Egy egyszerű kis bódé, melynek két kiadó ablaka van. Az egyik oldalt "fogd és vidd" autósbüfé, a másik oldalán néhány kallódó székkel és asztallal a gyalogos vendégeket szolgálják ki.
- Tudom - mondtam tömören az ellenérvekre, és megdörzsöltem az arcom. Baromira összekuszálódtak a dolgok, és így, két hónap kihagyás után kicsit olyan volt, mint amikor placentával borított gidaként kipottyansz a világra és egyből elvárják, hogy rohanj. Nem. Tévedtem. Nekem ugyanis ez nem volt teljesen ismeretlen, csak más. - Heh, hát ez... - Lassan már kínomban röhögtem. Őrület, hogy mennyi mindent felbolygat az, ha valaki nem tesz semmit. Efölött nem tudtam napirendre térni. - Zokon vennétek, ha olykor páran a falkából ellátogatnának hozzátok? Ránk fog férni a továbbképzés mágiából. - Kötelező program lesz. Régebben tanultam róla, de azóta jó pár év telt el, sok minden változhatott, több dolog kiderült, és nekem se ártott a tanultak felelevenítése. - Mindemellett a Jegesmedvét is szeretném elérni valamilyen úton-módon, ha ez lehetséges. - A vénség már rég halott, az érdekelt, hogy a szellemét fülön lehetett-e csípni. - Sednát pedig el fogom küldeni hozzád. Ez cseppet rosszul hangzott, tekintve, hogy Ő az Atanerk, szóval maximum javaslatot tehettem, nem küldözgettem sehová. Még néhány ilyen megszólalás, és full aláásom a pozícióját. Na, az lenne csak szép... - Mármint... emlékeztetem a kötelességére... - Inkább befogtam. Ez a Tarkosdi nehezebb, mint amilyennek gondoltam.
- Mindig szívesen vesszük a látogatókat, és ha érdeklődtök a világ dolgai iránt. Persze vannak őrző ügyek, varázslatok, trükkök, amiket nem tudhatnak meg, de biztos vagy benne, hogy azokon kívül is van mit tanítani. Az az igazság, hogy néha tényleg úgy érzem, mintha a nevelőapja lennék jó pár vásott kölyöknek, akik kissé el lettek kapatva, és amikor szorul a hurok köröttük, akkor nyüszögnek, és megpróbálnak kicsúszni a markunkból. - Azt megköszönném, ha kicsit beszélgetnél Sednával. Nem tudom, mennyire volt az nálatok nyilvános, hogy te mit intézel, illetve ő mennyire tudja, hogy ennek a falkavezetésnek mi a módja. Senki sem úgy születik, hogy ezt tudja. Ha meg senki nem okította ki erre, akkor ez vagy a te dolgod, vagy a tanácsé, Vincent. Szép, ha csak úgy beledobták a mély vízbe, aztán ússzon. Elvileg van tanács, akitől akkor is megtudhatja az ügymenett, ha nincs ott a korábbi atanerk. Hiszen lehetne az is, hogy a hatalomra jutáshoz megölte párbajban. Ezért van, hogy mindig van az alfa mögött valaki, aki megpróbálja biztosítani a folytonosságot vezetőváltás esetén.
- Köszönjük, Mortimer! - Finoman fejet hajtottam, aztán figyelmesen hallgattam őt. Többek között azért is találtam furcsának azt a helyzetet, mert pontosan azért, hogy a falka ne érezze úgy, hogy a fontos dolgokat az Amarok és az Atanerk a hátuk mögött intézi, a gyűlések a tanácsteremben nyilvánosak. Annyi megkötés van csupán, hogy nem lehet beleszólni a menetébe, de utána úgyis megtudjuk, hogy kinek mi a véleménye az éppen aktuális problémáról. Következésképp: a vezetők vezetői oldala senki előtt sem volt titok, munka közben is láthattak minket. Ráadásul arról is tudtak, hogy mikor mentem tárgyalni, alkudozni, mert az elért eredmények, vagy esetleges kudarcok ugyanúgy mindenki tudomására jutott. Egy olyan közösségben, ahol mindenki túl jól hallott, szagolt és látott, nehéz lett volna bármit is leplezni. - Fairbanks olyan lett, mint egy tábortűz mellé pakolt lőporos hordó. - Megráztam a fejem. Akkor sem volt valami rózsás a helyzet, amikor elmentem, de most még rosszabb. - Mindenképp beszélni fogok vele, és akkor már egyúttal az Amaroktól is megérdeklődöm, hogy ugyan mivel töltötték az utóbbi heteket. - Lehet, hogy nyugdíjas üzemmódba kapcsoltak, és kötögetni kezdtek inkább. - Hihetetlen, hogy Tőled kell megtudnom ezeket! - horkantam fel méltatlankodva, s hagytam, hogy rosszallásom kiüljön pár másodpercig az arcomra. Nagyot sóhajtottam, mert már láttam, hogy pokoli hosszú napok és beszélgetések elé fogok nézni, amik között érzésem szerint több lesz a kellemetlen, mint a vidám. - Van még valami, amiről tudnom kéne? - Persze biztos volt, az érdekelt, hogy Mortimer szerint a nagy káoszból mi tartozott még rám, mi az, amiről mindenképp ő akart tájékoztatni. (Bár az előbbieket nem lesz egyszerű felülmúlni.)
Vincentnek hiányzik a vezetés. Vagy csak nem számított ré, hogy a lelépése után még rosszabbul mennek madj a dolgok. És tényleg rosszabbul mennek? - Nézd, Vincent, tekintve, hogy szinte semmi információm nincs a falkádról azóta, hogy te leléptél, nem merem egyértelműen azt állítani, hogy gond van. Lehet, hogy Sednának vannak valami nagyon jó tervei, csak mi nem tudunk róluk. Azért ezt elég nehezen tudom elképzelni. De bármi megeshet. Elgondolkodom, hogy van-e még valami, amiről tudnia kéne. - Nos, van még egy apróság. Szerintem nem jelent veszélyt, de inkább mondom. Ian lánya, Kendra az egyetemen olyan kurzusra jár, amit jelenleg az egyik betolakodó tart. Nem hinném, hogy ez a lányra nézve veszélyes lehet, egyrészt nem tudják róla, ki az apja, másrészt meg nem hinném, hogy ő megszegné a szabályt, ami szerint civilt nem érhet bántódás. De Ian kiakadhat, ha valami szerencsétlen szituációban derül erre fény. Amikor utoljára beszéltem vele még én se tudtam, hogy ez a helyzet, így csak általánosságban figyelmeztettem arra, hogy óvatosan találkozzon a lányával. Szóval kérlek, add át neki az információt. De mint mondtam, nincs komolyabb veszély. Talán ez volt a lényeges még. Apróság, de mégis lényeges. - Ami az ősödet illeti, majd rákérdezek Eve-nél, hogy tud-e róla valamit. Nem minden halott ős marad szellemalakban, van, aki újra testet ölt. Akkor nem tudod elérni.
A hozzászólást Mortimer Appletown összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 19, 2012 6:51 pm-kor.
Bólogattam, bólogattam, de nem lettem nyugodtabb. Eddigi tapasztalataim szerint, amiről az Őrzők nem tudnak a városon belül, az nincs. És ha valóban így van, akkor terv sincs. Ami további problémaláncolatot vet fel, de egyelőre nem merek belegondolni, majd ha egyedül leszek. - Apák és lányaik... úgy látszik ez a felállás igencsak közkedvelt. - Már ha azt nézzük, hogy milyen ritka, ha egy vérfarkasnak embergyereke van, akár vér szerinti, akár fogadott. Ehhez képest rögtön két ilyet is tudok most már. - Szólni fogok Iannek. - Nem hiányzott, hogy a farkas emiatt valami meggondolatlanságot tegyen. Bíztam benne,hogy az egyetem területén nem lesz probléma, mivel ott voltak az Őrzők, de persze egy aggódó apának gondolom az ész érv nem számít ilyen helyzetben. - Köszönöm, hogy elmondtad. Mortimer nagyon fontos, és a városon belül igen jelentős információforrás, vagy inkább gócpont. Az Őrzők igazi őrszemek, ezért sem értem, hogy Sed miért nem beszélt még vele. Ha most nem futottam volna össze vele, vajon meddig nem tudunk ezekről? - Ti biztosabban meg tudjátok mondani, hogy szellem-e még, mint én. Örülnék, ha ezt minél előbb ki tudnátok nekem deríteni, mostanában gyalázatos elhanyagoltam az őseim, már biztos hiányolnak - húztam kisfiús mosolyra a szám. - Sednával akkor elbeszélgetek, Iannek megmondom, hogy mi a helyzet, és ha kell, lecsillapítom, páran menni fogunk fejtágításra, az ősről pedig várom majd a híreket - summáztam hangosan, hogyha esetleg valami kiment volna a fejemből, akkor Mortimer ki tudja egészíteni a listát. - Piszok nagy mák, hogy mák, hogy összefutottam veled - ingattam a fejem, és gondolatban járt egy ejnye-bejne Sednának. - Hálás vagyok Mortimer - mondtam komolyan, és ha nem volt több megbeszélnivalónk, elköszöntem és a terepjárom felé vettem az irányt. - Elvigyelek? - Ha elfogadta a felajánlást, akkor hazafuvaroztam, ha nem - amit valószínűbbnek tartottam, mivel a sétával lesz még némi szabadideje -, akkor elgurultam.
Nos, ezzel én azt hiszem tényleg mindent elintéztem, amit el lehetett. És még egy jót sétáltam is. - Öröm volt veled beszélgetni, Vincent! Remélem, hogy jól alakulnak a dolgaid! Nem tudom, az előbb még azt mondtam, fel kéne nőnie. Most azt hiszem, hogy már azért elindult az úton, csak még az elején jár. Remélem, Ian nem kap szívrohamot a hír hallatán, annyira nem vészes a helyzet. - Ha titokban akarjátok tartani a lány kilétét, akkor neki viszont jobb nem szólni, mert onnantól megváltozhatnak az érzései az oktatója iránt, és az feltűnő lehet akár. Bár ... hmm ... azonos a családnevük, ugye? - merül fel bennem a két dosszié képe. - Nos, lehet, hogy erre hamarosan fény fog derülni mindenképpen. Hogy én erre eddig mért nem gondoltam? Ez ... ez okozhat némi bonyodalmat. Bár nem hinném, hogy Gabe visszaélnek a helyzettel. Még az is elképzelhető, hogy ha rájön, csendben marad. - Ian megszállt a szállodában, amikor hazaért. Volt egy kis afférja ott. Ismerik. És gondolom Kendra sem álnéven járja az egyetemet. Hát ... majd meglátjuk mi lesz. Minden jót, Vincent! Nem fogadom el a fuvart hazafelé, mert sétálni jöttem, és élvezem a mozgást.
Osztottam Mortimer véleményét. - Meg fogom mondani Iannek, mert nem szeretném, hogy elragadtassa magát, ha esetleg az egyetemen összefut az oktatóval és kiderül, hogy mi fán terem a dinnye. Iant nem állítják meg az olyan apróságok, mint a közönség. Habozás nélkül nekiesne a betolakodónak, amit nem tudnék elítélni, de nem hiányzik a túlzott felhajtás. Lehet, hogy csúnyábban fog nézni a farkasra, a nyílt összetűzést talán elkerülhetjük. Emellett rosszul venné ki magát, ha a betolakodó tudomást szerezne a kettejük kapcsolatáról, Ian pedig nem tudná, hogy a lánya ennyire szem előtt van. - Affér? - Elvigyorodtam. - Remélem azért sok barátot szerzett. - Nagy galibát csak nem kavart, arról azért hallottam volna. Bár... ki tudja. Mindenesetre kétlem, hogy az afférja egy életbiztosítást jelent a lányának. Elköszöntöm Mortimertől, kocsiba pattantam, és hazaindultam. Pár dolog cefetül bűzlött a házunk táján, rendet kéne kicsit rakni.
Az igazat megvallva kezdem feladni a reményt, hogy bármi értelmes irányt fog venni a helyzet a városban, már ami a falkákat illeti, úgyhogy feladtam az eredeti tervemet, miszerint egy darabig kéznél maradok fent a falka területén, minden eshetőségre felkészülve. És ah már ilyen szép napos, és langyos reggelre ébredtünk, akkor összeszedem magam, felöltözöm, beülök az autómba, és lemegyek a városba, hogy a reggelimet egy sétálóutcára néző kis presszóban fogyasszam el. Néha kifejezetten jól esik. Újságot olvasok, kávézok és dohányzom, miközben friss, ropogós, forró croissan-t szolgál fel nekem a pincérnő, és figyelhetem a jövés-menést a szemem sarkából. Ez arra emlékeztet engem, hogy mit is akartam olyan nagyon elérni gyerek fejjel. Ilyen kár, hogy a mostani céljaim sokkal bonyolultabban kivitelezhetők. A világ túl sokat változott. Nem is igazán olvasom az újságot, csak kiterítem magam elé, és rágyújtok egy szál cigarettára a Sunrise teraszán üldögélve. Kényelmesen hátradőlök, és figyelem a kávézó előtt elhaladókat. A pajzsomat fenn tartom, de hagyom, hogy az energiáim is lustán kinyújtózzanak, ráérős hullámzással felületesen pásztázzák a környéket más farkasok után kutatva. Kellemesen álmos, és nyugodt reggel ez. Az elhatározás előtti ráérős csend…
Itt lakok már néhány hónapja, de még mindig elképedek azon, mennyire ismerős a város. Vannak bizonyos szegletei a helynek, ahol még sosem jártam az előtt, mégis úgy ismerem, mint a tenyeremet. Ilyen volt ez a kávézó is. Ide járok, mióta bedöglött a kávéfőzőm, mert tudom, hogy itt van a legjobb kávé a városban. Legalábbis a fantáziám szerint, ám tény hogy tényleg isteni finom. Tehát kicsi kerülővel ugyan, de betérek ide minden hétköznap reggel útban a bevásárlóközpont gyors étterme felé. A biciklimet egy arra teremtett tárolóban "parkolom", és egyből le is zárom, bár nem hinném, hogy elviszik. A pulóverem csuklyáját az arcomba húzom, így teszem meg azt a néhány száz métert a kávézóig. Az is beleférne az időmbe, hogy kényelmesen leüljek és megigyam, de szeretek mindent "menet közben" csinálni, tehát kávézni is a közben szoktam. Kis kitérővel-sétával is én leszek majd aki kinyitja a gyorséttermet, aki bekapcsolja a sütőket, és mindent előkészít mire megérkezik a "szakács", illetve az első vendégek. Nem azért csinálom, mert be akarnék nyalni a főnöknek... dehogyis. Csak amiért mindig rohanok, mozgásban vagyok, onnan kezdve hogy kinyitom a szemeimet hajnalban, rengeteg dolog belefér a napomba.
Néhány száz méterrel később megérkezek a kávézóhoz. Fellélegzek, mikor meglátom odabent az ismerős arcot, bár a telefonomban benne hagytam a sablon szöveget arról, hogy mit és hogyan kérek arra az esetre, ha alkalmazott váltás történik. Ez a srác már tudja, hogy mit szeretnék, de mindig rákérdez, hogy a szokásosat kérem-e. Bólintok, a srác pedig már fordul elkészíteni. Alapvetően rossz szokásom, hogy gyakran sandítok a hátam mögé még akkor is, ha tudom, érzem, hogy nincs ott senkisem. Szóval most is így teszek, de előbb letolom a csuklyát, különben úgy tűnhet, rosszban sántikálok... Ekkor látom meg a férfit az egyik asztalnál, és mire észbe kapok, már nem csak a vállam felett sandítok hátra, hanem egész tetemmel felé fordulok. A szemeim elkerekednek, még a számat is eltátom kissé. Sokkot kaptam? Meglehet. Túl sok a véletlen ebben a városban. A rácsodálkozást a pultos szakítja meg, a kávé ugyanis elkészült. Előveszem a telefont, beleírom, hogy egy doboz arany Marlboro is lesz. Fizetés után nem is gondolkozom át mekkora őrültségre készülök, egyszerűen csak odasétálok Nikolaihoz. Ez a férfi biztos, hogy nem az akiről firkálni szoktam, csak ez a hasonlóság annyira elképeszt, hogy... nekem Nikolai marad akkor is, ha nem ez a neve. Egyenesen felé sétálok, a kávéval és a cigimmel, közben újfent a telefonomba pötyögök. Ha már észre vett és éppen rám néz, akkor biccentek egyek köszönésképpen, és tartom felé a telefon kijelzőjét. Ha nem figyelt fel rám, vagy szándékosan csapja el a fejét, akkor dobbantok egyet a lábammal az asztala mellett, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Kérhetek tüzet? - szól az üzenet. Bár cigit-gyújtót nem látok az asztalon, valószínű, hogy nem is dohányzik. Nem tudom honnan veszem ezt... és mióta megyek oda idegenekhez?
Kényelmes lustaságba süllyedve fújom a füstöt, és figyelem az utca forgalmát. Az emberek sétálnak, bicikliznek, egy párocska görkorcsolyázik. Mintha nem is készülne háború a vérfarkasok között… Bár kezdem úgy érezni, hogy nem is készül. Nem nehéz megérezni, ha bámulják a farkast. A legtöbb embernek is egy. Egyszerűen bizsergetni kezdi a tarkót a merev pillantás. Ez most is így van, ezért könnyen felfedezem, hogy valakinek megakadt rajtam a pillantása. Befelé fordulok, a pult irányába, és kicsit meglepődök a fiatal lány megrökönyödött képén, szinte padlóig zuhant állán. Nem igazán tudom mire válni a dolgot, mert biztos vagyok benne, hogy még soha életemben nem láttam ezt a lányt. Mikor visszafordul a pulthoz, én is elveszítem az érdeklődésemet irányába, egészen addig, ameddig meg nem jelenik mellettem, és nem dobbant egyet mellettem. Akkor felé fordulok, és egyenesen egy telefon világító képernyőjébe bámulok. Hamar rájövök, hogy el kell olvasnom, és amint ez megtörtént, eltolom a készüléket magam elől a kezével együtt. - Természetesen… Tessék. A zsebemből előveszem az öngyújtómat, és átnyújtom. Elegáns, fémből készült, egy kivont kardú lovassal gravírozott darab, lehajtható tetővel. - Nem akarsz, vagy nem tudsz beszélni? Sose a tapintatomról voltam híres. A velem szembeni széket kitolom a lábammal, és egy egyértelmű mozdulattal hellyel kínálom.
Nem kell eltolnia a készüléket, elveszem én magamtól is. Már volt rá példa, hogy ki akarták kapni a kezemből, noha most meg sem fordult a fejemben, hogy ez az ismeretlen ismerős is hasonlóval próbálkozna. Csak az érintést akarom elkerülni, azt nem viselem túl jól. Nem teszem még el a telefont, abban a reményben, hogy még szükségem lehet rá. Tudom, hogy egy képtelen véletlen a hasonlóság a rajz, az írás és az idegen között -azért teljesen még nem ment el az eszem - de annyira megdöbbentő, hogy nem tudom nem bámulni a fickót. Átveszem a gyújtót, meggyújtom a cigit, e közben a pasas kitolja lábbal az egyik széket, és hellyel kínál. Nofene... Kapva kapok az alkalmon, és helyet foglalok az asztal másik végében. Előre hajolok -hisz a gyújtót nem örökbe kaptam-, de nem közvetlen a kezébe adom a szépen mívelt darabot, inkább az asztalra teszem le, elé, és ha figyel, egy "köszönöm"-öt formálok a számmal. Belekortyolok a kávémba, szívok egy slukkot a cigiből, és míg kitalálom, hogy most mi legyen, "kifújom a füstöt" álcával fordulok a járókelők felé. Aztán mire észbe kapok, nem csak arra jövök rá, hogy már megint bámulom, de adós vagyok egy válasszal is. Valamit valamiért. Egy tűzért nem is nagy ár megmondani az igazat. Szétcsúsztatom hát a telefonomat, és lázas pötyögésbe kezdek. Néma vagyok. Ne haragudjon, hogy bámulom. Tudja, nagyon hasonlít valakire. Persze maga nem egy 300 feletti vérfarkas, antiszoc hajlamokkal, és ruszki származással... Ismét elé tartom a telefont, de a kezemet ez alkalommal néma nevetés remegteti meg. Ez utóbbit nyilván viccnek szántam. Vinnének is vissza a gumiszobára, ha egy kicsit is komolyan gondolnám. De nem, egyenlőre még tudom hol van a határ valóság és fikció között. Nem a szemem előtt, az biztos... Viszont akár még egy egészen röpke beszélgetést is kezdeményezhetek e "viccel", már ha az idegen vevő rá. Ilyen sem volt még az utóbbi pár évben. Mármint, hogy én akarjak beszélgetni valakivel...
A mozdulatom félbeszakad, mivel agától is veszi az adást, és elhúzza előlem a telefont. Valóban eszembe sem jutott kikapni a kezéből a készüléket. Ha akarnám, úgysem lehetne elég gyors. Mindenesetre nem erőltetem az érintést. A bámulás nem feszélyez, pusztán enyhe érdeklődést ébreszt bennem, ahogy az is, mennyire tétovázás nélkül, és gyorsan fogadja el azt, hogy hellyel kínálom. Az sem kerüli el a figyelmemet, hogy nem ér a kezemhez akkor sem, mikor elveszi az öngyújtót, pedig ezt általában természetes velejárója a mozdulatnak. Még nem gondolok bele túl sokat, mert rengeteg nő kerüli a felesleges érintéseket idegen férfiak esetében. Természetesen figyelek rá, és egész jól olvasok szájról, úgyhogy biccentek. - Nem tesz semmit… Nem nyúlok az öngyújtóért, hátha szüksége lesz még rá. Türelmesen kivárom, míg begépeli a választ, de ezúttal elveszem tőle a készüléket, ha hagyja, mert így sokkal kényelmesebb és egyszerűbb olvasni, mint félig az asztalon fekve, a keze önkéntelen apró remegéseitől is zavarva. A szemöldököm enyhén megemelkedik, a szám sarkába félmosoly görbül a rám olyan jellemző nyugtalanító fajtából. Visszaadom a telefonját. - Ezzel nem válaszoltál a kérdésre… Orvosilag vagy néma, vagy pszichésen? Nem mindegy. Egyébként jól olvasok szájról, ha úgy kényelmesebb… Csak egy felajánlás, én nem sietek sehová, ráérek megvárni, míg a telefonjával vacakol. Persze a viccet nem hagyom válasz nélkül. A félmosoly megmarad, ahogy hátradőlök a székben. - Ami pedig a viccedet illeti… És ha mégis az vagyok? Akkor mit gondolnál rólam? Valódi érdeklődés ébredt bennem. Vagy nagyon ügyesen játszik, vagy valami különös oknál fogva fogalma sincs róla, mibe is tenyerelt éppen ebben a pillanatban.
A hozzászólást Nikolai J. Vladik összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jún. 11, 2012 1:39 am-kor.
Persze-persze, vegye csak át a telefont, nekem úgyis remeg a kezem, és átkozottul kényelmetlen így nyújtózkodni... Az halvány félmosoly nem győz meg engem arról, hogy értette a viccet, de a beszélgetéstől nem zárkózik el, aminek jelenleg örülök. Azon, hogy tud szájról olvasni, iszonyatosan megkönnyebbülök. Visszaveszem a telefonomat, és el is rakom, majd a választ már csak eltátogom, de igyekszem jól artikulálni. Egyébiránt meg nagy piros pont az idegennek, amiért nem kezdett kiabálni, vagy hangosan beszélni. Az emberek többsége ezt teszi, pedig a hallásommal nincs semmi baj... - Pszichésen, ellenben maradandó. Sosem fogok tudni beszélni.- megrántom a vállam, és iszok még egy korty kávét. Addig Nikolai folytatja a viccelődést, amit én kezdtem el az előbb. Még, hogy nem értette! A válasz előtt széles mosoly terül el az arcomon. - Ha valóban az lenne, nem gondolnék semmi olyasmit, amit eddig nem. Talán letolnám úgy istenesen, amiért a távozást fontolgatja, és megkérdezném, hogy volt képes a szájába venni egy kölyök péniszét?! - egy lélegzetvételnyi szünet múltán rájövök, hogy mekkora őrültséget mondtam az előbb, tehát artikuláltan, de valamivel gyorsabban kezdek beszélni. - Aztán hanyatt-homlok menekülnék innen, és meg nem állnék az első utamba kerülő zártosztályig, mert Nikolai csak a fejemben létezik, én találtam ki őt... Szeretem valamilyen alkotótevékenységgel tölteni a szabadidőmet. Élénk a fantáziám, de nem vagyok őrült, esküszöm. - fel is tartom az egyik kezemet, a másikat pedig a szívem tájékára helyezem, hogy ünnepélyesebb legyen az eskü. -Most maga jön. Hogy hívják? - megfordul a fejemben, hogy mekkora poén lenne ezek után, ha Raymond Carver néven mutatkozna be, és ezen újfent el kell mosolyodnom. Érdekes találkozás ez. Képtelenség, de jó eljátszani a gondolattal. Még egy-két ilyen kérdés belefér, aztán indulok dolgozni.
Úgy tűnik, a lány bízik a képességeimben, mert a kijelzőn kialszik a fény, és a telefon a zsebébe kerül. Elnyomom a cigarettámat, és rá figyelek. Eszemben sincs kiabálni, elvégre a nő nem gyengeelméjű, és nem süket. A válaszra biccentek, bár még visszatérek rá, mikor befejezi a beszédet. - Fura egy nő vagy. Hiszel a vérfarkasokban, de abban nem, hogy megtalálod a hangod… Bárki más fordítva lenne vele… Mindenesetre a beszélgetés érdekes. Egyelőre maradok a feltételes módnál, pedig roppant kíváncsi vagyok, honnan tud ennyit. De akkor játsszunk egy kicsit. Innen már nem megy el a beleegyezésem nélkül… - Miért bánnád, ha elmennék? Erre hagyok egy kis időt, hogy válaszolhasson, csak aztán folytatom. - Talán mert az is csak darab hús… Jól gondolom, hogyha a még forró, lüktető szívét vettem volna a számba, nem kérdeznél ilyet? Vagy talán azt is megtettem? Milyen morbid, hogy ilyen természetességgel csevegünk erről egy madárcsicsergős reggelen Fairbanks sétálóutcáján a Sunrise kávézó teraszán. Én élvezem. Végre történik valami érdekes. - Ha igazad lenne, nem gondolod, hogy kár lenne futnod? Vagy a farkasokat nem izgatja fel, ha futnak előlük? Kíváncsi vagyok, mennyit tud rólam, vagy mit vél tudni a vérfarkasokról. -Nem vagy őrült? Nem merült fel benned, hogy megelevenedett a fantáziád, és magaddal társalogsz a kávézó teraszán? A kérdésre kiszélesedik a vigyorom. - Jelenleg Raymond Carvernek… De azt hiszem… mennyit is mondtál? Háromszáz év alatt rengeteg nevem lehetett már. Nem gondolod? Még pár lélegzetvételnyi szünet, hogy ezt feldolgozza… - Te jössz… Kinek a fantáziájából léptem elő?
A hozzászólást Nikolai J. Vladik összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jún. 11, 2012 1:41 am-kor.
Felszaladnak a szemöldökeim magasan a homlokomon, ellenben a beszélgetésnek részemről megmarad a vidám éle. - Nem mondtam, hogy hiszek bennük. Érdekes lenne, ha léteznének, biztos... jobban is örülnék neki, ha ők elevenednének meg, nem a Pattinson féle csillámvámpírok. Nem tudom, hogy milyen játékot űz az idegen, de ez az egyes szám elsőszemély bejön. Talán valami színészféle, hogy így képes beleélni magát? Valóban hasonlít a Jeremy Ironsra, csak ő ráncosabb, és a hideg ráz tőle, ellenben ennek a pasasnak meleg tekintete van. Talán ezért vagyok képes fesztelenül "csevegni" vele. - Az emberek legtöbbje utolsó szadista, ugyanakkor homofób is... A lüktető szív bölcsebb választás lett volna, bár Liut sajnálnám, mert kedvelem azt a típust amit megszemélyesít, tehát nem szeretném ha máris meghalna... Bár az a rész kicsit gagyi, amikor az egyik pillanatban majd belehal a vérveszteségbe, a másikban pedig önfeledten osztja a bölcsességet Nikonak...- pislogok kettőt magam elé. Ott akkor, amikor ezt megírtam, még nem tűnt fel, de most valahogy jobban átlátom. Az idegen ellenben biztos nem, szóval megint magyarázó szöveg következik. - Az egész fejezet lényege annyi, hogy Nikolai nem bírja a kölyköket, mármint a nagyon fiatal farkasokat, ééééééés Liu viszont az, és a nagyon fiatal kora ellenére szereti megmondani mindenről a véleményét, úgy ahogy ő azt helyesnek véli, akkor is ha történetesen nem az. Ennek lesz meg a böjtje akkor, amikor Nikonál húzza ki a gyufát, mert ő meg nem az a típus aki ezt tűri. Tulajdonképpen semmi homokos dolog nincs ebben a... leharapós dologban, csak... Érti... Ezen a ponton megint el kell gondolkodnom. Az idegennek csak annyit mondtam ez előtt, hogy a figura "szájába vette" egy kölyök péniszét, nem pedig kitépte az, mint ahogy azt a "lüktető szíve a számban" mondatöredék sejtetni engedi... Vagy eltátogtam volna? Ahogy azt a nevet is, amit Nikolai jelenleg használ? Mert ha nem... úgy nagyon hátborzongató irányt kezd vetni ez a beszélgetés. Most még elhessegetem a balsejtelmemet, és némán felnevetek. Sorra megyek minden kérdésem, mert ittam és pöfékeltem miközben feltette őket. - Ha igazam lenne, úgy a farkas nem kockáztatná meg ennyi ember előtt a lebukást. A környéken már ismernek, tehát ha megkerget valaki, akkor a segítségemre is sietnek. Tehát egy vérfarkas csakis az erejére és gyorsaságára hagyatkozhatna, amivel fajtája felfedését kockáztatja.- fejtem ki roppant "elmés" gondolatomat, majd ugrok is tovább. De nem tudok "beszélni", mert folyamatosan el kell röhögnöm valamit. Mikor elmúlik a röhögőgörcs, rá kell fogjak az oldalamra. Rég nem éreztem már ezt a kellemes szúró fájdalmat. - Remekül csinálja! Maga színész? - kérdezem, már pihegve. Attól nem tartok, hogy megremeg a hangom... - Nem loptam senkitől... én találtam ki... de állj! Ezt azért kérdezi, mert annyira jó, vagy mert botrányosan rossz?
- Pedig nagyon úgy hangzik… Megcsóválom a fejem. Vajon ha hagyom fellobbanni a bennem lassan felparázsló rég eltemetett birtoklási vágyat, amit ezzel a beszélgetéssel ez a naiv kislány szít, és a nap végén valami különleges tudás birtokába jut, akkor is így fog vélekedni a farkasokról? A csillámvápírokra elég értetlen képet vágok, jó a fickó rémlik az óriásplakátokról, de meg nem mondtam volna, hogy vámpír akar lenni. Még jó, hogy nincsenek vámpírok, különben már rég felvágták volna a saját ereiket. - Fura ízlésed van… Ezt a Lius részre értettem, de a társalgást folytatom. - Gondolod, hogy egy vérfarkasnak számít, melyik testrész kerül a pofájába? Az állatok és a szörnyek nem hiszem, hogy foglalkoznának homofóbiával. Felemelem a kávéscsészém, és kortyolok egyet, aztán újra rágyújtok. Nekem már nem árt… - Egyébként javaslom, a Nikot felejtsd el. Akármelyik jóérzésű oroszt kitörné ettől a frász. Ha mindenképpen becézni akarod, javaslom a Kolját. Tudod, arrafelé másképp becézik a neveket. Pusztán tájékoztatásul közlöm, mert ettől a Nikotól az összes szőrszál égnek áll a hátamon. Innen viszont felveszem a történet fonalát. - Értem én, az embereket feszélyezi az ilyesmi. Nem a tengernyi vér, vagy a szakadó hús hangja, az arasznyi agyarakon csordogáló vér, hanem a puszta tény, hogy valaki egy péniszt tart a fogai között… Ez már szinte vicces, de komolyan. No, a végén kiderül, hogy még nekem is egész értékelhető a humorom. - Ez a Liu nem tűnik túlélő típusnak. Azért a történet megerőszakolásával ne tartd életben. Látom, hogy a kétségek kezdenek felébredni benne. Nem próbálom elhallgattatni őket. A következő gondolaton elnevetem magam. De még ebben a nevetésben is van egy árnyalatnyi ugatós felhang. Néha túlságosan farkasszerűnek tartom már magamat. - A történetedben nincsenek farkasok, akiket már nem érdekel, mit veszíthet a falkájuk, vagy akár a fajtájuk? A dícséretre kiszélesedik a farkasvigyorom. - Nem vagyok színész. Ha a fogalakozásom érdekel, vállalkozó vagyok, és tőzsdével foglalkozom. A tiltakozásra megcsóválom a fejem, bár egy kicsit gondolkoznom kellett, mert a mondandója végét nem értettem pontosan. A sok nevetés miatt lehet. - Én is csak a nevedre voltam kíváncsi.
Nem tudom, hogy mi baja van a "Niko"-val. - Nekem tetszik. És azt hiszem, őt se zavarná. Ő nem akad fenn ilyen kicsinyes dolgokon. Tudja, csak nagyon kevés dolog kelti fel az érdeklődését úgy igazán, ezért nagyon nehéz vele. Nem is a kedvencem figurám, annyi szent. A feszélyezős témakör pontosan úgy működik -az én meglátásom szerint- ahogy mondja. Nem is szólok bele, csak bólintással helyeselek. Túl kerek egész volt ez ahhoz, hogy én belerondítsak a bostoni akcentusommal. Igaz, azt nem is hallaná, de nem ez a lényeg... Liuval kapcsolatban viszont nem értek egyet. - Éppen ellenkezőleg! Ő még a jég hátán is megélne... egyedül. A falkával viszont nem tud mit kezdeni, illetve azzal, hogy állnak felette is a ranglétrán, egy fiatal egyednek pedig semmi beleszólása nincs a falka főbb ügyeibe, pláne ahogy Cas vezeti azt. És amíg ezt nem érti meg, nem is tervezek hosszú távon vele. Na nem mintha ez rajtam múlna... Tudom, hogy hülyeség, de a figurák maguk írják meg a saját történetüket, én csupán a szócső vagyok... Szeretek így gondolni erre, mert máris személyesebbnek, életszerűbbnek tűnik az egész. Számomra... A mosolyból nevetés lesz. Komolyan elnevette magát? Mert én fiatal vagyok, bohém, és jelenleg átkozottul felszabadult, szóval nekem evidens, hogy tudok jóízűen kacagni. Ellenben a pasasnak az a csaj vagyok, aki már a reggeli órákban lefárasztotta egy hülye történettel... Lehet, hogy pont ezen nevet? Persze, hogy vannak olyan farkasok akik magasról tesznek a faj titkára. Csak egyiknek sincs túl hosszú jövője... AZ őrzők nagyon...érzékenyek erre, de ezt már nem tátogom el az idegennek, nem akarom ennyire megkeverni a történetet. AZ időm lassan lejár, és az őrzők nagyon összetettek, őket kihagyom a meséből. Jaaaa, hogy nem is plágiummal gyanúsított, csak a nevemet kérdezte? Hiába léptem ki a bostoni gettóból, lélekben egy kicsit még ott vagyok... - Bocsánat, hajlamos vagyok a dolgok csak a negatívabb értelmét kiragadni... A nevem Rachel. És lassan el kell indulnom dolgozni. le is húzom az utolsó korty kávémat, a poharat majd kidobom valahol út közben. - Köszönöm a beszélgetést, és hogy vette a lapot, meg hogy nem néz teljesen idiótának amiért idepofátlankodtam. - megint nevetek, ez alkalommal már valamivel zavartabban. De felállok, megigazítom a táskát a jobb vállamon, aztán... csak úgy állok. Nehezemre esik elköszönni, de senki ne kérdezze a miértjét, mert arról gőzöm sincs.
A válaszra biccentek. - Azért ha könyvet írsz, előtte kérdezd meg tőle… Arra, hogy Nikolai nem a kedvenc figurája, elhúzom a számat. - Azt hiszem ezt nem bölcs dolog megosztani, ha egyszer szemben ülsz vele… Még a végén megbántod… Persze egy pillanatig sem gondolom komolyan, hogy fáj, amiért nem én vagyok a tinikorból alig kinőtt kislányok álma. Ami Liut illeti morranok egyet. - Csakhogy a világban sosem vagyunk egyedül… Szóval azt hiszem, a kölyök több ízben aláírta már a saját halálos ítéletét. Néha, ritkán én is tudok nevetni. Ez pedig éppen azon ritka helyzetek egyike, mikor magától jön. A mentegetőzésre legyintek. Ahogy azonban közli, hogy lassan indulnia kell, megvillan a szemem, és az utolsó pillanatban nyelem vissza a figyelmeztető morgást. ~ Az enyém!~ Ebben a pillanatban ez a két szó villog a fejemben. Akarom. Tudni akarom mit tud, miért tudja, honnan tudja. Tovább játszani ezzel a törékeny semmi kis lánnyal. Az elsővel aki ennyire fel tudja kelteni az érdeklődésemet. Ahogy feláll, én is felkelek a székből, kiegyenesedve magasabb vagyok nála. Csak meg kellene fognom a karját, és nem menne sehová. Ha megszorítanám, nyikkanni sem lenne képes a fájdalomtól, és nem szabadulna tőle, míg el nem engedem. Azonban Rachel kap egy esélyt. Egy utolsó esélyt, hogy meneküljön, hogy az álomvilága megmaradjon menedéknek, könnyű szórakozásnak. - Rachel… Két választásod van. Elmehetsz dolgozni, és mikor hazamész, kiírhatod a történetből Nikolai-t, álmodhatsz tovább, és elfelejthetsz engem. Felveszem az öngyújtómat és a cigarettásdobozt, hogy a zsebembe süllyesszem. - Vagy eljöhetsz velem most egy rendhagyó randevúra, és lehetőséget kapsz rá, hogy jobban megismerd a világot, amiről írsz. Nikolai Jevgenyijevics Vladik ajánl fel neked egy titkot… Ha olyan jól ismer, mint gondolom, akkor éreznie, tudnia kell, ez mekkora dolog, és mennyire tűnékeny, egyszeri, és megismételhetetlen az ajánlat. De most még ő dönthet. Fú, de marha színpadias tudok lenni, ha akarok. Nem hiszem, hogy van ember, aki ennek ellen tudna állni. Pedig valószínűleg, ha elfogadja, és visszatekint, akkor már nem is akarná annyira tudni…
Egyre furább ez a pasas. Érdekes, csak fura. Eddig egészen elszórakoztatott az, ahogy előadta magát az egyik karakterem bőrében, és egy kicsit még mindig vicces a szitu, csak már kezdünk átlépni egy határon. Mostmár úgy tűnik, mintha gúnyolódna a pasas. Szóval felállok, és távozni készülök, mire az idegen is hasonlóképpen tesz. Habár amit mond, nem igazán tudom hová tenni... Pláne amikor ahhoz a részhez ér, mikor kimondja a karakter teljes nevét, és egy titkot ajánl, meg "randit". A randit nyilván nem olyan randi-randi... - Nem mondtam ki a teljes nevét... - állapítom meg. Úgy emlegettem a figurát, mint Nikolai, vagy Niko, a teljes nevét nem mondtam ki. Még így némán is beletörne a nyelvem... - Maga nagyon fura. -már nem nevetek, arra csak egy szelíd mosoly emlékeztet. - Elmondom, miért nem fogom kiírni őt... Leginkább azért, mert én nem akarom. Amúgy meg, ha valami annyira felkeltené Nikolai érdeklődését, nincs az az isten, amiért lelécelne válaszok nélkül... Én viszont a valóságban élek, ahhoz pedig kell a meló meg a pénz, szóval akkor én most megyek... De üzenem Nikolainak, hogy este megtalál a városi uszodában. Intek egyet az idegen felé, aztán hacsak nem ránt vissza, én bizony elmegyek dolgozni.
Emberhez mérten roppant érdekes a kicsike, de azért annyira nem. Farkas vagyok, nem kutya. Csettintésre sosem ugrom. A megjegyzésre szélesre húzódik a vigyorom, még a fogaim is kivallanak. - Nem volt rá szükség, Rachel. Úgy tűnik életre kelt a fantáziád, és saját személyisége van. Nem ismersz olyan jól, mint gondolod… Felveszem a kalapomat is a székről, és megigazítom a zakómat. A kis védőbeszédre elnevetem magam még egyszer azzal a furcsa, enyhén ugatós felhanggal. - Vigyázz, kislány… érdekes vagy, de talán nem eléggé… Farkasokkal játszol, nem ölebekkel. Átadom, az üzenetet. De nem lesz ott. Kellemes napot, további jó szórakozást az íráshoz! Elegáns mozdulattal búcsút intek a kalapommal, aztán eligazítom, és az újságot a hónom alá csapva megfordulok, és elindulok a batár nagy terepjárom felé. Talán bölcsen döntött a kislány. Ez a világ nem az ő fajtájának való. Így békében, rettegés nélkül élhet tovább, engem pedig kénytelen lesz kiírni a kis történetéből…
Mostmár nem csak fura a fickó, hanem kiver tőle a víz. Túlzásba viszi ezt a játékot... Jópofa, csak sokallom kicsit. Távozok is az ellenkező irányba, arra amerre a biciklim is van. Csontokig hatolt bennem ez az élmény, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a pasas bizony nagyon jól nyomja. Vagy őrült, vagy színész, ebben már biztos vagyok... De akkor mi van azzal a névvel? Nem mondtam el neki a figura teljes nevét, ebben biztos vagyok, ő mégis tudta... Fél úton a biciklim felé torpanok meg, és rohanok visszafelé. Csak egy teszt... csak megnézem, milyen autóval van. Miközben a kávézó parkolójához rohanok, próbálom felidézni magamban azt a rendszámot, amit látnom kell, ha igaz a balsejtelmem, és nem a fickó őrült, hanem én... Még látom ahogy kihajt a parkolóból a fekete GMC... a rendszáma pedig... ~Az anyját!~ Milyen programom volt meló után? Lemondom, jobb ötletem van. Csak még egy teszt... semmi több.
- Takarodj innen, koszos csavargó! Az ajtó kivágódott, pontosabban kiszakadt a keretéből hála annak, hogy egy krumplis zsák kecsességével kirepültem rajta. Természetesen nem önszántamból. - Kutyaeledelt csinálok belőled, ha még egyszer idetolod a pofád! A nagydarab pasas úgy üvöltözött, hogy még a feje is belevörösödött, ha egy kicsit cukkolnám, biztos szívinfarktust kapna. Nem is lenne rossz, anélkül patkolna el, hogy hozzáérnék, de a húsa megmaradna nekem... Kár, hogy nem rajongok a zsíros falatokért, bár az én helyzetemben a farkas ne válogasson, nem igaz? Nem. Amíg nem tudok többet, nem fogom felhívni magamra a figyelmet, minél kevesebb nyomot hagyok, annál jobb, így hát csendben elsunnyogtam a város széli kocsma közeléből és másfelé vettem az irányt. Már egy teli kukával büszkélkedő vendéglő vagy gyorsétterem is megtette volna. Szakad rongyokban támolyogtam kis utcáról sikátorra, a legnagyobb jóindulattal se mondhatnám, hogy a legjobb formámban voltam. Egy kisebb térnél kötöttem ki végül, egy kávézó mögött. Egyből a szemeteskonténerek felé vettem az irányt, hogy pár pillanattal később már könyékig túrjak a sok bűzölgő maradékban, papírokban, dobozokban és ég tudja, milyen eredetű szemétben. A közelben két kutya ugatott, nem szimpatizáltak vele, nekem pedig egyre csábítóbb lett a kutyahús gondolata. Nagyot fújtam és lecsaptam a konténer tetejét, majd rámordultam a két kutyára, mire eloldalogtak. Ha ez sokáig így folytatódik, a végén még visszavágyom Vancouverbe. - Hm... - örömtelenül elhúztam a szám - tényleg sok errefelé a farkas, ugye? - néztem abba az irányba, amerről az idegen energiát közeledni éreztem. Ilyen hamar összefutni eggyel, azért nem semmi! Anchorage-ben több idő kellett hozzá - igen, volt arra egy kis kitérőm.
Halkan haladtam az utcák között, újra felvéve az élet ritmusát. Mivel Dana már jó helyen van, így ismét kicsit több figyelmet fordíthattam arra, amiért valójában idejöttem. Hardy a cél, mint már oly sok éve. Igazából sokszor már úgy érzem, hogy tűt keresgélek a szénakazalban, mert egyszerűen nem találom a nyomát. Pedig minden erőmmel ezen dolgozom, azon más dolgok mellett, amik az utóbbi időben rám hanyatlottak. Egyik sarokról fordultam át a másikra, hátha valamelyik kis, eldugott pontban bujkál ez a szarházi. Már az is megváltás lett volna, ha egy apró nyomra akadok, de elég csekély információkkal büszkélkedhetek jelenleg, ami elég sajnálatos. A következő fordulóban egy kávézó oldalát hagytam el, amikor minden porcikám bizseregni kezdett. Még a fülem is megrándult, ahogy azt hegyezni kezdtem - ahogy a köznyelv mondja -, tekintetem pedig fáradtan emelkedett fel, bevillanva a hátsó konténerek közé, melyek srégen vergődtek. Legalábbis az én helyzetemet figyelembe vége. No lám... egy bundás jószág. Ennyit biztosan éreztem, és valamivel többet is. Egyetlen egy opció volt tökéletesen egyértelmű: nem Hardy az. Ajkamat kissé oldalra rántottam, és egy kiadós sóhajt elengedve megindultam a hátsó rész felé. Lépteim halkak voltak, a talpam tompán csókolt össze a betonnal. Tudtam, hogy tudja, mindjárt megérkezem. Ellenben, nem zavartattam magam, és mikor már az utcát is a hátam mögött tudtam, villám gyorsan kerültem szemközt a férfival. - Dar... Daryl?!? - még a szemeim is elkerekedtek, ahogy azok végig futottak a másikon. Arcom rendületlenül árasztotta magából eleinte a döbbentet, majd pár másodpercet követően az értetlenséget. - Te... Várjunk csak... Te mi a francot keresel itt? - markoltam rá felsőjére, hogy kicsit hátrább toljam őt, mielőtt még bárki is szem- vagy fültanúja lehetne a dolgoknak. - Eszméletlen büdös vagy... - vágtam egy grimaszt, miközben kiengedtem őt ujjaim szorításából. Eszem megáll. Ez a srác... Nem, hát nem értem, nem tudom felfogni, hogy mit keres itt. Ismeretségünk nem volt ugyan hosszú távú, de ő... Nem, nem ilyen. És egyébként is, hát mi ez a bűz? Továbbra is haloványan ott ült vonásaimon az undor alkotta rajzolat, ahogy figyeltem őt, és próbáltam rájönni, hogy mégis mi ez az újabb baromság, amit csinál. - És... - pillantottam körbe újra, egész látványosan, egyik vállán át egészen a másikig. - Rémi...? - tettem fel suttogva a kérdést, fejemet megbillentve felé, íriszeimmel áthatón marva az övéibe.
Kezdőlap
//
