*A vita, a „valahová csak eljutunk” eszmecsere jó, és a későbbiekben merőben előnyösen hat az egészségre. Egyszer nekem is lesz igazam Achillesszel szemben, de ez a nap még nem az. Tudom, farkasként sokkal tapasztaltabb nálam és az apámra is hallgattam olykor míg élt és tanácsokkal bombázott. Persze egy kölyök azért kölyök, hogy néha ellenkezzen, más utakat keressen és hibázzon, hogy a hibáiból tanuljon. Azért van határ, de más emberként és más farkasként, farkassal a lelkemben van hol tágabbá vált a határ, de van ahol vissza kellett húzni. Épp csak leszámoltam a fóbiámmal – bár lehet, hogy csak lappang – nem fogok olyasmit tenni ami a mezsgye szélére sodor. Onnan már csak egy kisebb lépés a vég, kell a fenének amikor több száz évig élhetek, érdekes lehet annyi koron át látni az embereket, a változásokat. Kíváncsi vagyok milyen lesz a női divat száz év múlva. Remélem lesz szoknya és megmarad a nőies vonal. Achilles nevetésére elfintorodom, tudtam, hogy nem minden hátsó szándék nélkül kérdezett rá a pasira, kapott az alkalmon amit én szolgáltattam neki. Mostanra már biztosan lyukat fúrt az oldalába a kíváncsiság, végre kibökhette. Azért becsülöm, hogy szándékosan nem kavar a magánéletembe és nem kukkol utánam. *-Örülök, hogy ilyen jó kedved van.*Ha hangosan mondanám, körülbelül az orrom alatti mormogásnak lehetne érzékelni, de így, fejből-fejbe biztosan kristálytiszta. Eddig én „beszéltem” most ő válaszol, és talán nem véletlen, hogy Big ügynök jut eszembe.* -Á, értem. Mint amikor tanúvédelem alatt áltam.*Emlékezzünk csak, hogy akkor sem ment túl jól. Ezen remélhetőleg javított a farkasvér. Szóval a Látók sem tökéletesek, át lehet őket verni, ha időben észbe kap a farkas. A jó szimat az alapja mindennek. Le is ragadhatnánk az elméletnél, de achilles nem az a fajta aki sokat beszél amikor verekedhet is, olyankor még a mocskos száját is a gardróbba rakja. A hóharc során kiderül, hogy mennyire különbözünk egymástól, ő erőből lát hozzá mindennek, én keresem a legjobb megoldást, de sajnos, ez most nem jön be. Fájdalmas bordák és izmok árulkodnak róla, viszont nekünk is sikerült bevinni egy találatot, a fogak közé szorult szőr –és bőrdarabok a trófea. Mikor eljutok eddig a gondolatig, undor tör rám. Sajnálatos módon párhuzamot vonok a „hajszál a szájban” esetével. Két manccsal próbálok megszabadulni a szőrcsomóktól és közben havat harapdálok. A bökdösés felszítja az alig feledett fájdalmat, de ahelyett, hogy nyavalyognák inkább odakapok az orra felé a fogaimmal. *-Szóval csak úgy vaktában vagdalózol. Olyan vagy buldózer, semmi finomság, semmi taktika, csak odacsapsz. *Lassan de biztosan állok fel ha hagyja. Nem tudom, hogy a lecke itt ért véget vagy sem, de ha sikerül felállni akkor odacsapok. Egyszerűen csak erőből, amennyi még maradt a fájdalom után, figyelmeztetés nélkül. Mancs repülhet a pofába, karom szánthat árkot a bőrbe. Utána úgy is a földbe döngöl, de akkor nem hozok neki vacsit.*
Achilles & Bessie
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Csak röhögök bele a fejébe. Égjen a pofája, addig jó, amíg ilyenektől ég. Kell neki valaki, de olyan, akit nem tud megenni. Nagy a falka, fog találni fogára valót, meg barátnőket, barátokat is. Rajta van a témán, kibökte. ~Valahogy úgy. A kamuzást is jobban kiszúrják. Lehet, hogy nem jönnek rá, mi az igazság vagy ha sokat dumálsz, akkor melyik része nem igaz, de látni fogják, hogy valami sántít. Akkor is, ha már nagy leszel. Most mindenki látja.~ Az FBI szart se tudott tenni, kötötte a kezüket a törvény. Mi meg elmentünk hárman, aztán Big mehetett is haza az asszonyhoz. Az igazihoz. Bessie-t meg helyreteszem, jó, ha tudja, hogy nem érdemes vetítenie. Kiszagoljuk. És ha gyakorol, az még jobb. Amikor egymásnak esünk, az még ennél is jobb. Nyomom, ahogy szoktam, erőből, a sérüléseket leszarva. Nagyot repül a kölyök. Hallottam a reccsenését, tudom, hogy a földet érés se túl kényelmes. Kitépett egy kicsit, legyen boldog vele. Nem a háborút, de még a csatát se nyerte meg. Egyelőre elég, ha állja a sarat és próbálkozik, mint kismalac a jégen. Nem vágom, miért olyan nagy gáz, hogy egy darabom lóg a szájából. Mikor felém kap, visszakézből adok neki, akkorát, hogy megint felboruljon. Feltéve, hogy talpra állt. Nem verem agyon, csak jelzem, hogy ezt nem. ~Höh. Nézd meg magad...~ Nem szépségverseny ez! A harcban győzni kell. Ha halálig megy, addig, ha kiütésig, addig, a lényeg, hogy én maradjak állva. ~A Muszkliktól ezért tartanak. Egyszer ütünk, de az életveszélyes. Majd próbáld ki egy másik kölyökkel.~ Nyilván nem hagyjuk, hogy kinyírják egymást. Próbálgassa az erejét, rá fog jönni, mekkora áldás. Eszesebb, mint én, tudom, az is hasznára válhat, de először azzal gazdálkodjon, amije tuti van. Farkasként. Emberként megint más. Úgy én is finomabb vagyok egy fokkal. Maffiózó, bérgyilkos, katona, ezekhez azért kellett taktikázni. Mikor megint felém csap, azonnal reagálok. Hagytam felállni, így már négy mancsról indíthatja a támadást. Én is ütök, a mancsát célzom, ellököm, így végül nem talál el. Szerintem törés nem volt. Úgy nehezebb lenne a túra visszafelé. Persze tanulságos volna, de mára más leckét terveztem. Repedt bordával még vígan lehet evickélni... ~A másik, hogy hamar elfáradunk. Nekünk nem hosszú egy csata, mint a trolloknak, akik kurva sokáig bírják. Azért is kell rögtön, bele, nagyot.~ Neki még a futkározás is sok lehetett. Jól kihajtottam, most még verekszik is. Így fejlődik. Büszke vagyok rá. Nem is tudja, hogy mennyit tanul ezekből. Ha újra támad, leszarom, nem védekezek, hanem megint ütök és olyat, hogy felboruljon. Aztán leülök és dumálni fogunk. Csak derüljön ki, hogy állunk. Ha bekukkant, láthatja, hogy nem vagyok ideges. Halál nyugodtan püfölöm, egyikünk miatt se aggódom. A pajzsomat nem húztam fel, nézelődhet.
-Te is mindig?*Az nem jó. Mostanában elég gyakran kényszerülök arra, hogy lódítsak, pedig nem jellemző rám. S mindez Jonathan miatt. Mert ember és mert jóképű és még a feneke is feszes. Ebből az egy okból szeretem csak a farmert, mert jól mutat a feszes férfifenéken. Az a szerencsém, hogy jó beszélőkém van és alapjáraton is próbálok sokat mondani amikor nagy ritkán nem mondok igazat. Achilles szavai csak megerősítenek abban, hogy sok beszédnek sok az alja és még egy Látó is beleveszhet a mocsárba. Jelenleg csak én veszek bele a hóba, többször is. Nem értem miért nem jó a taktikám, pedig tudom hol van Achilles gyenge pontja, még sem férek hozzá. Fájdalmas a tanulás, ezt eddig nem tudtam, de nem is voltam farkas. Ennek a létnek még sok helyzetét nem bírom elviselni, ahogy a szőr a szájban dolgot sem, de nem engedhetem el magam, nem vonulhatok a háttérbe, hogy a farkasom cselekedjen aki bírja az ilyesmit. Ennek a gyakorlásnak is az a lényege többek között, hogy uralni tudjam. Mindig, minden helyzetben. *-Nevess csak.*Azt nem mondom, hogy az nevet igazán aki utoljára nevet, mert már az elején borítékolható volt, hogy az nem én leszek. A sajgó oldalam pedig azt jelzi, hogy a vég hamarosan elérkezik. *-Rendben…alkalomadtán….melyikkel kezdjek?*Fáradok. Nem csak a fájdalom miatt lihegek. A futás sokat kivett belőlem, az erőt is. Hiába állhattam négy lábra, hiába csaptam oda minden előjel nélkül, a meglepetés ereje elmarad, ahogy a mancsomé is. Viszont kapok megint egyet, minekutána éles fájdalom hasít a mancsomba mikor rá akarok nehezedni. Nem megy, hagyom a levegőben, magamban nyöszörgök, majd fel is háborodom mikor kapok egy újabb leckét.* -Ezt mondhattad volna előbb is. Miért hagytad, hogy kerülgesselek? Ez nem volt fair. *Elég volt. Érzem, hogy nincs már bennem annyi erő, amiről beszélt. Kizárt, hogy oda tudjak egyet úgy istenesen csapni, ahhoz két lábra kellene állnom. Inkább lehuppanok a hóba, fejemet előrenyújtom, szinte belefúrom az orromat a hideg, kristályokká fagyott vízbe. Élvezem a hideget a bordáimon, mert belül ég minden. *-Inkább beszélgessünk, az nem fáj. *Feladtam? Talán. Úgy is mondhatjuk, én inkább ésszerű döntésnek hívom. Persze nem tenném ha egy komoly ellenféllel állnék szemben, egy éles harcban. Akkor még hajtana a düh, az adrenalin, a bizonyítani akarás. Mindebben egyet értünk a farkasommal, felesleges egy gyakorlás alkalmával péppé veretni magunkat. Azt azért jó lenne tudni, hogy Achilles hogyan vélekedik erről a döntésemről, mielőtt még egyszer odacsap csak azért, hogy megbüntessen amiért feladtam a harcot. Óvatosan osonok be oda ahol a gondolatokat és érzelmeket tárolja. Mint egy tolvaj. Ám nem éles fegyvert találok ott hanem kincset. Büszkeséget és nyugalmat. Ettől én is megnyugszom.*
Achilles & Bessie
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
~Kamuzgatnál, mi, Piroska?~ Biztos sokat tanult erről a tanúvédelem alatt. Hasznára fog válni, hogy már élt úgy, mint egy teljesen más személy. Sokszor meg kell még tennie. Majd trécselünk erről is. Sok mindenről kell. Nevessek? Mondania se kell. Akkora hahotázást eresztek a fejébe, mint három kocsma lakói együtt. Nem az éltet, hogy én nagy vagyok, ő meg kicsi és szétverem. Mókás csaj és a nevetésben boldogság is van. Imádok verekedni. Azzal a legjobb, akit egyébként is bírok. ~A polgármester bigével. Hitted volna, hogy egy farkas vezeti a várost?~ Nem nagyon ismerem azt a lukat. Madit mondhatnám még, jó lenne, ha mondhatnám. Hol a faszban lehet? Remélem, megtalálják, akik utána indultak. Akad még egy-két kölyök. Valahogy mégis nagy a csend. Inkább kölyöklelkű, hülye farkasok vannak. Aha, ezt beszopta. Nem kell álldogálni. Nyöghet, nyüszöghet, panaszkodhat. Leseggelek. Jól kifárasztottam. ~A saját bőrödön a legjobb tanulni. Most tudod is, érzed is. Hamar kifulladunk. Ha utcai bunyóra gondolsz, te vagy a nagydarab, aki lehet, hogy nem érne utol senkit, de ha elébe toppan valami vadbarom, akkor azt lecsapja, mint vak a biztosítékot.~ Mindjárt rávágja, hogy nem is nagydarab. A farkasa az lesz. Az enyém se kicsi. Mogorva, fekete fenevad. ~És a sima, emberi tested ilyen marad. Én nem azért vagyok ekkora, tetkósan, mert Muszkli lettem. Dolgoztattak minket azon a kurva rabszolgatelepen, négy évesen már téglákat raktam. Egy nagy katedrálist építettünk Mexikóvárosban, ott gyúrtam ki magam.~ Ritkán dumálunk ilyenekről. Észrevettem, hogy kedveli a történelmet, a kultúrát. ~A lábadozás is hozzá tartozik az életünkhöz. Ilyenkor lehet összespanolni a jobb arc gyógyítókkal. Mint a kórházban a nővérekkel. Bessie, te kurva udvarias vagy, tudom, hogy sose kérdeznéd meg. Azok a szarok az arcomon egy ismeretlen betegségtől vannak. Kiskamasz voltam, mikor elkapott az a szar. A rabszolgához nem jött volna ki a doki. Apám jóban volt a spanyol családdal, akiknél melózott és ezért kaptam ellátást. Ima, piócák, fene tudja, még mi és valahogy megmaradtam. Így.~ Büszkén mesélem el a történetemet. Már emberként is bika volt a szervezetem, az akaratom. Nawat is meglátta bennem. Érzem, hogy itt van velem. Egyszerűen csak érzem. ~Mennyire vagy szarul? Ejtőzhetünk itt, de estére vissza kell caplatnunk. Azért valld be, fasza buli volt...~
* Az új becenevemre egy félmosolyt és egy összeszűkült szempárt adományoznék Achillesnek, de farkas alakban egyik sem nőies, így csak egy kaffantást kap válaszul. A gondolataimat is megtartom magamnak. A tanítás arról szólt, hogy sokat kell beszélni egy Látó előtt, akkor összezavarom és farkas legyen a mancsán ha idő előtt kihámozza belőle az igazságot, vagy a várt hazugságot. Viszont tudni kell csendben maradni és bár csak gondolati síkon szólok hozzá, pont elég ahhoz, hogy szót fogadjon. Bezzeg most….és a lelkem is belerezeg a nevetésébe. *~Nem kell mindent szó szerint érteni.~*Mondom én, amikor ugyanezt teszem vele. Az más. Újabb lecke, hogy ne kerülgessem a forró kását mert rám ömlik. Egyszóval, azonnal oda kell csapni. Kifakadok, azért is mert fáj minden tagom. Fáradt vagyok és nyűgös, de a leendő kölyök párbajpartnereknél meglepődöm.* ~Ez komoly? És még kölyök? Nahát! Bár ha jól meggondolom, nem biztos, hogy jó ómen megdolgozni a polgármester asszonyt. ~*Biztosan nem véletlenül lett belőle vérfarkas. Talán a rendőrfőnök is az lett a kinevezésekor. Jó politika. A beszélgetés nem fáj, ezért letottyanok és hallgatom. Amikor nem vitázunk, jó dolgokat szokott mondani, okos dolgokat és szépeket, érzelmeseket. Szeretem amikor a múltjáról mesél. Fejemet a nem fájó mancsomra fektetem és úgy nézek fel rá. Először azonban még egy kis tanítás. Azon háborodok fel, hogy mindent az én bőrömön akar megmutatni. Miért nem lehet egy másik kölykön és én csak nézném? *~Jobb szeretek mások kárán tanulni, egészségesebb.~*A nagydarabon nem akadok ki, sőt! Tetszik, bár nem igazán nőies, de ha valaki megtámad, vagy kárt akar tenni a becsületemen – finomabb verzióban szívesen venném, de még egy begőzölt szatír sem talált meg eddig – akkor nem én lennék már a védtelen nő hanem ő lenne a földbe döngölt macsó. Elhúzom a számat, akár vigyorgásnak is tűnhet, nevetek. Ebből csak némi torokhangú hörgés hallatszik, a farkas hangszálak nem női csilingelő kacajra teremtettek. *~Egy egész katedrálist? Melyiket? Elmegyünk oda egyszer?~*Ez nem most jutott eszembe először, de most volt itt az alkalom, hogy megkérdezzem. Szeretném látni hol nőtt fel és biztosan sokkal többet tud mesélni Mexikóról mint az idegenvezetők. Nyaralásnak is jó lenne és végre melegebb helyen lennék mint most. *~Azért jó tudni, hogy nem leszek egy német mosónő.~*Elmerengek kicsit. Ennek ellenére biztosan izmosabb leszek mint kellene, hiszen Achilles többször is szorgalmazta az erdei birtokon lévő edzőpályát és a benti muszklitermet. Azt azért nem tudom elképzelni, hogy ott ülök egy padon vagy min és súlyokat emelgetek. *~Ó, ez megnyugtató. Mármint, hogy jó úton haladok a lábadozással. ~*Nem hiszem, hogy tényleg muszáj, de olykor közbejön. Nem szeretnék sokat lábadozni. Achilles persze imádja a nővéreket. És hirtelen témát vált. Igaza van, sosem kérdeztem volna meg miért olyan az arca amilyen, egyébként eszembe sem jutott, hogy tudni szeretném. Csak az újabb szinonimára húzom el a számat. Vicsor. *~Azt hittem csak ilyen öreg vagy….ne haragudj, kicsúszott. Azért örülök, hogy megmaradtál. Nem lehetett könnyű kibírni a piócákat. Ez….roppant kellemetlen.~*Undorító. Undorítót akartam mondani, még a farkasbundám is égnek mered a gondolatra. A piócákat a farkasok sem szeretik. Nagyot sóhajtok, ha nem hó lenne az orrom előtt, hanem száraz levelek, biztosan a levegőbe reppennének. *~Azt hiszem ma összebarátkozom egy gyógyítóval. Remélem vannak férfi gyógyítók is és facérak. ~*A lakba való visszasétálás gondolata kínzóan hat rám. Fájnak a bordáim, a mancsom, a fejem. *~Mi lenne ha elájulnék és hazavinnél?~*Kérdezem, de szinte rögtön eszembe jut a visszaváltozás negatívuma.* ~Felejtsd el. Inkább lógjanak ki a beleim de nem fogod a meztelen testemet fogdosni.~*Azzal lassan feltápászkodom, kímélve a fájós lábamat, minden mozdulatot hatszor meggondolok, hogy ne csússzanak össze a bordáim. Talán törött is van köztük. Hogy „fasza” buli volt?* ~Amíg nem döngöltél a földbe, az volt. ~*Menjünk, amíg még van bennem annyi lendület, hogy elinduljak. Minden energiámat arra használom, hogy egyik mancsomat tegyem a másik elé. De megcsináljuk! Büszke leszek Sátánkára!*
Achilles & Bessie
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Piroska, höhö. Nem tetszik neki. Lesz még ő nagy farkas és remélem, nagymama is, már ami a kölykedzést illeti. Az én kölykeimnek legyenek legalább olyan jó kölykei, mint én! Nagyon jót röhögök, mikor kikéri magának, még jobbat. ~Ja, okosban nyomják. Miért, mit gondolsz, kitilt a városból? Vagy nyakadra küldi az adóhatóságot?~ Dana farkas is, tudja, hogy hova tartozik. Ilyen marhaságokat biztos nem csinálna. Jó ötlet megismerkedni vele. Bessie hátbavágja úgy, hogy hasra essen. Egy Muszkli így barátkozik, haha! ~Majd jöhetsz nézőnek is.~ Bunyózok én másokkal, ott lehet valamelyiken. Fújhatja a sípot, rázhatja a táblát, hogy "Hajrá, Apuci!" Akkor meg az lenne a baja, hogy nem bírná, mikor kapok a pofámra. Lesz ilyen is, látni fogja, milyen, amikor megtalálom a súlycsoportomat. Érzem, hogy gondolatokat ébresztettem benne. Helyes, még sok ilyet akarok. Van, amit elmondok, van, amire ő jön rá. A saját útját neki kell megtalálnia. ~Elmegyünk! Ami most áll a főtéren, az nem az. A régit lerombolták. Arról nem szól a fáma, hogy én voltam, meg pár haver, már nagykoromban. Annyira utáltam a sok kurva hajcsárt, hogy leszámoltam azzal, amit velem csináltattak. Újjá lett építve, már egész más.~ Ezt Isten se nézheti rossz szemmel, nem ellene lázadtam, hanem a genyók ellen, akik Rá hivatkozva kínoztak. Nagyon régen jártam Mexikóban és visszamenni a régiekhez, bemutatni az utódomat faszántos ötlet! Megyünk, bizony. Idő kell és megyünk. ~Nem úszónő? Olyan hústornyokat láttam a tévében. Mosónőt nem nagyon mutogatnak.~ A mexikói mosónők koszosak voltak és szálkásak. Amelyik jól megtermett, az meg nem a mosás miatt növesztett deltákat. Német mosónő, baszd meg. Biztos valami valóságshow-t nézett. Megint röhögnöm kell. ~Na, tippelj! Hány tavaszt értem meg eddig?~ Nem tartottam fontosnak, hogy évszámokkal vagy egyáltalán számokkal dobálózzak. Fel kellett fognia, hogy az élet egyáltalán lehet sokkal hosszabb, mint gondolta. De most itt a próba, szagolja ki, mennyinél járok! Azt tudja, hogy közel a 400-hoz. ~Fú, de utáltam őket! Érted, majdnem meghalok és még hoznak ilyen cuppanós szörnyeket. Így láttam kiskoromban.~ A rabszolgák nem találkoztak piócával, akármilyen szar volt a helyzet. Betegség és orvos kellett hozzá. Hülye sztori, tényleg az. Bessie mindjárt hányni fog. ~Arról gondoskodom. Majd kideríted, de arra számíts, hogy a betegágyon randizni vicces is, meg nem is.~ Nem jut eszembe olyan farkasdoki, aki megfelelhetne. Van a hülye, az nős, egy másik lemondott. És két nőstény, nem túl barátságosak. Lehet, hogy Bessie kijön velük. Most szarul van, mondania se kell. ~Majd ha tényleg kilógnak, térjünk vissza erre... Tudod, hogy ha hozzád nyúlok, az miért van~mérgesen fröcsögök bele a fejébe. Vagy ölelgetem vagy ütöm. És viszem a helyére, mikor kikészült. Hát mi a lófaszt gondol megint? Mindjárt kicincálom a vakbelét, aztán meglátjuk, kell-e a fuvar? Tanuljon csak, bicegjen. Nekem is kellett. ~Na, ugye! Majd lesz másmilyen is. A varjú már nem kell?~ Eldobta, másikat meg nem fogok neki. És ha ő fog valamit, három lábon, na, akkor leszek rá igazán büszke!
*Össze kellene gyűjtenem a helyi fejeseket akik farkasok is egyben, biztosan jó kapcsolatot tudnék kialakítani velük, az én személyiségemmel…*~Ó, a polgármestereknek remek ötleteik szoktak lenni és megoldják hivatalosan és törvényesen. Még az is lehet, hogy rajtad bosszulja meg. De majd felkeresem.~*Ki kell találnom egy indokot amire időpontot kaphatok, a polgármester nem szokott akárkiket fogadni és mivel farkas rangban sem állok felette, elég körülményes lesz. De megoldom, egy nő bármit meg tud oldani. *~Szívesen megnézném amikor te vagy alul. Újdonság lenne.~*Csak későn jut eszembe, hogy ezt a mondatot Achilles minden bizonnyal félreértelmezi majd, de inkább arra gondolok, milyen az amikor Achilles nagyot kap. Hiába mondom, hogy jó lenne nézni amikor vesztésre áll, úgy sem bírnám sokáig. Én sem és a farkasom sem, és azt is tudom, hogy ha lesz ilyen alkalom, vissza kell majd fogni, hogy ne vessem magam közéjük. *~Leromboltad azt amit véres verejtékkel építettél? ~*Értem én, hogy a magának érezte és nem akarta, hogy más is élvezze, de akkor is…lerombolni? Pedig megnéztem volna, megérintettem volna a köveket amiket az ő kezei fogtak és emeltek magasba. Vajon egy farkasnak tudnak mesélni a falak? Az ígéretre elmosolyodom, minden egyes eltelt nappal, tanulással, beszélgetéssel közelebb érzem magamat hozzá, egy család leszünk, olyan igaz és most nagyon sok idő óta először nem jut eszembe az édesapám. A későbbi értetlenkedésére a fejébe nevetek, én meg úszónőt nem láttam, nagyot.* ~Egyszer láttam egy kosztümös filmet, na jó nem egyet hanem sokat, de ebben az egyben volt mosónő. Sok századdal ezelőtti időkről szólt, feltűrt szoknyával állt térdig a folyóban és mosott, eléggé tenyeres-talpas volt. És német. Azt hiszem.~*Mondanom sem kell, hogy romantikus film volt, nem tudom, hogy a mosónő hogy került bele, nem az volt a lényeg, így nem is emlékszem rá. Régen volt, ahogy az is amikor Achilles megszületett. Volt már szó a koráról és amiket mesélt, körülbelül behatárolták a korát, de még sosem beszéltünk pontosan erről.* ~Számításba véve a beharapási életkorodat és az emlékeid idejét, minden bizonnyal háromszáznyolcvan felett lehetsz egy kicsivel. Pontosan persze nem tudom megmondani. Mikor van a születésnapod?~*Még ezt sem tudom, pedig meglepném valamivel, azt még nem tudom, hogy érzelmes ajándékkal vagy inkább tréfással. Mindenképpen pityeregni fog, mert tudom, hogy képes a cosntja velejéig meghatódni, természetesen azt is „baszdmegekkel” és „faszokkal” tarkítja majd. Még rágondolni is fáj. A piócák is rosszak, fintorogva hallgatok mert még ki is színezi a történetet, érzékelteti, épp csak nem nyammog hozzá. *~Rendben, értettem, nem kell tovább részletezned.~*Fújok egy újabbat, még hogy gondoskodik arról, hogy gyógyítóhoz kerüljek…hiszen _már_ gondoskodott, itt haldoklom a hóban! Azonban még ez sem akadályoz meg abban, hogy belegondoljak mi lesz ha eldobom a tudatomat és alakot váltok. Neeeem! *~Majd ha virgoncabb leszek meséld el miért vicces is meg nem is betegágyon randizni.~*Csak nyöszörgök amikor a fejembe fröcsögnek a szavai. Tudom, persze. Megint elbeszéltünk egymás mellett. Nem gondolom, hogy visszaélne a helyzettel, ő a Teremtőm és bármit is mondott Jasderick, Achilles nem lesz az a Teremtő aki összeszűri a levet a Kölykével. Nekem más okból vannak ellenérzéseim, ez pedig a szemérem. Egy nő legyen szemérmes, minden helyzetben, akkor is ha kilógnak a belei. Nem volt jó „buli” de sokat tanultam ma is. A varjú már nem kell, de csak azért is viszem magammal, három lépés kitérőbe telik csupán, annyit kibírok. Durcásan harapok rá és most már a megmaradt tollai sem érdekelnek, de nem adom a varjúmat! Inkább elásom mint a kutyák, nem azért mert irigy lennék, dehogy, az utolsó falatomat is neki adnám más helyzetben, de ebben nem. Menjünk haza, gyógyulni szeretnék, pihenni és randizni.*
//Apuci! Klassz buli volt, legközelebb először ütök, aztán kérdezek!! //
Achilles & Bessie
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
~Az aztán valószínű, hogy egy kölyök ellenem jön, akár manccsal, akár rendelettel.~ Egyszer megkérdezem tőle, járt-e már a polgármesteri hivatalban. Egyszerűbb lesz megtalálni ott, ahol lakik, vagy elkérni a Teremtőjétől egy közös gyakorlásra. Lehet, hogy bírnák egymást. ~Azt elhiszem.~ Megint úgy megnevettet, hogy tele fog menni a feje a rekedt hangommal. Nem, amire én gondolok, azt előtte nem fogom csinálni. Mostanság alig fizettem be egy-egy nőre, másként meg nem erőltettem. Elfoglalom magam, van minden, szarság is, jó is. Bunyóra viszont eljöhet egyszer. Sőt, lehet nagyobb közönségünk is, mint amikor Darimmal mentünk ölre a raktárban. ~Mint amikor valaki azért dobja ki a cipőt, mert úgy tudja, árva kínai gyerekek varrták aprópénzért.~ Én ismertem az épület történetét. Így lett kerek. Aki teremtette, elpusztította, mint Isten az első embereket az özönvízzel. ~Biztos szép az új is.~ Egy egész várost találunk ott, Bessie még hasonlóban sem járt. Élvezni fogja. Én is várom már. ~Nagyon jó film lehetett. Nem szeretem a kosztümös filmeket. Mind kamu, fogalmuk sincs, mi volt azokban a korokban. Tulipános Fanfan, mi? Lófaszt...~ A történészek elmehetnek a fenébe. Meg a mosónők is. ~Szép volt, Bessie! Hét év az a kicsi. És március 28-án megint rájövök, hogy öregebb vagyok, mint az országút, de tényleg!~ Én már tudom az ő születésnapját. Emlékezni fogok rá. Annyira okos, mindig megerősít, hogy jól döntöttem. És megnevettet a kényeskedéseivel. Hozzá fogok ehhez szokni, már most is jobban bírom. Az emberi része nem lesz olyan, mint én. Nem barakkban lakunk és Fairbanks nem is dzsungel. Én se teszem azzá. ~Mesélek én mindent, még bánni fogod, hogy erre kértél, hahaha!~ Tudok gyógyítós sztorikat. Betegágyon randizásban nem nekem volt szerencsém, de... Majd máskor. A madár meg jön velünk. Helyes. Ez az övé, elégedetten nézem, ahogy rámar és hozza, mint a rongyot. Becsüli a tulajdonát. Remek kölyök. A gyógyítók biztos beszólnak, hogy lehetnék finomabb. Úgy pereg majd le rólam, mint a festék az öreg falról. Mindent meg kell tanulni. Mindent.
// Nagyon köszönöm én is, picinyem! Akartam is kérni! //
Megborotválkoztam. Illetve inkább csak borostafélét csináltam a szakállamból, és ahogy az eredményt bámultam a tükörben, csak zavart éreztem. Látszott, hogy az utóbbi időben - főleg Lilianne unszolásának hála - többet ettem, és bár így is időről időre előfordult még, hogy meghánytattam magam, az arcom halálfejből egyszerűen beesetté vált. A ruháim pedig sokkal inkább lötyögtek, semmint lógtak rajtam. Késztetést éreztem, hogy a vécécsésze fölé hajoljak, mintha nem lenne jogom jobb bőrben lenni. A gyomrom görcsbe rándult minden alkalommal, amikor felmerült bennem, hogy jobban vagyok. Hideg vízzel megmostam még egyszer az arcom és vettem pár mély lélegzetet. Muszáj tovább mennem. Az útnak pedig a fizikai erőnlét is a része volt, pontosabban annak visszaszerzése, fejlesztése. A háromszázzal kacérkodva kellemetlen, ha feleannyi idősek is könnyű szerrel elintéznének. Legalábbis így kellett gondolkodnom erről. Emiatt voltam korábban egy állapotfelmérésen Lynxnél, amikor már nem akart az első fagyos fuvallat arrébb tenni. Nem repestem, de nem is panaszkodtam, elvégre én kerestem fel és kértem minderre, ő pedig szívességet tett a velem való foglalkozással. Valahol mélyen, az elásott büszkeségem kikandikáló csúcsát élesen karistolta a helyzet, hogy ilyesmire van szükség. Az erő összemérés egy dolog, régebben is előfordult, hogy csak úgy összeugrottunk egy-egy mordulás ürügyén, megnézni, ki-mit tud. De összekaparni még nem kellett - mert eddig eszembe se jutott, hogy ilyesmire vállalkozzak.
A verandán találkoztunk. Megkereshettem volna az erőben is, de annyira nem voltam elememben, hogy erre vállalkozzak, így a kényelmesebb utat választottam. Fájdalmasan könnyű volt a kisebb ellenállás felé tévelyegni. Ha ő nem beszélt, én se csevegtem. Nem volt kifejezetten rossz napom, csak... kicsit talán borongós. Zsebre tett kézzel ballagtam mellette vagy épp utána, ha olyan szakaszhoz értünk, ahol problémásabb volt a terep és ő - értelemszerűen - jobban ismerte. Nem türelmetlenkedtem vagy kérdezősködtem, szimplán kivártam, hogy meddig túráztunk. Addig pedig magamba ittam az erdő téli illatát és próbáltam magam mögött hagyni a tükörképem emlékét, az önsanyargatási hajlammal együtt.
Miután elvállaltam a mentorságot, az utolsó gondolatom lehetett volna az, hogy olyasvalakit veszek a szárnyaim alá, aki idősebb nálam. De ha az Atanerk így kívánta, hát csak fejet hajtva tettem azt, ami a feladatom volt. Felmérni, tesztelni, fejleszteni. Fogalmam sincs, miért gyengült le ennyire a hím, de megijesztett: a lehetséges jövőmet láttam meg benne, amint elkezdtünk együtt dolgozni, és akkor is, amikor kissé jobban elidőzve a tekintetében azt a sosem múló törést véltem felfedezni, amivel magam is együtt élek. Ezt a foltot semmilyen álca sem mossa le senkiről, ebben biztos vagyok. És ha eléggé nyitott szemmel járt, testvérére lelhetett ugyanennek a tompa fénynek az én barnáimban. Az első alkalomkor nem sok értelme lett volna bármit is fejleszteni közvetlenül. Meghagytam neki egy napirendet, egy feladatsort, amit szerettem volna, ha rendszeresen megcsinál. Nem nehéz, nem gyilkos, de talán elég ahhoz, hogy most valóban el tudjunk kezdeni dolgozni. - Jó reggelt, Donovan! Kedvesen üdvözöltem a verandán, de magam sem vágytam éppenséggel bájcsevelyre. Ha megkérdezném, pont azt hazudná, amit én tennék, így csak egy "gyere, menjünk" invitálással indultam előre a tisztás felé, ahol a teendőket el kívántam végezni. - Szeretném, ha ma megtámadnál. Emberként, farkasként, ahogy neked a legkönnyebb. - adtam ki az instrukciókat széttárt kezekkel, még abban a tudatban is, hogyha ereje teljében lenne, a Tatrekek kegyében lennék napokig - Nyilván te is tudod, de a falkában az a legfontosabb, hogyha kell, harcolni tudj a közösségért, bármibe is kerüljön. Te már nem vagy kölyök, így nem kell az önvédelemmel foglalkozzunk. Inkább a "mivédelemmel". Ami megeshet, hogy támadás lesz. Levetem a narancs színű, emberi kabátomat a tisztás havára és úgy várom Donovan mozzanatait, mintha az életem függne tőle. Talán az is függ, hiszen ha véletlenül elszabadul, nekem lőttek. A szívem emiatt egy kicsit gyorsabban ver, a lelkem viszont azt súgja, hogy még az sem baj, ha így alakul. - Ne fogd vissza magad. Várakozóan támadó helyzetben állok, és legyen rá bármilyen hatással, a fekete bundás szörnyeteg ott hullámzik a bundám alatt. Hergeli, birizgálja a másikat, próbálná párbajra hívni, játszani, ha mást nem is, egy semmit sem érő mókára, ahol a lelkünk másik fele kiélheti saját vágyait.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Igazság szerint nem szerettem a társaságában tartózkodni - olyan volt, mintha magamat bámultam volna, amikor a szemébe néztem, és ennek nem örültem. Jobb szerettem azt hinni, hogy csak én vagyok ennyire nyomorult ezen a környéken. Az egyetlen különbség, hogy ő jobban hazudott - még -, mint én. Ebből semmit se tettem szóvá, nem feszegettem a miérteket, ő is hagyta az enyéimet, legalábbis egyelőre, inkább a feladatra koncentráltunk. Ő udvarias mosollyal, én fásult szájhúzással. Oldalra biccentett fejjel hallgattam, hogy ez alaklommal mit várt tőlem, mi volt a cél. "Mivédelem." Megfeszült a hátam, árnyalatnyival egyenesebb lett a tartásom. A Vadász emlékezett, miközben ő vette a kabátját, én meg álltam, mint egy szerencsétlen. Méregetett, biztatott, energiái a szinte teljesen felhúzott pajzsomat piszkálták, a farkast csalogatták. Csipkelődött, játékos kihívás volt. Összeszorítottam az állkapcsom. Én is kibújtam fekete szövetkabátomból, szemem épphogy rebbent arra, hogy ne fogjam vissza magam. Szám keserű mosolyra rándult. - Nem tudod, mit kérsz. De a Vadász nagyon is, és ha csak rajta állna, minden további nélkül engednénk a kísértésnek. Tartottam tőle, hogy fogok is, az igazi kérdés az volt, hogy előbb vagy utóbb? Meddig bírom még ezt a húzd meg, ereszd meg játékot önmagammal? Félredobtam a kabátom és akkurátus mozdulatokkal feltűrtem a pulóverem ujját. Csak a jobbomon. A bal kezemen maradt a kesztyű, és minden szövet. Egyensúlyhoz kellett, másra nem volt jó az a tagom. Kiléptem a bakancsomból is. Az időt húztam, pedig azt már tudtam, hogy Lynx türelmes volt. Ha kell, talán egész nap itt szobrozik velem, ugrásra készen, míg rá nem szánom magam végre a cselekvésre. Nagy levegőt vettem és félig leeresztettem a pajzsom. Évtizedek óta nem volt ennyire alacsonyan önszántamból, olyan volt, mint feljönni a víz alól, tompa morajlás helyett tisztán hallani. Vagy legalábbis tisztábban. A sötét bundás Vadász figyelme a fekete farkasé volt. - Essünk túl rajta. Nekirugaszkodtam, energiáim felcsaptak a Vadász örömétől, szemem is biztosan sárgára váltott, de még így is félig nyomtam a féket. Idejét se tudtam szinte, mikor volt utoljára ennyi dinamika és erő a mozgásomban - holott továbbra is volt még hova visszahozni magam. Bestia üdvözölt bestiát, először igazán, mióta csatlakoztam. Jobb kezemet félig átváltottam, karmaimat a mellkasa felé lendítettem. Nem akartam mély sebet, bőségesen beértem a ruha és a bőr felszínes tépésével. Kóstolgattuk egymást.
Én ugyan nem akartam egy percig sem fejtegetni Donovant. Persze lehetett hallani ezt-azt a falkában, hiszen Ő volt az új hús, a friss áru, ami a legérdekesebb mindenki számára. Korához képest teljesen haszontalannak mutatkozott, talán volt is, akinek ez nem tetszett, mondván: miért fogadta be az Atanerk, ha jobbára csak kolonc. De ahogy tudom, elég kemény ultimátumot kapott Mike-tól, amit elfogadott. Megesküdött a vezetőnknek, hogy bizonyítani fog, és én ennek az egész folyamatnak vagyok egy kisebb szelete. Már az első találkozásunkkor megfogadtam, hogy nem fogom engedni, hogy rajtam múljon a jövője, ítélkezni pedig egyáltalán nem az én feladatom. Én csak parancsot teljesítek, és mivel a falkánk tagja, így ha kellene, az életemet adnám még Donovan védelmére is. Nem csak ezt az áldozatkészséget kapja tőlem itt és most, hanem a teljes figyelmemet is. A fekete farkassal együtt rajta és a célunkon kívül nem létezik más. Vetkőzni kezd, ez jó jel. Örülök, hogy nem kell nógatnom, még akkor is, ha talán figyelmeztetésnek szánt szavakkal illet. - Semmivel sem kérek többet, mint amit a feladatom kérni. Tudnunk kell. Nekem, a falkának és még saját magának is azt, hogy képes arra, amire szükség esetén kell. És ha ennek az a velejárója, hogy egy darabig fájdalmaim lesznek, hát legyen így. Nem az én létem bizonytalan itt, hanem az övé. Erősítsük csak meg, hogy ennek nem kell így lennie. A két farkas nem ereszti egymás tekintetét, egymás lényét, jelenlétét. Magam is csak bólintok, amikor szavakkal jelzi, hogy készen áll. De persze készen állok én magam is. Donovan támad, de nem érzem azt, hogy jelen pillanatban a maga teljességében a színen van. Így a támadására talán van esélyem kellően gyorsan reagálni. Én magam nem váltok egy kicsit sem, de persze átengedem a gyeplőt a saját farkasomnak, az ösztöneiből és a tapasztalataiból merítkezem. Ahogy Donovan jobb mancsa a mellkasom felé lendül, automatikusan teszek egy lépést a saját balom felé, hogy egész testtel ellépjek az érkező ütés elől. Ráfognék az alkarjára, és az őt vivő lendületet kihasználva toldanám meg egy dobással, és ha sikerül, a mozdulatsor végén még hátba is lököm - ha kell, akkor essen és boruljon. Dühödjön fel annyira, hogy a következő támadása ennél többet használjon fel a benne lakozó erőből. - Nem jó, de nem is tragikus. Újra! Feléledt jó kedvvel kiabálok utána, ha módomban áll. Ez ment. Ehhez értettem. Ezek a pillanatok varázsoltak vissza lélekben a törzsi napjaimhoz, a családomhoz, és azokhoz a napokhoz, amikor semmi más sem számított, csak az, hogy több és jobb lehessek annál, aki akkor éppen voltam. Hálás voltam ezekért az emlékekért, a fekete farkas pedig féktelen boldogságban úszott, hogy végre van valaki, akivel kölyökkori élményeit újraélheti.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Egy pillanatra rá kapom a tekintetem, farkasszemet nézünk, majd folytatom a szöszmötölést a ruházatommal. Ő lehet, hogy nem kér többet, de nem tudja, én mennyit vagyok képes adni. Ekkora kihagyás után, őszintén szólva, én se tudtam volna megmondani. Volt pár becsípődésem, meg hajdani kiképzés és neveltetés, arról azonban sejtelmem sem volt, hogy mi és mekkora mértékben bukhat a felszínre. Emiatt eleve rossz ötletnek tartottam ezt az egészet, de a maradásomnak feltételei voltak, a céljaimnak pedig ára. Most éppen az, hogy meg kellett támadnom Lynxet. Harmatos a támadás részemről, mintha szoknom kéne az ilyen jellegű mozgást, illetve nem akarom elkapatni magam. Karmolni készülök, de oldalra lép, elkapja akarom és a saját lendületemet használva ellenem, végül a földön kötök ki egy bucskázást követően. Én itt akár fel is adnám. Megpróbáltam, nem sikerült, de valami volt, holnapra is jusson egy szép pillanat. Csakhogy ezt ketten is másképp gondolják: a Tark és a Vadász. Előbbi érezhetően elemében kezdett lenni, utóbbival pedig úgy jártam, mint a palackból kiengedett szellemmel. Nem lehetett visszacsalogatni, megmakacsolta magát, elég volt a pajzsból és a többi bohóckodásból. Dühös volt rám - joggal. Többet akart, mert több járt neki. Én elfelejtettem - vagy legalábbis próbáltam - a hajdan volt státuszt, ő nem dobta le, ami belé égett, és míg én alázattal hunyászkodtam meg bűneim és azok következményei előtt, ő erre többé nem volt hajlandó. Ha képes lett volna rá, szakít velem - ennek híján elkezdett maga után húzni. Energiáim sisteregve izzottak, ahogy felkeltem és leporoltam magamról némi havat. A szívem vadul dübörgött, mert a farkas ott ólálkodott a másik körül, rámarva a felvillanó pillanatokra. Ha valóban felrémlettek az arcok, a helyek, elrabolta őket. Ha nem... úgy is jó volt. Megrándult a szám sarka. A becsípődések, ugyebár, meg a rossz szokások. - Ahogy kívánod! Gyorsabban mozdultam, mint az előbb, jóval, látszólag ugyanazzal próbálkozva, de mellkas helyett fejre céloztam, és ha kitért, bal könyökkel próbáltam bezúzni az orrát. A kézfejem volt hasznavehetetlen, a könyököm tökéletesen működött, de erről olykor hajlamosak voltak megfeledkezni. Én pedig hajlamos voltam ezt kihasználni.
Még alig kezdtünk hozzá, de már az első pillanatoktól fogva a valóságból kirántva érzem magam, és lélekben újra egy boldogabb helyen vagyok. Ennyit talán megengedhetek magamnak, hiszen hiába veszem teljesen komolyan Donovant és a közös edzést, de most mégsem az életemért vagy a falkámért kell küzdenem, így ennyi könnyedség talán belefér. Érzem, hogy Donovannek szüksége van némi biztatásra, amit részemről természetesen megkap. A farkasa harci kedvéből jóval több érződik, mint ami az ember arcára van írva, és ez jó. Fogalmam sincs, hogy miért szakadt meg a kapcsolata ennyire a Testvérével, de érezhető volt, hogy gyökeresen mást gondoltak a jelenlegi helyzetről. Így magam is a szabadabb pórázra eresztettem a saját feketémet, hogy csalogassa, táncba hívja a másik férfi vadászát. Mert az reagált. Az csipkelődött, és látszólag alig várta, hogy megmutassa magát. Én pedig egy kissé újra láttam magam előtt Shesh-t, ahogy engem csalogat félmeztelenül úgy, ahogy én most teszem, mellettünk a fűben ülve Akuti nevet azon, ahogy a két ficsúr egymást próbálja épp legyűrni. Akkor még sosem tudtam a Bátor Medve fölé kerekedni, ahhoz még évek kellettek. Akkoriban még nem ismertük a lélek fájdalmát, csak a testét, de azt büszkén üdvözöltük. Mivel Donovan valós harci gyakorlata igen csak megkopott, így hasonló támadással indít megint. Kiszámítható, de sokkal dinamikusabb, mint az előbb. A különbség annyi, hogy ezúttal kicsivel feljebb céloz, de ez nem olyasmi, amivel ne tudnék leszámolni. Újfent kitértem a karmoló mozdulat elől, de arra végképp nem számítottam, ami ezek után következett. A sérült karjának könyökével célozza meg az orromat, amit el is talál, én pedig a farkas dühös hangján morranok fel, ahogy reped a porc, és az orromat eltömítő vértől a számon át kell vennem a levegőt. Ha hagy elég időt, akkor a hörgés után elnevetem magam. Olyan igazán jól esően, felszabadultan. Könnyeket csal a szemembe a fájdalom, de büszkén üdvözlöm, pont, ahogy egykoron. - Ez az! Igen! Felkiáltok, és még el is kacagom magam. Nem különösebben érdekel, ha hülyének néz, amiért látszólag élvezem a kínokat, de ettől végre, kivételesen teljesen élőnek éreztem magam. Nem hagyok neki sok időt, és ha Ő eddig nem támadott újra, úgy az ő sebességével felvéve a tempót, nyúlok az orromat betaláló bal keze felé, és ahelyett, hogy komoly kárt akarnék okozni benne, a célom az, hogy használhatatlanná tegyem a fegyvert, amivel megsértett. Mindkét kezemet átváltom karmos mancsokká, és igyekszem mindkettővel megragadni a bal alkarját, és egész egyszerűen megpróbálni úgy hátra csavarni, hogy ha nem is teljesen, de a továbbiakban nehezen használható legyen egészen a vállízületeitől kezdve. Ha ez nem is sikerül, a karmaimat mindenképpen célom a bőre alá küldeni, és a helyzettől függ, hogy ebből mi lesz. Csupán kicsit kilyuggattam a bőrét, vagy teljesen fel is szántottam, ha esetleg megpróbált letaszítani magáról? Csontot törni semmiképp sem szeretnék: legrosszabb esetben is húzódás lesz belőle vagy a sebek, amik néhány nap alatt helyre fognak majd jönni. Akárhogy is: alattomos (de remek) fegyverhasználatról tett tanúbizonyságot, de mint potenciális ellensége, nyilván a leggyengébb tagját akarnám először likvidálni. Amivel ráadásul fel is paprikázott, már a torkomba is csorog az orrom vére, de annál némileg tapasztaltabb vagyok, hogy ettől feladjam a harcot.
//Shesh-t és Akutit viheted, ha már úgysem érzem, ahogy tolvajkodsz, de gondoltam, akkor adok konkrét képet is //
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
//nem pont arról szól a muzsika, mint amire én használom, de így is adja//
Kiengedtem a Vadászt játszani, ő pedig jött is, ellentmondást nem tűrő hévvel. Janektől hallottam már a Teremtője szelíd természetéről - nos, abból semmi sem jutott el hozzánk a jelek szerint. Lynx fellobbanó energiáira ugyanazzal a hévvel válaszolunk, mert hiába fognám vissza, elkap a lendülete, régi táncba hív, és amikor emlékek szövetébe kapok, valami elpattan bennem. Nem jó az elvonón lévő függőnek anyagot-italt adni. Hálaadáskor már kóstoltam nyelvem hegyével mást, villanásokat orozva el, de ez most több volt, én pedig mohón ittam magamba. Pióca, élősködő, tolvaj... mindegyik illett rám. Mintha feltéptem volna egy ajtót. Shesh, a Bátor Medve, Akuti, akinek a figyelmét élvezték a játékos erőpróba alatt... a kölyökkor idilli képei, amikor még csak félig tűnt komolynak minden. Hév volt, szeretet, összetartás. Abban a pillanatban tudtam, hogy mit fogok tenni, azt is, hogy undorító lesz, és azt is, hogy képtelen leszek megállni. Az eddig pajzsom mélyén ólálkodó Vadász a felszínen járt, magával húzva ellenkezést nem tűrőn az összes mocskot és valamit is érő tehetséget, ami voltam. Amik voltunk. Hát, ezért húzódzkodtam én annyira a harctól. Támadtam, még tisztességesnek mondhatón a magam mércéje szerint azzal, hogy sérült balom könyökével vittem be neki az első - és reményeim szint nem is az utolsó - találatot. Őt lepte, én csak elégedetten szusszantam egyet, szám féloldalas mosolyra húzódott, ahogy kiegyenesedtem és kissé felszegtem az állam. Árnyalatnyit felrántottam a szemöldököm. - Újra? Persze, hogy újra, nem is volt kérdés! Hagytam, hogy némileg leápolja és összeszedje magát, de már nyakig benne voltunk mindketten. És amíg én - főleg az elején - próbáltam kihátrálni a helyzetből, ő átadta magát neki. Lynx tudta, hogy szüksége van rá, én továbbra se éreztem, hogy méltóbb lennék bárminemű könnyedségre, fellélegzésre. De jogosultság ide, vagy oda, itt álltunk egymással szemben, ő jóízűen nevetett, az én képemen pedig az eddigi legszélesebb mosoly terült el, amit bári láthatott az elmúlt években. És szakadéknyi repedés húzódott mindkettőnkben, aminek most, talán egy kicsit hátat tudtunk fordítani. Eszelős vigyorral fogadom, hogy végre nem csak hárít, kitér, hanem ő a kezdeményező, akkor is, ha sokkal inkább formában van, mint én. A bal karom felé mozdult. Én is a "titkos" fegyvert próbáltam volna hatástalanítani, hogy ne érjen több kellemetlen meglepetés, meg persz a potenciális gyenge pontra menni, és hála annak, hogy a testemmel ellentétben az eszem ugyanúgy vágott, mint régen, tudtam annyit és úgy kitérni, hogy csak egy kézzel kapjon el. Igaz, húzódás, vagy vállkiugrasztás nem lett a támadásból, de a karmai feltépték a pulóverem ujját és szép árkokat hagyott az alkaromban. Mordulva ugrottam el a közeléből, hogy most én "kérjek" szusszanásnyi időt, és sebtében felmérjem a havat vörösre festő sebesülésemet. A torkomat kuncogás kaparta, elevenebbnek éreztem magam, mint hatva éve bármikor. Akár fújhattam egyet, akár nem, már kérés nélkül rontottam sorstársamra, ha csak be nem előzött. Akárhogy történt, ha a korábbi megmozdulásomat alattomosnak hitte, akkor most megkapta az igazán aljast. Egyetlen másodperc volt, amit visszakapott az ellopottból, úgy löktem vissza elméjébe a képet arról, ahogy Shesh előtte áll, mintha pofon vágtam volna, és nem átallottam ugyanúgy mozdulni, mint emlékbeli testvére, hogy aztán - mindkettőnket meglepve - alakot váltva vetődjek rá és vigyem földre, ha sikerült. Azt kérte, ne fogjam vissza magam. Teljesítettem a kívánságát, a sötét bundás farkas, pedig ha még meggyötörten is, de lassan teljes pompájában rajta, fölötte állt és az arcába vicsorgott, ha korábban nem védte ki a támadást. Ha nem is teljesnek, de azt hiszem, újra egésznek éreztem magam.
Válaszolnom sem kellett a kérdésére, a reakcióm és a felkiáltásom már önmagukban is elegek voltak ahhoz, hogy érezze: ez a buli csak most kezdődik igazán. Szemmel láthatóan is és érezhetően is: Donovan sokkal jobban átadta magát a helyzetnek, mint azt még akkor gondoltam, amikor némaságba burkolózva baktattunk fel ide, a tisztáshoz. Nem kellett túl sok idő, hogy magamra találjak. Ezúttal én lendültem támadásba, aminek szerintem ő annyira örült, mint annak, hogy az imént képes volt betörni az orromat. Meglep, hogy ilyen gyorsan mozdul és sikerül kitérnie annyira, hogy csak félig kaphassam el a karját. A fekete farkas idegesen morran egyet, de voltaképpen büszke vagyok Donovanre. Ez persze azt is jelenti, hogy én is magasabb hőfokra kell kapcsoljak, de persze még mindig nem úgy is annyira, mintha végső célom lenne elpusztítani a másik hímet. Mert erről szó sincs, és ezt mindketten tudjuk. Így hát, kihoztam a helyzetből a legtöbbet, amit lehetett és egy kézzel szántottam fel a húsát. És ahogy az ő vérének fémes aromája a számba tolult, elégtételt éreztem. Persze megértem, hogy a helyzet morranásra készteti, hiszen egy részem nekem is méltatlankodott, amikor eltalált. Az időt megadom neki, de a figyelmem rezzenéstelenül az övé, előre elképzelve, hogy ezúttal miként fogja rám vetni magát. De amíg a saját gondolataimmal vagyok elfoglalva, újra a saját emlékeimmel találom szemben magam, egy pillanatképpel, aminek bár én voltam a forrása, mégis idegenként hatott. Shesht láttam, majd újra Donovant, mindkettőt egyszerre, de egyiket sem igazán tisztán. Nem emlékszem, hogy valaha is hasonló élményben lett volna részem. Csupán a Vörös Hold okozott olyan, mentális meglepetéseket, amiktől felébredt bennem a rettegés, és ha nem is teljesen, de ez a helyzet is olyan volt számomra. Farkasom is zavartan áll a helyzet előtt, de nincs túl sok időnk töprengeni azon, hogy mi történt pontosan. Nyögve landolok a hátamon a hóban, és annyira meglep, hogy már a Farkas áll felettem, hogy innentől mar csak az ösztön vezérel. Még nem gondolkodom azon, hogy mennyire jó látni a férfi másik arcát is, nem csak titokban tudni a létezéséről. Ezek a gondolatok most nem számítanak. Gyerünk Lynx, szedd össze magad, egyetlen botlás még nem jelenti azt, hogy minden elveszett! Reflexből nyúlok Donovan pofája felé, hogy miközben megkezdem magam is a változást, kezeim még emberi alakban próbálják meg satuba szorítani a másik pofáját. Az ujjak helyett pillanatokkal később már karmok nőnek, és ha sikerrel jártam, úgy nekem bal felé rántok egyet a hím fején, de csak hogy kicsit arrébb tegyem, szabadabbá téve a nyakát. Céltudatos támadással igyekszem agyaraim közé szorítani a nyaka bundáját, kitartóan folytatva a műveletet, miközben egy nagy lendülettel igyekszem magam is talpra állni. A tervek szerint már a bőrével a fogaim közt fordulnék újra négy lábra, lenyomva őt a Fekete súlya alá. A legrosszabb esetben így vagy úgy, de talpra küzdöttem magam, hogy megálljak vele szemtől szembe, mély morgással tartva a szemkontaktust.
//Sok sikert ezt mind kikockázni xDDD <3 //
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Hagyott szusszanni, kedves volt tőle, és ez is jelezte, hogy - nyilvánvalóan - nem éles volt a helyzet. Ennek hála kicsit a Vadász is kijózanodott, mintha hajlandó lett volna némi egyességre. Nos engem meg már pont nem érdekelt, feljebb kapcsolta a fokozatot, hát élvezze az eredményét! Itt van, most bohóckodjon, ne akkor, amikor semmi kedvem hozzá - habár ha ilyesmire várna, akkor esélyesen ítéletnapig gubbaszthatna a sarokban. Miután 273 évnyi "házastársi" viszonyt leápoltunk kicsit, és Lynx az orr- én meg a karon át történő véradásból kiláttunk, jöhetett a következő piszkos trükk. Mind közül a kedvencem, de ezt azt hiszem, nem lett volna ildomos bevallani. Úgyhogy csak elszenvedtettem a Tarkkal. Meglepődött, összezavarodott, egy pillanat erejéig pedig felvillant bennem, hogy megállok és bocsánatot kérek. Az elmúlt évek megszokásától vezérelve. És mert nem tudhattam, bele se gondoltam, hogy ezzel esetleg sebet ejthetek rajta. Játszi könnyedséggel estem vissza a korábbi habitusba, megint nem számolva a másikkal. Ám ahogy jött, úgy ment a pillanat, én pedig a hezitálás nélkül vetettem rá magam emlék-Shesh-sel együtt. A földet érés rázhatta fel, ránthatta újból a jelenbe - meg persze én se ostromoltam tovább a saját emlékeivel. Nem állt szándékomban úgy a nyakára fogni, hogy emberi alakban volt, igazából annyira meglepett a saját sikerem, hogy hirtelen fogalmam sem volt, mit kezdhetnék a nyerő helyzettel. Nos, Lynxnek volt. Legalábbis arra, hogyan fordíthatna az álláson. Elkapta a kezével a pofámat és összecsukta, hogy véletlen se tudjam megharapni. Próbáltam kiszabadulni, de erősen tartott, ráadásul megint ott voltak a karmai, amivel még jobb fogást találhatott. Szépen vagyunk. Ezért ezért hoztam nagyjából helyre magam, hogy a karom után esetlegesen az arcomat is átszabja? Ha pedig mindez nem lenne elég, immár ő is alakot váltva megpróbált hozzáférni a nyakamhoz. Csontig maró tiltakozás ébredt bennem a puszta gondolattól is, és nagy lendülettel rántottam hátra a fejem, nem érdekelt, mennyire csipkézi ki így a képem. Michaelnek odatartottam, amikor csatlakoztam: szinte teljesen felhúzott pajzzsal, kívül-belül roncsként. De most, hogy a Vadász teljesen ébren volt, ennyire kevés korláttal, alig takarva belőle valamit mentálisan, és még váltottam is... A hajdan volt büszkeség, ami vezetőként élt bennem, nagyon mélyről üvöltött fel, és ha Lynx nem kapott el valahogyan, hogy maga alá gyűrjön, leugrottam róla, hogy sántítva távolságot lopjak magunk közé. Égnek állt a szőr a hátamon nevetséges felháborodásomban, hiszen hogy jöttem én ehhez? Rangban is fölöttem állt, ebben a pillanatban viszont, ha arra kért vagy próbált volna kényszeríteni, hogy kushadjak neki, nem ment volna.
Amilyen hidegzuhanyként ért mindaz, ami a fejemben történt, olyan hirtelen ébresztett fel a földet érés okozta fájdalom, és a tény, hogy Donovan felettem állt. Csak tettem, amit a reflexeim diktáltak, igyekezve ezt most jobban csinálni. Jóvá tenni a megbicsaklást, amit a meglepetése okán elszenvedtem. Erővel szorítom össze a pofáját gyorsan és határozottan. A világért sem hiányzik, hogy több kárt okozzon az arcomban, mint amit eddig tett, nem kockáztathattam. Szerencsére a mozdulatom elég jó, hogy ezt véghez is vigyem és kitartsam addig, amíg immáron fekete bunda lepje el a mancsokat, amik eddig emberi kézfejek voltak. Az első néhány, nyaka bőre felé maró mozdulat a vadállattól ered, aki nem érzi azt, hogy akad egy pont, amikor a játék akár még komolyra is fordulhatna. Egy mozdulattal rántja hátra a fejét, hogy pofája kiszakadjon a karmaim fogságából, ahogy látszólag minden fájdalmat mellőzve mindent elkövet azért, hogy eltávolodjon tőlem. Így akaratlanul is végig szántok a pofáján, érzem, ahogy karistolom csontjait, és a szerencsétlen mozdulat során önkéntelenül sikerül feltépnem a pofája oldalán lévő, fogsorát takaró bőrt is. Ahogy leszáll rólam, azonnal felpattanok, mint aki rugókról pattant vissza, és támadó állásban fordulok felé. Marom bundája az égnek áll, torkomból fenyegető morgás tűnik fel. De nem telik bele túl sok időbe, mire a fenevad kezéből átveszem a gyeplőt, és elkezdem megérezni és megérteni, hogy most éppen mi történik. A morgásom kérdő szűköléssé szelídül, oldalra döntöm a fejem, ahogy Donovant figyelem. A felőle érkező érzésektől még úgy is rosszul érzem magam, hogy nem tőlem erednek. Nem én adtam okot arra, hogy ilyen érzékenyen érintse az út, amerre korábbi kakaskodásunk tartott. Én csupán egy emlékeztető voltam. Megrázom a bundám, és óvatosan közelebb lépek hozzá, nem áll szándékomban jobban felbőszíteni. ~ Donovan...? ~ Halkan szólítom a nevén, csak akkor ismétlem meg kicsit erőteljesebben, ha esetleg elsőre figyelmen kívül hagyta volna. Némi szomorúsággal figyeltem, ahogy sántít ahogy vér csöpög a pofájáról. Elesettnek tűnt, talán ezzel a felszínre tört, tehetetlen fájdalmával, dühével és haragjával még jobban megérintett, mint a néma kilétével. A teste sebei begyógyulnak, azért nem aggódtam, de a belső harcaival és a belső démonok okozta fájdalmával kapcsolatban nem tudtam ugyanezt mondani. ~ Donovan, nem azért vagyunk itt, amiért érzed. ~ - közlöm vele komolyan, hogy eszem ágában sem volt behódolásra kényszeríteni és továbbra sem áll. A nyaka volt az egyetlen felület, amihez hozzáfértem, nem volt más választásom - ~ Határozottan megleptél, megtiszteltetés volt veled harcolni. ~ Zászlóként lóbálom meg a farkam, szeretném, ha a teljes összeomlás előtt valami jót is hallana. Őszinte vagyok vele, nincs okom hazudni, vagy csak azért ilyesmivel áltatni, hogy jobban érezze magát. Leülök. ~ Képesnek kell lenned a démonjaiddal való harcot a ringen kívül hagyni, ha fizikai küzdelemre kerül a sor. Végzetes lehet, ha hagyod, hogy éles helyzetben átvegyék feletted az irányítást. Ezen még dolgoznunk kell. ~ Igyekszem lassan és higgadtan beszélni hozzá, hangomban nyoma sincs sem feddésnek, sem sajnálatnak, csupán a szükségszerűségnek. Nem kérem, hogy ossza meg velem, miért reagált úgy, ahogy, de persze szívesen meghallgatom, ha valami kikívánkozik belőle. Közben persze azt is feljegyzem magamnak, hogy a szokásos edzései mellé beiktassak számára némi meditációt is.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Mindkettőnket emlékekkel fektettem ki végső soron, csak amíg Lynx esetében ez szándékos volt, addig a sajátoméban a régi hibák következménye. Tudtam és láttam a logikát a nyakamt célzó támadásban, semmi meglepő nem volt benne - ennek ellenére benyomott rajtam egy gombot, a Vadász pedig eszerint reagált. Mivel eddigre már Lynx karmokat növesztett és váltott is, elkerülhetetlen volt, hogy szabaduló mozdulatommal ne szántsa végig pofám alsó részét is. Ennyit a jobb megjelenésről egy időre. De legalább kiszabadultam, és ezt kihasználva, feldúltan eloldalogtam tőle. A szűkölése akasztott meg, visszakaptam felé a fejem, hogy egy pillanatra rá vicsorítsak. Még mindig a farkas büszkesége dominált, ő pedig nem szerette az újonnan felénk irányuló érzéseket, vagy azt az óvatosságot, amivel Lynx megszólított. Mind a megtörtségre emlékeztetett, és már nem először tépte volna le szíve szerint a sérült mancsot, csak én akadékoskodtam folyvást. El fog jönni annak is az ideje, ebben biztos voltam, most viszont még nem tartottunk ott. A Vadásznak csak a büszkesége sérült a veszteségeink miatt, nekem több repedésem volt, ezért találtunk vissza olyan nehezen egymáshoz. Leültem és visszaváltoztam, mára elég volt a bundából. Így legalább akadálytalanul folyhatott a vér az arcomról. Éget az orrnyergemtől az állam aljáig a fejem, ahol Lynx felmetélte. Bólintottam, de már ennyitől beleszúrt a fájdalom a képembe, mire felszisszentem, reflexből odakaptam jobb kezemmel, de persze ezzel még rosszabb lett. - Az Istenit! - csattantam fel, majd felkaptam egy marék tiszta havat és rögtönzött módon azzal ápoltam le egyelőre az arcom. Ezt nagyjából öt másodperc után megismételhettem, mivel a vér pillanatok alatt piros latyakká változtatta, amit felmarkoltam. - Tudom, Lynx... tudom - biztosítottam őt némi késéssel. Emberként egyszerűbb volt tisztább fejjel gondolkodni, még úgy is, hogy a pajzsomat nem húztam vissza. A Vadász ott sompolygott közvetlenül a felszín alatt, a pillanatnyi törés után pedig alig várta, hogy majd újra összemérhesse az erejét a fekete farkassal. Fel volt... voltunk dobódva, és ezt nem rejtettem. Ahogy a váltás miatt a bal kezem is közszemlére került, de az arcom sokkal jobban érdekelt most. Dicséretére elmosolyodtam, ami legalább annyira rossz ötlet volt, mint amikor az arcomhoz kaptam, de nem annyira, mint a fennhangolt szónokolt ír szitkozódások és káromkodások sora. Utoljára Eden faggatózása bosszantott fel, de az köszönőviszonyban sem volt ezzel - mert magamnak okoztam. És azt hiszem, kicsit még élveztem is, hogy őszintén ingerült lehettem. ~ Én pedig köszönöm ~ váltottam inkább gondolati síkra. ~ Évek óta nem éreztem ilyen jól magam! ~ Ezt pedig a még mindig sárga szememben látható élénkség is alátámaszthatta. ~ És egy darabig a szakáll fazonírozással se kell legalább vesződnöm ~ tettem hozzá könnyed jókedvűséggel. Hallgattam a démoniammal kapcsolatos mondandóját, és hát igazat kellett neki adnom. Ez egy edzés volt, és bár kiszabadultam a szorításából, hideg fejjel végig gondolva... lett volna más mód is. Az se kedves, de a részemről észszerűbb és valószínűleg joval kevésbé önveszélyes. Erről azonban más is beugrott. ~ Bocsánatot kérek, az emlék miatt ~ mondtam inkább tényszerűen, mint sajnálkozva. ~ Ez az eszköztáram része, és nem azt sajnálom, hogy ízelítőt kaptál belőle, hanem azt, hogy itt és most a tieidet használtam ellened. Remélem, nem okoztam vele tudatlanságomban nagy kárt. Vagy bármekkorát, de az már a túl optimista forgatókönyv kategóriába esett volna részemről a több évtizedes - inkább százados - tapasztalat alapján. Ha pedig volt valaki ebben a falkában, aki nem szorult plusz sebekre, akkor az ő volt.
Számomra rendkívül szokatlan volt az a hatalmas szakadék, ami ember és farkas között tátongott. Amint emberi alakba váltott, rögtön éreztem, hogy a "szellem" miként zárul vissza a palackba, és onnantól kezdve már én sem voltam kifejezetten óvatos. Nem volt szükség rá. A fekete még búcsúzó gyanánt a másik felé kaffog, találkozunk még. Örülök, hogy megismerhettelek. Donovan sebesülései emberi alakban még sokkal rosszabbak voltak, mint amilyennek elsőre tűntek. Más az anatómia, és a vérét is javarészt felfogta a bundája, amit most levedlett magáról. A világért sem mutatnék sajnálatot, de azért kicsit bánt a dolog. ~ A kezedet nem, de azt sajnálom. Az nem volt szándékos. ~ Természetesen feltűnik a bal keze is, de teljes közömbösséggel nézem meg, miféle sérülést rejteget kesztyűben a világ elől. Talán mások, egyszer, ha olyan nexusban leszünk, majd elmesélem neki, hogy mit gondolok a hegekről, és hogy miért van százszor több oka büszkén viselni őket, mint rejtegetni a kíváncsi szemek elől. De ez nem az a nap. Ahhoz most túlságosan jó kedve van. Meghagyom férfiúi büszkeségében szenvedni a sebek okozta kellemetlenségekben, és már épp akarnám javasolni, hogy beszéljen hozzám gondolatban, de úgy látszik, erre semmi szükség, rájön magától is. Felkacag a lelkem. A farkas ültében mellső lábaival kissé felpattan, ugatós-vonyítással kifejezve közös boldogságunkat. Na jó, körbe azért nem szaladok az örömtől, mert olyan nexusban sem vagyunk, de ahhoz kétség sem fér, hogy az ő öröme az enyémnek is kényelmesen megágyaz, és a büszkeségemnek is, hogy ezt hoztam ki belőle. Annak ellenére, hogy ezeket a röpke pillanatokat eltekintve már egy ideje nem vagyok képes beismerni, hogy jelentőségteljes pillanatokat is képes vagyok másokban előidézni. ~ A Hiúzvadász ott segít, ahol tud. ~ - hangzik fel a válasz a szakállával kapcsolatban - ~ Viszont cserébe kérnem kell egy szívességet: ha netán nem tetszik, ahogy összeforr az orrom, mindenképpen el kell törnöd még egyszer! Hátha. ~ - hasonló könnyedséggel, ám talán egyáltalán nem viccelve reagálok a bókjára - ~ Sokkal többet elértünk ma, mint hittem, és ha ez tényleg ilyen jó hatással van rád, kopogj be bármikor, erre mindig ráérek. ~ Még úgy is, ha nem nevezzük hivatalosan edzésnek. Vagy felmérésnek. Vagy hívják, aminek akarják. Ha egyáltalán nem lenne szüksége rám, én akkor is szolgálatára állnék, ez létem egyik utolsó olyan bástyája, amitől jól érzem magam. Megdöbbentenek a szavai. Először nem is emlékszem, miről beszél, aztán beugrik Shesh és az emlék, amivel szó szerint levett a lábamról. ~ Jaj, ugyan már! A világon semmiért nem kell bocsánatot kérned. ~ - vágom rá automatikusan - ~ Sőt, a kezed mellett ez is egy olyan fegyver volt, amire egyáltalán nem számítottam, és működött. Ennél jobban talán nem is használhattad volna. ~ Bolond lenne bárki harc közben nem meglepni az ellenfelét. Hogy a szokásos technikák helyett olyasmit is bevessen, ami a harctéren egyáltalán nem megszokott. ~ Nagyon kevesekkel találkoztam az Emlékek Gyermekei közül és az sem a harctéren volt. ~ - nem tudom, hogy ennek mi az oka, csak találgatni tudok - ~ Talán az őseink miatt, de mindig azok voltunk többségben, akik fizikai adottságot kaptak. Ennek végül is, van egy praktikus értelme. A te képességedet eddig legfeljebb egy Kangunartnál tudtam volna hasznosan elképzelni, de amint látod, két évszázad után is lát újat az ember. ~ Donovan tudott harcolni, ha rávette magát. Még néhány hónap, és szívesen látnám akár magunk között is. Lehetne Testőr helyett Biztonsági őr, aki megneszeli az ellenség tervét, vagy a harcos, aki olyan helyen bénítja meg őket, amire mi nem vagyunk képesek. Visszatérve a bocsánatkérésére... ~ Kedves emlékeket dobtál vissza elém, mert azokat juttattad eszembe. Akit láttál, a fivérem, Shesh, a Bátor Medve. Szerintem alig telt el nap, hogy ne estünk volna egymásnak valami gyerekes ostobaság miatt... ~ - gondolatban nevettem, és egyáltalán nem fájt, főleg azért, mert tudom, hogy a kevés szerettem közül legalább ő a mai napig élt és virult - ~ Tudod, én egy indián törzsben születtem és nőttem fel. - ha eddig esetleg valaha gondolkozott volna azon, hogy félig latino vagyok-e, akkor most megkaphatta a választ, nem - ~ Már az anyatejjel is farkasnak nevelkedtem, előttem soha nem volt titok a világ rejtett oldala. És épp az onnan hozottak miatt remélem, hogy te és a farkas testvéred egy nap visszataláltok egymáshoz. ~ Továbbra sem firtattam, csupán kissé jeleztem, hogy nagyon is érződött a kettejük közt lévő konfliktus. Lihegve figyelem Donovant, így nekem is könnyebb most lélegezni, és nem mutatok különösebb aggodalmat a sebei okán. A vérzése lassan eláll, nem kölyök már, ha majd visszaindulunk, legfeljebb a fájdalom kíséri majd az orvosi szobáig, nem pedig a hóra hulló vércseppek, ebben biztos vagyok.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Csak legyintettem. Ostobaságot csináltam és ennek meglett a következménye, ő csak asszisztált hozzá. Mint amikor valaki részegen szalagkorlátba csapódik és lezuhan a szakadékba. A szakadék se akarta halálra zúzni a felelőtlent. Több időt és energiát erre nem is szánnék - bár annyiból kénytelen vagyok, hogy azzal a bizonyos következménnyel foglalkoznom kellett. Mint holmi gyerek, úgy pakoltam magamra a hó-pakolást. Tényleg szórakoztatott valahol az egész. Kedvtelve figyeltem az örömét, egy pillanatira se fárasztott vagy éreztem kimerítőnek, még bőven dolgozott bennem az iménti élmény, és így jobban partner tudtam lenni abban, hogy ő is jól érezze magát. Mosolyogtam is volna, de természetesen amikor kedvem lenne hozzá, akkor nem lehet. Az ismételt orrtörésre viszont felnevettem, amit egyből meg is bántam, utána már csak némán és minimális arcmimikával rázkódott a vállam. ~ Persze, de akkor jobb könyökkel, hogy irányba álljon ~ feleltem már-már komolyan. ~ Lehetne rendszeres? Mondjuk... heti kettő-három? ~ Nem akartam minden szabad percét elvenni, sem azt, hogy minden nap kénytelen legyen velem foglalkozni. De segített és kellett - szerintem nem csak nekem. Emellett egyelőre nem bíztam magamban annyira, hogy feltételezzem, nem lógnám el mondjuk pár hétig az egészet. Jobb elkerülni a kiskapu lehetőséget. Meg persze a károkozást, ezért is hoztam fel a visszaküldött emléket. Megkönnyebbültem a reakciójától, hogy nem tettem vele rosszat, sőt, kedves volt számára a pillanat, amivel kizökkentettem. Pontosabban, ahogy ő fogalmazott: megleptem. ~ A legtöbben nem harcban utaznak ~ adtam igazat neki, bár ezt én is leginkább Janek elmesélésieből tudtam, meg persze abból, hogy a fronton is jóval többször találkoztam Muszklival vagy Villámmal, mint a saját vérvonalam tagjaival. ~ Azt hiszem, az alapítónk miatt is van ez. A Teremtőm békés, filozofikus jellemnek írta le, aki a csalódását és a keserűségét, vagy akár a felpiszkált igazságérzetét nagyon ritkán juttatta fizikai úton kifejezésre. Talán ezt tiszteletben tartva lettünk mi is többségében ilyen beállítottságúak. ~ Lilianne is ezt a tábort erősítette. Ugyanazon a fokon voltunk mindketten, mondhatni másodunokatestvérek, mégis ég és föld volt a különbség. ~ De minden családra jut legalább egy feketebárány ~ tettem hozzá szinte csibészesen. Törökülésbe rendeztem a lábaimat, úgy hallgattam, amiket az emlék kapcsán mesélt. A Vadász figyelt, de most nem próbált lopni, az ismerősség, nosztalgia és finom öröm rezgéseit szívtuk magunkba. Más állapotban a térdemre könyökölve, államat támasztva hallgattam volna, mint kiskölykök a nagy elődökről szóló meséket, így azonban a testhelyzetem helyett csak energiáim és figyelő tekintetem jutott neki. A szeretetet kézzel fogható volt. ~ És ezt a nevet kaptad ott? Hiúzvadász? ~ emlékeztem vissza a korábban mondott névre. Ezzel együtt már több értelmet nyert a jelenleg használt neve is! Aztán az utolsó mondatra kicsúszott belőlem a beismerés, még mielőtt megállíthattam volna: ~ Ő tart életben. ~ Egy pillanatra megfeszültem, de a rossz érzés helyett csak a Vadász melegsége ülte meg a mellkasomat. Lynx arcát fürkésztem, és valami azt súgta, cseppet sem leptem meg. Mi több, inkább érti. Velem ellentétben viszont ő nem olyannak tűnt, aki elbújt a világ elől a sebeit nyalogatni. Elrejtette a sebeket, de máshogy, mint én, és jobban elfogadta mindazt, ami még szép és jó lehetett az életében. Én megvetettem magam értük. Mert lehettem bármekkora hívő, a Vadász nélkül... nos, nem beszélgetnénk. És tized ennyire se élveztem volna a korábbi összeakaszkodást.
Annak azért őszintén örülök, hogy nem haragszik az extra sebesülés miatt. Az emberi felem roppantul sajnálná, a farkas meg földet kaparna érte az arcomba, hiszen ez csak játék, az életünk velejárója, ugyebár. Csak figyelem, ahogy a havat pakolássza, ez még egészen szórakoztató jelenség is lenne önmagában, ha nem kellene épp mást is megbeszélnünk. Történetesen az esetlegesen furán begyógyuló orromat. ~ Te vagy a szakember, rád bízom! ~ - küldtem felé a nevetős választ - ~ Már hogy ne lehetne! ~ - csillantak fel a farkas szemei lelkesen, és még a farkam is megcsóváltam - ~ Nekem elég lezser az időbeosztásom, szóval szinte bármikor jó. Legtöbbször vagy itt vagyok a Lakban vagy a műhelyben, de majd megadom a számom, úgy jobban le tudjuk egyeztetni az extrákat. ~ Nekem is szükségem volt valamire. Gyakorlatilag bármire, és ráadásul ez olyan dolog volt, ahol cseppet sem kellett megerőltetnem magam, hogy szerepet játszva elfogadható előadásban prezentáljam saját magamat. Fekete, hegyezett fülekkel fejezem ki az érdeklődésem, ahogy a vérvonaláról, és az ősükről mesél. Mindig is szerettem ezeket a történeteket, Powaqa rengeteget mesélt Annakpokról, Sangilak, a Legerősebb történeteit is közelebbről megismerhettem, amikor Ohanzee és az Erő Fiainak falkájával keveredtünk. Roppant hálás vagyok Donovannek, amiért mindezen ősi tudást megosztotta velem. ~ Nem hiszem, hogy fekete bárány lennél. ~ - adom tudtára komolyan - ~ A hasonló lélek legtöbbször hasonló lélekhez vonzódik, így szerintem Biisaiyowaq a saját tükörképét látta a legtöbb beharapottjában, és így tovább... Szerintem... szerintem te is ilyen lehetsz valahol, a lelked mélyén, bár nem ismerlek rég óta, de azért téged is noszogatni kellett arra, amire mondjuk egy Erő Fia azonnal igent mondott volna. Az nem tesz mássá, hogy jó is vagy benne, szerintem az Ősöd is az volt. ~ Persze felőlem tekintheti magát fekete báránynak, ha ettől jobban érzi magát, én csak rávilágítottam, hogy talán jobban hasonlít a gyökereihez, mint hinné. Persze lehet, hogy tévedek. Én sosem gondoltam magam igazán "szabadnak", hiszen a feltétlen hűségem mindig tartozott valakihez, de az én döntésem volt. Én döntöttem el, hogy farkassá válok a Hiúzzal, én döntöttem úgy, hogy a sápadt arcúak világába lépek, és én döntöttem úgy, hogy minden szabályt megszegve ezt a világot Akutinak is megmutatom. Az ide való csatlakozásom is a saját feltételeimhez kötöttem. Jól esik Donovan figyelme, éppen ezért nem fukarkodok a szavakkal, amikor Sheshről mesélek neki. Erről jut eszembe, lassan ideje lenne felhívnom, és megkérdeznem, mi újság. A kérdésére kitátom a pofám, ha emberi alakban lennék, ez egy széles vigyornak felelne meg. ~ Igen! Tudod, az még nagyon más világ volt, egy bizonyos életkorban nem járt személyi ahhoz, hogy igazolja, hogy felnőttél... ~ - legalább is a mi kultúránkban biztosan nem - ~ Az első vad, ami megjelenik előtted. Ez volt a szabály. Ezért lett Shesh a Bátor Medve, mert az ő elsője egy olyan medve volt, amelyik menekülés helyett azonnal nekirontott. És így lettem én Abooksigun, a Hiúzvadász. Persze akkoriban sokáig cikiztek, amiért egy macskával állítottam haza, de évtizedekbe telt, mire magam is megértettem a totem jelentését. ~ - néhány pillanatra oldalra fordítom a fejem, és a tisztás szépségén merengek. Most nem sikolt, már egy ideje nem keres - ~ Minden titkok tudója, aki a sorsomhoz vezet. És meg is tette, hidd el. Akárhányszor valami fontos történt az életemben, egy hiúz mindig megkörnyékezett. Tudom, ez mások számára valami kamu ezoterikus dolognak tűnhet, de számomra akkor sem az, mert igaz. Ott voltam, többször is, amikor megtörtént. Csak Donovan korábbi lelkesedése késztetett arra, hogy ezt is megosszam vele. De a farkasával kapcsolatos reakciója egyszerre ébreszt bennem büszkeséget és együttérzést. Pontosan tudom, hogy miről beszél. Persze annyira még a történtek után sem jártam a szakadék szélén, hogy tévútra lépjek, az nem én lennék és nem az lennék, akinek Savannah látni akar a szellemek világából. ~ Hát persze, hogy Ő. ~ - felelem komoly, szeretetteljes hangon - ~ Amióta veled van, már ketten vagytok, és Ő mindig az a részed lesz, aki abba az irányba hajt, ahol a legjobbat hozhatod ki belőle és magadból is. Ez a dolga. És a jelek szerint nagyon is jól végzi. ~ - hiába, a farkas ösztönlény, aki a túlélésért küzd a végsőkig, és nem minden trauma érinti meg úgy, ahogyan az a sokkal bonyolultabb, emberi lelkünket. - ~ Éppen ezért szeretném, ha minden reggel tudnál áldozni mondjuk... Tizenöt-harminc percet, hogy mielőtt nekiállsz a napodnak, meditálj. Csak hunyd le a szemed, lásd meg Őt, hallgasd meg, hogy mit szeretne. Persze nyilván nem kell minden állati ösztönös dolgára hallgatni, de ha időd engedi, hagyj neki teret. És ha mondjuk arra vágyik, hogy a reggeli futást az Ő testében intézd, hát engedd. Lassan, apránként. ~ Még véletlenül sem javasolnám, hogy teljességgel engedjen az állati ösztönöknek, mert annak rengeteg vér és Őrzői jelenlét lenne a vége. De annak viszont örülnék, ha lassanként, még ha tyúklépésben is, de újra egymásra tudnának találni. Az Donovan emberi lelkén is rengeteget segítene.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
A seb miatt óvatosan mosolyogtam csak a szám-cserére és a továbbiak egyeztetésére. Kétségtelen volt, hogy erre mindkettőnknek szüksége van, és talán így járunk a legjobban. Ha tudod, hogy a másikban is van egy, a tiédhez hasonló repedés, nem kell udvariaskodnod azzal, hogy reflexszerűen függöny mögé tuszkolod a sajátodat. A vérvonalamra terelődött a szó, és örültem, hogy nem untattam a tapasztalataimmal, gondolataimmal, utána pedig hasonló figyelemmel követtem az ő véleményét. Elhúztam a számat, de csak bal oldalon, ahol nem tépte fel, vagy inkább le Lynx. Kicsit meg is ráztam a fejem két hópakolás között. Hallgattam egy darabig, majd úgy döntöttem, adok magamból még egy szeletet. ~ Azért kellett biztatnod mert régebben egyáltalán nem volt rá szükség. És gondolom a tapasztaltak után nem lep meg, ha azt mondom, ennél sokkal piszkosabban is "játszottam". Ezzel pedig semmi problémám se volt, és a mai napig sem sajnálom. De egy időben már nem csak harc közben kezdtem a képességemet így használni Lynx. Mondhatni függő lettem, a legszörnyűbb emlékeikkel és azokkal a borzalmakkal kínoztam és kergettem őrületbe másokat, amiket megéltem és láttam ~ mondtam rezzenéstelen tekintettel, hideg, részvétlen hangon. ~ Belekóstolni másba olyan, mintha több évnyi józanság után ópiumhoz jutnál. Elmondhatatlanul könnyű lenne visszacsúsznom ebbe, és ezért vonakodtam a harctól: olyan természetes, mint a lélegzés, hogy közben használom a képességem. És közben tudom, milyen vékony jégen járok ~ vallottam be szépítés nélkül. ~ Hallottam olyanokról, akik beleőrültek abba, hogy nem tudták már leválasztani a saját emlékeikről másokét, olyanokat hittek barátnak, akikkel sosem találkoztak, vagy hagyták, hogy más gyásza feleméssze őket. A Teremtőm figyelmeztetett erre, mégis lett egy évtized, ami... kissé ködös. - Mert az elvett emlékek mellé még kellett a jelek szerint pár bizonytalan év is. ~ Tudom, mekkora kárt okozhatok másoknak, aztán magamnak, végül mindezzel még többet másoknak. Ezért vagyok ennyire óvatos és ódzkodtam eleinte. Talán sok volt mindez így egy tömbben, de ha már elvállalta, hogy edz velem, hogy többször is lehet róla szó egy héten, úgy éreztem helyesnek, ha ismeri a rizikófaktort is. Legalábbis addig, amíg a megfelelő egyensúlyt újra tűpontosan be nem állítottam. A Vadász túl lelkes, ami az én hibám, mert ennyi ideig fékeztem, így most meg kellett találnunk a libikóka közepét. És innen, meg a szerencsétlenül járt Pszichók felől nézve valóban nem lógtam ki a sorból. Csak épp egy kellemetlen sor része lettem, reményeim szerint rövidebb mint hosszabb időre. Az ő törtnetét sokkal szívesebben hallgattam. Bő három évtized választott csak el minket, de teljesen más kultúrkörből jöttünk, és ezért hagytam, hogy elvesszek kicsit az életében, máshol legyek a szavai hatására és jobban megismerjem, megértsem őt, rajta keresztül pedig az egész kontinenst. A gyökereket, nem azt, ahogy én megismertem ide érkezve. ~ Abooksigun ~ ismételtem, mert új volt, különös, ismeretlen. Kezdtem újra belekapni az ilyen apróságokba. Hittem neki a hiúz kapcsán, hogy ő kísérte a sorsát. Eszemben se jutott más hitét, meggyőződését vagy tapasztalatát invalidálni. Ha számomra nehezen értelmezhető vagy hihető is volt, ez az ő élete. Neki talán az lehetett különös, hogy templomba jártam és olyan istenséghez imádkoztam, akinek a szemében a beharapásom után Pokolravaló szörnyeteggé váltam. Nem tudtam vele vitatkozni azt illetően, milyen ügyesen tart életben a farkasom. Rettenetesen konok volt - mindkettőnk szerencséjére. Összehúzott szemmel hallgattam a következő feladatot, nem azért, mert ellene voltam, hanem mert még sose meditáltam, de lehetett benne valami. Megint féloldalas mosolyt kapott, ahogy ecsetelte, hogy nem kell minden állatias ösztönnek engedni. Megnyugtató - nem mintha így tettem volna. ~ Köszönöm, Lynx. Ezt, az étrendet, az edzéstervet... Sokat segítetek. Te és a többiek. Liliane a munkával és azzal, hogy olykor a társaságában lehettem, ha úgy éreztem, nyílik alattam a szakadák. Eden is ezzel és a gyerekem kutatásával, még Blake is, pusztán azzal, hogy eszébe jutottam. Dimitris és Lex is előcsaltak belőlem valamit, amit elveszettnek hittem. Michael pedig esélyt adott. Ostoba és hálátlan dolog lett volna tőlem, ha nem ragadom meg ezt a lehetőséget és hiábavalóvá teszem az erőfeszítéseiket, a segítségüket. ~ Viszonozni fogom ~ ígértem, mert bár ez nem rideg számítás és üzlet volt, tartoztam nekik. De ez olyan adósság volt, amit szívesen vettem és törlesztettem. A tekintetemben is megjelenhetett valami, ami túlmutatott a törésvonalakon, szakadékokon és hegeken: évek óta először újra erőt éreztem magamban, és nem csak fizikait. Talán... talán tényleg méltó lehetek.
Igazából fogalmam sincs, hogy miért, élvezem ennyire a társalgásunkat, de Donovan egy pillanatig sem untat. Kivételesen a körülményeket sem találom idegennek, hiszen úgy mesélek és hallgatom őt is, ahogy a leginkább otthon érzem magam. Egy verekedés után, a farkasom alakját a testemen viselve kint, a szabadban. Nem kell arra figyelnem, hogy éppen milyen képet vágok, nem kell úgy tennem, mintha minden rendben volna. Bár, amilyen témákat érintünk, talán ez a beszélgetés még egy bárban ülve is felkeltené az őszinte érdeklődésemet. Türelmesen hallgatom a "vallomását". Megtisztelve érzem magam, amiért a kelleténél jobban beavat az életébe, ráadásul olyasmit mesél, amiről még soha nem hallottam, amit igazából még elképzelni sem tudtam volna. A meglepettség a kissé tágabbra nyitott farkasszemekben ül ki a pofámra. Sosem hittem volna, hogy az emlékek is ilyenfajta függést tudnak kiváltani, egyfajta zavart, elmosva a határt az én és a mások között. Persze megtébolyodott Illuzionistákról már mind hallottunk, de az más, nem kötődik másokhoz, csupán egy megroppant elme saját magát ejti csapdába. Érdekes volt. A függőségek világát személyesen nem ismerem, de a sóvárgásét igen, és azt a gondolatot is, hogy ha engem például megérintene a halál szele, talán még fohászkodnék is azért, hogy tornádóvá nője ki magát. ~ Donovan, figyelj, most már nem vagy egyedül. ~ közlöm vele őszinte, barátságos hangon, de kellő határozottsággal ahhoz, hogy tudhassa, nem puszta udvariasságból mondtam, amit ~ Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom, min mész keresztül, mert fogalmam sincs. Azt viszont tudom, én mentorállak, én tartozom érted felelőséggel, és nem utolsó sorban bizalmat szavaztál nekem azzal, hogy ezt megosztottad velem. Ha továbbra is őszinte vagy velem, ha valaha is olyasmit érzel, amit szerinted nem kellene, beszélj. Mondd el, és együtt majd kitalálunk valamit, efelől ne legyenek kétségid. Oké? ~ Én komolyan hiszek abban, hogy idővel és együttes erővel találunk majd megoldást, és úgy lehet jó harcos, hogy nem kell a régi félelmeitől tartania. A démonok elleni legjobb fegyver a velük való szembenézés és aztán az arcukba röhögés, ha mást nem is, de ezt magam is megtanultam, bár hatalmas kár, hogy a saját démonom arcát inkább a két kezem közé fognám, mintsem kinevetném a létezését. A sötét gondolatokat a mesém fújja tova, ahogy újraélem és megosztom vele eredetem rövid történetét. A törzsemről, a testvéreimről, a hiúzról... Ha mindeközben marná el emlékeim szeletét, akkor sem találhatna mást, csak boldogságot és büszkeséget, hiszen nem azokat az időket osztom meg vele, amikor ebből a kegyből kiestem. Talán majd egyszer. Később. Amikor eljutunk odáig, hogy nem nekem kell előtte jó példával járnom, hanem egyenlő felekként beszélgethetünk egymással. Ahogy elismétli a nevemet, az igazit, a farkasom röpkén morran fel, boldogan. Már nagyon rég hallottuk ezt a nevet más szájából, és mindig jól esett, amikor megtörtént. Ez most sincs másképp, és ha akarnám, se tudnám leplezni, hogy mennyire jól esett. Ha emberi alakban lennék, és ha nem lenne lerokkanva éppen, testvériesen vágnám hátba, amikor megköszöni a kollektív segítséget. Ezért vagyok. Ezért vagyunk, a falka a mi családunk, és aki átlát a szemellenzőjén, az pontosan eképp kezeli minden társát. Nem érzem azt, hogy köszönettel tartozik, hiszen, ahogy Ő maga is mondta, viszonozni fogja. Talán nem holnap, talán nem is jövő héten, de a lelkem mélyén ott a biztos hit, a tudat, hogyha valaha is egy napon szükségem lenne rá, akkor Ő ott lenne. Ahogyan a többiek is. És ez jó. ~ Ugyan már, ez csak természetes. Egy család vagyunk, semmi olyasmit nem tettünk, amiért köszönettel tartozol. Hidd el, még az öreg Grandmore is törődik mindenkivel a lelke mélyén, még akkor is, ha látszatra egy köcsög. De ne mondd el neki, hogy ezt mondtam! ~ Nevetőssé válik gondolataim hangja Donovan fejében, bár teljes szívemmel meg vagyok róla győződve, hogy igazam van. Nem minden falkatag olyan nyitott, mint mondjuk én, de tudom, hogy ha a helyzet úgy hozza, mind ott vagyunk egymásnak, akár még sérelmeket is félretéve. És ezt nem csak a hitem bizonyítja, hanem a tapasztalataim is, nem kell messzebbre menni a Vörös Holdaknál... Felkelek az ülő helyzetből, és Donovan felé lépdelek, hogy közelebbről is megnézhessem magamnak. Megszaglásznám, de az orrom helyzete miatt nem megy, így csak egy gyors, futó mozdulattal dörgölöm oda a pofámat a nyaka nem sebesült oldalához szeretetből, törődésből, viccből és közben teljesen komolyan. ~ Na, szedd össze a motyódat, megyünk haza! Előre megyek, és kerítek egy Tatreket, hogy mire leérsz, már csak össze kelljen varrni. Megtennéd, hogy hozod a kabimat? ~ Fejemet hátra kapva a hóban heverő dzseki felé nézek, mintegy jelzésként a ruhadarab helyzetét illetően. Ha jelezte, hogy vette az adást, engedek még egy kicsit a farkas testvéremnek, és felvonyítok. Ezt követően pedig mint egy rakéta, úgy startolok el. Energikusan, törött orral, a számon keresztül lihegve vissza, a Lak felé. Bele a mindenséget jelentő semmibe a havat felkavarva mancsaim nyomán. Hazafelé.
//Köszönöm szépen, imádtam <3 Találkozunk legközelebb is, ha már a matricám lettél, ha nincs kedved zárót írni, akkor pls dobd be Alinak, hogy intézkedjen Ő.Ő//
Kezdőlap
Klassz buli volt, legközelebb először ütök, aztán kérdezek!! 
//
Akartam is kérni! 
// 
