha még szoktam, nehogy kijöjjek a gyakorlatból. Végül is faragok, öcsém, művész lettem. Na fater, ezt soha nem gondoltad volna rólam, mi? A porontyod alkot, nem is akármiket... tartós darabokat. Ezt csináld utánam öreg. Lehet, küldök neki egy hello kittys ágyat, hadd legyen büszke.
A hozzászólást Alexander Marrey összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jún. 14, 2013 8:22 pm-kor.
- Oké, akkor megnyugodtam. - mosolygok rá kedvesen. Mondjuk nem tudom mennyire megnyugtató a tudat, ha lenne nála batyu, akkor netalántán mégis inkább világgá menne?! Jó, ezt mondjuk nem tudhatom és tulajdonképpen értelme sem lenne tovább feszegetni a dolgot, tehát nem is teszem. Végül csak kiderül, hogy itt él, és az is, hogy a hegyiek sorát tarkítja. Azonban nem feszegetem tovább a dolgot. Nem óhajtok még egyelőre megválni a csinos kis fejecskémtől, és hát ismerve az őslakosok és a mi falkánk kapcsolatát, régi ismeretség ide, vagy oda, simán benne van a pakliban, hogy nem úszom meg élve ezt a kis találkozást. Most azonban nem akarok még messzemenő következtetéseket levonni, de azt hiszem mégiscsak jobb nem felébreszteni azt a bizonyos oroszlánt. De azt azért hozzáteszem, hogy rettentően sajnálom ebben a pillanatban, hogy ő ott, én meg itt... Faramuci egy helyzet. Vagy inkább elcseszett... - Akkor ezek szerint te is eleget kóboroltál már. Vagy rosszul veszem ki a szavaidból? - kissé döcögős így a társalgás, de nem, még mindig nem akarom feladni, remélem, hogy előbb-utóbb csak megered a nyelve. - Úgy rémlik, mintha beszédesebb lettél volna. Azért remélem nem miattam nem vagy most az... - nem egy könnyed dolgot vetek fel neki, de ő is tudhatja rólam, hogy nem rejtem véka alá, amit gondolok. Már akkor sem tettem, amikor még ismertük egymást, és jól lehet, hogy azóta eltelt jó néhány évtized, és sok minden történt, ebben nem változtam meg. Sőt, ami engem illet, azt hiszem alig változtam valamit. Emberibb maradtam, mint kellett volna, ugyanolyan kedves és cserfes vagyok, mint akkor, akinek szinte mindig jókedve van. Továbbra sem vonzanak a világfájdalmas gondolatok, továbbra sem szeretem a magányt és az unalmat. - Abszolút elhiszem. Elegem lett az állandó jövés-menésből, szóval most kiélvezem, hogy egy helyben maradhatok és nem kell rövid időn belül máshová cuccolni. - és ezzel talán ki is merítettem ezt a témát. Lényeg, hogy maradni szeretnék végre a popsimon és nem megint útra kelni. Hát a jóból is megárt a sok, és azt hiszem nálam ez mostanra történt meg. - Ohh... hát kár. - mármint, hogy úgy döntöttek helyette, ennyi volt a nyaralás és kész. Örültem volna neki, ha az utolsó nyáron is látom még, de máshogy történt. Sőt, tulajdonképpen már akkor az én életem is változóban volt, Jesse egy ideje akkor már az életem - vagyis inkább csak az éjszakáim - része volt. De ettől még örültem volna a társaságának. De efölött keseregni már igencsak hiábavaló lenne. Régen volt, elmúlt. - Hmm... ezt örömmel hallom. - nevetem el magam ismét. Nem mintha komolyan gondoltam volna, hogy megunt vagy ilyesmi, mert akár ez is megtörténhetett volna. - Miket faragsz? Szobrokat, ékszereket, bútorokat, hangszereket....? - vagy tudom is én, hogy miket lehet faragni még ezeken kívül. Gondolom száz meg egy dolgot, de remélem nem kell totózva felsorolnom mindent, és hamarosan megtudom. Tényleg nem egyszerű szóra bírni, amit megjegyzem felettébb sajnálok. Megjelenik mellettünk az egyik alkalmazott, aki az üres asztalokról szedte össze a bögréket, poharakat, tányérokat és egyéb mosatlan cuccokat. Mosolyogva tolom felé a bögrémet, amiben van még ugyan kávé, de kihűl, ergo átment az ihatatlan kategóriába, szóval jelzem neki, hogy ezt is elviheti. Mikor a bögrét is a tálcájára pakolja, távozik és folytatja a munkáját. Én pedig újra Alexre figyelek.
Megnyugtató vagyok, ez mekkora már? Még soha senki nem mondta ezt, vagyis ki, erre tessék. Itt van Rose, akit az isten tudja mikor láttam utoljára, és akkor kiböki azt, amit az én kedves barátaim sem voltak képesek soha. Pedig én vagyok a fék. Ők nyomják a gázt én meg satuzok ezerrel, és még a kézifékkart is kitöröm a helyéről, hogy ne menjenek neki a falnak. A hegyen élek, adok az egészségemre is, de amikor ideverődtünk, akkor még se híre, se hamva nem volt másik falkának, ezt az őrzők találták ki, rajtuk kell elverni a port. Hozok seprűt, majd tisztítom a levegőt utánuk. Bánom, hogy a csajszi ott legel most, mert na... a végén mindjárt kapok a nyakamba pár bolhásat, és akkor lesz itt balhé akaratomon kívül is, mert az biztos, hogy nem adom magam könnyen, egy párat magammal viszek az örök vadászmezőkre. -Nem, ismerem egész Amerikát. Szó szerint. Megkérdezné, milyen gaz virágzik Chicagoban, még arról is be tudnék számolni neki, és ha elutazna, meg is találná ott, ahol mondtam. Ilyen szinten jártam be mindent Dannyékkel, és bevallom, a végén már untam is kissé. Örökösen cipekedni, mászni, menni, hajtani, kipakolni, bepakolni, földet túrni... nem vagyok földműves. -Á-á. Csak leszoktam a beszédről. Rájöttem, hogy nagyon is fárasztó. Aha, ez is közrejátszott benne, de azért nem tartok kiselőadást arról, hogy miért is váltottam életstílust. Az biztos, hogy vigyorgok, mert tudom, hogy mennyit pofáztam régen, és mennyit ma. Össze sem lehet vetni a kettőt, de azért nagyon szűk körben még most is megteszem, a többiek meg néznek mint ponty a retikülben, ha esetleg hallják a baritonomat. -Na ezt megértem. Unalmas is. Én aztán tudom, de tényleg, ahogy Dan és Tab is, mert együtt mentünk, mint valami elbaszott csipetcsapat, és okoztunk felfordulást, ahol csak megjelentünk. De szép idők voltak azok... hm... valahol visszasírnám, na de az a múlt, most meg most van, kész. Vagyis nem bőgök, mert nem, és nem azért, mert akkor jöhetne a duma, hogy húúú, az milyen kurvára nem férfias. Má mé nem? Nekem is vannak érzelmeim, nekem is vannak könnyeim, csak nem előtted fogok zokogni, mert nem. Különben is, hol van az leírva, hogy az a nőstények privilégiuma? Na ugye? -Az. Hú de szidtam az öreget, mikor kijelentette, soha többet nem megyünk Londonba, megfosztott a legjobb időtöltésektől, mert neki így volt jó. De elmúlt, mert túl kellett lépnem rajta, aztán meg jöttek az őrültek serege, azaz a mi kis triumvirátusunk, na az meg aztán minden energiámat lekötötte. A duracell elemek nem bírták volna a tempót, amiket mi műveltünk, hajaj. Újabb tejszínhabos vigyor, jelzem, hogy ne, nem untam őt meg, és nem is fogom, nehogy már itt nekem azt higgye. Nincs nálam pzs, amit átadhatnék, de vállam igen, maximum odatartom, oda fújja az orrát. Na de akkor volt egy pólóm, mégsem kellene, bár kimosni ki lehet, és nem is nyúlik ki. Tényleg, Shane-nek még be kell nyújtanom a számlát a hazavágott pólómért. Úgy néz ki, minta telepakoltam volna súlyokkal, és a nyakánál felakasztottam volna, vagyis csinált belőle egy kurva nagy csuklyát. Pedig nem kértem, na de mindegy, majd vesz nekem másikat. -Bútorokat. Adok az utókornak, akik mit sem tudnak az egészről, és arról, hogy hány verejtékes órába telik valamit elkészíteni, amit egy laza mozdulattal lehet úgy falhoz csapni, hogy ripityára törjön. Egen, ez az én munkám, erre is Darren tanított meg, mert zsebelni profin tudtam, de az elején úgy állt a kezemben a fűrész, mint aki a következő pillanatban saját magát vágja ketté. Végül kiderült, van érzékem hozzá, és azóta is ezt csinálom. Ott legalább nem kell pofázni. Látom ám, hogy Rose nem issza a kávéját, így azonnal kérek neki egy másikat, nehogy már ne tudja bevinni a szükséges koffeinadagját. -És te? Ebben aztán minden benne van a részemről, van valakije, vagy nincs? Mit csinál, mivel foglalkozik és minden hasonló, csak összevontam, mert így egyszerűbb volt. Maximum majd részletezem, ha kiderül, hogy szuper fogalmazási technikám nem ért célba.
- Én azt hiszem ezt Európáról mondhatom el. Mondjuk nem mernék megesküdni arra, hogy tudom minden fűszál és kavics épp merre van, de a legtöbb városban már! nem tévednék el. Vagyis eleget vesztem el a városok többségében, hogy egy életre megjegyezzem mit hol találok meg. - nevettem fel ismét. Hát nem vagyok valami jól tájékozódó a városokban - nem úgy, mint a szabadban - de itt túl sok minden zavarja meg az érzékeimet, a szagok és zajok, és ezek engem nem segítenek abban, hogy könnyen kalauzolódjak az épületdzsungelekben. - Ezt sajnálattal hallom. - mármint, hogy már nem olyan beszédes, mint régen. - De azért szórakoztató is, nem csak fárasztó... - fűztem hozzá, mert így gondolom. Továbbra is azt vallom, hogy nem jó "kukának" lenni. - Én igazából azt untam el, hogy állandóan költözködtünk. Tudod nő vagyok, sok cuccom van, és minden alkalommal egy agyrém annyi mindent összepakolni és menni... - oké, gondolom, hogy nem új infó neki, hogy nő vagyok, sőt! Tekintve, hogy pont egy olyan személy, aki nagyon is tudja, hogy az vagyok tetőtől talpig. Azt hiszem a vásárlás mániámnak is az az egyik oka, hogy mivel mindig költöztünk, gyakran hagytam el a holmimat, itt-ott, főleg ha gyorsan kellett megpattannunk, ezért aztán újra és újra pótolnom kellett a cuccaimat. A vásárlást megszerettem és megszoktam, ma már pedig kötelező ennek a szeszélyemnek hódolnom. - Óóó... kíváncsi vagyok milyeneket készítesz. - őszintén az voltam, de valahogy sejtem, hogy nem fogom látni a munkáit, hacsak nincsenek róla fotói, itt nála. Mivel a hegyiekkel van, nyilván nem szambázhatok be a műhelyébe, hogy megnézzem miket csinál, illetve megtehetem, csak éppen azt hiszem azt a látogatást nem élném túl. Mint ahogyan az sem lenne okos ötlet, ha megkérnék, hogy készítsen nekem valamit. Kávét kér nekem és én hálásan köszönöm meg neki, a figyelmessége miatt. Nem kell sokat várnom és meg is kapom az újabb bögre fekete nedűt. - Az Upperben dolgozom, mint pultos, felszolgáló. Elég régen dolgozom ebben a szakmában. - vonom meg a vállamat. - Amúgy pedig... nem sok minden van velem, az életemben. Van egy vőlegényem, nem olyan régen melózom a discoban, még mindig nincs hobbim, se kutyám, se macskám. Bár egy kutyát határozottan szeretnék. - foglaltam össze pár mondatban, bár igazából nem tudom, hogy pontosan mire is kérdezett rá.
-Szuper. Akkor ha utazgatni támad kedvem, igencsak jó párost alkotnánk. Ő ismeri Európát, én Amerikát, el nem tévednénk. Nagyon. Kivéve ha jártak gazirtók, mert akkor nagyon nagy bajban lennék, és úgy járnék mint Danny, aki elnézi a térképet. Persze az is lehet, hogy Rose nem is akar világot látni... szomorú gondolat, igaz, én sem, elég volt. -Jó így. Vigyorgok. Nekem jó, a többiek meg nem értik, illetve így fogadtak el, de azért nem tettem némasági fogadalmat, bár pályázok a Néma Levente szerepére, csak ezt elfelejtettem az orrukra kötni. Nem is fogom, csak ha megkaptam, na majd akkor, és lehet nekem gratulálni. Utazgatás, költözések... ezt tettük jó ideig, valahol egy kis időre szeretném elfelejteni, ha lehet... bááár, akkora szabadságunk sosem volt, mint akkor. Élveztem, hogy a franc esne bele, de az sem egy utolsó szempont, hogy kitanultam egy szakmát, mert azért a zsebelést nem lehet annak nevezni. Nem bizony, az művészet. -Aha, ismerős. Tabitha 2, neki is annyi cucca van, hogy csak na, de most már cseles, mert lakóbuszt szerzett, így sokkal egyszerűbb, de előtte... fél napig csak a csetreszeit kerestük és rámoltuk. Hihetetlen. Na jó, ő az egyetlen nőstény, akiért ezt képes voltam megtenni. Ebből a szempontból tiszta mázli, hogy végre nem megyünk sehová, bár a buszba egyszerűbb behajigálni mindent, pláne, hogy csak nekünk van cuccunk Dannyvel. Rose is nő, tehát tuti tele van mindennel, olyannal is, amiről azt se tudjuk, mit akar tőlünk. Miket készítek? Behatárolhatatlan. -Mindenfélét. Széles a tárház, attól függ, mire van éppen igény, megrendelés, illetve a főnök mit rendel el. Az elmúlt években szinte mindent gyártottunk, felsorolni is lehetetlen lenne, bár most éppen ágyat csinálok, Jamie meg éjjeliszekrényt. Rose-t ha érdekli, mutathatok néhány mintát, mert van ám weboldalunk is. Már ha nem krepált be, vagy a főnök nem tiltotta le. Ezt nem tudom, de valahol volt valami portfólió, csak én ezzel nem foglalkozom. Túl fárasztó. Az Upperben dolgozik? Hm... kár, bár ellenségnél tanyázik, ezzel nem tudok mit kezdeni, de hogy vőlegénye van, na arra a nyakamat mertem volna tenni. Pontosabban nem a vőlegényre, hanem arra, nem éppen magányos, de most már duplán mázlista a fickó. Értem miért csapott le rá. -A kutyát nem javaslom. Illetve semmiféle más állatot sem, mert nem igazán viselik el egymást farkasainkkal, ez van. Megérkezik a kávéja, tökéletes, de remélem, nem önti magára, és nem is égeti meg magát, mert maximum a kancsó vizet tudom utána borítani, azért meg lehet, kitörne a balhé, mert azt hiszik, bántom a nőstényt.
- Igen, tulajdonképpen az. Bár egy idő után unalmassá vált a dolog, szóval ideje volt már földrészt váltani. - nevetek fel kissé megint. Szerettem Európát és ott élni, de egy idő után már nem rejt túl sok izgalmat magában, ha a legtöbb városban járt és élt az ember, ráadásul nem csak egyszer élete folyamán. - Amennyiben neked jó, úgy gondolom tényleg az. De én azért picit sajnálom. Gyakran megnevettettél akkoriban, na meg szerettem hallgatni, amikor meséltél... tulajdonképpen mindegy is volt, hogy miről mesélsz, nem a téma volt a lényeg... - szerettem amikor mesél, de azt is, amikor nem, és mondhatni egészen más dolgokkal voltunk elfoglalva... Jaj Rosie! Koncentrálj! Koncentrálj! - Ismerős? Ismerős, mert neked van sok cuccod, vagy ismerős, mert tudod milyen egy nővel költözködni? - mosolyogtam rá szélesen. Az imént még azt nyilatkozta, hogy nincs nősténye, mondjuk ez nem jelenti azt, hogy nem tudhatja milyen egy csajjal arrébb telepedni. Mindegy is, kíváncsi voltam mindenre, amit hajlandó volt velem megosztani. - Mindenfélét, mint szekrényeket, asztalokat, ágyakat? Saját tervek alapján? Vagy ezek csak amolyan letisztult formák, szóval érted, van lábuk, meg vázuk és kész? - kíváncsiskodtam tovább. Mondhattam volna, hogy egyszerűek, szimplák-e, de nem akartam megbántani, vagy ilyesmi, szóval próbáltam óvatosan és kedvesen fogalmazni. És amúgy érdekelt, hogy miket készíthet. - Tudom, sokan nem ajánlják. - tudok arról, hogy nem viselik jól a háziállatok és farkasaink egymást, de ettől én még szeretnék egyet, szóval... de azt hiszem nem mostanában lesz az, hogy beszerezhetnék egyet. Jesse utálja őket, tehát egyelőre szó sem lehetett bárminemű háziállatról, még halakról sem, nemhogy egy kutyáról! - Még megvan a nyaklánc, amit tőled kaptam. - hát, hogy ezt most meg minek hoztam fel? Passz. Egyszerűen csak eszembe jutott, amit a harmadik nyáron kaptam tőle. Nem sok mindent hoztam el a Pipacsból, amikor Jesse elhozott onnan, de az ékszereimet felmarkoltam, meg némi pénzt és egy ruhát is. Még ma is meglepő lenne, ha valaki ruha nélkül császkálna az utcán, ez akkoriban sem volt másként. Sőt! Szóval nem sok mindent hoztam el, de azt a nyakláncot többek között igen. És mit ad ég, melyiket sikerült reggel a nyakamba akasztanom? Hát persze, hogy azt. Benyúlok a pólóm nyakánál és kívülre teszem a láncot a medállal együtt. Közben pedig megérkezik a másik kávé, hát felmarkolom a bögrét és belekortyolok, hogy a mögé rejtsem az arcom. Talán nem kellett volna felhozni a nyakláncot...
-Ezt megértem. Vigyorgok, mert igaza van. Én is meguntam Amerikát, elég volt belőle egy ideig, nem akarok arrafelé menni, ha lehet, tényleg kívülről fújom a legtöbb utat. Európában persze kevesebbet voltunk, lehet, arra is el kellene majd nézni, de egyelőre jól megvagyok ebben a falkában, bár a hideget utálom, amikor gleccserfarkast kell játszanom. Egy dologra kell figyelnem, hogy ha leülök, szépen vigyorogjak, hogy így fagyjon a pofámra a vigyor, és ha megtalálnak egyszer, akkor azt mondják, ez az ember boldog volt, és így halt meg. Aha, mert ja, olyan boldog vagyok akkor amikor magamra vehetem még a szekrényt is, hogy csak na, de egy pillanatra sem vagyok hajlandó gyorsabban mozogni, még elvesztem a kalóriát, aztán pótolhatok. -Tudom. Azok más idők voltak, jaja, be nem állt a pofázmányom, tudom én azt, most viszont kussolok, ha lehet, vagy akkor szólalok meg, amikor nem kéne. Ebben profi vagyok, tehát ha kell, simán kiverem a biztosítékot mindenkinél. Meséltem... most nem fogok, és nem csak azért nem, mert egy asztalnál ülök az ellenséggel, pedig vicces lenne, ha mindketten a másikból akarnánk kiszedni az infót. Pedig így van, ezt is tudom, bármennyire örülök a kedvenc szajhámnak, és jut eszembe sok-sok átkefélt éjszaka, de a szám most a vödrömé és a szívószálamé, amivel ismételten kikenem a képemet, vagyis elvonulok szalvétáért. Pedig gondolkodtam rajta, majd pályázom az élethű télapó szerepére, és akkor nem vattával tömöm ki az államat, hanem habbal kenem össze. Sokkal finomabb a hatás, de ez a kor nem készül még fel az én marha nagy kreatívságomra, na mindegy. -Nekem. Ühüm, mert ja. Nekem annyi cuccom van, hogy befér egy hátzsákba lazán, tehát felkapom és megyek. Na de Tabitha... nőből van, esküszöm ha nem kerestem 800-szor az alapozóját, akkor egyszer sem. Annyi pipere szerintem a világ összes drogériájában nincs, mint nála. Danny legalább hasonlóan gondolkodik, mint én, de a nőstény... az hihetetlen. Persze nem mondok egy szót sem róluk, ők az én családom, és őket bárkivel szemben megvédem. -Igen. Is. Gyártunk mindent, többnyire saját elképzelés alapján, vagy a megrendelő igénye szerint, olyan meg nincs, hogy koppintsunk, az kizárt dolog. Egyrészt rohadt fárasztó, másrészt meg tudok rajzolni, akkor meg minek lopjak? Na ugye? Már nem zsebelek, az az idő elmúlt... azt hiszem. Szóval sablonokat nem csinálunk, nem véletlen, hogy nem két nap alatt készül el minden, és nem két nap alatt esik szét, hanem még unokáink is látják a műveinket. Tényleg, majd belevésem a monogramomat néhányba, had legyen boldog a főnök. -Hát nem. Nekem volt egy kutyám, amikor még vándoroltunk, de soha nem jött közel hozzám, csak tisztes távolságból követett. Danny aszonta, tuti beszereztem egy poloskát, és azért követ, hogy tudjon jelenteni. Szerettem azt a dögöt, kár, hogy soha nem simogathattam meg... pláne amikor a tesó megjelent. Na ja, hát olyan gorilla fejtől én is elmenekültem volna a kutya helyében. Mi lett vele? Nem tudom, egyszer csak nem jött, de sejtem, és nem, nem akarom tudni. Aztán felkapom a fejem, szívószállal a képemben. -Megtartottad? Ez már nekem is mosolyt csal a képemre, mert na, nem most ajándékoztam neki, és kapcsoltam össze a nyakán. Hú apám, micsoda kefélés volt utána... na nem a lánc miatt, de na. Hm... megismételhetetlen. Azért meglep, hogy nem dobta el, és most is az van rajta. Tény, tiszta szívvel adtam neki, és jól esik, hogy még mindig emlékszik rá. Simán kihajíthatta volna, erre baszki még hordja is. Hát erre leesik a pofázmányom, az tuti. Mekkora mázli, hogy nem vagyok jós, mert ha ezt mellélőttem volna, utána engem is le az egyik jómadár, ahhoz sem fér kétség. De most csak szimplán örülök, azaz körbevigyorgom a fejemet, így ennyi év után. Lehet, nem beszélek, de vicsorogni azt nagyon megtanultam... kell valami kiegészítés vagy elfoglaltság, na.
Hallgatom őt és nagyon szótlan lett. Nem tudom, hogy miattam ilyen most, vagy egyébként is azzá vált. Vajon tényleg változhat valaki ekkorát az évtizedek alatt? Bár, ha jobban belegondolok, én sem teljesen ugyanaz vagyok, mint akkor. Akkoriban a jég hátán is meg tudtam volna élni. Egyedül, saját erőből jutottam el tizenhat évesen Londonba, hogy aztán ott éljek meg. Nem volt könnyű, sohasem volt az, de végül elértem, hogy ne kelljen fáznom, vagy éheznem, és bármit megvehettem, ami csak megtetszett. Igaz, hogy ezért a testemet adtam el, de nem tűnt olyan nagy árnak azért, hogy életben maradhassak. Nem számítottam hosszú életre, azt hittem, hogy majd elkapok valami nyavalyát és fiatalon halok majd meg, ezért nem számított, hogy mivel is keresem a kenyerem. Ehhez képest az életem gyökeresen megváltozott azzal, hogy felfedeztem egy idegent a Pipacs falai között. Emlékszem, hogy amikor megláttam a jeges rémület öntött el. Végül pedig odáig jutottam vele, hogy beleszerettem. Alexet is szerettem. Akkoriban tagadtam, azt hittem én az ilyesmin felül állok, hiszen egy szajha nem engedheti meg magának, hogy szeressen bárkit is. És én mereven ehhez akartam magamat tartani. Komolyan hittem, hogy velem az sosem történik meg. Ma viszont már tudom, hogy ezt a hímet, akivel most szemben ülök, szerettem. És ha csak egy kicsivel is több időnk lett volna együtt, azt hiszem akkor magam is rájövök, hogy hogyan is érzek iránta... Kissé elkalandoztam... De most vissza a jelenbe, hol is tartottunk? Ó igen, a nyaklánc. Felkapja a fejét, a szívószál a szájában marad. Elmosolyodom, azt hiszem ezzel megleptem. - Igen, persze. Nem volt okom arra, hogy eldobjam. Bármily meglepő, az egyik legkedvesebb emlékeim veled kapcsolatosak. És a lánc is szép, szóval igen, megtartottam. - mesélem miután elővettem a ruhám takarásából az ékszert, hogy megmutassam neki, még mindig megvan. Aztán befejezem a mondandómat és visszateszem a felsőm alá. - Sajnálom, hogy más falkában vagyunk. - bukott ki belőlem hirtelen. Jobb lenne, ha nem így lenne, de ez van és kész, ezzel már nem lehet mit kezdeni. Kezembe veszem a bögrét és belekortyolok a kávéba.
Sok dolog változott, igen, anno mennyit beszélgettünk, csak úgy dőlt belőlünk a hülyeség is, de az az idő elmúlt, komoly oka van, és nem fedhetem fel előtte. Ahogy mást sem. Egyrészt Tabitháékat védem, másrészt akkor is másik falka tagja, tehát nem bízhatok meg benne úgy, ahogy tettem régebben. Már nem. Sajnálom? Naná, mert életem legjobb nője volt, ha nem is a szokványos értelemben, de az volt, és kedveltem, különben nem vártam volna a nyarakat, és nem kergettem volna fatert az őrületbe azzal, hogy leszállva a hajóról ott hagytam, mint eb a szaharát. Most, hogy tudom, tényleg ő az, rá kellett jönnöm, bizony szerettem, bár akkor nem egészen így gondoltam, de most már tudom. Hiba volt nem visszamenni, hagyni, hogy az öreg döntsön? Igen, de már késő, akkor lehet, hogy egy falkában lennénk, velem tartott volna, na de nincs olyan, hogy mi lett volna, ha. Ez van, elszakadtunk egymással, más nősténye lett, és más falka tagja. Ezt pedig rohadjak meg, akkor is szem előtt kell tartanom, akármi történjék is. A bolhásokban nem bízom, legfőképp abban a Casperben, hiszen kicsinálta Vincet, hát még jó hogy, nem fogom keblemre ölelni. Baszki mekkora gáz... merengek itt a múlton, meg azon, hogy mi van most, iszom a kávémat, amit most már harmadszor töltetek újra tejszínhabbal, és azt se tudom, mit mondott közben. Hát kurvára remélem, semmit, amiről lemaradtam, mert akkor abból sértődés lesz. És ha egy nőstény megsértődik, akkor fúria lesz belőle. Tabitha is mindig azzá válik, tehát tudom, miről beszélek, a Katrina hurrikán nem okoz akkora kárt, mint egy bepipult nőstény. Mosolyog... ajajaj, lebuktam. Ja, a lánc... akkor jó, nem maradtam le semmiről. -Köszi. Nekem is. Ez így van. Azóta se keféltem olyan jót senkivel, ez van. És az első olyan szajha volt, akinek esze is akadt, akivel egyszerűen jól éreztem magamat. Más falka... igen, ez bibi. -Én is. Ez sok dolgot megváltoztat, azon kívül, hogy egyébként sem fosom a szót, de miért higgyem el, hogy ugyanaz az őszinte nőstény, mint aki volt? Honnan tudjam? És ha nem? Akkor meg szarba hozom a falkát, na azt meg nem fogom megtenni. Minden esetre rohadtul sajnálom, nem nálunk van.
Amit eddig a városból láttam, az mondhatni, tűrhető, olyan csendes kisváros jellegű Los Angeleshez képest, most még képtelen voltam eldönteni, hogy hozzá tudnék-e szokni. S ha én igen, vajon a srácok is? Egyelőre ez azonban nem volt lényeges kérdés, elvégre, semmi sem biztos, majd ráérek akkor tanakodni a dolgon, ha kiderül, hogy tulajdonképpen elég nyomós okom van maradni. Az a nyomós ok nyilvánvalóan csak az lehet, hogy ez a Jesse Northfolk az, aki után perc perccel jöttem a világra. Meglehetősen fura lenne egyébként 290 év után rátalálni a vérszerinti testvéremre, de a mi világunkban azt hiszem, semmi sem lehet túlságosan meglepő. Éltem már épp eleget ahhoz, hogy az ilyesmi ne taglózzon le túlságosan. Rosie mindenáron ki akart elém jönni a reptérre, nyilván kicsit be volt zsongva, mert ha tényleg az vagyok, akinek hisz, akkor úgymond gyarapodik a család. Nem is éppen kevéssel, bár a gyerekeimet még nem említettem a kis vörösnek, elvégre, még közel sem voltam benne biztos, hogy bízhatok benne. Jobb az óvatosság, akár a párizsiak is rám küldhették volna, hogy férkőzzön a közelembe. Ennél vonzóbb mesét nehezen találhatott volna ki a számomra. Szóval, ott tartottam, hogy mondtam neki, ne fáradjon, nem repülővel jövök, fussunk össze valahol, így lett a célállomás ez a kávézó. Egyébként sem szerettem repülni, meg ha azzal jövök, egyrészt nem tudtam volna magammal hozni a gyönyörűséges ezüstbevonatos pengéimet, meg a fegyverem sem, másrészt másokhoz lettem volna kötve, legyen az éppen egy taxis, vagy Rosie, teljesen mindegy. Nos, egyiket sem értékeltem. Szerettem, ha meg tudom védeni magam, és azt is, ha nem szorulok másokra egy idegen városban. Leállítottam a motorom, majd levettem a fejemről a bukósisakom, és megráztam barna üstököm, bár az kevésbé érdekelt, hogy elég kócos maradt. Nos, a fésűm valahol a pakkom mélyén, s most bizony ott is marad. Nem kifejezetten rajongok egyébként sem a nyílt színi szépítkezésért. A kulcsom és a sisakom magammal vittem, úgy léptem be a helyre, majd kerestem egy olyan szabad asztalt, ahonnan kilátok az utcafrontra, egyben természetesen a motoromra is. - Ohh, hát itt van süti is… szuper. Mosolyodtam el, majd lepakoltam az asztalra a sisakom, jelezve, hogy ez bizony foglalt, és már mentem is a pulthoz. Nem fogok üres hassal várakozni, pár perccel egyébként is korábban ideértem. A malmozás azonban nem az én asztalom, úgyhogy addig legalább falatozom egy kicsit. - Jó reggelt! Egy kávét kérnék feketén, egy szelet csoki tortát, és egy sonkás, tojásos, majonézes szendvicset. Aztán már vonultam is vissza az asztalhoz, és végül letettem a fenekem a székre. Így pont ráláttam a bejáratra, és a motorom egy része is bekandikált a látóterembe, szóval nem kellett aggódnom, hogy bárki úgy döntene, elkezd vandálkodni vele, vagy épp megpróbálja lenyúlni. Holt biztos, hogy lekapnám a tíz körméről… Elégedetten dőltem hátra, és vártam, mikor bukkan elő a kis vörös, mert hát, bár még nem bíztam benne, de egészen üdítő jelenségnek tartottam, kellemes társaság volt, olyan, aki mellett nem kell aggódni, hogy néma csöndben kell eltöltened fél órákat. Nem voltam az a csacsogós fajta, inkább az értelmes beszélgetések híve, s ma kétségkívül nem egy felszínes rózsaszín mázas szörnyűséget kell majd elviselnem, aki annyit csipog, hogy egy kiscsibe is megirigyelhetné. Már csak a téma miatt is ki volt zárva a dolog.
Meghívtam Lyannát az esküvőre. Csak éppen arról felejtettem el szólni, hogy a buli elmarad, vagyis inkább határozatlan idővel eltolódik. Helyette azonban gyakran leszek gyakorlatilag péppé verve, kizárólag az érdekemben. Jah, abban, persze. Ez azonban most nem olyan lényegi infó, igyekeztem eléggé elsminkelni a foltjaimat, bár a legtöbbet takarja a ruhám, a többi meg... éljen az alapozó és púder, na meg az, hogy ezek a termékek ma már vannak olyan jó minőségűek, hogy nem kell bevakolnom az arcom ahhoz, tényleg elfedjék, amit nem akartam másoknak megmutatni. Azért végigszalad a gondolat a fejemen, ha Lya észrevenné a foltokat vajon mit gondolna? Hogy Jesse keze munkája? Mondjuk részben az övé...is. Farmert húztam, noha a ruhákat általában jobban kedvelem, de most úgy vélem ez korrektebb lesz, egy méregzöld színű pulcsival, hála az égnek, hogy itt nyáron sincs túl meleg, főleg az olyan borús-esős napokon, mint a mai is. Hajamat kibontva hagytam, ez is takar, de mondjuk azt általában is így hordom. Belebújtam egy egyszerű, de azért divatos lapos cipőbe és beültem az autómba, amit nem rég Jessetől kaptam ajándékba, majd az előre megbeszélt kávézót céloztam meg. Igen, izgatott voltam, hogy megint találkozom a nősténnyel, de nem olyan túlságosan eltűnően, mert azért bennem is felmerült, hogy talán nem az, akinek gondolom és akkor olyan felesleges lenne beleélnem magam. No meg, ami azt illeti az új edzésem miatt sem volt mostanában olyan nagyon izgatott.izgulós, virágos jókedvem. És az esküvőt is későbbre toltuk, szóval lényeg, hogy az általában szériatartozékos mosolyom vagy teljesen eltűnt az arcomról, vagy csak halvány árnyékként köszönt vissza. Az út nem hosszú a kávézóig és tulajdonképpen nem is siketek, időben elindultam, nem aggódom, hogy késni fogok. Mikor a parkolóban leállítom a motort, még van egy-két percem a megbeszélt időpont előtt, szóval lenyitom a napellenzőt még az autómban ülve és a tükörben - merthogy tükrös, hála az égnek, mintha csak női, vagy hiú vásárolnak készült volna -, megnézem magam. Megállapítom, hogy a lila foltjaim nem látszanak és mégsem tűnök próbababának sminkelve. Visszacsukom a napellenzőt, majd kinyitom az ajtót, kiszállok az autómból, becsukom és végül bezárom azt. Leellenőrzöm - szokásommá vált -, hogy biztosan bezártam-e, majd elindulok a kávézóba. A Ray Ban napszemüvegemet a feltolom a hajamra és így nézek szét a kávézóban. Nem kell sokáig nézelődnöm, amíg meglátom Lyannát. Intek neki, de mielőtt odarongyolnék hozzá, veszek egy hatalmas pohár forró, fekete kávét, amibe csak egy kevés tejszínt kérek, majd azzal együtt indulok el a másik nőstény felé. Látok hasonlóságot Jesse és közte, ez azonban azt hiszem, hogy még kevés. Tudom a férjemnek - igen a buli eltolódott, de a nevét felvettem és elkészült a házassági anyakönyvi kivonatunk is, szóval tulajdonképpen már házasok vagyunk - van egy halvány emléke az anyjáról, és az jó lenne, ha esetleg Lyannának lenne egy festménye róla, hátha az segíthetne valamit. Erre majd rátérünk valamikor, eddig nem került szóba közöttünk. Viszont most van nálam egy fotó Jesseről - végre van róla fényképem, juhééé! -, és azt elhoztam, hátha segít valamit, bár nem hiszem. Amennyire én tudom, nem emlékszenek egymásra a testvérek és még ha volna is egymásról valamiféle emlékük, mindketten felnőttek, szóval azzal sem lennénk előrébb, de mivel legutóbb Lyanna szeretett volna egy fotót látni, gondoltam, most pótolom a dolgot. Közben pedig odaérek az asztalához. - Szia! Örülök, hogy újra látlak. Könnyen idetaláltál? A városba, a kávézóba... - megeresztek egy halvány mosolyt, ami normál esetben hozzám tartozó mimika lenne, de most leginkább egy fájdalmas valami, szóval úgy döntök a tekintetemmel mosolygok, de az arcomat most kihagyom belőle. - És annak is örvendek, hogy el tudtál jönni. - közben leülök. Ha volt bármiféle gesztura arra nézve, hogy kezet fogjunk, vagy megöleljük egymást üdvözlésképpen, akkor viszonoztam a dolgot, ha nem, akkor csak letettem magam, miután az asztalra pakoltam a kávém és a mellettem lévő helyre a táskám. - Ne haragudj rám, de elfelejtettem szólni neked, hogy az esküvő, vagyis a buli időpontját meghatározatlan időre eltoltuk. Tudod a falka... olyasmi történt, ami miatt most nem volt alkalmas egy party. De már én is Northfolk vagyok. - magyarán nem, nincsen semmi gond, nem azért toltuk el a bulit, mert meggondoltuk magunkat, hanem, mert most nem volt alkalmas a dolog. - Legutóbb nem volt nálam kép Jesseről, de most hoztam egyet. Ő még nem tudja, hogy itt vagy, nem akartam olyan reményeket kelteni benne, amelyek lehet, hogy nem is igazak... - kezdek bele és előhalászom fényképet, majd odacsúsztatom Lyanna elé. Fogalmam sincs, hogy mi alapján jutok dűlőre abban a tekintetben, hogy mikor is akarom beavatni a férjem, de be akarom. - Viszont ha még benne vagy, annak ellenére, hogy nem lesz esküvői party, akkor jó lenne ha tudnátok találkozni. Talán lesz valami ami alapján a végére tudunk járni, hogy van-e közöttetek rokonság, vagy nincs. Mondjuk a születésetek helyét és idejét mindketten tudjátok, vagy nem is tudom, hogy mi segíthetne... de talán ki tudunk találni valamit... - próbálok találgatni, majd egy újabb papírt halászok elő a táskámból. - Küldtem egy e-mailt a norfolki levéltárnak, hogy küldje el nekem a XVIII. században ott született nemesi családok családfáját. Szerepeltek rajta a neveitek alapján, mint élve született ikerpár. - közben igyekeztem tovább kutakodni őket illetően, az e-mailre a választ körülbelül két hónapja kaptam. Ezt is megmutatom a nősténynek. - Mit gondolsz, ezek tényleg ti lehettek? - Jesse nem emlékszik a szülei nevére, csak az ő neve volt az egyik támpont. Lyanna viszont talán tudja, hogy kik voltak a szüleik és talán a nevek neki többet mondanak. Hátradőlök és belekortyolok a kávémba. Majdnem felszisszenek, egyelőre ez sem fájdalommentes, de tűrök szépen és csendben, mint mindig. Pajzsom csak annyira van fent, hogy tudni lehessen, élek és létezem, de mást nem. Nem vagyok túl jól és a farkasom is nyalogatja a maga sérüléseit, amit nem akartam más orrára kötni. És igen, tudom, hogy párosával kellett volna érkeznem az eheti párommal, de most ez alól a kötelesség alól kibújtam és megszegtem a dolgot. Egyesül akartam idejönni, ezért egyedül is jöttem.
Valamelyest most is nyitva volt a pajzsom, de pusztán azért, hogy hamarabb érzékeljem, ha gáz van. Nem feltétlenül voltam oda a meglepetésekért, különösen nem egy telkesen idegen városban. Sosem lehetett tudni, hogy kibe futok bele, jobb az óvatosság. Persze, mivel eleve farkast vártam, nem lepődtem meg túlzottan, amikor megéreztem a közeledtét. Gondoltam, Rosie az, s nem is kellett csalatkoznom. Gondolkodás nélkül intek vissza, mosollyal az arcomon, mert hát, alapvetően kedvelem a csajt, csak épp fene tudja, hogy nem akar-e esetleg lépre csalni. - Szia! Én is! Persze, nem volt gond, van autóstérképem. Nem mintha sokat használtam volna, a várost szerintem egy idióta is megtalálná, én meg nem tartom magam annak. A kávézó már kicsit nehezebb falat volt, de kérdezősködni szintén tudok, nem okoz gondot a dolog. Képességemnek hála elég hamar kiszúrom, hogy valami nincs rendben vele, sérüléseket érzek rajta, bár nem komolyakat, de attól még kétségkívül ott vannak. Tudja a franc, miért, de némileg dühít a dolog. Egyelőre azonban nem hozom kellemetlen helyzetbe azzal, hogy felhozom, én tuti nem akarnék ilyesmiről beszélni egy alig ismert illetővel. A kezét rázom meg, noha ennél azért közvetlenebb vagyok, de úgy vélem, vele még nem tartunk ott, különösképpen a nagy kérdés miatt, mert hát, ha igen, akkor ő a sógornőm, és lehetek vele sokkal közvetlenebb, ha pedig nem, akkor jó eséllyel soha többé nem látjuk egymást. Maradok egyelőre a formalitásoknál. - Ohh, ezt igazán sajnálom. Remélem, azért meg lesz tartva a későbbiekben. Viszont a házasságkötéshez úgy hallom, még így is gratulálhatok. Aztán már jött is a fénykép, amire elég lassan pillantottam rá, többek között azért is, mert épp kihozták a rendelésemet, és valahogy biztonságosabbnak tűnt gyorsan kortyolni egyet a kávémba, mint a képre nézni. - Teljesen megértelek. Mondjuk, ha ő egy kicsit is olyan, mint én, gondolom kevésbé fogja értékelni az óvatosságodat. Mosolyodtam el, de persze, nyilván sokkal jobban ismeri a hímet, mint én, s kötve hiszem, hogy majd háromszáz évnyi lemaradást be lehetne hozni, de próba szerencse ugyebár. - Szívesen találkoznék vele… Egyébként, ha minden kötél szakad van tudományos módja a dolognak, de azt hiszem, az csak akkor működik, ha van orvos köztetek, akinek megvannak a kellő kapcsolatai, és utána el tudja tüntetni a nyomokat. Testvér-vizsgálatnak hívják. Nyilván jobban örülnék, ha nem kéne ilyesmihez folyamodni, egyik farkas sem szívesen bízza másra a dns-ét, egyszerűen túlságosan is veszélyes, könnyen rossz kezekbe kerülhet. Még én is nagyon elgondolkodnék rajta, hogy megéri-e a kockázatot. - Egyébként, szerintem hasonlítunk. Csak ennyit jegyeztem meg, mikor is már talán percek óta a képet bámultam. Jó, én nem dohányzom, előbb rágnék hamut, de a profilja ismerős volt. Persze, személyesen könnyebben el tudnám dönteni, hogy csak bebeszélem magamnak, vagy valóba van. Ujjaim a családfára siklottak, mostanra már mindegyik alatt ott díszelgett a mettől meddig élt dátumozást, még a gyerekeim neve alatt is. Mosolyogva simítottam végig a neveken, és állapodtam meg a férjemén kicsit tovább, még most is képes volt ilyen váratlanul belém hasítani a hiánya. - Azt nem tudom, hogy ez ő-e, de azt tudom, hogy kétségkívül én vagyok, a szüleim, a nagyszüleim, a férjem, a gyermekeim… unokatestvérek, minden. Azt is tudom, hogy volt egy ikertestvérem, de elméletileg három éves korában, akkor, mikor a szüleimet is, lemészárolták. Látod? Itt egyeznek is a dátumok. Mutatok Jesse és a szüleim nevére. Nem beszélve az egész háznépről, de ők értelemszerűen nem a családfa részei. Végül sóhajtva néztem a nőstényre, mert bár volt még egy festményem az édesanyámról és az ikertestvéremről, de az mégis mit bizonyít? Akárkik lehetnének rajta. Azt tudhatta, hogy nem hazudok, de attól még nem lehetett kétségkívül kijelenteni, hogy testvérek vagyunk a párjával. - Szóval, van valamiféle emléke a gyerekkoráról? Bármi, ami a családjához köthető? Kérdem halkan, majd beleharapok a szendvicsembe, egyrészt éhes vagyok, másrészt így igyekszem féket kötni a nyelvemre, mert nincs ínyemre, hogy sérülést érzek felőle. Remélem, nincs hozzám hasonló a közelben, mert bárki, aki kiszagolná a kissé legyengült prédát, könnyen kihívást lelhetne benne.
A kézrázást követően lepakolok és magamat is leteszem a székre, hogy aztán teljesen Lyannára tudjak figyelni. Tényleg örülök annak, hogy itt van, és valahol szeretném, hogy az legyen, akinek én gondolom. Világéletünkben csak egymásnak voltunk Jessevel, és most bár egy falkában vagyunk - ami állítólag egy család valahol - mi valahogy mégis kívül állunk. A kettőnk világa annyira zárt és azt hiszem intim is - és itt most nem a szexualitásra gondolok -, hogy abba nem fér bele egy falka kompletten. Benne vagyunk, a részesei vagyunk, hűségünk és lojalitásunk is megvan tökéletesen, mindaddig, amíg ott vagyunk egymásnak és egymásért. Azonban, ha teszem azt a falka egyikünk, vagy másikunk ellen fordulna, azt hiszem addig tartott mindkettőnk hűsége a falkához. Mi egymáshoz tartozunk, olyannyira, hogy ketten együtt alkotunk egy kerek egészet. Ezt pedig nagyon sokan nem értik. Azt hiszem erre vezethető vissza, hogy Jesse ellentmondott Bells kérésének, amikor a betegszobában kellett volna az éjszakát töltenem. Ehhez képest Jesse felvitt magával a szobánkba, ahol igazán magunk lehetünk. Tudom, hogy erre sokan rávágnák, hogy de hát az orvosiban is csak ketten lettünk volna, de az nem ugyanaz. Az nem az otthonunk, a saját kis zugunk, ahol együtt, egymásnak és egymásért élünk. Az, hogy megsérültem az Upperben, tulajdonképpen csak három személyre tartozik igazán és ebben a falka elvileg nincs benne. Az már más kérdés, hogy mégis, mert mi a falka részét képezzük. Tudom, hogy ez a legtöbbeknek érthetetlen, hiszen felmerülhet a kérdés, hogy akkor mit is keresünk egy falkában és miért nem élünk remete életet egy barlangban? A válasz pofon egyszerű. Mert élünk, lélegzünk és szükségünk van egy falkára, más farkasok közelségére, Jessenek, hogy nagyobb biztonságban tudjon engem, nekem, mert még nem tapasztaltam milyen egy falka és tudni szeretném... Merengésemből azonban kirántom magamat, mert most nem azért vagyok itt, hogy ilyesmiken gondolkozzak. Lyannára szegezem szürkéskék színű tekintetemet. - Igen, később mindenképpen meg szeretnénk tartani. És köszönjük, igen. - jól esik, hogy gratulál még akkor is, ha ezt bárki megtenné, ha azt hallja, hogy valaki nem régiben kötött házasságot. Büszkén és végtelenül boldogan viselem Jesse vezetéknevét, ettől valahogy még inkább azt érzem, hogy hozzátartozom, nem mintha eddig nem lett volna így. Szavaira elgondolkozom és kissé el is nevetem magam, noha azért ebben benne van némi kis keserűség is. - Nem, ő egyáltalán nem fogja értékelni az óvatosságomat. Azt hiszem nagyon ki fog akadni, amiért nem szóltam rólad korábban, de ezt majd elrendezem vele... - azt hiszem nagyon mérges lesz, de jobb így, mintha hiú ábrándokat keltettem volna benne. Ráadásul amilyen paranoiás, azt hiszem már sokkal korábban leállította volna a kutakodásomat, nehogy olyasvalaki botoljak, akibe nem kellene, vagy ilyesmi. Richard fia, Jesse vérvonal öccse már megtalált minket és nem kizárt, hogy előbb-utóbb a férjem beharapója is megjelenik és nem kellene, hogy idegenekkel ismerkedjek, akik később esetleg kiadhatnak neki, ha megtalálja őket Richard. Márpedig képes lenne bárkit felkutatni, aki valaha is ismert minket... - Megmondom neked őszintén, a DNS vizsgálat fel sem merült bennem, mert Jesse sosem menne bele azt hiszem. Nem bízna meg senkiben és nem gondolom, hogy ebbe egy esetleges rokon miatt beleegyezne. Ez nem lesz járható út. - rázom meg a fejem, mert ismerem ennyire a férjemet, hogy ez nem lesz okés neki. Egyszerűen nincs olyan, akiben annyira megbízna, hogy a DNS-ét odaadja vizsgálatra. Egy fényképbe is alig akart belemenni, nemhogy ebbe?!! - Szerintem is. Sőt, már már zavaróan. Ne érts félre, azt értem ez alatt, vagy olyan gesztusotok, ami nagyon egyforma, mintha csak őt látnám egy-egy mozdulatodban, gesztikulációdban. Ez... elég ijesztő... lenne, ha nem számolnánk azzal, hogy kik lehettek egymásnak. - fűzöm hozzá, aztán nézem, ahogy a családfán végigfuttatja az ujjait. Figyelem, amit mutat. - Igen, látom. Biztató, de talán kevés... Beszélek majd Jessevel, hogy tudjatok találkozni mindenképpen. Elég kevés emléke van. Az anyja sötét hajáról, vagy kedves természetéről, de ez még mindig elég szerény... Bááár...van egy... egy altatódal, aminek a dallamára talán még emlékszik. Mesélt nekem arról, hogy az édesanyja gyakran énekelt egy francia altatódalt, de ő nekem nem adta elő soha... - mosolyodom el, mert bár kértem rá, nem énekelte és nem dúdolta el. Talán, ha Lyanna emlékszik erre a dalocskára, az közelebb viheti őket egymáshoz... - Neked nincs ilyen emléked? - kérdezek rá, majd belekortyolok a kávéba. Forró és kissé keserű, de ettől még finom és jól esik. - Jó étvágyat! - szólalok meg, amikor hozzálát a szendvicséhez. Aztán egy kicsit elhallgatok és a saját életemre gondolok. Bár Lyanna tulajdonképpen egy idegen és lehet, hogy az is marad, de ettől még megszólalok újra, hogy megemlítsek neki valamit. - Nekem nem volt testvérem. Vagy nem tudok róla, hogy lett volna. Elszakadtam a szüleimtől végleg még kamaszkoromban és nem tudom, hogy született-e testvérem. Azt hiszem nagyon ritka lehet az, hogy egy alig ismert testvér előkerüljön a múltból és ráadásul élő is legyen. Ha tényleg testvérek vagytok, akkor azt hiszem ez nagy dolog. Hogy újra találkoztok ennyi idő után... - még ha született is öcsém, vagy húgom, akkor is nagy valószínűséggel már régen halott lehet. Van néhány oldalági leszármazott, akik még most is élnek, de alig tudok róluk valamit. Majd a saját családfámat is felkutatom, ha Jesseének a végére értem...
Való igaz, hogy olyannak is gratulálnék, akit akkor látok életemben először, lévén, illedelmes nőszemély volnék az esetek tetemes részében, van, ami ennyi idő után sem párolog el az egykori emberből. Márpedig a neveltetésem révén nagyon is belém ivódtak az illedelmes gesztusok. - Ha minden kötél szakad, együtt majd leszereljük. Kacsintottam rá, elvégre, farkas legyen a talpán, aki a párjának és a húgának képes egyszerre ellenállni. Már persze, ha valóban a húga vagyok. Egyébként, sejtettem, hogy nem lesz nyerő húzás nála, azt hiszem, én sem értékelném, ha mondjuk valaki azt titkolná előlem, hogy megtalálta a férjem, és nagyon is él. Ugyanakkor megértem Rosie nézőpontját is, sokkal kevesebb sérülést okoz így. - Ezt sejtettem, és ami azt illeti, tőlem is maximum erőszakkal vehetnék el a DNS-em bármilyen formában. Rántottam meg enyhén a vállam, noha elképzelhető, hogy pontosan ez az egyetlen eset, amiben talán kivételt tennék. Ezt persze nem hirdetem, mert bármennyire is lehet éppen a testvérem ez a Jesse, nagyon is veszélyes játék volna, és jobb, ha megtartom magamnak az infót. - Vicces lehet. Mármint, én sosem találkoztam még olyannal, aki ennyire hasonlítana rám. Mondjuk, el tudom képzelni, hogy neked mennyire furcsa. Bólintok a szavaira, és könnyedén veszek el a családfám látványában, minden apró emlék felszínre tör, s immár biztosan tudom, hogy nem kell semmiféle napló, amiben mementókat őrizhetnék magamnak. Emlékszem rájuk, kivéve a szüleimet és a bátyámat. Ám nekem volt lehetőségem a nagyszüleim mellett felnőni, még ha kötelességből is, de ők mindig is óvtak és vigyáztak rám, néha túlságosan is. Vajon Jessenek mi jutott, és ha ő az, miként élhette túl a mészárlást? - Ismerem azt az altatódalt. A nagymamám sokszor énekelte nekem, aztán én is a gyerekeimnek. Van telefonod? Eléneklem… Nem voltam lámpalázas ilyen esetekben, no meg, ez az altatódalocska mindig is az életem része volt, igaz, nagyon rég énekeltem a gyerekeimnek, de sosem tudnám elfeledni. Pontosan azért, mert tudtam, hogy az édesanyám énekelte nekünk, noha arról nekem már nincsenek emlékeim, bármennyire is sajnálom. Talán nekem egy fokkal jobb is a hangom, mint a párjának, de erre a gondolatra csak elmosolyodom, nem akarok én senkit sértegetni, egyszerűen ő férfi, én meg nő. - Köszönöm! Bólintok felé, nem kérek elnézést, amiért ilyesmivel zavarom meg a találkozónkat, éhes vagyok, hát eszem, meg egyébként is, ha már ilyen helyre jöttünk, nyilván számolt ezzel a lehetőséggel is. Meg különben is, reggeli idő van, a nap legfontosabb étkezése, emlékszem, gyerekkoromban mindig teletömtek ilyenkor. Közben figyelmesen hallgatom, azt hiszem, valamivel nyitottabb jellem, mint én, én nem beszélek magamról csak úgy, neki is csak azért, mert lehetséges, hogy a testvérem párja. Igen, követhetek el hibát is a dologgal, de azt hiszem, ennyit megér a dolog. - Igen, ez elég nagy dolog lenne, az biztos. Igaz, hozzátenném, hogyha te nem lennél, és nem kerestél volna meg, valószínűleg sosem jut eszembe keresni. Én halottnak hiszem, mióta csak az eszemet tudom. Épp elég fájdalmas volt a tudat egész életemben, nem ismerek más családképet, mint a nagyszüleimet, majd a férjem és a gyermekeimet. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha megsejtem, hogy még él. Talán egész másképp alakult volna minden. Ki tudja. Mindenesetre kár ezer rágódni, ez már így marad.
Kezdőlap
